Író: Murray Bookchin, 1964
Forrás: Anarchizmus ma. T-Twins, 1994.
Először megjelent: "British Monthly Anarchy," 1965.
Fordítás: Náday Judit
HTML: P.G.
Az anarchizmus fogalma jóval többet rejt magában, mint a decentralizált közös ségek. Ezt az állítást azért vizsgáltam meg, hogy rámutassak, az anarchista társadalom az ökológiai elvek megvalósításának előfeltételévé vált, és nem lehet továbbra is ködös eszményképnek tekinteni. Az ökológiából megtanulhattuk, ha megszüntetjük a természeti világ sokszínűségét, akkor szétromboljuk e világ egységét és teljességét is; tönkretesszük a természetes harmóniát és a tartós egyensúlyt létrehozó erőket, és ami még ennél is fontosabb, megakasztjuk a természeti világ fejlődését, ami végül alkalmatlanná teheti a környezetet az élet kifinomultabb formáinak befogadására. Következésképp ha meg akarjuk őrizni a természeti világ egységét és stabilitását, ha újra akarjuk teremteni a harmóniát, óvnunk kell a sokféleséget, és elősegítenünk kialakulását. Az biztos, hogy a változatosság pusztán önmagában nem lehet cél. A természetben a sokféleség spontán módon alakul ki. Az új fajokat próbára teszik az éghajlat viszontagságai és a ragadozók támadásai, de a bennük rejlő képességeket azzal is megmutatják, hogy mennyire tudják kiterjeszteni az általuk elfoglalt ökológiai niche-t. Azok a fajok, melyek sikerrel tágítják ki környezeti niche-üket, tért nyernek az egész ökológiai összefüggésrendszerben is. Hogy E. A. Gutkind kifejezésével éljünk, "kiterjesztik a környezetet" mind a maguk, mind a velük egyensúlyi kapcsolatba kerülő más fajok számára.
Hogyan alkalmazhatók e nézetek a politikai elmélet vonatkozásában? Legtöbb olvasómnak, azt hiszem, elég, ha annyit mondok, hogy amennyiben az ember a természet része, a természeti környezet kiterjesztése a társadalmi fejlődés lehetőségeit is tágítja. A válasz azonban sokkal mélyebben rejtőzik, mint ahogy azt az ökológusok és libertárius gondolkodók általában gyanítják. Engedtessék meg nekem, hogy visszatérjek a változatosság eredményeképp létrejövő teljesség és egyensúly ökológiai elvéhez. Figyelemmel erre az elvre, lépjünk most tovább, és olvassuk el Herbert Read művének, Az anarchizmus filozófiájának egy passzusát. A fejlődés sajátosságait vizsgálva Read a következő megfigyeléseket teszi: "A fejlődés a differenciálódás mélységén mérhető le a társadalomban. Ha az egyén csak egy pont a tagolatlan tömegben, élete korlátozottá, egyhangúvá és mechanikussá válik. Ha azonban az egyén önálló eleme a társadalomnak, aki nemcsak képes arra, hogy önállóan cselekedjék, hanem tere is nyílik rá, akkor még ha jobban ki van is téve a véletlennek vagy az esetlegességnek, legalább ki tudja fejezni és terjeszteni önmagát. Akkor fejlődhet - a szó egyetlen igazi értelmében, kiteljesedhet erejének tudatában és az életöröm érzésében."
Bár Read sajnos nem fejlesztette tovább gondolatát, az érdekes kiindulási pontul szolgálhat. Ami először szemünkbe tűnik, az az, hogy mind az ökológusok, mind az anarchisták igen nagy hangsúlyt helyeznek a spontaneitásra. Az ökológus, amennyiben több, mint pusztán technikai szakember, visszautasítja "a természet leigázásának" gondolatát. Ehelyett inkább a ökológiai összefüggésrendszerben való "lavírozásról" és gazdálkodásról beszél, nem pedig az ökoszisztéma újrateremtéséről. Az anarchisták viszont a társadalmi spontaneitás felől közelítik meg a kérdést, a társadalomban és az emberiségben rejlő lehetőségek felszabadítását hirdetik; szabad, tilalomfáktól mentes utat kívánnak nyitni az emberi kreativitás előtt. A hatalmat a maga módján mindkét fél akadálynak tekinti, homokzsáknak, mely bénítja a természeti és társadalmi környezetben működő alkotóerőket. Céljuk nem az, hogy uralják a világot, hanem hogy felszabadítsák. Számukra az éleslátás, az ész és a tudás az adott helyzetben rejlő lehetőségek kiteljesítését szolgálja, nem pedig az alkotó gondolat dogmává merevítését, illetve előítéletekkel való behelyettesítését.
Read sorait olvasva az tűnik fel, hogy a differenciálódást az ökológusok és az anarchisták egyaránt a fejlődés mutatójának tekintik. Az ökológusok az "élőlények piramisáról" beszélnek az evolúciót érzékeltetendő, az anarchisták pedig az "individualizáció" kifejezést használják, ha a társadalmi fejlődésre utalnak. Túllépve Read gondolatain, levonhatjuk a következtetést, hogy mind az ökológusok, mind az anarchisták szerint a fokozódó differenciálódás az egész folyamatos kiteljesedéséhez vezet. A részek fokozódó gazdagsága és változatossága révén tágul ki az egész.
Ahogy az ökológusok próbálják tágítani az ökoszisztéma életterét és elősegíteni a fajok közötti szabad kölcsönhatást, úgy kísérlik meg tágítani az anarchisták a társadalmi lét terét és elmozdítani minden akadályt fejlődésének útjából. Az anarchizmus nemcsak állam nélkül működő társadalmat jelent, hanem egyben harmonikus társadalmat is, amelyben az embert a városi és vidéki élet ingerei egyaránt érik; ahol fizikai és szellemi tevékenységet egyaránt végez, ahol nemcsak érzékisége szabadul fel, hanem lelkisége öntörvényű kibontakozása is lehetséges; ahol az önmegvalósítás megfér az egymás iránti szolidaritással, a területi jelleg a világ testvériségével, a spontaneitás az önfegyelemmel; ahol felszámolják a tömegtermelést, és helyette a kézművességet részesítik előnyben. Skizoid társadalmunk úgy tekinti ezeket a célokat, mint amelyek kölcsönösen kizárják egymást, sőt amelyek éles ellentétben állanak egymással. Logisztikus modern világunkban - melyet a város és vidék elkülönülése, a munka specializálódása, az ember atomizálódása jellemez - a fenti célok dichotomiaként jelennek meg, és nevetséges lenne azt hinni, hogy ellentétük feloldható anélkül, hogy általános elképzelést alkotnánk az anarchista társadalom fizikai felépítéséről. William Worris News From Nowhere (Hírek a semmiből) című könyvét és Pjotr Kropotkin írásait olvasva némi fogalomat nyerhetünk arról, hogyan is nézne ki egy ilyen társadalom. Ezek a munkák azonban csak röpke bepillantást engednek. Nem sejtették a II. világháború utáni technikai fejlődést és az ökológia által elért eredményeket sem. Nincs helye most "utópikus képzelgésekbe" fogni, néhány irányvonalat azonban felvázolhatok, akár általánosságban is. És miközben kijelölöm ezeket az irányvonalakat, arra törekszem, hogy ne csak kézzelfoghatóbb ökológiai premisszákkal, hanem humanitáriánus elvekkel is alátámasszam őket.
Az anarchista társadalom decentrált társadalom kell hogy legyen, és nemcsak azért, hogy ember és természet viszonyának harmóniája hosszú távon megalapoztassék, hanem azért is, hogy ember és ember viszonya új dimenziót nyerjen. A görögöket - nem árt, ha emlékezetünkbe idézzük - borzadállyal töltötte volna el egy olyan város, mely sem méreteinél, sem lakóinak számánál fogva nem alkalmas arra, hogy polgárai között közvetlen, esetleg családias viszony alakuljon ki. Egyre kivehetőbben jelentkezik az igény, hogy az emberi közösségek méreteit csökkentsük - egyrészt azért, hogy a környezetszennyezési és szállítási problémák megoldódjanak, másrészt azért, hogy valódi közösségek jöhessenek létre. Bizonyos értelemben humanizálni kell az emberiséget. A legritkább esetben kéne elektromos készülékeket - telefont, távírót, rádiót és televíziót - használni az emberek közötti kapcsolatok közvetítésére. A kollektiv döntéshozatal tekintetében az athéni népgyűlés szolgálhat egyfajta modell gyanánt - lehetővé kell ugyanis tenni, hogy a közösség minden tagja véleményt alkothasson arról, aki beszédet intéz a gyűléshez. Olyan helyzetbe kell hozni őket, hogy személyes találkozások során, közvetlen beszélgetésekben értékelhessék ki a szószóló viselkedését, tanulmányozhassák arckifejezéseit, mérlegelhessék indítékait és szándékait.
Kisközösségeinknek meg kell találniuk a maguk arányait, és gazdasági szempontból kiegyensúlyozottaknak kell lenniük, hogy hatékonyan használhassák ki helyi nyersanyag- és energiaforrásaikat, másrészt hogy az embereket egyaránt ösztönözzék ipari és mezőgazdasági tevékenységre. A közösség azon tagjában például, aki a mérnöki munkához vonzódik, fel kell ébreszteni a vágyat, hogy belemarkoljon a termőföldbe; az eszmék emberét izomzatának megmozgatására kell sarkallni, a "született" parasztgazda pedig barátkozzék meg a hengermű működésével. Ha elválasztjuk a mérnököt a földtől, a tudóst az ásótól, a földművest az ipari üzemtől, az szakmai túlspecializálódáshoz vezet, és vészesen megnöveli a specialisták befolyását a társadalomban. És ami ugyanilyen fontos; a szakmai és foglalkozásbeli specializáció meggátolja, hogy a társadalom elérjen egy létfontosságú célt: a természet humanizálását a mérnök, és a társadalom naturalizálását a biológus által.
Véleményem szerint az anarchista közösség egyfajta pontosan meghatározható ökoszisztémává válna; elemeinek sokfélesége mellett kiegyensúlyozott lenne és harmonikus. Az már viszont kérdéses, hogy egy ilyen ökoszisztéma város módjára alakulna-e egy világosan kivehető központ körül a görög poliszok vagy a középkori városok mintájára, avagy - Gutkind elképzelése szerint - a társadalom számos elszórtan elhelyezkedő közösségből állna, megkülönböztetett központ nélkül. E közösségek ökológiai arányai mindenképp aszerint alakulnának, hogy a legkisebb ökoszisztéma jöjjön létre, ami még képes egy szerény méretű népesség eltartására.
A fennmaradás érdekében szorosan környezetébe ágyazódó, de relatív önellátó közösség új vonással gazdagodna a létét biztosító organikus kapcsolatokban. Az önellátás elérésére tett kísérletek hosszú távon jóval hatékonyabbnak bizonyulnának véleményem szerint, mint a jelentőségében túlhangsúlyozott nemzetközi munkamegosztás, mely napjainkat jellemzi. Bár kétségkívül közösségenként számos ipari létesítmény működne párhuzamosan, az egyes csoportok meghitt összhangja szűk környezetükkel és ökológiai gyökereikkel a környezetkihasználás sokkal értelmesebb és szeretetteljesebb módját segítené elő. Meggyőződésem, hogy a relatív autarkia ahelyett, hogy provincializmusba torkollna, egyén és közösség teljesebb kibontakozásának lehetőségét érlelné magában a természettel való egységet, mely a közösség éltető elemévé válna.
A polgári, foglalkozásbeli és szakmai feladatok váltakozása serkentőleg hatna az értelemre, új távlatokat nyitva az önmegvalósítás számára. Reménykedhetünk, hogy a tökéletes társadalom megteremti majd a tökéletes embert; a kiteljesedett társadalom a kiteljesedett embert. A nyugati világban - fogyatékosságaik és korlátaik ellenére - az athéniak voltak az elsők, akik példát szolgáltattak e teljességre. "A polisz az amatőrök számára készült - írja H. D. F. Kitto. - Arra törekedett, hogy minden polgár kivegye részét a számos poliszfeladat mindegyikéből" - olyan eszmény ez, mely szemmel láthatóan a nagyszerű homéroszi gondolatból, az aretéból, a sokoldalúan tehetséges, univerzális alkotóember ideájából ered. Az areté fogalma az élet egysége és teljessége iránti tiszteletet jelenti, valamint a specializációtól való következetes tartózkodást. Megveti a hatékonyságot - vagy inkább a hatékonyságnak egy jóval magasabb rendű eszméjét alakítja ki; olyan hatékonyságról szól, amely nemcsak az élet egy szeletében érvényesül, hanem magában az élet egészében. Az anarchista társadalom - habár feltétlenül többre kell törnie - aligha érheti be e létérzésnél kevesebbel.
Ha valaha is megvalósul az ökológiai közösség, akkor a társadalmi életből - egy jól kiegyensúlyozott, harmonikus egész részeként és azzal összhangban - az emberi és természeti lét számos formája fog kihajtani. Otthonok és ökoszisztémák pompázatos sokszínűsége virágzik majd kisközösségeken, vidékeken-tájékokon, kontinenseken át, mindenhol egyedi képességeket híva életre, ezernyi ingernek téve ki a közösség tagjait a gazdaság, a kultúra és a viselkedés terén. Összhangban vizsgálódási körünkkel, a közösségi formák izgalmas, sőt gyakran drámai sokfélesége fog majd kialakulni - hol félsivatagos ökoszisztémák, hol füves lapályok, hol erdős térségek kényszerítik majd alkalmazkodásra az ipart és az építészetet. Teremtő kölcsönhatásnak leszünk majd tanúi egyén és csoport, közösség és környezet, ember és természet között. A külsőségeket "magasabb", illetve "alacsonyabb rendűként" meghatározó, az emberek és a más élőlények közötti különbségeket hierarchikus vonalak mentén elrendező észjárás át fogja adni helyét egy olyan szemléletnek, mely a sokféleséget az ökológiába ágyazva szemléli. Az emberek közötti különbségeket tisztelni, sőt bátorítani fogják, mint olyan tényezőket, melyek a lényeg és jelenség egységét gazdagítják. Szubjektum és objektum hagyományos viszonya minőségileg megváltozik, felszámolva az ellentétet a két fogalom között; a "külsőt", a "különöst", a "mást" úgy fogják tekinteni, mint az általánosban egyesülő egyedit, mely az egész összetettségét csak sokrétűbbé teszi. Az egységnek ez a tudata az egyéni érdekek összhangját, társadalom és természet harmóniáját fogja tükrözni. Az egyén a történelemben először végre olyan helyzetbe kerül, hogy megszabadulva a zsarnokságtól, a bénító elnyomástól és bizonytalanságtól, a lélektelen munka és az áligények terhétől, a hatalom nyűgétől és a kényszer irracionalitásától képességeit az emberi közösség tagjaként és a természeti világ részeként bontakoztathatja ki.