Író: Rosa Luxemburg
Először megjelent: "Die Rote Fahne," 1919. január 7.
Forrás: Rosa Luxemburg: Válogatott beszédek és írások II. Kossuth Könyvkiadó, 1960.
Fordítás: Nyilas Vera
HTML: P.G.
A forradalom tüzes légkörében félelmetes gyorsasággal érnek meg az emberek és a dolgok. Alig három héttel ezelőtt, amikor a munkás- és katonatanácsok birodalmi konferenciája lezárult, úgy látszott, hogy Ebert-Scheidemannék hatalmuk zenitjén állanak. Egész Németország forradalmi munkás- és katonatömegeinek képviselete vakon megadta magát vezetésüknek. A nemzetgyűlés összehívása, az "utca" kirekesztése, a végrehajtó tanácsnak és vele a munkás- és katonatanácsoknak tehetetlen bábokká való lefokozása - micsoda ellenforradalmi győzelem az egész vonalon! Úgy látszott, november 9. gyümölcseit eltékozoltuk és eljátszottuk, a burzsoázia megint fellélegzett megnyugodva, a tömegek tanácstalanul, lefegyverezve, elkeseredve, mégis kételkedve álltak. Ebert-Scheidemannék a hatalom csúcsán képzelték magukat.
Vak tökfilkók! Alig húsz nap múlt el azóta, és látszólagos hatalmuk egyik napról a másikra megingott. Mert hát az igazi hatalom, a valóságos hatalom, érdekeinél fogva, a történelmi szükségszerűségnél fogva, a történelem vas-"muszájánál" fogva - a tömeg. Rakhatnak rá átmenetileg bilincseket, megfoszthatják szervezetét formailag minden hatalomtól - csak meg kell mozdulnia, gerincét kiegyenesítenie: máris reng a talaj az ellenforradalom lába alatt.
Aki átélte a tegnapi tömegtüntetést a Siegesalleeban, aki átérezte azt a sziklaszilárd forradalmi meggyőződést, azt a pompás hangulatot, azt a tetterőt, mely a tömegekből áradt, az nem juthatott más következtetésre, csak arra, hogy a proletárok az utóbbi hetek, a legutóbbi események iskolájában politikai tekintetben hatalmasat fejlődtek. Hatalmuk tudatára ébredtek, s most csak arra van szükség, hogy éljenek is hatalmukkal.
Ebert-Scheidemannék és megbízóik, a burzsoák, akik folyton jajveszékelnek a "puccsok" miatt, ezekben az órákban ugyanolyan csalódást éreznek, mint hajdan az utolsó Bourbon, aki felháborodva kifakadt a párizsi nép "lázadása" miatt, és aki- nek minisztere erre azt válaszolta: Uram, ez nem lázadás, ez forradalom!
Igen, ez forradalom, minden külsőleg zavaros folyamatával, ár és apály váltakozásával, a hatalom megragadására irányuló pillanatnyi nekifutásokkal s a forradalmi szökőár ugyanolyan pillanatnyi visszahúzódásaival. S a forradalom lépésről lépésre győzelmesen felülkerekedik mindezeken a látszólag zegzugos mozdulatokon és feltartóztathatatlanul lépked előre.
A tömegnek magában a harcban kell megtanulnia harcolni, cselekedni. És ma érezzük: a berlini munkásság már jócskán megtanult cselekedni, határozott tettekre, tiszta helyzetekre, erélyes intézkedésekre szomjazik. Ma már nem az, ami november 9-én volt, tudja, mit akar és mit kell tennie.
De vajon vezetői, akaratának végrehajtó szervei feladatuk magaslatán állanak-e? Vajon a nagyüzemek forradalmi elnökei és bizalmijai, a Független Szocialista Párt radikális elemei időközben tettre készebbek, határozottabbak lettek-e? Lépést tartott-e akcióképességük a tömegek növekvő energiájával?
Attól tartunk, erre a kérdésre nem válaszolhatunk kereken igennel. Attól tartunk, a vezetők még ugyanolyanok, amilyenek november 9-én voltak, keveset tanultak azóta.
Huszonnégy óra telt el az Ebert-kormánynak Eichhorn1 ellen elkövetett merénylete óta. A tömegek nagy hévvel követték vezetőik felhívását, és a maguk erejéből spontán végrehajtották Eichhorn visszahelyezését, a maguk kezdeményezéséből spontán megszállták a "Vorwärts"-et, hatalmukba kerítették a polgári szerkesztőségeket és a Wolff Távirati Irodát, s amennyire lehetett, fölfegyverkeztek. Várják vezetőik további utasításait és tetteit.
És ezek közben mit tettek, mit határoztak? Milyen lépéseket tettek, hogy a feszült helyzetben, amelyben a forradalom sorsa, legalábbis a következő szakaszra, eldől, biztosítsák a forradalom győzelmét? Semmit sem látunk, semmit sem hallunk! Lehet, hogy a munkásság bizalmi férfiai alaposan és kiadósan tanácskoznak. Most azonban cselekedni kell.
Ebert-Scheidemannék bizonyára nem tanácskozásokkal vesztegetik az időt. Bizonyára nem alszanak. Az ellenforradalmárok szokott erélyességével és körültekintésével csöndesen előre megbeszélik üzelmeiket, köszörülik kardjukat, hogy lerohanják, megfojtsák a forradalmat.
Más, puha elemek már bizonyára azon szorgoskodnak, hogy "tárgyalásokat" kezdeményezzenek, kompromisszumokat érjenek el, hidat verjenek a munkás- és katonatömegek és az Ebert-kormány közt tátongó véres szakadék fölé, és a forradalmat halálos ellenségeivel való "kiegyezésre" csábítsák.
Nincs vesztegetni való idő. Azonnal erélyes intézkedésekre van szükség. A tömegeknek, a forradalomhoz hű katonáknak világos és gyors direktívákat kell adni, energiájukat, harci kedvüket a helyes célok felé kell irányítani. A csapatok közt levő ingadozó elemeket csak a forradalmi testületek határozott, világos fellépése nyerheti meg a nép szent ügyének.
Cselekedni! Cselekedni! Bátran, határozottan, következetesen kutyakötelessége ez a forradalmi elnököknek és a cselekedni valóban szocialista pártvezetőknek. Az ellenforradalmat lefegyverezni, a tömegeket felfegyverezni, minden hatalmi pozíciót megszállni. Gyorsan cselekedni! A forradalom kötelez. Órái a világtörténelemben hónapoknak, napjai éveknek számítanak. A forradalom szervei legyenek tudatában magasztos kötelességeiknek!
1 Eichhornt, a Független Szocialista Párt tagját, a berlini végrehajtó tanács berlini rendőrfőkapitánynak nevezte ki. 1919. január 4-én a kormány állásából elmozdította. Az FSZP központi vezetősége és a forradalmi elnökök erre elhatározták, hogy a berlini munkásságot tiltakozó tüntetésre szólítják e merénylet ellen. A Spartakus-szövetség csatlakozott a felszólításhoz. - Szerk.