"A felforgatás ellen", ez volt a hottentota blokknak közös választási jelszava. Nem háborodunk fel e fölött, mert tudjuk, hogy nem lehet máskép, a forradalom, az „erőszakos felforgatás", amint azt ellenfeleink jelentőségteljesen ki szokták fejezni, ez a határvonal köztünk és a többi pártok között. Gyakran halljuk, amint az ellenpártok tagjai azt mondják, hogy ők is alaposan támadják a kapitalizmust és fonákságait meg akarják javítani, hogy egyáltalában közel állanak a szocializmus eszméihez és ideáljaihoz. De az erőszakos felforgatást nem akarják; a katasztrófa-elméletet helytelennek, a forradalom számára való munkálkodást elvetendőnek tartják, mert a békés reformáló munkával mindezt sokkal jobban meg lehet csinálni.
A szociáldemokraták szemében alig lehet szebb témáról, mint a felforgatásról beszélni, mert talán sehol sem lehet élesebben jellemezni ellenfeleinknek esetlen hazugságát, vagy ostoba korlátoltságát. Mert be lehet bizonyitani, hogy éppen forditva áll a dolog: a szociáldemokrácia minden lehetőt elkövet, hogy a békés reformokkal való átmenet útját a szocializmushoz előkészítse, míg ellenfelei minden lehetőt megtesznek, hogy erőszakos forradalmat idézzenek fel.
Nem kell egyszerű állításunkra elhinniük, hogy az a kivánságunk, hogy céljainkat békés reformmunka útján érhessük el; programunk pillanatnyi követelményeivel ezt megmutattuk. Ha ezeket a politikai és szociális követelményeket keresztülvinnék és szigorúan betartanák, akkor a kapitalizmusnak a szocializmusba való átmenete lassanként, törvényes úton, katasztrófa nélkül mehetne végbe. Ha a választójog s a politikai intézmények teljesen demokratikus alapokra lennének felépítve, ha jó munkásvédelemmel, a nevelés és az életmód megjavításával, a szervezés követelésével hathatósan lépünk fel a kapitalizmus eltompító, elnyomó tendenciáival szemben, úgy ezzel meg van adva a lehetőség, hogy rendszeres reformmunkával ideáljainkat mindinkább megvalósítsuk. Ezt a programot adjuk mi a munkásoknak, hogy láthassák, hogy lehetne megcsinálni, ha az uralkodó osztályok akarnák; ezt a programmot adjuk mi a birtokos osztályoknak is, hogy nyíltan megmutathassák, mi kedvesebb nekik, a törvényes haladás, vagy kizsákmányolásuk minden áron való fenntartása.
De a gyakorlat már régen megmutatta, hogy ebben a tekintetben nem szabad illuziókat táplálnunk. Megmutattuk az utat, amelyen a, kapitalizmus bajait meg lehetne szüntetni, de eddig hiányzik a hatalmunk hozzá. A birtokos osztályé a hatalom, de nincs meg az akarata hozzá; nem gondol arra, hogy ezen az úton haladjon. Nem tettek semmit egynéhány kis, a baj nagyságához képest nevetségesen jelentéktelen nekilendülés után, melyeknek bevallott célja a munkásokat becsapni s a szocializmustól visszatartani. És ha csak messziről is látják annak a lehetőségét közeledni, hogy az általános választójog hiánya dacára is megszerezhetjük a parlamenti többséget, már most is államcsínyről beszélnek, amely el akarja zárni e fejlődés lehetőségének az útját.
Ezekből a köztudomású tényekből meg lehet tudni, hogy mi az osztályharc békés, törvényes kimenetelének lehetőségén, ellenfeleink viszont annak erőszakos kimenetelén dolgoznak. Nincs rá azonban okunk, hogy ezért nekik különös szemrehányást tegyünk, hiszen megértjük magatartásuk okait; fejtegetéseinkkel csak annak a fecsegésnek a tarthatatlanságát akarjuk kimutatni, mintha erőszakos felforgatásra irányuló munkálkodásunkkal minden derék, békés polgár iszonyatára rászolgálnánk.
Ellenfeleink ilyen taktikájának az okát az osztályellentét természetében találhatjuk meg. Már rámutattunk arra, hogy a mi osztályharcunk nem csupán érdekharc két csoport között, kik a társadalmi termelésből ki akarják részüket küzdeni, hanem a társadalmi rend alapjáért, a kizsákmányolásért folyik. Ahol két párt küzd a közösen szerzett javak elosztásáért, ott bár érdekeik egymással szemben állanak, de nem teljesen ellentétesek. Akkor csupán a két párt viszonylagos hatalmától fog függeni, hogy mennyit kap mindenikük. Aszerint, amint az egyik vagy a másik párt erősebb, fog kisebb vagy nagyobb részre igényt tartani; éppen azért, mert a harc a többért vagy a kevesebbért folyik, az eredmény is a több vagy a kevesebb és nem a minden vagy a semmi. Ebben a viszonyban áll egymással általában két olyan osztály, amelyeknek a közösen megszerzett terméket kell megosztaniok. Aszerint lesz a felosztás más és más, amint az egyik osztálynak van nagyobb szüksége a másikra, vagy a másiknak az egyikre és kevésbbé tud vele boldogulni. De éppen azért, mert társakként állanak egymással szemben, egyikük sem vehet el mindent, hogy a másiknak semmi se jusson.
Egészen más a viszony az elnyomott, kizsákmányolt és az uralkodó, kizsákmányoló osztály közötti harcban. Itt nem közösen szerzett javak szétosztásáról van szó, mert a kizsákmányolás lényegében már benne foglaltatik, hogy az egyik osztály munkája eredményéből a másik elvesz egy darabot. Ezért a harc nem a nagyobb vagy a kisebb kizsákmányolásért, hanem magáért a kizsákmányolásért folyik. Ezért nem lehet arról szó, hogy a leigázott osztály meg tudja változtatni ezt a viszonyt abban a mértékben, amint politika hatalma növekedik. Amíg kisebbség, amíg hatalma kisebb, mint a kizsákmányolók hatalma, addig a kizsákmányolás megmarad; és mihelyt övé lesz a nagyobb hatalom és ellenfelét éppen hogy túlszárnyalja, a kizsákmányolást nem csupán nagyobb felében, hanem teljes egészében megszünteti.
Ezért itt nem lehet arról szó, hogy mindkét ellenfél viszonylagos hatalmát számszerűleg megállapítsuk, s abból az uralom különböző megoszlását vezessük le. Ahol az érdekek olyan teljes ellentétben állanak egymással, ott a jelszó: minden vagy semmi; vagy az egyik, vagy a másik oldalon a teljes uralom. Ezzel akarjuk mondani, hogy a kizsákmányolt osztálynak mindaddig semmi befolyása sincs; az uralkodók cselekedeteit az a félelem határozza meg, amit fellépésünk előidéz. De ez nem az uralom megosztása; az uralkodó osztály teljesen saját akarata és érdekei után megy, még ha akaratát az elnyomott osztály fellépése befolyásolja is. A viszony tehát teljesen más közöttük, mint két osztály között az uralom megosztása, akik a közös zsákmányt akarják feloszlani.
Ez annak a történeti ténynek az alapja, amit mindig figyelembe veszünk, ha valamely elnyomott, kizsákmányolt osztály felszabadulásáért, t.i. uralmáért küzd. Mindent vagy semmit: ez a mondás nem a szociáldemokrata kibékíthetlenség kifejezése, - gyakorlatilag nem ez vezet minket, - hanem egy történeti tény kifejezése, amit figyelembe veszünk, s aminek eredetét megértjük.
Ez a viszony az oka annak az elutasító magatartásnak is, amellyel a kapitalisták minden munkásköveteléssel szemben viseltetnek. Hasznuknak minden ilyen megcsorbitása elvileg úgy jelenik meg előttünk, mint a kizsákmányolásra mért csapás, vagy hogy az ő szép nyelvezetükön beszéljünk: e mögött a pillanatnyi követelmény mögött a forradalom hidráját látják leselkedni. Csak hatalmas erőfeszítéssel sikerül a munkásoknak legalább a legszükségesebbet kiküzdeni; és az ellenállás egyre nő a munkásosztály szervezkedésével, éppen mert nagyobb félelmet kelt a kapitalistákban ezeknek a követeléseknek további követelményeivel szemben és érthetőbben kiáltja oda nekik a figyelmeztetést: eljön a ti kizsákmányolástoknak is a vége.
A társadalom fejlődése ezért csendes, állandó fejlődési időszakok és hirtelen forradalmak váltakozásával megy végbe, mert egy uralkodó s egy leigázott, feltörekvő osztály teljesen ellentétes érdekei küzdenek egymással, akik között nem lehetséges megegyezés. A régi uralom és a régi kizsákmányolás mindaddig megmarad, amíg az új osztály az előrehaladó fejlődéssel annyira meg nem erősödik, hogy az uralmat meghódíthatja. Ehhez rendesen még hozzájárul, hogy az uralkodó osztály még akkor sem akar engedni, ha már nem ő az erősebb, mert még mindig az erősebbnek hiszi magát. Ő rendelkezik a kormány erejével, hatalmi eszközei kézzelfoghatóak, szemmel láthatóak. Az elnyomott, feltörekvő osztály hatalmi eszközei legtöbbször más természetűek; erkölcsi és szellemi tulajdonságokban és kevésbbé látható viszonyokban rejlenek: belátásukban, elhatározottságukban, összetartásukban és fontos társadalmi működésükben. Ezek mind súlytalan, nem mérhető, meg nem becsülhető, kézzel nem fogható nagyságok; ezért az uralkodó osztály nem látja azokat, nem hisz erejükben. Saját, látszólag sokkal nagyobb hatalmi eszközeire támaszkodik s mindaddig ellenáll, míg a forradalmi harcban valósággal halomra nem döntik. Ez az elvakultság mindig is öröksége volt a lehanyatló osztályoknak; és ez az elvakultság nem a legkisebb mértékben járul ahhoz hozzá, hogy az osztályharc a forradalom erőszakos útjára terelődik.
Nem változtathatunk ezen semmit; túlhaladja erőnket, hogy a mai kizsákmányoló osztályt ettől az elvakultságtól megszabadítsuk. Csak a kizsákmányolt néptömegnek tudjuk mindig újból a szeme elé állítani az igazságot, hogy mink inkább a reformok békés útján akarjuk a szocializmushoz való fejlődést keresztülvinni, és hogy a tőkés osztály élesiti ki a harcot, mert épp oly jól tudja, mint mi, hogy a mai kapitalizmus elve, maga a kizsákmányolás forog kockán.