Író: Antonio Gramsci
Először megjelent: "Il Grido del Popolo," XXIII. 726. szám (1918. június 22.)
Forrás: Antonio Gramsci: ifjúkori írások 1914-1926, MKKE Társadalomelméleti Kollégium, 1987
HTML: P.G.
Radek elvtárs, Oroszország küldöttje Breszt-Litovszkban, Trockijjal együtt a Lenin külpolitikája ellenes maximalista csoport élén állt. A "Grido" május 25-i számában közöltük Lenin egyik írását a frázisok politikája ellen; most azt tesszük közzé, amit Radek írt a "Pravda" 1918. február 16-i számában.
"Amikor megkezdődtek a tárgyalások Németországgal, mi megpróbáltuk megmenteni magunkat Franciaország és Belgium népeinek feláldozásával. Tudtuk, hogy Németország le akar bennünket igázni, de biztosak voltunk abban – és Németországban és Ausztriában a sztrájkok nekünk adtak igazat –, hogy kísérletünk hatással lett volna az osztrák, német munkásokra, és hogy az ő megmozdulásaik megakadályozták volna a német imperializmust abban, hogy a nyugati népekre vessék magukat, alighogy visszahúzták karmaikat Oroszország népeitől.
Íme tehát így érkeztek el azok a napok és hetek, amikor Németország és Ausztria proletariátusának meg kell mutatnia, vajon képes-e a szocializmus ügyének bajnokává emelkedni, ahogyan negyven éven át az volt.
De eszmélésének folyamata nem fog egyetlen nap alatt végbemenni, nem egy pillanat alatt fog bekövetkezni a német ás az osztrák munkásosztály minden részének egyesülése, hogy ne is beszéljünk a falusi tömegekről. Nehéz napokat fogunk még átélni és hidegvérrel kell várni azokat.
A német imperializmus még fog találni az orosz forradalom ellen indítandó erőket. Most gondolkodni kell. Vissza kell utasítanunk a német békét bármilyen feltételek mellett? Röviden és világosan kijelentjük: bármilyen áron is a forradalom nem kapitulálhat a német imperializmus előtt. A háborúnak kiszolgáltatott országunk védelmi erejének vagy az erő hiányának a problémája – hogy ellenálljunk a német imperializmus agressziójának – e cikk kereteit meghaladja. Csak azt akarjuk röviden elmondani, hogy az orosz forradalomnak miért nem kell kapitulálni a német imperializmus előtt.
A bármilyen áron való békekötés mellett ezt az érvet hozzák fel: a német imperializmus, helyzetnek mérlegelésekor abból a feltételezésből indul ici, hogy a burzsoázia az egész világon megőrzi hatalmát. Mi viszont az ellenkező premisszából indulunk ki: mi meg vagyunk győződve, hogy az orosz forradalom megkezdi a társadalmi forradalom korát. Ha ez igaz, a német munkások fogják megváltani a germán imperializmus bűneit; szétszakítva a láncokat, amelyek meg kötik őket, a germán imperializmus által leigázott népeket ugyanabban az időben fogják felszabadítani. És ebben az esetben, megkísérelve nem alávetni magunkat a német békekötésnek, nem tanúsítunk hitszegést a proletár világforradalomban? nem kívánatosabb-e – mivel bízunk az európai forradalomban – egy újabb agresszió által ránkkényszerített német feltételeket aláírni és így takarékoskodni az orosz proletariátus erejével azért, hogy még erősebben hozzunk létre egy munkás és paraszt köztársaságot, és így őrizni meg a világforradalom e tűzfészkét?
Két hamis premissza áll az ilyenfajta problémafelvetés alapján: a társadalmi forradalom menetének téves elképzelése és a germán-orosz konfliktus lényegének hamis felfogása a jelenlegi történelmi helyzetben. A társadalmi forradalom nem egy elszigetelt esemény, egy lassú fejlődési folyamat, amely évtizedekig fog tartani kisebb-nagyobb válságokkal. Az orosz proletariátus győzelmét nem lehet véglegesnek tekinteni; nem lehet, hasonló módon, pontosan előrelátni a gyorsaságot, amellyel lezajlanak a forradalmi események Nyugaton. Megpróbálni megszabadulni a békefeltételek problémájától, rábízva magunkat az eljövendő európai forradalmakra azt jelenti, hogy a népet a német imperializmusra hagyjuk. A forradalmi szocializmus soha nem hitegette a proletariátust a szocialista paradicsom reményével. A forradalmi szocializmus fegyverszünet nélküli harcot vív, harcot minden hüvelyknyi földért. Sohasem mondtuk a munkásnak, hogy halassza el sorsát jobbá tevő harcát azzal az ürüggyel, hogy a szocializmus majd eljön egy nap. Viszont mindig azt mondtuk neki, hogy "a jelenlegi harc a kapitalista erőszak ellen, út a szocializmus felé." Nem a külföld előtti kapituláció, hanem az utolsó csepp vérig folytatott forradalmi harc hozza el a társadalmi forradalmat.
De, azt fogják nekünk mondani, nem kellene meghátrálni néhány lépést a német imperializmus elől azért, hogy véglegyesen leszámoljunk a mi itthoni ellenforradalmunkkal? Ez a kérdés, mint már mondtam, az orosz-német kapcsolatok jelenlegi jellegének hamis koncepciójából származik. A német imperializmus nemcsak kifosztani akar bennünket, mert katonailag gyengék vagyunk, hanem le akar bennünket igázni, mint a proletárforradalom országát, mint a világforradalom tűzfészkét. Hogy erről meggyőződjünk, elég elolvasni a német imperializmus újságjait. És lassacskán jobban kirajzolódik a forradalom szocialista jellege, növekedni és tisztázódni fog a hódítás német vágya, a vágy, hogy elfojtsa a proletárforradalmat."
Lenin számára Radeknek ez a cikke a "forradalmi frazeológia" mintakönyvébe kerül. Lenin számára az orosz-német kapcsolatok problémája túlnyomórészt két erő közötti kapcsolat problémája: az egyik erő, a német, teljesen harcra kész és hatékonyságában agresszív, a másik, az orosz, felbomlófélben van. Forradalmi harcról beszélni, visszautasítani a kapitulációt tehát csak frázis alkotás. A forradalmi harc koncrét mivoltában háborút jelentett, és a háborúzáshoz arra volt szükség, hogy az orosz forradalomnak hadserege legyen. Az orosz hadsereg viszont bomlásban volt és, ahogy Lenin figyelmeztetett rá, ehhez a bomláshoz hozzájárult az osztályharc, mivel a burzsoá tisztek váll-lapot cseréltek.
"A bolsevizmus a teljes nihilizmus, tolsztojizmus, rousseauizmus keveréke. A visszatérést prédikálja a természeti állapothoz, és minden törvény haszontalanságát.
A bolsevikok újra visszavezetik a társadalmat a káoszba. Láncaitól megszabadított vadállatok egy pásztor nélküli juhakolban. Átharapják a torkokat nemcsak azért, hogy jóllakjanak, hanem az öröm miatt is, amit a körülöttük szétszórt sok holttest jelent, és hogy tele tüdőkkel lélegezhessék be a vér illatát. A bolsevikok nem politikai párt, hanem csapás."
Ezeket az állításokat olvassuk minden nap az Antant újságjaiban és bizonyos, hogy ugyanezeket az állításokat olvassák a németek Németország lapjaiban. És ezek az állítások nemcsak igaztalanok, hanem egy alacsony műveltség, hiányos politikai nevelés mutatója, annak az alacsony műveltségnek és hiányos politikai nevelésnek, amelyet szemére szoktak vetni összességében az orosz forradalmároknak.
Mi nem fogunk a forradalmi Oroszország ellenségeinek hibájába esni: az egyik Oroszország cliché-jével – kegyetlen őrültek, vadállatok, utópisták, álmodozók, szentimentálisok, faragatlanok, műveletlenek – mi szembeállítunk egy másik cliché-t, a társadalmi paradicsom Oroszországát, ahol a bölcsesség, a szeretet, a műveltség, az értelem uralkodik csak és irányítja az életet. Buta és hiábavaló lenne, mint ahogy buta és hiábavaló az ellenkező túlzás. Az oroszok emberek, mint bárki más; sőt az orosz nemzetet nagyobb számú ember lakja, mint a világ bármely más nemzetét: Valószínű tehát, mint abszolút szám, Oroszországban van a legtöbb rosszindulatú, kegyetlen, őrült és utópista. De mint relatív szám a nemzet nagyságához mérve? És ez a relativitás, ami számít a történelem és fejlődése számára. Elkerülhetetlen, hogy egy társadalomban ne legyenek őrültek; ellenkezőjét hinni utópia, történelmiség érzékelésének hiánya. Az irány, az általános tendencia számít, amely egy mozgalomban megnyilvánul; a munka és az erőfeszítések számítanak, amelyeket azért tesznek, hogy életbe léptessék a bölcsesség, az értelem, a valóság fölött őrködő érzék uralmát. Fontos megjegyezni, ha azok az emberek, akik a teljes mozgalmat irányítják, őrültek és utópisták közül valók, ha viszont nem azok és egyenesen gondolkodnak, ezt az egyenes gondolkodásukat igyekeznek az őket követő és támogató, bennük bízó tömegekben elterjeszteni, mint egy elterjedt és tudatos akarat végrehajtó szerve. Az általános megbélyegzések éppen úgy ostobák, mint az általános magasztalások, alacsony műveltség, hiányos politikai nevelés mutatója, egy demagóg és jakobinus mentalitás mutatója, egészében ahhoz hasonlatos, amit dominánsnak tartanak az orosz forradalmi mozgalomban.
Az orosz forradalmárok őrült kegyetlensége, vadállati vérszomja ostoba retorikus szócséplés. William B. Thompson tábornok, egy gazdag amerikai bankár, aki hat hónapig volt Oroszországban a Vöröskereszt egyik missziójával, amikor interjút készítettek vele New Yorkban, erélyesen megvédte a bolsevikokat ezektől a banális vádaktól.
"A németbarátok – mondotta Thompson – nem Lenin és Trockij és nem is a parasztok; a németbarátokat a tőkések és a földbirtokosok között kell keresni, azok között, akik leginkább hallatják hangjukat Trockijt vádolva azzal, hogy német kém. Az igazság az, hogy a földtulajdon ára felment rögtön azután, hogy a németek elfoglalták Rigát. Nagy tévedés úgy bemutatni a hatalom átmenetét Kerenszkijtől Leninhez, mint a káosz kezdetét. Én abban a helyzetben voltam, hogy közelről megfigyelhettem az események menetét és nagyon meg voltam lepve azt látván, hogyan lehet egy kormányt megdönteni olyan nagyon kevés vérontással és anélkül, hogy a közrendet érzékelhetően megzavarták volna, a burzsoá "entellektüelek" továbbra is kitartottak amellett, hogy egy nagyherceget tegyenek a trónra, és mégsem került sor a reakciósok, sem a kapitalisták lemészárlására. Ez az eset engem annál is inkább meglep, mivel a maximalista forradalom olyan háború három éve után következett be, amely megvadíthatta a lelkeket, és brutális uralom évszázadai után. Amerikának hét évre volt szüksége, hogy kihirdesse alkotmányát. Oroszország éppen hogy csak elkezdte; én azt mondom, hogy Anglia, Franciaország és az Egyesült Államok jól tennék, ha várnának mielőtt elitélően nyilatkoznak.
Pártatlan tanú, aki beszél, és csodálkozik, hogy egy ekkora jelentőségű forradalom, mint amilyen a maximalistáké volt, kegyetlenkedés nélkül győzött, elkerült mindenféle felesleges vérontást." Gondoljunk most arra a deliumra, amely a történelemben mindig is kísérte a burzsoázia minden győzelmét: a vérre, amit a francia terror ontott, az 1871-es kommün, az 1905-ös orosz forradalom embertelen leverésére, a forradalmi Finnországban az elnyomásra a fehér gárda részéről. A láncaitól megszabadított vadállatok egy pásztor nélküli juhakolban valóban nem a proletariátus; nem a proletariátus az, amely megmámorosodik a diadaltól úgy, hogy gyermekek, fiatal lányok, védtelenek felesleges és szadista mészárlásába bocsátkozzon őrülten. A proletariátus a népesség többsége és – amikor győz – biztos jövőbeli erejében és nem vetemedik ilyesmire; erre a kisebbség vetemedik, amely győzelemmel tartozik a tisztán gépies erőknek és ezért nem biztos a jövőben: a többé-kevésbé fokozott terror permanens kormányzási módszer a burzsoá rendszerben.
Saját erejének tudatában lenni és nem élni ezzel vissza, ez már jelentős bizonyítéka a politikai nevelésnek. De hogy ez Oroszországban elért egy bizonyos szintet, elismeri már néhány józan burzsoá orgánum is. A "Manchester Guardian" például így ír:
Amennyire észrevehető, azok, akik támogatjuk Japán fegyveres beavatkozását Szibériában, ezen két állításra támaszkodnak. 1. Az orosz néptömegek engedelmesek, lehetséges, hogy bármilyen kormány – ami erőszakkal uralkodik – uralma alá tudja hajtani őket, mint ahogy általában lehetséges minden néptömeget. 2. Ilyen kormányt könnyűszerrel létre lehet hozni Oroszországban a japán szuronyok segítségével, a jobb osztályokból véve tagjait.
Ez a két állítás hamis. Az orosz nép alsó rétekei jóllehet analfabétákból tevődnek össze, de minden bizonnyal nem gyengeelméjűekből és engedelmesekből, ahogyan az újságírók fantáziálnak. Az orosz nép tizenkét év leforgása alatt három forradalmat vitt véghez, és az utolsó kettő – az 1917. márciusi és novemberi – nagyrészben hozzájárultak politikai neveléséhez, erejének és függetlenségének olyan tudatát adták neki, amelyet nehezen lehetne más népekben találni. Különösképpen a bolsevikok forradalma – a nép kezébe juttatva a kormánygépezet irányítását – adta a népnek azt az öntudatot, hogy politikai sorsának ő maga az egyetlen ura, és ez a tudat olyan fokot ért el, amely egyedülálló a modern történelemben. Elképzelni, hogy ravaszsággal lehessen szelídíteni a végtelen ország egyik szélső részén partra szálló akár kétmilliós hadsereggel is, amikor egyetlen vasútvonallal rendelkezik kelet felé, valóban az őrültség és a tudatlanság teteje.
A bolsevikok sem nem utópisták, sem álmodozók. Pedagógiai vagy szóval gyakorlati tevékenységük bizonyítékai igazolják, hogyan idegenedik mentalitásuk a messianizmus minden formájától, hogyan nyugtalankodnak amiatt, hogy az illúziókat és a könnyelműséget legyőzzék, hogyan tartanak ki a nehézségek ellenére, amelyeket a forradalomnak le kell küzdeni azért, hogy a szocialista megvalósulást magában foglaló momentumok irányában fejlődjön. szellemi és kulturális irányulásuk eredete nem a nyugati demokratikus kormányokban, a jakobinizmusban, Rousseau doktrínájában keresendő, mint ahogyan nem fedezhetők fel a tolsztojizmusban sem: a bolsevikok műveltsége a történelmiségre vonatkozó filozófiában testesül meg; úgy értelmezik a politikai akciót, a történelmet, mint fejlődést, nem pedig mint kontraktuslista önkényességet, mint a tökéletesedés végtelen folyamatát, nem mint végleges és egy külső formulában megmerevedett mítoszt. És ez a műveltségük, ez az eszmei irányuk az újságjaikban megjelenő cikkekben – amiket száz és százegernyi példányszámban terjesztenek a proletárok között, akik magukévá teszik e cikkeket – emelik műveltségük színvonalát és egyre inkább képesekké válnak a végrehajtó szervek tevékenységének ellenőrzésére, egyre inkább képesekké válnak arra, hogy a politika és a gazdasági aktivitás kezdeményezői legyenek. Oroszországban így kezd megvalósulni a kormányzás a kormányzottak egyetértésével, a kormányzottak tényleges önrendelkezésével, hogy ne alávetettségi kötelékek kapcsolják az állampolgárokat a hatalomhoz, hanem valósuljon meg a kormányzottak együttes részvétele a hatalomban. A hatalom óriási nevelő tevékenységet fejt ki, azon dolgozik, hogy műveltté tegye az állampolgárokat, dolgozik a bölcsek és a közös felelősséggel bírók köztársaságának létrehozásán, amely a szocialista forradalom szükséges célja, mert szükséges feltétel a szocialista program teljes megvalósításához.
A bolsevikok nem utópisták, mert – mivel azt akarjak, hogy megvalósuljon a szocialista program legfőbb célja – azon dolgoznak, hogy létrehozzák ennek szükséges kulturális és szervezési feltételeit, azon dolgoznak, hogy felkeltsék az egyes emberekben azt a szilárd társadalmi felelősségérzetet, amely megsokszorozza a bőség termelését akkor is, ha az egyéni haszon ás a konkurencia rugója eltörik.
A kormányzás hat hónapja alatt a maximalistáknak – a burzsoá lapokat olvasva – létre kellett volna hozni a szocializmust, meg kellett volna sokszoroznia a három év háború által szétrombolt értékeket, tökéletessé kellett volna tenni a közszolgáltatások működését, amelyek Oroszországban sosem működtek még közepesen sem, vissza kellett volna adni az embereknek a lelki nyugalmat, amit három évig tartó háború megzavart és felborított. A polgári lapok szerint a maximalisták, mindezt nem téve meg, mivel nem csodatevők, csődbe jutottak, nem feleltek meg, áltattak csak.
Szemrehányást tesznek az oroszoknak, hogy nem tették azt meg hat hónap alatt, ami csak lassan, sokat dolgozva, sok áldozatot hozva valósítható meg; és azt mondják: annyit ért, mintha a tőkések maradtak volna hatalmon. Mit csináltak egy évszázad alatt a burzsoák? Ma, száz év elteltével még mindig aktuális az a kis cikk, amit a "Débats"-ban publikáltak 1818. június 14-én.
"A politikai Alkotmányunkból száműzött kiváltságok a kereskedelembe menekültek. A kereskedők és a gyárosok tilalmakat, támogatásokat, kegyeket kérnek állandóan – és ebben a pillanatban jobban mint valaha – amelyek nem kevéssé ellentétesek az állampolgárok más osztályainak tulajdonával, érdekeivel, jogaival, mint amennyire a nemesség kiváltságai voltak.
A reformerek szétrombolták a feudális kohókat, de mindenhol feudális és privilegizált gyárakat emeltek; eltörölték a hídvámokat, a feudális vérdíjat és nincs fogyasztó, aki ne vált volna adófizetőjévé a vidék urának, hanem végtelenül sok gyáros adófizetőjévé, akiket ráadásul meg nem is ismer.
A kereskedelem kiterjesztette feudális uralmát egészen a földtulajdonra. Lezárva a francia föld termékei elől a külföldre nyíló felvevőpiacokat és a külföldi ipar termékei előtt a Franciaországba való bejutást, a kereskedők független urakká váltak, és minden földön jelentős tizedeket nyernek, mivel a földműveseknek nekik kellett eladniuk hitvány áron a föld termékeit és tőlük kellett beszerezni, túl magas áron, az ipar termékeit. Gazdagítani a gyárosokat és a kereskedőket nagyon dicséretes cél, és én nem vagyok ellene; sőt megtapsolom, bár nem a fogyasztók kárára és a tulajdonosok tönkretételével."
Száz év elteltével még mindig itt tartunk: a burzsoázia, amely ígérte, hogy megszabadítja a személyi tulajdont minden köteléktől, minden kiváltságos adótól, megsokszorozta a kötelékeket és az adókat, megsokszorozta a feudális zsarnokoskodást. Ennyit ért tehát, hogy a nemesek és a klérus maradt hatalmon!?...