A német „baloldali" kommunisták a legnagyobb megvetéssel — és a legnagyobb könnyelműséggel — tagadólag felelnek erre a kérdésre. Indokaik? A fentebbi idézetben láttuk:
„... a leghatározottabban el kell vetni minden néven nevezendő visszatérést a parlamentarizmus történelmileg és politikailag idejétmúlt harci formáihoz ...”
Ez szinte nevetségesen nagyképűen hangzik és nyilvánvalóan helytelen. „Visszatérés" a parlamentarizmushoz! Talán Németországban már Tanácsköztársaság van? Nem úgy fest a dolog! Hogy lehet akkor „visszatérésről" beszélni? Hát nem üres frázis ez?
A parlamentarizmus „történelmileg idejét múlta”. Ez propagandisztikus értelemben igaz. De mindenki tudja, hogy ettől a gyakorlati leküzdésig még nagyon hosszú az út. A kapitalizmusról már sok évtizeddel ezelőtt el lehetett mondani — mégpedig teljes joggal —, hogy „történelmileg idejét múlta”, de ez egyáltalán nem küszöböli ki annak szükségességét, hogy a kapitalizmus talaján igen hosszú és igen szívós harcot folytassunk. A parlamentarizmus „történelmileg idejét múlta” világtörténelmi értelemben, azaz a burzsoá parlamentarizmus kora véget ért és megkezdődött a proletárdiktatúra kora. Ez vitathatatlan. De a világtörténelmet évtizedekkel mérjük. Tíz-húsz évvel előbb vagy utóbb, ez a világtörténelmi méretek szempontjából közömbös, ez — a világtörténelem szempontjából — csekélység, amelyet még megközelítőleg sem lehet számbavenni. De éppen ezért a gyakorlati politika kérdésében világtörténelmi méretekre hivatkozni, a legégbekiáltóbb elméleti hiba.
Vájjon a parlamentarizmus „politikailag idejét múlta”? Ez már más dolog. Ha ez igaz volna, akkor a „baloldaliak” szilárd lábon állanának. De ezt be kell bizonyítani, mégpedig a legkomolyabb elemzés útján, ám a „baloldaliak” azt sem tudják, hogyan kell hozzáfogni ehhez az elemzéshez. A „parlamentarizmusról szóló irányelvekében, amelyek „A Kommunista Internacionále Ideiglenes Amsterdami Irodájának Közlönye” 1. számá ban („Bulletin of the Provisional Bureau in Amsterdam of the Communist International”, February 1920) jelentek meg és nyilvánvalóan holland-baloldali vagy baloldaliholland törekvést juttatnak kifejezésre, az elemzés, mint látni fogjuk, szintén nem ér fabatkát sem.
Először. A német „baloldaliak”, mint tudjuk, már 1919 januárjában „politikailag idejétmúltnak” tartották a parlamentarizmust, olyan kiváló politikai vezetők, mint Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht véleménye ellenére. Tudjuk, hogy a „baloldaliak” hibát követtek el. Már magában véve ez a tény egycsapásra és alapjában megdönti azt a tételt, hogy a parlamentarizmus „politikailag idejét múlta”. A „baloldaliak” kötelessége bebizonyítani, hogy most miért nem hiba többé akkori vitathatatlan hibájuk. A bizonyítéknak még az árnyékát sem hozzák és nem is hozhatják fel. A politikai pártnak saját hibáihoz való viszonya egyik legfontosabb és legbiztosabb ismérve a párt komolyságának és annak, hogy miként teljesíti a valóságban kötelességét osztálya és a dolgozó tömegek irányában. A hibát nyíltan beismerni, okait feltárni, elemezni azt a helyzetet, amely a hibát szülte, gondosan megvitatni, hogy milyen eszközökkel lehet a hibát kijavítani — ez jellemzi a komoly pártot, így teljesíti a párt kötelességét, így neveli és tanítja az osztályt, azután pedig a tömegeket is. A németországi (és hollandiai) „baloldaliak” nem teljesítik ezt a kötelességüket; nem hajlandók rendkívüli figyelemmel, alapossággal, óvatossággal tanulmányozni nyilvánvaló hibájukat és éppen ezzel bizonyítják be, hogy csoportjuk nem az osztály pártja, hanem propagandakor, nem a tömegek pártja, hanem intellektuelek és az intellektuelek legrosszabb tulajdonságait utánzó maroknyi munkás csoportja.
Másodszor. A „baloldaliak” frankfurti csoportjának ugyanabban a brosúrájában, amelyből fentebb részletes idézeteket közöltünk, a következőket olvassuk:
„...„... a munkások milliói, akik még a centrum11 (a katolikus ,,Centrum”-párt) „politikáját követik, ellenforradalmiak. A falusi proletárok az ellenforradalmi csapatok légióit szolgáltatják” (a fentebb említett brosúra, 3. old.).
Mindenki előtt világos, hogy ezek túlságosan elnagyolt és túlzott kijelentések. Az itt kifejtett alapvető tény azonban vitathatatlan, és az, hogy a „baloldaliak” ezt ejismerik, különösen szemléltetően tanúskodik hibájukról. Hát hogyan lehet arról beszélni, hogy a „parlamentarizmus politikailag idejét múlta”, ha a proletárok „milliói” és „légiói” még mindig nemcsak általában a parlamentarizmus mellett vannak, hanem éppenséggel „ellenforradalmiak”!? Világos, hogy a parlamentarizmus Németországban politikailag még nem múlta idejét. Világos, hogy a németországi „baloldaliak” saját óhajukat, saját eszmei és politikai álláspontjukat minősítették objektív valóságnak. Ez a forradalmár legveszedelmesebb hibája. Oroszországban, ahol a rendkívül durva és kíméletlen cári elnyomás különösen hosszú időn át és különösen változatos formákban szülte a különböző irányú forradalmárokat, a csodálatosan odaadó, lelkes, hősies, erősakaratú forradalmárokat, Oroszországban a forradalmároknak ezt a hibáját különösen közelről figyeltük meg, különösen figyelmesen tanulmányoztuk, különösen jól ismerjük és ezért különösen jól látjuk másoknál is. A németországi kommunisták számára a parlamentarizmus természetesen „politikailag idejét múlta”, de éppen arról van szó, hogy azt, ami számunkra idejét múlta, ne tekintsük úgy, mintha az osztály számára, a tömegek számára is idejétmúlt volna. Éppen ebből ismét azt látjuk, hogy a „baloldaliak” nem képesek úgy mérlegelni, nem tudnak úgy viselkedni, mint az osztály pártja, mint a tömegek pártja. Kötelességetek ügyelni arra, hogy ne süllyedjetek le a tömegek színvonalára, az osztály elmaradt rétegeinek színvonalára. Ez vitathatatlan. Kötelességetek megmondani a tömegeknek a keserű igazságot. Kötelességetek néven nevezni a polgári-demokratikus és parlamenti előítéleteket. De egyúttal az is kötelességetek, hogy józanul figyeljétek igenis az egész osztály (és nemcsak az osztály kommunista élcsapata), igenis az egész dolgozó tömeg (és nemcsak a tömeg legelőrehaladottabb emberei) öntudatának és felkészültségé nek tényleges állapotát.
Ha nem is „milliók” és „légiók”, hanem csak egyszerűen az ipari munkások eléggé jelentékeny kisebbsége á katolikus papokat — a mezőgazdasági munkásoké pedig a földesurakat és a kulákokat (Grossbauern) — követi, akkor ebből már kétségbevonhatatlanul az következik, hogy a parlamentarizmus Németországban politikailag még nem múlta idejét, hogy a parlamenti választásokon és a parlamenti szószéken folytatott harcban való részvétel a forradalmi proletariátus pártja számára éppen azért kötelező, hogy nevelje saját osztálya elmaradott rétegeit, hogy felébressze és felvilágosítsa a fejletlen, megfélemlített, tudatlan falusi tömegeket. Amíg nem vagytok képesek a burzsoá parlamentet és bármiféle más jellegű reakciós intézményt szétkergetni, addig kötelességetek dolgozni ezekben az intézményekben, éppen azért, mert ott Vannak még azok a munkások, akiket a papok és az istenhátamögötti falvak viszonyai megtévesztettek; különben az a veszély fenyeget, hogy közönséges fecsegőkké váltok.
Harmadszor. A „baloldali” kommunisták nagyon sok jót mondanak rólunk, bolsevikokról. Néha kedve volna az embernek azt mondani: inkább kevesebbet dicsérnének bennünket és igyekeznének alaposabban megérteni a bolsevikok taktikáját, többet foglalkoznának vele! Részt vettünk az oroszországi burzsoá parlament, az Alkotmányozó Gyűlés 1917 szeptember—novemberében lezajlott választásain. Helyes volt-e a taktikánk, vagy sem? Ha nem, akkor ezt világosan meg kell mondani és be kell bizonyítani: ez feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a nemzetközi kommunista mozgalom helyes taktikát dolgozhasson ki. Ha igen, akkor ebből bizonyos következtetéseket kell levonni. Arról természetesen szó sem lehet, hogy Oroszország viszonyait azonosítsuk Nyugat-Európa viszonyaival. De éppen annak a kérdésnek tisztázása érdekében, hogy mit jelent „a parlamentarizmus politikailag idejét múlta” fogalom, feltétlenül pontosan számba kell venni a mi tapasztalatunkat, mert a konkrét tapasztalatok számbavétele nélkül az ilyen fogalmak nagyon könnyen válnak üres frázisokká. Nem volt-e nekünk, orosz bolsevikoknak, 1917 szeptember—novemberében akármelyik nyugati kommunistánál több jogunk azt hinni, hogy Oroszországban a parlamentarizmus politikailag idejét múlta? Természetesen több jogunk volt, mert hiszen nem az a fontos, hogy régóta vagy nem régóta állnak-e fenn a burzsoá parlamentek, hanem az, hogy a dolgozók nagy tömegei mennyire készek (eszmeileg, politikailag és gyakorlatilag) elfogadni a szovjetrendszert és szétkergetni a burzsoá-demokratikus parlamentet (vagy megengedni szétkergetését). Hogy Oroszországban 1917 szeptember—novemberében a városok munkásosztálya, a katonák és a parasztok számos sajátos körülmény következtében, ritkán előforduló módon fel voltak készülve a szovjetrendszer elfogadására és a legdemokratikusabb burzsoá parlament szétkergetésére, ez egyáltalán nem vitás és teljességgel megállapított történeti tény. És a bolsevikok mégsem bojkottálták az Alkotmányozó Gyűlést, hanem részt vettek annak megválasztásában a proletariátus politikai hatalomra jutása előtt is és után is. Hogy ezek a választások rendkívül becses (és a proletariátus szempontjából a legnagyobb mértékben hasznos) politikai eredményekkel jártak, azt — merem remélni — bebizonyítottam a fentebb említett cikkben, amelyben részletesen elemeztem az oroszországi Alkotmányozó-gyűlési választások adatait.
Az ebből folyó következtetés egészen vitathatatlan: be van bizonyítva, hogy a forradalmi proletariátusnak még néhány héttel a Szovjetköztársaság győzelme előtt is, sőt e győzelem után is, a burzsoá-demokratikus parlamentben való részvétel nemcsak hogy nem árt, hanem megkönnyíti neki, hogy bebizonyítsa az elmaradt tömegeknek, hogy miért érdemlik meg az ilyen parlamentek a szétkergetést, megkönnyíti a szétkergetés sikerét, megkönnyíti a polgári parlamentarizmus „politikai lejáratását”. Ha valaki nem veszi figyelembe ezt a tapasztalatot és ugyanakkor igényt tart arra, hogy a Kommunista Internacionáléhoz tartozzék, amelynek nemzetközileg kell kidolgoznia taktikáját (nem mint korlátoltan, vagy egyoldalúan nemzeti, hanem igenis, mint nemzetközi taktikát), akkor a legnagyobb hibát követi el és a gyakorlatban letér a nemzetköziség útjáról, holott szavakban elismeri a nemzetköziséget.
Vegyük most szemügyre a parlamentben való részvétel megtagadása mellett felhozott „holland-baloldali” érveket. A fentebb említett „holland” tézisek legfontosabbikának, a 4. tézisnek fordítása (angolból) így szól: „Amikor a tőkés termelési rendszer összeomlott és a társadalom a forradalom állapotában van, a parlamenti tevékenység, maguknak a tömegeknek akcióival összehasonlítva, fokozatosan elveszti jelentőségét. Amikor ilyen körülmények között a parlament az ellenforradalom központjává és szervévé válik, másrészt pedig a munkásosztály a szovjetek formájában építi saját hatalmának eszközeit, esetleg egyenesen szükségesnek bizonyulhat, hogy lemondjunk a parlamenti tevékenységben való minden néven nevezendő részvételről.”
Az első mondat nyilvánvalóan helytelen, mert a tömegek akciója — pl. egy nagy sztrájk — mindig fontosabb a parlamenti tevékenységnél, és egyáltalán nemcsak forradalom idején vagy forradalmi helyzetben. Ez a nyilvánvalóan tarthatatlan, történelmileg és politikailag helytelen érv csak azt mutatja különös szemléltető erővel, hogy a szerzők egyáltalán nem veszik figyelembe sem az általános európai (az 1848-as és 1870-es forradalom előtti francia; az 1878—1890-es német stb.), sem pedig az orosz tapasztalatokat (lásd fentebb) arra vonatkozólag, hogy mennyire fontos a legális és illegális harc egybekapcsolása. Ennek a kérdésnek óriási jelentősége van, mind általában véve, mind pedig különösen azért, mert minden civilizált és előrehaladott országban gyorsan közeledik az az idő, amikor a legális és illegális harc egybekapcsolása a proletariátus és a burzsoázia közötti polgárháború kibontakozása és közeledése következtében, a kommunistáknak a köztársasági és általában a polgári kormányok részéről tapasztalható kíméletlen üldözése következtében, amelyek a törvényesség mindenféle megsértéséhez folyamodnak (elég, ha utalunk Amerika példájára) stb., a forradalmi proletariátus számára egyre jobban kötelezővé válik és részben már azzá is vált. Ezt a rendkívül fontos kérdést a hollandok és általában a baloldaliak egyáltalán nem értették meg.
A második mondat először is történelmileg helytelen. Mi, bolsevikok, részt vettünk a legellenforradalmibb parlamentekben és a tapasztalat azt mutatta, hogy ez a részvétel éppen az első oroszországi polgári forradalom (1905) után a második polgári forradalom (1917 február), majd a szocialista forradalom (1917 október) előkészítése céljából nemcsak hasznos, hanem elkerülhetetlenül szükséges is volt a forradalmi proletariátus pártja számára. Másodszor, ez a mondat elképesztően ellentmond minden logikának. Abból, hogy a parlament az ellenforradalom szervévé és „központjává” válik (valójában sohasem volt „központ” és nem is lehet az, de ezt csak mellesleg jegyezzük meg), a munkásság pedig a Szovjetek formájában megteremti saját hatalmának eszközeit, ebből az következik, hogy a munkásságnak fel kell készülnie — eszmei, politikai és technikai tekintetben — a Szovjetek harcára a parlament ellen, a parlamentnek a Szovjetek által való szétkergeté- sére. Ebből azonban egyáltalán nem következik az, hogy a parlament szétkergetését megnehezítené vagy nem könnyítené meg az, hogy az ellenforradalmi parlamenten belül szovjet ellenzék van. A Gyenyikin és Kolcsak ellen folytatott győzelmes harcunk idején egyetlenegyszer sem vettük észre, hogy közömbös lett volna győzelmeink szempontjából az, hogy volt nálunk szovjet, proletár ellenzék. Igen jól tudjuk, hogy az Alkotmányozó Gyűlés szétkergetését 1918 január 5-én nem nehezítette meg, hanem megkönnyítette az a körülmény, hogy a szétkergetés előtt álló ellenforradalmi Alkotmányozó Gyűlésen belül volt következetes bolsevik szovjet ellenzék, valamint nem következetes, baloldali-eszer szovjet ellenzék. A tézis szerzői teljesen belezavarodtak a kérdésbe és elfelejtették a forradalmak egész sorának, ha ugyan nem valamennyi forradalomnak tapasztalatait, amelyek arról tanúskodnak, hogy forradalmak idején különösen hasznos a reakciós parlamenten kívül lejátszódó tömegakció egybekapcsolása az ezen a parlamenten belül működő, a forradalommal rokonszenvező (vagy még jobb, ha a forradalmat egyenesen támogató) ellenzékkel. A hollandok és a „baloldaliak” itt általában ügy okoskodnak, mint a forradalom doktrinérjei, akik soha nem vettek részt igazi forradalomban, vagy nem mélyedtek bele a forradalmak történetébe, vagy pedig bizonyos reakciós intézmények szubjektív „tagadását” naív módon olybá veszik, mintha ezt az intézményt számos objektív tényező egyesült erői valóban szétrombolták volna. A legbiztosabb eszköz arra, hogy egy új politikai (és nemcsak politikai) eszmét lejárassunk és ártsunk neki, az, hogy megvédésének ürügyén a képtelenségig visszük. Mert minden igazságot, ha „szertelenné” teszik (mint ahogyan az idősebb Dietzgen mondotta), ha eltúlozzák, ha kiterjesztik tényleges alkalmazhatóságának határain túl, a képtelenségig lehet vinni, sőt a jelzett körülmények, között az igazság elkerülhetetlenül képtelenségbe csap át. Nos, ilyen rossz szolgálatot tesznek a holland és a német baloldaliak annak az új igazságnak, hogy a Szovjethatalom jobb a burzsoá-demokratikus parlamentnél. Magától értetődik, hogy aki a régi módon és általában azt állítaná, hogy a burzsoá parlamentekben való részvétel megtagadása semmiféle körülmények között sem engedhető meg, annak nem volna igaza. Nem kísérelhetem itt meg azoknak a feltételeknek meghatározását, amelyek esetén a bojkott hasznos, hiszen ennek a cikknek a feladata sokkal szerényebb: az, hogy a nemzetközi kommunista taktika néhány időszerű kérdésével kapcsolatban számbavegye az orosz tapasztalatokat. Az orosz tapasztalat azt mutatja, hogy a bolsevikok egy esetben sikeresen és helyesen (1905), egy másik esetben pedig tévesen (1906) alkalmazták a bojkottot. Az első esetet elemezve, a következőket látjuk: olyan helyzetben, amikor a tömegek parlamentenkívüli forradalmi akciója (nevezetesen a sztrájkakció) páratlan gyorsasággal nőtt, amikor a proletariátus és a parasztság egyetlen rétege sem nyújthatott semmiféle támogatást a reakciós kormánynak, amikor a forradalmi proletariátus, sztrájkharcaival és az agrármozgalom révén, biztositotta a maga számára a széles, elmaradt tömegekre való befolyást, sikerült megakadályozni, hogy a reakciós kormány reakciós parlamentet hívjon egybe. Egészen nyilvánvaló, hogy a mostani európai viszonyokra ez a tapasztalat nem alkalmazható. Egészen nyilvánvaló az is — a fentebb kifejtett érvek alapján —, hogy a hollandok és a „baloldaliak” álláspontja, akik, ha csak feltételesen is, a parlamentekben való részvétel megtagadása mellett kardoskodnak, gyökerében helytelen és árt a forradalmi proletariátus ügyének.
Nyugat-Európában és Amerikában a parlament a munkásosztály élenjáró forradalmárai szemében különösen gyűlöletessé vált. Ez vitathatatlan. Ez tökéletesen érthető, mert hiszen nehéz elképzelni undorítóbb, aljasabb, hitszegőbb valamit, mint a szocialista és szociáldemokrata képviselők óriási többségének a parlamentben a háború alatt és után tanúsított magatartása. De nemcsak oktalan, hanem egyenesen bűnös dolog volna engedni ennek a hangulatnak, amikor azt a kérdést kell eldönteni, hogy miképpen harcoljunk az általánosan elismert baj ellen. Nyugat-Európa sok országában a forradalmi hangulat most, mondhatni, „újdonság” vagy „ritkaság”, amelyre túlságosan soká hiába, türelmetlenül vártak, és lehet, hogy ezért engednek olyan könnyen a hangulatnak. Persze, a tömegek forradalmi hangulata nélkül, olyan feltételek nélkül, amelyek elősegítik az ilyen hangulat elhatalmasodását, a forradalmi taktika nem válhatik tetté, de mi Oroszországban nagyon is hosszú, nehéz, véres tapasztalatok árán győződtünk meg arról az igazságról, hogy a forradalmi taktikát nem lehet pusztán a forradalmi hangulatra építeni. A taktikának az adott állam (és a környező államok, illetőleg — világméretekben — valamennyi állam) minden osztályerejének józan, szigorúan tárgyilagos számbavételén, valamint a forradalmi mozgalmak tapasztalatának számbavételén kell felépülnie. „Forradalmiságunkat” pusztán a parlamenti opportunizmus szidalmazásával, pusztán a parlamentekben való részvétel elvetésével kifejezni — nagyon könnyű dolog, de éppen azért, mert olyan túlságosan könnyű, nem is megoldása a nehéz, igen nehéz feladatnak. Az európai parlamentekben igazán forradalmi parlamenti frakciót létrehozni sokkal nehezebb, mint Oroszországban volt. Ez természetes. De ez csak részben érzékelteti azt az általános igazságot, hogy Oroszországban az 1917-es konkrét, történelmileg rendkívül eredeti helyzetben könnyű volt a szocialista forradalmat megkezdeni, de folytatni és végigvinni Oroszországnak nehezebb lesz, mint az európai országoknak. Már 1918 elején rá kellett mutatnom erre a körülményre és az azóta szerzett kétévi tapasztalat teljesen megerősítette ennek a felfogásnak a helyességét. Olyan különleges feltételek, mint: 1) az, hogy a szovjet forradalmat egyesíthettük a munkásokat és parasztokat hihetetlenül agyonkínzó imperialista háború befejezésével, ami a szovjet forradalomnak volt köszönhető; 2) az, hogy bizonyos időre kihasználhattuk a világ két leghatalmasabb imperialista rablócsoportjának élet-halál harcát, amely csoportok nem egyesülhettek a szovjet ellenség ellen; 3) az, hogy aránylag hosszú polgárháborút bírhattunk ki, ami részben az ország óriási méreteinek és a rossz közlekedési eszközöknek volt köszönhető; 4) az, hogy a parasztságban oly mélyreható polgári-demokratikus forradalmi mozgalom volt hogy a proletariátus pártja átvette a parasztok pártjának forradalmi követeléseit (az eszerek pártjáét, amelynek többsége erősen ellenséges beállítottságú volt a bolsevizmussal szemben) és ezeket a követeléseket azonnal megvalósíthatta, mert a proletariátus meghódította a politikai hatalmat — ilyen különleges feltételek Nyugat-Európában most nincsenek és ilyen vagy hasonló feltételek nem egykönnyen ismétlődnek meg. Egyébként ezért van az — számos más okon kívül —, hogy Nyugat-Európának a szocialista forradalmat megkezdenie nehezebb, mint nekünk. Az a kísérlet, hogy „megkerüljék” ezt a nehézséget, olyanformán, hogy „átugorják” a reakciós parlamentek forradalmi célokra való kihasználását — színtiszta gyerekesség. Új társadalmat akartok teremteni? és féltek azoktól a nehézségektől, amelyekkel együtt jár egy meggyőződéses, odaadó, hősies kommunistákból álló jó parlamenti frakció megteremtése a reakciós parlamentben! Hát nem gyerekesség ez? Ha Karl Liebknecht Németországban, Z. Hőglund Svédországban még alulról jövő tömegtámogatás nélkül is példát tudtak mutatni a reakciós parlamentek valóban forradalmi kihasználására, hogyan lehetséges az, hogy egy gyorsan fejlődő forradalmi tömegpárt a tömegek háború utáni kiábrándulása és elkeseredése közepette nem képes magának akár a legrosszabb parlamentben is kommunista frakciót kikovácsolni?! Éppen azért, mert a munkások és — még inkább — a kisparasztok elmaradt tömegeit Nyugat-Európában sokkal erősebben áthatják a polgáridemokratikus és parlamenti előítéletek, mint Oroszországban, éppen ezért a kommunisták hosszas, kitartó, semmiféle nehézségtől vissza nem riadó harcot ezeknek az előítéleteknek leleplezése, eloszlatása, leküzdése érdekében csak az olyan intézményekből folytathatnak (és kell is, hogy folytassanak), mint amilyenek a burzsoá parlamentek.
A német „baloldaliak” panaszkodnak pártjuk rossz „vezéreire”, kétségbeesnek és odáig mennek, hogy nevetséges módon „elvetik” a „vezéreket”. Olyan viszonyok között azonban, amikor a „vezéreket” gyakran kell illegalitásban rejtegetni, jó, megbízható, kipróbált, tekintéllyel rendelkező „vezérek” kinevelése különösen nehéz dolog és ezeket a nehézségeket nem lehet sikeresen leküzdeni, ha nem kapcsoljuk egybe a legális és az illegális munkát, ha nem próbáljuk ki a „vezéreket” többek között a parlamenti küzdőtéren is. A kritikát — mégpedig a legélesebb, legkíméletlenebb, legkérlelhetetlenebb kritikát — nem a parlamentarizmus vagy a parlamenti tevékenység ellen kell irányítani, hanem azok ellen a vezérek ellen, akik nem tudják — és még jobban azok ellen, akik nem akarják — a parlamenti választásokat és a parlamenti szószéket forradalmi módon, kommunista módon kihasználni. Csak az ilyen — természetesen az alkalmatlan vezérek elkergetésével és alkalmas vezérekkel való pótlásukkal párosuló — kritika lesz hasznos és termékeny forradalmi munka, amely egyidejűleg ráneveli a „vezéreket” arra, hogy méltók legyenek a munkásosztályhoz és a dolgozó tömegekhez, a tömegeket pedig arra, hogy megtanulják a politikai helyzetet helyesen felfogni, és megérteni azokat a nem ritkán igen bonyolult és egymásra torlódó feladatokat, amelyek ebből a helyzetből folynak(1).
(1)
Túlságosan kevés alkalmam volt az olaszországi „baloldali”
kommunizmussal megismerkedni. Kétségtelen, hogy Bordiga élvtársnak és „bojkottista kommunista" (Comunista astensionista)
frakciójának nincs igaza, amikor a parlamentben való részvétel
megtagadása mellett száll síkra. De egy pontban, úgy vélem, igaza
van — amennyire újságjának, a „Szovjet”-nek két száma („U
Soviet” 3. és 4. sz., 1920 január 18 és február 1.), Serrati elvtárs
kitűnő folyóiratának, a „Kommunizmus”-nak négy füzete („Comunismo”, 1—4. sz. 1919 október 1—november 30.) és az olasz polgári
újságok szórványos számai alapján, amelyekkel sikerült megismerkednem, ítélni lehet. Bordiga elvtársnak és frakciójának abban van
igaza, hogy támadja Turatit és elvtársait, akik bentmaradnak egy
olyan pártban, amely elismerte a Szovjethatalmat és a proletárdiktatúrát, akik a parlament tagjai maradnak és —
folytatják a legnagyobb mértékben káros, régi opportunista politikájukat. Természetes, hogy amikor Serrati elvtárs és az egész olasz szocialista
párt(2) ezt tűri, hibát követ el, amely ugyanolyan nagy kárral és
veszedelemmel fenyeget, mint Magyarországon, ahol a magyar
Turati urak belülről a pártot is, a tanácskormányt is szabotálták.
Az opportunista parlamenti politikusokkal szemben való ilyen téves,
következetlen vagy gerinctelen viselkedés egyfelől megszüli a „baloldali” kommunizmust, másfelől pedig bizonyos fokig jogosulttá
teszi annak létét. Serrati elvtársnak nyilvánvalóan nincs igaza,
amikor Turati képviselőt „következetlenséggel vádolja („Comunismo”, (3. sz.), holott éppen az olasz szocialista párt következetlen,
amikor olyan opportunista parlamenti politikusokat, mint Turati
és társai, megtűr soraiban.
(2)
Az Olasz Szocialista Pártot 1892-ben alapították, „Olasz
Munkások Pártja" néven; 1893-ban nevét „Olasz Szocialista Pártra" változtatta. Az oroszországi Nagy Októberi
Szocialista Forradalom győzelme után az Olasz Szocialista
Pártban megerősödött a balszárny. 1921 januárjában a párt
Iivornói kongresszusán a baloldaliak kiváltak a szocialista
pártból, saját kongresszust hívtak egybe és megalapították
az Olaszországi Kommunista Pártot.
Az olaszországi fasiszta diktatúra idején a szocialista
pártban ismét jelentékeny balszárny alakult ki. 1934-ben
az Olasz Szocialista Párt megegyezésre lépett az Olaszországi
Kommunista Párttal az akcióegységre vonatkozóan. Ez a
megegyezés lett a második világháború időszakában és a
háború utáni években a két párt együttműködésének alapja.
1947 januárjában az Olasz Szocialista Pártból kivált a jobboldaliak csoportja, élén az amerikai imperializmus ügynökével, Saragattal és megalakította az „Olasz Dolgozok
Szocialista Pártjának" nevezett pártot.
Következő rész: VIII — Semmiféle kompromisszumot?