Író: Antonio Gramsci
Először megjelent: "Il Grido del Popolo," 536. szám (1914. október 31.)
Forrás: Antonio Gramsci: ifjúkori írások 1914-1926, MKKE Társadalomelméleti Kollégium, 1987
HTML: P.G.
A rendkívüli zűrzavarban is, amelyet a jelenlegi európai válság okozotta tudatokban és a pártokban, egy kérdésben mindenki egyetért: a jelentörténelmi pillanat kimondhatatlanul súlyos, következményei mégsúlyosabbak lehetnek, és mert annyi vért ontottak és oly sok energiaveszett kárba, cselekedjünk úgy, hogy a múlttól örökölt eldöntetlenkérdések legnagyobb része legyen megoldva, és az emberiség folytathassaútját anélkül, hogy a még annyi szomorúság és igazságtalanság komorságazavarná útját, anélkül, hogy jöv ő jét rövid id ő n belül egy másik ilyenkatasztrófa hiúsítaná meg, amely ismét egy másik, rettenetes pazarlással járna az életekben és tevékenységekben.
Mi, olasz szocialisták felvetjük a kérdést: "Mi legyen az olasz szocialista párt (vigyázat, nem a proletariátus, vagy általában a szocializmus) feladata az olasz közélet jelen pillanatában?
Mert a szocialista párt, amelynek mi munkásságunkat szenteljük, olasz is, azaz a szocialista Internacionálénak egy olyan szekciója, amely azt a feladatot vállalta magára, hogy megnyeri az Internacionálénak az olasz nemzetet. Ez a közvetlen, mindig aktuális feladata speciális, nemzeti jelleget kölcsönöz neki, ami arra kényszeríti, hogy az olasz közéletben specifikus feladatot, saját felelősséget vállaljon magára. Egy olyan potenciális állam ez, amely a burzsoá állam ellentéteként érlelődik, és az ezzel folytatott mindennapos harcban és saját belső dialektikájának fejlődésében próbál meg a burzsoá államot túlhaladó és azt semlegesítő szervezeteket létrehozni. E feladatának véghezvitelében autonóm, mivel nem függ az Internacionálétól, hacsak az elérendő legfőbb cél és jelleg miatt nem, nevezetesen, hogy ennek a harcnak mindig osztályharc formáját kell öltenie.
A hogyan – amellyel ennek a harcnak érvényesülnie kell a különböző körülmények között, – és a mikor – amelynek a forradalomban kell tetőznie – megítélésében csak az OSZP illetékes, amely átéli és ismeri a különböző álláspontokat.
Csak így tekinthetjük jogosnak azt a nevetést és megvetést, amellyel nálunk fogadták G. Hervé gyalázkodásait és a német szocialisták tapogatódzó kísérleteit, mind az egyik, mind a másik az Internacionálénak nevében beszélve, annak felhatalmazott tolmácsolójának tartva magát, amikor az OSZP meghirdette az "abszolút semlegesség" tételét.
Mert, vigyázat, nem a semlegesség fogalmáról folyik a vita (a proletariátus semlegességéről is természetesen), hanem ennek a semlegességnek a módjáról.
Az "abszolút semlegesség" tétele nagyon hasznos volt a válság első pillanatában, amikor az események hirtelen, viszonylag felkészületlenül értek bennünket a maguk grandiozitásában, mert csak a dogmatikusan meg nem alkuvó, kemény döntés emelhetett nekünk egy olyan tömör védőbástyát, amely a szenvedélyek, a magánérdekek első rohamára bevehetetlen. Merthogy a kezdeti, kaotikus helyzetből lecsapódtak a zavar jelei és mindenkinek saját felelősséget kell vállalnia, a tételnek csak a reformisták számára van jelentősége, akik azt mondják, hogy nem akarnak hazárdirozni (de hagyják, hogy mások játszanak és keressenek), és azt szeretnék, hogy a proletariátus pártatlan szemlélőként vegyen részt az eseményekben, hagyva, hogy így teremtse meg saját pillanatát, míg ezalatt az ellenfelek maguk teremtik meg saját pillanatukat, és ők készítik elő a programot az osztályharc számára.
De a forradalmároknak, akik úgy értelmezik a történelmet, mint saját szellemük alkotását, amely a tócsadalom más aktív és passzív erőire ható szakadások folyamatos sorozatából áll, és a kedvező feltételeit legmagasabb fokát készítik elő a végső szakadás (a forradalom) számára, nem kell megelégedniük az "abszolút semlegesség" átmeneti programjával, hanem át kell alakítaniuk egy másik, "aktív és tevékeny semlegesség"-gé. Ami azt jelenti, hogy vissza kell adni a nemzetnek a tiszta és hamisítatlan osztályharc jellegét, amennyiben a dolgozó osztály felelősségvállalásra kényszeríti a hatalmat birtokló osztályt, kötelezi, hogy a végsőkig vigye azokat a feltételeket, amelyekből létének értelme származik, számot adva ezáltal felkészültségéről, amivel sajátjának mondott célját próbálta elérni, amennyiben a dolgozó osztály kényszeríti (a mi esetünkben Olaszországban) annak elismerésére, hogy célját teljes egészében elvétette, mivel a nemzetet – annak kizárólagos képviselőjének kiáltva ki magát – olyan zsákutcába vezette, ahonnan nem fog tudni kijutni, hacsak nem úgy, hogy sorsára hagyja mindazokat az intézményeket, amelyek jelenlegi nagyon szomorú állapotáért közvetlenül felelősek.
Csak így fog helyreállni az osztályok dualizmusa, a szocialista párt meg fog szabadulni az összes polgári csökevénytől, amelyet a háborútól való félelem ragasztott rá (soha nem volt többé-kevésbé annyi érdekelt szimpatizánsa a szocializmusnak, mint az utóbbi két hónapban), és miután kézzel fogható bizonyosságot szerzett az országról (hogy Olaszországban nem minden sem a proletár, sem a polgár, mivel csekély az érdeklődés, amit a nép nagy tömege mindig is tanúsított a politikai harc iránt, így annál könnyebben hódítható meg, minél inkább tudja valaki a sorsok erejét és világos látásmódját bizonyítani), mint azok, akik feljogosítottnak mondták magukat, de bármiféle cselekvésre képteleneknek bizonyultak, de az OSZP fel tudja majd készíteni a proletariátust, hogy helyébe lépjen, felkészíteni, hogy a legnagyobb szakadáson munkálkodjék, amely a társadalom átbillenését jelzi egy tökéletlen formából egy másik tökéletesebbe.
Ezért úgy vélem, sokkal körültekintőbbnek kellett volna lenni a.t.-nek, aki a "Grido" legutóbbi számában irt az ún. Mussolini-ügyről. Különbséget kellett volna tennie aközött, ami az "Avanti" kiadójának kijelentéseiben Mussolininek, a romagnai embernek volt tulajdonítható, és aközött, ami Mussolini, olasz szocialistáé volt.
Figyelembe kellett volna venni végül azt, vajon mi lényeges lehetett álláspontjában, és arra irányítani kritikáját, megsemmisítve vagy összeegyeztetési tervet találni benne a párt megmaradt irányításának doktrinista formalizmusa és az "Avanti" kiadójának realista konkrétizmusa között.
Hanem számomra tévesnek látszik a.t. cikkének központi magja. Amikor Mussolini azt mondja az olasz burzsoáziának: "Menjetek oda, ahová a ti sorsotok vezet benneteket"; vagyis: "ha ti úgy vélitek, hogy a ti kötelességetek háborút viselni Ausztriával, a proletariátus nem fogja szabotálni akciótokat", nem tagadja meg egyáltalán állásfoglalását a líbiai háborúval szemben, aminek az eredménye – ahogyan a. t. nevezi – "a háború negatív mítosza" lett. Amennyiben a "ti sorsotok"-ról beszélnek, azokat a sorsokat kell ezalatt érteni, amelyek a burzsoázia történelmi szerepénél fogva háborúba torkollnak, és ez – a proletariátus megszerzett öntudata mellett – még erőteljesebben tartja meg megingathatatlan antitézis jellegét a proletariátus sorsával.
Nem egy általános összefogást akar tehát Mussolini, nem az összes párt fúzióját nemzeti egyetértésben, mert állásfoglalása akkor antiszocialista lenne. Ő azt szeretné, hogy a proletariátus, miután világosan tudatára ébredt osztályerejének és forradalmi hathatósságának, valamint felismerve jelenleg saját éretlenségét arra, hogy magára vállalja az állam irányítását [...]1 egy ideális fegyelmet létrehozva, és lehetővé tegye, hogy a történelemben azokat az erőket hagyják tevékenykedni, amelyeket a proletariátus – mivel nem érzi magát képesnek azok helyébe lépni, – a legerősebbeknek tart. Szabotálni egy gépezetet (mert egy igazi szabotázsra redukálódik az abszolút semlegesség, olyan szabotázsra, amelyet egyébként lelkesen fogad az uralkodó osztály), természetesen nem jelenti azt, hogy a gépezet ne lenne tökéletes és jó valamire.
A Mussolini-féle álláspont nem zárja ki (sőt feltételezi), hogy a proletariátus lemondjon antagonisztikus álláspontjáról, és hogy megszabadulhasson az uralkodó osztálytól, annak csődje vagy bebizonyosodott cselekvőképtelensége után, és magához ragadja a közdolgok irányit ás át, ha legalábbis én jól értelmezem az ő kissé rendszertelen kijelentéseit, és aszerint a vezérfonal szerint fejlesztettem tovább, amelyet ő követett volna.
Én nem tudom elképzelni a proletariátust olyan szerkezetnek, amelynek júliusban megadatott a cselekvés szabadsága az abszolút semlegesség kulcsával, és ami októberben leállhatott volna anélkül, hogy darabokra ne törjön.
Olyan emberekről van viszont szó, akik különösen ezekben az utóbbi években bebizonyították, hogy olyan szellemi frissességgel, az érzékenység olyan elevenségével rendelkeznek, aminek még a megérzésétől is távol áll az alaktalan és közönyös burzsoá tömeg. Egy olyan tömegről van szó, amely jól tud asszimilálódni és át tudja élni azokat az értékeket, amelyeket az újjászületett szocialista párt hirdetett meg. Vagy talán megrémiszt bennünket az a munka, amelyet végeznünk kellene, hogy elfogadtassuk vele ezt az új feladatot, amely talán a párt számára a kezdete lenne a burzsoá gyámkodás állapotától való megszabadulásnak?
Mindenesetre az abszolút semlegesség kényelmes álláspontja ne feledtesse el velünk a pillanat súlyosságát, és ne tegye azt, hogy akár egy másodpercre is átengedjük magunkat egy túl ártatlan szemlélődésnek és jogainkról való buddhista lemondásnak.
1 A cenzúra alá vetett sor.