Író: Rosa Luxemburg
Először megjelent: "Leipziger Volkszeitung," 119. szám (1911. augusztus 19.)
Forrás: Rosa Luxemburg: Marxizmus, szocializmus, demokrácia, Gondolat Kiadó, 1983.
Fordítás: Glavina Zsuzsa
HTML: P.G.
Lipcse, augusztus 19.
Alig kezdődött el végre a pártnak a marokkói politika1 elleni tömegakciója, amikor máris bizonyára nagyon jó szándékú, de mégis teljesen elhibázott kísérlet történik arra, hogy ezt az akciót hamis vágányra tereljék. A "Vorwärts"-ben Bernstein elvtárs két cikkben2 - amelyet a központi lap szerkesztősége minden fenntartás nélkül, vezető helyen nyomtat ki - azt a kérdést vizsgálja, hogy milyen konkrté jelszót adjunk a marokkói politika elleni tiltakozó mozgalmunknak. Bernstein nyilvánvalóan "gyakorlati politikát" akar folytatni. Ezt pedig úgy érti, hogy a szociáldemokrácia köteles "pozitív" javaslatokat tenni a világpolitika nehézségeinek megoldására. Nekünk mint szociáldemokratáknak kell most olyan kiutat találnunk, amelyet a tőkés államoknak mint minden szempontból a "legjobbat" és a marokkói zűrzavar békés rendezésére mint a legjárhatóbbat ajánljuk. Hogyan oldjon meg a szociáldemokrácia a lényegétől ilyen idegen feladatot, hogyan dolgozzon ki recepteket a kapitalista diplomácia és kabinetjei részére? Bernstein megmutatja nekünk, hogy lehet megcsinálni ezt a bűvészmutatványt. De mivel - mint szociáldemokrata - itt ő is egy tőle idegen mesterségbe kontárkodik bele, így valami egészen furcsa dolog sül ki. Bernstein végül is a szociáldemokrácia saját javaslataként fölemel a földről egy gyűrött papírdarabkát, amelyet a diplomaták asztala alatt talált, ezt a papirost nagy gonddal kisimítja a térdén, és örömmel emeli magasba mint a marokkói konfliktus egyetlen, legjobb megoldását, mint az egyetlen olyan politikát, amely megfelel a "béke és a joegyenlőség" eszmékének, az "emberiesség legfőbb parancsainak", valamint a népek jól felfogott anyagi érdekeinek, mint a szociáldemokrácia és a XX. századhoz egyedül méltó megoldást: az az algecirasi akta!3 Mely szem marad itt száraz vagy legalábbis komoly?
Az algecirasi akta annak a világpolitikai helyzetnek a kifejezése volt, amelyben Franciaország még nem tudta nyíltan megkaparintani Marokkót mint gyarmatot, más hatalmak viszont Marokkó miatt nem akartak és nem tudtak háborús akciókat indítani. A marokkói szultán szuverenitásának, azaz az ország formai függetlenségének fenntartására vonatkozó nemzetközi garancia, amelyet akkor valamennyi állam, "a Mindenható nevében" vállalt, a különböző világpolitikai érdekek közepette egy pillanatnyi meghatározott erőegyensúlyt jelentett. A diplomáciai kabinetek tolvajnyelvéről egyszerű németre fordítva, a marokkói szultán ama "szuverenitásának kinyilvánítása" tehát a következőt jelentette: egyelőre hadd üljön ez a báb a trónocskáján, és szolgáljon Marokkó függetlenségének cégéréül, mert Marokkó felosztása egyelőre nem felel meg nekünk, más gondjaink vannak. Az idő a legjobb tanácsadó, egyelőre a viszontlátásra a legközelebbi alkalomig!
Hogy a szultán szuverenitása és Marokkó függetlensége már az algecirasi akta aláírásának pillanatában üres komédia volt, amelyet széles e világon bizonyára senki sem vett komolyan Bernsteinen kívül, hogy a szultán puszta bábja a francia és német tőzsdefarkasoknak, Marokkó az európai, elsősorban a francia kapitalizmus tartománya, azt ma mindenkinek be kell látnia. Ám azóta a helyzet még tovább tolódott el ugyanabban az irányban. Franciaország még jobban befészkelte magát Marokkóban, a "szuverenitást" még inkább délibábbá tette. A többi hatalom pedig, mindenekelőtt Németország, nyugodtan ráhagyta, mert azt hiszik, hogy ezúttal a dolog már érett, és az ország végleges elkótyavetyélésének időpontja elérkezett. Az algecirasi akta tehát megtette kötelességét, az algecirasi akta mehetett. A fejlődésnek ugyanaz az iránya, amelyből megszületett, most túlhaladta. A diplomácia kitaposott házicipője lett, amely a szemétdombra vándorol.
És ezt a nemes tárgyat emeli most fel Eduard Bernstein a szociáldemokrata világpolitika lobogójaként! De Bernstein felfedezte a kapitalista világpolitika elhasznált kellékének egy csodálatos oldalát: az algecirasi akta "erkölcsös" volt, megsértése erkölcstelen, törvényszegés. És hosszasan elmélkedik az erkölcsről meg az erkölcstelenségről, egész cikke csöpög a moráltól. "Hasonlíthatatlanul tisztességesebben állna előttünk Németország", mondja, "ha kijelentené: Nem kufárkodás, hanem a szerződés szerinti jog." Így viszont Németország erkölcsileg "lealacsonyította" magát. Ám fájdalmára Bernstein Anglia erkölcsét sem találja egészen makulátlannak. "Amikor a hivatalos Anglia Németországnak Agadirra és annak hátországára vonatkozóan »el a kezekkel!«-t kiált, akkor szemünkben ehhez minden erkölcsi jogát eljátszotta azzal, hogy Franciaországnak megengedte és továbbra is megengedi, hogy Marokkó legnagyobb és legcivilizáltabb részén az algecirasi szerződés rendelkezéseit arcul csapja."4 Bernstein lassanként felfedezi, hogy tulajdonképpen itt minden állam erkölcstelenül jár el. És most sok dolga van. Felemelő látvány: Bernstein elvtárs, aki erkölcsi komolysággal tekint szemüvege alól Kiderlen-Wächter úrra, és fölemelt mutatóujjal figyelmezteti: Kiderlen, te orgazda lettél. Igen, orgazda. (Bernstein ezt kétszer elmondja cikkében.) Kiderlen, javulj meg, légy becsületes, légy erkölcsös! Oly hasonlíthatatlanul jobb erkölcsösnek lenni! - Attól tartunk, hogy Kiderlen csupán türelmetlenül félrefordítja majd a fejét, és a maga lakonikus módján azt dörmögi: Bernstein úr, menjen a pokolba!
Valóban, micsoda fölösleges kegyetlenség. Olyasmiket kívánni valakitől, amiket soha, de soha nem tud teljesíteni. A kapitalista imperializmus legyen "erkölcsös". Ez körülbelül ugyanaz, mint a prostitúciótól azt követelni, hogy legyen "erkölcsös". És a társadalmi felfogás pontosan ugyanolyan mélységére vallana, mint amilyent Bernstein tanúsít az imperializmussal szemben, ha valaki a prostitúcióról nem tudna többet mondani, mint azt, hogy "erkölcstelen". A tőkésállamok imperialista politikájának legbelsőbb lényege, magva, egész értelme és tartalma minden nem kapitalista országnak és népnek fokozódó mértékű és szüntelen szétszaggatása olyan cafatokra, amelyeket a kapitalizmus apránként elnyel és megemészt. Tehát - ha a történelmi folyamatot formális-jogi és etikai oldalról akarjuk megragadni - ez eleve nem más, mint folyamatos, törvénnyé emelt törvényszegés és erőszakosság. Az idegen országok és népek e cafataiért folyó harc az egyetlen tartalma és célja mind a háborús összeütközéseknek, mind a nyílt és titkos államszerződéseknek, amelyek csupán az imperialista hadviselés egy másik módszerét, e harcban a kölcsönös erőviszonyok mindenkori pillanatnyi rögzítését jelentik. Melyik politikus gyermek nem tudja ma, hogy ezek a szerződések csupán azért készülnek, hogy az erők megfelelő eltolódásakor megszegjék őket? Hol van mindmáig olyan imperialista jellegű nemzetközi államszerződés, amelyet nem szegtek meg? A tőkésállamok nemzetközi szerződéseinek megingathatatlanságában és sérthetetlenségében csak az hihet, akinek sejtelme sincs arról, hogy a nemzetközi helyzet állandó mozgásban van, hogy itt is eltolódások, keletkezés és elmúlás, fejlődés és mozgás alkotja a törvényt. Hiszen ez a nemzetközi világpolitikai fejlődés nem más, mint csupán a kapitalizmus belső fejlődésének a másik oldala, erre épül a szocialista forradalmi átalakulásra irányuló törekvésünk.
És most a szociáldemokrácia épp azoknak a nemzetközi diplomáciai szerződéseknek a szentségét tegye meg jelszavává, amelyek állandóan új ellentétek és harcok kiindulópontjai! A szociáldemokrácia fogadtassa el az "erkölcsöt" a tőkés világgal
De kérdezzük csak meg, miféle erkölcsöt és jogot védelmez itt tulajdonképpen Bernstein? Szerinte az algecirasi akta a "jog", megsértése "törvényszegés". Mármost Bernstein, aki az algecirasi aktában csupán azt vette észre, hogy Marokkóban valamennyi "kereskedő nemzetnek" azonos joga van, különösképpen egyáltalán nem látta, hogy az európai kereskedőkön kívül van még egy másik tényező, amelynek itt szintén vannak bizonyos "jogai": ez a bennszülöttek népe, Marokkó törzsei, amelyek most föllázadnak. Bernstein egyáltalán nem vette észre, hogy amikor az algecirasi akta garantálta a marokkói szultán szuverenitását, ezzel lábbal taposta a bennszülöttek jogait, hogy alávaló és közveszélyes piócát ültetett a nyakukba, s ez a pióca az európai "kereskedő nemzeteknek" csak arra szolgál, hogy a törzsek vérét szívja, amelyet aztán a tőzsdefarkasok zsebébe facsarnak belőle. Igen, a mi erkölcsprédikátorunk itt igencsak laza erkölcsi fogalmakról tesz tanúságot. Például hidegvérrel ezt mondja:
"Ott (Marokkóban) csak európaiak tőkés vállalkozásairól lehet szó, amelyekben afrikaiakat munkásokként foglalkoztatnak. A német vállalkozóknak azonban már ma megvan a joguk ahhoz, hogy a Sous vidéken stb. ültetvényeket és bányákat tartsanak fenn; az algecirasi szerződés ugyanazt a jogot biztosítja nekik Marokkóban, mint az angoloknak meg a franciáknak. Ennek a minden érdekelt hatalom által aláírt szerződésnek a szigorú betartását követelni nemcsak a legtisztességesebb és leghumánusabb, de a legolcsóbb útja is annak, hogy azokat a németeket, akik Marokkóban kereskedni akarnak és ipart akarnak űzni, hozzásegítsük ahhoz, amit a tisztességnek és az ésszerűségnek megfelelően megkivánhatnak."5
"A tisztességnek és az ésszerűségnek" megfelelően megkívánhatja Mannesmann és Krupp, hogy afrikai munkásokat cserzeni való bőrként kiszolgáltassanak nekik! Az a "jog", hogy afrikai munkásokat a bányákban és ültetvényeken a tőkés profit érdekében halálra hajszolhassanak, az a mi Bernsteinünknek a "legtisztességesebb és leghumánusabb út"! Ó erkölcsprédikátor! De így van ez mindig a mi "gyakorlati politikusainkkal", akik merő államférfiúi igyekezetből teljesen "pozitív talajon" akarnak állni, hogy lábukkal kalimpálnak a levegőben és legnemesebb felükkel huppannak a földre.
Bernstein balszerencséje azt bizonyítja, hogy az egész kérdéshez a visszájáról közeledett. "Joggal" és "erkölccsel" nem lehet mérni olyan jelenségeket, mint a modern imperializmus. Tendenciáit, gyökereit, történelmi jelentőségét - mint a tőkés fejlődés utolsó szakaszáét - megragadni, ez a szociáldemokrácia feladata. Az imperializmus elválaszthatatlan összekapcsolódását a tőkés fejlődéssel, amelynek ijesztő rútsága ellenére vagy inkább éppenséggel ijesztő rútságában a törvényes gyermeke - ezt kell a munkásosztállyal megértetnünk. És ebből a munkásosztálynak le kell vonnia azt a következtetést, hogy az imperializmus, háború, országrablás, a népekkel való kufárkodás, törvényszegés, erőszakpolitika ellen csak úgy lehet küzdeni, ha küzdünk a kapitalizmus ellen, ha a világpolitikai népirtással szembeállítjuk a társadalmi forradalmat. De ha az imperialista politikán belül keresünk segítséget és megoldást a kapitalizmus konfliktusaira, ha úgy akarunk szembeszállni forrongásával, hogy megpróbáljuk visszaforgatni a már túlhaladottra, akkor az nem proletár, hanem reménytelenül kispolgári politika. Ez a politika alapjában véve nem más, mint a tegnapi imperializmus szüntelen védelmezése a mai imperializmussal szemben.
Az erkölcsi felháborodás persze nagy szerepet játszik a világpolitika elleni tiltakozó mozgalmunkban. De csak akkor válik politikai tényezővé, ha összekapcsolódik a jelenség történelmi törvényeinek megértésével, ha nem külső formák, hanem a lényeg, nem a következmények, hanem a gyökerek ellen irányul, egyszóval: a tőkés társadalmi rend mint olyan ellen rohamot indító tömeg forradalmi felháborodása.
1 1911 tavaszán a francia imperializmus megkísérelte uralmát egész Marokkóra kiterjeszteni és végérvényesen megszilárdítani. Ezt az eljárást a német imperialisták alkalomnak tekintették annak kijelentésére, hogy Németországot nem köti többé az algecirasi egyezmény. 1911. július 1-én a német kormány Agadirba küldte "Panther" és "Berlin" nevű hadihajóit, és ezzel a provokációval közvetlen háborús veszélyt idézett elő. Anglia beavatkozása Franciaország mellett engedményre késztette a német gyarmatpolitikusokat. Franciaország és Németország között kompromisszum jött létre. 2 Eduard Bernstein: Die auswärtige Politik des Deurschen Reiches und die Sozialdemokratie. "Vorwärts" (Berlin), 1911. augusztus 13. és 15. 188. és 189. sz. 3 Az 1906. április 7-én Algecirasban aláírt egyezménnyel véget ért az első, 1905. évi marokkói válság. A szrződés formailag biztosította Marokkó függetlenségét, de megszilárdította Franciaország befolyását Marokkóban azzal, hogy az ország rendőrségét öt évre francia és spanyol ellenőrzés alá helyezte. Németország imperialista kalandorpolitikája által külpolitikailag csaknem teljesen elszigetelődött. 4 Eduard Bernstein: Die auswärtige Politik des Deurschen Reiches und die Sozialdemokratie. Id. kiad. 5 Uo.