Író: Guy Debord, Gil J. Wolman
Először megjelent: "Les lèvres nues" 8. szám (1956. május).
HTML/Fordítás: P.G.
Korunk kissé is tájékozott emberei mind egyetértenek, hogy a művészet többé nem tarthatja fenn magát felsőbbrendű tevékenységként, sem olyan kárpótló tevékenységként, amelynek akárki tisztességgel szentelhetné magát. Ezen sorvadás oka nyilvánvalóan az új termelőerők megjelenésében rejlik, amely új termelőviszonyok és egy új életgyakorlat megjelenését szükségelteti. A polgárháború időszakában, amelybe keveredtünk, és szoros kapcsolatban azzal az irányzattal, amelyet bizonyos, jövendőbeli felsőbbrendű tevékenységek számára majd felfedezünk, úgy tekinthetjük, hogy minden ismert kifejezőeszköz egy általános propagandamozdulatban kell összeérjen, amelynek a társadalmi valóság minden szüntelen kölcsönhatásban álló aspektusát fel kell ölelnie.
Számos általában az egyik vagy másik éppen divatos reformer politika sugalmazta vélemény vetekszik a nevelő propaganda formáit vagy magát természét illetően. Elégséges annyit kijelentenünk, hogy nézetünk szerint a forradalom előfeltételei, úgy a kulturális, mint a szigorúan vett politikai szinten, nemcsak megértek, hanem rothadásnak indultak. Nemcsak a múltba visszatérni reakciós, még az „aktuális” kulturális célok is végsősorban reakciósan hatnak, mivel valójában egy múlt társadalom olyan ideológiai létesítményeihez tartoznak, amelyek haldoklásuk mindezidáig elnyújtották. Egyedül a szélsőséges újítás történelmileg megalapozott.
Az emberiség teljes irodalmi és művészeti örökségét a partizánpropaganda céljaira kell felhasználnunk. Természetesen, túl kell lépnünk a megbotránkoztatás minden képzetén. A művészet és a géniusz polgári felfogásának tagadása oly idejétmúlt, hogy a Mona Lisa bajsza1 semmivel sem érdekesebb a festmény első változatánál. Ezt a folyamatot most a tagadás tagadásáig kell végigvigyük. Bertold Brecht, aki újabban a „France-Observateur” hetilapnak adott interjújában felfedte, hogy a klasszikus színművekben vágásokat eszközölt annak érdekében, hogy az előadásokat tanítóbbá tegye, sokkalta közelebb áll az általunk követelt forradalmi eredményhez, mint Duchamp. Mégis le kell szögeznünk, hogy Brecht esetében ezeket a hasznos változtatásokat szűk keretbe szögezi Brecht szerencsétlen tisztelete azon kultúra iránt, amelyet az uralkodó osztály határoz meg: ugyanaz a tisztelet, amelyet a polgárok általános iskolájában és a munkáspártok újságaiban tanítanak. Innen van, hogy a párizs külvárosának legvörösebb kerületei is a TNP2 turnéin a „Cid” és a „Kurázsi mama” közül az előbbit részesítik előnyben.
Tulajdonképpen le kell számolnunk a személyi tulajdon3 bármiféle fogalmával ezen a területen. Új szükségek felbukkanása elavulttá teszi a megelőző „géniuszi" alkotásokat. Akadályokká, veszélyes szokásokká lesznek. A kérdés nem az, hogy szeretjük-e őket, vagy sem. Meg kell haladnunk őket.
Akármelyik elem, származásától független, új összetételek tárgya lehet. A modern költészt felfedezései a képek analógiai felépítését illetően kimutatják, hogy amikor két elemet összehoznak, bármily idegenek is legyen azok, egy viszony mindig létrejön. A szavak személyes elrendezéshez ragaszkodni csupán puszta konvenció. Két érzésvilág átfedése, két önálló kifejezés egyesítése meghaladja a primitív alkotóelemeket és egy felsőbbrendű hatás mesterséges szervezését hozza létre. Akármi felhasználható.
Magától értetődik, hogy nem szorítkozunk kizárólag egy mű korrigációjára vagy idejétmúlt művek különféle töredékeinek újakba való integrációjára, hanem ezen töredékek jelentése is megváltoztatható, és akármi módon megmásítható minden, amit a félkegyelműek makacsul idézeteknek neveznek.
Efféle parodikus eljárásokat gyakorta használtak komikus hatás elérésére. De a komika egy olyan ellentmondást állít a színpadra, amelyet meghatározott állapotában előfeltételez. Mivel a jelen körülmények között az irodalom világa oly távolinak tűnik számunkra, mint a rénszarvas kora, az efféle ellentmondások nem nevettetnek. Tehát egy parodikus-komoly színpadot kell létrehoznunk, ahol az eltérített elemek felhalmozása, messze attól, hogy a megbotránkozást vagy nevetést célozzon meg azáltal, hogy valami eredeti műre utal, közönyünket fejezi ki az semmitmondó és elfeledt eredetivel szemben, és azzal foglalja el magát, hogy egy bizonyos fenséget hozzon létre.
Ismeretes, hogy Lautréamont oly messzire jutott ezirányban, hogy még legfitogtatóbb csodálói is mindmáig részben félreértik. Annak ellenére, hogy a „Poésies”-ben nyilvánvalóan ezt az eljárást alkalmazza, különösen Pascal és Vauvenargues etikáját véve alapul az elméleti nyelvhez – ahol Lautréamont igyekszik, folytonos tömörítések használatával, érvelését csupán maximákra szorítani –, egy bizonyos Viroux felfedezései nagy port kavartak három-négy éve, amely ezentúl ellehetetleníti, hogy a legkorlátoltabb egyének a „Maldoror énekei”-t ne Buffon és egyéb természettörténeti művek egy hatalmas eltérítéseként ismerjék fel. Az, hogy a „Figaro” prózaistái, köztük maga ez a Viroux is, ezt elégnek látták ahhoz, hogy lekicsinyeljék Lautréamont-ot, míg mások azt hitték, hogy arcátlanságát magasztalva védelmére kell érkezniük, csak ezen két, egymással előzékeny harcban álló, szenilis tábor értelmi kimerültségéről tanúskodik. Egy olyan jelszót, minthogy „A plágium szükségszerű, a haladás követeli meg” még mindig ugyanolyan szerencsétlenül fognak fel és éppen ugyanazért, amiért azt a híres mondatot, amely szerint a költészetet „mindenkinek kell alkotnia.”
Lautréamont művétől eltekintve – aki olyannyira megelőzte korát, hogy ez jobbára meg is óvta egy pontos kritikától – az eltérítés tendenciája, amit megfigyelhetünk a kortárs kifejezésben, többnyire tudatlan vagy esetleges; és a legszebb példákra a reklámiparban, mintsem a haldokló esztétikai termelésben lelhetünk.
Először is, az eltérített elemek két fő kategóriáját határolhatjuk el, tekintet nélkül arra, hogy azok egybehozását az eredetiek módosítása kíséri-e vagy sem. Ezek a kis eltérítések és a bitorló eltérítések.
A kis eltérítés egy olyan elem eltérítése, amely önmagában nem hordoz jelentőséget, és így minden jelentését abból az egymás mellé helyezésből nyeri, amelynek alávetik. Tehát egy újságkivágás, egy semleges mondat, egy sablonos fénykép.
A bitorló eltérítés, avagy a jövendölő állítás eltérítése, ezzel szemben az, amikor egy önmagában jelentős elem válik tárgyává; az elemet az új összekapcsolás más jelentőséggel ruházza fel. Saint-Just egy jelmondata, vagy Einsenstein egy jelenete.
Tehát, a jelentős eltérített művek általában egy vagy több bitorló-kis eltérítés-sorozatból állnak.
Az eltérítés használatának több törvénye már most megállapítható.
A legmesszeb eltérített elemek járulnak hozzá legélbevágóbban az összbenyomáshoz, nem pedig azok az elemek, amelyek közvetlen meghatározzák ennek a benyomásnak a természetét. Tehát egy spanyol polgárháborúval kapcsolatos metagráfiában a legélesebben forradalmi mondat egy rúzsreklám-töredék: „a csinos ajkak vörösek.” Egy másik metagráfiában, („Mort de J.H.”)4 125 eladó kocsmákról szóló apróhírdetés kézzelfoghatóbban ragadja meg az öngyilkosságot, mint az arról beszámoló újságcikkek.
A bevezetett ferdítéseknek a lehető legegyszerűbbnek kell, hogy legyenek, hiszen az eltérítés fő eleme közvetlen kapcsolatban áll az elemek eredeti közgének tudatos vagy homályos emlékezetével. Ez közismert. Hadd jegyezzünk meg csak annyit, hogy az emlékezet ezen felhasználása maga után vonja, hogy az eltérítés alkalmazása előtt szükséges meghatározni közönségünket. Ez csupán egy különös esete azon általános törvénynek, amely nem csupán az eltérítést, hanem a világon minden más cselekvési módot is kormányoz. Az abszolút kifejezésének eszménye halott, csak pillanatnyilag éli túl, mint e gyakorlat utánzása, mindaddig, ameddig további ellenségeink is.
Az eltérítés annál kevésbé hatásos, minél közelebb áll egy ésszerű replikához5. Ez a helyzet Lautrémont átdolgozott maximáinak egész nagy részével. Minél nyilvánvalóbb a replika ésszerű jellege, annál nehezebb megkülönböztetni a visszavágás elcsépelt szellemétől, amelyik ugyanúgy az ellenfél saját szavait használja fel ellene. Ez természetesen nem korlátozódik a beszélt nyelvre. E gondolatmenetben vitattuk néhány elvtársunk tervezetét, akik egy „Béke és Szabadság”6 nevezetű fasiszta szervezet egyik szovjetellenes falragaszának eltérítését vetették fel – a falragasz a nyugati hatalmak összekötött zászlajainak kíséretében hirdette, hogy „Egységben az erő” – azáltal, hogy hozzátoldják a mondatot, „és koalíciókban a háború.”
Az egyszerű megfordítás általi eltérítés a legközvetlenebb és a legkevésbé hatásos. De ez nem jelenti, hogy nem lehetne haladó jellege. Ilyen például ha egy szobrot vagy egy embert így hívunk: „A tigris nevű Clemenceau.”7 Úgyanígy, a fekete mise8 úgy ellenez egy adott metafizikán alapuló környezetet, hogy ugyanezzel a szerkezettel alakít ki egy környezetet, csupán az értékeket megfordítva, megőrizve ezen metafizikát.
Az előbb kifejtett négy törvény közül az első alapvető és egyetemesen érvényesül. A további három gyakorlatilag csak a bitorló eltérítések esetén érvényesülhet.
Ha megjelenik az eltérítés nemzedéke, annak első nyilvánvaló következményei között lesz, a benne rejlő propagandisztikus erőktől eltekintve, egy csomó rossz könyv visszasajátítása; elhanyagolt írók tömeges részvétele; a divatos szófordulatok és képlékeny művek egyre átfogóbb differenciálódása; és mindenekelőtt, hogy a termelőkészség messze felülmúlja mennyiségben, változatosságban és minőségben az automatikus írásművészet kínos emlékezetét.
Az eltérítés nemcsak a tehetség új aspektusainak felfedezéséhez vezet, de minden világi és jogi konvencióval szembemenve, megkerülhetetlen, hogy erőteljes eszköz legyen a valóságos osztályharc kezében. Termékeinek olcsó ára az a nehéztüzérség, amellyel rommá lövi a megértés minden kínai falát.9 Íme, a proletár művészi nevelés egy valódi eszköze, az első lépés egy irodalmi kommunizmus felé.
Az etérítés területén tett javaslatok és megvalósítások tetszés szerint sokszorosíthatóak. Egyelőre beérjük néhány konkrét lehetőség bemutatásával, a kommunikáció jelenlegi, különféle ágazataiból kiindulva, lévén persze, hogy ezen felosztás egyedül a mai technikákkal kapcsolatban szolgál értékkel, mivel mindegyikük, e technikák fejlődésével, afelé hajlik, hogy utat adva egy magasabbrendű szintézisnek, eltűnjenek.
Az eltérített mondatoknak számos közvetlen használata létezik falragaszokon, hanglemezeken vagy rádióközvetétésekben, de ezen túl, az eltérített próza két fő alkalmazási módja a metagrafikus írásokban és, kisebb mértékben, a regényszerű keret gondos kiforgatásában lelhető fel.
Nem sok jövője van regényszerű művek teljes eltérítésének, de az átmeneti szakasz folyamán hatásosnak bizonyulhat. Az ilyen eltérítést erősíti, ha olyan illusztrációk kísérik, amelyek kapcsolata a szöveghez magyarázat nélkül marad. A tagadhatatlan nehézségek ellenére, lehetségesnek tarjuk George Sand Consuelójának egy instruktív pszichogeográfiai eltérítését, amelyet így, felcicomázva, az irodalmi piacon útjára indíthatnánk valami ártalmatlan cím alatt, mint mondjuk „Nagy külváros,” vagy akár magával egy eltérített címmel is , mint „Az elveszett járőr” (jó ötlet lenne ily módon számos film címét is felhasználni, amiből mást már nem nyerhetünk, mert odavesztek, mielőtt megkaparintottuk volna öreg másolataikat, vagy azokét, amelyek még mindig mozikban bolondítják a fiatalokat).
A metagrafikus írás, bármilyen elmaradott is legyen az a képlékeny keret, amelyben anyagilag elhelyezkedik, sokkalta gazdagabb lehetőségeket nyújt a próza és más alkalmas tárgyak, képek eltérítésére. Képbe kerülhetünk ezzel kapcsolatban, ha pillantást vetünk az 1951-ben kigondolt, de elégséges pénzügyi források hiányában elvetett projektre, amely flippergép átalakítását tervezte oly módon, hogy a fények játéka és a labdák többnyire kiszámítható pályája egy „A Cluny Múzeum kapui előtt elhaladó emberek hőérzete és vágyai egy órával napkelte után, novemberben” című metagrafikus-térkompozíciót alkosson. Azóta persze rájöttünk, hogy egy szituacionista-analitikus munka tudományosan ilyen nyomon nem haladhat előre. Az eszközök azonban, továbbra is alkalmasak kevésbé nagyratörő célokra.
Az eltérítés nyilvánvalóan a filmszínház világában teljesedhet ki a legeredményesebben, és kétségtelen, azok számára, akik ezzel foglalatoskodnak, hogy a legszebben is.
A film hatalma oly kiterjedt, és ezen hatalmak összehangoltságának hiánya oly botrányos, hogy szinte bármelyik, a nyomorúságos átlag feletti film végtelen vitákra ad okot a nézők vagy szakmai kritikusok között. Tegyük hozzá, hogy egyedül konformizmusuk gátolja meg őket abban, hogy éppannyira megnyerő vonásokat, mint ordító hibákat találjanak a legrosszabb filmekben is. Hogy áthidaljunk ezen értékzavaron, megjegyezhetjük, hogy újításainak köszönhetően Griffith „Egy nemzet születése” a filmtörténet egyik legfontosabb darabja. Másrészt, egy rasszista film: feltétlen nem érdemli, hogy ebben formában mutassák be. De teljes és tiszta betiltása sajnálatos lenne a filmművészet másodlagos, de potenciálisan jobb felhasználással szolgáló területén. Sokkal jobb lenne, ha az egészében eltérítenénk, akár egy vágást sem eszközölve, olyan hangsáv kíséretében, amely erőteljesen elítéli az imperialista háború borzalmait és a Ku Klux Klán a tevékenységeit, amelyek a mai napig folynak az Egyesült Államokban.
Egy ilyen igen mérsékelt eltérítés összességében nem más, mint a múzeumok festményrestaurációinak erkölcsi megfelelője. Azonban, a legtöbb film csak annyit érdemel, hogy darabjaira vágva más művekbe rendeződjön. Természetes, a már létező jelentek ezen újrahasznosítását más zenei, képi és történelmi elemek is kísérik majd. Noha a mai napig a történelem minden filmes doktorálása többnyire Guitry groteszk rekonstrukcióinak kereti közé szorítkozott, mi azt is mondathatnánk Roberpieere-rel kivégzése előtt, hogy: „Ennyi megpróbáltatás ellenére, tapasztalatom és vállalkozásom nagysága azt mondatja velem, hogy minden rendben van.”10 Ha ezúttal a görög tragédia egy célszerű megfiatalítása szolgál Robespierre magasztalására, elképzelhetünk cserébe egy neorealista jelenetet is, például egy vendéglő pultjánál – ahol az egyik kamionsofőr teljes komolysággal azt mondja a másiknak: „Az erkölcs a filozófusok könyveiben volt, mi pedig bevezettük a nemzetek kormányzásába.”11 Láthatjuk, hogy ez a találkozás milyen jelentőséget ad Maximilian gondolatának, a proletárdiktatúra gondolatának.
Az eltérítés fénye egyenes vonalban terjed. Amilyen biztosnak tűnik, hogy az új építészet egy kísérleti barokk szakasszal kezdődött, éppannyira valószínű, hogy az építészeti komplex – amelyet egy, a viselkedésmódokkal dinamikus kapcsolatban álló, környező miliő megalkotásaként képzelünk el – létező építészeti formákat fog eltéríteni, és minden esetben képlékenyen és érzelmileg fog kihasználni mindenféle eltérített tárgyat: gondosan elrendezett daruk vagy fémállványok veszik át egy kihalt szobrászati hagyomány helyét. Ez egyedül a barokk kertek legfanatikusabb rajongóinak ad okot a botránkozásra. Úgy járja, hogy D’Annuzio, az a fasiszta féreg, a kertjében egy torpedó hajóorrát tartotta. Hazafias indítékait mellőzve, az emlékművet csak szellemesnek találhatjuk.
Az eltérítést kiterjesztve az urbanizmus alkotásaira, aligha maradna bárki is közömbös, ha egy városban gondosan újjáépítenénk egy másik város egész negyedét. Az lét soha sem lehet elég fejetlen, így valóban megszépülhetne.
Ahogy már láthattuk, maguk a címek szélsőséges elemei az eltérítésnek. Ez két általános megfigyelésből következik, egyrészt, hogy minden cím felcserélhető, és másrészt, hogy meghatározó fontosságúak számos műfajban. A „Série noire”12 detektívtörténetei roppant hasonlóak, de a címek puszta váltakozása elegendő egy jelentős olvasóközönség megtartására. A zenében egy cím mindig nagy hatást fejt ki, de a címválasztás ugyancsak tetszőleges. Így nem lenne rossz ötlet, ha egy utolsó javítást eszközölnénk az „Eroica szimfónia”13 címén és átkeresztelnénk például „Lenin szimfóniára.”
A cím erősen hozzájárul egy mű eltérítéséhez, de elkerülhetetlen, hogy a mű is visszahasson a címre. Így széles körben hasznát vehetjük bizonyos címeknek tudományos („A mérsékelt övi tengerek tengerparti biológiája”), vagy katonai kiadványokból („Csekély számú gyalogsági egységek éjszakai harca”), vagy akár számos szófordulatnak is illusztrált gyermekkönyvekből („Csodálatos tájak tárulnak a felfedezők elé”).
Zárásként, tömören érintenünk kell néhány vonatkozását annak, amit mi ultra-eltérítésnek nevezünk, vagyis az eltérítések mindennapi társadalmi életben való alkalmazzásának tendenciáit. A gesztusok és szavak más jelentésekkel ruházhatók fel, és történt is így a történelem folyamán gyakorlati okokból kifolyólag. Az ókori Kína titkos társaságai igen kifinomult felismerési jeleket használtak a legtöbb világi attitűdben (poharak elrendezése; az ivás; versidézetek, amelyek megegyezett pontokon szakadnak félbe). A titkos nyelv, a jelszavak szüksége elszakadhatatlan a játékra való hajlandóságtól. Legvégül, bármelyik jel vagy szó átalakítható valami mássá, akár maga ellentettjévé is. Vendée rojalista felkelőit, mivel Jézus Szívének undok képét hordták magukon, Vörös Hadseregnek nevezték. A politika korlátolt területén ezt a kifejezést egy évszázadon belül teljesen eltérítették.
A nyelven túl, lehetőség nyílik a viselet eltérítésére is, minden érzelmi jelentőséggel együtt, amelyet magában rejt. Itt találkozunk az álruha fogalmával, amellyel szorosan összefügg a játékkal. Végül, amikor eljutunk a szituációk megalkotásához, működésünk főcéljához, mindenki számára nyitott lesz egész szituációk eltérítése, azáltal, hogy tudatosan megváltoztatja bennük ezt vagy azt a meghatározó feltételt.
Az itt tömören tárgyalt eljárásmódokat nem saját találmányunkként tüntetjük fel. Épp ellenkezőleg, egy általánosan elterjedt gyakorlatról van szó, amelynek rendszeresítésére vállalkozunk.
Az eltérítés elmélete önmagában aligha foglalkoztat minket. De azt találjuk, hogy összekapcsolódik az előszituacionista átmeneti időszak alkotó vonásainak szinte mindegyikével. Tehát, gyakorlati gazdagítása ugyancsak szükségszerűnek tűnik.
Ezen tézisek kidolgozását későbbre halasztjuk.
1 Marcel Duchamp L.H.O.O.Q. című művéről van szó. Duchamp 1919-ben, provokatív céllal, kecskeszakállat rajzolt egy képeslapon található Mona Lisa másolatra. Az avantgárd egyik legismertebb műve. Már maga címe is provokál: L.H.O.O.Q. franciául kiejtve „Elle a chaud au cul” mondatot idézi, ami átvitt értelemben annyit tesz, hogy a hölgynek közösülési vágyai vannak. 2 Théâtre National Populaire [Nemzeti Népszínház]. 3 „Propriété personnelle”: Ingóság. 4 „Mort de J.H. ou Fragiles tissus” [J.H. halála, avagy Finom szövetek]: Jacqueline Harispe, a Dior volt modellje, a Café Chez Moineau egyik törzsvendége volt, amikor az a Letterista Internacionálé gyakori találkozóhelyeként is szolgált. Debord közeli barátjaként tekintett rá. 1953-as öngyilkossága annyira megrázta a fiatal Debordot, hogy a lány emlékére metagráfiát készített. 5 Franciául: réplique – egyszerre „másolat” és „felelet.” 6 Paix et Liberté: antikommunista politikai mozgalom a Negyedik Francia Köztársaság idején. 7 Georges Clemenceau gúnyneve „a tigris” volt. 8 Fekete mise: sátánista csoportok szertartása. Modern változata céltudatosan a katolikus mise szentségtörő paródiája. 9 Ez maga is egy eltérített szöveg: A Kommunista Párt kiáltványa – „Áruinak olcsó ára az a nehéztüzérség, amellyel rommá lő minden kínai falat...” (Nyilas Very fordítása) 10 Albert Camus: Sziszüphosz mítosza – „Ennyi megpróbáltatás ellenére, hajlott korom és lelkem nagysága azt mondatja velem, hogy minden rendben van.” (Dobossy László fordítása) 11 Robespierre: Réponse de la convention nationale au manifeste des rois ligués contre la république, proposée par robespierre, au nom du Comité de salut public 12 1945-től futó könyvsorozat. 13 Beethoven 3. szimfóniája.