A politikai gazdaságtan, legtágabb értelemben, azoknak a törvényeknek a tudománya, amelyek az emberi társadalomban az anyagi életfenntartás termelésén és cseréjén uralkodnak. Termelés és csere két különböző funkció. Termelés végbemehet csere nélkül, csere — éppen mert eleve csak termékek cseréje — nem mehet végbe termelés nélkül. E két társadalmi funkció mindegyike valamilyen nagyrészt különös külső behatások befolyása alatt áll, és ezért nagyrészt meg is vannak a saját, különös törvényei. Másrészt azonban minden pillanatban feltételezik egymást és olyan mértékben hatnak egymásra, hogy a gazdasági görbe abszcisszájának és ordinátájának lehetne őket nevezni.

Azok a feltételek, melyek között az emberek termelnek és cserélnek, országról országra és mindegyik országban megint nemzedékről nemzedékre változnak. A politikai gazdaságtan tehát nem lehet minden ország és minden történelmi korszak számára ugyanaz. A vadember íjától és nyilától, kőkésétől és csak kivételesen előforduló csereforgalmától roppant nagy a távolság az ezer lóerős gőzgépig, a mechanikai szövőszékig, a vasutakig és az Angol Bankig. A tűzföldiek nem jutnak el a tömegtermelésig és a világkereskedelemig, éppoly kevéssé, mint a váltónyargalásig vagy egy tőzsdekrachig. Aki a Tűzföld politikai gazdaságtanát a mai Angliáéval egyazon törvények alá akarná foglalni, szemmelláthatólag semmi egyebet nem hozna ezzel napvilágra, csak a legbanálisabb közhelyet. A politikai gazdaságtan ilymódon lényegileg történelmi tudomány. Történelmi, azaz folyton változó anyagot tárgyal; mindenekelőtt a termelés és csere minden egyes fejlődési fokának különös törvényeit vizsgálja és csak e vizsgálat befejeztével állíthatja fel a kevésszámú, termelésre és cserére egyáltalában érvényes, egészen általános törvényt. Emellett azonban magától értetődik, hogy a meghatározott termelési módokra és csereformákra érvényes törvényeknek egyben érvényességük van mindazon történelmi időszakokra, amelyekben ezek a termelési módok és csereformák közösek. Így például a fémpénz bevezetésével törvények egész sora lép hatályba, mely minden országra és történelmi szakaszra érvényes marad, amelyekben a cserét fémpénz közvetíti.

Egy meghatározott történelmi társadalom termelésének és cseréjének útjával és módjával és e társadalom történelmi előfeltételeivel egyidejűleg adva van a termékek elosztásának útja és módja is. A közös földtulajdonú törzs- vagy faluközösségben, amellyel vagy amelynek világosan felismerhető maradványaival lép be valamennyi kultúrnép a történelembe, teljesen magától értetődik a termékek meglehetősen egyenletes elosztása; ahol a közösség tagjai között az elosztás nagyobb egyenlőtlensége lép fel, ott ez már a közösség kezdődő bomlásának jele. Mind a nagybani, mind a kicsinybeni földművelés, azoknak a történelmi előfeltételeknek megfelelően, melyekből kifejlődtek, nagyon különböző elosztási formákat engednek meg. Kézenfekvő azonban, hogy a nagybani földművelés mindenkor egészen más elosztást szab meg, mint a kicsinybeni; hogy a nagybani földművelés osztályellentétet — rabszolgatartókat és rabszolgákat, földesurakat és robotosparasztokat, tőkéseket és bérmunkásokat — előfeltételez vagy hoz létre, míg a kicsinybeni földművelésnél a termelésben tevékeny egyének között semmiképp nincs feltételezve osztálykülönbség, sőt ellenkezőleg, ez már puszta létezésével a parcella-gazdálkodás kezdődő hanyatlását jelzi.
A fémpénz bevezetése és elterjedése olyan országban, ahol eddig kizárólag vagy túlnyomóan természetbeni gazdálkodás folyt, mindenkor együtt jár az eddigi elosztás lassúbb vagy gyorsabb forradalmasításával, mégpedig olymódon, hogy az egyesek közti elosztás egyenlőtlensége, tehát szegénynek és gazdagnak az ellentéte mindinkább foko- zódik.
A középkor helyi, céhes kézműves üzeme nagy tőkéseket és életfogytiglani bérmunkásokat éppannyira lehetetlenné tett, mint amennyire a modern nagyipar, a mai hitelkialakulás és az e kettő fejlettségének megfelelő csereforma, a szabad konkurencia, szükségszerűséggel létrehozza őket.

Az elosztásbeli különbségekkel együtt azonban fellépnek az osztálykülönbségek. A társadalom megoszlik kedvezményezett és megkárosított, kizsákmányoló és kizsákmányolt, uralkodó és elnyomott osztályokra, az állam pedig, amelyhez egyazon törzshöz tartozó közösségek természetadta csoportjai eleinte csak közös érdekek (például Keleten az öntözés) szem előtt tartása céljából és a kifelé való védekezés végett jutottak el fejlődésük során, ettől fogva éppannyira azt a célt is kapja, hogy az uralkodó osztály élet- és uralmi feltételeit az elnyomott osztállyal szemben erőszakkal fenntartsa.

Az elosztás azonban nem pusztán passzív terméke a termelésnek és a cserének; éppannyira vissza is hat mindkettőre. Minden új termelési módot vagy csereformát kezdetben nemcsak a régi formák és az ezeknek megfelelő politikai berendezések gátolnak, hanem a régi elosztási mód is.

A neki megfelelő elosztást hosszú harccal kell előbb kivívnia. De minél mozgékonyabb, minél inkább kialakulásra és fejlődésre képes egy adott termelési és cseremód, annál gyorsabban ér el az elosztás is olyan fokot, amelyen szülőanyjának fejére nő, amelyen ellenkezésbe jut a termelés és a csere addigi módjával. A régi természetadta közösségek, melyekről már szó volt, évezredekig fennállhatnak, mint ahogy az indiaiaknál és a szlávoknál még ma is, amíg a külvilággal való érintkezés létre nem hozza belsejükben a vagyonkülönbségeket, melyek következtében felbomlásuk bekövetkezik. A modern tőkés termelés ellenben, mely alig háromszáz esztendős és csak a nagyipar bevezetése óta, tehát száz év óta lett uralkodóvá, ez alatt a rövid idő alatt az elosztás olyan ellentéteit hozta létre — a tőkéknek kevés kézben való koncentrálódását egyfelől, a vagyontalan tömegeknek a nagy városokban való koncentrálódását másfelől —, amelyekbe szükségszerűleg tönkremegy.

A mindenkori elosztásnak a társadalom mindenkori anyagi létezési feltételeivel való összefüggése annyira a dolog természetében gyökerezik, hogy szabályszerűen visszatükröződik a nép-ösztönben. Mindaddig, amíg egy termelési mód a fejlődésének felszálló ágában van, még azok is ujjongva fogadják, akik az ennek megfelelő elosztási mód mellett a rövidebbet húzzák. Így az angol munkások a nagyipar kialakulásakor. Még addig is, amíg ez a termelési mód a társadalmilag normális marad, egészében elégedettség uralkodik az elosztással kapcsolatban, s ha fellép is tiltakozás ellene — úgy magának az uralkodó osztálynak kebeléből (Saint-Simon, Fourier, Owen), és éppen a kizsákmányolt tömegeknél nem lel visszhangra. Csak amikor a kérdéses termelési mód a leszálló ágának jókora darabját már maga mögött hagyta, amikor már félig túlélte magát, amikor létezésének feltételei nagyrészt eltűntek és utóda már az ajtón kopogtat — csak akkor jelenik meg igazságtalannak az egyre egyenlőtlenebbé váló elosztás, csak akkor fellebbeznek a túlélt tényéktől az úgynevezett örök igazságossághoz. Ez a morálhoz és a joghoz való fellebbezés tudományosan egy ujjnyival sem visz bennünket előbbre; a gazdasági tudomány az erkölcsi felháborodásban, ha mégoly jogosult is, nem láthat bizonyítási alapot, hanem csak tünetet. Feladata éppenséggel az, hogy kimutassa: az újonnan kiütköző társadalmi visszásságok a fennálló termelési mód szükségszerű következményei, ugyanakkor azonban közelgő felbomlásának jelei is, és hogy feltárja a felbomló gazdasági mozgásformán belül a termelés és a csere jövendő, ama visszásságokat kiküszöbölő, új szervezetének elemeit.

A harag, mely a költőt teszi,¹ teljesen helyénvaló e visszásságok ábrázolásakor, vagy az e visszásságokat az uralkodó osztály szolgálatában tagadó vagy szépítgető harmónia-hirdetők elleni támadáskor is; de hogy milyen keveset bizonyít a mindenkori esetre nézve, már abból is kitűnik, hogy az egész eddigi történelem mindegyik korszakában elég anyagot talál az ember a haragvásra.

A politikai gazdaságtant mint ama feltételek és formák tudományát, melyek között a különböző emberi társadalmak termeltek és cseréltek, és amelyek között a termékeket ehhez mérten mindenkor elosztották — az ebben a kiterjedtségben vett politikai gazdaságtant azonban még meg kell teremteni. Amivel a gazdasági tudományból mostanáig rendelkezünk, az csaknem kizárólag a tőkés termelési mód genezisére és fejlődésére korlátozódik: a feudális termelési és csereformák maradványainak bírálatával kezdődik, kimutatja tőkés formákkal való helyettesítésük szükségszerűségét, kifejti azután a tőkés termelési módnak és megfelelő csereformáinak a törvényeit pozitív oldalukról, azaz arról az oldalról tekintve, amennyiben előmozdítják a társadalom általános céljait, és végződik a tőkés termelési mód szocialista bírálatával, azaz törvényeinek negatív oldalukról való ábrázolásával, annak kimutatásával, hogy ez a termelési mód saját fejlődése folytán a felé a pont felé sodródik, ahol önmagát lehetetlenné teszi. E bírálat kimutatja, hogy a tőkés termelési és csereformák mindinkább magának a termelésnek elviselhetetlen béklyójává lesznek; hogy az e formák által szükségszerűséggel megszabott elosztási mód napról napra fokozódóan elviselhetetlen osztály-helyzetet hozott létre: mindegyre kevesebb, de mindegyre gazdagabb tőkések és mind számosabb és nagyjában és egészében mind rosszabb helyzetű birtoktalan bérmunkások napról napra élesbedő ellentétét; és végül, hogy a tőkés termelési módon belül létrehozott tömeges termelőerők, melyekkel az nem tud megbirkózni többé, csak a tervszerű összeműködésre szervezett társadalom általi birtokbavételre várnak, hogy a társadalom valamennyi tagja számára biztosítsák, mégpedig állandóan növekvő mértékben, a létezéshez és képességeik szabad kifejlesztéséhez szükséges eszközöket.

A polgári gazdaságtan e bírálatának teljes végigviteléhez nem volt elég a termelés, a csere és az elosztás tőkés formájával való ismeretség. Az azt megelőző vagy a kevésbé fejlett országokban mellette még fennálló formákat, legalább fő vonásaikban, szintén meg kellett vizsgálni és össze kellett vele hasonlítani. Ilyen vizsgálatot és összehasonlítást mostanáig nagyjában és egészében csakis Marx végzett, s ennélfogva az ò kutatásainak köszönjük csaknem kizárólag mindazt, amit a polgárit megelőző elméleti gazdaságtanról mostanáig megállapítottak.

Habár zseniális fejekben a XVII. század vége felé keletkezett, a politikai gazdaságtan szűkebb értelemben, a fiziokraták és Adam Smith adta pozitív megformulázásában, lényegében mégis a XVIII. század gyermeke és a kortárs nagy francia felvilágosítók vívmányai mellé sorakozik, ama kor minden előnyével és fogyatékosságával. Amit a felvilágosítókról mondottunk, érvényes az akkori közgazdászokra is. Az új tudomány számukra nem korszakuk viszonyainak és szükségleteinek a kifejezése, hanem az örök észnek a kifejezése volt; a termelés és a csere általa felfedezett törvényei nem e tevékenységek történelmileg meghatározott formájának törvényei voltak, hanem örök természeti törvények; ezeket az ember természetéből vezették le. De ez az ember, tüzetesebben szemügyre véve, az akkori, burzsoába átmenő félben levő középpolgár volt, és természete abban állt, hogy az akkori, történelmileg meghatározott viszonyok között gyártott és kereskedett.

Miután „kritikai alapvetőnket”. Dühring urat és módszerét a filozófiából elegendőképpen megismertük, nehézség nélkül megjósolhatjuk azt is, hogyan fogja a politikai gazdaságtant felfogni. A filozófiában, ott, ahol nem egyszerűen mesebeszélt (mint a természetfilozófiában), szemléletmódja a XVIII. század szemléletmódjának torzképe volt. Nem történelmi fejlődési törvényekről volt nála szó, hanem természeti törvényekről, örök igazságokról. Az olyan társadalmi viszonyokat, mint morál és jog, nem a mindenkori történelmileg fennforgó feltételek szerint, hanem a hírneves két férfiú útján döntötte el, akik közül az egyik vagy elnyomja a másikat, vagy nem nyomja el, mely utóbbi eset azonban eddig sajnos sohasem fordult elő. Aligha fogunk tehát csalatkozni, ha azt a következtetést vonjuk le, hogy Dühring úr a gazdaságtant ugyancsak megfellebbezhetetlenül végérvényes igazságokra, örök természeti törvényekre, legsivárabbul tartalmatlan tautologikus axiómákra fogja visszavezetni, amellett azonban a gazdaságtan egész pozitív tartalmát, már amennyiben ismert őelőtte, a hátsó kiskapun megint be fogja csempészni; és hogy az elosztást, mint társadalmi történést, nem termelésből és cseréből fogja kifejteni, hanem híres-nevezetes két férfiújának fogja végérvényes elintézésre átutalni. Mivel pedig számunkra mindezek már rég ismert műfogások, ezért itt annál rövidebbre foghatjuk a dolgot.

Csakugyan, Dühring úr már a 2. oldalon kijelenti nekünk, hogy gazdaságtana tekintetbe veszi a „Philosophie”-jában „megállapítottakat” és „néhány lényeges pontban fölérendelt és egy magasabb vizsgálati területen már eldöntött igazságokra támaszkodik”.

Mindjárt ezután megkapjuk „minden gazdaság legáltalánosabb természeti törvényeit” — jól sejtettük hát. E természeti törvények azonban a leélt történelem helyes megértését csak akkor engedik meg, ha az ember őket „abban a közelebbi meghatározottságban vizsgálja, amelyre eredményeik a politikai alávetettségi és csoportosulási formák révén tettek szert. Olyan berendezkedések, mint a rabszolgaság és a bérjobbágyság, melyekhez ikerszülöttként az erőszaktulajdon társul, valódi politikai természetű társadalmi-gazdasági konstitúciós formáknak tekintendők és az eddigi világban azt a keretet alkotják, amelyen belül egyedül mutatkozhattak meg a gazdasági természeti törvények hatásai.”

Ez a mondat az a harsonaszó, mely wagneri vezérmotívumként bejelenti a hírneves két férfiú bevonulását. De még ennél is több, ez a mondat az egész dühringi könyv alaptémája. A jognál Dühring úr mit sem tudott nekünk nyújtani, csak a rousseaui egyenlőség-elmélet rossz szocialistára-fordítását, amelynél évek óta sokkal különbet hallhat az ember akármelyik párizsi munkáscsapszékben. Itt semmivel sem jobb szocialista fordítását adja a közgazdászok afeletti panaszainak, hogy a gazdasági örök természeti törvényeket és hatásaikat meghamisítja az állam, az erőszakhatalom beavatkozása. És ezzel megérdemelt módon teljesen egyedül áll a szocialisták között. Minden szocialista munkás, egyre megy, milyen nemzetiségű, nagyon jól tudja, hogy az erőszakhatalom a kizsákmányolást csak védelmezi, de nem okozza; hogy kizsákmányolásának alapja a tőke és bérmunka viszonya, és hogy ez a viszony tisztán gazdasági és semmiképp nem erőszakos úton keletkezett.

A továbbiakban mármost megtudjuk, hogy minden gazdasági kérdésnél

„két folyamatot különböztethetünk meg, a termelését és az elosztásét”. Azonkívül, úgymond, az ismert felszínes J.-B. Say még egy harmadikat, az elhasználás, a fogyasztás folyamatát is hozzávette, de okosat mondani nem tudott róla, éppoly kevéssé, akár az utódai. A csere vagy a forgalom azonban, mondja, csak a termelés alosztálya, amelyhez minden tartozik, aminek történnie kell, hogy a termékek a végső és tulajdonképpeni fogyasztóhoz eljussanak.

Amikor Dühring úr a termelés és a forgalom lényegileg különböző, bárha egymást kölcsönösen feltételező két folyamatát egy kalap alá veszi és egész fesztelenül azt állítja, hogy e zűrzavar mellőzéséből csak „zűrzavar keletkezhetik”, ezzel csupán azt bizonyítja, hogy azt a kolosszális fejlődést, amelyen a legutóbbi ötven év alatt éppen a forgalom keresztülment, nem ismeri vagy nem érti; amint ezt könyve a továbbiakban bizonyítja is. Mindez azonban nem elég. Miután ilymódon termelést és cserét egyszerűen mint termelést egybe összefoglalja, az elosztást a termelés mellé állítja mint egy második, egészen külsőleges folyamatot, amelynek az elsőhöz semmi köze nincs. Mármost láttuk, hogy az elosztás, döntő vonásaiban, mindenkor egy meghatározott társadalom termelési és csereviszonyainak, valamint e társadalom történelmi előfeltételeinek szükségszerű eredménye, mégpedig olyanformán, hogy ha ezeket ismerjük, határozottsággal következtethetünk az ebben a társadalomban uralkodó elosztási módra. Úgyszintén látjuk azonban, hogy Dühring úrnak, ha morál-, jog- s történelemfelfogásában „megállapított” alapelveihez nem akar hűtlenné válni, ezt az elemi gazdasági tényt el kell tagadnia, és hogy ezt nevezetesen akkor kell tennie, amikor arról van szó, hogy két nélkülözhetetlen férfiúját a gazdaságtanba becsempéssze. És miután az elosztást a termeléssel és a cserével való minden összefüggésétől szerencsésen megfosztotta, ez a nagy esemény végbemehet.

Emlékezzünk azonban először is arra, hogyan alakult a dolog a morálnál és jognál. Itt Dühring úr eredetileg csak egy férfiúval kezdte; ezt mondotta:

„Egy embernek, amennyiben egyetlennek, vagy ami ugyanazt jelenti, másokkal való minden összefüggésen kívül állónak gondoljuk el, nem lehetnek kötelességei. Számára nincs kellés, hanem csak akarás. [Für ihn gibt es kein Sollen, sondern nur ein Wollen.]”

Mi más azonban ez a kötelességek nélküli, egyetlennek elgondolt ember, mint a fatális „ős-zsidó Adám” a paradicsomban, ahol bűn nélkül való, mivelhogy nem is követhet el bűnt? — De erre a valóságfilozófiai Ádámra is bűnbeesés vár. Emez Adám mellé hirtelen — nem a hullámos hajfürtű Éva, hanem egy második Adám lép. És Adámra legott kötelességek hárulnak és — megszegi őket. Ahelyett, hogy testvérét mint egyenjogút keblére ölelné, uralma alá hajtja, leigázza őt — és ennek az első bűnnek, a leigázás eredendő bűnének a következményeit szenvedi az egész világtörténelem mind a mai napig, amiért is Dühring úr szerint három fityinget sem ér.

Ha tehát, mellesleg szólva, Dühring úr azt hitte, hogy a „tagadás tagadását” elegendőképp kiszolgáltatta a megvetésnek azzal, hogy a bűnbeesés és megváltás régi históriájának lenyomataként jellemezte, mit mondjunk akkor ugyane história általa szerzett legújabb kiadásáról? (mert idővel a megváltásnak is, hogy egy hüllő-kifejezést² használjunk, „a körmére nézünk”). Mindenesetre azt, hogy mi a régi sémita törzsi mondát részesítjük előnyben, ahol is a férfinak és a nőnek mégiscsak megérte a fáradságot az ártatlanság állapotából való kilépés, és hogy Dühring úrnak marad az osztatlan dicsőség, hogy bűnbeesését két férfiúval konstruálta meg.

Hallgassuk meg tehát most a bűnbeesés gazdaságtani nyelvre fordítását:

„A termelés gondolata számára mindenesetre az egy Robinsonról alkotott elképzelés, aki erőivel elszigetelten áll szemben a természettel és senkivel sem kell semmit megosztania, alkalmas gondolati szkémát nyújthat [...] Annak szemléltetése számára, ami az elosztási gondolatban a leglényegesebb, hasonlóképpen célszerű a két személyről alkotott gondolati szkéma, akiknek gazdasági erői kombinálódnak, és akiknek részesedéseiket illetően nyilván valamilyen formában kölcsönösen számot kell vetniök egymással. Többre, mint erre az egyszerű dualizmusra valójában nincs szükség ahhoz, hogy a legfontosabb elosztási vonatkozások egynéhányát teljes szigorúsággal bemutassuk és törvényeiket embrionális formában logikai szükségszerűségükben tanulmányozzuk [...] Az egyenlő lábon való összeműködés itt éppúgy elgondolható, mint az erőknek olyan kombinálása, mely az egyik rész teljes elnyomatása által jön létre, akit azután a másik mint rabszolgát vagy puszta szerszámot gazdasági szolgálatra szorít és csak mint szerszámot is tart fenn [...] Az egyenlőség állapota, valamint az egyik oldalon a semmisség és a másik oldalon a teljhatalom és egyedül aktív részvétel állapota között fokok egész sora van, amelyek betöltéséről tarka sokféleségben gondoskodtak a világtörténelem jelenségei. A történelem különböző jogi és jogtalansági intézményeinek egyetemes áttekintése, ez itt a lényeges előfeltétel” [...] és végezetül az egész elosztás „gazdasági elosztási joggá” változik.

Most végre Dühring úrnak megint szilárd talaj van a lába alatt. Két férfiújával kart karba öltve sorompóba szólíthatja századát2. De e hármas csillagzat mögött még egy meg nem nevezett valaki áll.

„A tőke a többletmunkát nem feltalálta. Mindenütt, ahol a társadalom egy része a termelési eszközök monopóliumával rendelkezik, a munkásnak, akár szabad ember, akár nem, az önfenntartásához szükséges munkaidőhöz többletmunkaidőt kell hozzátennie, hogy a létfenntartási eszközöket megtermelje a termelési eszközök tulajdonosa számára; egyre megy, hogy ez a tulajdonos athéni kaloszkagathosz, etruszk teokrata, cívis romanus” (római polgár), „normann báró, amerikai rabszolgatartó, oláh bojár, modern landlord vagy tőkés-e.” (Marx: „Tőke”, I. köt., II. kiad., 227. old.³)

Miután Dühring úr ilyen módon megtudta, hogy mi a kizsákmányolásnak az összes eddigi termelési formákban — amennyiben azok osztályellentétekben mozognak — közös alapformája, már csak a két férfiúját kellett rá alkalmaznia, és a valósággazdaságtan gyökeres alapzata készen volt. Egy pillanatig sem tétovázott e „rendszeralkotó gondolat” kivitelezésével. Ellenszolgáltatás nélküli, a munkás önfenntartására szükséges munkaidőn felüli munka — ez a veleje. Az az Ádám tehát, akit itt Robinsonnak hívnak, második Ádámját, Pénteket nosza váltig robotoltatja. De miért dolgozik Péntek többet, mint amennyire a maga fenntartásához szüksége van? Erre a kérdésre is megvan Marxnál részleteiben a válasz. Ez azonban e két férfiú számára nagyon is hosszadalmas. A dolgot rövid úton intézik el: Robinson „elnyomja” Pénteket, „mint rabszolgát vagy szerszámot gazdasági szol- gálatra” szorítja és „csak mint szerszámot is” tartja fenn. Ezzel a legújabb „teremtő fordulattal” Dühring úr egy csapással két legyet üt agyon. Először is megtakarítja magának azt a fáradságot, hogy a különböző eddigi elosztási formákat, különbségeiket és okaikat megmagyarázza: ezek egyszerűen egytől egyig haszontalanságok, az elnyomáson, az erőszakhatalmon nyugszanak. Utóbb még lesz erről mondanivalónk. És másodszor ezzel az elosztás egész elméletét a gazdasági területről áthelyezi a morál és a jog területére, azaz szilárd anyagi tényeknek a területéről többé-kevésbé ingadozó véleményeknek és érzéseknek a területére. Nem kell tehát többé vizsgálnia vagy bizonyítania, csak uccu-rajta deklamálnia, és előállhat a követelménnyel, hogy a munka termékeinek elosztása ne tényleges okaihoz igazodjék, hanem ahhoz, ami az ő, Dühring úr szemében erkölcsösnek és jogosnak jelenik meg. Ami azonban Dühring úr szemében jogosnak jelenik meg, az semmiképpen sem változhatatlan, tehát messze van attól, hogy valódi igazság legyen. Mert hiszen a valódi igazságok, maga Dühring úr szerint, „egyáltalában nem változhatok”.

1868-ban azt állította Dühring úr („Die Schicksale meiner sozialen Denkschrift etc.”), hogy benne rejlik „minden magasabb civilizáció tendenciájában, hogy a tulajdont mind élesebben kidomborítsa, és ebben, nem pedig a jogok és uralmi szférák zűrzavarában rejlik a modern fejlődés lényege és jövője”. És továbbá egyszerűen sehogy sem tudja átlátni, hogy „a bérmunkának más szerzési móddá való átváltoztatása miképpen lehetne valaha is összeegyeztethető az emberi természet törvényeivel és a társadalmi test természetszükségszerű tagozódásával”.

Tehát 1868-ban: magántulajdon és bérmunka természetszükségszerű és ennélfogva jogos; 1876-ban:⁴ mindkettő az erőszakhatalom és a „rablás” folyománya, tehát jogtalan. És lehetetlenség tudnunk, hogy egy ilyen szédítő sebességgel tovaszáguldó géniusz szemében mi jelenhetik meg majd eshetőlegesen néhány év múlva erkölcsösnek és jogosnak, s ezért mindenesetre jobban tesszük, ha a javak elosztásának szemügyrevételénél a valóságos, objektív, gazdasági törvényekhez tartjuk magunkat, és nem Dühring úrnak jogról és jogtalanságról való pillanatnyi, változékony, szubjektív elképzeléséhez.

Ha a munkatermékek mai elosztási módjának — a nyomor és bőség, éhínség és dúskálás velejáró rikító ellentéteivel egyetemben — a közelgő forradalmasítására nem volna jobb biztosítékunk, mint az a tudat, hogy ez az elosztási mód jogtalan, és hogy a jognak egyszer végül mégiscsak győzedelmeskednie kell, akkor a szénánk rosszul állna és soká várhatnánk. A középkori misztikusok, akik a közeledő ezeréves birodalomról álmodoztak,⁵ már tudatában voltak az osztályellentétek igazságtalanságának. Az újabb kori történelem küszöbén, háromszázötven esztendővel ezelőtt, Thomas Münzer hangosan világgá kiáltja ezt. Az angol, a francia polgári forradalomban ugyanez a kiáltás hangzik fel és — elenyészik. S ha most ugyanez az osztályellentétek és osztálykülönbségek eltörlését követelő kiáltás, mely 1830-ig a dolgozó és szenvedő osztályokat hidegen hagyta, ha ez a kiáltás most milliószoros visszhangra talál, ha egyik országot a másik után ragadja magával, mégpedig ugyanabban a sorrendben és ugyanazzal az intenzitással, ahogy az egyes országokban a nagyipar fejlődik, ha egy emberöltő alatt olyan hatalmat hódított, amely minden ellene egyesült hatalommal dacolhat és bizonyos lehet győzelme felől a közeli jövőben — honnan van ez? Onnan, hogy a modern nagyipar egyrészről proletariátust, olyan osztályt alkotott meg, amely a történelemben először állíthatja fel nem egyik vagy másik különös osztályszervezet vagy egyik és másik különös osztályelőjog, hanem egyáltalában az osztályok eltörlésének követelését, és amely abban a helyzetben van, hogy e követelését keresztül kell vinnie, kínai kuli sorba süllyedés terhe mellett. És onnan, hogy ugyanez a nagyipar másrészről a burzsoáziában olyan osztályt alkotott meg, amely rendelkezik minden termelési szerszám és létfenntartási eszköz monopóliumával, de minden szédelgési periódusban és minden rákövetkező összeomlásban bebizonyítja, hogy képtelenné vált már arra, hogy a hatalmán túlnőtt termelőerőkön továbbra is uralkodjék; olyan osztályt, amelynek vezetése alatt a társadalom a romlásba rohan, mint a mozdony, melynek beszorult biztosító szelepét a gépésznek nincs ereje kinyitni. Más szavakkal: onnan van ez, hogy mind a modern tőkés termelési mód által létrehozott termelőerők, mind a javak elosztásának általa megalkotott rendszere égető ellentmondásba kerültek magával e termelési móddal, mégpedig olyan fokban, hogy a termelési és elosztási mód olyan forradalmasításának kell végbemennie, amely minden osztálykülönbséget kiküszöböl, mert különben az egész modern társadalom elpusztul. Ezen a kézzelfogható, anyagi tényen, amely többé vagy kevésbé világos alakban ellenállhatatlan szükségszerűséggel hatol be a kizsákmányolt proletárok fejébe — ezen, nem pedig egyik vagy másik szobatudósnak a jogról és a jogtalanságról való elképzelésein alapszik a modern szocializmus győzelembiztossága [Siegesgewißheit].

¹ V. ö. Juvenalis: „Satirae”
² Hüllők — a Bismarck-kormányt támogató megvásárolható és megfizetett újságírók és újságok. A kifejezést először Bismarck használta 1869. jan. 30-án a képviselőházban a kormány ellenfeleire. A kifejezés értelme azonban visszájára fordult, amint azt Bismarck is kénytelen volt 1876 febr. 9-én a Reichstagban elismerni.
³ Marx: „A tőke”, I. könyv, 8. fej. 2.
4 1876-ban jelent meg a „Kursus der National- und Sozialökonomie“ második kiadása.
⁵ A khiliaszták különböző bibliai helyekre (pl. János Jel. 20:4-5) hivatkozva azt hirdették, hogy Jézus vissza fog térni és ezer évig uralkodni fog a földön. Ez az „ezeréves birodalom” az igazságosság, az általános egyenlőség és jólét megvalósulása lesz.

Következő rész: II. Erőszakelmélet.

Tartalomjegyzék