Író: Rosa Luxemburg, 1898.
Forrás: Rosa Luxemburg: Válogatott beszédek és írások II. Kossuth Könyvkiadó, 1960.
Először megjelent : A Német Szociáldemokrata Párt kongresszusi tárgyalásainak jegyzőkönyve. Hannover, 1899. október 9-14.
Fordítás: Nyilas Vera
HTML: P.G.
Elvtársak, vizet hordanék a tengerbe, ha Bebel elvtárs kitűnő előadása után még részletesen kitérnék a kérdés elméleti vonatkozására. Bebel ezeket a kérdéseket olyan alaposan tárgyalta, és olyan sok új tényanyagot vonultatott fel Bernstein ellen, hogy erről többet szólani fölösleges. David néhány megjegyzése azonban, amelyek részben ellenem irányultak, mégis arra késztetnek, hogy válaszoljak. A mezőgazdaságra vonatkozó fejtegetéseivel nem kívánok foglalkozni. A trágya kérdése olyan nagy helyet foglal el bennük, hogy önkéntelenül is egy pomerániai gazdasági tanácsosnak a mezőgazdasági egyesületben mondott beszédére amely így végződött: "Azt hiszem, mindannyian egyetértek velem, ha ezekkel a szavakkal zárom fejtegetéseimet: a trágya a mezőgazdaság lelke!" (Nagy derültség. "Ohó!" - kiáltások.)
Bernstein és hívei elméleti nézeteinek leggyöngébb oldala az az elméletük, amely szerint a munkásosztálynak előbb meg kell szereznie az úgynevezett gazdasági hatalmat a mai társadalmi rend keretén belül, s csak azután hajthatja végre sikeresen a politikai forradalmat. David és Bernstein más hívei több ízben szemünkre vetették, hogy frázisokat használunk, és kedveljük a sablont. Éppen a gazdasági hatalom meghódításának kérdésében az ő oldalukon van a sablon meg a frázis, amit azonnal ki fogok mutatni.
Marx tudvalevően bebizonyította, hogy minden politikai osztálymozgalom meghatározott gazdasági viszonyokon alapult. Marx kifejtette, hogy minden eddigi történelmi osztály, mielőtt politikai hatalomra jutott volna, megszerezte a gazdasági hatalmat. Mármost David, Woltmann és Bernstein ezt a sablont szolgai módon alkalmazza a mai viszonyokra. Ez azt mutatja, hogy sem az előző harcok lényegét, sem a harcok lényegét nem értik.
Mit jelent az, hogy a régebbi osztályok, nevezetesen a harmadik rend, a politikai emancipáció előtt meghódították a gazdasági hatalmat? Semmi egyebet, mint azt a történelmi tényt, hogy minden eddigi osztályharc visszavezethető arra a gazdasági tényre, hogy egy új feltörekvő osztály egyszersmind megteremtette a tulajdon új formáját, amelyre végezetül osztályuralmát alapította. A kézműves harca a városi nemesség ellen a középkor első szakaszában azon alapult, hogy a kézműves a nemesség földtulajdonával szemben megteremtette a tulajdonnak egy új formáját, amelynek alapja a munka. Ez új gazdasági alkotás volt, amely végül szétfeszítette a politikai bilincseket, és a jelentéktelenné vált hűbéri tulajdon maradványait saját képére formálta át. Ugyanez megismétlődött a középkor végén, amikor a középosztály vívta harcát a feudalizmus ellen, amikor megszületett az új kapitalista tulajdon, amely idegen munka kizsákmányolásán alapult, és végül a harmadik rendet politikailag is hatalomra juttatta.
Mármost felteszem a kérdést: átvihető-e ez a sablon a mi viszonyainkra? Nem. Éppen azok, akik a proletariátus gazdasági hatalmáról locsognak, hagyják figyelmen kívül, milyen nagy különbség van a mi osztályharcunk és minden előző osztályharc között. Nem frázis az az állítás, hogy a proletariátus a maga osztályharcát, a régebbi osztályharcokkal ellentétben, nem azért vívja, hogy osztályuralmat alapítson, hanem hogy minden osztályuralomnak véget vessen. Ennek voltaképpeni oka abban rejlik, hogy a proletariátus nem teremt új tulajdonformát, hanem csak a kapitalista gazdaság által megteremtett tőkés tulajdont fejleszti tovább azzal, hogy a társadalom birtokába adja. Illúzió volna tehát, ha azt hinnők, hogy a proletariátus már a mai polgári társadalmon belül megszerezheti magának a gazdasági hatalmat; először meg kell szereznie a politikai hatalmat, s csak azután szüntetheti meg a tőkés tulajdont. Bernstein azzal vádolja Marxot és Engelst, hogy a nagy francia forradalom politikai sémáját átviszik a mi viszonyainkra. Ő és a "gazdasági hatalom" többi hívei azonban a nagy francia forradalom gazdasági sémáját viszik át a proletárharcra.
David egész elméletet tálalt elébünk, a kapitalista tulajdon kiürülésének elméletét. Nem tudom, vajon Davidnak a szocialista harcról vallott nézete csakugyan kiürüléshez vezet-e, nagyon kétlem. De kétségtelen, hogy az ilyen nézet fejünk kiürülését feltételezi. (Derültség, mozgolódás.)
Teljesen e gazdasági hatalom szemszögéből nézik David és Bernstein követői a szakszervezetek és a szövetkezetek tekintetében elfoglalt álláspontunkat. Szemünkre vetik, hogy mi ezeket csak szükséges rossznak tekintjük. Nos, meggyőződésem, hogy közöttünk, még az úgynevezett politikusok között is - ahogy azok fejezik ki magukat, akik mesterségesen politikusokra és szakszervezeti funkcionáriusokra akarnak osztani bennünket -, egyetlen elvtárs sem akad, aki ne volna tisztában azzal, hogy Németországban szakszervezeti téren a legtöbb tennivaló még hátra van, és minden erőnket e feladat szolgálatába kell állítanunk. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ha szakszervezeti harc kicsúszna a kezünkből vagy ha nem fejlődne tovább, akkor ezt a politikai harc is igen nagymértékben megsínylené; mert az első feltétel a nagy tömegeknek az osztályharcra való nevelése, ennek pedig legkitűnőbb eszköze a szakszervezeti harc. De egy bizonyos vonatkozásban talán igazuk van azoknak, akik azzal vádolnak bennünket, hogy csak fél szívvel vagyunk a szakszervezetek mellett, nevezetesen, ha ezen a szakszervezetekkel kapcsolatos illúziók táplálását értik. Igen, ha önök úgy akarják feltüntetni a dolgot, mintha a szakszervezet nem csak eszköz volna arra, hogy a munkásokat bevonjuk az osztályharcba, felvilágosítsuk és mai helyzetükön javítsunk, ha úgy értik, hogy a szakszervezet közvetlenül is arra szolgál, hogy a tőkéstulajdont szocialista tulajdonná változtassa, kiürítse, akkor nemcsak jogunk, hanem kötelességünk is, hogy az ilyen felfogástól megtagadjuk támogatásunkat. ("Nagyon helyes!") Nincs a munkásosztálynak harcában nagyobb ellensége, mint tulajdon illúziói. Alapjában véve az ilyen felfogás képviselői nem is barátai a szakszervezeteknek, mert elkerülhetetlenül későbbi kiábrándulást készítenek elő.
Még tévesebb ennek az irányzatnak a szövetkezetekre vonatkozó felfogása. Itt csak néhány megjegyzést kívánok tenni. Ma divat a szövetkezeteket a szakszervezetekkel, sőt a politikai harccal is egy vonalba állítani. Nem, a szövetkezetek egészen más lapra tartoznak. Ha teljesen eltekintünk is pozitív jelentőségüktől, a munkásosztályra gyakorolt nagy hatásukról, egy bizonyos: a szövetkezet nem osztályharc. ("Nagyon helyes!")
Másodszor: Azok, akik azt képzelik, hogy a szövetkezet már ma is a szocialista rend csírája, a jelenlegi viszonyoknak még egy fontos tényezőjéről feledkeznek meg: a tartalékseregről. Még ha feltételezzük is, hogy a szövetkezetek lassanként az összes tőkés vállalkozásokat kiszorítják és azok helyébe lépnek, akkor sem vallhatjuk azt a fantasztikus nézetet, hogy a mai piaci viszonyok fenntartása mellett a termelési viszonyokat általános terv nélkül hozzá lehet idomítani a piaci kereslethez; a tartaléksereg kérdése továbbra is nyitva marad.
S még valami. Nem tudom, milyen szövetkezeteket képzeltek el mint eszményképet, mint elvont sémát. Csak azt tudom, hogy az angol szövetkezetek, amelyek eddig a szövetkezeti mozgalom mintaképeként szerepelnek, termelési vonatkozásban korántsem tekinthetők a szocialista eszményképnek. (Közbeszólás: "A mi mintaképünk a belga szövetkezet!") A trade-unionok kongresszusán egy szabószakszervezet azt indítványozta, hogy a szakszervezetek parlamenti bizottsága lépjen érintkezésbe a testületekkel, és szorítsák rá a szövetkezeteket a parlamenti bizottság által megszabott bér- és munkafeltételek megtartására; a tőkés kizsákmányolást tehát korántsem küszöbölték ki.
Ezzel a gazdasági felfogással összefügg a Bernstein-féle irányzatnak a tőkés társadalom általános szocializálására vonatkozó elmélete. David beszéde után valóban felesleges ennek a gondolatnak bármiféle tüzetes cáfolata. Mert hiszen David többek között a tarifaközösséget is a kapitalizmus részleges szocializálásának minősítette. Ezek az elvtársak bizonyára így képzelik a dolgot: az egész gyakorlati politika változatlan marad, csak talán több tekintettel lesznek a szövetkezetekre, s azután a könnyebb végéről fogják meg a dolgot: ráragasztják a "szocializmus" címkét, és kész a szocializmus! Csak arról feledkeznek meg, hogy amint Engels mondotta, ha a ruhakefét az emlősök osztályába sorolják is, attól még korántsem lesznek tejmirigyei. (Derültség. "Ez az igazság!")
Még egy megjegyzés az úgynevezett összeomlás-elméletre. Persze, ha mindazt, amit már ma csinálunk, szocializmusnak nevezzük, teljesen fölösleges volna még egy összeomlást is előidézni. De azok az elvtársak, akik ilyen bolond nézeteket (Fendrich közbekiált: "Mérsékelje magát!" - az elnök csönget) - bocsánat, nem sértő szándékkal mondtam, "visszás"-t akartam mondani. Azok az elvtársak, akik ilyen visszás nézeteket vallanak a szocializmusról, az evolúciós elméletet csupán úgy fogják fel, hogy egy kis korrektúrát eszközölnek a dialektikus történelemfelfogáson, és megint nagyon simán és szépen megoldották a dolgot. Az evolúciós elméletből, ahogyan azt Marx és Engels felfogja, kiküszöbölik az összeomlások, a társadalmi katasztrófák fogalmát, s ekképpen az evolúciónak Brentano úr felfogásából ismert igen kellemes fogalmához jutnak. Ha tanulni akarunk a történelemből, azt látjuk, hogy minden eddigi osztályharc csakis olyanformán zajlott le, hogy a feltörekvő osztály a régi társadalom méhében kis előrehaladások, törvényes reformok útján lassanként egyre jobban erősödött és növekedett, amíg elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy lerázza régi bilincseket - egy társadalmi és politikai katasztrófa útján. Erre kényszerültek, jóllehet gazdasági hatalmukat már a régi uralkodó osztály méhében a legnagyobb potenciájáig tudták fejleszteni. De számunkra ez tízszerte inkább szükségessé válik. Azok az elvtársak, akik azt hiszik, hogy a társadalmat békésen, kataklizma nélkül átvezethetik a szocializmusba, egyáltalán nem állnak történelmi alapon. Forradalmon egyáltalán nem kell vasvillát és vérontást értenünk. A forradalom lefolyhat kulturált formák között is, s ha volt valaha forradalomnak erre reménye, akkor a proletárforradalomnak van; mert mi vagyunk az utolsók, akik erőszakos eszközökhöz akarunk folyamodni, akik brutális forradalmat kívánunk. De az ilyen dolgok nem tőlünk függnek, hanem ellenfeleinktől ("Úgy van!"), és azt a kérdést, hogy milyen módon kerülünk uralomra, teljesen ki kell küszöbölnünk; ez a körülmények kérdése, azokra vonatkozóan pedig nem bocsátkozhatunk jóslatokba. Bennünket csak a dolog lényege érdekel, ami abban áll, hogy az uralkodó tőkés gazdasági rend teljes átalakítására törekszünk, ez pedig semmiképpen sem mehet végbe a mai társadalom keretén belül hozott szociális reformok, hanem csakis az államhatalom megragadása útján. Azok, akik ilyen reménnyel áltatják magukat, olyan álláspontra helyezkednek, amilyenre csak a múltat nem ismerő tudatlanok és a jövőt rózsaszínben látó optimisták helyezkedhetnek.
Most egy másik, gyakorlatibb kérdés. Bebel hat órán át ragyogóan polemizált Bernsteinnel. Kérdem: megtörtént volna-e ez, ha feltételezhetnők, hogy sorainkban Bernstein az egyetlen, aki ezeket az elméleteket képviseli, ha a nézeteltérések nem léptek volna ki az elvont elméletek köréből? Mi gyakorlati, politikai harci párt vagyunk, s ha nem történt volna egyéb, mint az, hogy egy - bármilyen érdemes és jelentős - férfiú eltér elméleti téren a párt általános felfogásától, Bebel nem tartott volna ilyen beszédet. De pártunkban számos olyan elvtárs van, akiknek ugyanez az álláspontjuk, és a nézeteltérések nemcsak az elméletre, elvont kérdésekre vonatkoznak, hanem a gyakorlatra is. Közismert tény, hogy sorainkban körülbelül egy évtized óta van egy meglehetősen erős áramlat, amely Bernstein felfogásának szellemében arra törekszik, hogy már jelenlegi gyakorlatunkat szocializmusnak tüntesse fel, és ilyenformán - persze öntudatlanul! - forradalmi frázissá változtassa azt a szocializmust, amelyre törekszünk, az egyetlen szocializmust, amely nem frázis és képzelődés. Bebel joggal mondotta lekicsinylően, hogy Bernstein nézetei igen elmosódottak, sokféleképpen értelmezhetők, s ezért nem foglalhatók szilárd keretbe úgy, hogy ne mondhatná: félreértettek. Régebben Bernstein nem így írt. Ez a homály, ezek az ellentmondások nem személyével, hanem irányvonalával, fejtegetéseinek tartalmával függnek össze. Ha önök figyelemmel kísérték a párttörténet utolsó tíz esztendejét, nevezetesen ha tanulmányozzák a pártkongresszusok jegyzőkönyveit, láthatják, hogy a Bernstein-féle irányzat fokozatosan erősödött, de még korántsem ért meg; remélem, soha nem is fog megérni. Jelenlegi szakaszában nem is lehet tisztában saját lényegével, nem is találhatja meg a tendenciája számára helyes nyelvet. Így magyarázható meg Bernstein homályossága. Hogy miként vezet ez a Bernstein-féle irányzat ahhoz, hogy a mi szocializmusunkból sületlenség váljék, arra álljon itt egy kis példa a legutóbbi napokból. Egy müncheni gyülésen, amelynek állást kellett foglalnia a mai pártkongresszus dolgában, az egyik szónok Schippel esetét taglalva ezt mondta: Schippel a milíciáról beszélt, míg a mi programunk a néphadseregről szól - ehhez a megkülönböztetéshez semmi érzékem sincs; de ez mellékes. Azután ezt mondta: Schippel mellett szól az, hogy programunk e pontjának csak az a tulajdonképpeni értelme, hogy a jelent illetően a szolgálati idő megrövidítésére kell törekednünk! Nem akarok elébe vágni annak a vitának, mely a legközelebbi napokban a milíciáról fog folyni, csak a módszer jellemzésére említem meg ezt. A mi minimális programunknak pontosan meghatározott értelme van. Tudjuk, hogy a szocializmust nem lehet egyszerűen, minden további nélkül bevezetni, hanem csak úgy, hogy gazdasági és politikai téren vívott kitartó osztályharcban kis reformokat csikarunk ki a fennálló rendszertől, s így gazdaságilag és politikailag egyre jobb helyzetbe jutva megszerezzük a hatalmat ahhoz, hogy végül a mai társadalomnak kitörjük a nyakát; minthogy ezt tudjuk, minimális követeléseink csak a jelenre vannak szabva. Elfogadunk mindent, amit adnak nekünk, követelnünk azonban az egész politikai programot kell. ("Úgy van!") A müncheni elvtárs ellenben a 3. pont helyett, amely félreérthetetlenül a milícia követelését tartalmazza, a katonai szolgálat megrövidítését tüntette fel a párt gyakorlati követelésének. Ha ilyen módon minimális programunk egy csekély részét tesszük meg voltaképpeni igazi minimális programunknak, akkor az, amit most minimális programnak tekintünk, végcéllá válik, igazi végcélunk pedig teljesen kívül marad a valóság világán, és csakugyan "forradalmi frázissá" lesz. (Élénk helyeslés.)
Schippel felszólalása, főleg első részében, a militarizmus olyan védelme volt, hogy akár egy hadügyminiszter is felhasználhatná egy katonai törvényjavaslathoz. (Derültség.) Több ízben szememre vetették itt, hogy váratlanul szelíd módon léptem fel, hogy szívhez szóló szelídséggel beszéltem. Ennek az az oka, hogy nem tulajdonítok túlságosan nagy gyakorlati jelentőséget az opportunizmusról folytatott általános elméleti vitáknak. Az opportunizmus konkrét jelenségeinek leküzdését tartom fontosnak, s ilyennek tekintem mindenekelőtt Schippelnek a militarizmus kérdésében elfoglalt álláspontját. Számomra is, a párt számára is ezt jelenti ez: Hic Rhodus, hic salta! Schippelnek itt erről számot kell adnia.
Geyer elvtárs azt mondta, hogy ha feladjuk a militarizmus kérdésében elfoglalt eddigi elvi ellenzéki álláspontunkat, nagyon hosszúra nyúlna küzdelmünk. Nem, azt hiszem, ha feladjuk a militarizmus elleni harcot eddigi formájában, akkor egyáltalán szedhetjük a sátorfánkat, akkor egyáltalán megszűnünk szociáldemokrata párt lenni. ("Nagyon igaz!") A militarizmus a kapitalista osztályállam legkonkrétabb és legfontosabb kifejezése, és ha nem küzdünk a militarizmus ellen, akkor a tőkésállam elleni harcunk nem egyéb, mint üres frázis. (Helyeslés.) Nem kívánok itt foglalkozni Schippel cikkeinek hangnemével és az álnévvel sem. Azt hiszem, ezért már eléggé meglakolt azzal a malíciózus sajtóhibával, mert, amint bizonyára észrevették már, Mergner indítványában, aki kizárását követeli, azt olvashatjuk, hogy Schippel súlyosan vétett az általános "szavahihetőségre" való nevelés ellen. (Derültség.) Persze "védkötelezettségre" való nevelésről volt szó.1 A milícia kérdésének technikai vonatkozásával sem akarok foglalkozni. Schippel azt mondja, Kautsky ezekhez a dolgokhoz annyit ért, mint tyúk az ábécéhez. Amikor ezt meghallottam, szörnyen megrémültem, mert ugyancsak rosszul állhat a szénája egy olyan pártnak, amelynek elméleti képviselője az egyik legfontosabb gyakorlati és elméleti kérdéshez annyit ért, mint tyúk az ábécéhez! ("Nagyon jó!") Ha olyan nagy képzettség szükséges a milícia követelésének felfogásához, hogy még Kautsky sem emelkedhet erre a magaslatra, akkor hogyan védelmezhetné a proletárok tömege ezt a posztulátumot! Én Schippelnek a technikai kérdésekre vonatkozó egész terjengős fejtegetését egyszerűen elterelő manővernek tartom, melynek célja, hogy elvonja figyelmünket a legfontosabb - a politikai vonatkozástól. Technikai részletekbe már csak azért sem kell belebonyolódnunk, mert nem a milícia bevezetését célzó konkrét törvényjavaslatot tárgyalunk. Ha volna ilyen javaslat, akkor választanánk egy kilenctagú bizottságot, amely ezt a kérdést megvitatná. (Derültség.) Ma az a dolgunk, hogy felállítsuk a posztulátumot általános formájában, különös súlyt helyezve politikai vonatkozására. Azzal az érvvel, hogy a védekező háború szükségképpen átalakul támadó háborúvá, s ehhez állandó hadseregre van szükségünk, Schippel megint magáévá tette a német kormány szokásos érvelését, amely a támadást pusztán a védekezés egyik formájának tünteti fel. Schippel nem egykönnyen tudná bebizonyítani, hogy a milícia-rendszer nem használható fel a védekezés minden formájához még jobban, mint az állandó hadseregek.
Schippel cikkeiben nyomatékosan hangsúlyozta, hogy a militarizmus számunkra gazdasági tehermentesítés, ma pedig igyekezett kimutatni, hogy a milícia semmi esetre sem lenne gazdasági tehermentesítés. Számszerű bizonyítékai legalább is kétségesnek látszanak, de még ha a milícia ugyanannyiba kerülne is nekünk, mint a militarizmus, akkor is nyugodtan két kézzel is szavazhatnánk a milíciára, mert akkor legalább úgy adjuk ki pénzünket, hogy védelmi eszközt kapunk érte nemcsak a külső ellenség, hanem a hazai elnyomók ellen is, a militarizmus oltárán viszont azért hozunk pénzáldozatot, hogy megfojtsanak és elnyomjanak bennünket. ("Nagyon helyes!")
De Schippel nem is az egyetlen; csak Auer hamburgi kijelentésére, Heinére és Vollmar legutóbbi müncheni beszédére utalok. Fel nem foghatom, hogy valaki, aki a militarizmust technikai szempontból nélkülözhetetlennek és gazdasági szempontból tehermentesítésnek tartja, hogyan lehet olyan logikátlan, hogy a katonai kiadások ellen szavaz. Ezután csak az következhet, hogy ezek az elvtársak előbb vagy utóbb hozzájárulnak a katonai követelésekhez, vagy pedig, hogy álláspontjukat megváltoztatják és a mi milícia-követelésünk talajára állnak. Most még kétségtelenül elutasítják a katonai követeléseket, de ha nézeteik több tért hódítanak, akkor végül a katonai kiadásokat is meg fogják szavazni. (Mozgolódás, ellentmondás és helyeslés.)
Néhány elvtárs azt kérdezte, hol van hát az az opportunizmus, amelyről beszéltem. Nos, elvtársak, Schippelnek, Heinének, Vollmarnak a militarizmusról tett kijelentéseiben találják meg a legpontosabb választ. Az opportunizmus itt nyilatkozott meg a legkirívóbban. Ezzel szembe kell szállnunk. Kérem, fogadják el indítványomat, amely visszautasítja a Schippel-féle felfogást, és így válaszoljanak Schippelnek ugyanazokkal a szavakkal, amelyeket ő kiáltott felénk:
"El a kását, vigyétek el! Kartonból kard nékem nem kell!"
(Tetszésnyilvánítás, mozgolódás.)
1 Lefordíthatatlan szójáték. Németül szavahihetőség ugyanis Wahrhaftigkeit, Wehrhaftigkeit pedig védkötelezettséget jelent. - Ford.