Író: Antonio Gramsci
Először megjelent: "Il Grido del Popolo," 1918. jan. 12. XXIII. 703. szám
Forrás: Antonio Gramsci ifjúkori írások 1914-1926, MKKE Társadalomelméleti Kollégium, 1987
HTML: P.G.
A szabadgondolkodás nem azonos a gondolatszabadsággal, A szabadgondolkodás polgári, filiszteusi kifejezés és a jakobinus individualizmusból származik: ezért látunk ekörül szabadkőműveseket, radikálisokat és... anarchistákat csoportosulni.
Az egyes embernek véleménye van egy bizonyos tevékenységről: számára ez a vélemény az igazság. Ő így okoskodik: ha ez az igazság, mindenkinek el kellene fogadni, mindenkinek ezt kellene gondolni. Miért nem fogadják el, miért nem gondolják ezt villámsebesen, amint meghallották ennek a kinyilatkoztatását? Mert az ő gondolkodásuk szolgai, éljen a szabadgondolkodás!
A szabadgondolkodó utópista, vagyis gondolkodása szolgai, nem sikerült még kilépnie a konvencionalitás és az előítélet zűrzavarából. A szabadságot szűklátókörű és korlátolt módon fogja fel: csak meghatározott véleményeken, meghatározott összefüggéseken keresztül. Azt lehet mondani, hogy végső soron a szabadságot önmagában értelmezi, saját véleményén keresztel, kizárólagos és zsarnoki módon. Éppen ezért lehet mondani, hogy a szabadgondolkodás polgári jakobinizmus, polgári individualizmus eredménye.
A szocialisták viszont a gondolatszabadságot akarják. Ki akarnak kerülni minden szűklátókörűségből, minden konvencióból, minden előítéletből. Számukra a gondolat önmagában és önmagáért mindig szabad, de az, hogy szabad, nem jelenti, hogy féktelen, nem jelenti, hogy szeszélyes. A gondolat tehát, jóllehet szabad, feltételhez kötött. Egy egyéni gondolat függ az egyén speciális műveltségétől (vagyis az egyén sajátos történelmétől) és ebben a műveltségben találja meg magyarázatát és jelentését. Amennyivel alaposabb és szélesebb körű az egyén műveltsége, annál közelebb vannak véleményei az igazsághoz, vagyis annál inkább fogadja el a többi ember: amennyivel többen vannak az alapos és széleskörű műveltséggel rendelkező egyének, annál inkább közelítenek az igazsághoz az elterjedt vélemények, vagyis annál inkább tartalmazzák az igazságot éretlen és tökéletlen formában, amelyet tökéletességig és érettségig lehet fejleszteni.
Ebből következik, hogy az igazságot sosem lehet dogmatikus és abszolút formában, mint egy már érettet és tökéleteset megmutatni. Az igazságnak, azért, hogy elterjedhessen, annak a társadalmi csoportnak történelmi (vagy kulturális) körülményeihez kell alkalmazkodnia, amelyen belül azt akarják, hogy elterjedjen. És nem kell csodálkozni, vagy ingerültnek lenni, bármilyen ellenvetést is tegyenek: még a leghóbortosabb ellenvetésnek is megvan az oka, és miután ezt meg értettük és racionálisan megsemmisítettük, sikerül majd visszautasítani az ellenvetést, vagy meggyőzni az ellenvető felet. Ez az amiért a szocialisták "gondolatszabadsága" nagy toleranciát mutat a vitákban és a szópárbajokban, míg a szabadkőművesek és az anarchisták "szabadgondolkodása" türelmetlen és jakobinus.
A szocialisták, amennyiben szabadon, történelmi módon gondolkodnak, megértik az ellentmondás lehetőségét, és ezért könnyebben győzik azt le, és így kitágítják saját eszméik eszmei és emberi körét. Az anarchista gondolkodásúak, amennyiben türelmetlen dogmatikusok, saját különös véleményeiknek rabjai, hiábavaló szemrehányásokban válnak meddővé, mindent lekicsinyelnek. Mivel nem tudják elképzelni, hogy a többi ember máskent gondolkozzon, mint ők (logikus és történelmi fantáziának pont ez a hiánya jelenti gondolkodásuk szolgaiságát), az ellentmondásban, a kritikában nem tudnak mást meglátni, mint közönségen, aljasul haszonleső okokat.
Így magyarázom én azt a cikket, amit Luigi Molinari jelentetett meg az április-májusi "Universitá popolare"-ban: sajátos műveltségével, Luigi Molinari sajátos lelki beállítottságával értelmezem azt és ezért nem vesztem el komolyságomat és hidegvéremet.
Írtam (a "Grido" március 16-i számába) Luigi Molinari "A komunék drámája" című művéről egy komoly recenziót. Ez a kis munka elejétől a végéig elhibázott, szerény véleményem szerint. És nem azért elhibázott, mert túl rövid vagy túl hosszú, nem a tévedések miatt, amelyeket tartalmazhat (ezekkel nem kívánok foglalkozni), hanem általában a történelem és különösképpen a komune történelme felfogásának és leírásának módja miatt, ami Molinari sajátja.
A történelmet úgy fogja fel, mint tiszta színpadiasságot, mint külsődleges epizódot: teljesen fizikai megjelenésre redukálja az embert, aki üvölt, rohan, megsebesít, megsebesül, meghal vagy gyilkol, húsvér ember vagy angyal, bűnöző vagy hős. Éppen így értelmezik a történelmet az iskolai tankönyvek szerkeszti, amikor Olaszországban az olasz Risorgimentoról, a francia forradalomról tárgyalnak, így fogják fel a történelmet a napilapok háborús tudósítói, akik tele akarják tömni az olvasók agyát. Így nem lenne szabad felfogni a történelmet a proletárok számára könyvet és röpiratot íróknak. A szocializmus filozófiája úgy tanította, hogy keressük meg a történelemben az események lényegét, szellemi és gazdasági szükségszerűségeit, hogy hajtsunk hasznot ebből az előnyből és semmi többet ne adjunk a felszíni habnak, mint saját hab értékét.
A komune dráma volt kétségtelenül, egy borzalmas társadalmi dráma. De nem a kiontott vér, nem a komunét megvilágító tűzvész vörös fénye, a magábazárt proletár életei állati tömegmészárlása, nem a hősi önfeláldozások epizódjai miatt – amelyek a komunét jellemezték – volt dráma. Ez a dráma megismétlődik az emberiség egész történelmében: az emberek történelme teljesen tragikus vérfürdők egymásutánja, hősiesség és hitványság epizódjaiban gazdag.
A komune társadalmi dráma immanens összeomlása miatt, – amit mi most momentumainak egymásutánjában tudunk megragadni – azon erők közötti áthidalhatatlan viszály miatt és az elérendő cél miatt, a történelmi feltételek éretlensége miatt és egy maroknyi ember tragikus vakmerősége miatt, akik folytatták a harcot miután már átléptek a lehetetlen és a halál birodalmába. Nekünk megvannak ennek a törvényszerű összeomlásnak a dokumentumai, birtokunkban vannak két tragikusan ellentétes szükségszerűség bizonyítékai: a párizsi proletáriátus tapasztalatra szert teendő szükségessége; egész Franciaország polgári történelmi szükségszerűsége, amely felülkerekedett volna (és így is volt) a rebelliseken hallatlan kegyetlenséggel, nem hasonlíthatóan még a háború embertelenségéhez sem, mert a háborúban néhány törvényt mindig tiszteletben tartanak, ami határt szab az öldöklési jognak, míg a forradalom irgalom nélküli, határ és törvény nélküli háború.
Mivel én úgy fogom fel a történelmet, mint immanens szükségszerűséget, amely a kultúrában, gazdasági alakulatokban, a mint fejlődése által meghatározott emberi együttélési módokban találja meg igazolását, ezért ítéltem meg szigorúan Luigi Molinari írását, amelyet olyan eszmei irányultsággal írtak, amely számomra hibás és kulturális értékek nélküli, amely szánomra nem tehet mást, csak fiktív lelkesedéseket szíthat, mert az események felszínén alapszanak és nem a lényegi tartósságon. Szabadon fejtettem ki véleményemet, mert elképzelem, hogy mások, ha még nem is szabadok, azok lehetnek vagy szintén szabaddá válhatnak.
A sajátos műveltség, a sajátos lelki beállítottság "szabadgondolkodásának" függvénye tette azt, hogy Luigi Molinari nem láthatta meg bennem a "szabadságot", a "tárgyilagosságot". Nem sikerül elképzelnie, hogy szigorúan meg lehet ítélni az ő kis írását anélkül, hogy aljas érdekek, közönséges célok vezérelnék az embert. Az ő "szabadgondolkodása" mindenhol ponyvaregényhez illő meseszövést képzel. Recenzióm "rosszindulatú", "nagy rosszakaratot" fedez fel bennem; én "rossz lelket" fedtem fel, udvariatlan és rosszul nevelt voltam. Molinari egyenesen kétségbe vonja, hogy a recenzió ne "provokáció" lett volna, azt mondja, hogy bosszúra gondolt olyannyira, hogy lelkiismereti vizsgálatot végzett és azt kérdezte magától: "kivel történt meg valaha is, hogy hallja őt ilyen hangosan kiabálni". Mindezt Luigi Molinari írja, mert nem tudja elképzelni (és a logikus fantáziának ez a hiánya a bizonyíték "szabadgondolkodásának" szolgai mivoltára), hogy én "szabad" vagyok abban, hogy saját műveltségem és nem az övé szerint, az én történelemfelfogási és írási módom és nem az övé szerint ítéljem meg munkáját.
Éppen az az, ami máskor azt jelenti, hogy szabadgondolkodás nem azonos a gondolatszabadsággal, és amikor jellemes ember valaki, "szabadgondolkodásának" nem kell szükségszerűen azt a gondolatot jelenteni, hogy mindenki más gazember, elfajult lélek, a legalantasabb bosszúállás végett bántalmazásra kész orgyilkos. El kell határozni, hogy a ponyvaregényelv íróinak engedjük át ezeket az ószereseket.