Író: Antonio Gramsci
Először megjelent: "L'Ordine Nuovo," 1920. május 8.
Forrás: Antonio Gramsci: ifjúkori írások 1914-1926, MKKE Társadalomelméleti Kollégium, 1987
HTML: P.G.
"Régen elmúlt már az az idő, amikor a néphiedelem az agitátorok romlottságának tulajdonította a forradalmakat. Ma mindnyájan tudjuk, hogy minden forradalmi megmozdulásban lényegileg kell legyen valamilyen társadalmi szükségszerűség, amelynek kielégítését az elöregedett intézmények nem teszik lehetővé. Lehet, hogy ez a szükség nem érződik elégi mélyen, nem terjed el eléggé ahhoz, hogy közvetlen kielégítést nyerjen, de minden kísérlet arra, hogy erőszakkal elfojtsuk azt, csak azt eredményezi, hogy még nagyobb erővel tör fel, míg szét nem töri korlátait. Tehát ha minket legyőztek, kötelességünk, hogy mindent elölről kezdjünk: a valószínűleg rövid pihenő, melyet magunknak engedélyeztünk az első megmozdulás vége és a második megkezdése között, egy rendkívül hasznos tevékenységre hagy nekünk időt szerencsére: azon okok tanulmányozására, melyek együtt hatva meghatározták a jelenlegi forradalmat és annak bukását, mely okokat nem egyes vezetők erejében, zsenialitásában, hibáiban, tévedéseiben vagy árulásaiban kell keresni, hanem a társadalom jelenlegi állapotában és a feldúlt nemzetek létfeltételeiben."
A babona a torinói és a piemonti általános sztrájkot, ezt a mozgalmat, mely tíz napig tartott, mely megmozgatott fél millió munkást és parasztot, s mely a burzsoá államgépezetben halálos törést okozott, s mely az egész olasz proletár osztályban élénk érdeklődést és szimpátiát váltott ki, azt a mozgalmat a "felelőtlenek" helyi gőgjének tulajdonítja, a szélsőséges "nyughatatlanok" csoportjában megnyilvánuló csalóka illúziónak, néhány intellektuális elem homályos "orosz" agyszüleményének, akik a torinói tanácsok rosszhírű bizottságában névnélküli összeesküvést szőnek.
Hetven évvel azután, hogy Marx azt mondta: "régen elmúlt már az az idő", a babona még nemcsak a Corriere della Sera és a Giornale d'ltalia kisebb írói között terjed, de hisz abban a nagyrabecsült Edoardo Giretti is, valamint megvan az Országos Olasz Szakszervezeti Bizottság ügyvezető irodáiban és igazgatóságán is, mely szervezet két millió olasz proletárt fog össze, és azt állítja, hogy marxista gyakorlatot folytat Olaszországban.
A torinói munkásosztályt legyőzték. Az okok között, melyek a vereséget meghatározták, ott van a ''babona" is, az olasz munkásmozgalom felelőseinek rövidelméjűsége. A másodlagos, közvetett okok között, melyek a vereséget okozták, ott van az egész olasz proletariátus forradalmi összetartásának hiánya, mely saját kebelén belül nem tud kifejleszteni egy olyan szakszervezeti rendszert, mely szervesen és elvhűen tükrözné saját érdekeit és forradalmi szellemét. Az elsődleges okok között kell megemlítenünk az olasz társadalom általános állapotát, és az Országos Olasz Szakszervezeti Bizottság alapszervezetét képező megyék és tartományok létfeltételeit. Egyszóval nyilvánvaló, hogy a torinói munkásosztályt leverték, mivel Olaszországban nem értek még meg a szükséges ás elégséges feltételek a munkásosztály és a parasztság együttes fegyelmezett és szerves mozgalmára. Az olasz dolgozó nép éretlenségének és fejletlenséfiének kétségtelen bizonyítéka a "babona", és az olasz dolgozó nép szervezett mozgalma vezetőinek rövidelméjűsége.
A gyáriparoson nemzetközi találkozója március 7-én van Milánóban. Silvestri rendőrbiztos, a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke a találkozón élesen kirohan a nyolc órás munkaidő, a fizetésemelés, a gyáva kormány ellen, mely nem védte meg a tőkét Pont Canaveseben, Torre Pellicében, Astiban (a Mazzonis pamutfonók és az Asti-beli fűrésztelep elfoglalása), a tehetetlen kormány ellen, mely nem tudja megvédeni a burzsoá individualista rendszert a kommunisták támadásaitól. A nagyrabecsült Gino Olivetti, szövetségi titkár a találkozón utalt a gyári tanácsok kérdésére is, és megállapítja, hogy a torinói gyári tanácsokat kérlelhetetlenül szét kell zúzni; az Olivetti képviselte kapitalista felfogást a torinói gyárosok alkalmazzák is a munkástanácsok elleni offenzívájukban, és ez tükröződik abban a rét alapelvben is, melyet a kapitalisták hirdetményei terjesztenek győzedelmesen a város utcáin a proletár vereség után: "munkaidőben az ember dolgozik és nem vitázik. A gyárakban csak egyetlen hatalom lehet."
A milánói találkozó után a gyárosoknak sikerül pontos biztosítékokat kicsikarni a kormánytól: Torinóban valami új és szokatlan történik: a Giornale d'Italia igazgatója a római minisztériumokban vérszagot szimatolt és egy különleges tudósítót küldött Torinóba, aki berohant az újságok szerkesztőségeibe és a gyárak igazgatóságára azt kérdezve: – De hát mi történik Torinóban? Miért félnek annyira Rómában a torinói munkásoktól? Miért küldött az igazgatóm Torinóba hogy kivizsgáljam a gyári tanácsok és a munkásmozgalom ügyét? – És íme a hírek, melyek a bizottság elé jutnak: tegnap ezer új őrség érkezett, ma másik ezer; hatalmas katonai erők táboroznak a környék ebben és ebben a falujában; a domb ezen és ezen a pontján ütegek tanyáznak; ezekben a templomokban, ezeknek az épületeknek a tetején géppuskák vannak elhelyezve; a gyárosok által pénzelt társaságoknak fegyverlerakatokat készítenek, ezek a társaságok közvetlen kapcsolatban vannak azokkal a tisztekkel, akik a tartományban levő osztagokat irányítják. Közben a Giornale d'Italia tudósítója riportjaiban azt közli, hogy a gyárosok készek arra, hogy megtörjék a munkásosztályt, hogy a gyárosok felesküdtek arra, hogy szolidárisan kitartanak egészen az általános munkabeszüntetésig, hogy a torinói gyárosokat lelkesen támogatja az egész olasz kapitalista osztály, hogy az összeütközés a munkások és a gyárosok között rövid lejáratú lesz.
A kapitalista osztálynak és az államhatalomnak ezt a megmozdulását, hogy elsáncolja Torinót, hogy a torinoi munkásosztályt farkasverembe zárja, a szervezett olasz munkásosztály szervezett vezetői észre sem vették. A széles kapitalista offenzívát aprólékosan készítették elő, anélkül, hogy a "vezérkar"-a a szervezett munkásosztálynak észre vette volna, hogy törődött volna azzal: és a szervezet központosításának hiánya a harc egyik feltétele lett, félelmetes fegyver a gyárosok és a kormányhatalom kezében és a gyengeség forrása a fémkohászati szekció helyi vezetői számára.
A gyárosok különleges ügyességgel vezették az akciót. A gyárosok a profit tekintetében egymás között megoszlanak, megoszlanak egymás közt a politikai és gazdasági konkurencia miatt is, de a munkásosztállyal szemben egy acélblokkot képeznek: közöttük nincs rémhírterjesztő, nincs aki szabotálná az általános akciót, aki pánikot és viszályt szítana. A gyárosok, miután körülzárták a várost egy tökéletes katonai rendszerrel, megtalálták a módot, hogy megváltoztassák a történelem arculatát: a műhelyekben, a "fémkohászati gyárakban" az óra következmények nélküli megrongálása miatt a gyárosok a belső bizottság elvtársainak egy évre szóló meg nem választhatóságát kérték, azaz hat elvtársat egy évre megfosztottak proletár polgári jogaitól. Az akció így kezdődött, és lassanként egyre súlyosbodott, a gyárosok tudatosan és módszeresen irányították ezt a manővert; a tárgyalásokra delegált munkások játékszerek voltak a gyárosok kezében, és tudták, hogy azok, és a gyárosok is tudták, hogy a munkások tudják azt. A munkások meg voltak arról győződve, hogy a tárgyalások hasztalanok, de folytatni kellett azokat, mert egy megállás, egy elbizonytalanodás, egy ösztönző mozdulat véres összeütközést provokált volna, melyet a gyárosok, s rendőrség, a katonai kaszt, a reakciós körök akartak is: a munkásküldöttek tökéletesen ismerték a fegyverkezés általános helyzetét, melyben az események lezajlanak, és napokon keresztül csak várniok kellett, hogy múljon az idő, hogy megtudják, hova akar kilyukadni az ellenséges támadás – mert az: ellenséges támadás –, mert az ellenfélnek el kellett jutnia addig a pontig, amikor már lehetetlen lenne nem találni okokat arra, hogy a központi szerveket arra kényszerítsék, hogy nyilatkozzanak és hogy támadásba kezdjenek. Így érkeztek el az általános sztrájkhoz, a piemonti proletariátus erőinek nagyszabású seregszemléjéhez, így érkeztek el addig a pontig, amikor a vasutasok, tengerészek, kikötői munkások szolidaritási tüntetései miatt, melyek nyilvánvalóvá tettek a burzsoá államgépezet belső gyengeségét – hinni lehetett az olasz proletariátus általános felkelésének lehetőségében az államhatalom ellen, egy felkelés, melyről azt hitték, hogy az utolsó céljában meghiúsul, a forradalmi kormány létrehozásában, mert az események kimenetele azt mutatta, hogy Olaszországban nincsenek olyan szervezett forradalmi erők, melyek képesek központosítani egy széles és mély mozgalmat, melyek képesek politikai tartalmat adni az elnyomott osztály nagy és megállíthatatlan lázongásának, képesek államot teremteni és átitatni azt forradalmi dinamizmussal.
A torinoi munkásosztályt legyőzték, és ez nem is lehetett másként. A torinói munkásosztályt belerángatták a harcba; nem volt választási lehetősége, nem halaszthatta el az összetűzés napját, mivel az osztályharcok megindítását még a kapitalisták, a burzsoá államhatalom kezdi. Aki "hamis illúziókról" beszél, az szükségszerűen azt érti, hogy a munkásosztálynak mindig fejet kell hajtania a kapitalisták előtt, szükségszerűen azt érti, hogy a munkásosztály meg kell legyen arról győződve, hogy csak egy állati csorda, tudat és akarat nélküli barmok gyülekezete, hogy a munkásosztály meg kell legyen győződve arról, hogy képtelen olyan saját koncepciót kidolgozni, melyet szembehelyezhet a burzsoá koncepcióval, képtelen arra, hogy olyan ismeretekkel, érzelmekkel, törekvésekkel, érdekekkel rendelkezzék, melyek szembehelyezhetők a burzsoá osztály ismereteivel, érzelmeivel, törekvéseivel, érdekeivel.
A torinói munkásosztályt legyőzték. Továbbra is megvannak azonban Torinóban a nagy gépműhelyek, amelyekben a munka tökéletes elosztása, az automatizmusok folytonos tökéletesítése a kapitalistákat arra készteti, hogy még mocskosabb és bosszantóbb formában gyakorolják az ember emberen való elnyomását. Ezek a munkakörülmények a munkásokat szüntelenül arra sarkallják, hogy megkeressék a szerveződésnek és a harcnak azokat a formáit, amelyben újra megtalálják hatalmukat és forradalmi osztály arculatukat, melyet már nem találnak meg a hivatalos szakszervezetben: ugyanazok a körülmények határozzák majd meg ugyanazokat a forradalmi impulzusokat a politikai vereség után is. A gyárosok továbbra is mesterséges versengést szítanak a munkások között, önkényes kategóriákba osztva így őket, és minden kategóriát más kategóriákba. Amikor az automatizmus tökéletesedése megszünteti ezt a versengést, akkor tovább kísérleteznek, hogy a technikusokat a munkások ellen tüzeljék és a munkásokat a technikusok ellen, amikor a munkaszervezés már kibékítené a termelés ezen két összetevőjét, és politikailag már az egyesülésre ösztönözné őket; a munkások továbbra is azt érzik, hogy a hivatalos szakszervezetek nem védik meg őket abban a harcban, melyet a kapitalisták előre nem látható és sokféle cselszövése ellen folytatnak, akiknek az új termelési módok kedveznek. A munkásoknak soha nem lesz nyugtuk, soha nem dolgozhatnak nyugodtan, egyre keserűbben veszik tudomásul elnyomott helyzetüket, és könnyebben ragadtatják magukat dühkitörésekre.
A háború folyamán kifejlődött ezen új munkakörülmények határozták meg Torinóban a gyári tanácsok kialakulását: a körülmények továbbélnek, és továbbél a munkások tudatában a szükség is, mely a politikai nevelés hatására egyre inkább élesedik a tudatosabb lesz, és egyedül a munkástanács a tanácsok rendszere elégítheti azt ki.
A munkásosztály az ipari társadalom fejlődése miatt, a kizsákmányolás és az elnyomás eszközeinek fejlődése miatt akciók véghezvitelére kényszerül, célokat helyez kilátásba és valósit meg, módszereket alkalmaz, melyeket a hidegfejű és lelkesedés nélküli emberek nem értenek meg, akiket a mechanikus bürokrácia a harc szervezetének vezető tisztségeibe helyezett. Ötszázezer munkást és parasztot vontak a harcba: szemben velük felsorakoztatták az egész kapitalista osztályt és az államhatalom erőit. A szervezett munkásmozgalom határozott közbelépése – ha nem is vezetne feltétlen győzelemre – de kiegyenlítené az erőket, és a szervezet kitartó és türelmes munkájával a műhelyekben és a részlegekben szervezett sok kis akcióval fenntarthatná és megszilárdíthatná a munkások által elért eredményeket. Kitől függ ez a közbelépés? Egy olyan szervezettől, melyet a munkások választanak, és állandóan ellenőriznek, akinek a tagjait minden pillanatban felmenthetik? Nem, a szervezetet olyan hivatalnokok választják, akik bürokratikus úton, barátságok révén jutottak erre a posztra; rövidelméjű hivatalnokok, akik még csak azt sem veszik észre, amit a gyárosok és az állam előkészít, és olyan "babonások", mint egy protestáns pásztor, és oly gőgösek, mint egy minisztériumi hivatalsegéd.
A torinói munkásosztály már megmutatta, hogy nem lehet akaratát és tudatát megtörni a harcban. Folytatni fogja a harcot: két fronton. Egyrészt az ipari hatalom megszerzéséért, másrészt a szakszervezeti intézmények és a proletár egység megvalósításáért.
Az általános sztrájk megmutatta, hogy milyen széles az az "irodalmi" mozgalom, mely a torinói ipari területen született. Az 1917. október 11-i Ordine Nuovoban a következőképpen tárgyalták azt a rossz közérzetet, mely a szervezett munkástömegek között volt: "A munkások érzik, hogy szervezetek összessége olyan hatalmas apparátus lett, amely saját, szerkezetének megfelelő belső törvényeinek engedelmeskedik, s melyeket komplikált működése hív életre, de amelyek idegenek a tömegeknek, mely tisztában van történelmi küldetésével, mint forradalmi osztály. Érzik, hogy hatalmi törekvéseik nem valósulhatnak meg tisztán és pontosan a jelenlegi intézményrendszereken keresztül. A munkások érzik, hogy saját házukban, melyet kitartóan, sok erőfeszítéssel építettek, vérrel és könnyekkel alapoztak, a gép tönkreteszi az embert, a hivatali szellem túltengése megöli az alkotó szellemet, és az együgyű és fecsegő dilettantizmus hiába igyekszik eltitkolni az ipari termelés szükségességéről alkotott konkrét gondolatok hiányát és azt, hogy lélektanilag nem értik meg a proletártömegeket. A munkások nyugtalankodnak ezen körülmények miatt, de egyénileg nem tehetnek semmit, hogy megváltoztassák azokat."
A tanácsokért folytatott mozgalom konkrét formát és célt adott a fegyelmezett és tudatos harcnak. Torinót koordinálni kell egész Olaszország forradalmi szakszervezeti erőivel, hogy a szakszervezeti apparátus megújításának egységes tervét kidolgozzák, mely lehetővé teszi a munkásakarat kibontakozását, s mely a szakszervezeteket a III. Kommunista Internacionálé harcába bevonja.