Író: Henri Lefebvre
Először megjelent: Henri Lefebvre: Le droit à la ville. In: "L'Homme et la société," 1967(6): 29-35.
Forrás: Café Bábel 84. szám: Tömeg
HTML: P.G.
Az elméleti reflexió nem mellőzheti a város formáinak, (gazdasági, politikai, kulturális stb.) funkcióinak és struktúráinak, valamint a nagyvárosi társadalom sajátos társadalmi szükségleteinek újradefi niálását. Ez idáig csak az egyéni szükségleteket, valamint azoknak az ún. fogyasztói társadalom (az irányított fogyasztói bürokratikus társadalom) által meghatározott mozgatóit kutatták, vagyis inkább manipulálták, ahelyett, hogy azokat valóban meg- és felismerték volna. A társadalmi szükségleteknek antropológiai alapjuk van; ezen egymással ellentétes és egymást kiegészítő szükségletek közé tartozik a biztonság és a nyitottság iránti szükséglet, a bizonyosság és a kaland iránti szükséglet, a munka megszervezésének és a játéknak a szükséglete, a kiszámíthatóság és a váratlanság, az egység és a különbözőség, az elszigetelődés és a találkozás, a kereskedés és befektetés, a függetlenség (sőt magány) és a kommunikáció, az azonnaliság és a hosszú távú perspektíva szükségletei. Az embernek egyszerre van szüksége arra, hogy felhalmozza az energiákat, majd azokat elhasználja vagy akár elpazarolja a játékban. Szüksége van arra, hogy lásson, halljon, tapintson, ízleljen, ahogyan arra is, hogy ezeket az észleleteket egyetlen „világban” egyesítse. E társadalmilag előállított antropológiai (vagyis hol elválasztott, hol egyesített, hol visszafojtott, hol pedig burjánzó) szükségletekhez olyan sajátos szükségletek is társulnak, amelyeket a várostervezők által többé-kevésbé rapszodikusan fi gyelembe vett kereskedelmi és kulturális infrastruktúrák nem képesek kielégíteni. Az alkotótevékenység, az alkotás (és nem csak a fogyasztható termékek és anyagi javak) iránti szükségletről van itt szó, az információ, a szimbolizáció, a képzelőerő, a játékos tevékenységek iránti szükségletről. E meghatározott szükségleteken keresztül él és marad fenn az az alapvető vágy, amelynek a sport, az alkotótevékenység, a művészet és a megismerés a sajátos megnyilatkozási formái és momentumai, és amelyek többé-kevésbé sikerrel hidalják át a feladatok fragmentálódását. Végül a város és a városi életforma szükséglete csak azokban a perspektívákban képes szabadon megnyilvánulni, amelyek megpróbálnak kibontakozni, és a horizontot kitágítani. Vajon a sajátos városi szükségletek nem éppen a célszerűen tervezett terek, a szimultaneitás és a találkozás színterei iránti szükségletet jelentik, ahol az eszmecsere nem a csereérték, az üzlet és a profi t körül zajlik? Emellett vajon nem jelentik az ezekre a találkozásokra és beszélgetésekre szánt idő iránti szükségletet is egyben?
A város analitikus tudománya, amelyre szükség van, ma még csak vázlatos formában létezik. Kidolgozásuk kezdetén a fogalmak és az elméletek kizárólag a kialakulófélben lévő városi valósággal, a városi társadalom praxisával (társadalmi gyakorlatával) párhuzamosan képesek fejlődni. Meg kell haladni a horizontot elhomályosító ideológiákat és gyakorlatokat, amelyek korábban a tudás és a cselekvés lehetőségeit jelentősen korlátozták, és leküzdendő akadályként jelentek meg, ez a meghaladási kísérlet azonban nem lesz könnyű feladat.
A város tudományának tárgya a város. Módszereit, eljárásait és fogalmait a fragmentálódott tudományoktól veszi kölcsön. Szintézisre azonban két szempontból sincs lehetősége. Egyrészt olyan szintézisként, amely totális kíván lenni, és amely az analitikusból indul ki, kizárólag stratégiai rendszerezést és programalkotást jelenthet. Másrészt azért, mert tárgya, a város, befejezett valóságként felbomlóban van. A megismerés tárgya a már megváltozott történelmi város, amelyet kénytelen feldarabolni és a darabokból újra összerakni. Társadalmi textusként ennek a történelmi városnak már nincsenek koherens előírásai, szimbólumokhoz, egy bizonyos stílushoz kötött menetrendje. Ez a szöveg eltávolodik. Dokumentumra, kiállításra, múzeumra kezd hasonlítani. A történetileg kialakult város már nem él, nem jelenik meg a gyakorlatban. Nem több olyan kulturális fogyasztási tárgynál, amelynek fogyasztói a turisták, és amely a látványosságokat és a festőiséget kereső esztétizálás tárgyává vált. Még azok számára is, akik őszintén törekszenek a megértésére, a város halott. Ugyanakkor szétszóródott és elidegenedett aktualitásként, csíraformában és virtualitásként a „városiasság” igenis tovább él. Az, amit a szem és az elemzés a terepen lát, legjobb esetben is csak az árnyéka egy olyan jövőbeli tárgynak, amelyet a felkelő nap fénye megvilágít. Nem lehetséges a régi várost helyreállítani, kizárólag egy új város létrehozására van lehetőség, új alapokon, más léptékben, más körülmények között, egy másik társadalomban. Nem fordulhatunk vissza a múltba (a hagyományos város irányába), de előre sem menekülhetünk a gigászi és formátlan agglomeráció irányába – ez a szabály. Másképpen fogalmazva: ami a várost illeti, a tudomány tárgya nem adott. A múlt, a jelen és a lehetséges nem különül el egymástól. A gondolkodás egy virtuális tárgyat vizsgál. Ehhez újfajta eljárásokra van szükség
A régi klasszikus humanizmusnak jó ideje már nyoma sincs, és pályafutása csúfos véget ért. Meghalt. Mumifikálódott és bebalzsamozott holtteste nehéz és bűzös terhet jelent. Ott van a nyilvános és nem nyilvános tereken, mégpedig az emberi álarca mögé bújtatott kulturális temetők: múzeumok, egyetemek, különféle kiadványok formájában. Az új városokról és urbanisztikai folyóiratokról már nem is beszélve. A csomagolás csak lapos közhelyeket rejt. „Emberi léptékű”, halljuk gyakran. Noha nekünk éppen a mértéktelenséggel kell foglalkoznunk, és egy világméretű „valamit” kell létrehoznunk.
Ez a régi humanizmus áldozatul esett a világháborúknak, a mészárlásokat követő demográfiai robbanásnak, a növekedés és a gazdasági verseny kíméletlen követelményének, valamint az ellenőrizetlen technikáknak. Ma már ideológiának sem tekinthetjük, és a hivatalos diskurzusokban is alig-alig jelenik meg.
Mintha csak a klasszikus humanizmus halála egyet jelentene az ember halálával, fennhangon kiabálják, hogy „Isten halott, és az ember is”. De nincs semmi új ezekben a sikerkönyvek által terjesztett és a reklámipar által felelőtlenül harsogott kijelentésekben. A nietzschei gondolkodás közel egy évszázaddal ezelőtt, az 1870–1871-es háború idején indult hódító útjára, rossz ómenként Európa, illetve annak kultúrája és civilizációja számára. Amikor Nietzsche kijelentette, hogy Isten, és vele együtt az ember is halott, akkor nem hagyta betöltetlenül ezt a tátongó űrt. Azt nem mindenféle hevenyészett anyaggal, nyelvvel és nyelvészettel töltötte ki. Übermenschről beszélt, aki hamarosan megjelenik a színen. Túllépett a nihilizmuson, amelyet diagnózisként megfogalmazott. A szerzők, akik egy évszázadnyi késéssel aprópénzre váltják ezeket az elméleti és poétikai kincsestárakat, visszataszítanak bennünket a nihilizmusba. Nietzsche óta az Übermensch veszélyei könyörtelenül megmutatkoztak. Másrészt az „új ember”, akit az ipari termelés és a racionális tervezés hívott életre, eddig csak csalódást okozott. Van azonban még egy esélyünk: a városi társadalom, és ebben a társadalomban az emberi mint alkotás - alkotás, nem pedig termék. Vagy elmozdulunk a régi „társas lény” és a régi város emberének, a városi lénynek az egyidejű meghaladása, a polivalens, poliszenzoriális városi ember felé, aki képes összetett és transzparens módon kapcsolódni a „világhoz” (saját környezetéhez és önmagához), vagy marad a nihilizmus. Ha az ember halott, akkor mégis kinek építünk? Hogyan építünk? Nem számít, hogy a város megszűnt-e létezni vagy sem, hogy újra kell-e gondolni, új alapokon újra kell-e építeni, vagy meg kell haladni. Mindegy, hogy eluralkodik-e a terror, hogy ledobják-e az atombombát, hogy a Föld felrobban-e vagy sem. Hogy mi a fontos? Ki gondolkodik, ki cselekszik, ki az, aki még mindig beszél és kinek a nevében? Ha eltűnik az értelem és a cél, ha ezeket már nem is vagyunk képesek gyakorlatba ültetni, akkor semmi sem fontos, semmi sem számít. És ha az „emberi lény” képességei, a technológia, a tudomány, a képzelőerő, a művészet vagy annak hiánya önálló hatalmakká válnak, és a refl exív gondolkodás beéri ennek megállapításával, a szubjektum hiányával, akkor erre mit lehet válaszolni, mit lehet tenni?
A régi humanizmus eltávolodik tőlünk, és eltűnik. A nosztalgia elhalványul, és egyre ritkábban fordulunk hátra, hogy megpillantsuk, amint kiterülve fekszik az úton. A szabadelvű burzsoázia ideológiája volt. A nép és az emberi szenvedés fölé hajolt. Fedezte, támogatta a szép lelkek, a nemes érzések, a tiszta tudatok retorikáját. Judeo-kereszténységgel fűszerezett görög és latin idézetek alkották. Borzalmas koktél, amelytől hánynia kell az embernek. Ma már csak néhány „baloldali” értelmiségi (de vajon vannak-e még egyáltalán jobboldali értelmiségiek?) fogyasztja ezt a dicstelen italt, akik se nem forradalmárok, se nem nyíltan reakciósok, se Dionüszosznak, se Apollónnak nem gyermekei.
Egy újfajta humanizmus felé kell tehát elindulnunk, vagyis egy újfajta praxis, egy új ember, a városi társadalom embere felé. Ehhez azonban szakítanunk kell azokkal a mítoszokkal, amelyek ezt a szándékot aláássák, szét kell zúznunk az ideológiákat, amelyek kisiklatják ezt a törekvést, és azokat a stratégiákat, amelyek tévútra visznek bennünket. A városi élet még nem kezdődött el. Még csak most vesszük leltárba annak az ezeréves társadalomnak a maradványait, amelyben a vidék uralta a várost, amelynek eszméi és „értékei”, tabui és előírásai nagyrészt mezőgazdasági gyökerűek és döntően falusiak és „természetiek” voltak. Még alig emelkedett ki egy-egy város a vidék tengeréből. A falusi társadalom a nem-bőség, a szűkösség, az elfogadott vagy elutasított nélkülözés és a nélkülözést előíró és szabályozó tilalmak társadalma volt (és még ma is az). Egyébiránt az Ünnep társadalma is volt, e legjobb vonása azonban nem maradt meg, és ez az, amit fel kell támasztani, nem pedig a mítoszait és a korlátait! Határozott észrevétel: a hagyományos város válsága kéz a kézben járt az ugyancsak hagyományos mezőgazdasági civilizáció világméretű válságával. De nemcsak kéz a kézben járnak, hanem egybe is esnek. A „mi” feladatunk e kettős válság leküzdése többek között azáltal, hogy az új város létrehozásával létrehozzuk az új városi életet. A forradalmi országok (köztük a Szovjetunió tíz-tizenöt évvel az októberi forradalom után) már megérezték az ipari alapú társadalom kialakulásának előszelét. De csak megérezték.
Az előző mondatokban a „mi” csak metafora: az érintettekre utal. Sem az építész, sem a várostervező, sem a szociológus, a közgazdász, a fi lozófus vagy a politikus nem képes rendeletekkel új viszonyokat előrántani a semmiből. És ha már konkrétan akarunk fogalmazni, akkor azt mondhatjuk, hogy az építész sem nagyobb csodatevő, mint a szociológus. Egyikük sem képes létrehozni társadalmi viszonyokat. Bizonyos kedvező körülmények között elő tudják segíteni, hogy némely tendenciák kialakuljanak (alakot öltsenek). Kizárólag a társadalmi lét (a praxis) képes erre globálisan. Vagy az sem. Az imént említett emberek külön-külön vagy együtt képesek megtisztítani az utat; ahogyan képesek különböző formákat javasolni, kipróbálni, előkészíteni. Valamint (és mindenekelőtt) leltárba venni a tapasztalatokat, levonni a tanulságokat a kudarcokból, bábáskodni a lehetséges születésénél a tudományból táplálkozó maieutika segítségével.
Ezen a ponton feltétlenül szükséges az értelmiségi eljárásokat és eszközöket újakra cserélni. Ehhez másutt használt megfogalmazásokat, mentális eljárásokat kell kölcsönvennünk, amelyek még kevéssé ismertek.
Transzdukció. Olyan intellektuális műveletről van itt szó, amelyet módszeresen lehet végezni, és amely nemcsak a hagyományos indukciótól és dedukciótól, hanem a „modellalkotástól”, a szimulációtól és a hipotézisek felállításától is különbözik. A transzdukció segítségével egy teoretikus tárgyat dolgozhatunk ki és hozhatunk létre, egy lehetséges tárgyat, mégpedig a valóságra vonatkozó ismeretekből vagy az e valóság által felvetett problémából kiindulva. A transzdukcióhoz szükség van arra, hogy a használt fogalmi keret és az empirikus megfi gyelések folyamatos kölcsönhatásban legyenek egymással. Elmélete (módszertana) a várostervező, az építész, a szociológus, a politikus és a fi lozófus bizonyos spontán mentális műveleteit önti formába. Beemeli a következetességet az invencióba és a megismerést az utópiába.
Experimentális utópia. Manapság ki ne lenne utópista? Az utópizmus kizárólag a valamilyen szűk területre szakosodott szakembereket, ezeket a kevéssé érdekes embereket kerüli el, akik megrendelésre dolgoznak, és eközben a rögzített normákat és kényszereket semmiféle kritikai vizsgálatnak nem vetik alá. Minden ember utópista, beleértve a prospektivistákat, a 2000-es Párizst előrevetítő tervezőket, a Brazíliavárost létrehozó mérnököket is, stb.! Az utópizmusnak azonban több válfaja létezik. Vajon nem az a legrosszabb mind közül, amelyik nem nevezi néven saját magát, a pozitivizmus köntöse mögé bújik, és így a lehető legkeményebb szabályokat és a technicitás legcsúfosabb hiányát kényszeríti másokra?
Egy utópiát kísérleti módszerek segítségével kell megítélni, implikációit és következményeit a terepen kell megvizsgálni. És ezek meglepőek lehetnek. Melyek ma, vagy melyek lesznek a jövőben a társadalmilag jól sikerült helyek? Hogyan lehet őket felismerni? Milyen kritériumok alapján? Milyen idő, milyen ritmusok gyökereznek, íródnak (elő) ezekben a „jól sikerült”, vagyis a boldogságot elősegíteni képes terekben? Ez az, ami számít.
Emellett vannak egyéb, intellektuálisan nélkülözhető eljárások is: azonosítani kell a három alapvető teoretikus fogalmat, vagyis a struktúrát, a funkciót és a formát, mégpedig anélkül, hogy azokat egymástól különválasztanánk. Fel kell mérni hatókörüket, érvényességi területüket, korlátaikat és kölcsönös viszonyaikat – fontos tudni, hogy ezek kerek egészet alkotnak, noha ezen egész alkotórészeinek van bizonyos fokú függetlenségük, és viszonylagos autonómiával bírnak –, nem szabad egyiket vagy másikat a többi elé helyeznünk, ami ideológiához vezetne, vagyis a jelentések dogmatikus és zárt rendszeréhez: strukturalizmushoz, formalizmushoz. Ezeket felváltva érdemes használni, egyenrangúként kezelve őket, a valóság elemzéséhez (ez az elemzés sosem kimerítő és teljes körű) és a „transzdukciónak” nevezett művelethez. Meg kell értenünk, hogy egy adott funkciót különböző struktúrák is képesek lehetnek előállítani, és hogy a terminusok között nincsen egyértelmű kapcsolat. Hogy funkció és struktúra olyan formákat ölt, amelyek egyszerre tárják fel és leplezik el magukat – hogy ezen aspektusok hármas jellege alkotja az „egészet”, amely több, mint különböző aspektusainak, részeinek és alkotóelemeinek összessége.
A rendelkezésünkre álló intellektuális eszközök között van egy olyan, amelyet nem szabad sem lenéznünk, sem abszolutizálnunk: a jelentések rendszeréről (vagy inkább alrendszeréről) van itt szó.
A politikusoknak megvannak a maguk jelentésrendszereik – az ideológiák –, amelyek lehetővé teszik számukra, hogy saját stratégiáiknak alárendeljék azokat a társadalmi cselekvéseket és eseményeket, amelyekre hatást gyakorolnak.
Ökológiai szinten az egyszerű földlakónak is megvan a maga jelentésrendszere (vagy inkább alrendszere). Az, hogy itt vagy ott lakik, egy efféle rendszer befogadását, elfogadását, átadását feltételezi, például a külvárosi családi házak rendszeréét. A lakó jelentésrendszerének megvannak a maga passzív és aktív elemei; a rendszert elfogadják, de a gyakorlat alakítja is. Észlelik.
Az építészek, úgy tűnik, sikerrel hozták létre és tették dogmatikussá a jelentések egy bizonyos összességét, amely nem igazán lett ekképpen explicit formába öntve, és különböző szóalakokat ölt: „funkció”, „forma”, „struktúra”, vagy inkább funkcionalizmus, formalizmus, strukturalizmus. Az építészek ezt a jelentésrendszert nem abból kiindulva hozzák létre, ahogyan a jelentéseket a lakók észlelik és megélik, hanem kizárólag a valahol lakás tényéből kiindulva, mégpedig a saját maguk értelmezésében. Ez a rendszer verbális és diszkurzív, és a metanyelv felé mutat. Egyszerre írásmód és vizualizáció. Abból adódóan, hogy ezek az építészek egy testületet alkotnak, és intézményekhez kötődnek, a rendszerük hajlamos magába záródni, kötelező érvényűvé válni, és bármiféle kritikát magától elhárítani. Szükséges lenne meghatározni ezt a rendszert, amely bármiféle egyéb eljárást vagy körültekintést mellőzve az extrapoláció eszközével végzett várostervezés formáját ölti.
Az elmélet, amelyet minden joggal „várostervezésnek” nevezhetünk, amely a „lakni” régi gyakorlatának (vagyis az emberinek) a jelentésével rokon, amely e parciális tényeket a városi idő-terek általános elméletével egészítené ki, és amely e kifejtésből kiindulva egy újfajta gyakorlat felé mutatna – ez a fajta várostervezés csak virtuális formában létezik. Ez a várostervezés a város és a városias átfogó elméletének gyakorlati implikációjaként képzelhető el, amely meghaladja a mai megosztottságokat és elválasztottságokat. Itt mindenekelőtt a városfi lozófi a és a várossal foglalkozó tudomány (vagy tudományok), a részleges és a globális közötti szakadék áthidalására gondolok. Jelenlegi várostervezési projektek is szerephez juthatnak ebben, azonban kizárólag akkor, ha ideológiai és stratégiai implikációikat kitartóan kritika alá vonjuk.
Amennyire képesek vagyunk meghatározni, tárgyunk – a „városi” mint olyan – sosem lesz képes teljes mértékben megjelenni és aktuálissá válni a jelenben a refl exiónk számára. A kutatás szempontjából minden más tárgynál komplexebb totalitás jellemzi a gyakorlatban és potenciálisan egyaránt, és csak fokozatosan tárul fel, csak lassan fog megnyílni előttünk, ha ugyan egyáltalán meg fog. Ha valaki erre a „tárgyra” valósként, a valóságban adottként tekintene, akkor az ideológia és a mitizálás bűnébe esne. A megismerésnek számos módszert fi gyelembe kell vennie annak érdekében, hogy megragadja ezt a tárgyat, mégpedig anélkül, hogy letenné a garast egyik vagy másik eljárás mellett. Az analitikai felosztásnak, amennyire csak lehetséges, ennek a „dolognak”, amely nem egy dolog, a belső tagolódását kell követnie; ezt követik a soha véget nem érő rekonstrukciók. A leírások, az elemzések, a szintézisre irányuló kísérletek sosem tekinthetők sem kimerítőnek, sem véglegesnek. Minden fogalom, a fogalmak minden csoportja akcióba lép: a forma, a struktúra, a funkció, a szint, a dimenzió, a függő és független változók, a korrelációk, a totalitás, a halmaz, a rendszer stb. Itt is, akárcsak másutt, de itt még inkább, mint másutt, az a legértékesebb, ami visszamarad. Minden konstruált „tárgyat” kritikailag meg fogunk vizsgálni. Amennyire lehetséges, ezt el fogjuk végezni, a tárgyat pedig kísérletileg ellenőrizzük. A város tudományának saját történeti időszakra van szüksége ahhoz, hogy orientálni tudja a társadalmi gyakorlatot.
Bár ez a tudomány szükséges, de nem elégséges. Szükségszerűségével együtt korlátai is jól látszanak. A várostervezői refl exió meglehetősen eredeti, partikularizált és centralizált (lokalizált) társadalmi egységek létrehozását javasolja, és az ezek közötti kapcsolatok és feszültségek fogják helyreállítani a komplex belső renddel bíró városi egységet, amely nem struktúra nélküli, hanem rugalmas struktúrával és hierarchiával rendelkezik. Hogy ennél is pontosabban fogalmazzunk: a szociológiai refl exió nemcsak a városiasság integratív képességeinek feltárására és rekonstituálására törekszik, hanem a gyakorlati részvétel feltételeire is irányul. Miért is ne? Ennek egy feltétele van: hogy ezeket a fragmentált, vagyis részleges kísérleteket sose vonja ki a kritika, a gyakorlati ellenőrzés és a globálisra való törekvés hatálya alól.
A megismerés tehát képes „modelleket” alkotni és javasolni. Ebben az értelemben minden „tárgy” kizárólag a városi valóság modellje. Egy efféle „valóságot” azonban sosem leszünk képesek dologként kezelni, sosem válik instrumentálissá. Még a leggyakorlatibb megismerés számára sem. A város legyen ismét az, ami volt: egy komplex gondolkodás aktusa és alkotása! Ki ne vágyna erre? Ezzel azonban megmaradunk a vágyak és a kívánságok szintjén, ahelyett, hogy meghatároznánk egy városstratégiát, amelynek fi gyelembe kell vennie egyrészt a már létező stratégiák egy részét, másrészt a már felhalmozott tudást: a város tudományát, a növekedés tervezésére és a fejlődés ellenőrzés alatt tartására vonatkozó tudást. Nem beszélhetünk „stratégiáról” anélkül, hogy szóba ne hoznánk a fi gyelembe veendő „változók” hierarchiáját, melyek egy része stratégiai jelentőségű, míg más „változók” megmaradnak a taktika szintjén – és egyúttal az e stratégia gyakorlati megvalósításához szükséges hatalom kérdését is szóba kell hoznunk. A város problémáinak megoldása kizárólag forradalmi kezdeményezésekre képes csoportoknak, osztályoknak vagy társadalmi osztályok frakcióinak a feladata, és csak ők képesek erre; ezek a társadalmi és politikai erők fogják a megújított várost alkotássá tenni. Ehhez mindenekelőtt fel kell számolni a mai társadalomban meglévő uralkodó stratégiákat és ideológiákat. Az, hogy egymással párhuzamosan több csoport vagy stratégia is létezik, és ezek között különbségek vannak (gondoljunk például az állami és a magán szembenállására), mit sem változtat a helyzeten. A földtulajdon kérdésétől a szegregációval kapcsolatos problémákig a városreform-tervek mindegyike megkérdőjelezi a struktúrákat, a fennálló társadalom struktúráit, a közvetlen (egyének közötti) és mindennapi viszonyok struktúráit, ugyanakkor azokat is, amelyeket kényszerítő és intézményes eszközeivel rákényszerít arra, ami a városi valóságból még megmaradt. Noha természetéből adódóan a városfelújítás reformista, „szükségszerűen” forradalmivá válik, nem a körülmények miatt, hanem a fennálló körülmények ellenére. A cselekvőképességhez a város tudományára épülő városstratégiának társadalmi támogatottságra és politikai erőkre van szüksége. Önmaga nem képes a cselekvésre. Szükségszerűen a munkásosztály jelenlétére és cselekvésére kell támaszkodnia, ugyanis kizárólag a munkásosztály tud véget vetni az őt sújtó szegregációnak. Kizárólag ez az osztály, társadalmi osztályként, képes hathatósan elősegíteni a szegregációs stratégia által felszámolt, és jelenleg csak a döntéshozási központok fenyegető formájában továbbélő eredeti centralitás helyreállítását. Ez nem jelenti azt, hogy a munkásosztály egyedül fogja alkotni a városi társadalmat, azt viszont igen, hogy nélküle semmi sem lehetséges. Az integrációnak nincs értelme nélküle, és folytatódni fog a dezintegráció, mégpedig az integráció iránti nosztalgia köntösében. Nem egyszerűen lehetőségről van itt szó, hanem egy horizontról, amely vagy megnyílik, vagy bezárul. Ha a munkásosztály hallgat, ha nem cselekszik, és nem képes az elmélet által meghatározott „történelmi küldetését” véghezvinni, akkor nem lesz sem „szubjektum”, sem „tárgy”. A refl exió csak jóváhagyja ezt a hiányt. Ez azt jelenti, hogy két javaslatsort kell kidolgozni:
A városreform politikai programját, amelyet nem a jelenlegi társadalom keretei és lehetőségei határoznak meg, amelyet nem a „realizmus” irányít, noha a realitások vizsgálatán alapul (másképpen: az ily módon kidolgozott reform nem csak reformista). Ez a program egyedi, sőt paradox jellegű. Kidolgozását követően a politikai erők, vagyis a pártok elé kell tárni. Még azt is hozzátehetjük, hogy elsősorban a „baloldali” pártoknak kell felkínálni, ugyanis ezek azok az erők, amelyek állítólagosan vagy ténylegesen a munkásosztályt képviselik. Ennek a politikának azonban nem ezen erők és formációk függvényeként kell létrejönnie. Hozzájuk képest sajátos jelleget fog ölteni, olyat, amely a megismerésből fakad. Lesz tehát egy tudományos része. Javaslatként lesz megfogalmazva (készen arra, hogy a megvalósítók által vagy számára módosításokat eszközöljenek rajta). A politikai erők igenis vállalják a felelősséget. Ezen a területen, amely meghatározza a modern társadalom és a termelők jövőjét, a tudatlanság, a félreismerés felelősséget jelent a történelem előtt.
Mélyreható várostervezési projekteket, amelyek „modelleket”, a városi tér és idő különböző formáit is magukba foglalják, függetlenül attól, hogy ezek megvalósíthatók-e vagy sem, utópisztikusak-e vagy sem. Valószínűleg ezeket a modelleket nem lehet a már létező városokból, várostípusok vizsgálatából vagy az alkotóelemek egyszerű kombinálásából létrehozni. Az idő- és térformákat, hacsak a tapasztalat erre rá nem cáfol, fel kell találni és fel kell kínálni a gyakorlat számára. Ki kell bontakoztatni a képzelőerőnket: nem azt, amelyik lehetővé teszi a szökést, a menekülést, amelyik ideológiákat gyárt, hanem a képzelőerő azon formáit, amelyeknek célja az idő, a tér, a fi ziológiai lét, a vágy birtokba vétele. Miért ne lehetne az örök városokat szembeállítani a mulandó városokkal, a stabil központot a mozgó központtal? Bármilyen merész elképzelés megengedett. Miért korlátoznánk ezeket a javaslatokat kizárólag a tér és az idő morfológiájára? Nem zárhatjuk ki, hogy ebből kiindulva bizonyos javaslatok majd a városi életstílusra, a városban élés módjára, magának a városiasságnak a kifejlesztésére fognak irányulni.
E két javaslatsorhoz kapcsolódnak majd rövid, közép- és hosszú távú javaslatok, amelyek a konkrét városstratégiát fogják jelenteni.
A társadalom, amelyben élünk, a teljességre, vagy legalábbis a teljesre törekszik (tartós tárgyak és javak, mennyiség, elégedettség, racionalitás). Sőt, lehetővé teszi, hogy hatalmas űr alakuljon ki benne; ebben az űrben megjelennek az ideológiák, és szétterül a retorikai köd. A spekulációnak és a szemlélődésnek – ezzel együtt pedig a töredékes felosztásoknak és felaprózódott tudásnak – hátat fordító tevőleges gondolkodás egyik legfontosabb célja, hogy kitöltse ezt az űrt, és nem csak a nyelvvel.
Egy olyan korban, amelyben az ideológusok szüntelenül a struktúrákról értekeznek, a város destrukturálódása láthatóvá teszi a (társadalmi, kulturális) dezintegrációs jelenségek mélységét. Globálisan vizsgálva ez a társadalom hézagos. A különböző eszközökkel (kényszerrel, terrorral, ideológiai meggyőzéssel) megszilárdított alrendszerek és struktúrák között lyukak vannak, olykor pedig egyenesen szakadékok tátonganak. Ezek a lyukak nem a véletlen művei. Ezek a lehetőség terei. Lebegő vagy szétszóródott formában megvannak bennük az alkotóelemek, az erő azonban, amely ezeket egyesítené, hiányzik belőlük. Sőt: a strukturáló intézkedések és a társadalmi űr uralma képes megakadályozni a cselekvést, és azt, hogy egy ilyen erő egyáltalán megjelenhessen. A lehetséges létfeltételeinek megteremtéséhez mélyreható változásra van szükség.
Ebben a helyzetben az ideológia célja az, hogy mindenhatónak állítsa be a „tudományosságot”, a valóssal kapcsolatos tudományt, mégpedig azáltal, hogy ezt a valóságot feldarabolja és újra összerakja, kizárva ezzel a lehetségest, elzárva az utat. Márpedig a tudomány (és a szétaprózódott tudományok) ebben a helyzetben csak programadó szerepet játszhat. Alkotóelemeket szállít egy program számára. Ha elfogadjuk, hogy ezek az alkotóelemek már eleve totalitást alkotnak, ha szó szerint akarjuk megvalósítani a programot, akkor a virtuális tárgyat technikai tárgyként kezeljünk, mintha már eleve adott volna. Ekkor mindenféle kritika és önkritika nélkül valósítjuk meg a projektet, ez a projekt pedig a technokraták ideológiáját közvetíti azáltal, hogy azt rávetíti a terepre. Noha a program szükséges, de önmagában nem elégséges. Megvalósítása közben át is alakul. Kizárólag a városiasságban megtestesülni képes társadalmi erő tudja magára vállalni a városi társadalom programjának megvalósítását, mégpedig hoszszú politikai tapasztalaton keresztül. A másik oldalról pedig a város tudománya ehhez a perspektívához hozzáteszi az elméleti és a kritikai megalapozást, a pozitív alapot. A dialektikus ész által ellenőrzés alatt tartott utópia megóv bennünket az állítólagosan tudományos fi kcióktól, a rossz útra tévedő képzelőerőtől. Ez az alap, ez a megalapozás másrészt megakadályozza a refl exiót abban, hogy elvesszen a tiszta programiságban. A dialektikus mozgás itt a tudomány és a politikai erő közötti viszonyként jelenik meg, párbeszédként, amely aktuálissá teszi „elmélet és gyakorlat”, valamint „kritikai pozitivitás és kritikai negativitás” viszonyát.
A tudományhoz hasonlóan szükséges, de nem elégséges művészet a városi társadalom létrehozásához hozzáteszi a hosszadalmas elmélkedést az életről mint drámáról és örömről. Emellett és legfőképpen a művészet visszaállítja az alkotás értelmét; a birtokba vett idő és tér számos alakzatát felvázolja; ezeket nem elszenvedjük, nem passzív rezignáltsággal elfogadjuk, hanem alkotássá változnak. A zene az idő, míg a festészet és a szobrászat a tér birtokba vételét mutatja be. Míg a tudományok feltárják a részleges determinizmusokat, addig a művészet (és a fi lozófi a) arra mutat rá, hogy miképpen jön létre egy totalitás a részleges determinizmusokból. A városi társadalom megvalósítására képes társadalmi erőre az a feladat hárul, hogy valóssá és hatékonnyá tegye a művészet, a technika és a megismerés egységét („szintézisét”). A várossal foglalkozó tudomány mellett a művészet és a művészettörténet is részt vesz a várossal kapcsolatos elmélkedésben, hogy élő valósággá tegyék az így deklarált városképet. A megvalósító cselekvésre irányuló elmélkedés így egyszerre lesz utópikus és realista, mégpedig azáltal, hogy meghaladja ezt a szembeállítást. Még azt is kijelenthetjük, hogy ekkor a lehető legtöbb utópizmus társul majd az optimális mértékű realizmushoz.
A mai korra jellemző ellentmondások közé tartoznak azok, amelyek (kivételes eltökéltséggel) állítják szembe egymással a társadalom realitásait és a benne megjelenő civilizációs tényeket. Az egyik oldalon ott van a népirtás, a másikon azok az orvosi vagy egyéb teljesítmények, amelyek lehetővé teszik egy gyerek életének a megmentését vagy a haldoklás meghosszabbítását. Az egyik legújabb, de nem kevésbé jelentős ellentmondásról már beszéltünk az imént: arról, amely a társadalom társadalmasítása és az általánossá vált szegregáció között feszül. Emellett számos egyéb ellentmondás létezik, például a forradalmiság címkéje és a valamiféle elavult produktivista racionalizmus kategóriáihoz való ragaszkodás között. A tömegnyomásból fakadó társadalmi hatások közepette az egyéni nem hal meg, hanem kinyilvánítja önmagát. Jogok jelennek meg, és részeivé válnak a szokásoknak és az előírásoknak, amelyeket többé-kevésbé cselekvés követ, és már láttuk, hogy ezek a konkrét „jogok” miképpen egészítik ki az elvont emberi és polgári jogokat, amelyeket a demokrácia vésett az épületek homlokzatára a forradalmi kezdetekben: ezek a különböző korú és nemű emberek (nők, gyerekek, idősek) jogai, a léthelyzetekhez kötődő jogok (proletár, paraszt), az oktatáshoz, a munkához, a kultúrához, a pihenéshez, az egészséghez, a lakhatáshoz való jog. Mindez hatalmas pusztítások, világháborúk, fenyegetések, a nukleáristól való rettegés ellenére, vagy éppen ezeknek köszönhetően. A munkásosztály nyomása ez idáig is szükséges volt, és ezt követően is szükséges lesz (noha nem elégséges) ahhoz, hogy ezeket a jogokat elismerjék, hogy ezek bekerüljenek a szokásokba, a törvénykönyvekbe, még ha ez utóbbiak tökéletlenek is egyelőre.
Különös módon a természethez (a vidékhez és az „érintetlen természethez”) való jog néhány éve a társadalmi gyakorlat részét képezi a szabadidős tevékenységeknek köszönhetően – mégpedig a zajjal, a fáradtsággal, a város koncentrációs táborra emlékeztető világával szembeni elégedetlenség hatására (miközben a város lezüllik és darabokra hullik). Azért érdemes hangsúlyozni, hogy furcsa változás ez: a természet az árucsere és az áru részévé válik; adják-veszik. Az elüzletiesített, iparosított, intézményesen szervezett szabadidős tevékenységek felszámolják ezt a „természetiséget”, amellyel kereskednek, és amelyet meghamisítanak. Az, ami a „természetből”, vagy amit annak nevezünk, megmarad, a szabadidős tevékenység gettójává, az öröm elkülönített terévé, a „kreativitás” viszszahúzódásává válik. A városlakók magukkal viszik a városiasságot, még ha a kifi nomultságot nem is! Az általuk gyarmatosított vidék elveszítette a paraszti élet kvalitásait, tulajdonságait, vará zsát. A városias elpusztítja a vidékiest; ez az elvárosiasított vidék szembekerül a kisemmizett falusiassággal, amely a lakó, a lakóhely és a valahol lakás súlyos nyomorának szélsőséges esete. Vajon a természethez és a vidékhez való jog nem éppen egymást szünteti meg?
Szemben ezzel a joggal vagy pszeudojoggal, a városhoz való jog felhívásként, követelésként jelenik meg. Nem várt kerülőutakon – a nosztalgián, a turizmuson, a hagyományos város központjába való visszatérésen, a meglévő vagy új centralitások vonzásán keresztül – lassan halad előre. A természet iránti igény, a természet élvezetének vágya kiszorítja a városhoz való jogot. Ez a követelés közvetett módon jut kifejeződésre, a lezüllött és fel nem újított várostól, az elidegenedett városi élettől való menekülés formájában, még mielőtt ezek „a valóságban” is megvalósultak volna. A természet iránti szükséglet és „jog” ellentmond a városhoz való jognak, anélkül, hogy azt képes lenne megkerülni. (Ez nem jelenti azt, hogy ne kellene megőrizni kiterjedt „természeti” területeket a széthullott város nem túlságosan városias burjánzásával szemben.)
A városhoz való jogot nem úgy kell elképzelni, mint valamiféle látogatási vagy visszatérési jogot a tradicionális városokba. Kizárólag a megváltozott, megújított városi élethez való jogként lehet megfogalmazni. Mindegy, hogy a város szövete magába zárja-e a vidéket és mindazt, ami a paraszti életből megmaradt, feltéve, hogy „a városi” mint találkozási hely, a használati érték prioritása, a térben legyökerezett és az erőforrások között a legfontosabb erőforrás rangjára emelkedő idő megtalálja a maga morfológiai alapját, gyakorlati-anyagi megvalósulását. Mindehhez a város és a városi társadalom átfogó elméletére van szükség, amely egyszerre mozgósítja a tudomány és a művészet erőforrásait. Ennek megvalósítása ágensként, annak hordozójaként, valamint társadalmi támaszaként kizárólag a munkásosztálytól várható. Akárcsak egy évszázaddal ezelőtt, most is tagadja és vitatja, már létezése révén is, az ellene irányuló osztálystratégiát. Akárcsak egy évszázaddal ezelőtt, jóllehet most megváltozott körülmények között, az egész társadalom érdekeit (amelyek túlmutatnak a közvetlen és felszínes érdekeken) magába foglalja, és mindenekelőtt azokéit, akik laknak valahol. Ki vonná kétségbe, hogy az új polgári arisztokrácia és az olümposzi istenek már nem laknak sehol? Egyik luxusszállodából a másikba, egyik kastélyból a másikba vándorolnak. Egy jacht fedélzetéről irányítanak egy fl ottát vagy egy országot. Egyszerre vannak ott mindenhol és sehol. Ez az, ami miatt a mindennapokba bezárt emberek csodálattal tekintenek rájuk. Mert a mindennapok felett állnak. Ők birtokolják a természetet, és a rendőrökre hagyják a kultúra létrehozásának feladatát. Vajon feltétlenül szükséges a fi atalok és az ifjúság, a diákok és az értelmiségiek, a fehérgalléros vagy egyéb munkások, a vidéken élők, a részben vagy teljes mértékben gyarmatosított emberek életkörülményeinek bemutatása mellett hosszasan ismertetni mindazokéit, akiknek az életét a pontosan elrendezett mindennapiság irányítja? Vajon érdemes-e itt a városlakók, a külvárosokban lakók, a gettókban, a régi városok pusztuló központjaiban és az e városok központjától távol eső burjánzásokban élők csúfos, de nem tragikus nyomoráról értekezni? Elég csak kinyitni a szemünket ahhoz, hogy megértsük a mindennapi életét annak, aki a lakásából egy közeli vagy távoli pályaudvarra, a zsúfolt metróhoz, az irodába vagy a gyárba siet, majd este ugyanezt az utat teszi meg visszafelé, hogy otthon erőt gyűjtsön a másnaphoz. Ennek az általánossá vált nyomornak a képe nem lenne érdekes azon „elégtételek” képe nélkül, amelyek azt elleplezik és elősegítik, hogy megszabaduljunk tőle, és elmene küljünk előle.
Párizsi Bölcsészettudományi Kar (Nanterre)