1. §. A filozófia híján van annak az előnynek, amely a többi tudománynak javára válik, hogy tárgyait közvetlenül a képzettől [Vorstellung] elismerteknek, s éppúgy a megismerés módszerét a kezdet és a továbbhaladás számára már elfogadottnak feltételezhetné. Tárgyai közösek ugyan a vallással. Mind a kettőnek az igazság a tárgya, mégpedig a legmagasabb értelemben — abban, hogy Isten az igazság s egyedül ő az igazság. Mind a kettő továbbá a végesnek területéről szól, a természetről és az emberi szellemről, vonatkozásukról egymásra és Istenre mint igazságukra. A filozófia tehát bizonyos ismerősséget feltételezhet a tárgyaival, sőt kell is ilyet s azonfelül bizonyos érdeklődést irántuk feltételeznie — már csak azért is, mert képzeteket a tudat időbelileg előbb alkot magának a tárgyakról, mintsem fogalmakat [Begriffe], sőt a gondolkodó szellem csak a képzetalkotáson keresztül és feléje fordulva halad tovább a gondolkodó megismeréshez és megértéshez.
De a gondolkodó szemlélődésben csakhamar nyilvánvaló lesz, hogy magában foglalja azt a követelményt, hogy tartalmának szükségszerűségét mutassa meg, hogy tárgyainak már létét is, meghatározásait is bebizonyítsa. Amaz ismerősség e tárgyakkal így elégtelennek, előföltevések és kijelentések tétele vagy érvényesekként való elismerése pedig megengedhetetlennek látszik. De ezzel fellép egyúttal a kezdés nehézsége, mert egy kezdet, mint közvetlen valami, előföltevéssel jár, vagy helyesebben, ő maga előföltevés.

2. §. A filozófiát általában mint a tárgyak gondolkodó szemléletét lehet meghatározni. Ha azonban helyes az (s bizonyára helyes), hogy az embert a gondolkodás különbözteti meg az állattól, akkor minden emberi azáltal és egyedül azáltal emberi, hogy a gondolkodás hozza létre. Mivel azonban a filozófia a gondolkodásnak sajátos módja, az a módja, amely azt megismeréssé és megértő megismeréssé teszi, azért a filozófiai gondolkodás bizonyára különbözik is a minden emberiben tevékeny, sőt az emberit épp emberivé tevő gondolkodástól, bármennyire azonos is vele és magánvalósága szerint [identisch mit demselben] csak egy gondolkodás. Ez a különbség ahhoz kapcsolódik, hogy a tudatnak a gondolkodás által megokolt, emberi tartalma elsősorban nem a gondolat formájában jelenik meg, hanem mint érzés, szemlélet, képzet — oly formákban, amelyeket a gondolkodástól mint formától meg kell különböztetni.

[Hegel megjegyzése a paragrafushoz az előadásokból: Régi előítélet, útszélivé [trivial] lett tétel, hogy az embert a gondolkodás különbözteti meg az állattól; útszélinek tetszhetik, de különösnek [sonderbar] is tetszhetnék, ha szükséges volna ily régi hitre emlékeztetni. Szükségesnek lehet azonban ezt tartani a jelenkor előítélete közepett, amikor érzést és gondolkodást úgy elválasztanak egymástól, hogy állítólag ellentétesek, sőt annyira ellenségesek, hogy az érzés, különösen a vallásos, a gondolkodás által tisztátalanná, visszássá lesz, talán meg is semmisül, a vallásnak és vallásosságnak pedig nem a gondolkodásban van a gyökere és helye. Az ilyen szétválasztásnál elfelejtik, hogy egyedül az ember képes vallásra, az állatnak ellenben nincs vallása, mint ahogy joga és erkölcsisége sincs.
Akik a vallásnak a gondolkodástól való amaz elválasztását vallják, azoknak az a gondolkodás [Denken] szokott szemük előtt lebegni, amelyet mint elmélkedést [Nachdenken] lehet megjelölni, — a reflektáló gondolkodás, amelynek tartalma gondolatok mint olyanok s amely gondolatokat tudatosít. Az a hanyagság, hogy nem ismerik és nem veszik figyelembe azt a különbséget, amelyet a filozófia a gondolkodásra nézve határozottan megállapított, idézi elő a legvadabb képzeteket és szemrehányásokat a filozófia ellen. Mivel csak az embernek van vallása, joga és erkölcsisége, mégpedig egyedül azért, mert gondolkodó lény, azért abban, ami vallási, jogi és erkölcsi — legyen az érzés, hit vagy képzet — a gondolkodás éppenséggel nem volt tétlen; tevékenysége és produkciói jelenvalók benne és bennefoglaltatnak [sind darin gegenwärtig un enthalten]. Ámde más dolog, hogy ilyen, a gondolkodástól meghatározott és áthatott érzéseink és képzeteink vannak, s más, hogy róluk való gondolataink vannak. Az elmélkedés létrehozta gondolatok a tudat ama módjairól alkotják azt, ami magában foglalja a reflexiót, okoskodást s hasonlót, meg a filozófiát is.
Megtörtént itt, s még gyakrabban az a félreértés forgott fönn, hogy az ilyen elmélkedést feltételnek, sőt az egyetlen útnak mondották, amelyen az örök és igaz képzetéhez és igaznaktartásához jutunk. Így pl. a (most már csak hajdani) metafizikai bizonyítékokat Isten létezésére nézve úgy mutatták be, hogy, vagy mintha, lényegileg és egyedül ismeretük és a róluk való meggyőződés hozhatná létre a hitet és a meggyőződést Isten létezéséről. Ez éppolyan állítás volna, mintha azt mondaná valaki, hogy mindaddig nem ehetünk, amíg meg nem szereztük az élelmiszerek kémiai, növény- vagy állattani meghatározásainak ismeretét, s hogy addig kell várnunk az emésztéssel, amíg nem végeztünk anatómiai és fiziológiai tanulmányokat. Ha így állna a dolog, ezek a tudományok a maguk területén, csakúgy mint a filozófia a magáén, persze sokat nyernének hasznosságban, sőt hasznosságuk az abszolút és általános nélkülözhetetlenségig fokozódnék; még valószínűbb azonban, hogy valamennyien ahelyett, hogy nélkülözhetetlenek volnának, nem is léteznének.]

3. §. A tudatunkat eltöltő tartalom, bármily természetű is, teszi az érzelmek, szemléletek, képek, képzetek, a célok, kötelességek stb. s a gondolatok és fogalmak meghatározottságát. Érzelem, szemlélet, kép stb. ennyiben formái az ilyen tartalomnak, amely egy és ugyanaz marad, akár érezzük, szemléljük, képzeljük, akarjuk, akár csak érezzük, vagy pedig gondolatok belevegyítésével érezzük, szemléljük stb., vagy egészen vegyítetlenül gondoljuk. E formák valamelyikében, vagy többek vegyítésében a tartalom a tudat tárgya. Ebben a tárgyiságban azonban e formák meghatározottságai is a tartalomhoz csatlakoznak; úgyhogy e formák mindegyike szerint látszólag külön tárgy keletkezik, s ami magában véve ugyanaz, különböző tartalomnak tetszhetik.

[Hegel jegyzete: Mivel az érzelem, a szemlélet, a vágy, az akarat stb. meghatározottságait, amennyiben tudunk róluk, általában képzeteknek nevezik, általánosságban azt lehet mondani, hogy a filozófia gondolatokat, kategóriákat, közelebbről pedig fogalmakat tesz a képzetek helyébe. A képzeteket általában a gondolatok és fogalmak metaforáinak lehet tekinteni. Azzal azonban, hogy képzeteink vannak, még nem ismerjük jelentőségüket a gondolkodás számára, sem pedig a nekik megfelelő gondolatokat és fogalmakat. Megfordítva is, más dolog az, hogy gondolataink és fogalmaink vannak, s megint más, hogy tudjuk, melyek a nekik megfelelő képzetek, szemléletek, érzelmek. — Egyik oldala annak, amit a filozófia érthetetlenségének neveznek, erre vonatkozik. A nehézség egyrészt az elvont gondolkodásra való képtelenségben van, amely magában véve csupán szokatlanság, vagyis abban, hogy az emberek képtelenek tiszta gondolatokat megrögzíteni és bennük mozogni. Mindennapi tudatunkban a gondolatok érzéki és szellemi megszokott anyaggal tapadnak össze és egyesülnek, s az elmélkedésben, reflektálásban és okoskodásban vegyítjük az érzelmeket, szemléleteket, képzeteket gondolatokkal (minden, egészen érzéki tartalmú tételben: ez a levél zöld, már kategóriák, lét, egyediség, vannak belevegyítve). Más dolog azonban magukat a gondolatokat vegyítetlenül tárgyul venni. — Az érthetetlenség másik része az a türelmetlenség, hogy az emberek mint képzetet akarják látni azt, ami mint gondolat és fogalom van a tudatban. Előfordul az a kifejezés, hogy az ember nem tud mit gondolni egy megragadott fogalomnál; egy fogalomnál nincs egyéb gondolnivaló, mint maga a fogalom. Ama kifejezés értelme azonban az, hogy az emberek vágyódnak egy már ismert, megszokott képzet után; a tudat úgy van, mintha képzet híján a talajt vesztené el lába alól, amelyen egyébként szilárdan és otthonosan megáll. A fogalmak tiszta régiójába helyezve, nem tudja, hol van a világban. — A legérthetőbbeknek tehát azokat az írókat, prédikátorokat, szónokokat stb. tartják, akik olvasóiknak vagy hallgatóiknak olyan dolgokat mondanak, amelyeket már könyv nélkül tudnak, amelyek nekik megszokottak és maguktól értetődők.]

4. §. Közönséges tudatunkra vonatkozóan a filozófiának mindenekelőtt az volna a feladata, hogy kifejtse, vagy fel is ébressze, sajátos megismerésmódjának szükségletét. A vallás tárgyaira vonatkozóan azonban, az igazságra nézve általában, ki kellene mutatnia, hogy magától képes megismerésükre; ha pedig kiderül a vallási képzetektől való különbözősége, erre nézve igazolnia kellene eltérő meghatározásait.

5. §. Hogy előre is megértessük az említett különbséget s vele összefüggően azt a belátást, hogy tudatunk igazi tartalma megmarad, ha lefordítjuk a gondolat és fogalom formájára, sőt csak így helyezzük sajátos megvilágításába, egy másik régi előítéletre emlékeztethetünk, t. i. arra: hogy megtudjuk, mi igaz van a tárgyakban és eseményekben, úgyszintén érzelmekben, szemléletekben, véleményekben, képzetekben stb., ahhoz elmélkedés szükséges. Az elmélkedés azonban mindenesetre legalábbis azt műveli, hogy az érzelmeket, képzeteket stb. gondolatokká változtatja.

[Hegel jegyzete: Amennyiben a filozófia csak a gondolkodást veszi igénybe munkájának sajátos formájához, minden ember pedig természettől fogva tud gondolkodni, ez absztrakció révén, amely elhagyja a 3. §-ban jelzett különbséget, az ellenkezője áll be annak, amit előbb panaszképpen említettünk a filozófia érthetetlenségéről. Ez a tudomány sűrűn tapasztalja azt a megvetést, hogy olyanok is, akik nem foglalkoztak vele, kifejezik azt a képzelődésüket, hogy ők természettől fogva értenek a filozófiához, s közönséges műveltségük mellett is, főleg vallásos érzelmeikből kifolyólag, képesek filozofálni és a filozófiáról ítélkezni. Az emberek megengedik, hogy a többi tudományt előbb tanulmányozni kell, hogy ismerjük őket, s csak az ilyen ismeret jogosít fel arra, hogy ítéletünk legyen róluk. Megengedik, hogy a cipőkészítéshez előző tanulás és gyakorlat szükséges, noha minden embernek van lába, amely mértékül szolgálhat, meg keze és benne a természetes ügyesség a kellő munkához. Csak magához a filozofáláshoz nincs szükség állítólag az efféle tanulmányra, tanulásra és fáradozásra. — Ezt a kényelmes felfogást megerősíti a legújabb időkben a közvetlen tudásról, a szemlélet által való tudásról szóló tanítás.]

6. §. Másfelől éppoly fontos, hogy a filozófia tisztában legyen azzal, hogy tartalma nem más, mint az élő szellem területén eredetileg létrehozott és magát létrehozó, a világgá, a tudat külső és belső világává tett tartalom — hogy tartalma a valóság. Ennek a tartalomnak legközelebbi tudatát tapasztalatnak nevezzük. A világ értelmes szemlélete máris különböztet aközött, ami a külső és belső létezés tág birodalmából csak jelenség, múló és jelentéktelen, s aközött, ami magában igazán a valóság nevét érdemli. Mivel a filozófia ennek az egyazon tartalomnak más tudatosodásától csak formájában különbözik, azért egyezése a valósággal és tapasztalattal szükségszerű. Sőt ez az egyezés legalábbis külső próbakövéül tekinthető egy filozófia igazságának, s a tudomány legfőbb végcéljául is azt kell tekinteni, hogy ez egyezés ismeretével kibékítse az öntudatos észt a léttel bíró ésszel, a valósággal.

[Hegel jegyzete: A Jogbölcseletemhez [Philosophie des Rechts] írott Előszóban, a XIX. lapon, találhatók a következő tételek:

Ezeket az egyszerű tételeket sokan feltűnőknek találták; meg is támadták őket, mégpedig olyanok is, akikről nem tagadható, hogy van filozófiájuk s azonfölül bizonyára vallásuk is. A vallást szükségtelen ebben a vonatkozásban idézni, mivel tanításai az isteni világkormányzásról nagyon is határozottan fejezik ki ezeket a tételeket. Ami azonban a filozófiai értelmet illeti, annyi műveltséget fel kell tételezni az emberekről, hogy tudják, nemcsak hogy Isten valóságos — hogy a legvalóságosabb, hogy egyedül ő igazán valóságos, hanem azt is, formális tekintetben, hogy általában a létezés [Dasein] részben jelenség [Erscheinung; látszatot és jelenséget is jelent], s csak részben valóság [Wirklichkeit]. A mindennapi életben talán minden ötletet, a tévedést, a gonoszt s ami erre az oldalra tartozik, valamint minden, még annyira elsatnyult és múlandó exisztenciát is véletlenül valóságnak neveznek. De már a közönséges érzés számára egy esetleges egzisztencia nem érdemli meg a valóságosnak súlyos nevét; — esetleges az olyan egzisztencia, amelynek nincs nagyobb értéke, mint a lehetségesnek, oly egzisztencia, amely éppúgy nem lehet, mint ahogy van. De ha én beszéltem valóságról, magától lehetne arra gondolni, milyen értelemben használom ezt a kifejezést, mivel egy részletes Logikában a valóságot is megtárgyaltam s pontosan megkülönböztettem mindjárt nemcsak az esetlegestől, aminek szintén van egzisztenciája, hanem közelebbről a létezéstől, az egzisztenciától és más meghatározásoktól is. — Az észszerű valóságának ellentmond már az a fölfogás, egyrészt hogy az eszmék, eszmények [die Ideen, Ideale], nem egyebek kiméráknál s a filozófia ily agyrémek rendszere, másrészt megfordítva, hogy az eszmék és eszmények sokkal jelesebb dolgok, semhogy valóságuk lehetne, vagy éppúgy sokkal tehetetlenebbek, semhogy valóságra szert tehetnének. De a valóság lefejtését az eszméről különösen az értelem kedveli, amely absztrakcióinak álmait valami igaznak tartja, és hiú a kellésre [Sollen]. Ezt főleg politikai területen is szereti előírni, mintha a világ reá várt volna, hogy megtudja, milyennek kell [solle] lennie, de nem olyan; ha olyan volna, amilyennek lennie kell, hol maradna kellésének koravén-bölcsesége [Altklugheit]? Ha kellésével útszéli, külsőleges és múlandó tárgyak, berendezések, állapotok stb. ellen fordul, amelyeknek teszem bizonyos kor, különös körök számára viszonylagosan nagy fontosságuk is lehet, akkor igaza lehet, s ebben az esetben sok olyasmit találhat, ami nem felel meg általános helyes meghatározásoknak. Ki ne volna oly okos, hogy ne látna környezetében sokat, ami csakugyan nem olyan, amilyennek lennie kell? De ennek az okosságnak nincs igaza, ha azt képzeli, hogy az ilyen tárgyakkal és kellésükkel a filozófiai tudomány érdekein belül van. Ennek a tudománynak csak az eszmével van dolga, amely nem oly tehetetlen, hogy csak kellésre képes, nem pedig valóságra, s ennélfogva oly valósággal, amelyen ama tárgyak, berendezések, állapotok stb. csak a felszínes külsőt teszik.]

7. §. Minthogy az elmélkedés általában a filozófia elvét (a kezdet értelmében is) tartalmazza, s miután önállóságában [Selbsständigkeit] ismét felvirágzott újabb időkben (a lutheri reformáció kora után), azért, mivel mindjárt kezdetben nem pusztán elvontan tartotta magát, mint a görög bölcselkedés kezdeteiben, hanem egyúttal a jelenségvilág [Erscheinungswelt] mértéktelennek látszó anyagára vetette magát, a filozófia nevét adták mindannak a tudásnak, amely a szilárd mértéknek és általánosnak megismerésével foglalkozik a tapasztalati egyediségek tengerében, s a szükségszerűnek, a törvényeknek megismerésével az esetleges végtelen tömegének látszólagos rendetlenségében, s ezzel egyben tartalmát a külsőnek és belsőnek saját szemléletéből és észleletéből, a jelenvaló természetből, valamint a jelenvaló szellemből és az ember lelkéből merítette.

[Hegel jegyzete: A tapasztalat elve azt a végtelenül fontos meghatározást tartalmazza, hogy egy tartalom elfogadása és igaznak-tartása végett az embernek magának jelen kell lennie, pontosabban, hogy az ilyen tartalmat önmagának bizonyosságával egyezőnek és egyesültnek találja. Neki magának ott kell lennie, akár csak külsőleges érzékeivel, vagy pedig mélyebb szellemével, lényeges öntudatával. — Ez az elv ugyanaz, amelyet manapság hitnek, közvetlen tudásnak, a külsőben és főleg a saját bensőnkben való kinyilatkoztatásnak neveztek. Mi azokat a tudományokat, amelyeket filozófiának neveztek, a kiindulópontjukról tapasztalati tudományoknak nevezzük. De a lényeges, amit céloznak és megteremtenek, törvények, általános tételek, egy elmélet; az előttünk lévőnek gondolatai. Így a newtoni fizikát természetbölcseletnek nevezték. Másrészt pl. Hugo Grotius a népek egymással szemben való-történeti magatartásának összeállításával, s a közönséges okoskodás támogatásával, egy elméletet állított fel, amelyet a külső közjog filozófiájának lehet nevezni. Az angoloknál általában a filozófia névnek még megvan ez a meghatározása; Newton maradandóan a legnagyobb filozófus hírében áll; még a műszerkészítők árjegyzékeiben is azokat a műszereket, amelyek nem a mágneses, elektromos készülék különös rovatába esnek, a hőmérőt, légsúlymérőt stb. filozófiai instrumentumoknak hívják; persze nem egy fából, vasból stb. való összetételt, hanem egyedül a gondolkodást kellene a filozófia instrumentumának nevezni.¹ — Így különösen a legújabb időknek köszönhető tudományt, a politikai gazdaságtant, szintén filozófiának hívják; mi racionális közgazdaságtannak vagy talán az intelligencia közgazdaságtanának szoktuk nevezni.²]

8. §. Ez a megismerés megnyugtató ugyan a maga területén, de elöszöris a tárgyaknak még egy másik köre mutatkozik, amelyek nem foglaltatnak benne — szabadság, szellem, Isten. Nem azért nem találhatók azon a talajon, mert állítólag nem tartoznak a tapasztalatra; nem tapasztaljuk ugyan érzékileg őket, de minden, ami a tudatban van, tapasztalat tárgya — sőt ez tautológikus tétel — hanem mert ezek a tárgyak mindjárt tartalmuknál fogva végteleneknek mutatkoznak.

[Hegel jegyzete: Régi tétel, amelyet tévesen Arisztotelésznek szoktak tulajdonítani, mintha az filozófiájának álláspontját fejezné ki: nihil est in intellectu, quod non fuerit in sensu; — semmi sincs a gondolkodásban, ami nem volt az érzékben, a tapasztalatban. Csak félreértésnek tekinthető, ha a spekulatív filozófia ezt a tételt nem akarná elismerni. De megfordítva, ez a filozófia éppúgy azt fogja állítani: nihil est in sensu, quod non fuerit in intellectu [Semmi sincs az érzékben, ami nem volt a gondolkodásban.] — abban az egészen általános értelemben, hogy a νοῦς [núsz] és mélyebb meghatározásban a szellem, a világ oka, s abban a közelebbi értelemben (1. 2. §), hogy a jogi, erkölcsi, vallási érzés: érzés s ennélfogva oly tartalmú tapasztalat, amelynek gyökere és székhelye csak a gondolkodásban van.]

9. §. Másodszor a szubjektív ész a forma tekintetében további kielégítését kívánja; ez a forma a szükségszerűség általában (1. 1. §). Abban a tudományos módban, részint a benne foglalt általános, a nem [Gattung] stb. mint magában meghatározatlan [für sich unbestimmt], nem függ össze a különössel [Besonder] magában, hanem a kettő egymáshoz viszonyítva külsőleges és véletlen, mint ahogy az összekapcsolt különösségek is magukban kölcsönösen külsőlegesek és véletlenek. Részint a kezdetek mindenütt közvetlenségek, találtak, előföltevések [Unmittelbarkeiten, Gefundenes, Voraussetzungen]. A szükségszerűség formája egyikükben sem talál kielégülést [Genüge]. Az elmélkedés, amennyiben e szükséglet kielégítésére irányul, a tulajdonképpeni filozófia, a spekulatív gondolkodás. Mint elmélkedésnek ennélfogva, amely amaz első elmélkedéstől a vele való közössége [Gemeinsamkeit] mellett egyúttal különbözik is, a közös formákon kívül sajátlagos formái [eigentümliche Formen] is vannak s ezek közül az általános forma a fogalom [Begriff].

[Hegel jegyzete: A spekulatív tudomány viszonya a többi tudományhoz így csak abban van, hogy amaz az utóbbiak empirikus tartalmát nem mellőzi, hanem elismeri és felhasználja, éppúgy azt, ami általános ezekben a tudományokban, a törvényeket, a nemeket stb. elismeri és saját tartalmául alkalmazza, azonban e kategóriák sorába másokat is bevezet és érvényesít. A különbség ennyiben egyedül a kategóriák e változására vonatkozik.
A spekulatív logika magában foglalja az előbbi logikát és metafizikát; megőrzi ugyanazokat a gondolatformákat, törvényeket és tárgyakat, de további kategóriákkal egyúttal továbbképezi és átalakítja.
A spekulatív értelemben vett fogalomtól meg kell különböztetni azt, amit rendesen fogalomnak neveztek. Az utóbbi egyoldalú értelemben állították, s ezer meg ezerszer ismételték és előítéletté tették, hogy a végtelen nem ragadható meg fogalmakkal.]

10. §. A filozófiai megismerésmódnak ez a gondolkodása maga is igazolásra szorul mind szükségszerűsége, mind az abszolút tárgyak megismerésére való képessége tekintetében. Az ilyen belátás azonban maga is filozófiai megismerés, tehát belül esik a filozófián. Előleges magyarázat így nem volna filozofikus s nem lehetne több, mint előföltevések, kijelentések és okoskodások szövedéke — azaz véletlen állításoké, amelyekkel szemben éppoly jogosan az ellenkezőket lehetne kijelenteni.

[Hegel jegyzete: A kritikai filozófiának egyik főszempontja, hogy, mielőtt hozzáfogunk Isten, a dolgok lényege stb. megismeréséhez, előbb magát a megismerés képességét kell megvizsgálni, alkalmas-e ily teljesítményre; az instrumentumot kell előbb megismerni, mielőtt vállalkozunk arra a munkára, amelynek létre kell segítségével jönnie; ha elégtelen, minden fáradság hiábavaló tékozlás volna. — Ez a gondolat oly tetszetősnek látszott, hogy a legnagyobb csodálatot és helyeslést keltette, és a megismerést a tárgyakra irányuló érdeklődéséből és a velük való foglalkozásából önmagára, a formális elemre, vezette vissza. Ha azonban nem akarjuk magunkat szavakkal áltatni, könnyű belátni, hogy más instrumentumokat lehet ugyan egyéb módon is megvizsgálni és megítélni, mint ama munka szemügyrevétéle által, amelyre rendelve vannak. De a megismerés vizsgálata nem történhetik másképp, csak a megismerés útján; ezt az úgynevezett szerszámot megvizsgálni nem egyéb, mint azt megismerni. Megismerni akarni azonban, mielőtt megismerünk, éppoly képtelen, mint ama skolasztikusnak bölcs szándéka, aki úszni akar tanulni, mielőtt a vízbe merészkedik.
Reinhold fölismerte az ilyen vállalkozás zavarosságát és úgy akart rajta segíteni, hogy azt javasolta: egyelőre hipotétikus és problematikus bölcselkedéssel kell kezdeni s benne, nem tudni, hogyan, tovább kell haladni, mígnem kiderül, hogy ezen az úton az ősigazhoz [Urwahr] értünk el. Közelebbről tekintve, ez az út azonos a szokásos eljárással, tudniillik egy empirikus alap, vagy egy definícióba foglalt előleges föltevés elemzésével. Nyilvánvalóan helyes belátás rejlik abban, hogy az előföltevések és előlegességek szokásos menetét hipotétikus és problematikus eljárásnak mondják. De ez a helyes belátás nem változtatja meg az ilyen eljárás természetét, hanem mindjárt kimondja elégtelen voltát.]

11. §. Közelebbről a filozófia szükségletét akként lehet meghatározni, hogy mivel a szellemnek mint érzőnek és szemlélőnek a tárgyai érzéki dolgok, mint képzeletnek képek, mint akaratnak célok stb., létezésének és tárgyainak e formáival ellentétben, vagy pusztán tőlük különbözően, legmagasabbrendű bensőségének, a gondolkodásnak is szerez kielégülést s a gondolkodást teszi a maga tárgyává. Így visszatér önmagához, a szó legmélyebb értelmében, mert elve, vegyítetlen maga-volta [Selbstheit] a gondolkodás. Ebben a munkájában [Geschaft] megtörténik azonban, hogy a gondolkodás ellentmondásokba bonyolódik, azaz elvész a gondolatok szilárd nem-azonosságában [Nichtidentität], tehát nem éri el magamagát, hanem ellentétében marad elfogódva. A magasabb szükséglet a csak értelmi gondolkodásnak ez eredménye ellen irányul s abban gyökerezik, hogy a gondolkodás nem hagyja el magát, magánál-való-létének [Beisichsein] e tudatos elvesztésében is hű marad magához, «hogy győzedelmeskedjék», hogy magában a gondolkodásban oldja föl saját ellentmondásait.

[Hegel jegyzete: Az a belátás, hogy a gondolkodásnak magának természete a dialektika, hogy a gondolkodásnak mint értelemnek önmaga negatívumába, az ellentmondásba kell átmennie, egyik főoldala a logikának. A gondolkodás kétségbeesve azon, hogy magából kell az ellentmondást, amelybe maga helyezte magát, fel is oldania, visszatér azokhoz a feloldásokhoz és megnyugtatásokhoz, amelyek a szellemnek más módokon és formákban jutottak osztályrészül. Ebben a visszatérésben azonban a gondolkodásnak nem volna szüksége arra, hogy észgyűlöletbe [Misologie] essék, amelyről már Platónnak is volt tapasztalata, s nem kellene polemikusan viselkednie önmagával szemben, mint ahogy ez abban az állításban történik, hogy az úgynevezett közvetlen tudás az igazság tudatának kizárólagos formája.]

12. §. A filozófiának az említett szükségletből való keletkezése kiindul a tapasztalatból, a közvetlen és okoskodó tudatból. Általa mint inger által felgerjesztve, a gondolkodás lényegileg úgy viselkedik, hogy a természetes, érzéki és okoskodó tudat fölé emelkedik önmagának vegyítetlen elemébe s ekként az eltávolodás negatív viszonyába jut ama kezdethez. Így magában, e jelenségek általános lényegének eszméjében, találja meg elsősorban kielégülését; ez az eszme (az abszolútum, Isten) többé vagy kevésbbé elvont lehet. Megfordítva, a természettudományok magukkal hozzák az ingert, hogy legyőzzük azt a formát, amelyben tartalmuk gazdagsága mint valami közvetlen és talált, egymás mellé helyezett sokféle, tehát általában esetleges [Zufällig: „esetleges“ de „véletlenszerű“, „random“ is], kínálkozik, s hogy ezt a tartalmat szükségszerűségre emeljük — ez az inger a gondolkodást kiragadja amaz általánosságból és a csak magánvalósága [an sich] szerint nyújtott kielégülésből, s az önmagából való fejlődésre [Entwicklung von sich aus] ösztönzi. Ez egyfelől csak befogadása a tartalomnak és elénktárult meghatározásainak, másfelől egyúttal azt az alakot adja e tartalomnak, hogy az eredeti gondolkodás értelmében szabadon csak a dolog szükségszerűségéből folyóan jöjjön létre.

[Hegel jegyzete: A közvetlenség és a tudatban való közvetítés viszonyáról [Verhältnis der Unmittelbarkeit und Vermittlung im Bewusstsein] később kifejezetten és részletesebben kell szólni. Itt csak előlegesen arra kell felhívni a figyelmet, hogy, ha a két mozzanat mint különböző jelenik is meg, egyik sem hiányozhatik a kettő közül s hogy elválaszthatatlanul össze vannak kapcsolva. — Így a tudás Istenről, valamint minden érzékfelettiről [Übersinnlich] általában lényegileg felemelkedést [Erhebung] tartalmaz az érzéki érzet [sinnliche Empfindung] vagy szemlélet [Ausschauung] fölé; ezzel negatív viszonyulást tartalmaz ez elsőhöz, benne pedig a közvetítést. Mert a közvetítés: kezdés és továbbhaladottság [Fortgefangensein] egy másodikhoz, amennyiben ez a második csak annyiban van, hogy egy vele szembenálló mástól érkeztünk el hozzá. Ezzel azonban a tudás Istenről amaz empirikus oldallal szemben nem kevésbbé önálló, sőt önállóságát lényegileg e negáció és fölemelkedés által nyeri. — Ha a közvetítést függésnek vesszük és egyoldalúan kiemeljük, akkor azt lehet mondani, de ezzel nem mondunk sokat, hogy a filozófia a tapasztalatnak (az aposzteriorikusnak) köszöni első keletkezését — valójában a gondolkodás lényegileg egy közvetlenül létezőnek [unmittelbar Vorhandenen] negációja — csakúgy, ahogyan az evést az élelmiszereknek köszönjük, mert nélkülük nem ehetnénk. Az evést ebben a viszonyban persze hálátlannak képzeljük, mert elfogyasztása annak, aminek állítólag önmagát köszöni. A gondolkodás ebben az értelemben nem kevésbbé hálátlan.
A gondolkodásnak saját, de magában reflektált, tehát magában közvetített közvetlensége (az apriorikus) az általánosság, a gondolkodás magánál-való-léte általában. Benne a gondolkodás kielégül magamagában s ennyiben közömbössége a különössel [Besonderung] szemben, ezzel pedig a maga fejlődésével szemben, veleszületett. Mint ahogy a vallás is, akár fejlettebb vagy műveletlenebb, tudományos tudattá kialakult, vagy elfogulatlan hitben és szívben élő, a kielégítésnek és üdvözitésnek ugyanazt az intenzív természetét mutatja. Ha a gondolkodás megáll az eszmék általánosságánál — ahogy szükségszerűen megtörtént az első filozófiákban (pl. az eleai iskola megállt a létnél, Hérakleitosz a levésnél s így tovább) joggal formalizmust vetnek szemére; fejlettebb filozófiában is megtörténhetik, hogy csak az elvont tételeket vagy meghatározásokat fogja föl — pl. hogy az abszolutumban minden egy, a szubjektív és objektív azonossága — s a különössel kapcsolatban csak azokat ismétli. A gondolkodás első elvont általánosságára vonatkozóan helyes és alapos értelme van annak, hogy a filozófia fejlődése a tapasztalatnak köszönhető. Az empirikus tudományok egyrészt nem állnak meg a jelenségek részleteinek észrevevésénél, hanem gondolati munkájukkal az anyagot bizonyos fokig már előre feldolgozzák a filozófia számára, amennyiben általános meghatározásokat, nemeket és törvényeket [allgemeinen Bestimmungen, Gattungen und Gesetze] találnak; előkészítik így a különösnek ama tartalmát ahhoz, hogy fölvehető legyen a filozófiába. Másrészt ezzel a gondolkodást magát is kényszerítik továbbmenni e konkrét meghatározásokhoz. Ennek a tartalomnak befogadása, amelyben a gondolkodás megszünteti a még hozzátapadó közvetlenséget és az adottságot [Gegebensein], egyúttal a gondolkodásnak önmagából való fejlődése. Mivel a filozófia így fejlődését az empirikus tudományoknak köszöni, tartalmuknak megadja a gondolkodás szabadságának (az apriorikusnak) leglényegesebb alakját és a szükségszerűség igazolását, a készentalálásban és a tapasztalati tényben rejlő hitelesítés [Beglaubigung des Vorfindens und der erfahrnen Tatsach] helyett, hogy a tény a gondolkodás eredeti és teljességgel önálló tevékenységének ábrázolásává és utánzásává legyen.]

13. §. A filozófia keletkezését és fejlődését egy külsőleges történelem [äusserliche Geschichte] sajátos alakjában adják elő mint e tudomány történetét. Ez az alak az eszme fejlődési fokozatainak az esetleges egymásután [egymásután-következés; Aufeinanderfolge] formáját adja, s az elveket és filozófiáikban való megvalósulásukat csupán különbözőknek láttatja. Ámde ez évezredes munkának művezetője az egy élő szellem, amelynek gondolkodó természete az, hogy a maga mivoltát tudatra hozza, s ha ez így tárggyá lett, egyúttal már túl is emelkedjék rajta s magában magasabb lépcsőfokot képviseljen. A filozófia története kimutatja, hogy egyrészt a különbözőknek látszó filozófiák csak egy filozófiát alkotnak a kialakulás különböző lépcsőfokain, s másrészt, hogy a különös elvek, amelyek mindegyike egy-egy rendszernek szolgált alapul, csupán ágai egy s ugyanazon egésznek. Az időbelileg legutolsó filozófia valamennyi előző filozófiának eredménye s ennélfogva valamennyinek elveit kell tartalmaznia; ezért, ha egyáltalában filozófia, a legkifejtettebb, leggazdagabb és legkonkrétabb.

[Hegel jegyzete: Mivel látszólag oly sok, különböző filozófia van, meg kell különböztetni az általánost és különöst [itt nem mint furcsát, hanem mint „pl. egy különös dolgot“] tulajdonképpeni meghatározása szerint. Az általános formailag véve és a különös mellé állítva, maga is valami különössé lesz. Az ilyen melléállítás a mindennapi élet tárgyaival kapcsolatban magától meg nem felelőnek és félszegnek tűnnék föl, mint hogyha pl. valaki, aki gyümölcsöt kér, a cseresznyét, körtét, szőlőt stb. visszautasítaná, mert cseresznye, körte, szőlő, nem pedig gyümölcs. A filozófia tekintetében azonban az emberek megengedik maguknak, hogy visszautasítását azzal okolják meg, hogy oly különböző filozófiák vannak, s mindegyik csak egy filozófia, nem pedig a filozófia — mintha a cseresznye is nem volna gyümölcs. Megtörténik az is, hogy olyan filozófiát, amelynek elve az általános, olyan mellé állítják, amelynek elve különös jellegű, sőt olyan tanok mellé, amelyek szerint nincs is filozófia, abban az értelemben, hogy a kettő csak különböző nézete a filozófiának, körülbelül úgy, mintha a fényt és a sötétséget csak a fény két különböző nemének neveznénk.]

14. §. A gondolkodásnak ugyanazt a fejlődését, amelyet a filozófia története tárgyal, tárgyalja maga a filozófia is, de megszabadultan ama történeti külsőlegességtől, tisztán a gondolkodás elemében. A szabad és igazi gondolat magában konkrét, s így eszme, s egész általánosságban az eszme vagy az abszolútum. A róla szóló tudomány lényegileg rendszer, mert az igaz mint konkrét csak magát önmagában kifejtve és egységben összefogva és tartva, azaz mint totalitás van, s csak különbségeinek megkülönböztetése és meghatározása által lehetséges e különbségek szükségszerűsége és az egésznek szabadsága.

[Hegel jegyzete: Bölcselkedés [Ein Philosophiren] rendszer nélkül nem lehet tudományos; az ilyen bölcselkedés, azonkívül, hogy magában véve inkább szubjektív érzületet [Sinnesart] fejez ki, tartalma tekintetében esetleges. Egy tartalomnak egyedül abban van az igazolása, hogy mozzanata egy egésznek, ezen kívül azonban megokolatlan előföltevés vagy szubjektív bizonyosság; sok filozófiai mű arra szorítkozik, hogy ily módon csak érzületeket és vélekedéseket [Gesinnungen und Meinungen] fejezzen ki. — Rendszeren tévesen olyan filozófiát értenek, amely egy korlátolt [beschränkten — lehatárolt], másoktól megkülönböztetett elven alapszik; az igazi filozófia elve ellenkezőleg az, hogy valamennyi különös elvet magában foglalja.]

15. §. A filozófia mindegyik része egy filozófiai egész, egy magában záródó kör, de a filozófiai eszme benne különös meghatározottságban [besondern Bestimmtheit] vagy elemben van meg. Az egyes kör azért, mert totalitás magában, át is töri elemének korlátját és egy további szférát alapoz meg; az egész tehát körökből álló körhöz hasonlít, amelyben minden egyes kör szükségszerű mozzanat, úgyhogy sajátos elemeinek rendszere az egész eszmét teszi ki, amely éppúgy mindenegyesben megjelenik.

16. §. Ha mint enciklopédiát tárgyaljuk a tudományt, nem fejtjük ki részletesen elkülönböződését [Besonderung], hanem a különös tudományok kezdeteire és alapfogalmaira szorítkozunk.

[Hegel jegyzete: Hogy a különös részletekből mennyi szükséges egy külön tudomány megalakításához, határozatlan annyiban, hogy a rész nem lehet csak elszigetelt mozzanat, hanem magának is totalitásnak kell lennie, hogy igaz legyen. A filozófia egésze tehát valóban egy tudomány, de több külön tudományból álló egésznek is lehet tekinteni. A filozófiai enciklopédia abban különbözik más közönséges enciklopédiától, hogy ez mintegy aggregátuma a tudományoknak s ezeket esetleges és empirikus] módon veszi fel, közöttük olyanokat is, amelyek csak tudományok nevét viselik, egyébként azonban csupán ismeretek gyűjteményei. Az egység, amelybe a tudományokat az ilyen aggregátumban összehozzák [zusammen gebracht werden], mivel fölvételük külsőlegesen történt [weil sie äusserlich aufgenommen sind], ugyancsak külsőleges — rend [Ordnung]. Ez ugyanabból az okból, s mivel azonfelül az anyagok is esetleges természetűek, szükségképp kísérlet [Versuch] marad s mindig oda nem illő oldalakat mutat. — A filozófiai enciklopédia 1. kizárja ismeretek puszta aggregátumait — ilyennek látszik pl. a filológia, 2. kizárja továbbá az olyan ismereteket, amelyek a puszta önkényen alapszanak, mint pl. a heraldika; az utóbbi fajta tudományok a teljes-tökéletesen pozitívak [durch und durch positiven]. 3. Más tudományokat is pozitívaknak [itt nem abban az értelemben mint „jó“, hanem mint „állításon alapuló“] neveznek, noha racionális alapjuk és kezdetük van. Ez az alkatrészük a filozófiára tartozik; a pozitív oldal azonban sajátjuk marad. A tudományok pozitív mozzanata különböző jellegű: 1. magában véve racionális kezdetük átmegy az esetlegesbe azáltal, hogy az általánost az empirikus egyediségbe és valóságba kell levinniük [ihr an sich rationeller Anfang geht in das Zufällige dadurch über, dass sie das Allgemeine in die empirische Einzelnheit und Wirklichkeit herunterzuführen haben]. A változékonyság és esetlegesség e területén fogalmak nem, hanem csak alapok [Gründe, azaz „alapok“, de „okok“ is] érvényesíthetők. A jogtudomány pl., vagy az egyenes és nem-egyenes adók rendszere, végső pontos [letzte genaue] döntéseket követelnek, amelyek a fogalomnak magán- és magáért-való meghatározottságán [An- und für sich Bestimmtsein des Begriffes] kívül esnek s ezért bizonyos tág teret engednek a meghatározásnak, amely az egyik alapon így, a másikon másképp fogható fel, biztos végső felfogás pedig nem lehetséges. Éppúgy a természet eszméje is részleteződésében esetlegességekbe [Zufälligkeiten] vész s a természetrajz, földrajz, orvostudomány stb. az egzisztencia meghatározásaihoz jut el; nemekhez [Arten], különbségekhez, amelyeket külső véletlen [Zufall] és játék, nem pedig az ész határoz meg. Ide tartozik a történelem is, amennyiben lényege az eszme, ennek megjelenése azonban az esetlegességben és az önkény területén van. 2. Az ilyen tudományok pozitívak annyiban is, hogy nem ismerik fel meghatározásaik végességét [nicht für endlich erkennen], sem pedig nem mutatják fel átmenetelüket [Übergang] és egész szférájuk átmenetelét magasabb szférába, hanem feltétlenül érvényeseknek tartják őket. A formának ezzel a végességével, mintahogy az első az anyag végessége, összefügg 3. a megismerés alapjáé, amely részben az okoskodás [Raisonnement], részben érzés, hit, mások tekintélye, általában a belső vagy külső hit tekintélye. Ide tartozik az a filozófia is, amely állítólag antropológián, a tudat tényein, belső szemléleten vagy külső tapasztalaton alapul. Lehetséges még, hogy a tudományos tárgyalásnak csupáncsak a formája empirikus, de az értelmes szemlélet a puszta jelenségeket a fogalom belső egymásutánja szerint rendezi el. Az ilyen empíriához hozzátartozik, hogy az összeállított jelenségek ellentétbehelyezése és sokfélesége által a feltételek külsőleges, véletlen körülményei megsemmisítik egymást s ezzel azután az általános szembeszökővé lesz. — Egy elmés kísérleti fizika, történelem stb. ily módon a természet és az emberi események és cselekedetek racionális tudományát külsőleges, a fogalmat tükröző képben fogja bemutatni.

17. §. Ami a filozófia kezdetét illeti, úgy látszik általában, hogy éppúgy szubjektív előföltevésből indul ki, mint a többi tudomány, tudniillik, hogy egy különös tárgyat, miként másutt a tért, számot stb., úgy itt a gondolkodást kell a gondolkodás tárgyává tennie. Ámde a gondolkodás szabad aktusa az, hogy arra az álláspontra helyezkedik, amelyen önmagában van s ezzel tárgyát maga teremti és adja magának. Annak az álláspontnak továbbá, amely így mint közvetlen jelenik meg, a tudományon belül önmagát kell eredménnyé tennie, mégpedig végső eredményévé, amelyben a tudomány ismét eljut kezdetéhez és visszatér magába. Ilyképpen a filozófia magába visszatérő körnek mutatkozik, amelynek nincs kezdete a többi tudomány értelmében, úgyhogy a kezdetnek csak a magát bölcselkedésre elhatározni akaró alanyra van vonatkozása, nem pedig a tudományra mint olyanra. — Vagy ami ugyanaz, a tudomány fogalmát s így az első fogalmat — s mert az első, azt a szétválasztást tartalmazza, hogy a gondolkodás tárgy [Gegenstand] egy (mintegy külsőleges) bölcselkedő alany [philosophirendes Subjekt] számára — magának a tudománynak kell megragadnia. Sőt egyetlen célja, cselekedete és végső törekvése, hogy eljusson fogalmának fogalmához, s így visszatéréséhez és kielégüléséhez [Rückkehr und Befriedigung].

18. §. Ahogyan egy filozófiáról nem lehet előleges általános képzetet adni, mert csak a tudomány egésze az eszme kifejtése, úgy felosztását is csak az eszméből lehet megérteni; mint ez, amelyből meríthető, előlegezett valami. Az eszme azonban a magával teljességgel azonos gondolkodásnak bizonyul, s egyúttal annak a tevékenységnek, amelyben önmagát, hogy magáért-valóságában legyen, szembeállítja magával s ebben a másban csak önmagánál van. így a tudomány három részre oszlik; ezek:
I. A logika, a magán- és magáért-való [an und für sich] eszme tudománya.
II. A természet filozófiája, mint az a tudomány, amelynek tárgya az eszme a maga máslétében [Anderssein].
III. A szellem filozófiája, mint a máslétéből magába visszatérő [in sich zurückkkert] eszme tudománya.
Fent, a 15. §-ban megjegyeztük, hogy a különös filozófiai tudományok különbségei csak magának az eszmének meghatározásai s hogy csakis az eszme jelentkezik e különböző elemekben. A természetben nem mást, hanem az eszmét ismerjük meg, csakhogy a külsővé-váltság [Entäusserung; ez az egyik szó amit Marx is használ az elidegenedésre] formájában, mint ahogy a szellem ugyancsak az eszme mint magáért-való s magán- és magáért-valóvá fejlődő [für sich seiend und an und für sich werdend]. Az ilyen meghatározás, amelyben az eszme megjelenik, egyúttal folyékony mozzanat [fliessendes Moment], ennélfogva az egyes tudomány egyrészt tartalmát mint léttel bíró [seienden] tárgyat ismeri meg, másrészt közvetlenül fölismeri benne átmenetelét magasabb körébe [höhern Kreis]. A fölosztás képzetében tehát az a helytelen, hogy a külön részeket vagy tudományokat egymás mellé állítja, mintha csak nyugvók és megkülönböztetésükben szubsztanciálisak [ruhende und in ihrer Unterscheidung substantielle] volnának, fajok [Arten] módjára.

¹ A Thomson szerkesztésében megjelenő szemlének is ez a címe: A filozófia Évkönyvei, vagy a kémia, ásványtan, mechanika, természetrajz, mezőgazdaságés művészetek tára. — Ebből magától elképzelhető, milyen természetűek azok a matériák, amelyeket itt filozófiaiaknak hívnak. — Az újonnan megjelent könyvekről szóló hirdetések között nemrég egy angol újságbana következőt találtam: The Art of Preserving the Hair, on Philosophical Principles, neatly printed in post 8., price 7 sh. — A haj megőrzésének művészete, filozófiai elvek alapján. Csinos nyomásban. Nyolcadrét. Ára 7 shilling. — A haj megőrzésének filozófiai elvei valószínűleg kémiai, fiziológiai és hasonló elveket jelentenek.
² Angol államférfiak szájából, az általános közgazdasági elvekre való vonatkozásban, sűrűn hallható a filozófiai alapelvek kifejezés, nyilvános előadásokban is. Az 1825. febr. 2-án tartott parlamenti ülésen Brougham ama felirat alkalmából, amely a trónbeszédre való feleletnek volt szánva, így fejezte ki magát: «Az államférfiúhoz méltó és filozófiai alapelvek a szabad kereskedelemről — mert filozófiaiak kétségkívül — amelyeknek elfogadásához Ő Felsége ma szerencsét kívánt a parlamentnek». — De nemcsak ez az ellenzéki képviselő, hanem az évi lakomán, amelyet (ugyanabban a hónapban) a Hajótulajdonosok Társasága tartott Charles Liverpool első miniszter elnökletével, egyik oldalán Canning államtitkár, másikán Sir Charles Long, a hadsereg főpénztárosa — Canning államtitkár az őt felköszöntő beszédre válaszolva azt mondta: «Egy korszak kezdődött nemrég, amelyben a minisztereknek hatalmukban volt ennek az országnak közigazgatására egy mély filozófia helyes elveit alkalmazni». Bárhogyan különbözik is az angol filozófia a némettől, ha másutt a filozófia nevét csak gúnynévként, vagy mint valami gyűlöletest használják, mindig örvendetes látni, hogy angol miniszterek azt tisztelettel ejtik ki.

Következő rész: Előleges fogalom (19—83. §.)

Tartalomjegyzék