Író: Antonio Gramsci
Először megjelent: "Il Grido del Popolo," XXIII. 727. szám (1918. június 29.)
Forrás: Antonio Gramsci: ifjúkori írások 1914-1926, MKKE Társadalomelméleti Kollégium, 1987
HTML: P.G.
A "ha" politikájának nagyon sok követője van Olaszországban; sőt azt lehet mondani, hogy az olasz állampolgárok többségének, akik politikai hitvallást tesznek, akik megvitatják a közéleti, országos és nemzetközi problémákat, nincs más irányadó szempontjuk, mint a "ha"; és jól érzik magukat, mert a "ha" felment a gondolkodás és a tanulmányozás alól.
A "ha" politikája abban áll, hogy nem vetnek számot semmilyen szervezett társadalmi erővel, nem tulajdonítanak jelentőséget semmilyen törvényes felelősségnek (amit szabadon megfogadnak a hatalom átvállalásakor), elhanyagolják a feladatnak és a módoknak a keresését – amilyen módon lezajlik a gazdasági tevékenység – és e speciális módok által szükségszerűen meghatározott következmények kutatásait a kulturális és társadalmi együttélés kapcsolataiban. A "ha" politikája ezért nem más, mint a szellemi lustaság uralma az egyszerű állampolgárokban – akik úgy tesznek, mintha ellenőriznék a felelős hatalmat és az ország éltében tevékenykedő szabad erőket – és a felelőtlenség uralma a hatalom felelősségre túlságosan könnyen vállalkozó állampolgárokban; valóban emiatt hanyagolják el magukat az emberi eshetőségek lefolyásában permanensen aktív erők és akik továbbra is minden szép beszéd ellenére tevékenykednek, és a figyelmet viszont az elmúlóra, az alkalmira vagy egy olyan szabad erőre összpontosítják, amely valójában korlátozott fontosságú. Feltételezésből cselekszenek: "ha" X nem mondta volna, "ha" Y megtette volna, "ha" X csoport támogatta volna ezt a szent és sérthetetlen igazságot... és így tovább.
A "ha" politikája a tehetetlenség arra vonatkozó bizonyítéka, hogy megértsék a történelmet és ezért a tehetetlenség bizonyítéka arra is, hogy alakítsák a történelmet.
Egy volt miniszter megjelentet egy kis írást azzal az igénnyel, hogy az olasz nemzeti élet egy homályos és fájdalmas időszakáról adalékkal szolgáljon a tudományos történelemnek, és megvan az az igénye is, hogy pedagógiai ösztönzést adjon a jelennek. A műben még futólag sem érinti a korszak kormánya által kifejtett, a nemzet erőinek fegyelmezésére vonatkozó tevékenységét, hogy hasznosan és hatásosan fordítsák az állam eszközeit egy bizonyos jó elérésére vagy egy bizonyos rossz eltávolítására: a kormány – úgy tűnik – nem létezett abban az időben, úgy néz ki, hogy abban az időben az állam nem volt az egész közéletnek az a legfőbb szervezete, ami pedig valójában, súlyos felelősségekkel az emberekkel szemben, akik irányítják. Így történik meg az, hogy ebben a kis irományban az események oka teljesen a felelőtlen egyének jó vagy elfajult akaratában keresendő; kicsi, tisztán anekdota értékű epizódokat bővít ki mesterségesen és az a benyomásunk támadhat, hogy az ország nem volt akkor a hatalom fegyelmezett szervezete, hanem barbár törzsek gépies csoportosulása, akik mindig készek arra, hogy körültáncoljanak egy bálványt, és ezek a törzsek egyik és másik oldalról is rendezetlenül és következetesség nélkül rohangálnak aszerint, hogyan tolmácsolja a bálvány titokzatos akaratát egy rosszindulatú őrült vagy egy csodálatosan gondolkodó őrült.
És jogos volt az egyik állampolgár találó észrevétele, aki miután elolvasta az irományt és megállapította ezeket a fogyatékosságokat, így fejezte be: a volt miniszter nem veszi figyelembe a kormányt, az államot, a felelős hatalmakat a mint történelmének leírásakor, mert a kormány, amelyben részt vett, távol állt a közélettől; a volt miniszter nem fogja fel az állam óriási fontosságát a múlt eseményeinek lejátszódásában, mert az államnak, amikor ő hatalmon volt, semmiféle jelentősége nem volt a felelősök rátermettségének hiánya miatt.
Ez a képtelenség a történelem megértésére és így annak alakítására jelenleg a politikai harcon keresztül függőségi viszonyban van egy kulturális irányzattal és egy politikai hagyománnyal, amelyek Franciaországban születtek a XVIII. században és amelyeknek első és legjelentősebb kifejeződése a '89-es polgári forradalom jakobinizmusában volt.
A jakobinizmus a történelem messiási látásmódja; ez mindig elvontságból beszél, a rossz, a jó, az elnyomás, a szabadság, a fény, a sötétség, amelyek abszolút módon, általánosságban léteznek, de nem konkrét és történelmi formákban, amilyenek a gazdasági és politikai intézmények, amelyekben a társadalom fegyelmezi magát azokon keresztül vagy azok ellen fejlődik: vagyis a felelős hatalmak (az uralkodó és a kormány, a parlament és a hatóság) közötti alávetettségi vagy függetlenségi kapcsolatok szerint különbözőképpen szervezett állam, az az állam, amelyet vagy úgy alkottak meg, hogy könnyen lehetővé tegye a társadalom későbbi fejlődését a szabadság felsőbb formái és a társadalmi felelősség felé, vagy pedig olyan egyének és csoportok parazita tömege, akik saját hasznukra fordítják energiájukat és az állammal a szabad szervezeteket, amelyek az osztályok és a gazdasági, politikai rétegek törvényes érdekvédelméért jöttek létre.
A jakobinizmus az emberi társadalom ezen konkrét formáitól vonatkoztat el, amely formák állandóan az eshetőségek lebonyolításán tevékenykednek, és a történelmet mint szerződést feltételezi, mint egy abszolút igazság felfedezését, amely megvalósul, mert egy bizonyos számú jóakaratú állampolgár megegyezésre jutott, megesküdött, valóra váltja a gondolatot. Az így értelmezett történelem ki-ábrándulások, szemrehányások, megrovások, a "ha" hosszú sorozata. Ha az események nem az előre megállapított séma szerint játszódnak le, árulást, hűtlenséget kiáltanak, feltételezik, hogy gonosz akaratok keresztezték a "természetes" lefolyást. És a jakobinizmus messianista szemléletéből, a felfedezett igazságba vetett hitből vonja le azt a politikai követelést, hogy erőszakkal kell elnyomni minden szembenállást, minden olyan akaratot, amely nem akar csatlakozni a társadalmi szerződéshez. És a demokratikus kormányzásokban annyira közös, a leghatártalanabb szabadságot magasztaló hitvallások, valamint az elnyomás és a brutális türelmetlenség gyakorlata között létező ellentmondásokba kerül.
A politikai jakobinizmus ártalmatlan lehet mindaddig, amíg tisztán gondolati forma marad, káros viszont a történelem és azon konkrét, a társadalmat fegyelmező formák fejlődése számára, amikor sikerül politikailag felülkerekedni és a kultúra átadójává válnia.
Elszoktatja az agyakat a komoly tanulástól, az igazságtalanságok, a bajok, az elnyomás állandóan eleven forrásainak komoly kutatásától, feloszlatja a szövetkezéseket, amelyek azért jöttek létre, hogy a valóság pontos ismerete szerint működjenek és így hasznos következtetéseket alkossanak, elveszi a társadalmi felelősségérzetet, hiábavalóvá tesz minden kritikát, mert a kritika nem a konkrétra irányítja kutatását, hanem az elillanóbb eshetőségek szertefoszló fantazmáira.
E kulturális irányzatra, történelem-felfogásra – amely a "ha"-ban merül ki – reagált erélyesen a marxista kritika; de nagyon messze vagyunk még attól, hogy eljussunk egy elterjedt kritikai kultúrához, amely hatásosan helyezkedik szembe a holdat megugató kutyák e káros rombolásával.
A jakobinus messianizmust a kulturális messianizmus egészíti ki, amelyet Olaszországban Gaeteno Salvemini képvisel, és amely eszmei mozgalmakból született, mint a múltban a "Voce" és jelenleg az "Unitá"-é, Salvemini és De Viti de Marco által szerkesztett, az olasz élet problémáinak vitafolyóiratáé.
A kulturális messianizmus a francia forradalmi hagyományból liberális áramlatot fejlesztett ki. Ez is az igazság kultuszával foglalkozik, de a kultuszt nem a katolikusok módján, hanem a protestánsok módján vallja; nagy türelemmel, a vitába és a propagandába vetett végtelen hittel, nagy szívóssággal és azon meggyőződésből táplált bátorsággal, hogy az emberek többségét alapjában véve tisztességes és egyenes emberek alkotják, akik a tudatlanságnak vagy valós érdekeik és céljaik zavaros ismeretének prédái vagy áldozatai.
Ez az olyan szimpatikus, végtelen sok okból olyan vonzó irányzat maga is a "ha" politikájához tartozik. A kulturális messianizmus maga is elvonatkoztat a gazdasági és politikai élet koncrét formáitól, maga is egy időn és téren kívüli abszolútumot feltételez, fegyelmezetlenség és társadalmi szervezetlenség jelensége, végülis utópia lesz, dilettánsokat és könnyelmű, felelőtlen egyéneket teremt.
Valóban az "Unitá" nagy gondossággal és tudományos lelkiismeretességgel a nemzeti és nemzetközi közélet problémáit tanulmányozza; a szabad iskola csodálatra méltó tapasztalatát jelenti az állampolgárok számára, akik ellenőrzött információkat akarnak, akik bizonyosságot akarnak, hogy nem csapják be őket az írók, akikhez azért fordulnak, hogy tanácsokat, ösztönzést kapjanak a gyakorlati gondolkodás összehangolására, irányt az események igazságos megítélésére. De kihez fordul az "Unitá"? Milyen szervezett társadalmi erőhöz hangolja kulturális tevékenységét? Általánosságban mindenkihez, gyakorlatilag senkihez. Tevékenysége egy óriási "ha"-val kezdődik, ami feloldja maginak a tevékenységnek minden hatékonyságát: ha... mindenki azt tenné, amit mi, ha... mindenki olyan gyorsan sajátítaná el egy probléma egzakt kifejtését, mint mi és velünk egyidőben. A valóság viszont az, hogy egy ország, és különcsen Olaszország – népének sajátos szellemi adottságát tekintve – eltérő módon van előkészítve az egyes emberekben, és csak kitartó, türelmes, évtizedeltig tartó erőfeszítés után sikerül egy meghatározott eszmének azokban a szabadon alkotott szervezetekben elterjedni, amelyek szabadon fogadnak el egy irányzatot és szabadon, közösségben tevékenykednek.
Salvemini "hisz" a "társadalmi szerződés"-ben, hisz egy bizonyos számú, nagy területen szétszóródott személy villámgyors megegyezésének lehetőségében, és mivel ezek a villámgyors megegyezések nem valósulnak meg, vagy késnek megvalósulni, ő a körülmények beleszólását, elfajult akaratok kártékony hatását feltételezi, ami a "vezetők" azonosításával végződik, akik nevét csak ő ismeri és akik demagóg módon ki vannak jelölve az egyetemes utálatra.
Az "Unitá" szónoklatot tartott a "Grido"-nak és a szocialista pártnak általában egy ezeken a hasábokon megjelent mondat miatt: "a szocialista párt hozzáállása kétségtelenül hasznára volt annak a kis elismerésnek, ami azoknak a demokratikus megoldásoknak volt, amelyek védelmében az "Unitá" csoportja síkra szállt a nemzeti problémákkal kapcsolatban.
Az "Unitá" azzal vádol bennünket, hogy bitorolni akarjuk az ő érdemeit, nagy szellemességgel emlékeztet a "tiszteletre méltó Greulich elvtársra", a szocializmus sekrestyéseiről és kardinálisairól beszél, emlékeztet felelősségünkre Caporettoért, amely ha "sokkal kisebb arányú, mint ahogy a szocialisták hiszik(!)" nem ez okból bizonyulna borzasztónak, ha a "Grido" mondata azt akarná mondani, hogy a szocialisták "bizonyos szerencsétlenségek előidézésén tevékenykedve azon dolgoztak, hogy szükségessé tegyenek bizonyos intézkedéseket". Különös módja a felelősség felfogásának, ha az egy kiszakított mondat erénye szerint csökken vagy növekszik.
Salvemini ebben a sajátos esetben is saját kulturális messianizmusának áldozata.
Mert ő összekeveri egy probléma megoldásának eszmei sikerét ugyanezen probléma megoldásának majdani politikai végkimenetelével.
A Salvemini-féle megoldása az adriai problémának minden, csak nem elfogadható. Csak megvitatásának és terjesztésének engedélye van meg, csupán azt érték el, hogy a politikai élet állandó feltételének kellene lenni egy liberális országban. Hogy ezt a megoldást a valóságra alkalmazzák, hogy politikai ténnyé váljon, az szükséges, hogy egy szervezett társadalmi erő tegye sajátjává. Létezik Olaszországban egy ezt megtenni képes politikai erő? Képes a hatalom felelősségét magára vállalni, – ha az szükséges lenne – hogy megvalósítsa ezt a megoldást?
Demokratikus teljességében megoldani ezt azt jelenti, hogy meghatározott irányt kell adni a nemzeti életnek, mert ez egy széleskörű elgondolástól függ, amely szerint ezzel összeegyeztetve más problémákat is meg kell oldani.
Ilyenfajta szervezett erők Olaszországban nem léteznek a szocialista párton és az államon kívül. A szocialista párt szocialista módon oldaná meg a problémát, összeegyeztetve azt más problémák megoldásával saját "igazsága" szerint.
[Egy cenzurázott sor.]
Marad az állam, a kormány, amely spontán módon nem fogja sajátjává tenni a Salvemini féle megoldást, hanem empirikusan csatlakozik hozzá külső ráhatásra. És ezt a ráhatást közvetetten csak a szocialista párt gyakorolhatja, amíg fenyegető ellenzéket képvisel. Zimmerwald programja [egy cenzorázott sor] és az imperialista megoldások között ott van az a valószínűség, hogy a kormány – a helyrehozhatatlan viszály elsimítása végett – a demokratikus megoldást alkalmazza. Ennek a valószínűségnek a léte magyarázza azt a kis elismerést, ami Salvemininek kijutott és ezt a szocialista párt meg nem alkuvó magatartása feltételezi. Ezt jelentette a "Grido" mondata és a jelentés kitűnik a teljes szövegösszefüggésből.
Salvemini ürügyet talált, hogy szónokoljon, hogy közhelyeit ismételgesse a kardinálisokról és sekrestyésekről, a szocialisták szellemi és erkölcsi romlottságáról, amelyek "módszeresen szétválasztották volna egész propagandájukban a béke eszméjét az igazságosság eszméjétől."
Mert Salvemini szétválasztja az igazságosság eszméjét a garancia eszméjétől (és az egyetlen biztosíték a szocialisták számára a nemzetközi proletariátus diktatúrája), szétválasztja a politikai kultúra eszméjét a gazdasági és politikai szervezés eszméjétől, szétválasztja az akció és az akció hatásosságának eszméjét a kultúra és erő általános feltételeinek tényétől. Megmarad neki a messianista szenvedély, amely a "ha" politikusai közé lépteti, amely anélkül, hogy tudna róla, a fegyelmezetlenség és a rendezetlenség elemévé teszi őt.