Láttuk a Bevezetésben, hogy a XVIII. század francia filozófusai, a forradalom előkészítői miként apelláltak az észhez, mint minden fennállónak egyetlen bírájához. Arról volt szó, hogy ésszerű államot, ésszerű társadalmat teremtsenek, hogy mindent, ami az örök észnek ellentmondott, könyörület nélkül kiküszöböljenek. Láttuk azt is, hogy ez az örök ész a valóságban nem volt más, mint az éppen akkoriban burzsoává továbbfejlődő középpolgárnak az eszményített értelme. Ezért amikor a francia forradalom már megvalósította ezt az ész-társadalmat és ezt az ész-államot, kiderült, hogy az új berendezkedések, bármily racionálisak voltak is a korábbi állapotokhoz képest, korántsem voltak abszolúte ésszerűek. Az ész-állam teljesen csődöt mondott. A rousseaui társadalmi szerződés26 a rémuralomban találta megvalósulását, amelyből a saját politikai rátermettségében már nem bízó polgárság előbb a direktórium korrupciójába és végül a napóleoni despotizmus védelme alá menekült.¹ A megígért örök béke átcsapott végnélküli hódító háborúba. Az ész-társadalom sem járt jobban. Gazdag és szegény ellentéte, ahelyett, hogy általános jólétben oldódott volna fel, még kiéleződött az ellentétet áthidaló céhes és egyéb kiváltságok és az azt enyhítő egyházi jótékonysági intézmények kiküszöbölésénél fogva; az iparnak tőkés alapzaton való fellendülése a dolgozó tömegek szegénységét és nyomorát a társadalom életfeltételévé tette. A bűntettek száma évről évre emelkedett. Bár az azelőtt fényes nappal szégyenkezés nélkül elkövetett feudális bűnök nem semmisültek meg, egyelőre mégis háttérbe szorultak; helyettük azonban annál bujábban szöktek virágba az eddig csak csend benmeglapulva űzött polgári bűnök. A kereskedelem mindinkább becsapássá fejlődött. A forradalmi jelmondat „testvérisége” a konkurenciaharc fondorlataiban és irigykedésében valósult meg. Az erőszakos elnyomás helyébe a korrupció, a kardnak mint a társadalmi hatalom első emelőjének helyébe a pénz lépett. Az első éj joga a hűbérúrról a polgári gyárosra szállott. A prostitúció eleddig hallatlan mértékben elterjedt. Maga a házasság pedig továbbra is megmaradt a prostitúció törvényesen elismert formájának, hivatalos leplének, s ráadásul bőséges házasságtöréssel egészült ki. Kurtára fogva, a felvilágosítók pompázatos ígéreteivel összehasonlítva az „ész győzelme” által létrehozott társadalmi és politikai berendezkedések keserűen kiábrándító torzképeknek bizonyultak. Márcsak azok az emberek hiányoztak, akik ezt a kiábrándulást megállapítsák, s ezek is megjöttek a századfordulóval. 1802-ben megjelentek Saint-Simon genfi levelei²; 1808-ban megjelent Fourier első műve,³ bár elméletének alapzata már 1799-ből kelteződött; 1800 január elsején Robert Owen átvette New Lanark vezetését.⁴

Ez idő tájt azonban a tőkés termelési mód és vele együtt burzsoáziának és proletariátusnak az ellentéte még igen fejletlen volt. A nagyipar, mely Angliában alighogy létrejött, Franciaországban még ismeretlen volt.

De csak a nagyipar fejleszti ki egyfelől azokat a konfliktusokat, amelyek kényszerítő szükségszerűséggé emelik a termelési mód forradalmasítását, — s ezek nemcsak az általa létrehozott osztályoknak, hanem maguknak az általa megalkotott termelőerőknek és csereformáknak is a konfliktusai —; és másfelől a nagyipar fejleszti ki éppen ezekben az óriási termelőerőkben e konfliktusok megoldásának eszközeit is. Ha tehát 1800 körül az új társadalmi rendből fakadó konfliktusok még csak létrejövőben voltak, még sokkal inkább áll ez megoldásuk eszközeiről. Ha Párizs vagyontalan tömegei a rémuralom alatt egy pillanatra meghódíthatták az uralmat, ezzel csak azt bizonyították be, hogy milyen lehetetlen volt ez az uralom az akkori viszonyok között. Az ezekből a vagyontalan tömegekből egy új osztály törzseként épphogy elkülönülő proletariátus, mely önálló politikai akcióra még teljesen képtelen volt, elnyomott, szenvedő rendként jelentkezett, amelynek, képtelen lévén önmagán segíteni, legfeljebb kívülről, felülről lehetett segítséget nyújtani.

Ez a történelmi helyzet uralkodott a szocializmus alapítóin is. A tőkés termelés éretlen állapotának, az éretlen osztályhelyzetnek éretlen elméletek feleltek meg. A társadalmi feladatoknak a még fejletlen gazdasági viszonyokban rejtve lappangó megoldását a fejből akarták létrehozni. A társadalom csak visszásságokat mutatott; kiküszöbölésük a gondolkodó ész feladata volt. Arról volt szó, hogy a társadalmi rend új, tökéletesebb rendszerét találják fel és ezt kívülről, propaganda útján, lehetőleg mintakísérletek példája révén a társadalomra erőszakolják. Ezek az új szociális rendszerek eleve arra voltak kárhoztatva, hogy utópiák legyenek; minél tovább kidolgozták őket részleteikben, annál inkább tiszta fantasztaságba kellett veszniük.

Ezt egyszer megállapítva, nem időzünk tovább egy pillanatra sem a kérdésnek ennél a most már teljesen a múlthoz tartozó oldalánál. Átengedhetjük a Dühring-féle irodalmi szatócsoknak, hogy ünnepélyesen turkáljanak ezekben a ma már csak mosolyt keltő fantasztaságokban és saját józan gondolkodásmódjuk fölényét fitogtassák az ilyen „eszelősséggel” szemben. Mi inkább örvendünk a zseniális gondolatcsíráknak és gondolatoknak, melyek a fantasztikus lepel alól mindenütt előtörnek, s melyekre ezek a filiszterek vakok.

Saint-Simon már genfi leveleiben felállítja azt a tételt, hogy „minden ember dolgozzék”. Ugyanebben az írásában már tudja, hogy a rémuralom a vagyontalan tömegek uralma volt.

„Nézzétek meg” — kiáltja oda nekik —, „mi történt Franciaországban az időtt, mikor társaitok uralkodtak ott; az éhínséget idézték elő.”⁵

De a francia forradalmat úgy felfogni, mint osztályharcot nemesség, polgárság és vagyontalanok között, ez 1802-ben felettébb zseniális felfedezés volt. 1816-ban a politikát a termelés tudományának jelenti ki és azt jósolja, hogy a politika teljesen felolvad majd a gazdaságban.⁶ Ha ebben az a felismerés, hogy a gazdasági helyzet a politikai berendezkedések bázisa, még csak csírájában mutatkozik is, mégis itt már világosan ki van mondva az emberek feletti politikai uralom átváltozása dolgok igazgatásává és termelési folyamatok irányításává, tehát az állam eltörlése, melyet újabban oly sok hűhóval laposra csépelnek. Ugyanígy felette állva kortársainak, hirdeti 1814-ben, közvetlenül a szövetségeseknek Párizsba való bevonulása után, és még 1815-ben, a Száz Nap háborúja alatt is, hogy Franciaországnak Angliával és másodsorban mindkét országnak Németországgal való szövetsége Európa sikeres fejlődésének és békéjének egyetlen biztosítéka.⁷ Az 1815-ös franciáknak szövetséget prédikálni a waterlooi győzőkkel, ehhez mindenesetre valamivel több bátorság kellett, mint pletykaháborút üzenni a német professzoroknak.⁸

Míg Saint-Simonnál a pillantás zseniális széleskörűségét fedezzük fel, amelynek folytán a későbbi szocialistáknak csaknem valamennyi nem szigorúan gazdaságtani gondolata csírájában már megvan nála, Fourier-nál a fennálló társadalmi állapotok igazi franciásan szellemes, de azért nem kevésbé mélyre hatoló bírálatát találjuk meg. Fourier a burzsoáziát, forradalom előtti lelkes prófétáit és forradalomutáni érdekelt hozsannázóit szavukon fogja. Könyörtelenül felfedi a polgári világ anyagi és morális nyomorúságát, szembeállítja ezzel mind a felvilágosítók csillogó ígéreteit arról a társadalomról, amelyben csak az ész uralkodik majd, a mindeneket boldogító civilizációról, a határtalan emberi tökéletesedőképességről, mind pedig a kortárs burzsoá ideológusok szépítgető szólamait; kimutatja, hogy a leghangzatosabb frázisnak hogyan felel meg mindenütt a legszánalmasabb valóság, és maró gúnnyal árasztja el a frázisnak ezt a menthetetlen kudarcát. Fourier nemcsak kritikus, az örökké vidám természete szatirikussá, mégpedig minden idők egyik legnagyobb szatirikusává teszi őt. A forradalom alkonyával felvirágzó szédelgő spekulációt, akárcsak az akkori francia kereskedelem általános szatócskodását éppoly mesterien, mint mulattatóan ábrázolja. Még mesteribb a nemi viszonyok polgári alakulásáról és a nőnek a polgári társadalomban való helyzetéről adott kritikája. Ő mondja ki először, hogy egy adott társadalomban a nők emancipációjának foka a természetes mértéke az általános emancipációnak.⁹ De a legnagyszerűbbnek Fourier a társadalom történetének felfogásában mutatkozik. A társadalom történetének egész eddigi lefolyását négy fejlődési fokra osztja: vadság, patriarchátus, barbárság, civilizáció, mely utóbbi egybeesik a mai úgynevezett polgári társadalommal, és kimutatja, „hogy minden bűnt, amelyet a barbárság egyszerű módon gyakorol, a civilizált rend összetett, kétértelmű, kétszínű, képmutató létezési módra emel”, hogy a civilizáció „hibás körben” mozog, ellentmondásokban, melyeket folyvást újonnan létrehoz, anélkül, hogy le tudná küzdeni őket, úgyhogy folyvást az ellenkezőjét éri el annak, amit elérni akar, vagy amiről azt állítja, hogy el akarja érni.¹⁰ Úgyhogy például „a civilizációban a szegénység magából a bőségből fakad”.¹¹ Fourier, mint látjuk, éppoly mesterien kezeli a dialektikát, mint kortársa, Hegel. Ugyanilyen dialektikával emeli ki, a határtalan emberi tökéletesedőképességről szóló fecsegéssel szemben, hogy minden történelmi fázisnak megvan a felszálló, de megvan a leszálló ága is,¹² és ezt a szemléletmódot az egész emberiség jövőjére is alkalmazza. Ahogy Kant a föld eljövendő pusztulását a természettudományba, úgy vezeti be Fourier az emberiség eljövendő pusztulását a történelemszemléletbe.

Mialatt Franciaroszágban a forradalom orkánja söpörte ki az országot, Angliában csendesebb, de azért nem kevésbé hatalmas forradalmasodás ment végbe. A gőz és az új szerszámgépi berendezés átváltoztatták a manufaktúrát a modern nagyiparrá és forradalmasították ezzel a polgári társadalom egész alapzatát. A manufaktúra-idő álmos fejlődésmenete a termelés igazi Sturm und Drang-időszakává¹³ változott át. Egyre növekvő gyorsasággal végbement a társadalom szétválása nagy tőkésekre és vagyontalan proletárokra, akik között, a korábbi stabil középrend helyett, most kézművesek és kiskereskedők egy állandótlan tömege tengetett ingatag létezést, a népesség leghullámzóbb része. Még az új termelési mód a felszálló ágának csak a kezdetén volt; még ez volt a normális, az adott körülmények között egyedül lehetséges termelési mód. De már akkor kiáltó társadalmi visszásságokat hozott létre; hontalan népességet zsúfolt össze nagyvárosok legrosszabb lakhelyein — felbomlasztotta a leszármazás, a patriarchális alárendeltség, a család minden hagyományos kötelékét — ijesztő mértékben megnövelte a túlmunkát, különösen a nőkét és gyermekekét — tömegesen demoralizálta a hirtelen teljesen új viszonyok közé vetett dolgozó osztályt. Ekkor lépett fel reformátorként egy huszonkilenc éves gyáros, a fennköltségig gyermekien egyszerű jellemű férfiú és egyszersmind oly született irányítója embereknek, mint csak kevesen. Robert Owen magáévá tette a materialista felvilágosítók tanítását, hogy az ember jelleme egyrészt veleszületett szervezetének és másrészt az embert életideje, különösen pedig fejlődési időszaka folyamán körülvevő körülményeknek a terméke. Az ipari forradalomban osztályostársainak legtöbbje csak zűrzavart és káoszt látott, amely arra jó, hogy a zavarosban halásszanak és gyorsan meggazdagodja- nak. Ő alkalmat látott benne arra, hogy valóra váltsa kedvenc tételét és ezzel rendet vigyen a káoszba. Már Manchesterben egy gyár ötszáz munkásának irányítójaként sikerrel megkísérelte ezt; 1800-tól 1829-ig a skóciai New Lanark-beli nagy gyapotfonodát igazgató-társtulajdonosként ugyanebben az értelemben vezette, csak a cselekvés nagyobb szabadságával és olyan sikerrel, amely európai hírnevet szerzett neki. Egy fokozatosan 2500 főre növekedő, eredetileg a legvegyesebb és legnagyobbrészt erősen demoralizált elemekből összetevődő népességet teljes-tökéletes mintatelepüléssé változtatott át, ahol ittasság, rendőrség, büntetőbíró, pereskedés szegénygondozás, a jótékonykodás szükséglete ismeretlen dolgok voltak. Mégpedig egyszerűen annálfogva, hogy az embereket emberhez méltóbb körülmények közé juttatta és jelesül a felnövekvő nemzedéket gondosan neveltette. 0 találta fel és itt vezette be először a kisdedóvókat. Második életévüktől kezdve a gyermekek az óvodába kerültek, ahol olyan jól elszórakoztak, hogy alig lehetett őket onnan hazavinni. Míg konkurensei napi tizenhárom-tizennégy órát dolgoztak, New Lanarkben tíz és fél órát dolgoztak csak. Amikor egy gyapotválság négyhónapi szünetelésre kényszerítette az üzemet, a nem-dolgozó munkásoknak tovább fizették a teljes bért. És emellett a vállalat több mint megkétszerezte az értékét és mindvégig bőséges nyereséget hozott a tulajdonosoknak.

Mindezzel Owen nem érte be. A létezés, melyet munkásainak megteremtett, az szemében még korántsem volt emberhez méltó létezés; „az emberek rabszolgáim voltak”: a relatíve kedvező körülmények, melyek közé juttatta őket, még messze voltak attól, hogy módot adjanak a jellem és az értelem mindenoldalú és racionális kifejlődésére, szabad élettevékenységről nem is szólva.

„És mégis, e 2500 személy [...] dolgozó része [...] ugyanannyi valóságos gazdagságot termelt a társadalom számára, mint amennyit alig fél évszázaddal előbb még 600 000-es népesség [...] tudott megalkotni. Azt kérdeztem magamtól: mi lesz a különbözeiből a 2500 személy által elfogyasztott gazdagság és a között a gazdagság között, amelyet a 600 000 kellett volna hogy elfogyasszon?”

A felelet világos volt. Arra használták fel, hogy a vállalat birtokosainak a befektetett tőkére öt százalék kamatot és ezenkívül még több mint 300 000 font sterling (6 000 000 márka) nyereséget hozzon. S ami New Lanarkre állt, még nagyobb mértékben állt Anglia összes gyáraira.

„E nélkül az új, a gépek által megalkotott gazdagság nélkül [...] nem lehetett volna a Napóleon megdöntéséért és az arisztokratikus társadalmi elvek fenntartásáért vívott [...] háborúkat viselni. És mégis, ez az új hatalom a dolgozó osztály teremtménye volt.”

Őt illetnék ezért a gyümölcsök is. Ezek az új, hatalmas termelőerők, amelyek eddig csak egyesek meggazdagodására és a tömegek leigázására szolgáltak, nyújtották Owen szemében az alapzatát egy társadalmi újjáalakulásnak, és az volt a rendeltetésük, hogy az összesek közös tulajdonaként csakis az összesek közös jólétéért dolgozzanak.

Ilyen tisztára üzletszerű módon, úgyszólván a kereskedői számítás gyümölcseképpen keletkezett az oweni kommunizmus. Ezt a gyakorlatias jellegét mindvégig megtartja. Így Owen 1823-ban javasolta, hogy az ír nyomort kommunista települések útján szüntessék meg, és javaslatához teljes számításokat csatolt a befektetési költségekről, az évi kiadásokról és az előrelátható hozadékokról.¹⁴ Így az ő végleges jövő-tervében¹⁵ a részletek technikai kidolgozása olyan szakismerettel van kivitelezve, hogy aki egyszer a társadalmi reform oweni módszerét elfogadta, a részletbeli berendezés ellen még szakértői álláspontról is alig tehet kifogást.

A kommunizmushoz való előrehaladás volt a fordulópont Owen életében. Amíg puszta emberbarátként lépett fel, csakis gazdagságot, tetszést, tiszteletet és dicsőséget aratott. Európa legnépszerűbb embere volt. Nemcsak osztályostársai, hanem államférfiak és fejedelmek is tetszéssel hallgatták. Amikor azonban kommunista elméleteivel előállt, megfordult a lap. Három nagy akadály torlaszolta el szerinte mindenekelőtt a társadalmi reformhoz vezető utat; a magántulajdon, a vallás és a házasságnak a jelenlegi formája. Tudta, mi vár rá, ha ezeket megtámadja; általános kiközösítés a hivatalos társadalom részéről, egész társadalmi pozíciójának elvesztése. De nem riadt vissza attól, hogy mindezt kíméletlenül megtámadja, és úgy történt, amint előrelátta. A hivatalos társadalomból száműzve, a sajtóban agyonhallgatva, elszegényedve balulsikerült kommunista kísérletekbe Amerikában, amelyekre egész vagyonát rááldozta, közvetlenül a munkásosztályhoz fordult és ennek körében még harminc éven át tevékenykedett. Minden társadalmi mozgalom, minden valóságos előrehaladás, mely Angliában a munkások érdekében létrejött, Owen nevéhez fűződik. Így 1819-ben öt évi erőfeszítés után vitte keresztül az első törvényt, amely korlátozta a női és gyermekmunkát a gyárakban.¹⁶ Így elnökölt az első kongresszuson, amelyen egész Anglia trade unionjai egyetlen nagy szakszervezeti szövetségbe egyesültek.¹⁷ Így a társadalom teljesen kommunista berendezésére vivő átmeneti intézkedésekként vezette be egyrészt a szövetkezeti társaságokat (fogyasztási és termelőszövetkezeteket), melyek azóta legalábbis gyakorlati bizonyítékát szolgáltatták annak, hogy a kereskedő is, a gyáros is nagyon jól nélkülözhető személyek; másrészt a munkabazárokat,¹⁸ intézményeket a munkatermékek cseréjére egy munka-papírpénz révén, amelynek egysége a munkaóra volt; olyan intézmények voltak ezek, melyeknek szükségképpen hajótörést kellett szenvedniük, melyek azonban mindenben előfutárai voltak a jóval későbbi proudhoni cserebanknak¹⁹, és csak abban különböztek tőle, hogy nem az összes társadalmi bajok egyetemes orvosszerét jelentették, hanem csak első lépést a társadalom egy jóval radikálisabb átalakításához.

Ezek azok a férfiak, akikre a szuverén Dühring úr „megfellebbezhetetlenül végérvényes igazságának” magaslatáról azzal a megvetéssel tekint alá, melynek a Bevezetésben megadtuk néhány példáját. És e megvetésnek egy tekintetben megvan a maga elégséges oka: tudniillik lényegében egy valósággal rémületes tudatlanságon nyugszik a három utópista írásait illetően.

Így Saint-Simonról azt mondja, hogy „alapgondolata lényegében helytálló volt és — néhány egyoldalúságtól eltekintve — még ma is a fő ösztönzést szolgáltatja valóságos alakulásokhoz”.

Annak ellenére azonban, hogy Dühring úr Saint-Simon egynémely művét, úgy látszik, csakugyan kézbe vette, az idevonatkozó huszonhét nyomtatott oldalon éppoly hiába keressük Saint-Simon „alapgondolatát”, mint előbb azt, hogy Quesnay Gazdasági táblázata „magánál Quesnaynél mit jelentsen”, s végül is ki kell szúratnunk a szemünket azzal a frázissal,

„hogy az imagináció és [...] az emberbaráti affektus [...] a fantázia velejáró túlfeszítettségével uralkodott Saint-Simon egész eszmekörén”!

Fourier-ból csak a regényes részletezettséggel kiszínezett jövó-fantáziákat ismeri és veszi tekintetbe, ami mindenesetre Dühring úr Fourier feletti végtelen fölényének megállapításához

„sokkal fontosabb”, mint annak megvizsgálása, hogy Fourier hogyan „kísérli meg alkalmilag kritizálni a valóságos állapotokat”.

Alkalmilag! Ugyanis műveinek csaknem minden oldalán sziporkáznak szatíra és kritika szikrái a sokat magasztalt civilizáció nyomorúságai felett. Olyan ez, mintha azt mondaná valaki, hogy Dühring úr csak „alkalmilag” nyilvánítja Dühring urat minden idők legnagyobb gondolkodójának. Ami pedig éppenséggel a Robert Owennak szentelt tizenkét oldalt illeti, ehhez Dühring úrnak abszolúte semmi más forrása nincsen, mint az a nyomorúságos életrajz, amelyet a filiszter Sargant írt, aki Owen legfontosabb írásait — a házasságról és a kommunista berendezésről — ugyancsak nem ismerte.²⁰ Dühring úr ezért bízvást merészkedhetik arra az állításra, hogy Owennál nem szabad „határozott kommunizmust előfeltételeznünk”. Mindenesetre, ha Dühring úr akár csak kézbe vette volna Owen „Book of the New Moral World”-jét, nemcsak a legesleghatározottabb kommunizmust találta volna meg benne kimondva, egyenlő munkakötelezettséggel és a termékre való egyenlő — ahogy Owen mindig kiegészíti: az életkornak megfelelően egyenlő — jogosultsággal, hanem megtalálta volna benne a jövő kommunista közösség épületének teljes kidolgozását is alaprajzzal, homlokrajzzal és madártávlati nézettel. Ha azonban valaki „a szocialista eszmekörök képviselői saját írásainak közvetlen tanulmányozását” arra korlátozza, hogy ismerje a címét és legfeljebb még — a mottóját e munkák egynémelyikének, ahogy ezt Dühring úr itt teszi, akkor csakugyan nem marad más hátra, mint az ilyesféle bárgyú és egyenesen kitalált állítás. Owen nemcsak prédikálta a „határozott kommunizmust”, de öt éven át (a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején) gyakorolta is a hampshire-i Harmony Hall településen²¹, melynek kommunizmusa határozottság dolgában nem volt kifogásolható. Magam is ismertem e kommunista mintakísérlet több egykori tagját. De minderről, mint egyáltalában Owen 1836 és 1850 közti tevékenységéről, Sargant abszolúte semmit sem tud, ezért aztán Dühring úr „mélyebb történetírása” is szuroksötét tudatlanságban marad. Dühring úr Owent „minden tekintetben az emberbaráti tolakodás igazi monstrumának” nevezi. De ha ugyanez a Dühring úr olyan könyvek tartalmáról okít bennünket, amelyeknek alighogy a címét és a mottóját ismeri, akkor a világért sem szabad azt mondanunk, hogy „minden tekintetben a tudatlan tolakodás igazi monstruma”, mert ez a mi szánkból „szitok” volna.

Az utópisták, láttuk, utópisták voltak, mert nem lehettek mások olyan időben, amikor a tőkés termelés még oly kevéssé volt kifejlődve. Kénytelenek voltak egy új társadalom elemeit fejből megkonstruálni, mert ezek az elemek magában a régi társadalomban nem tűntek még elő általános láthatósággal; új építményük alapvonásait keresve csakis az észhez apellálhattak, éppen mert még nem apellálhattak az egykorú történelemhez. De ha most, fellépésük után csaknem nyolcvan esztendővel, Dühring úr azzal az igénnyel lép a színpadra, hogy egy új társadalmi rend „mértékadó” rendszerét nem a meglevő történelmileg kifejlődött anyagból mint ennek szükségszerű eredményét fogja kifejteni, nem, hanem saját szuverén fejéből, a maga végérvényes igazságokkal terhes eszéből fogja megkonstruálni, akkor ő, aki mindenütt epigonokat szimatol, maga is csak az utópisták epigonja, a legújabb utópista. A nagy utópistákat „társadalmi alkimistáknak” nevezi. Ám legyen. Az alkimia szükséges volt a maga idején. De az idő óta a nagyipar oly kiáltó ellentétekké fejlesztette a tőkés termelési módban szunnyadó ellentmondásokat, hogy e termelési mód közelgő összeomlása úgyszólván kézzelfogható; hogy magukat az új termelőerőket csak egy új, a jelenlegi fejlődési fokuknak megfelelő termelési mód bevezetése útján lehet fenntartani és tovább kiképezni; hogy az eddigi termelési mód által létrehozott és kiélezett ellentétben folyvást újratermelt két osztály harca minden civilizált országot megragadott és napról napra hevesebbé válik, s hogy az ebbe a történelmi összefüggésbe, az általa szükségszerűvé tett társadalmi átalakítás feltételeibe és ez átalakításnak ugyancsak általa megszabott alapvonásaiba való bepillantást is már megszereztük. És ha most Dühring úr, a meglevő gazdasági anyag helyett, saját legfelsőbb koponyájából egy új utópikus társadalmi rendet fabrikál, akkor nemcsak egyszerű „társadalmi alkímiát” űz. Hanem úgy viselkedik, mint olyan valaki, aki a modern kémia törvényeinek felfedezése és megállapítása után a régi alkímiát vissza akarná állítani és az atomsúlyokat, a molekula-képleteket, az atomok vegyértékszámát, a krisztallográfiát és a színképelemzést egyesegyedül arra akarná felhasználni, hogy felfedezze — a bölcsek kövét.

¹ Rémuralom — a jakobinus forradalmi demokratikus diktatúra időszaka (1793 júniusától 1794 júliusáig).
Direktórium — Franciaország legfelső kormányszerve a jakobinus diktatúrát megbuktató nagyburzsoá ellenforradalom (thermidor) idején; az 1795-ös alkotmány alapján öt tagból állt, akik közül egyet-egyet évenként újjáválasztottak. A direktórium 1799-ig, Bonaparte államcsínyjéig (brumaire 18.) állt fenn.
²Saint-Simon: „Lettres d’un habitant de Genève à ses contemporains”; ez Saint-Simon első műve, 1802-ben írta és 1803-ban jelent meg Párizsban, névtelenül, hely és év megjelölése nélkül. Az Engels által megadott pontatlan megjelenési évszám forrása Hubbard: „Saint-Simon. Sa vie et ses travaux. Suivi de fragments des plus célébrés écrits de Saint-Simon”, Párizs 1857. (A „Lettres”-ről v. ö. még Marx és Engels: „A német ideológia”, II. kötet IV. [A.] 1.
Az utópikus szocialistákról szóló fejtegetésekben felhasznált források megválogatásában (és összekeresésében) Marx is részt vett (v. ö. levelét Engelsnek, 1877 aug. 8.).
³Fourier: „Théorie des quatre mouvements”; 1808-ban jelent meg Lyonban (címlapja szerint Lipcsében). Megírásához Fourier a századfordulón fogott hozzá. (V. ö. még: „A német ideológia”, valamint Engels: „Fourier töredékes munkája a kereskedelemről”
⁴New Lanark — pamutfonoda a skóciai Lanark közelében; 1784-ben alapították egy hozzátartozó kis településsel együtt.
⁵Saint-Simon: „Lettres d’un habitant de Genève”, II. levél (Hubbard könyvében 143. és 135. old.)
⁶V. ö. „Correspondance politique et philosophique. Lettres de H. Saint-Simon à un Américain“, VIII. levél; „L’industrie, ou discussions politiques, morales et philosophiques” (1817-18), II. köt. 83-87. old. (V.ö. Hubbard könyvében 155-157. old.)
⁷V. ö. Saint-Simonnak Thierryvel együtt írt munkáit: „De la réorganisation de la société européenne” (1814) és „Opinion sur les mesures à prendre contre la coalition de 1815” (1815). (V. ö. Hubbard könyvében 149-154. és 68—76. old.)
A szövetségesek (Oroszország, Ausztria, Anglia, Poroszország stb.) párizsi bevonulása 1814. márc. 31-én történt; a császárság összeomlott, Napóleonnak le kellett mondania és Elba szigetére száműzetésbe vonulnia.
A „száz nap” Napóleon visszaszerzett császárságának időszaka, Elbáról Párizsba való visszatérésétől (1815 márc. 20.) Waterloonál szenvedett végső vereségét (v. ö. 9. jegyz.) követő lemondásáig.
⁸A belgiumi Waterloonál (Belle Alliance-i csata) szenvedte el 1815. jún. 18-án Napóleon a végső vereséget a Wellington által vezetett angol-holland és a Blücher által vezetett porosz hadseregtől. A csata eldöntötte az 1815-ös hadjárat kimenetelét és a Napóleon-ellenes koalíció végérvényes győzelméhez vezetett. Napóleon császárságát eltörölték, őt magát Szent Ilona szigetére száműzték. Franciaországban restaurálták a királyságot
⁹V. ö. pl. Fourier: „Théorie des quatre mouvements”; „Oeuvres”, I. köt. 195-196. old. („A társadalmi haladások és a periódus változásai arányosak a nők szabadság felé haladásával, és a társadalmi rend hanyatlásai arányosak a nők szabadságának csökkenésével [...] a nők privilégiumainak kiterjesztése minden társadalmi haladás általános alapelve.”)
¹⁰V. ö. Fourier: „Théorie de l’unité universelle”, I. és IV. kötet; „Oeuvres”, II. köt. 78—79. old. és V. köt. 213-214. old.
A „hibás körről” v.ö. „Nouveau monde industriel et sociétaire”; „Oeuvres”, VI. köt. 27-46., 390. old., valamint „Théorie des quatre mouvements”; „Oeuvres”, I. köt. 202. old.
¹¹Fourier: „Nouveau monde industriel et sociétaire”; „Oeuvres”, VI. köt. 35. old.
¹²V. ö. Fourier: „Théorie des quatre mouvements”; „Oeuvres”, I. köt. 50. skk. old.
¹³Sturm und Drang — eredetileg a német irodalomban a XVIII. sz. utolsó harmadában jelentkező megújulási törekvések neve. Átvitt értelemben: forrongási, felbuzdulási, nekilendülési időszak.
¹⁴V. ö. Owen: „Report of the Proceedings at the Several Public Meetings, held in Dublin etc. On the 18th March — 12th April — 19th April and 3rd May”, 110. skk. old.
¹⁵V. ö. Owen: „The Book of the New Moral World” (1842-44).
¹⁶1812-ben egy glasgow-i gyűlésen Owen számos intézkedést javasolt a pamutfonodákban dolgozó gyermekek és felnőttek helyzetének megkönnyítésére. Az Owen kezdeményezésére 1815-ben beterjesztett megfelelő törvényjavaslatot a parlament 1819-ben fogadta el, erősen megcsonkítva. A törvény, amely csak a pamutgyárakra volt érvényes, többek között megtiltotta a 9 éven aluli gyermekek munkáját (Owen javaslata a 10 éven aluli gyermekek munkájának megtiltását tartalmazta) és a 16 éven aluli fiatal személyek munkáját 12 órára korlátozta (Owen javaslata szerint minden munkás munkaidejét 10½ órára kellett volna korlátozni), és minden munkás számára két étkezési megszakítást állapított meg összesen másfél óra időtartammal.
¹⁷1833 októberében tartották meg Londonban Owen elnökletével a szövetkezeti társaságok és szakszervezetek (trade unionok) kongresszusát, amelyen kimondották a Grand National Consolidated Trades’ Union (Nagy nemzeti egyesült szakszervezet) megalakulását; a programot és a szervezeti szabályzatot 1834 februárjában fogadták el. Owen terve szerint ennek a szervezetnek kézbe kellett volna vennie a termelés irányítását és békés úton elérnie a társadalom teljes átalakítását. A terv csakhamar kudarcot vallott; a szövetség nem tudott ellenállni a burzsoázia és az állam részéről rá nehezedő nyomásnak és 1834 augusztusában feloszlott.
¹⁸Owen terve szerinti munkabazárokat (Equitable Labour Exchange Bazaars — méltányos munka-csere bazárok) Anglia több városában alapítottak különböző szövetkezeti munkástársaságok; az első munkabazárt 1832 szeptemberében Owen alapította Londonban, 1834 közepéig állt fenn.
¹⁹1849 jan. 31-én Proudhon Párizsban megalapította a Banque du Peuple-t (Népbank). A bank április elejéig állt fenn és voltaképpen csak papíron létezett.
²⁰Sargant: „Robert Owen and his Social Philosophy”.
Owen fő írásai a házasságról és a kommunista berendezkedésről: „The Marriage System of the New Moral World” (1838), „The Book of the New Moral World” (1836-44), „The Revolution in the Mind and Practice of the Human Race” (1849).
²¹Harmony Hall — kommunista település; angol utópikus szocialisták alapították Owen irányításával 1839-ben a hampshire-i Queenwoodban; 1845-ig állt fenn. (V.ö. még Engels: „Az újabban létrejött és még fennálló kommunista települések leírása”

Következő rész: II. Elméleti kérdések

Tartalomjegyzék