Amadeo Bordiga
1889-1970
Amadeo Bordiga (Resina, Olasz Királyság, 1889. június 13. – Formia, Olasz Köztársaság, 1970. július 23.) olasz mérnök, antisztálinista marxista teoretikus, forradalmi szocialista és a baloldali kommunizmus egyik legjelentősebb képviselője volt. Két nagy időszaka különíthető el. Eleinte részt vett a Szocialista Pártban, majd az abból elszakadó Olasz Kommunista Párt (Partito Comunista d’Italia, PCd'I) megalapításában 1921-ben, és annak első főtitkáraként tevékenykedett 1924-ig. Utána barátja Antonio Gramsci vette át a helyét 1926-ig. 1930-ban kizárták a pártból, miután nem volt hajlandó alávetni magát a Komintern új direktíváinak. Ezek után belső száműzetésbe vonult. A II. világháború után következett második időszaka, megalapította a saját pártját (a Nemzetközi Kommunista Pártot) és büszkén kezdte hirdetni önnön „rugalmatlanságát” – azt állítva, hogy ő csupán felelevenítette Karl Marx tanításait a különböző „hamisítókkal“, „modernizálókkal“ és „tagadókkal“ szemben. Ezt az elvet a marxizmus forradalmi pályájából adódó történelmi invarianciának [invarianza storica del marxismo nel corso rivoluzionario], vagy egyszerűbben csak invarianciának minősítette. Sztálint hamisítónak, Ho Si Minh-t és Maót „romantikus“, nem pedig kommunista forradalmárnak tekintette, mozgalmaikat ellenben sok vonatkozásukban elismerte proletárforradalminak. A fasizmussal szembeni fellépése felemás, Mussolini a húszas években többször is börtönbe vetette ahol börtönlázadást is szervezett, és a rá jellemző gúnyos stílusban az évszázad „két legnagyobb és legautentikusabb“ — tehát nem proletár és kommunista, de Sztálinék „romantikus“ kategóriája mellé könnyen odatehető — forradalmárának minősítette Hitlert és Mussolinit. Számtalanszor vádolták a fasizmus elmismásolásával vagy lebecslésével, ugyanakkor a fasiszta atrocitásokat nem támogatta (a gettófelkeléseket mint pl. a varsói felkelés résztvevőit modern „kommünár mártíroknak“ gondolta), de a liberális és népfrontos antifasizmust egy rossz karikatúrának, a fasizmussal egyenértékűnek és a „fasizmus legrosszabb végtermékének“ tekintette. Markáns, csípős stílusa, valamint meg nem alkuvó hozáállása sok embert vonzott már életében hozzá, ő azonban mindig elutasította vagy egyenesen gúnyolódott azon, ha körbe akarták rajongani. Műveit gyakran névtelenül publikálta, elutasítva mindenféle személyi kultuszt. 1965-től kezdve egészségi állapota fokozatosan romlani kezdett és többnyire visszavonult a politikától.
Írások:
A Balkán-háború, 1912
Megragadni a hatalmat vagy megragadni a gyárat?, 1920
Május elseje Olaszországban, 1922
Az ördög szállta test elmélete, 1951 Megölni a holtakat, 1951
Aktivizmus, 1952
Buharin megoldása, 1956
Jaliscóban nem létezik halálfélelem, 1961
Interjú, 1970
Más írások az ICP-től:
Martin Axelrad: Auschwitz avagy a nagy alibi, 1960