1. §. A módszer

2. §. A munkamegosztás és a gépek
3. §. A konkurencia és a monopólium
4. §. A földtulajdon vagy a járadék
5. §. A sztrájkok és a munkásegyesülések

Íme itt vagyunk Németország kellős közepében! Metafizikáról kell majd beszélnünk, miközben politikai gazdaságtanról beszélünk. És ebben is csak Proudhon úr „ellentmondásait” követjük nyomon. Az imént Proudhon úr még arra kényszerített bennünket, hogy angolul beszéljünk, hogy egy kevéssé magunk is angolokká váljunk. Most változik a szín. Proudhon úr átvisz bennünket drága hazánkba, és arra kényszerít, hogy akaratunk ellenére visszatérjünk német mivoltunkhoz.

Az angol az embereket kalapokká változtatja, a német viszont a kalapokat eszmékké. Az angol — Ricardo, a gazdag bankár és kitűnő közgazdász, a német — Hegel, a filozófia egyszerű tanára a berlini egyetemen.

XV. Lajosnak, aki az utolsó abszolút király volt és a francia királyság hanyatlását képviselte, volt egy udvari orvosa, aki viszont Franciaország első közgazdásza volt. Ez az orvos, ez a közgazdász képviselte a francia burzsoázia küszöbönálló és biztos diadalát. Quesnay doktor tette tudománnyá a politikai gazdaságtant; foglalta össze híres „Gazdasági táblázatában". A között az ezer és egy kommentár között, amelyek ehhez a táblázathoz megjelentek, ránk maradt egy, amely magától Quesnaytől való. Ez „a gazdasági táblázat elemzése”, amelyhez „hét fontos észrevétel" csatlakozik.¹

Proudhon úr egy második Quesnay doktor, a politikai gazdaságtan metafizikájának Quesnayje.

Mármost Hegel szerint a metafizika, az egész filozófia, összefoglalható a módszerben. Arra kell tehát törekednünk, hogy megvilágítsuk Proudhon úr módszerét, amely legalább olyan homályos, mint a Gazdasági táblázat. Ezért hét többé-kevésbé fontos észrevételt fogunk tenni. Ha Proudhon doktor észrevételeinkkel nincs megelégedve, ám játssza Baudeau abbé szerepét² és adja meg maga a „gazdasági-metafizikai módszer magyarázatát”.

„Nem időrend szerinti, hanem az eszmék egymásutánja szerinti történelmet adunk. A gazdasági fázisok vagy kategóriák manifesztációikban hol egyidejűleg, hol fordított sorrendben lépnek fel [...] A gazdasági elméleteknek szintúgy megvan a maguk logikai egymásutánja és a maguk szériája az értelemben: hízelgünk magunknak azzal, hogy ezt a rendet mi fedeztük fel." (Proudhon, I. köt. 146. old.)

Proudhon úr minden bizonnyal meg akarta ijeszteni a franciákat azzal, hogy majdnem-hegeli frázisokat vágott a fejükhöz. Két emberrel van tehát dolgunk: először Proudhon úrral, azután pedig Hegellel. Mivel tűnik ki Proudhon úr a többi közgazdász közül? És milyen szerepet játszik Proudhon úr politikai gazdaságtanában Hegel?

A közgazdászok a polgári termelési viszonyokat, a munkamegosztást, a hitelt, a pénzt stb., állandó, megváltoztathatatlan, örök kategóriáknak tüntetik fel. Proudhon úr, aki ezeket a kategóriákat készen találja, meg akarja nekünk magyarázni e kategóriák, elvek, törvények, eszmék, gondolatok kialakulásának, keletkezésének aktusát.

A közgazdászok megmagyarázzák nekünk, hogyan termelnek az emberek ezek között az adott viszonyok között; amit azonban nem magyaráznak meg, az az, hogyan termelődnek ki maguk ezek a viszonyok, vagyis nem magyarázzák meg azt a történelmi mozgást, amely ezeket a viszonyokat létrehozza. Proudhon úrnak, aki e viszonyokat elveknek, kategóriáknak, elvont gondolatoknak tekinti, csak bizonyos rendbe kell hoznia ezeket a gondolatokat, amelyek már ábécében megtalálhatók minden politikai gazdaságtani értekezés végén. A közgazdászok anyaga — az emberek tevékeny és mozgalmas élete; Proudhon úr anyaga — a közgazdászok dogmái. Mihelyt azonban nem követjük nyomon a termelési viszonyok történelmi mozgását, amelyeknek a kategóriák csak elméleti kifejezései, mihelyt ezekben a kategóriákban csupán eszméket, önmaguktól keletkezett, a valóságos viszonyoktól független gondolatokat látunk, kénytelenek vagyunk e gondolatok eredetét a tiszta ész mozgásában keresni. Hogyan hozza létre a tiszta, örök, személytelen ész e gondolatokat? Hogyan jár el, hogy ezeket kitermelje?

Ha olyan rettenthetetlenek volnánk a hegelizmus dolgaiban, mint Proudhon úr, akkor azt mondanék: a tiszta ész önmagában megkülönbözteti magát önmagától. Mit jelent ez? Minthogy a személytelen észnek önmagán kívül sem talaja nincs, amelyen megállhatna [se poser], sem tárgya, amellyel szembeállíthatná magát [s’opposer], sem alanya, mellyel összeállhatna [composer], arra kényszerül, hogy bukfencet vessen, és önmagát állítsa, szembeállítsa és önmagával összeállítsa — s megkapjuk a pozíciót, oppozíciót, kompozíciót, vagy, görögül szólva, a tézist, antitézist és szintézist. Azok számára, akik a hegeli nyelvet nem ismerik, közöljük a bűvös formulát: állítás, tagadás, a tagadás tagadása. Ez már beszéd! Nem héber ugyan — Proudhon úr engedelmével —, de ennek az oly tiszta, az egyéntói elválasztott észnek a nyelvezete. A közönséges egyén és annak közönséges beszéd- és gondolkodásmódja helyett nem áll más a rendelkezésünkre, csupán ez a közönséges mód, a maga teljes tisztaságában, az egyén nélkül.

Csodálkozhatunk-e azon, hogy végső absztrakcióban — mert absztrakcióról és nem elemzésről van szó — minden dolog logikai kategóriaként jelentkezik? Csodálkozhatunk-e azon, hogy ha egymás után mindent elhagyunk, ami egy ház egyéniségét alkotja, ha elvonatkoztatunk az építőanyagoktól, amelyekből áll, a formától, amely megkülönbözteti, már csak egy test van előttünk, — hogy ha ennek a testnek körvonalaitól elvonatkoztatunk, hamarosan csak a térrel van dolgunk, — hogy ha végül ennek a térnek a kiterjedéseitől elvonatkoztatunk, végezetül nem marad más, mint a tiszta mennyiség, a mennyiség logikai kategóriája? Ha ilymódon minden alanytól elvonatkoztatunk minden úgynevezett járulékot, élőt és élettelent, embereket és dolgokat, joggal mondhatjuk, hogy végső absztrakcióban elérkezünk oda, hogy csupán a logikai kategóriák maradnak meg szubsztanciaként. Ilymódon a metafizikusoknak, akik azt képzelik, hogy amikor ilyen absztrakciókat hajtanak végre, akkor elemeznek, és akik mennél inkább elszakadnak a tárgyaktól, annál inkább azt képzelik, hogy egészen a behatolásig közeledtek hozzájuk, — ezeknek a metafizikusoknak a maguk szempontjából joguk van azt mondani, hogy ennek a világnak a dolgai csupán hímzések a logikai kategóriák kanavászán. S ez különbözteti meg a filozófust a kereszténytől. A keresztény csak egyetlen logikaellenes testtéválást ismer: a Logoszét; a filozófus soha nem ér végére a testtéválásoknak. Ki csodálkozhat azon, hogy mindaz, ami létezik, mindaz, ami a földön és a vízben él, absztrakció útján logikai kategóriára vezethető vissza, hogy ilyen módon az egész valóságos világ belefullasztható az absztrakciók világába, a logikai kategóriák világába?

Mindaz, ami létezik, mindaz, ami a földön és a vízben él, csupán valamilyen mozgás révén létezik és él. így a történelem mozgása hozza létre a társadalmi viszonyokat, az ipar mozgása adja nekünk az ipari termékeket stb.

Mint ahogy absztrakció útján minden dolgot logikai kategóriává változtattunk, ugyanúgy csak el kell vonatkoztatnunk a különböző mozgások minden megkülönböztető jellegzetességétől, hogy eljussunk az absztrakt állapotban levő mozgáshoz, a tisztán formai mozgáshoz, a mozgás tisztán logikai formulájához. Ha a logikai kategóriákban megtaláltuk minden dolog szubsztanciáját, akkor azt képzeljük, hogy a mozgás logikai formulájában megtaláljuk az abszolút módszert, amely nemcsak megmagyaráz minden dolgot, hanem még a dolgok mozgását is magában foglalja.

Ez az az abszolút módszer, amelyről Hegel a következőket mondja:

„A módszer az abszolút, az egyetlen, a legfelsőbb, végtelen erő, amelynek semmiféle dolog nem állhat ellent. Ez az észnek az a törekvése, hogy önmagát minden dologban újra megtalálja, újra felismerje." (Logika, III. köt.³)

Ha minden dolgot egy logikai kategóriára és minden mozgást, minden termelési aktust a módszerre redukálunk, ebből természetszerűen következik, hogy a termékek és a termelés, a tárgyak és a mozgás minden összessége egy alkalmazott metafizikára redukálódik. Amit Hegel cselekedett a vallás, a jog stb. területén, azt igyekszik Proudhon úr a politikai gazdaságtan területén megcselekedni.

Mi tehát ez az abszolút módszer? A mozgás absztrakciója. Mi a mozgás absztrakciója? Az absztrakt állapotban levő mozgás. Mi az absztrakt állapotban levő mozgás? A mozgás tisztán logikai formulája, vagyis a tiszta ész mozgása. Miben áll a tiszta ész mozgása? Abban, hogy önmagát állítja, önmagát önmagával szembeállítja és önmagát önmagával összeállítja, hogy önmagát mint tézist, antitézist és szintézist megformulázza, vagy más szóval, hogy önmagát állítja, önmagát tagadja és a maga tagadását tagadja.

S az ész hogyan viszi véghez azt, hogy önmagát meghatározott kategóriaként állítja, tételezi? Ez már az észnek és az apologétáinak a dolga.

De ha már odáig jutott, hogy önmagát tézisként tételezze, ez a tézis, ez a gondolat, önmagát önmagával szembeállítva, két ellentmondó gondolattá hasad szét — pozitívvá és negatívvá, igenné és nemmé. Ennek a két antagonisztikus, az antitézisben foglalt elemnek a harca alkotja a dialektikus mozgást. Az igen nemmé, a nem igenné válik, az igen egyidejűleg igenné és nemmé, a nem egyidejűleg nemmé és igenné válik, s ilymódon az ellentétek egyensúlyozzák egymást, semlegesítik egymást és megszüntetik egymást. E két ellentmondó gondolat összeolvadása új gondolatot alkot, amely azoknak szintézise. Ez az új gondolat ismét két ellentmondó gondolattá hasad, amelyek maguk is új szintézisben olvadnak össze. Ebből a vajúdásból egy gondolatcsoport születik. Ez a gondolatcsoport ugyanolyan dialektikus mozgást végez, mint egy egyszerű kategória, antitézise pedig egy ellentmondó csoport. E két gondolatcsoportból új gondolatcsoport születik: a kettő szintézise.

Ahogy az egyszerű kategóriák dialektikus mozgásából megszületik a csoport, úgy születik meg a csoportok dialektikus mozgásából a széria és a szériák dialektikus mozgásából az egész rendszer.

Alkalmazzuk ezt a módszert a politikai gazdaságtan kategóriáira, és megkapjuk a politikai gazdaságtan logikáját és metafizikáját, vagy más szavakkal, a mindenki által ismert gazdaságtani kategóriákat lefordítottuk egy kevéssé ismert nyelvre, amelyben úgy festenek, mintha vadonatújonnan pattantak volna ki egy tiszta ésszel teli fejből; olyannyira erős az a látszat, hogy ezek a kategóriák egymást nemzik, egymáshoz láncolódnak és egybefűződnek pusztán a dialektikus mozgás működése révén. Ám az olvasó azért ne ijedjen meg ettől a kategóriáknak, csoportoknak, szériáknak és rendszereknek egész állványzatával ellátott metafizikától. Bármily keserves munkával igyekezett is Proudhon úr az ellentmondások e rendszerének magaslatára felkapaszkodni, sohasem jutott túl az egyszerű tézis és antitézis első két lépcsőfokán; ezekre is csak két ízben lépett fel, s még e kettő közül is az egyikben hanyatt esett.

Eddig csak Hegel dialektikáját fejtegettük. Később látni fogjuk, hogyan sikerült Proudhon úrnak ezt a legszánalmasabb méretekre összezsugorítani. Hegel szerint tehát mindaz, ami megtörtént és még történik, pontosan ugyanaz, mint ami az saját gondolkodásában történik. A történelemfilozófia tehát nem egyéb, mint a filozófia történelme, az ő saját filozófiájának történelme. Nincs többé „időrend szerinti történelem”, hanem csak az „eszmék egymásutánja az értelemben". Hegel azt hiszi, hogy konstruálja a világot a gondolat mozgása révén, holott csak rendszeresen rekonstruálja és az abszolút módszer szerint besorolja azokat a gondolatokat, amelyek mindenkinek a fejében megvannak.

A közgazdasági kategóriák csak a társadalmi termelési viszonyok elméleti kifejezései, absztrakciói. Proudhon úr, mint igazi filozófushoz illik, a fonákjáról nézi a dolgokat, és a valóságos viszonyokban csupán azoknak az elveknek, azoknak a kategóriáknak a testtéválását látja, amelyek, mint ismét Proudhon úr, a filozófus mondja, „az emberiség személytelen eszének” mélyén szunnyadtak.

Proudhon úr, a közgazdász, nagyon jól megértette, hogy az emberek posztót, vásznat, selymeket meghatározott termelési viszonyok között készítenek. Amit azonban nem értett meg, az az, hogy ezek a meghatározott társadalmi viszonyok éppúgy az emberek termékei, mint a vászon, a len stb. A társadalmi viszonyok szorosan összefüggnek a termelőerőkkel. Új termelőerők megszerzésével az emberek megváltoztatják termelési módjukat, és a termelési módnak, létfenntartásuk módjának megváltoztatásával megváltoztatják valamennyi társadalmi viszonyukat. A kézimalom a hűbérurak társadalmát, a gőzmalom az ipari tőkések társadalmát eredményezi.

Ugyanazok az emberek, akik a társadalmi viszonyokat anyagi termelési tevékenységüknek megfelelően létrehozzák, termelik társadalmi viszonyaiknak megfelelően az elveket, az eszméket, a kategóriákat is.

így ezek az eszmék, ezek a kategóriák éppoly kevéssé örökök, mint azok a viszonyok, amelyeket kifejeznek. Ezek történelmi és átmeneti termékek.

A termelőerőkben a növekedésnek, a társadalmi viszonyokban a rombolásnak, az eszmékben az alakulásnak állandó mozgása megy végbe; mozdulatlan csak a mozgás absztrakciója — mors immortalis.⁴

Minden társadalom termelési viszonyai egy egészet alkotnak. Proudhon úr a gazdasági viszonyokat megannyi társadalmi fázisnak tekinti, amelyek egymást nemzik, egymásból következnek, mint a tézisből az antitézis, és a maguk logikus egymásutánjában az emberiség személytelen eszét valósítják meg.

Ennek a módszernek egyetlen hátránya az, hogy Proudhon úr, mihelyt e fázisok egyikét külön akarja vizsgálni, nem tudja azt megmagyarázni anélkül, hogy ne hivatkozzék valamennyi többi társadalmi viszonyra, noha ezeket a maga dialektikus mozgása segítségével még meg sem szülte. Amikor azután Proudhon úr a tiszta ész révén áttér a többi fázis világra hozatalára, úgy tesz, mintha újszülöttekkel volna dolga, s elfelejti, hogy azok egyidősek az első fázissal.

Ilymódon ahhoz, hogy eljusson az érték konstituálásához, ami szerinte minden közgazdasági fejlődés alapja, nem nélkülözhette a munkamegosztást, a konkurrenciát stb. Holott Proudhon úr szériájában, értelmében, a logikai egymásutánban ezek a viszonyok még meg sem voltak.

Azáltal, hogy a politikai gazdaságtan kategóriáival egy ideológiai rendszer épületét konstruáljuk, kificamítjuk a társadalmi rendszer tagjait. A társadalom különböző tagjait megannyi különálló társadalommá változtatjuk, amelyek egymást követően lépnek fel. Valóban, hogyan is magyarázhatná meg a mozgásnak, az egymásutánnak, az időnek a puszta logikai formulája a társadalmi testet, amelyben minden viszony egyidejűleg létezik és egymásra támaszkodik?

Lássuk mármost, milyen módosításoknak veti alá Proudhon úr a hegeli dialektikát, amikor a politikai gazdaságtanra alkalmazza.

Szerinte, Proudhon úr szerint minden közgazdasági kategóriának két oldala van: egy jó és egy rossz oldala. A kategóriákat úgy ítéli meg, mint a kispolgár a történelem nagy embereit: Napóleon nagy ember; sok jót tett, de sok rosszat is.

A jó oldal és a rossz oldal, az előny és a hátrány együttvéve alkotják Proudhon úr számára minden közgazdasági kategóriában az ellentmondást.

A megoldandó probléma: megőrizni a jó oldalt és kiküszöbölni a rosszat.

A rabszolgaság éppen olyan közgazdasági kategória, mint bármely másik. Tehát ennek is megvan a két oldala. Hagyjuk most a rossz oldalát, és beszéljünk a rabszolgaság szép oldaláról. Persze, itt csak a közvetlen rabszolgaságról van szó, a négerek rabszolgaságáról Szurinamban, Brazíliában, Észak-Amerika déli államaiban.

A közvetlen rabszolgaság a burzsoá iparnak éppen olyan sarkpontja, akárcsak a gépek, a hitel stb. Rabszolgaság nélkül nincs gyapot; gyapot nélkül nincs modern ipar. Csak a rabszolgaság tette értékessé a gyarmatokat; a gyarmatok teremtették meg a világkereskedelmet, s a világkereskedelem a feltétele a nagyiparnak. A rabszolgaság tehát szerfelett fontos közgazdasági kategória.

A rabszolgaság nélkül Észak-Amerika, a leghaladottabb ország, patriarchális országgá alakulna át. Töröljétek le Észak-Amerikát a világ térképéről, és az eredmény az anarchia lesz, a kereskedelem és a modern civilizáció teljes hanyatlása. Tüntessétek el a rabszolgaságot, és letörlitek Amerikát a népek térképéről.⁶

A rabszolgaság tehát, minthogy közgazdasági kategória, mindig megvolt a népek intézményeinek sorában. A modern népek csupán leplezni tudták a rabszolgaságot saját országukban, az Újvilágban viszont leplezetlenül meghonosították.

Miként lát hozzá Proudhon úr a rabszolgaság megmentéséhez? Fel fogja vetni a problémát: tartsuk meg e közgazdasági kategória jó oldalát és küszöböljük ki a rosszat.

Hegelnek nincs felvetni való problémája. Neki csak dialektikája van. Proudhon úrnak viszont a hegeli dialektikából csupán annak nyelvezete van meg. Nála a dialektikus mozgás csak a jónak és a rossznak dogmatikus megkülönböztetése.

Tekintsük egy pillanatra magát Proudhon urat kategóriának; vizsgáljuk meg jó és rossz oldalát, előnyeit és hátrányait.

Ha Hegellel szemben megvan az az előnye, hogy felvet problémákat, amelyeknek az emberiség nagyobb üdvére történő megoldását magának tartja fenn, hátránya viszont a tökéletes meddőség, mihelyt arról van szó, hogy a dialektikus vajúdással egy új kategóriát szüljön. Két egymásnak ellentmondó oldal együttes létezése, harca, és egy új kategóriában való feloldódása — éppen ez a dialektikus mozgás. Mihelyt a problémát csupán úgy vetjük fel, hogy ki kell küszöbölni a rossz oldalt, már ezzel elvágjuk a dialektikus mozgást. Nem a kategória az, amely itt, ellentmondó természete következtében, önmagát állítja és tagadja, hanem Proudhon úr az, aki a kategória két oldala között kézzel-lábbal kapálózik, vergődik és gyötrődik.

Miután ilymódon zsákutcába jutott, ahonnan nehéz megengedett eszközökkel kiszabadulni, Proudhon úr igazi óriás ugrást tesz, amely egy csapásra egy új kategóriába lendíti. Ekkor tárul fel csodálkozó tekintete előtt a széria az értelemben.

Veszi az első keze ügyébe eső kategóriát, és önkényesen felruházza azzal a tulajdonsággal, hogy ki tudja küszöbölni valamelyik tisztára mosandó kategóriának a hátrányait. Így küszöbölik ki az adók — ha hihetünk Proudhon úrnak — a monopólium hátrányait, a kereskedelmi mérleg az adók hátrányait, a földtulajdon a hitel hátrányait.

Azzal, hogy így egymásután és egyenként sorra veszi a közgazdasági kategóriákat s az egyiket a másiknak ellenmérgévé teszi, Proudhon úrnak sikerül az ellentmondásoknak és az ellentmondások ellenszereinek ebből az egyvelegéből két kötetnyi ellentmondást összeállítani, amelynek találó címet adott: A közgazdasági ellentmondások rendszere.

„Az abszolút észben mindezek az eszmék [...] egyaránt egyszerűek és általánosak [...] Ténylegesen a tudományhoz csak úgy jutunk el, ha eszméinkből állványzatfélét emelünk. De az igazság önmagában véve független ezektől a dialektikai alakzatoktól és mentes elménknek a kombinációitól.” (Proudhon, II. köt. 97. old.)

Íme, egyszerre csak egy fordulatfélével, amelynek titkát most már ismerjük, a politikai gazdaságtan metafizikája illúzióvá vált! Sohasem mondott ennél igazabbat Proudhon úr. Bizonyos, hogy attól a pillanattól kezdve, amikor a dialektikus mozgás folyamata arra az egyszerű műveletre korlátozódik, hogy a jót és a rosszat egymással szembeállítsa, s hogy problémákat állítson fel, amelyeknek célja a rossz kiküszöbölése és egyik kategóriának a másik kategória ellenmérgeként való beadása, ettől kezdve a kategóriáknak nincs többé semmi öntevékenységük, az eszme „nem funkcionál többé”, nincs többé élet benne. Sem nem tételezi magát kategóriákban, sem nem bomlik kategóriákra. A kategóriák egymásutánja állványzatfélévé lett. A dialektika nem az abszolút ész mozgása többé. Nincs többé dialektika, legfeljebb a tiszta erkölcs az, ami megvan.

Amikor Proudhon úr az értelemben levő szériáról, a kategóriák logikai egymásutánjáról beszélt, határozottan kijelentette, hogy nem időrend szerinti történelmet akar adni, ami Proudhon úrnál azt jelenti, hogy nem a kategóriák manifesztálódásának történelmi egymásutánját akarja adni. Akkoriban számára minden az ész tiszta éterében ment végbe. Mindent ebből az éterből akart leszármaztatni a dialektika segítségével. Most, amikor arról van szó, hogy ezt a dialektikát a gyakorlatba átültesse, az ész cserben hagyja. Proudhon úr dialektikája meghasonlik Hegel dialektikájával, és lám, Proudhon úr kénytelen elismerni, hogy az a rend, amelyben a közgazdasági kategóriákat kifejti, már nem az a rend, amelyben egyik a másikat nemzi. A közgazdasági evolúciók többé már nem magának az észnek az evolúciói.

Mit ad hát nekünk Proudhon úr? Talán a valóságos történelmet, vagyis — Proudhon úr értelme szerint — azt az egymásutánt, amelyben a kategóriák időrendben manifesztálódtak? Nem. Talán a magában az eszmében végbemenő történelmet? Még kevésbé. Tehát sem a kategóriák profán, sem azok szent történetét! Milyen történetet nyújt hát akkor nekünk? Saját ellentmondásainak történetét. Nézzük meg, hogyan menetelnek ezek, és hogyan vonszolják maguk után Proudhon urat.

Mielőtt hozzáfognánk ehhez a vizsgálathoz, amely alkalmat ad a hatodik fontos észrevételre, még meg kell tennünk egy kevésbé fontos észrevételt is.

Tételezzük fel Proudhon úrral együtt, hogy a valóságos történelem, az időrend szerinti történelem azt a történelmi egymásutánt jelenti, amelyben az eszmék, a kategóriák, az elvek manifesztálódtak.

Minden elvnek megvolt a maga évszázada, hogy abban manifesztálódhasson: a tekintély elvének százada például a XI. század volt, mint ahogy az individualizmus elvéé a XVIII. század. Következtetésről következtetésre haladva, ezek szerint a század tartozott az elvhez, nem pedig az elv a századhoz. Más szavakkal: az elv csinálta a történelmet és nem a történelem az elvet. Ha az elveknek, csakúgy mint a történelemnek a megmentése kedvéért feltesszük továbbá azt a kérdést, hogy ez vagy az az elv miért éppen a XI. vagy a XVIII. században és nem valamelyik másikban manifesztálódott, akkor kénytelenek vagyunk aprólékosan megvizsgálni, hogy milyenek voltak a XI. és milyenek a XVIII. század emberei, milyenek voltak mindenkori szükségleteik, termelőerőik, termelési módjuk, termelésüknek a nyersanyagai, végül milyenek voltak az emberek egymásközti viszonyai, amelyek mindezekből a létfeltételekből következtek. Vajon mindezeknek a kérdéseknek az elmélyült tanulmányozása nem azt jelenti-e, hogy kifürkésszük minden egyes évszázad embereinek valóságos, profán történelmét, hogy ezeket az embereket úgy ábrázoljuk, mint saját drámájuk szerzőit és egyben szereplőit? De mihelyt az embereket saját történelmük szerzőinek és szereplőinek ábrázoljuk, kerülő úton a valódi kiindulási ponthoz érkeztünk el, mert elejtettük azokat az örök elveket, amelyekből kiindultunk.

De Proudhon úr mégcsak nem is merészkedett elég messze előre a mellékösvényen, amelyre az ideológus rálép, hogy a történelem széles országútját elérje.

Lépjünk Proudhon úrral a mellékösvényre.

Tegyük fel, hogy a gazdasági viszonyok, mint megváltoztathatatlan törvények, mint örök elvek, mint eszmei kategóriák megelőzték a tevékeny és cselekvő embereket; sőt még azt is hajlandók vagyunk feltételezni, hogy ezek a törvények, ezek az elvek, ezek a kategóriák az idők kezdetétől fogva „az emberiség személytelen eszében” szunnyadoztak. Láttuk már, hogy e megváltoztathatatlan és mozdulatlan örökkévalóságok esetén nincs többé történelem; legfeljebb az eszmében lejátszódó történelem van, vagyis az a történelem, mely a tiszta ész dialektikus mozgásában tükröződik. Proudhon úr azonban azzal a kijelentéssel, hogy a dialektikus mozgásban az eszmék többé nem „differenciálódnak", megsemmisítette mind a mozgás árnyékát, mind az árnyékok mozgását, amelyek segítségével jobb híján még létre lehetett volna hozni valami látszat-történelmet. Ehelyett a történelemre fogja rá saját tehetetlenségét, mindenre áthárítja a felelősséget, még a francia nyelvre is.

„Nem szabatos tehát” — mondja Proudhon úr, a filozófus — , „ha azt mondjuk, hogy valami bekövetkezik, hogy valami termelődik: a civilizációban, mint a világegyetemben, minden kezdettől fogva létezik, minden kezdettől fogva cselekszik [...] Ugyanígy van ez az egész társa- dalomgazdaságban is.” (II. köt. 102. old.)

A működésben levő és Proudhon urat működésre késztető ellentmondásoknak termelő ereje akkora, hogy amikor Proudhon úr a történelmet meg akarja magyarázni, kénytelen tagadni a történelmet, hogy amikor a társadalmi viszonyok egymásutáni bekövetkeztét akarja megmagyarázni, akkor tagadja, hogy bármi is bekövetkezhet, s amikor a termelést és annak minden fázisát akarja megmagyarázni, kétségbe vonja, hogy bármi is termelődhet.

Így tehát Proudhon úr számára nincs többé sem történelem, sem az eszmék egymásutánja, és mégis itt van a könyve; s éppen ez a könyv, Proudhon úr saját szavai szerint, „az eszmék egymásutánja szerinti történelem”. Hogyan található egy formula — mert Proudhon úr a formulák embere —, amely lehetővé teszi neki, hogy egyetlen ugrással összes ellentmondásain túltegye magát?

E célból egy új észt talál fel, amely sem nem a tiszta és szűzi abszolút ész, sem nem a különböző évszázadokban tevékeny és cselekvő emberek közönséges esze, hanem egy egészen különálló ész, a társadalomszemélynek, az emberiségnek mint alanynak az esze, amely Proudhon úr tolla alatt olykor mint „társadalmi géniusz”, mint „általános ész”, és végül mint „az emberiség esze” is szerepel. Erről az oly sok névvel felruházott észről azonban minduntalan felismerhető, hogy Proudhon úr egyéni esze, annak jó és rossz oldalával, ellenmérgeivel és problémáival.

„Az emberiség esze nem teremti az igazságot”, amely az abszolút, örök ész mélyén rejtőzik. Csak felfedheti azt. De az eddig felfedett igazságok hiányosak, elégtelenek és ennél fogva ellentmondóak. Így tehát a közgazdasági kategóriák, mivelhogy maguk is az emberiség esze, a társadalmi géniusz által felfedezett és feltárt igazságok, szintén hiányosak és magukban hordják az ellentmondás csíráját. Proudhon úr előtt a társadalmi géniusz csak az antagonisztikus elemeket látta, nem pedig a szintetikus formulát, noha a formula is, az elemek is egyidejűleg ott rejtőznek az abszolút észben. Minthogy a gazdasági viszonyok csupán földi megvalósulásai ezeknek az elégtelen igazságoknak, ezeknek a hiányos kategóriáknak, ezeknek az ellentmondó fogalmaknak, ezért önmagukban is ellentmondóak, s két oldaluk van, amelyek közül az egyik jó, a másik rossz.

A társadalmi géniusznak a problémája az, hogy megtalálja az egész igazságot, a fogalmat a maga teljességében, a szintetikus formulát, mely megszünteti az ellentmondást. íme ezért is hajszolódott ez a társadalmi géniusz Proudhon úr elképzelésében egyik kategóriától a másikhoz, anélkül azonban, hogy kategóriáinak egész ütegével ki tudott volna csikarni istentől, az abszolút észtől egy szintetikus formulát.

„A társadalom (a társadalmi géniusz) először egy első tényt, egy hipotézist állít fel [...] egy valóságos antinómiát, melynek antagonisztikus eredményei a társadalomgazdaságban ugyanolyan módon bontakoznak ki, ahogyan következményként le lehetett volna őket vezetni az elmében; úgyhogy az ipari mozgalom, teljesen az eszmék levezetésének megfelelően, két áramlatra oszlik, az egyik a hasznos hatások, a másik a romboló eredmények áramlata [...] A társadalom, hogy e kétarcú elvet harmonikusan konstituálja és ezt az antinómiát feloldja, egy másodikat fakaszt belőle, amelyet hamarosan egy harmadik követ, s ez lesz az útja a társadalmi géniusznak mindaddig, amíg összes ellentmondásait ki nem merítette — feltételezem, habár nincs bebizonyítva, hogy az emberiségen belüli ellentmondásnak van vége —, amikor is egy ugrással visszatér összes korábbi helyzeteibe és egyetlen formulában oldja meg összes problémáit.” (I. köt. 133. old.)

Miként korábban az antitézis ellenméreggé változott át, úgy lesz most a tézis hipotézissé. De már cseppet sem csodálkozhatunk azon, hogy Proudhon úr eképpen felcseréli a szavakat. Az emberiség esze, amely korántsem tiszta, mivel látóköre korlátozott, lépten-nyomon új megoldandó problémákra bukkan. Minden új tézis, amelyet az abszolút észben felfedez, és amely a megelőző tézis tagadása, szintézis lesz számára, s ezt eléggé naivan a kérdéses probléma megoldásának tekinti. Így gyötrődik ez az ész mindig újabb ellentmondások közepette mindaddig, amíg ezeknek az ellentmondásoknak a végén találva magát, észre nem veszi, hogy összes tézisei és szintézisei nem egyebek, mint egymásnak ellentmondó hipotézisek. Megdöbbenésében „az emberiség esze, a társadalmi géniusz egy ugrással visszatér összes korábbi helyzeteibe és egyetlen formulában oldja meg összes problémáit.” Mellesleg meg kell jegyeznünk, hogy ez a bizonyos egyetlen formula konstituálja Proudhon úr igazi felfedezését. Ez a konstituált érték.

Hipotéziseket csak meghatározott céllal állítunk fel. A cél, amelyet a Proudhon úr ajkával szóló társadalmi géniusz elsősorban maga elé tűzött — a rossz kiküszöbölése minden közgazdasági kategóriából, hogy csak a jó maradjon meg. Számára a jó, a legfőbb jó, az igazi gyakorlati cél — az egyenlőség.

És miért részesítette előnyben a társadalmi géniusz az egyenlőséget az egyenlőtlenséggel, a testvériséggel, a katolicizmussal vagy bármi más elvvel szemben? Mert „az emberiség éppen azért valósított meg egymásután annyi részlet-hipotézist, mert egy magasabbrendű hipotézist tartott szem előtt”, ez pedig éppen az egyenlőség. Más szavakkal: mert az egyenlőség Proudhon úr eszménye. Azt képzeli, hogy a munkamegosztást, a hitelt, a gyárat, az összes gazdasági viszonyokat csak az egyenlőség javára találták ki, noha mindez végül mindig az egyenlőség ellen fordult. Abból, hogy a történelem és a proudhoni fikció egymásnak lépten-nyomon ellentmondanak Proudhon úr azt a következtetést vonja le, hogy itt ellentmondás van. Ám ha van is ellentmondás, ez csak az rögeszméje és a valóságos mozgás között áll fenn.

Ettől kezdve valamely gazdasági viszony jó oldala mindig az, amely az egyenlőséget igenli, rossz oldala az, amely az egyenlőséget tagadja és az egyenlőtlenséget igenli. Minden új kategória a társadalmi géniusz hipotézise annak az egyenlőtlenségnek kiküszöbölésére, amelyet a megelőző hipotézis nemzett. Egyszóval: az egyenlőség az őseredeti szándék, a misztikus törekvés, a gondviselésszerű cél, amelyet a társadalmi géniusz állandóan szem előtt tart, miközben a gazdasági ellentmondások körében forog. A Gondviselés tehát az a mozdony, amely Proudhon úr egész gazdasági szerelvényét jobban mozgásba hozza, mint az ő párává lett tiszta esze. A Gondviselésnek Proudhon úr egy egész fejezetet szentelt, s ez az adókról szóló fejezet után következik.

Gondviselés, gondviselésszerű cél, ez az a nagy szó, amellyel manapság a történelem menetét magyarázzák. De valójában ez a szó semmit sem magyaráz meg. Ez legfeljebb szónoki forma, a tények körülírásának egyik módja a sok közül.

Tény, hogy Skótországban a földtulajdon új értéket kapott az angol ipar fejlődése által. Ez az ipar a gyapjúnak új piacokat nyitott. Hogy a gyapjút nagyban termelhessék, a szántóföldet legelővé kellett változtatni. Hogy ezt az átváltoztatást véghezvihessék, a földtulajdont koncentrálni kellett. Hogy a földtulajdont koncentrálhassák, meg kellett szüntetni a kisbérieteket, a bérlők ezreit kellett elűzni szülőföldjükről, és helyükre néhány pásztort állítani, hogy a juhok millióit őrizzék. Ilymódon Skótországban a földtulajdon, fokozatos változásai útján, arra vezetett, hogy az embereket elűzték a juhok. Mondjuk tehát ki, hogy a földtulajdon intézményének gondviselésszerű célja Skótországban az volt, hogy az embereket elűzzék a juhok, és akkor gondviselésszerű történelmet műveltünk.

Bizonyos, hogy az egyenlőségre való törekvés jellemző sajátossága századunknak. Aki most azt mondja, hogy az összes megelőző évszázadok, amelyekben a szükségletek, a termelési eszközök stb. egészen mások voltak, gondviselésszerűen az egyenlőség megvalósításán munkálkodtak, az először is a mi évszázadunk eszközeit és embereit helyettesíti be az előző évszázadok emberei és eszközei helyébe, azonkívül pedig félreismeri azt a történelmi mozgást, amelynek során az egymást követő nemzedékek az előző nemzedékek által elért eredményeket átalakították. A közgazdászok nagyon jól tudják, hogy ugyanaz a dolog, amely az egyik ember számára kész termék volt, az a másik számára csak az új termelés nyersanyaga.

Tegyük fel, akárcsak Proudhon úr, hogy a társadalmi géniusz a hűbérurakat azzal a gondviselésszerű szándékkal teremtette, jobban mondva rögtönözte, hogy a colonusokat⁷ felelős és egyenlősített munkásokká változtassa, és akkor ahhoz a Gondviseléshez méltóan helyettesítettünk be célokat és személyeket, amely Skótországban bevezette a földtulajdont, hogy rosszakaratú kedvtelésének kielégítésére embereket juhokkal űzzön el.

Minthogy azonban Proudhon úr oly gyengéd érdeklődéssel viseltetik a Gondviselés iránt, felhívjuk figyelmét Villeneuve-Bargemont úr „Histoire de l’économie politique” című művére, amelynek szerzője szintén egy gondviselésszerű célt hajszol. Ám ez a cél már nem az egyenlőség, hanem a katolicizmus.

A közgazdászok sajátságos módon járnak el. Szerintük csak kétféle intézmény van: mesterséges és természetes. A hűbériség intézményei mesterséges intézmények, a burzsoázia intézményei természetesek. Ebben a teológusokhoz hasonlítanak, akik szintén kétféle vallást különböztetnek meg. Minden vallás, amely nem az övék, az emberek kitalálása, saját vallásuk ellenben Isten emanációja. Amikor a közgazdászok azt mondják, hogy a jelenlegi viszonyok — a polgári termelés viszonyai — természetesek, ezzel azt akarják értésünkre adni, hogy ezek olyan viszonyok, amelyek között a gazdagság létrehozása és a termelőerők fejlődése a természeti törvényeknek megfelelően történik. Ezek a viszonyok maguk tehát az idők befolyásától független természeti törvények. Örök törvények, amelyeknek mindig uralkodniuk kell a társadalmon. Vagyis történelem volt, de többé már nincs. Volt történelem, mert voltak hűbéri intézmények, és mert az ezekben az intézményekben található termelési viszonyok egészen mások, mint a burzsoá társadalom termelési viszonyai, amelyeket a közgazdászok természeteseknek és ezért örököseknek akarnak feltüntetni.

A hűbériségnek is megvolt a maga proletariátusa — a jobbágyság, amely a burzsoázia összes csíráit magában foglalta. A feudális termelésnek is volt két antagonisztikus eleme, melyeket szintén a hűbériség szép oldalának és rossz oldalának neveznek, figyelmen kívül hagyva, hogy mindig a rossz oldal az, amely végül is diadalt arat a szép felett. Éppen a rossz oldal hozza létre a történelmet csináló mozgást azzal, hogy megteremti a harcot. Ha a közgazdászok a hűbériség uralmának idején, fellelkesülve a lovagi erényeken, a jogok és kötelességek szép összhangján, a városok patriarchális életén, a falusi háziipar virágzásán és a korporációkban, testületekben, céhekben szervezett ipar fejlődésén, egyszóval mindazon, ami a hűbériség szép oldala, azt a feladatot tűzték volna ki maguknak, hogy kiirtják mindazt, ami árnyékot vet erre a képre — a jobbágyságot, a kiváltságokat, az anarchiát —, mit értek volna el ezzel? Megsemmisítették volna a harc összes alkotó elemeit, csírájában elfojtották volna a burzsoázia kifejlődését. Arra az abszurd feladatra vállalkoztak volna, hogy kiküszöbölik a történelmet.

Mihelyt a burzsoázia felülkerekedett, szóba sem került többé a hűbériségnek sem a jó, sem a rossz oldala. A termelőerők, amelyeket a burzsoázia a hűbériség alatt kifejlesztett, az ő birtokába kerültek. Széttörtek az összes régi gazdasági formák, az azoknak megfelelő magánjogi viszonyok, az a politikai állapot, amely a régi polgári társadalom hivatalos kifejezője volt.

Ha tehát a hűbéri termelést helyesen akarjuk megítélni, akkor azt antagonizmuson alapuló termelési módnak kell tekintenünk. Meg kell mutatnunk, hogyan termelték a gazdagságot ezen az antagonizmuson belül, hogyan fejlődtek a termelőerők egyidejűleg az osztályok antagonizmusával, hogyan növekedett állandóan ez osztályok egyike, a rossz oldal, a társadalom hátrányos része, odáig, hogy végre megérlelődtek felszabadulásának anyagi feltételei. Nem mondja-e meg ez elég világosan, hogy a termelési mód, azok a viszonyok, amelyek között a termelőerők kifejlődnek, a legkevésbé sem örök törvények, hanem az emberek és termelőerőik meghatározott fejlettségének felelnek meg, és hogy az emberek termelőerőiben beállott változás szükségszerűen változást idéz elő termelési viszonyaikban? Minthogy mindennél fontosabb, hogy a civilizáció gyümölcsei, a már megszerzett termelőerők veszendőbe ne menjenek, szét kell törni azokat a hagyományos formákat, amelyek között termelték őket. Ettől a pillanattól kezdve a forradalmi osztály konzervatívvá válik.

A burzsoázia olyan proletariátussal kezdi, mely maga is a hűbéri idők proletariátusának⁸ maradványa. Történelmi fejlődése során a burzsoázia szükségszerűen kifejleszti antagonisztikus jellegét, amely kezdetben többé-kevésbé burkolt, csak lappangó állapotban van meg. Ahogy a burzsoázia fejlődik, fejlődik ki ölében egy új proletariátus, a modern proletariátus: kifejlődik a harc a proletár osztály és burzsoá osztály között, az a harc, amely, mielőtt mindkét oldalon megérzik, észreveszik, értékelik, megértik, bevallják és hangosan proklamálják, eleinte csak részleges és időleges összeütközésekben, romboló cselekedetekben nyilvánul meg. Másrészt a modern burzsoázia összes tagjainak azonos ugyan az érdeke, amíg egy másik osztállyal szembenálló osztályt alkotnak, de ellentétes, antagonisztikus érdekeik vannak, mihelyt egymással állanak szemben. Ez az érdekellentét polgári életük gazdasági feltételeiből fakad. Napról napra nyilvánvalóbbá válik tehát, hogy azoknak a termelési viszonyoknak, amelyekben a burzsoázia mozog, nem egységes, egyszerű, hanem kettős jellege van; hogy ugyanazon viszonyok között, amelyek között a gazdagságot termelik, termelik a nyomorúságot is; hogy ugyanazon viszonyok között, amelyek között a termelőerők fejlődnek, van egy olyan erő is, amely az elnyomást termeli; hogy ezek a viszonyok a polgári gazdagságot, azaz a burzsoá osztály gazdagságát csak úgy termelik, hogy közben állandóan megsemmisítik ezen osztály egyes tagjainak gazdagságát és kitermelnek egy folytonosan növekvő proletariátust.

Minél jobban kitűnik ez az antagonisztikus jelleg, annál inkább kerülnek összeütközésbe a közgazdászok, a polgári termelés tudományos képviselői saját elméletükkel; különböző iskolák alakulnak.

Vannak fatalista közgazdászok, akik elméletükben éppen olyan közönyösek aziránt, amit ők a polgári termelés hátrányainak neveznek, mint amilyen közönyösek a gyakorlatban maguk a burzsoák a proletárok szenvedései iránt, akiknek segítségével gazdagságukat megszerzik. E fatalista iskolában vannak klasszikusok és romantikusok. A klasszikusok, mint Adam Smith és Ricardo, azt a burzsoáziát képviselik, amely még harcban áll a hűbéri társadalom maradványaival, és csak azon fáradozik, hogy a gazdasági viszonyokat megtisztítsa a hűbéri foltoktól, növelje a termelőerőket és új lendületet adjon az iparnak és a kereskedelemnek. Az a proletariátus, amely ebben a harcban részt vesz és belemerül e lázas munkába, csak múló, véletlen szenvedéseket él át, és maga is ilyeneknek tekinti szenvedéseit. Az olyan közgazdászoknak, mint Adam Smith és Ricardo, akik e korszak történészei, csupán az a küldetésük, hogy kimutassák, hogyan lehet szert tenni gazdagságra a polgári termelés viszonyai között, hogy e viszonyokat kategóriákba, törvényekbe foglalják és kimutassák, mennyivel alkalmasabbak ezek a törvények és kategóriák a gazdagság termelésére, mint a hűbéri társadalom törvényei és kategóriái. A nyomorúság az szemükben csak az a fájdalom, amely minden szülés velejárója, a természetben éppúgy, mint az iparban.

A romantikusok a mi korunkhoz tartoznak, ahhoz a korhoz, amikor a burzsoázia közvetlen ellentétben áll a proletariátussal, amikor a nyomorúság éppen olyan óriási bőségben keletkezik, mint a gazdagság. A közgazdászok ekkor unott fatalistáknak játsszák meg magukat, és álláspontjuk magaslatáról a lenézés gőgös pillantását vetik a gazdagságot gyártó emberábrázatú gépekre. Szajkózzák elődeik valamennyi fejtegetését, de a közönyösség, amely azoknál naivság volt, náluk tetszelgéssé válik.

Azután következik a humanitárius iskola, amely szívére veszi a mai termelési viszonyok rossz oldalát. Hogy lelkiismeretét megnyugtassa, igyekszik a valóságos ellentéteket kissé elsimítani; őszintén fájlalja a proletariátus balsorsát, a burzsoák egymás közti féktelen konkurrenciáját; a munkásoknak azt tanácsolja, hogy legyenek mértékletesek, dolgozzanak szorgalmasan és nemzzenek kevesebb gyermeket; a burzsoáknak azt ajánlja, hogy megfontolt hévvel vegyenek részt a termelésben. Ennek az iskolának egész elmélete azon alapul, hogy véget nem érő megkülönböztetéseket tesz az elmélet és a gyakorlat, az elvek és az eredmények, az eszme és alkalmazása, a tartalom és a forma, a lényeg és a valóság, a jog és a tény, a jó és a rossz oldal között.

A filantropikus iskola a humanitárius iskola tökéletesített kiadása. Tagadja az antagonizmus szükségességét; minden emberből burzsoát akar faragni; az elméletet akarja megvalósítani, amennyiben az elmélet eltér a gyakorlattól és nem foglal magában antagonizmust. Mondani sem kell, hogy elméletben könnyű elvonatkoztatni azoktól az ellentmondásoktól, amelyekbe a valóságban lépten-nyomon beleütközünk. Így aztán ez az elmélet az eszményített valóság lesz. A filantrópok tehát meg akarják tartani a polgári viszonyokat kifejező kategóriákat, anélkül az antagonizmus nélkül, amely alkotja őket és elválaszthatatlan tőlük. A filantrópok azt képzelik, hogy ők komolyan harcolnak a burzsoá gyakorlat ellen, holott burzsoábbak, mint a többiek.

Ahogyan a közgazdászok a burzsoá osztály tudományos képviselői, ugyanúgy a szocialisták és a kommunisták a proletariátus osztályának teoretikusai. Amíg a proletariátus még nem eléggé fejlett ahhoz, hogy osztállyá alakuljon, és — ennélfogva — a proletariátusnak a burzsoázia ellen folyó harca még nem politikai jellegű, amíg a termelőerők magának a burzsoáziának a méhében még nem eléggé fejlődtek ki ahhoz, hogy láthatóvá tegyék a proletariátus felszabadításához és egy új társadalom kialakításához szükséges anyagi feltételeket, addig ezek a teoretikusok csak utópisták, akik az elnyomott osztályok ínségének elhárítására rendszereket agyainak ki, és egy újjáteremtő tudományt hajhásznak. De ahogy a történelem előrehalad és vele a proletariátus harca is élesebben kirajzolódik, többé nincs szükségük arra, hogy a tudományt elméjükben keressék; csak számot kell adniuk maguknak arról, ami szemük előtt lejátszódik, és annak szócsövévé kell válniuk. Amíg keresik a tudományt és csak rendszereket csinálnak, amíg a harc kezdetén vannak, addig a nyomorban csak a nyomort látják, és nem látják meg annak forradalmi, felforgató oldalát, amely a régi társadalmat meg fogja dönteni. Mihelyt ezt meglátják, attól fogva a történelmi mozgalom által létrehozott tudomány, mely ezzel a mozgalommal az okok teljes ismeretében egyesül, többé már nem doktrinér — forradalmivá lett.

Térjünk vissza Proudhon úrhoz.

Minden gazdasági viszonynak van egy jó és egy rossz oldala; ez az egyetlen pont, amelyben Proudhon úr nem hazudtolja meg önmagát. Úgy látja, hogy a jó oldalt a közgazdászok fejtették ki, a rosszat a szocialisták állították pellengérre. A közgazdászoktól az örök viszonyok szükségességét veszi kölcsön, a szocialistáktól pedig azt az illúziót, amely a nyomorban csak a nyomort látja. Mindkettővel egyetért, miközben a tudomány tekintélyére igyekszik hivatkozni. A tudomány az számára egy tudományos formula ösztövér méreteire zsugorodik; ő az az ember, aki formulákra vadászik. Ilymódon Proudhon úr azzal hízeleg magának, hogy megbírálta mind a politikai gazdaságtant, mind a kommunizmust — holott mélyen alatta áll egyiknek is, másiknak is. Alatta áll a közgazdászoknak, mert azt hiszi, hogy mint filozófus, akinek egy bűvös formula van a birtokában, megengedheti magának, hogy tisztán közgazdasági részletekbe ne mélyedjen bele; a szocialistáknak pedig azért, mert sem elegendő bátorsága, sem elegendő éleslátása nincs ahhoz, hogy, akár csak spekulative, felülemelkedjék a burzsoá látókörön.

A szintézis akar lenni, pedig csak összetett tévedés.

Mint a tudomány embere, a burzsoák és a proletárok felett akar lebegni; pedig csak kispolgár, aki állandóan ide-oda hányódik a tőke és a munka, a politikai gazdaságtan és a kommunizmus között.

Proudhon úr szerint a munkamegosztás nyitja meg a gazdasági evolúciók szériáját.

A munkamegosztás Proudhon úr szerint örök törvény, egyszerű és elvont kategória. Ezek szerint tehát az absztrakciónak, az eszmének, a szónak elégnek kell lennie ahhoz, hogy a történelem különböző korszakainak munkamegosztását megmagyarázza. A kasztokat, a céheket, a manufaktúrarendszert, a nagyipart, mindent ezzel az egyetlen megosztani szóval kell megmagyarázni. Tanulmányozzátok mindenekelőtt alaposan a megosztani értelmét, és nincs szükségetek többé arra, hogy azt a számos hatást tanulmányozzátok, amelyek a munkamegosztásnak minden korszakban meghatározott jelleget adnak.

Persze túlságosan leegyszerűsítenénk a dolgokat, ha csupán Proudhon úr kategóriáira vezetnénk vissza őket. A történelem menete nem ilyen kategórikus. Németországban három egész évszázadra volt szükség ahhoz, hogy az első nagy munkamegosztás, vagyis a város és falu szétválása végbemenjen. Amilyen mértékben ez az egyetlen viszony, a város és falu közötti viszony módosult, úgy módosult az egész társadalom is. Ha a munkamegosztásnak akár csak ezt az egy oldalát vesszük szemügyre, Itt az ókori köztársaságokat, amott a keresztény feudalizmust látjuk, itt a régi Angliát a maga báróival, amott a modern Angliát pamutmágnásaival (cotton-lords).

A XIV. és XV. században, amikor még nem voltak gyarmatok, amikor Amerika még egyáltalán nem, és Ázsia csak Konstantinápoly közvetítésével létezett Európa számára, amikor még a Földközi-tenger volt a kereskedelmi tevékenység központja, a munkamegosztásnak egészen más formája, egészen más jellege volt, mint a XVII. században, amikor a spanyolok, portugálok, hollandok, angolok, franciák a világ minden részén gyarmatokat alapítottak. A piac kiterjedése, arculata a különböző korszakokban a munkamegosztásnak olyan arculatot, olyan jellegzetességet adott, amelyet nehéz volna a puszta megosztani szóból, az eszméből, a kategóriából levezetni.

„A. Smith óta minden közgazdász” — mondja Proudhon úr — „utalt a megosztás törvényének előnyeire és hátrányaira, de sokkal jobban hangsúlyozták az előnyöket, mint a hátrányokat, mert ez jobban megfelelt optimizmusuknak, és egyikük sem kérdezte soha önmagától, hogy mik lehetnek egy törvény hátrányai [...] Hogyan vezet ugyanaz az elv, ha következményeit szigorúan nyomon kísérjük, merőben ellentétes hatásokra? Egyetlen közgazdász sem akadt, sem A. Smith előtt, sem utána, aki akárcsak észre is vette volna, hogy itt egy megoldandó problémáról van szó. Say eljut annak felismeréséig, hogy a munkamegosztásban ugyanaz az ok hozza létre az előnyt, amely a kárt is szüli.” [I. köt. 95., 96. old.]

A. Smith messzebb látott, mint Proudhon úr véli. Nagyon jól látta, hogy

„a különböző emberek között a természetes képességek különbsége valójában sokkal csekélyebb, mint gondoljuk. Az az annyira különböző hajlam, amely a különféle foglalkozású embereket érett korukban látszólag megkülönbözteti egymástól, nem annyira oka, mint inkább következménye a munkamegosztásnak.” [I. köt. 20. old.]

Eredetileg egy teherhordó sokkal kevésbé különbözik egy filozófustól, mint a komondor az agártól. A munkamegosztás az, amely szakadékot hozott létre kettejük között. Mindez azonban nem akadályozza meg Proudhon urat abban, hogy más helyen azt ne állítsa, hogy Adam Smithnek sejtelme sem volt a munkamegosztás okozta hátrányokról, s ki ne jelentse, hogy J. B. Say ismerte fel először, „hogy a munkamegosztásban ugyanaz az ok hozza létre az előnyt, amely a kárt is szüli”. [I. köt. 96. old.]

De hallgassuk meg Lemonteyt; Suum cuique.⁹

„J. B. Say úr abban a megtiszteltetésben részesített, hogy kitűnő »Traité d’économie politique«-jában adoptálta azt az elvet, amelyet én hoztam napvilágra¹⁰ ebben a munkamegosztás erkölcsi hatásáról szóló részletben. Kétségtelenül könyvemnek kissé frivol címe akadályozta meg abban, hogy idézzen engem. Csakis ennek tulajdoníthatom egy olyan író hallgatását, aki maga sokkal gazdagabb, semhogy ilyen szerény kölcsönt letagadjon.”¹¹ (Lemontey: Oeuvres complètes, Párizs 1840. I. köt. 245. old.)

Szolgáltassunk neki igazságot: Lemontey elmésen fejtette ki a napjainkban kialakult munkamegosztás kellemetlen következményeit, és ehhez Proudhon úr semmit sem tudott hozzátenni. Mivel azonban Proudhon úr hibájából már belebocsátkoztunk ebbe az elsőbbségi kérdésbe, jegyezzük meg még mellesleg, hogy jóval Lemontey előtt és 17 évvel Adam Smith, A. Ferguson e tanítványa előtt maga Ferguson világosan kifejtette ezt a dolgot egy kizárólag a munkamegosztást tárgyaló fejezetben.

„Még abban is kételkedni lehetne, hogy a nemzet tehetségének mértéke a művességek haladásával növekszik. Több kézművesség [...] akkor sikerül a legjobban, amikor teljesen kikapcsolják az érzést és az észt, és a tudatlanság szűlőanyja az iparnak, akárcsak a babonának. A gondolkodás és a képzelőerő alá van vetve a tévedésnek, de a láb vagy a kéz mozgatásának megszokása sem az egyiktől, sem a másiktól nem függ. Így azt mondhatnánk, hogy a manufaktúrában a tökéletesség abban áll, hogy nélkülözni lehet az agyat, úgyhogy szellemi erőfeszítés nélkül a műhelyt egy gépnek lehet tekinteni, melynek részei emberek [...] A parancsnok lehet nagyon tapasztalt a hadviselés művészetében, a katona minden érdeme ellenben csak néhány kéz- vagy lábmozdulat végrehajtására korlátozódik. Az egyik megnyerhette azt, amit a másik elvesztett [...] Olyan korszakban, amelyben mindent különválasztottak, maga a gondolkodás művészete is külön mesterség lehet.” (A. Ferguson: Essai sur l’histoire de la société civile, Párizs 1783 [II. köt. 108., 109., 11О. old.; IV. rész I. fej.].)

Hogy befejezzük irodalmi elkalandozásunkat, határozottan tagadjuk, hogy „minden közgazdász sokkal jobban hangsúlyozta a munkamegosztás előnyeit, mint hátrányait”. Elegendő csak Sismondit megnevezni.

Ami a munkamegosztás előnyeit illeti, Proudhon úrnak nem volt más tennivalója, mint többé-kevésbé dagályosan körülírni a közismert általános szólamokat.

Lássuk mármost, hogyan vezeti le Proudhon úr a munkamegosztásból, amelyet általános törvénynek, kategóriának, eszmének fog fel, a vele kapcsolatos hátrányokat. Hogyan van az, hogy ez a kategória, ez a törvény, Proudhon úr egyenlősítő rendszerének rovására, a munka egyenlőtlen elosztását foglalja magában?

„A munka megosztásának eme ünnepélyes órájában szélvihar kerekedik az emberiség felett. A haladás nem mindenki számára azonos és egységes módon teljesedik be; [...] kezdetben még csak kevésszámú kiváltságosra terjed ki [...] Az, hogy a haladás egyes személyeket ilymódon előnyben részesített, hitette el oly sokáig, hogy az életfeltételek egyenlőtlensége természetes és gondviselésszerű, ez hívta életre a kasztokat és épített fel hierarchikusan minden társadalmat.” (Proudhon, I. köt. 94. old.)

A munkamegosztás teremtette meg a kasztokat. Márpedig a kasztok a munkamegosztás hátrányai; tehát a munkamegosztás szülte a hátrányokat. Quod erat demonstrandum.¹² Ha tovább akarunk jutni és megkérdezzük, mi vitte rá a munkamegosztást, hogy megteremtse a kasztokat, a hierarchikus berendezkedéseket és a kiváltságosokat, Proudhon úr azt fogja felelni: a haladás. És mi teremtette meg a haladást? A korlát. A korlát Proudhon úr szerint az, hogy a haladás egyes személyeket előnyben részesít.

A filozófia után következik a történelem. Ez már nem a leíró, sem a dialektikus, hanem az összehasonlító történelem. Proudhon úr párhuzamot von a mai nyomdász és a középkor nyomdásza között, a Creusot-gyár munkása és a falusi patkolókovács között, napjaink írója és a középkor írója között, s a mérleg serpenyőjét azoknak az oldalára billenti, akik többé-kevésbé a középkor által megteremtett vagy ránkhagyott munkamegosztáshoz tartoznak. Egyik történelmi korszak munkamegosztását szembeállítja egy másik történelmi korszak munkamegosztásával. Ez volt-e az, amit Proudhon úrnak ki kellett mutatnia? Nem. Egyáltalában a munkamegosztásnak, a munkamegosztásnak mint kategóriának hátrányait kellett volna megmutatnia. Egyébként miért időzzünk Proudhon úr művének ennél a részénél, amikor, mint kissé később látni fogjuk, maga határozottan visszavonja mindezeket az úgynevezett fejtegetéseket?

„A felaprózott munka első hatása” — folytatja Proudhon úr — „a lélekmegrontáson kívül a munkanap meghosszabbítása, amely a felhasznált intelligencia összegével fordított arányban növekszik [...] Minthogy azonban a munkanap időtartama nem haladhatja meg a tizenhat-tizennyolc órát, ezért, attól kezdve, hogy a kiegyenlítés nem történhet meg az idő révén, megtörténik az ár révén, és a munkabér csökkenni fog [...] Ami kétségtelen, és amit egyedül fontos itt megemlítenünk, az az, hogy az egyetemes lelkiismeret nem helyezi ugyanarra a szintre egy művezető munkáját és egy napszámos műveletét. A munkanap árának csökkentése tehát szükségessé válik, úgyhogy a munkás, miután a lealacsonyító funkció a lelkét elnyomorította, nem kerülheti el azt, hogy a díjazás csekély volta testileg is megtámadja.” [I. köt. 97—98. old.]

Nem térünk ki e szillogizmusok logikai értékére; Kant tévútra vezető paralogizmusoknak nevezte volna őket.

Lényegük a következő:

A munkamegosztás lealacsonyító funkcióra korlátozza a munkást; ennek a lealacsonyító funkciónak megrontott lélek felel meg; a lélekmegrontásnak pedig az egyre fokozódó bérleszállítás. És Proudhon úr, hogy bebizonyítsa, hogy ez a bérleszállítás megfelel a megrontott léleknek, lelkiismerete megnyugtatására kijelenti, hogy az egyetemes lelkiismeret az, amely ezt így kívánja. Vajon az egyetemes lelkiismeretbe Proudhon úr lelke is beleszámít?

A gépek Proudhon úr számára a „munkamegosztás logikai antitézisét” jelentik, és Proudhon úr, dialektikája segítségével, azzal kezdi, hogy a gépeket gyárrá változtatja.

Miután Proudhon úr a modern gyárat feltételezte azért, hogy a nyomorúságot a munkamegosztásból származtathassa, most feltételezi a munkamegosztás által szült nyomorúságot azért, hogy eljuthasson a gyárhoz, és azt e nyomorúság dialektikus tagadásaként mutathassa be. Miután a munkást erkölcsi szempontból lealacsonyító funkcióval, fizikai szempontból pedig a bér csekély voltával sújtotta; miután a munkást a művezető fennhatósága alá helyezte, és munkáját a napszámos műveletére süllyesztette, ismét a gyárát és a gépeket vádolja meg, hogy a munkást lealacsonyítják „azáltal, hogy munkáltatót adnak neki”, majd a munkás lealázását betetőzi azzal, hogy „a kézműves rangjáról a napszámos rangjára süllyeszti”. Szép dialektika! És még ha itt megállna; de nem, a munkamegosztás új történetére van szüksége, most már nem azért, hogy ebből az ellentmondásokat levezesse, hanem hogy a gyárat a maga módján rekonstruálja. Hogy e célt elérje, el kell felejtenie mindazt, amit az imént a munkamegosztásról mondott.

A munkának más-más a szervezete és a megosztása aszerint, hogy milyen szerszámokkal rendelkezik. A kézimalom más munkamegosztást tételez fel, mint a gőzmalom. A történelem arculcsapása tehát, ha valaki általában a munkamegosztással kezdi, hogy azután egy specifikus termelési szerszámhoz, a gépekhez jusson el.

A gép éppoly kevéssé közgazdasági kategória, mint az ökör, amely az ekét húzza. A gép csak termelőerő. A gépek alkalmazásán alapuló modern gyár, az társadalmi termelési viszony, közgazdasági kategória.

Lássuk mármost, hogyan alakulnak a dolgok Proudhon úr ragyogó elképzelésében.

„A társadalomban az újabb és újabb gépek megjelenése az antitézis, a munkamegosztás ellenformulája: az ipar géniuszának tiltakozása a felaprózott és emberölő munka ellen. Tulajdonképpen mi hát a gép? Mód a munka különböző részeinek, amelyeket a munkamegosztás szétválasztott, egyesítésére. Minden gép mint többféle művelet összefoglalása határozható meg [...] A gép révén tehát a munkás restaurációja megy majd végbe [...] A gépek, amelyek a politikai gazdaságtanban ellentmondásba helyezked- nek a munkamegosztással, a szintézist képviselik, amely az emberi elmében az analízissel helyezkedik szembe [...] A munkamegosztás csak a munka különböző részeit választotta szét, de mindenkinek megadta a lehetőséget arra, hogy a neki legmegfelelőbb specialitásnak szentelje magát; a gyár a munkásokat minden egyes résznek az egészhez való viszonya szerint csoportosítja [...] beviszi a tekintély elvét a munkába [...] Ez azonban nem minden: a gép, vagy a gyár, miután a munkást lealacsonyította azáltal, hogy munkáltatót adott neki, betetőzi a munkás lealázását azzal, hogy a kézműves rangjáról a napszámos rangjára süllyeszti [...] Az a periódus, amelyben most élünk, a gépek periódusa, egy különös jellegzetesség által tűnik ki, a bérmunka által [...] A bérmunka későbbi keletű, mint a munkamegosztás és a csere.“ [I. köt. 135., 136., 161., 164. old.]

Egy egyszerű megjegyzés Proudhon úr számára. A munka különböző részeinek szétválasztása, amely mindenkinek megadja a lehetőséget arra, hogy a neki legmegfelelőbb specialitásnak szentelje magát, ez a szétválasztás, amelyet Proudhon úr a világ kezdetétől keltez, csak a modern iparban, a konkurencia uralma alatt létezik.

Proudhon úr ezután egy rendkívül „érdekes genealógiát” ad elő nekünk, hogy bebizonyítsa, miként keletkezett a gyár a munkamegosztásból és a bérmunka a gyárból.
1. Feltételez egy embert, aki „észrevette, hogy ha a termelést különböző részeire bontják és mindegyik részt külön munkással végeztetik el”, ezzel megsokszorozzák a termelőerőket.
2. Ez az ember „megragadja ennek az eszmének a fonalát, és azt mondja magában, hogy ha megalakít egy állandó, a maga elé kitűzött speciális cél számára összeválogatott munkáscsoportot, akkor folyamatosabb termelést tudna elérni stb.” [I. köt. 161. old.]
3. Ez az ember indítványt tesz más embereknek, hogy eszméjét és eszméjének fonalát ragadják meg.
4. Ez az ember az ipar kezdetén egyenlő félként kezeli társait, akik később munkásaivá válnak.
5. „Valóban érthető, hogy ennek az eredeti egyenlőségnek a munkáltató előnyös helyzete és a bérmunkás függősége miatt igen hamar el kellett tűnnie.” [I. köt. 163. old.]
Íme újabb ízelítő Proudhon úr történelmi és leíró módszeréből.

Vizsgáljuk meg mármost történelmi és közgazdasági szempontból, vajon a gyár, illetve a gép valóban a munkamegosztásnál később vitte-e be a tekintély elvét a társadalomba; vajon egyfelől rehabilitálta-e a munkást ugyanakkor, amikor másfelől a tekintélynek vetette alá; vajon a gép a megosztott munka újraösszetétele-e, a munka szintézise-e szemben a munka analízisével?

A társadalomnak mint egésznek az a közös vonása a gyár belsejével, hogy neki is megvan a maga munkamegosztása. Ha egy modern gyár munkamegosztását vennénk példaként, hogy azt egy egész társadalomra alkalmazzuk, akkor a gazdagság termelésére kétségtelenül az a társadalom lenne a legjobban megszervezve, amelynek csak egyetlen vállalkozója lenne mint vezető, aki előre meghatározott szabály szerint osztja szét a közösség különböző tagjai között a tennivalókat. De ez koránt sincs így. Míg a modern gyáron belül a munkamegosztást a vállalkozó tekintélye a legaprólékosabban szabályozza, a modern társadalomban a munka elosztására semmi más szabály, semmi más tekintély nincsen, mint a szabad konkurencia.

A patriarchális rendszerben, a kasztrendszerben, a hűbéri és a céhrendszerben az egész társadalmon belüli munkamegosztás meghatározott szabályok szerint valósult meg. Talán egy törvényhozó rendelte el ezeket a szabályokat? Nem. Eredetileg az anyagi termelés feltételeiből jöttek létre, és csak sokkal később emelkedtek törvényerőre. A munkamegosztásnak ezek a különböző formái így lettek a társadalmi szervezetnek mindmegannyi alapjai. Ami az üzemen belüli munkamegosztást illeti, az mindezekben a társadalmi formákban igen kevéssé fejlődött ki.

Sőt, általános szabályként megállapítható, hogy minél kevésbé irányítja a tekintély a munkamegosztást a társadalmon belül, annál jobban kifejlődik a munkamegosztás az üzemen belül, és annál inkább alá van vetve egyetlen ember tekintélyének. Eszerint a munkamegosztás szempontjából a tekintély az üzemben és a tekintély a társadalomban fordított arányban állnak egymással.

Mármost látnunk kell, miféle üzem az, amelyben a foglalkozások nagyon elkülönültek, amelyben minden munkás feladata nagyon egyszerű műveletre korlátozódik, és ahol a tekintély — a tőke — csoportosítja és igazgatja a munkásokat. Hogyan jött létre ez a fajta üzem? Hogy erre a kérdésre válaszolhassunk, meg kell vizsgálnunk, hogyan fejlődött ki a tulajdonképpeni manufaktúraipar. Arról az iparról akarok beszélni, amely még nem a modern ipar a maga gépeivel, de már sem nem a középkor kézműveseinek ipara, sem nem háziipar. Nem akarunk a részletekbe túlságosan belebocsátkozni, csak néhány főbb pontot szögezünk le, hogy érzékeltessük, mennyire nem lehet formulákkal történelmet csinálni.

A manufaktúraipar kialakulásának egyik legelengedhetetlenebb feltétele a tőkék felhalmozása volt; ezt Amerika felfedezése és nemesfémeinek behozatala könnyítette meg.

Kellőképpen be van bizonyítva, hogy a csereeszközök gyarapodása egyrészt a bér és a földjáradék elértéktelenedésére, másrészt az ipari profit megnövekedésére vezetett. Más szavakkal: amilyen mértékben hanyatlott a földtulajdonosok osztálya és a dolgozók osztálya, a hűbérurak és a nép, olyan mértékben emelkedett a tőkések osztálya, a burzsoázia.

Más körülmények is voltak még, amelyek egyidejűleg elősegítették a manufaktúraipar kifejlődését: a forgalomba hozott árumennyiség növekedése, mihelyt a kereskedelem a Jóreménység-fok körülhajózásával behatolt Kelet-Indiába; a gyarmati rendszer; a tengeri kereskedelem kifejlődése.

Egy másik tényező, amelyet a manufaktúraipar történetében még nem méltattak kellőképpen, a hűbérurak nagyszámú kíséretének elbocsátása. E kíséretek alárendelt tagjai csavargókká váltak, mielőtt az üzemekbe beálltak volna. A manufaktúraüzemek megteremtését csaknem általános csavargás előzte meg a XV. és XVI. században. Az üzem további hatalmas támaszra lelt abban a nagyszámú parasztban, akiket, mivel a szántóföldeknek rétekké változtatásával és a mezőgazdasági haladással kevesebb munkáskézre volt szükség a föld megműveléséhez, folyamatosan kiűztek falvaikból, és akik évszázadokon át özönlöttek a városokba.

A piac kibővülése, a tőkék felhalmozódása, az osztályok társadalmi helyzetében beállott változások, jövedelmi forrásaiktól megfosztott emberek tömege — ez a manufaktúra kialakulásának mindmegannyi történelmi előfeltétele. Nem — mint Proudhon úr mondja — egyenlő felek közt létrejött barátságos megállapodások egyesítették az embereket az üzemben. Még csak nem is a régi céhek méhéből született meg a manufaktúra. A kereskedő lett a modern üzem főnöke, nem pedig a régi céhmester. Csaknem mindenütt elkeseredett harc dúlt a manufaktúra és a mesterségek között.

A szerszámok és munkások felhalmozódása és koncentrációja megelőzte az üzemen belüli munkamegosztás kifejlődését. Egy manufaktúra sokkal inkább állt sok munkásnak és sok mesterségnek egy és ugyanazon helyiségben, egy teremben, egyetlen tőke parancsnoksága alatt való egyesítéséből, mint a munkák felbontásából és egy-egy speciális munkásnak egy-egy nagyon egyszerű feladathoz való hozzáidomításából.

Egy manufaktúraüzem hasznossága nem annyira a tulajdonképpeni munkamegosztásból, mint inkább abból a körülményből fakadt, hogy benne nagyobb méretekben dolgoztak, sok mellékköltséget megtakarítottak stb. A XVI. század végén és a XVII. század elején a holland manufaktúra még alig ismerte a munkamegosztást.

A munkamegosztás kifejlődése feltételezi a munkásoknak egy üzemben való egyesítését. Egyetlen példa sincsen arra, sem a XVI., sem a XVII. században, hogy egy és ugyanazon mesterség különböző ágait annyira szétválasztva űzték volna, hogy elég lett volna őket egy helyen egyesíteni ahhoz, hogy kész manufaktúraüzemet kapjanak. Mihelyt azonban az embereket és a szerszámokat egyesítették, a céhek formájában fennállott munkamegosztás szükségszerűen újra létrejött, visszatükröződött az üzemen belül.

Proudhon úr szemében, aki a dolgokat tótágast látja, ha ugyan egyáltalában látja, az Adam Smith szerint értelmezett munkamegosztás megelőzi a manufaktúraüzemet, holott az ilyen üzem a munkamegosztás egyik létfeltétele.

A tulajdonképpeni gépek a XVIII. század végén jelennek meg. Mi sem képtelenebb, mint a gépekben a munkamegosztás antitézisét látni, a szintézist, amely a szétdarabolt munka egységét helyreállítja.

A gép a munkaszerszámok egyesítése, és semmiképpen sem a munkák kombinálása maga a munkás számára.

„Amikor a munkamegosztás révén minden külön művelet egy egyszerű szerszám kezelésére korlátozódott, akkor mindezen szerszámok egyesülése, egyetlen motor által mozgásba hozva — gépet alkot.” (Babbage: Traité sur l’économie des machines etc., Párizs 1833 [225. §].)

Egyszerű szerszámok; szerszámok felhalmozása; összetett szerszámok; az összetett szerszám mozgásbahozása egyetlen kézi motor, az ember által; e szerszámok mozgásbahozása a természeti erők által; gép; gépek rendszere, melyeknek csak egy motorjuk van; gépek rendszere, melyeknek önműködő motorjuk van — ez a gép fejlődése.

A termelési szerszámok koncentrációja és a munkamegosztás éppen olyan elválaszthatatlanok egymástól, mint a politika területén a közhatalom központosítása és a magánérdekek megoszlása. Angliában a földeknek, a mezőgazdasági munka ezen szerszámainak a koncentrációjával együtt jár a mezőgazdasági munka megosztása és a gépeknek a földművelésben való alkalmazása. Franciaországban viszont, ahol a szerszám, a föld, megoszlik, parcellarendszer van, általában nincs meg sem a mezőgazdasági munka megosztása, sem a gépeknek a földeken való alkalmazása.

Proudhon úr számára a munkaszerszámok koncentrációja a munkamegosztás tagadását jelenti. A valóságban ennek ismét az ellenkezőjét látjuk.

Amilyen mértékben fejlődik a szerszámok koncentrációja, fejlődik a munkamegosztás is és vice versa. Ez az oka annak, hogy a mechanika minden nagy felfedezését nagyobb munkamegosztás követi, és a munkamegosztás minden fokozódása viszont új mechanikai találmányokra vezet.

Szükségtelen emlékeztetnünk arra, hogy a munkamegosztás nagy előrehaladása Angliában a gépek feltalálása után kezdődött. Így például a szövők és a fonók legnagyobbrészt parasztok voltak, mint ahogy ezt elmaradt országokban még most is láthatjuk. A gépek feltalálása befejezte a manufaktúraiparnak a falusi ipartól való szétválását. A szövőt és a fonót, akik korábban egy család tagjai voltak, a gép szétválasztotta. Hála a gépnek, a fonó Angliában lakhat, ugyanakkor, amikor a szövő Kelet-Indiában él. A gépek feltalálása előtt egy ország ipara főként azokat a nyersanyagokat dolgozta fel, amelyeket saját talaja termelt, például Angliában a gyapjút, Németországban a lent, Franciaországban a selymet és a lent, Kelet-Indiában és a Levantéban a gyapotot stb. Hála a gépek és a gőz alkalmazásának a munkamegosztás olyan méreteket ölthetett, hogy a nemzeti talajtól elszakadt nagyipar egyesegyedül a világpiactól, a nemzetközi cserétől, a nemzetközi munkamegosztástól függ. Egyszóval, a gép annyira befolyásolja a munkamegosztást, hogy ha valamely tárgy gyártásában megtalálják a módját annak, hogy egy részét mechanikai úton állítsák elő, gyártása csakhamar két egymástól független iparágra különül.

Kell-e még arról a gondviselésszerű és emberbaráti célról beszélnünk, amelyet Proudhon úr a gépek feltalálásában és eredeti alkalmazásában felfedez?

Amikor Angliában a piac annyira kifejlődött, hogy a kézi munka többé nem tudta kielégíteni, érezni kezdték a gépek szükségességét. Ekkor gondoltak arra, hogy felhasználják a mechanikai tudományt, amely a XVIII. században már teljesen kialakult.

Az automatikus gyár első megjelenését olyan cselekmények jelzik, amelyek a legkevésbé sem voltak emberbarátiak. A gyermekeket korbáccsal kényszerítették munkára; adás-vétel tárgyává tették őket és szerződéseket kötöttek az árvaházakkal. Eltörölték a munkások tanulóidejéről hozott összes törvényeket, mert, hogy Proudhon úr kifejezését használjuk, szintetikus munkásra többé nem volt szükség. Végül 1825 óta¹³ csaknem minden új találmány a munkás és a vállalkozó közötti összeütközések eredménye volt, mert a vállalkozó mindenáron értéktelenné igyekezett tenni a munkás szakképzettségét. Minden újabb, valamelyest is jelentős sztrájk után egy-egy új gép bukkant fel. A munkás annyira nem látott a gépek alkalmazásá- ban valamiféle rehabilitációt, valamiféle restaurációt, amint azt Proudhon úr állítja, hogy a XVIII. században igen hosszú ideig tartó ellenállást fejtett ki az automata születőben levő uralmával szemben.

„Wyatt” — mondja dr. Ure — „már feltalálta a rovátkolt hengersort, a mesterséges fonóujjakat [...] A fő nehézség nem is annyira egy megfelelő önműködő mechanizmus feltalálásában [...] mint a szükséges fegyelem megteremtésében állott, abban, hogy az embereket lemondassák a munkában tapasztalható szabályszerűtlen szokásaikról és azonosítsák őket a nagy automata változhatatlan szabályszerűségével. De egy olyan fegyelmi kódexet feltalálni és sikerrel érvényesíteni, amely megfelel az automatikus rendszer szükségleteinek és sebességének, Herkuleshez méltó vállalkozás volt, s ez Arkwright nemes műve!”¹⁴ [I. köt. 21—22., 23. old.]

Mindent egybevetve, a gépek bevezetése növelte a munkamegosztást a társadalmon belül, leegyszerűsítette a munkás feladatát az üzemen belül, egyesítette a tőkét és még jobban széttagolta az embert.

Proudhon úr, valahányszor közgazdász akar lenni, és egy pillanatra félre kívánja tenni „az értelem szériájában levő fejlődést”, Adam Smithből meríti tudományát, vagyis azokból az időkből, amikor az automatikus gyár még csak keletkezőben volt. Valóban, mekkora a különbség a között a munkamegosztás között, mely Adam Smith idejében volt, és a között, amelyet az automatikus gyárban látunk. Hogy ezt jól felfoghassuk, elegendő néhány részletet idéznünk dr. Ure „Philosophie des manufactures” című munkájából.

„Amikor Adam Smith halhatatlan művét a politikai gazdaságtan alapjairól megírta, mivel az automatikus gépi berendezést még alig ismerték, Smith a munkamegosztást méltán tekinthette a manufaktúra tökéletesítése nagy alapelvének; kimutatta a tűgyártás példáján, miként válik a munkás, egy és ugyanazon művelettel való foglalkozás által tökéletesedve, gyorsabbá és olcsóbbá. Meglátta, hogy e szerint az elv szerint a manufaktúra minden ágában bizonyos műveleteket, mint pl. a sárgaréz drótoknak egyenlő darabokra vágását, könnyen lehet elvégezni; hogy másfajta munkák, mint például a tűfejek előállítása és ráillesztése, viszonylag nehezebbek; ebből tehát azt a következtetést vonta le, hogy minden ilyen műveletre természetszerűleg be lehet osztani egy munkást, akinek értéke és költsége ügyességének felel meg. Ez a hozzáalkalmazás a munkamegosztás lényege. De az, ami Smith doktor idejében hasznos például szolgálhatott, az ma csak félrevezetheti a közvéleményt a manufaktúraipar valódi elvét illetően. A munkáknak a különböző egyéni képességek szerint való megosztásával vagy helyesebben hozzáidomításával valójában nem sokat gondolnak a gyári foglalatosságban. Ellenkezőleg, mindenütt, ahol egy művelet nagy ügyességet és biztos kezet kíván, ezt, amilyen gyorsan csak lehet, kiveszik a túl ügyes és gyakran mindenfajta szabályszerűtlenségekre hajló munkás kezéből, hogy egy különleges mechanizmusra bízzák, amelynek automatikus működése oly jól van szabályozva, hogy egy gyermek felügyelhet rá.
A gyárrendszer elve tehát az, hogy a kézi munka helyébe a mechanikai tudományt állítják, és a kézművesek közötti munkamegosztást a folyamatnak alkotórészeire való bontásával helyettesítik. A kézi műveletek rendszerében általában az emberi munka volt a termék legdrágább eleme, de az automatikus rendszerben a munkás tehetségét fokozatosan kiszorítják az egyszerű gépkezelők.
Az emberi természet gyengeségénél fogva minél ügyesebb a munkás, annál akaratosabbá és nehezebben kezelhetővé válik, s ennek következtében annál kevésbé felel meg egy mechanikai rendszernek, amelyben alkalmi szabályszerűtlenségeivel súlyos károkat okozhat az egésznek. A mai gyáros fő dolga tehát az, hogy a tudomány és a tőke párosítása által munkásainak feladatát arra korlátozza, hogy éberséget és jártasságot tanúsítsanak, vagyis olyan tulajdonságokat, amelyeket fiatal korukban gyorsan tökélyre vihetnek, ha egyetlen folyamatra koncentrálják őket.
A munka fokozatokra osztásának rendszerében több évi tanulóidőre van szükség, amíg a munkás szeme és keze elég ügyessé válik ahhoz, hogy bizonyos mechanikai fogásokat végrehajthasson; de abban a rendszerben, amely egy folyamatot szétbont alkotórészeire és minden egyes részt automatikus géppel végeztet el, ezeket az elemi részeket rövid próbaidő után rá lehet bízni egy átlagos képességű személyre, sőt, szükség esetén ezt a személyt át lehet tenni egyik géptől a másikhoz a főnök tetszése szerint. Az ilyen áthelyezések éles ellentétben vannak azzal a régi gyakorlattal, amely megosztja a munkát, s az egyik munkásra azt szabja ki, hogy tűfejeket készítsen, a másikra, hogy tűhegyeket köszörüljön a legernyesztőbb, léleksorvasztó egyhangúsággal [...] De az egyenlősítés elve, vagyis az önműködő gépek rendszere szerint a munkás képességeit csak kellemes gyakorlásnak vetik alá stb. [...] Minthogy a dolga abban áll, hogy egy jól szabályozott mechanizmus munkáját ellenőrizze, ezt rövid idő alatt meg tudja tanulni; amikor pedig tevékenységét egyik gépről a másikra teszi át, váltogatja feladatát, és bővíti eszmevilágát azzal, hogy azokon az általános kombinációkon gondolkozik, amelyek a maga és társai munkájából fakadnak. Ilymódon a képességeknek az a béklyóba szorítása, a szellemnek az a korlátozása, a testnek az az elsatnyítása, amelyet nem ok nélkül tulajdonítanak a munkamegosztásnak, rendes körülmények között nem fordulhat elő a munkák egyenlő elosztásának rendszerében.
Valójában a gépi berendezés minden tökéletesítésének állandó célja és tendenciája az emberi munka teljes kiszorítása, illetve árának csökkentése azáltal, hogy nők és gyermekek munkájával helyettesíti a férfiakét, vagy tanulatlan munkások munkájával a szakképzett kézművesekét [...] Ez a tendencia, hogy csupán élénk szemű és hajlékony ujjú gyermekeket foglalkoztassanak nagy tapasztalattal rendelkező munkások helyett, azt mutatja, hogy az ügyesség különböző fokai szerinti munkamegosztás skolasztikus dogmáját felvilágosodott gyárosaink végre elvetették.” (André Ure: Philosophie des manufactures ou économie industrielle, I. köt. I. fej. (34—35. old.].)

Ami a modern társadalmon belüli munkamegosztást jellemzi, az az, hogy létrehozza a specialitásokat, a specialistákat és velük együtt a szakmai korlátoltságot.

„Álmélkodás fog el minket” — mondja Lemontey —, „látván, hogy régebbi korokban ugyanaz az ember egyaránt kitűnik mint filozófus, költő, szónok, történész, pap, államférfi és hadvezér. A mi lelkünket megdöbbenti az ilyen roppant terület látványa. Mindegyikünk sövénnyel veszi magát körül és bezárkózik a maga telkén. Nem tudom, vajon ez a feldarabolás megnagyobbítja-e a térséget, de azt jól tudom, hogy az ember megkisebbedik.” (213. old.]

Ami az automatikus gyáron belüli munkamegosztást jellemzi, az az, hogy a munka elvesztette minden speciális jellegét. De mihelyt mindenfajta speciális fejlődés megszűnik, érezhetővé kezd válni az egyetemesség iránti szükséglet, az egyén integrális fejlődésére irányuló törekvés. Az automatikus gyár kiküszöböli a specialistákat és a szakmai korlátoltságot.

Proudhon úr, aki az automatikus gyárnak még ezt az egyetlen forradalmi oldalát sem értette meg, visszafelé tesz egy lépést, és azt javasolja a munkásnak, hogy ne csupán a gombostű egytizenketted részét készítse el, hanem egymásután mind a tizenkettőt. A munkás ilymódon eljutna a gombostű tudományához és tudatához. Íme, ez Proudhon úr szintetikus munkája. Persze, senki sem fogja vitatni, hogy egy mozdulat előre és egy másik hátra, az ugyancsak szintetikus mozgás.

Mindent egybevetve, Proudhon úr nem ment tovább a kispolgár eszményénél. És ennek az eszménynek a megvalósítására semmi jobbat nem tud kigondolni, mint azt, hogy visszavezet minket a középkor kézműves legényéhez, vagy legfeljebb kézműves mesteréhez. Elegendő, mondja valahol könyvében, ha életünkben egyetlen egyszer mesterművet készítettünk, ha egyetlen egyszer embernek éreztük magunkat. Mi más ez, mind forma, mind tartalom tekintetében, mint a középkor céhei által megkövetelt mestermű?

Proudhon úr azzal kezdi, hogy a konkurencia örök szükségességét veszi védelembe azokkal szemben, akik azt a vetélkedéssel akarják helyettesíteni.¹⁵

Nincs „vetélkedés cél nélkül”, és mivel „minden szenvedély tárgya szükségszerűen analóg magával a szenvedéllyel: a szerelmes férfinak a nő, a nagyravágyónak a hatalom, a zsugorinak az arany, a költőnek a babérkoszorú, így az ipari vetélkedésnek szükségszerűen a profit a tárgya. A vetélkedés nem egyéb, mint maga a konkurencia.” [I. köt. 187. old.]

A konkurencia a profitért való vetélkedés. Vajon az ipari vetélkedés szükségszerűen a profitért való vetélkedés-e, vagyis maga a konkurencia?

Proudhon úr ezt azzal bizonyítja be, hogy állítja. Már láttuk: állítani nála annyi, mint bebizonyítani, ugyanúgy, mint feltételezni annyi, mint tagadni.

Ha a szerelmes férfi közvetlen tárgya a nő, akkor az ipari vetélkedés közvetlen tárgya a termék, nem pedig a profit.

A konkurencia nem az ipari, hanem a kereskedelmi vetélkedés. Napjainkban az ipari vetélkedés csak a kereskedelemért létezik. Sőt, vannak olyan szakaszok a modern népek gazdasági életében, amikor mindenkit bizonyos fajta szédület száll meg, hogy profitra tegyen szert anélkül, hogy termelne. Ez a periodikusan visszatérő spekulációs szédület pőrére vetkőzteti a konkurenciának, amely az ipari vetélkedés szükségességétől szabadulni igyekszik, igazi jellegét.

Ha egy XIV. századbeli kézművesnek valaki azt mondta volna, hogy meg fogják szüntetni a kiváltságokat és az ipar egész hűbéri szervezetét, hogy a konkurenciának nevezett ipari vetélkedéssel helyettesítsék, azt válaszolta volna, hogy éppen a különböző kooperációk, testületek, céhek kiváltságai jelentik a szervezett konkurrenciát. Proudhon úr sem fejezi ki magát különbül, amikor azt állítja, „hogy a vetélkedés nem egyéb, mint maga a konkurencia”.

„Rendeljétek el, hogy 1847 január 1-től kezdve a munka és a munkabér mindenki számára biztosítva legyen, és az ipar nagy feszültségét szörnyű ernyedés fogja felváltani.” [I. köt. 189. old.]

Feltevés, állítás és tagadás helyett most rendelettel állunk szemben, amelyet Proudhon úr kifejezetten azért bocsát ki, hogy bebizonyítsa a konkurrencia szükségességét, a konkurrenciának mint kategóriának örökkévalóságát stb.

Ha azt képzeljük, hogy a konkurenciától való megszabaduláshoz csak rendeletek szükségesek, sohasem fogunk tőle megszabadulni. És ha olyan messzire megyünk, hogy a konkurrencia eltörlését javasoljuk, ugyanakkor fenntartva a munkabért, akkor királyi parancsra elkövetendő esztelenséget javasolunk. De a népek nem királyi parancsra fejlődnek. Hogy ilyen rendeleteket ki lehessen adni, ahhoz előbb a népeknek legalábbis meg kell változtatniuk az alapoktól a csúcsig ipari és politikai létfeltételeiket, következésképpen egész létezési módjukat.

Proudhon úr erre rendíthetetlen önbizalommal azt fogja válaszolni, hogy ez hipotézis „természetünk átváltozásáról, amire nincs történelmi precedens”, és hogy neki joga van — nem tudjuk, milyen rendelet alapján — „minket a vitából kirekeszteni”.

Proudhon úr nem tudja, hogy az egész történelem nem egyéb, mint az emberi természet állandó átváltozása.

„Maradjunk a tényéknél. A francia forradalom éppannyira az ipari, mint a politikai szabadságért tört ki; és noha, mondjuk meg nyíltan, az 1789-es Franciaország korántsem ismerte fel annak az elvnek minden következményét, amelynek megvalósítását követelte, mégsem csalódott sem vágyaiban, sem várakozásaiban. Aki ezt tagadni próbálná, az az én szememben elvesztené a bírálat jogát: sohasem fogok olyan ellenféllel vitatkozni, aki elvben feltételezi huszonötmillió ember spontán tévedését [...] Ha a konkurencia nem volna a társadalmi gazdaság elve, a sors rendelése, az emberi lélek szükséglete, akkor miért nem gondoltak a korporációknak, a testületeknek és céheknek az eltörlése helyett inkább mindezeknek a megjavítására?” [I. köt. 191, 192. old.)

Ezek szerint, mivel a XVIII. századi franciák eltörölték a korporációkat, testületeket és céheket, ahelyett hogy módosították volna őket, ezért a XIX. századi franciáknak módosítaniok kell a konkurenciát, ahelyett hogy eltörölnék. Mivel a konkurencia Franciaországban a XVIII. században történelmi szükségletek következményeként jött létre, ezért nem szabad ezt a konkurenciát a XIX. században más történelmi szükségletek miatt megszüntetni. Proudhon úr nem érti meg, hogy a konkurencia létrejötte egybefonódott a XVIII. század emberének valóságos fejlődésével, tehát a konkurrenciát az emberi lélek szükségletévé teszi in partibus infidelium.¹⁶ Mit csinált volna a nagy Colbert-ből a XVII. század számára?

A forradalom után jön a dolgok jelenlegi állása. Proudhon úr innen is merít egyes tényeket, hogy a konkurrencia örökkévalóságát kimutassa, azt bizonyítgatván, hogy minden ipar, amelyben ez a kategória még nem fejlődött ki kellőképpen, például a mezőgazdaság, alacsonyabbrendű, roskatag állapotban van.

Azt mondani, hogy vannak iparok, amelyek még nem emelkedtek a konkurrencia magaslatára, hogy mások még a polgári termelés színvonala alatt vannak, üres fecsegés, amely semmiképp nem bizonyítja a konkurencia örökkévalóságát.

Proudhon úr egész logikája a következőkben foglalható össze: a konkurencia társadalmi viszony, amelyben ma termelőerőinket fejlesztjük. Ezt az igazságot viszont nem logikai fejtegetésekkel, hanem többnyire túlontúl fejtegetett formulákkal fejezi ki, mondván, hogy a konkurencia nem más, mint az ipari vetélkedés, a szabadság jelenlegi módja, a felelősség a munkában, az érték konstituálása, az egyenlőség eljövetelének feltétele, a társadalmi gazdaság elve, a sors rendelése, az emberi lélek szükséglete, az örök igazságosság sugallata, szabadság a megosztásban, megosztás a szabadságban, közgazdasági kategória.

„A konkurencia és a társulás támogatják egymást. Nemhogy kizárnák egymást, de még csak nem is eltérőek. Aki konkurrenciát mond, az már közős célt tételez fel. A konkurencia tehát nem önzés, és a szocializmus legsajnálatosabb tévedése, hogy a társadalom megdöntését látta benne.” [I. köt. 223. old.]

Aki konkurenciát mond, az közös célt mond, és ez egyrészt azt bizonyítja, hogy a konkurencia társulás, másrészt, hogy a konkurencia nem önzés. És aki önzést mond, vajon nem közös célt mond-e? Minden önzés a társadalomban és a társadalom ténye által jön létre. Feltételezi tehát a társadalmat, vagyis közös célokat, közös szükségleteket, közös termelési eszközöket stb. stb. Puszta véletlen-e tehát, ha az a konkurencia és az a társulás, amelyről a szocialisták beszélnek, még csak nem is eltérőek?

A szocialisták nagyon jól tudják, hogy a mai társadalom a konkurencián alapul. Hogyan vádolhatnák a konkurenciát azzal, hogy a mai társadalmat megdönti, azt a társadalmat, amelyet ők maguk akarnak megdönteni? És hogyan vádolhatnák a konkurrenciát a jövendő társadalom megdöntésével, amelyben ők éppen ellenkezőleg a konkurencia megdöntését látják?

Proudhon úr a későbbiekben azt mondja, hogy a konkurrencia a monopólium ellentéte, és ennek következtében nem lehet ellentéte a társulásnak.

A hűbériség kezdettől fogva ellentétben állt a patriarchális monarchiával; de nem állt ellentétben a konkurrenciával, amely még egyáltalában nem létezett. Következik-e ebből, hogy a konkurrencia nem áll ellentétben a hűbériséggel?

Társadalom, társulás — ezek valójában olyan elnevezések, amelyeket minden társadalomra lehet alkalmazni, a hűbéri társadalomra éppúgy, mint a polgárira, amely a konkurencián alapuló társulás. Hogyan akadhatnak tehát szocialisták, akik úgy vélik, hogy a puszta társulás szóval meg tudják cáfolni a konkurenciát? Es hogyan akarhatja megvédeni maga Proudhon úr a szocializmussal szemben a konkurenciát olymódon, hogy azt ezzel az egyetlen szóval jelöli meg: társulás?

Mindaz, amit eddig elmondtunk, a konkurencia szép oldalára vonatkozik, ahogyan azt Proudhon úr értelmezi. Térjünk most át a konkurencia csúf oldalára, vagyis a negatív oldalára, hátrányaira, mindarra, ami benne romboló, felforgató, ami ártalmas tulajdonsága.

A kép, amelyet erről nekünk Proudhon úr fest, igen gyászos.

A konkurencia szüli a nyomorúságot, szítja a polgárháborút, „megváltoztatja a természetes zónákat”, összekeveri a nemzetiségeket, feldúlja a családokat, korrumpálja a kőzerkölcsöket, „felborítja a méltányosság, az igazságosság”, az erkölcs fogalmát, és ami ennél is rosszabb, tönkreteszi a feddhetetlen és szabad kereskedelmet, s kárpótlásként mégcsak a szintetikus értéket, az állandó és tisztességes árat sem adja meg. A konkurencia mindenkit kiábrándít, még a közgazdászokat is. Végeredményben még önmagát is tönkreteszi.

Mindeme rossz után, amit Proudhon úr elmond, elképzelhető-e a polgári társadalom viszonyai, elvei és illúziói számára bomlasztóbb, rombolóbb elem, mint a konkurencia?

Jegyezzük meg, hogy a konkurrencia annál rombolóbbá válik a polgári viszonyokra nézve, minél inkább ösztönöz új termelőerőknek, vagyis egy új társadalom anyagi feltételeinek lázas megteremtésére. Legalábbis ebből a szempontból a konkurrencia rossz oldalának megvolna a maga jó oldala is.

„A konkurrencia, mint közgazdasági állapot vagy fázis, keletkezését tekintve, szükségszerű eredménye [...] az általános termelési költségek csökkentése elméletének." [I. köt. 235. old.]

Úgy látszik, Proudhon úr számára a vérkeringés Harvey elméletének következménye.

„A monopólium a konkurrencia fatális vége, amelyet önmaga állandó tagadásával hoz világra. A monopóliumnak ez az eredete már igazolás [...] A monopólium a konkurrencia természetes ellentéte [...] de mihelyt a konkurencia szükségszerű, már magában foglalja a monopólium eszméjét, mivel a monopólium mintegy minden egyes konkuráló egyéniségnek a székhelye.” [I. köt. 236., 237. old.]

Együtt örvendünk Proudhon úrral, hogy legalább egyszer jól tudja alkalmazni formuláját a tézisről és antitézisről. Mindenki tudja, hogy a modern monopóliumot maga a konkurrencia szüli.

Ami a tartalmat illeti, Proudhon úr ragaszkodik a költői képekhez. A konkurencia „a munka minden alosztályából mintegy szuverén birodalmat teremtett, amelyben minden egyén érvényesíthette erejét és függetlenségét”. A monopólium „minden egyes konkurráló egyéniségnek a székhelye". Szuverén birodalom legalább olyan szépen hangzik, mint székhely.

Proudhon úr csak a konkurencia szülte modern monopóliumról beszél. De mindnyájan tudjuk, hogy a konkurencia a hűbéri monopóliumból született. így eredetileg a konkurencia volt a monopólium ellentéte és nem a monopólium a konkurenciáé. A modern monopólium tehát nem egyszerű antitézis, hanem ellenkezőleg, az igazi szintézis.

Tézis: A hűbéri monopólium, amely megelőzte a konkurenciát.
Antitézis: A konkurrencia.
Szintézis: A modern monopólium, amely a hűbéri monopólium tagadása, amennyiben feltételezi a konkurencia uralmát, és a konkurencia tagadása, amennyiben monopólium.

A modern monopólium, a polgári monopólium tehát a szintetikus monopólium, a tagadás tagadása, az ellentétek egysége. A modern monopólium a monopólium a maga tiszta, normális, racionális állapotában. Proudhon úr ellentmondásban van saját filozófiájával, amikor a polgári monopóliumot nyers, kezdetleges, ellentmondásos, görcsös állapotban levő monopóliumnak nyilvánítja. Rossi úr, akit Proudhon úr ismételten idéz a monopóliummal kapcsolatban, úgy látszik jobban megértette a polgári monopólium szintetikus jellegét. „Cours d’économie politique” című művében megkülönbözteti egymástól a mesterséges és a természetes monopóliumokat. A hűbéri monopóliumok, mondja Rossi úr, mesterségesek, vagyis önkényesek; a polgári monopóliumok természetesek, vagyis racionálisak.

A monopólium jó dolog, elmélkedik Proudhon úr, mert közgazdasági kategória, mert az „emberiség személytelen eszének” a kisugárzása. A konkurencia szintén jó dolog, mert az is közgazdasági kategória. Ami azonban nem jó, az a monopólium valósága és a konkurencia valósága. És még rosszabb az, hogy a konkurencia és a monopólium kölcsönösen felfalják egymást. Mit lehet tenni? Megkeresni ennek a két örök eszmének a szintézisét, kiszakítani e szintézist isten öléből, ahol időtlen idők óta nyugszik.

A gyakorlati életben nemcsak a konkurenciát, a monopóliumot és antagonizmusukat találjuk meg, hanem szintézisüket is, amely nem formula, hanem mozgás. A monopólium létrehozza a konkurenciát, a konkurencia létrehozza a monopóliumot. A monopolisták konkurálnak egymással, a konkurensekből monopolisták lesznek. Ha a monopolisták az egymásközötti konkurenciát részleges társulásokkal korlátozzák, akkor növekszik a konkurencia a munkások között, és minél inkább nő a proletárok tömege egy nemzet monopolistáival szemben, annál féktelenebbé válik a konkurencia a különböző nemzetek monopolistái között. A szintézis olyan, hogy a monopólium csak a konkurrenciaharcban való állandó részvétellel tudja magát fenntartani.

Proudhon úr, hogy dialektikusán világra hozhassa az adókat, melyek a monopólium után következnek, a társadalmi géniuszról mesél nekünk; ez a géniusz, miután rettenthetetlenül haladt előre cikcakkos útján,

„miután biztos léptekkel, bűnbánat és megállás nélkül elérkezett a monopólium szögletéhez, melankolikus tekintetet vet visszafelé, és mélységes megfontolás után adókkal terheli meg a termelés összes tárgyait, s egész adminisztratív szervezetet teremt azért, hogy minden alkalmaztatás a proletariátusnak jusson és a monopólium emberei által legyen megfizetve.” [I. köt. 284-285. old.]

Mit szóljunk ehhez a géniuszhoz, amely éhgyomorra cikcakkban sétál? És mit szóljunk ehhez a sétához, melynek állítólag nincs egyéb célja, mint hogy a burzsoákat az adókkal tönkretegye, holott az adók éppen arra valók, hogy a burzsoáziának eszközül szolgáljanak, hogy magát mint uralkodó osztályt fenntartsa?

Hogy csak némileg sejtessük azt, milyen módon kezeli Proudhon úr a gazdasági részletkérdéseket, elég arra utalnunk, hogy szerinte a fogyasztási adót az egyenlőség érdekében és a proletariátus megsegítése céljából vezették be.

A fogyasztási adó csupán a burzsoázia hatalomra jutása óta fejlődött ki igazán. Az ipari tőke kezében — vagyis annak a mértékletes és takarékos gazdagságnak a kezében, amely a munka közvetlen kizsákmányolásából tartja fenn, termeli újra és gyarapítja önmagát — a fogyasztási adó arra szolgált, hogy kizsákmányolja a semmittevő, kizárólag csak fogyasztó nagyurak ledér, élvhajhász, tékozló gazdagságát. James Steuart igen jól kifejtette a fogyasztási adónak ezt az eredeti célját „Recherches des principes de l’Économie politique” című művében, melyet tíz évvel A. Smith előtt adott ki.

„Az abszolút monarchiában” — mondja Steuart — „az uralkodó, úgy látszik, mintegy féltékeny a gazdagság megnövekedésére, és ezért azokra vet ki adókat, akik meggazdagodnak — a termelést adóztatja meg. Az alkotmányos kormányzatban az adók főleg azokat terhelik, akik elszegényednek — ezek a fogyasztási adók. így az uralkodó adót vet ki az iparra [...] pl. a fejadó és a vagyonadó arányos a megadóztatottak feltételezett gazdagságával. Mindenkit a feltételezett nyeresége arányában adóztatnak meg. Alkotmányos kormányzat esetén általában a fogyasztásra vetik ki az adókat. Mindenkit annak arányában adóztatnak meg, hogy mennyit ad ki.”¹⁸ [II. köt. 190., 191. old.]

Ami az adóknak, a kereskedelmi mérlegnek és a hitelnek — Proudhon úr agyában való — logikai egymásutánját illeti, erre csak annyit jegyzünk meg, hogy az angol burzsoázia, Orániai Vilmos alatt hozzájutva politikai alkotmányához, mihelyt olyan helyzetbe került, hogy létfeltételeit szabadon kifejleszthette, rögtön megteremtett egy új adórendszert, az államadósságokat és a védővámok rendszerét.

Ez az utalás egymagában helyes elképzelést nyújthat az olvasónak arról, hogy milyenek Proudhon úr elmefuttatásai a rendőrség vagy az adó, a kereskedelmi mérleg, a hitel, a kommunizmus és a népesedés tárgyában. Kételkedünk benne, hogy akad olyan kritika — még ha a legelnézőbb is —, amely ezekkel a fejezetekkel komolyan tudna foglalkozni.

A tulajdon minden történelmi korszakban másképpen és egészen különböző társadalmi viszonyok között fejlődött. A polgári tulajdont meghatározni tehát annyit jelent, mint a polgári termelés összes társadalmi viszonyait ábrázolni.

A tulajdont mint független viszonyt, külön kategóriát, mint elvont és örök eszmét meghatározni akarni — ez csak a metafizikának vagy a jogtudománynak az illúziója lehet.

Noha Proudhon úr látszólag általában a tulajdonról beszél, valójában csak a földtulajdonnal, a földjáradékkal foglalkozik.

„A földjáradék eredete, akárcsak a földtulajdoné, hogy úgy mondjam, gazdaságon kívüli: lélektani és erkölcsi megfontolásokon alapul, amelyek csak igen távoli vonatkozásban vannak a gazdagság termelésével.” [II. köt. 269. old.]

Ezzel Proudhon úr elismeri, hogy képtelen a földjáradék és a földtulajdon gazdasági eredetét megérteni. Beismeri, hogy ez a képtelenség kényszeríti arra, hogy lélektani és erkölcsi megfontolásokhoz folyamodjék, amelyek bár valóban csak igen távoli vonatkozásban vannak a gazdagság termelésével, de igen közeli vonatkozásban vannak Proudhon úr történelmi látókörének korlátoltságával. Proudhon úr azt állítja, hogy a földtulajdon eredete valami misztikusat, valami titokzatosat tartalmaz. Nos, a földtulajdon eredetében titkot látni, vagyis magának a termelésnek a termelési szerszámok elosztásához való viszonyát titokká változtatni nem annyit jelent-e — Proudhon úr szavaival élve —, mint a közgazdasági tudományra való minden igényről lemondani?

Proudhon úr „csupán arra az utalásra szorítkozik, hogy a gazdasági fejlődés hetedik korszakában — a hitel korszakában —, amikor a fikció eltüntette a valóságot, s az a veszély fenyegetett, hogy az emberi tevékenység elvész az űrben, szükségessé vált, hogy az ember szorosabban hozzábilincselődjék a természethez: akkor a földjáradék lett ennek az új szerződésnek az ára”. [II. köt. 265. old.]

A negyventalléros ember előre megérezte az eljövendő Proudhont: „Engedelmével, Teremtő Uram: mindenki úr a maga világában; de ön sohasem fogja velem elhitetni, hogy ez a világ, amelyben élünk, üvegből való.”¹⁹ Az ön világában, ahol a hitel annak lett eszköze, hogy az ember az űrbe vesszen, igen könnyen lehetséges, hogy a földtulajdon azért vált szükségessé, hogy az ember hozzábilincselődjék a természethez. A valóságos termelés világában, ahol a földtulajdon mindig megelőzi a hitelt, Proudhon úrnak horror vacuija²⁰ nem fordulhat elő.

Bárhonnan ered is egyébként a földjáradék, ha már egyszer létezik, heves vita tárgya a bérlő és a földtulajdonos között. Mi ennek a vitának a végeredménye, más szavakkal: mekkora a földjáradék átlagos összege? Halljuk, mit mond Proudhon úr:

„Ricardo elmélete válaszol erre a kérdésre. A társadalom kezdeti korszakában, midőn az ember még újonc volt a földön s csupán hatalmas erdőket látott maga körül, még mérhetetlen volt a föld, s az ipar még csak keletkezőben volt, a földjáradéknak nullával kellett egyenlőnek lennie. A még meg nem munkált föld használati tárgy volt; nem volt csereérték: közös volt, nem társadalmi. A családok szaporodása és a földművelés előrehaladása fokozatosan éreztetni kezdte az emberekkel a föld becsét. A munka adta meg a föld értékét: így született meg a földjáradék. Minél nagyobb termést tudott hozni ugyanolyan mennyiségű munkával valamely földdarab, annál többre értékelték; a földtulajdonosoknak pedig állandóan az volt a törekvésük, hogy elsajátítsák a föld egész termését, levonva belőle a bérlő munkabérét, vagyis a termelési költségeket. A tulajdon tehát nyomon követi a munkát, hogy mindent elvegyen tőle, amit a termék a valóságos költségeken felül tartalmaz. Mivel a tulajdonos misztikus kötelességet teljesít, és a colonusszal szemben a közösséget képviseli, ezért a bérlő a Gondviselés rendeléseinek értelmében nem más, mint felelősségteljes munkás, aki köteles számot adni a társadalomnak mindarról, amit törvényes munkabérén felül megszerez [...] Lényege és rendeltetése szerint a földjáradék tehát az osztó igazságosság eszköze, egyike azon számtalan eszköznek, melyet a gazdasági géniusz felhasznál arra, hogy az egyenlőséget elérje. Ez egy roppant kataszter, amelyet földtulajdonosok és bérlők egymással vitázva állítanak fel, de az összeütközés lehetősége nélkül, magasabb érdekből, s ennek a kataszternek végeredménye a föld birtoklásának kiegyenlítődése kell hogy legyen a föld kiaknázói és az ipari vállalkozók között [...] Nem kevesebbre, mint a tulajdonnak erre a mágiájára volt szükség ahhoz, hogy a colonustól elragadhassák a termék többletét, amelyet az szükségképpen a sajátjának tekint, és amelyről azt tartja, hogy a kizárólagos megteremtője. A földjáradék, vagy jobban mondva a földtulajdon, megtörte a mezőgazdasági egoizmust és olyan szolidaritást teremtett, amelyet semmilyen hatalom, a termőföld semmilyen elosztása nem tudott volna létrehozni [...] Most pedig, miután a földtulajdon erkölcsi hatását elértük, már csak a földjáradék elosztása marad hátra.” [II. köt. 270—272. old.]

Ezt az egész szózuhatagot először is a következőkre egyszerűsíthetjük: Ricardo azt mondja, hogy a mezőgazdasági termékek árának a termelési költségükön felüli többlete — a költségekbe a tőke szokásos profitját és kamatát beleértve — szabja meg a földjáradék mértékét. Proudhon úr jobban csinálja, közbelépteti, mint valami deus ex machinát²¹, a földtulajdonost, aki a colonustól elragadja termelésének a termelési költségeken felüli egész többletét. Proudhon úr a földtulajdonos közbelépéséhez folyamodik, hogy megmagyarázhassa a földtulajdont, s a járadékos közbelépéséhez, hogy megmagyarázhassa a járadékot. Úgy válaszol a kérdésre, hogy állítja ugyanazt a kérdést, megtoldva még egy szótaggal.

Jegyezzük még meg, hogy amikor Proudhon úr a földjáradékot a talaj termékenységének különbözőségével határozza meg, akkor új eredetet tulajdonít neki, mert szerinte a föld, mielőtt a termékenység különböző fokainak megfelelően értékelték volna, „nem volt csereérték, hanem közös volt”. Mi lett hát abból a fikcióból, mely szerint a földjáradékot az a szükségesség hozta világra, hogy visszavezesse a földre az embert, aki már-már elveszett az űr végtelenjében?

Szabadítsuk meg most Ricardo tanítását azoktól a gondviselésszerű, allegorikus és misztikus szólamoktól, amelyekbe Proudhon úr oly gondosan becsomagolta.

A földjáradék, ricardói értelemben, a polgári állapotban levő földtulajdon: vagyis a hűbéri tulajdon, amely alávetette magát a polgári termelés feltételeinek.

Láttuk, hogy Ricardo tanítása szerint minden tárgy árát végső fokon a termelési költségek — beleértve az ipari profitot — határozzák meg; más szavakkal: az árat a felhasznált munkaidő határozza meg. Az iparban a legkevesebb munkával előállított termék ára szabályozza valamennyi többi ugyanolyan fajtájú áru árát, feltéve, hogy a legolcsóbb és legtermelékenyebb termelési szerszámok mennyisége korlátlanul növelhető, és hogy a szabad konkurencia szükségszerűen egy piaci árat, vagyis az összes ugyanolyan fajtájú termékek egy közös árát hozza létre.

A mezőgazdaságban, ellenkezőleg, a legnagyobb munkamennyiséggel előállított termék ára szabályozza valamennyi ugyanolyan fajtájú termék árát. Először is nem lehet, mint az iparban, az ugyanolyan termelékenységű termelési szerszámokat, vagyis az ugyanolyan termékenységű földeket tetszés szerint szaporítani. Továbbá a népesség szaporodásának mértékében áttérnek a gyengébb minőségű földek megművelésére, vagy pedig ugyanabba a földbe újabb tőkebefektetéseket eszközölnek, amelyek aránylag kevésbé termelékenyek, mint az elsők. Mindkét esetben nagyobb mennyiségű munkát fordítanak viszonylag kevesebb termék elérésére. Minthogy a népesség szükséglete tette szükségessé a munkának ezt a növelését, a drágábban megművelt föld terméke kényszerűségből éppoly biztosan elkél a piacon, mint azé, amelynek megművelése olcsóbb. S mivel a konkurrencia a piaci árat egy szintre hozza, a jobb föld termékét éppen olyan drágán fizetik meg, mint a gyengébb földét. A jobb föld termékeinek a termelési költségein felüli ártöbblete: ez éppen a földjáradék. Ha állandóan egyenlő termékenységű földek állnának rendelkezésre, ha, mint az iparban, mindig a legolcsóbb és legtermelékenyebb gépeket lehetne igénybe venni, vagy ha a másodszori tőkebefektetések éppen annyit gyümölcsöznének, mint az elsők, akkor a mezőgazdasági termékek árát a legjobb termelési szerszámokkal előállított termékek önköltségi ára határozná meg, amint ezt az ipari termékek áránál láttuk. De ettől a pillanattól kezdve a földjáradék is eltűnne.

Ahhoz, hogy Ricardo tanítása²² általános érvényű legyen, az is szükséges, hogy a különböző iparágakban szabadon lehessen alkalmazni a tőkét; hogy a tőkések közötti erősen fejlett konkurrencia a profitokat egy szintre hozza; hogy a bérlő ne legyen más, mint egy ipari tőkés, aki, ha gyengébb földbe²³ fekteti be tőkéjét, ugyanannyi profitra tart számot, amennyit tőkéje például a pamutiparban²⁴ hozna; hogy a földművelés alá legyen vetve a nagyipar rendszerének; végül, hogy maga a földtulajdonos már csak pénzjövedelemre törekedjék.

Előfordulhat, mint Írországban, hogy a földjáradék még nem létezik, jóllehet a bérletrendszer a végletekig ki van fejlődve. Minthogy a földjáradék nemcsak a munkabéren felüli többlet, hanem az ipari profiton felüli többlet is, nem létezhet olyan országokban, ahol, mint Írországban, a földtulajdonos jövedelme nem egyéb, mint levonás²⁵ a munkabérből.

Korántsem áll tehát, hogy a földjáradék egyszerű munkást csinál a föld kiaknázójából, a bérlőből, és „elragadja a colonustól a termék többletét, amelyet az szükségképpen a sajátjának tekint”; a földjáradék a földtulajdonossal — a rabszolga, a jobbágy, a féljobbágy, a bérmunkás helyett — az ipari tőkést állítja szembe. A földtulajdon, mihelyt földjáradékként konstituálódott, már csak a termelési költségeken felüli többlettel rendelkezik, a termelési költségek meghatározásába pedig nemcsak a munkabér, hanem az ipari profit is belejátszik. Így tehát a földtulajdonos az, akitől a földjáradék jövedelmének egy részét elragadta.²⁶ Elég hosszú ideig tar- tott, amíg a feudális bérlő helyébe az ipari tőkés lépett. Németországban például ez az átalakulás csak a XVIII. század utolsó harmadában indult meg. Csupán Anglia az a hely, ahol az ipari tőkés és a földtulajdonos e viszonya teljes egészében kifejlődött.

Amíg csak Proudhon úr colonusai léteztek, nem volt földjáradék. Amióta földjáradék van, azóta a colonus már nem a bérlő, hanem a munkás — a bérlő colonusa. A dolgozónak a lesüllyedése, aki az ipari tőkés számára dolgozó egyszerű munkás, napszámos, bérmunkás szerepét játssza már csupán; az ipari tőkés közbelépése, aki a földet úgy aknázza ki, mint akármilyen gyárat; a földtulajdonos átváltozása kisebbfajta uralkodóból közönséges uzsorássá: ezek azok a különféle viszonyok, amelyek a földjáradékban jutnak kifejezésre.

A földjáradék, ricardoi értelemben, a patriarchális mezőgazdaságnak kereskedelmi iparrá alakulását, az ipari tőkének a földbe történő befektetését, a városi burzsoáziának a faluba való átültetését jelenti. A földjáradék nem az embert bilincselte hozzá a természethez, csak a föld kiaknázását bilincselte a konkurenciához. A földtulajdon, mihelyt földjáradékként konstituálódott, maga is a konkurencia eredménye, mert ettől kezdve a mezőgazdasági termékek kereskedelmi értékétől függ. Mint földjáradék a földtulajdon ingóvá lett és kereskedelmi cikké válik. A íöldjáradék csak attól a pillanattól fogva lehetséges, amikora városi ipar fejlődése és a belőle fakadó társadalmi szervezet arra kényszeríti a földtulajdonost, hogy csak a kereskedelmi profittal, mezőgazdasági termékeinek csak a pénzhozamával törődjék, hogy földtulajdonában végül is csupán pénzverőgépet lásson. A járadék oly tökéletesen elválasztotta a földtulajdonost a földtől, a természettől, hogy még arra sincs szüksége, hogy ismerje földjeit, amint ezt Angliában látjuk. Ami a bérlőt, az ipari tőkést és a mezőgazdasági munkást illeti, ők ahhoz a földhöz, amelyet megművelnek, semmivel sincsenek jobban odakötve, mint az ipari vállalkozó és munkás a gyapothoz vagy a gyapjúhoz, amelyet feldolgoznak; nem érzik, hogy bármi más is kötné őket, mint termékeik ára, a pénzjövedelem. Emiatt siránkoznak annyit a reakciós pártok, amelyek lelkűk legmélyéből visszasóvárogják a feudalizmust, a szép patriarchális életet, elődeink egyszerű erkölcseit és nemes erényeit. A termőföld alávetése azoknak a törvényeknek, amelyek minden más iparban uralkodnak, ma és mindig is önös sajnálkozások tárgya lesz. Azt mondhatjuk tehát, hogy a földjáradék vált azzá a mozgató erővé, mely az idillt belehajította a történelem mozgásába.

Ricardo, miután a földjáradék meghatározásához szükségesként előfeltételezte a polgári termelést, a földjáradék fogalmát mégis minden kor és minden ország földtulajdonára alkalmazza. Ez közös tévedése mindazoknak a közgazdászoknak, akik a polgári termelés viszonyait örök kategóriáknak tüntetik fel.

A földjáradék gondviselésszerű céljáról, amely szerinte a colonusnak felelősségteljes munkássá való átváltoztatásában áll, Proudhon úr áttér a földjáradék egyenlősített szétosztására.

A földjáradékot, mint láttuk, a nem-egyenlő termékenységű földek termékeinek egyenlő ára alakítja ki, úgyhogy egy hektoliter gabonát, amely 10 frankba került, 20 frankért adnak el, ha a gyengébb minőségű földön a termelési költségek 20 frankra rúgnak.

Ameddig a szükséglet folytán fennáll az a kényszer, hogy a piacra hozott minden mezőgazdasági terméket megvásároljanak, a piaci árat a legdrágább termékek költségei határozzák meg. Tehát ez a konkurrenciából és nem a talaj különböző termékenységéből származó árkiegyenlítődés az, ami a jobb föld tulajdonosának a bérlője által eladott minden hektoliter után 10 frank földjáradékot biztosít.

Tegyük fel egy pillanatra, hogy a gabona árát a termeléséhez szükséges munkaidő határozza meg, akkor a jobb földön termelt gabona hektoliterjét 10 frankért fogják eladni, a gyengébb minőségű földön termelt gabona hektoliterje viszont 20 frankba fog kerülni. Ezt feltételezve, az átlagos piaci ár 15 frank lesz, holott a konkurrencia törvénye szerint az ára 20 frank. Ha az átlagos ár 15 frank volna, akkor egyáltalában nem lehetne sem egyenlősített, sem másmilyen elosztás, mert nem is lenne földjáradék.

A földjáradék csakis azáltal van, hogy azt a hektoliter gabonát, amely a termelőnek 10 frankba került, 20 frankért adják el. Proudhon úr feltételezi a piaci ár egyenlőségét nem-egyenlő termelési költségek mellett, hogy eljusson az egyenlőtlenség termékének egyenlősített elosztásához.

Megértjük, hogy olyan közgazdászok, mint [James] Mill, Cherbuliez, Hilditch és mások azt követelték, hogy a földjáradékot ruházzák át az államra, s ezzel egyenlítsék ki az adókat. Ez őszinte megnyilvánulása annak a gyűlöletnek, amelyet az ipari tőkés a földtulajdonossal szemben érez, aki az szemében haszontalan és fölösleges a polgári termelés összességében.

De előbb 20 frankkal megfizettetni a gabona hektoliterjét, hogy azután általános osztozkodást rendezzenek azon a 10 frankon, amennyivel többet szedtek el a fogyasztóktól, ez elegendő ok a társadalmi géniusz számára, hogy cikcakkos útján melankolikusan haladjon, és fejét valamelyik szögletbe beverje.

A földjáradék Proudhon úr tolla nyomán átváltozik

„egy roppant kataszterré, amelyet földtulajdonosok és bérlők egymással vitázva állítanak fel [...] magasabb érdekből, s ennek a kataszternek végeredménye a föld birtoklásának kiegyenlítődése kell hogy legyen a föld kiaknázói és az ipari vállalkozók között”. [II. köt. 271. old.]

Ahhoz, hogy a földjáradék által létrehozott valamiféle kataszternek gyakorlati értéke lehessen, örökre meg kell maradni a jelenlegi társadalom feltételei között.

Kimutattuk azonban, hogy az a haszonbér, amelyet a bérlő a földtulajdonosnak fizet, csak az iparilag és kereskedelmileg leginkább előrehaladott országokban fejezi ki valamennyire is pontosan a földjáradékot. E haszonbér azonkívül gyakran magában foglalja még azt a kamatot is, amelyet a földtulajdonosnak a földbe fektetett tőkéért fizetnek. A földek fekvése, a városok közelsége és még jó néhány más körülmény ugyancsak befolyásolja a haszonbért és módosítja a földjáradékot. Már ezek a vitathatatlan indokok is elegendők lennének a földjáradékra alapozott kataszter pontatlanságának bebizonyítására.

Másrészt a földjáradék nem lehet állandó mutatója valamely földdarab termékenységi fokának, hiszen a vegytan modern alkalmazása minden pillanatban megváltoztatja a talaj természetét, és a geológiai ismeretek éppen napjainkban kezdik felborítani a viszonylagos termékenységre vonatkozó összes korábbi értékeléseket: alig húsz éve, hogy Anglia keleti grófságaiban művelés alá vettek hatalmas területeket, amelyeket addig parlagon hagytak, mert nem becsülték fel helyesen a humusznak és az altalaj összetételének összefüggését.

A történelem tehát korántsem ad nekünk kész katasztert a földjáradékban, sőt állandóan változtatja, teljesen felforgatja a már kialakult katasztereket.

Végül a termékenység nem annyira pusztán természeti tulajdonság, mint joggal hihetnők: a termékenység szorosan összefügg a mindenkori társadalmi viszonyokkal. Valamely földdarab nagyon termékeny lehet gabonatermelés szempontjából, a piaci ár mégis arra késztetheti megművelőjét, hogy mesterséges rétté alakítsa át, és így terméketlenebbé tegye.

Proudhon úr csak azért találta ki kataszterét, amely még annyit sem ér, mint a közönséges kataszter, hogy megtestesítse benne a földjáradék gondviselésszerű egyenlősítő célját.

„A földjáradék” — folytatja Proudhon úr — „kamat, amelyet egy soha veszendőbe nem menő tőkéért, azaz a földért fizetnek. És minthogy ez a tőke — anyagát tekintve — nem képes semmilyen növekedésre, hanem csupán felhasználását tekintve javulhat korlátlan mértékben, ezért van az, hogy míg a kölcsönből (mutuum) származó kamat vagy profit a tőkebőség folytán állandóan csökkenő irányzatú, a járadék viszont az ipar tökéletesedése és a föld felhasználásának ebből következő javulása folytán állandóan emelkedő irányzatot mutat [...] Ez tehát, lényegében, a járadék.” (II. köt. 265. old.)

Ezúttal Proudhon úr a földjáradékban felleli a kamat valamennyi ismérvét, attól eltekintve, hogy egy sajátos természetű tőkéből ered. Ez a tőke a föld, örök tőke, „amely — anyagát tekintve — nem képes semmilyen növekedésre, hanem csupán felhasználását tekintve javulhat korlátlan mértékben”. A civilizáció előrehaladásával a kamatnak állandóan csökkenő irányzata van, ezzel szemben a földjáradék állandóan emelkedő irányzatú. A kamat a tőkebőség miatt csökken; a járadék az iparban alkalmazott tökéletesítésekkel, melyek következtében a földet egyre jobban használják ki, emelkedik.

Ez tehát, lényegében, Proudhon úr véleménye.

Vizsgáljuk meg mindenekelőtt, mennyiben helyes azt mondani, hogy a földjáradék egy tőkének a kamata.

Magának a földtulajdonosnak a szempontjából a földjáradék annak a tőkének a kamatát képviseli, amelybe neki a föld került, vagy amennyit érte kapna, ha eladná. De amikor a földet megveszi vagy eladja, csak a földjáradékot veszi meg, vagy adja el. Az az ár, amit kifizet, hogy megszerezze a földjáradékot, az általános kamatláb szerint szabályozódik, és semmi köze sincs magának a földjáradéknak a természetéhez. A földbe fektetett tőkék kamata általában alacsonyabb, mint az iparba vagy a kereskedelembe fektetett tőkék kamata. Ilymódon annak szemében, aki a kamatot, melyet a föld a tulajdonosnak képvisel, nem különbözteti meg magától a földjáradéktól, a földtőke kamata még jobban csökken, mint más tőkék kamata. De nem a földjáradék vétel- vagy eladási áráról, kereskedelmi értékéről, nem a tőkésített földjáradékról van szó, hanem magáról a földjáradékról.

A haszonbér a tulajdonképpeni földjáradékon kívül még a földbe fektetett tőke kamatát is magában foglalhatja. Ebben az esetben a földtulajdonos a haszonbérnek ezt a részét nem mint földtulajdonos, hanem mint tőkés kapja; de ez nem a tulajdonképpeni földjáradék, amelyről beszélnünk kell.

Amíg a földet nem aknázzák ki mint termelési eszközt, addig a föld nem tőke. A földtőkék éppúgy növelhetők, mint valamennyi többi termelési szerszám. Az emberek az anyaghoz, hogy Proudhon úr nyelvén beszéljünk, semmit sem tesznek hozzá, de szaporítják azokat a földeket, amelyek termelési szerszámul szolgálnak. Csupán azzal, hogy további tőkebefektetéseket eszközölnek a már termelési eszközzé változtatott földeken, máris növelték a földtőkét, noha semmivel sem növelték a földanyagot, azaz a föld terjedelmét. Proudhon úr földanyaga: a föld a maga térbeli korlátozottságában. Ami az örökkévalóságot illeti, melyet a földnek tulajdonít, nem vitatjuk, hogy mint anyag, rendelkezik ezzel az erénnyel. A földtőke azonban semmivel sem örökkévalóbb, mint bármely más tőke.

Az arany és az ezüst, amely kamatot hoz, éppoly tartós és örökkévaló, mint a föld. Ha az arany és az ezüst ára esik, míg a földé emelkedik, ez bizonyára nem a föld többé vagy kevésbé örökkévaló természetéből fakad.

A földtőke állótőke, de az állótőke éppúgy elhasználódik, mint a forgótőkék. A talajjavítások megismétlésre és gondozásra szorulnak; csak egy ideig tartanak, mint minden más tökéletesítés, mely arra szolgál, hogy az anyagot termelési eszközzé alakítsa át. Ha a földtőke örökkévaló lenne, akkor bizonyos területek egészen más képet nyújtanának, mint ma, s a római Campagna, Szicília, Palesztina egykori virágzásuk teljes fényében ragyognának.

Sőt, még az is előfordulhat, hogy a földtőke eltűnik, noha a talajjavítások megmaradnak a földbe bekebelezve.

Először is, ez mindannyiszor bekövetkezik, valahányszor a tulajdonképpeni földjáradék új, termékenyebb földek konkurrenciája következtében semmivé lesz; továbbá bizonyos korszakban értékkel bíró talajjavítások abban a pillanatban elvesztik értéküket, mihelyt az agronómia fejlődése következtében általánossá váltak.

A földtőke képviselője nem a földtulajdonos, hanem a bérlő. Az a jövedelem, amelyet a föld mint tőke ad, az kamat és ipari profit, nem pedig földjáradék. Vannak földek, amelyek meghozzák ezt a kamatot és ezt a profitot, de földjáradékot egyáltalában nem hoznak.

A földtőke képviselője nem a földtulajdonos, hanem a bérlő. Az a jövedelem, amelyet a föld mint tőke ad, az kamat és ipari profit, nem pedig földjáradék. Vannak földek, amelyek meghozzák ezt a kamatot és ezt a profitot, de földjáradékot egyáltalában nem hoznak.

Összegezve: a föld, amennyiben kamatot hoz, földtőke, és mint földtőke nem hoz járadékot, nem földtulajdon. A földjáradék azokból a társadalmi viszonyokból fakad, amelyek között a föld kiaknázása végbemegy. Nem fakadhat a földnek többé vagy kevésbé szilárd, többé vagy kevésbé tartós természetéből. A földjáradék a társadalomból és nem a talajból származik.

Proudhon úr szerint „a föld felhasználásának javulása" — ami „az ipar tökéletesedésének” következménye — az oka a járadék állandó emelkedésének. Ellenkezőleg, a föld felhasználásának e javulása periodikusan csökkenti a földjáradékot.

Miben áll általában minden javítás, akár a mezőgazdaságban, akár az iparban? Abban, hogy ugyanannyi munkával többet, kevesebb munkával ugyanannyit vagy éppenséggel többet termelünk. E javításoknak köszönheti a bérlő, hogy nem kénytelen nagyobb mennyiségű munkát alkalmazni viszonylag kevesebb termék elérésére. Nincs szüksége arra, hogy gyengébb földekhez folyamodjék, és az ugyanabba a földbe folytatólagosan befektetett tőkék egyformán termelékenyek maradnak. Ezek a javítások tehát nemhogy állandóan emelnék a járadékot, mint Proudhon úr mondja, ellenkezőleg, megannyi időleges akadályai emelkedésének.

A XVII. századi angol földtulajdonosok olyannyira megérezték ezt az igazságot, hogy ellenezték a mezőgazdaság haladását attól félve, hogy az csökkenteni fogja jövedelmüket. (Lásd Petty, angol közgazdász II. Károly idején.²⁷)

„A bérek minden emelkedő mozgásának csakis a gabona, a bor stb. árának emelkedése, vagyis az ínség lehet a hatása. Mert mi a bér? A gabona stb. önköltségi ára; minden dolog teljes ára. Menjünk még tovább: a bér azoknak az elemeknek arányossága, amelyek a gazdagságot alkotják, és amelyeket a munkások tömege naponta újratermelő módon elfogyaszt. Mármost a bért megkettőzni [...] annyit jelent, hogy minden termelőnek nagyobb részt juttatunk, mint amekkora az ő terméke, ami ellentmondásos; és ha csak kisszámú iparra terjed is ki az emelés, ez általános zavart idéz elő a cserében, egyszóval ínséget [...] Kijelentem, lehetetlen, hogy a sztrájkok, amelyeket béremelés követ, ne vezessenek általános drágulásra: ez éppoly bizonyos, mint hogy kétszer kettő négy.” (Proudhon, I. köt. 110— 111. old.)

Mi mindezeket az állításokat tagadjuk, kivéve azt, hogy kétszer kettő négy. Először is, nincs általános drágulás. Ha minden dolog ára a bérrel egyidejűleg kétszeresére emelkedik, akkor nincs változás az árakban, csak a kifejezésekben.

Továbbá, a bérek általános emelkedése sohasem idézheti elő az áruk többé-kevésbé általános drágulását. Hiszen ha minden ipar az állótőkéhez, vagyis az általa alkalmazott szerszámokhoz viszonyítva ugyanolyan számú munkást foglalkoztatna, akkor a bérek általános emelkedése a profitok általános csökkenését idézné elő, az áruk piaci ára pedig egyáltalán nem változnék.

Minthogy azonban a kézi munka aránya az állótőkéhez a különböző iparokban nem ugyanaz, ezért mindazok az iparok, amelyek viszonylag nagyobb tömegű állótőkét és kevesebb munkást alkalmaznak, előbb vagy utóbb kénytelenek lesznek áruik árát leszállítani. Ellenkező esetben, ha áruik ára nem csökkenne, profitjuk a profitok általános színvonala fölé emelkednék. A gépek nem bérmunkások. A bérek általános emelkedése tehát kevésbé fogja érinteni azokat az iparokat, amelyek a többiekhez képest több gépet alkalmaznak, mint munkást. Minthogy azonban a konkurenciának mindig az az irányzata, hogy a profitokat nivellálja, azok a profitok, amelyek a szokott színvonal fölé emelkednek, csak átmenetiek lehetnek. így tehát, némi ingadozástól eltekintve, a bérek általános emelkedése nem általános drágulással jár, mint Proudhon úr mondja, hanem az árak részleges esésével, azaz olyan áruk piaci árának esésével, melyeket főleg gépek segítségével gyártanak.

A profitnak és a béreknek emelkedése és csökkenése csak azt az arányt fejezi ki, amelyben a tőkések és a munkások egy munkanap termékében részesednek, a termék árát azonban a legtöbb esetben nem befolyásolja. De hogy „a sztrájkok, amelyeket béremelés követ, általános drágulásra, sőt, ínségre vezetnek” — ezek olyan eszmék, amelyek csupán egy meg nem értett költő agyából pattanhatnak ki.

Angliában rendszeresen előfordult, hogy a sztrájkok valamely új gép feltalálására és beállítására adtak alkalmat. A gép volt, mondhatni, az a fegyver, melyet a tőkések a fellázadt szakmunka leverésére használtak fel. A self-acting mule, a modern ipar legnagyobb találmánya, harcképtelenné tette a lázadó fonómunkásokat. Ha az egyesüléseknek és sztrájkoknak semmi más hatásuk nem lett volna, csupán az, hogy kihívták maguk ellen a mechanikai géniusz erőfeszítéseit, már csak ezzel is óriási befolyást gyakoroltak az ipar fejlődésére.

„Egy cikkben, amelyet Léon Faucher úr tett közzé [...] 1845 szeptemberében“²⁸ — folytatja Proudhon úr — „azt olvasom, hogy az angol munkások egy idő óta alább hagytak az egyesülések szokásával, ez bizonnyal haladás, melyhez csak szerencsét kívánhatunk nekik: de, úgymond, ez a munkások erkölcsében mutatkozó javulás főleg közgazdasági nevelésük következménye. Korántsem a gyárosoktól függenek a bérek, kiáltott fel egy boltoni gyűlésen egy fonómunkás; depresszió időszakában a munkáltató úgyszólván csak ostor a szükség kezében, és akár akarja, akár nem, ütnie kell. A szabályozó elv a kínálat és a kereslet viszonya, és a munkáltatóknak nincs hatalmuk fölötte [...] Nagyszerű” — kiált fel Proudhon úr —, „ezek aztán jól idomított munkások, mintamunkások stb. stb. stb. Ez a nyomorúság hiányzott Angliának: a csatornát nem fogja átlépni.” (Proudhon, I. köt. 261—262. old.)

Anglia valamennyi városa közül Bolton az, ahol a radikalizmus a legjobban kifejlődött. A boltoni munkások arról ismeretesek, hogy a lehető legforradalmibbak. Angliában a gabonatörvények eltörléséért folytatott nagy agitáció idején az angol gyárosok úgy vélték, hogy csak akkor szállhatnak szembe a földtulajdonosokkal, ha a munkásokat tolják előtérbe. De minthogy a munkások érdekei nem kevésbé voltak ellentétesek a gyárosokéval, mint a gyárosok érdekei a földtulajdonosokéval, a gyárosoknak a munkásgyűléseken természetesen mindig alul kellett maradniuk. Mit tettek tehát? Hogy a látszatot megmentsék, olyan gyűléseket szerveztek, amelyek nagy részben művezetőkből, csekélyszámú munkáshívükből és a tulajdonképpeni kereskedelem barátaiból állottak. Amikor azután, mint Boltonban és Manchesterben, az igazi munkások próbáltak ilyen gyűlésen részt venni, hogy tiltakozzanak e mesterséges demonstrációk ellen, megtiltották nekik a belépést, mondván, hogy ez ticket-meeting. Ez a szó olyan gyűlést jelent, amelyre csak belépőjeggyel ellátott személyeket engednek be. Mindazonáltal a falragaszok nyilvános gyűléseket hirdettek. Valahányszor ilyen gyűlést tartottak, a gyárosok lapjai dagályosan és részletesen beszámoltak az ott elhangzott beszédekről. Mondanunk sem kell, hogy ezeket a beszédeket a művezetők mondották. A londoni lapok a beszámolókat szó szerint közölték. Proudhon úr, balszerencséjére, a művezetőket közönséges munkásoknak nézi, és rájuk parancsol, hogy át ne lépjék a csatornát.

Hogy 1844-ben és 1845-ben a sztrájkok kevésbé vonták magukra a figyelmet, mint korábban, annak az az oka, bogy 1844 és 1845 volt a fellendülés első két éve az angol ipar számára 1837 óta. Mindazonáltal egyetlen trade-union sem oszlott fel.

Hallgassuk meg most a boltoni művezetőket. Szerintük a gyárosok nem urai a béreknek, mert nem urai a termék árának, a termékek árának pedig azért nem urai, mert nem urai a világpiacnak. Ezért azt magyarázgatják, hogy nem kell egyesüléseket létrehozni, amelyeknek célja, hogy a munkáltatóktól béremelést csikarjanak ki. Proudhon úr, ellenkezőleg, attól való félelmében tiltja meg a munkásoknak az egyesüléseket, hogy az egyesülés a bérek emelkedésére vezetne, ez pedig általános ínséget idézne elő. Mondanunk sem kell, hogy egy pontban a művezetők és Proudhon úr között tökéletes az egyetértés: abban, hogy a bérek emelkedése egyet jelent a termékek árának emelkedésével.

De vajon csakugyan az ínségtől való félelem-e a valódi oka Proudhon úr dühének? Nem. Ő csupán azért haragszik a boltoni művezetőkre, mert az értéket a kínálattal és kereslettel határozzák meg, és mitsem törődnek a konstituált értékkel, a konstituáltság állapotába jutott értékkel, az érték konstituálásával, beleértve az állandó kicserélhetőséget és valamennyi többi viszony-arányosságot és arányossági viszonyt, amelyek mind a Gondviselés támogatását élvezik.

„A munkások sztrájkja törvénytelen, és ezt nemcsak a Code pénal mondja,²⁹ hanem a gazdasági rendszer, a szilárd rendnek a szükségessége is [...] Hogy minden munkás egyénileg szabadon rendelkezzék személyével és kezével, ez tűrhető; de hogy a munkások egyesülések révén erőszakra vetemedjenek a monopólium ellen, ezt a társadalom nem engedheti meg.” (I. köt. 234-235. old.)

Proudhon úr a Code pénal egy cikkelyét úgy akarja feltüntetni, mint a polgári termelés viszonyainak szükséges és általános eredményét.

Angliában az egyesüléseket parlamenti törvény engedélyezi, és a gazdasági rendszer volt az, amely a parlamentet rákényszerítette, hogy ezt a törvényes engedélyt megadja. Amikor 1825-ben Huskisson miniszter idején a parlamentnek módosítania kellett a törvényhozást, hogy azt egyre inkább összhangba hozza a szabad konkurencia eredményeképpen létrejött állapottal, szükségképpen el kellett törölnie minden törvényt, amely tiltotta a munkások egyesüléseit. Minél jobban kifejlődik a modern ipar és a konkurencia, annál több az olyan elem, amely előidézi és segíti az egyesüléseket, mihelyt pedig az egyesülések gazdasági ténnyé váltak, amely napról napra jobban megszilárdul, nem telhet bele sok idő és törvényes ténnyé válnak.

így tehát a Code pénal cikkelye legfeljebb azt bizonyítja, hogy a modern ipar és a konkurrencia az alkotmányozó nemzetgyűlés és a császárság idején még nem volt eléggé fejlett.

A közgazdászok és a szocialisták³⁰ egyetlen egy pontban megegyeznek: abban, hogy elítélik az egyesüléseket. Csak különbözőképpen indokolják elítélő álláspontjukat.

A közgazdászok azt mondják a munkásoknak: Ne egyesüljetek. Azzal, hogy egyesültök, gátoljátok az ipar szabályszerű menetét, akadályozzátok a gyárosokat abban, hogy eleget tegyenek a megrendeléseknek, zavarjátok a kereskedelmet és siettetitek a gépek behatolását, amelyek munkátokat részben haszontalanná teszik, és ezzel arra kényszerítenek benneteket, hogy még alacsonyabb bért fogadjatok el. Egyébként, bármit tesztek is, hiábavaló. Béreteket mindig a munkáskezek keresletének és kínálatának viszonya fogja meghatározni, és fellázadnotok a politikai gazdaságtan örök törvényei ellen éppoly nevetséges, mint veszélyes erőfeszítés.

A szocialisták azt mondják a munkásoknak: Ne egyesüljetek, mert végeredményben mit nyertek vele? Béremelést? A közgazdászok a legkézzelfoghatóbban bebizonyítják nektek, hogy arra a néhány garasra, amelyet siker esetén néhány pillanatra nyerhettek, örökké tartó bércsökkenés fog következni. Ügyes számolók bebizonyítják nektek, hogy évekre lenne szükségetek ahhoz, hogy a bérek növekedésén legalább azokat a költségeiteket visszaszerezzétek, amelyeket az egyesülések szervezésére és fenntartására kellett fordítanotok. És mi, mint szocialisták azt mondjuk nektek, hogy eltekintve ettől a pénzkérdéstől, ti változatlanul csak munkások lesztek, a munkáltatók pedig mindig munkáltatók lesznek, akárcsak eddig. Tehát ne egyesüljetek, ne politizáljatok, mert egyesülni nem annyit jelent-e, mint politizálni?

A közgazdászok azt akarják, hogy a munkások maradjanak meg a társadalomban, ahogyan az alakult és amilyennek ők azt kézikönyveikben leírták és megpecsételték.

A szocialisták azt akarják, hogy a munkások hagyják ott a régi társadal- mat, hogy így könnyebben beléphessenek az új társadalomba, amelyet ők számukra annyi előrelátással előkészítettek.

A közgazdászok és szocialisták ellenére, a kézikönyvek és utópiák ellenére, a munkásegyesülések egy pillanatra sem szűntek meg együtt haladni és növekedni a modern ipar fejlődésével és növekedésével. Ez most annyira így van, hogy valamely ország munkásegyesüléseinek fejlődési foka pontosan jelzi azt a fokot, amelyet az illető ország a világpiac hierarchiájában elfoglal. Angliának, ahol az ipar a fejlettség legmagasabb fokát érte el, vannak a legnagyobb és a legjobban szervezett egyesülései.

Angliában a munkások nem álltak meg a részleges egyesüléseknél, amelyeknek nem volt más céljuk, mint egy-egy múló sztrájk, és azzal együtt el is tűntek. Állandó egyesüléseket, trade-unionokat alakítottak, s ezek védőbástyául szolgálnak nekik a vállalkozók elleni harcaikban. És jelenleg mindezeket a helyi trade-unionokat összefogja a National Association of United Trades³¹, amelynek központi bizottsága Londonban székel, és amelynek már 80 000 tagja van. Ezek a sztrájkok, egyesülések, trade-unionok egyidejűleg jöttek létre a munkások politikai harcaival, s a munkások most chartisták³² néven egy nagy politikai pártot alkotnak.

A munkások első kísérletei, hogy egymással társuljanak, mindig az egyesülések formáját öltik.

A nagyipar egymást nem ismerő emberek tömegét gyűjti össze egy helyen. A konkurencia megosztja őket érdekeik tekintetében. De a munkabér fenntartása, ez a munkáltatójukkal szemben közös érdekük egyesíti őket az ellenállás egyazon gondolatában — létrejön az egyesülés. Az egyesülésnek tehát mindig kettős célja van, megszüntetni a munkások egymásközti konkurenciáját, hogy képesek legyenek egy általános konkurenciára a tőkéssel. Bár az ellenállás első célja csak a bérek fenntartása volt, abban a mértékben, ahogy a tőkések a maguk részéről a megtorlás gondolatában egyesülnek, a kezdetben elszigetelt egyesülések csoportokká alakulnak, és a mindig egyesült tőkével szemben fontosabbá válik számukra a szövetség fenntartása, mint a munkabéré. Ez annyira igaz, hogy az angol közgazdászok egészen elámulnak, látván, hogy a munkások bérük számottevő részét áldozzák fel a szövetségek kedvéért, holott ezek a szövetségek a közgazdászok szerint csak a bér kedvéért alakultak. Ebben a harcban — valóságos polgárháborúban — egyesülnek és kifejlődnek mindazon elemek, amelyek szükségesek egy eljövendő ütközethez. Mihelyt erre a fokra ért, a szövetség politikai jelleget ölt.

A gazdasági feltételek először munkássá változtatták a lakosság tömegét. A tőke uralma e tömeg számára közös helyzetet, közös érdekeket teremtett. Ilymódon ez a tömeg a tőkével szemben már osztály, de önmaga számára még nem az. Ebben a harcban, amelynek csak néhány fázisát jeleztük, ez a tömeg egyesül, önmaga számára is osztállyá alakul. Az érdekek, amelyeket védelmez, osztályérdekekké válnak. De az osztálynak osztály elleni harca politikai harc.

A burzsoáziára vonatkozólag két fázist kell megkülönböztetnünk: azt, amikor a hűbériség és az abszolút monarchia uralma idején osztállyá alakult, és azt, amikor már osztállyá alakultán megdöntötte a hűbériséget és a monarchiát, hogy a társadalmat burzsoá társadalommá tegye. E két fázis közül az első volt a hosszabb, és ez kívánta meg a nagyobb erőfeszítéseket. A burzsoázia is a hűbérurak elleni részleges egyesülésekkel kezdte.

Jó néhány kutatást végeztek, hogy felvázolják azokat a különböző történelmi fázisokat, amelyeken a burzsoázia a városi közösségtől kezdve osztállyá alakulásáig átment.

De amikor arról van szó, hogy a sztrájkokról, egyesülésekről és azokról az egyéb formákról adjanak pontosan számot, amelyekben a proletárok szemünk láttára valósítják meg osztállyá szerveződésüket, akkor egyeseket valódi félelem fog el, mások pedig transzcendentális lenézést tanúsítanak.

Egy elnyomott osztály a létfeltétele minden osztályantagonizmuson alapuló társadalomnak. Az elnyomott osztály felszabadítása tehát szükségszerűen magában foglalja egy új társadalom megteremtését. Hogy az elnyomott osztály képes legyen magát felszabadítani, ahhoz az kell, hogy a már megszerzett termelőerők és a fennálló társadalmi viszonyok ne tudjanak többé egymás mellett létezni. Valamennyi termelési szerszám közül a legnagyobb termelőerő maga a forradalmi osztály. A forradalmi elemek osztállyá szerveződése feltételezi, hogy már megvannak mindazok a termelőerők, amelyek a régi társadalom méhében kifejlődhettek.

Azt jelenti-e ez, hogy a régi társadalom bukása után új osztályuralom lesz, amely egy új politikai hatalomban summázódik? Nem.

A munkásosztály felszabadulásának feltétele minden osztály eltörlése, mint ahogy a harmadik rend, a polgári rend felszabadulásának feltétele az összes rendek³³ eltörlése volt.

A munkásosztály, fejlődése folyamán, a régi polgári társadalmat olyan társulással fogja helyettesíteni, amely kizárja az osztályokat és antagonizmusukat, és akkor nem lesz többé voltaképpeni politikai hatalom, mert a politikai hatalom éppen a polgári társadalomban meglevő antagonizmus hivatalos summázása.

Addig azonban a proletariátus és a burzsoázia közötti antagonizmus osztálynak osztály ellen vívott harca, olyan harc, amely legmagasabb fokú megnyilvánulásában totális forradalom. Egyébként lehet-e csodálkozni azon, hogy egy társadalom, amely az osztályok ellentétén alapul, végső megoldásként a brutális ellentmondásba, embernek emberrel való összecsapásába torkollik?

Ne mondjátok, hogy a társadalmi mozgalom kizárja a politikai mozgalmat. Nincs olyan politikai mozgalom, amely ne volna ugyanakkor társadalmi is.

Csak a dolgoknak olyan rendjében nem lesznek a társadalmi evolúciók többé politikai revolúciók, amelyben nem lesznek már osztályok és osztályantagonizmusok. Addig azonban a társadalom minden általános átformálásának előestéjén a társadalmi tudomány utolsó szava mindig ez lesz:

— George Sand³⁵

¹ Quesnay: „Analyse du Tableau économique” és az ehhez fűzött „Observations importantes” (Daire kiadásában I. rész 57—78. old.).
² Baudeau kommentárja Quesnayhez: „Explication du Tableau économique” (Daire kiadásában II. rész 822—867. old.).
³ V. ö. Hegel: „Logik”, III. könyv III. szakasz 3. fej.
⁴ — a halhatatlan halál⁵ [szerk.]
⁵ Lucretius: „De rerum natura”, III. könyv 882. sor.
⁶ (1885) Ez teljesen helytálló volt 1847-re vonatkozólag. Akkoriban az Egyesült Államok világkereskedelme főleg bevándorlók és ipari termékek behozatalára, valamint gyapotnak és dohánynak — tehát a déli rabszolgamunka termékeinek — a kivitelére szorítkozott. Az északi államok főleg gabonát és húst termeltek a rabszolgatartó államok számára. Csak amióta az Észak kivitelre kezdett gabonát és húst termelni, s amellett ipari országgá lett, és amióta az amerikai gyapotmonopóliumnak hatalmas konkurrenciája támadt Indiában, Egyiptomban, Brazíliában stb. — vált lehetségessé a rabszolgaság megszüntetése. És még akkor is azzal járt, hogy a Dél, amelynek nem sikerült a nyílt négerrabszolgaságot indiai és kínai kulik leplezett rabszolgaságával helyettesítenie, tönkrement. — Engels jegyzete.
⁷ colonus itt: nem saját földjén dolgozó paraszt. [szerk.]
⁸ Az Utyina-jéle példány széljegyzete: dolgozó osztályának [szerk.]
⁹ — Kinek-kinek a magáét. [szerk.]
¹⁰ Lemontey: „Raison, folie, chacun son mot”.
¹¹ Lemontey: „Influence morale de la division du travail”. (Az 1840-es kiadás nem hozzáférhető; az 1829-es kiadású I. kötetben az idézet a 194. és 213. oldalon van.)
¹² — Ezt kellett bizonyítani. [szerk.]
¹³ 1825-ben tört ki Angliában az első túltermelési válság, mely kiterjedt az egész akkori tőkés világra. A válság 1826 közepéig tartott.
¹⁴ Ure: „Philosophy of Manufactures”, I. köt., I. rész I. fej. Ure-t (mint ahogy több más angol szerzőt is) Marx a francia kiadás szerint idézi; a Marx használta Brüsszel 1836-os francia kiadás oldalszámait adtuk meg a szövegben szögletes zárójelben.
¹⁵ (1885) A fourieristák. — Engels jegyzete.
¹⁶ — a hitetlenek tartományaiban¹⁷ [szerk.]
¹⁷ A nem-katolikus országokbelí egyházmegvékbe kinevezett püspökök (címzetes püspökök) címének kiegészítése; átvitt értelme: csak látszólag létező, sehol sem létező.
¹⁸ Steuartot Marx a Párizs 1789-es kiadás nyomán idézi (bizonyos tömörítésekkel), ennek oldalszámait adtuk meg a szövegben szögletes zárójelben.
¹⁹ Voltaire: „L’homme aux quarante écus”; „Oeuvres complètes”, Gotha 1787, XLV. köt. 44. old.
²⁰ — az ürességtől való irtózása [szerk.] [művészeti koncepció, amelyben egy felület minden terét igyekeznek kitölteni, pl. az alakok közötti háttérbe geometriai alakzatokat rajzolnak]
²¹ — a cselekménybe való közvetlen isteni beavatkozást [szerk.]
²² Az Utyina-féle példányban beszúrva: amennyiben elfogadjuk premisszáit [szerk.]
²³ Az Utyina-féle példányban és az 1896-os francia kiadásban: gyengébb földbe helyett: a földbe [szerk.]
²⁴ Ugyanott: például a pamutiparban helyett: bármely iparban [szerk.]
²⁵ Az Utyina-féle példányban: egyszerű levonás [szerk.]
²⁶ Az 1896-os francia kiadásból a két utolsó mondat (A földtulajdon [...] elragadta.) kimaradt. Az 1885-ös német kiadás (valószínűleg az Utyina-féle példány ma már kibetűzhetetlen javításainak figyelembevételével) így egészíti ki az előző mondatot: [... állítja szembe], aki a földet bérmunkásai segítségével aknázza ki, s aki csak a — tőkeprofitot is magukban foglaló termelési költségeken felüli többletet fizeti a földtulajdonosnak haszonbérként. [szerk.]
²⁷ V. ö. Petty: „Political Arithmetic”.
²⁸ L. Faucher: „Les coalitions condamnées par les ouvriers anglais”; „Journal des Economistes”, Párizs 1845 aug.
²⁹ Az 1791-ben az Alkotmányozó gyűlés által elfogadott úgynevezett Le Chapelíer-törvény és az 1810-es napóleoni büntetőtörvénykönyv (Code pénal) szigorú büntetések terhe mellett megtiltotta a munkások egyesülését és szervezkedését. (a szervezkedés tilalmát Franciaországban csak 1884-ben oldották fel.)
³⁰ (1885) Vagyis az akkoriak, a fourieristák Franciaországban, az owenisták Angliában. — Engels jegyzete
³¹National Association of United Trades (Az Egyesült Szakmák Nemzeti Szövetsége) 1845-ben alapított angol trade-unionista szervezet; tevékenysége a munkaerő jobb eladási feltételeiért és a jobb gyári törvényhozásért vívott harcra szorítkozott. A szövetség a 60-as évek elejéig állt fenn, de már az 50-es évek kezdetétől nem volt jelentős szerepe a szakszervezeti mozgalomban.
³²„Népcharta” („People’s Charter”) a chartisták követeléseit tartalmazó, a mozgalom nevét adó okirat, amelyet 1838 máj. 8-án tettek közzé, mint a parlament elé terjesztendő törvényjavaslatot. Követelései: általános választójog (21 éven felüli férfiaknak); évenkénti parlamenti választások; titkos szavazás; a választókerületek kiegyenlítése; a képviselőjelöltek vagyoni cenzusának eltörlése; napidíj fizetése a képviselőknek.
— A National Charter-Association (Nemzeti Charta-szövetség), a chartisták egyesülete, 1840 júliusában alakult Manchesterben a szétszórt helyi egyesületek összefogásából. Ez a forradalmi, bár nem szocialista szövetség volt a munkások első tömegpártja; a 40-es évek elején mintegy 40 000 tagot számlált; fő követelése a charta elfogadása volt. Az alsóház 1839-ben és 1842-ben elvetette a charta elfogadását követelő petíciókat. 1847— 48-ban a chartisták újabb tömegmozgalmat vezettek a charta elfogadtatására. (A chartizmus 48-as veresége után a szövetség hanyatlásnak indult és az 50-es években beszüntette tevékenységét.)
³³ (1885) A „rendek” kifejezés itt történelmi értelemben, a hűbéri állam rendjei, megszabott és körülhatárolt előjogokkal bíró rendek értelmében szerepel. A burzsoázia forradalma eltörölte a rendeket előjogaikkal együtt. A polgári társadalom már csak osztályokat ismer. Teljes ellentmondásban volt tehát a történelemmel, amikor a proletariátust „negyedik rendnek”³⁴ nevezték. — Engels jegyzete.
³⁴Célzás Lassalle-ra, különösen annak 1862. ápr. 12-én a berlini kézműves-egyletben tartott előadására: „Über den besonderen Zusammenhang der gegenwärtigen Geschichtsperiode mit der Idee des Arbeiterstandes” (A jelen történelmi időszak különös összefüggéséről a munkásrend eszméjével) — önállóan többnyire „Arbeiterprogramm” (Munkásprogram) címen kiadva.
³⁵ G. Sand: „Jean Ziska”, Bevezetés.

Tartalomjegyzék