Az előző két fejezetben nagyjából hát kimerítettük volna Dühring úr „új szocialitárius alakulatának” gazdasági tartalmát. Legfeljebb az volna még megjegyzendő, hogy „a történelmi körülpillantás egyetemes széleskörűsége” Dühring urat semmiképpen nem akadályozza meg abban, hogy a maga speciális érdekeit szem előtt tartsa, az ismert mérsékelt többletfogyasztástól eltekintve is. Minthogy a munka régi megosztása a szocialitásban továbbra is fennáll, a gazdasági kommunának műépítészeken és targoncásokon kívül hivatásos irodalmárokkal is számolnia kell majd, amikor aztán felmerül a kérdés, miképpen kell majd eljárni a szerzői jogot illetően. Ez a kérdés minden más kérdésnél inkább foglalkoztatja Dühring urat. Mindenütt, például Louis Blanc és Proudhon alkalmából, ott lábatlankodik a szerzői jog az olvasónak, hogy végül a „Kursus” kilenc oldalán széltében-hosszában megtárgyaltan és egy rejtelmes „munkamegjutalmazás” formájában — hogy mérsékelt többletfogyasztással-e vagy anélkül, azt nem mondja meg — szerencsésen a szocialitás mentő révébe érjen. A bolháknak a társadalom természetes rendszerében elfoglalt helyzetéről írni fejezetet ugyanilyen helyénvaló lett volna és mindenesetre kevésbé unalmas.

A jövő államrendjéről a „Philosophie” kimerítő előírásokat ad. Itt Rousseau, bárha Dühring úr „egyetlen jelentékeny elődje” volt, mégsem fektetett le elég mély alapot; mélyebb utódja alaposan segít a dolgon azzal, hogy a legvégsőkig felvizezi Rousseaut és a hegeli „Rechtsphilosophie”-nak ugyancsak híg kolduskotyvalékká felfőzött hulladékaival szaporítja. „Az egyén szuverenitása” alkotja a dühringi jövő-állam alapzatát; ezt a többség uralmában nem szabad elnyomni, sőt itt kell éppen elérnie tetőfokát. Hogy történik ez? Igen egyszerűen.

„Ha minden egyes embernek minden más emberrel minden irányban való megegyezéseit előfeltételezzük, és ha e szerződéseknek jogtalan sérelmek elleni kölcsönös segítségnyújtás a tárgya — akkor csak a jog fenntartására irányuló hatalom erősödik majd meg és a tömegnek az egyes feletti vagy a többségnek a kisebbség feletti puszta túlerejéből nem vezetnek le majd jogot.”

A valóságfilozófiai hókuszpókusz eleven ereje ilyen könnyedséggel siklik el a legáthághatatlanabb akadályok felett, és ha az olvasó úgy véli, hogy ezután sem lett okosabb, mint azelőtt volt, Dühring úr azt feleli neki, hogy csak ne vegye a dolgot olyan félvállról, mert

„a legcsekélyebb balfogás az összakarat szerepének felfogásában megsemmisítené az egyén szuverenitását, márpedig egyedül ez a szuverenitás az, amelyik” (!) „valóságos jogok levezetéséhez elvezet”.

Dühring úr teljesen úgy bánik a közönségével, ahogy megérdemli, amikor csúfot űz belőle. Még jóval vastagabban is felhordhatta volna; a valóságfilozófia studiosusai azt sem vették volna észre.

Az egyén szuverenitása mármost lényegileg abban áll, hogy „az egyes ember az állammal szemben abszolút módon kényszer alatt áll”, e kényszer azonban csak annyiban igazolható, amennyiben „valóban a természetes igazságosságot szolgálja”. Erre a célra lesz majd „törvényhozás és bíráskodás”, de ezeknek „az összességnél kell maradniuk”; lesz továbbá védszövetség, amely „a hadsereggé vagy egy a belső biztonsági szolgálathoz tartozó végrehajtó osztaggá tömörülésben” nyilvánul meg, tehát lesz hadsereg, rendőrség, zsandárok is.

Dühring úr, igaz, már oly gyakran bizonyult derék porosznak; itt bebizonyítja, hogy felér azzal a mintaporosszal, aki a néhai von Rochow miniszter szerint „keblében hordja a maga zsandárát”.

Ez a jövő-zsandárság azonban nem lesz olyan veszedelmes, mint a mai „hé-visszák”.¹ Bármit kövessen is el a szuverén egyénen, ennek mindig marad egy vigasza:

„a jog vagy jogtalanság, mely őt akkoron, a körülményekhez képest, a szabad társadalom részéről éri, soha nem lehet valami rosszabb, mint amit a természeti állapot is magával hozna”!

S miután még egyszer belebotlatott bennünket az elmaradhatatlan szerzői jogába, Dühring úr biztosít bennünket arról, hogy az jövő-világában „magától értetődőleg teljesen szabad és általános ügyvédség” lesz. „A ma kigondolt szabad társadalom” egyre vegyesebbé lesz, Műépítészek, targoncások, irodalmárok, zsandárok s most még ügyvédek is! Ez a „szolid és kritikai gondolatország” hajszálra hasonlít a különböző vallások különböző mennyországaira, melyekben a hivő mindig azt látja viszont megdicsőülten, ami földi életét megédesítette. Márpedig Dühring úr ahhoz az államhoz tartozik, ahol „mindenki a neki tetsző módon üdvözülhet”.² Mit akarunk hát még?

Ámde amit mi akarhatnánk, az itt közömbös. Az a fontos, hogy Dühring úr mit akar. És Dühring úr abban különbözik II. Frigyestől, hogy a dühringi jövő-államban korántsem üdvözülhet mindenki a neki tetsző módon. E jövő-állam alkotmánya azt mondja:

„A szabad társadalomban nem lehet kultusz; hiszen mindegyik tagja legyőzte azt a gyermeteg ősképzelődést, hogy a természet mögött vagy felett lények vannak, akikre áldozatokkal vagy imákkal hatni lehet.” Egy „helyesen értett szocialitás-rendszernek tehát [...] le kell ráznia a papi bűvészkedés minden felszerelését és ilyenképpen a kultuszok minden lényeges alkotórészét”.

A vallást betiltják.

Ám mindenféle vallás csakis azoknak a külső hatalmaknak fantasztikus visszatükröződése az emberek fejében, melyek mindennapi létezésük felett uralkodnak, olyan visszatükröződés, amelyben a földi hatalmak földöntúli hatalmak formáját öltik. A történelem kezdetein először a természeti hatalmak azok, amelyek ilymódon visszatükröződnek és a további fejlődés során a különböző népeknél a legkülönfélébb és legtarkább megszemélyesítéseken mennek át. Ezt az első folyamatot az összehasonlító mitológia — legalábbis az indoeurópai népekre vonatkozóan — nyomon követte visszafelé eredetéig, az ind Védákig³, további menetében pedig az egyes részletben kimutatta az indeknél, perzsáknál, görögöknél, rómaiaknál, germánoknál és, amennyire az anyag terjed, a keltáknál, litvánoknál és szlávoknál is. A természeti hatalmak mellett azonban csakhamar társadalmi hatalmak is hatni kezdenek, olyan hatalmak, melyek ugyanolyan idegenül és kezdetben ugyanolyan megmagyarázhatatlanul állnak szemben az emberekkel, ugyanazzal a látszólagos természeti szükségszerűséggel uralkodnak felettük, mint maguk a természeti hatalmak. A fantázia-alakok, melyekben eleinte csak a természet titokzatos erői tükröződtek vissza, ezzel társadalmi attribútumokat kapnak, történelmi hatalmak képviselőivé válnak.⁴ A fejlődés még további fokán a sok isten valamennyi természeti és társadalmi attribútumát egy mindenható Istenre vitték át, aki maga megint nem más, mint az elvont ember reflexe. Így kialakult a monoteizmus, amely történelmileg a kései görög vulgáris filozófia utolsó terméke volt és a zsidó kizárólagos nemzeti istenben, Jahvéban készen találta megtestesülését. E kényelmes, kezelhető és mindenhez hozzáidomítható alakban a vallás — mint annak a viszonyulásnak közvetlen, azaz érzelemszerű formáia, amelyet az emberek a felettük uralkodó idegen, természeti és társadalmi hatalmakhoz tanúsítanak — fennmaradhat, ameddig csak az emberek ilyen hatalmak uralma alatt állnak.

Több ízben láttuk azonban, hogy a mai polgári társadalomban az embereken az önmaguk által megalkotott gazdasági viszonyok, az önmaguk által termelt termelési eszközök idegen hatalomként uralkodnak. A vallási reflexakció tényleges alapzata tehát tovább tart, és vele maga a vallási reflex is. És ha a polgári gazdaságtan nyújt is bizonyos bepillantást ennek az idegenuralomnak az oksági összefüggésébe, ez mit sem változtat magán a dolgon. A polgári gazdaságtan nem tudja sem a válságokat egészben megakadályozni, sem az egyes tőkést veszteségektől, rossz tartozásoktól és csődbejutástól vagy az egyes munkást munkanélküliségtől és nyomortól megóvni. Még mindig azt mondják: ember tervez, Isten (azaz a tőkés termelési mód idegenuralma) végez. A puszta megismerés — még ha messzebbre és mélyebbre hatolna is, mint a polgári gazdaságtané — nem elég arra, hogy társadalmi erőket a társadalom uralmának alávessen. Ehhez mindenekelőtt társadalmi tett kell. És amikor ezt a tettet végbevitték, amikor a társadalom az összes termelési eszközöknek birtokbavételével és tervszerű kezelésével önmagát és valamennyi tagját felszabadította ama szolgaságból, amelyben ezek az önmaguk által megtermelt, de velük túlerejű idegen hatalomként szembenálló termelési eszközök jelenleg tartják őket, amikor tehát az ember már nem csupán tervez, de végez is, csak akkor tűnik el az utolsó idegen hatalom, amely most még visszatükröződik a vallásban, és ezzel együtt eltűnik maga a vallási visszatükrözés is, abból az egyszerű okból, mert akkor nincs többé mit visszatükröznie.

Dühring úr ellenben nem tudja kivárni, míg a vallás e természetes halállal hal el. Ő gyökeresebben jár el. bismarckabb a Bismarcknál; ő szigorított májusi törvényeket⁵ dekretál, nem csupán a katolicizmus, hanem egyáltalában minden vallás ellen; jövő-csendőreit a vallásra uszítja és ezzel vértanúsághoz és meghosszabbított élettartamhoz segíti. Ahová csak tekintünk: sajátos porosz szocializmus mindenütt.

Miután Dühring úr a vallást ilymódon szerencsésen megsemmisítette,

„az egyedül önmagára és a természetre támaszkodó és kollektív erőinek felismerésére megérett ember most már bátran nekivághat minden útnak, melyet a dolgok menete és saját lénye megnyit előtte”.

A változatosság kedvéért nézzük meg mármost, milyen az a „dolgok menete”, amelynek az önmagára támaszkodó ember Dühring úr vezetésével bátran nekivághat.

A dolgok első menete, amely által az ember önmagára támasztódik, az, hogy megszületik. A természetes kiskorúság ideje alatt aztán a „gyermekek természetes nevelőjére”, az anyára bízzák.

„Ez az időszak, mint a régi római jogban, a serdülésig, tehát mintegy a tizennegyedik életévig terjedhet.”

Csak ahol neveletlen idősebb fiúk nem respektálják kellőképpen az anya tekintélyét, ott teszik majd az atyai segédkezés, kivált pedig a köznevelési intézkedések e hiányosságot ártalmatlanná.

A serdüléssel a gyermek „az apa természetes gyámsága” alá kerül, ha tudniillik van apa, akinek „apasága kétségbevonhatatlanul valóságos”; máskülönben a község állít gyámot.

Ahogy Dühring úr az előbb azt képzelte, hogy a tőkés termelési módot helyettesíteni lehet a társadalmi termelési móddal anélkül, hogy magát a termelést átalakítanák, ugyanúgy itt azt képzeli, hogy a modern polgári családot el lehet szakítani egész gazdasági alapzatától anélkül, hogy ezzel egész formáját megváltoztatnák. Ez a forma az szemében annyira változhatatlan, hogy még a „régi római jogot” is, bárha némileg „megnemesített” formában, mindörökre mértékadóvá teszi a család számára, és családot csak mint „örökhagyó”, azaz vagyonbirtokló egységet tud elképzelni. Az utópisták ebben magasan Dühring úr felett állnak. Számukra az emberek szabad társadalmasodásával és a házi magánmunkának köziparrá változásával az ifjúság nevelésének társadalmasítása és ezzel a családtagok valóban szabad kölcsönös viszonya is közvetlenül adva volt.

Továbbá pedig már Marx („Tőke”, 515. sk. old.⁶) kimutatta, hogy „a nagyipar azzal a döntő szereppel, melyet a nőknek, fiatal személyeknek és mindkét nembeli gyermekeknek a háztartás területén túl, társadalmilag szervezett termelési folyamatokban kiutal, megteremti az új gazdasági alapzatot a családnak és a két nem viszonyának egy magasabb formája számára”.

„Minden szociálreformátor fantasztának” — mondja Dühring úr — „természetesen készenlétben van az új társadalmi életének megfelelő pedagógiája.”

E tételen mérve Dühring úr „igazi monstrumként” jelenik meg a szociálreformátor fantaszták között. A jövő-iskola legalább annyit foglalkoztatja, mint a szerzői jog, ez pedig ugyancsak sokat mond. Nemcsak az egész „belátható jövő” számára van teljesen kész iskolai és egyetemi tanterve, hanem az átmeneti időszak számára is. De szorítkozzunk csak arra, hogy mi az, amit a mindkét nembeli ifjúságnak a megfellebbezhetetlenül végérvényes szocialitásban nyújtani kell.

Az általános népiskola megad „mindent, aminek önmagában és elvileg ingere lehet az ember számára”, nevezetesen tehát „a világ- és életnézetet érintő összes tudományok alapzatait és fő eredményeit”.

Mindenekelőtt matematikát tanít tehát, mégpedig olymódon, hogy az egyszerű számlálástól és összeadástól kezdve az integrálszámításig valamennyi elvi fogalom és eszköz körét „teljesen végigjárják”. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ebben az iskolában valóban differenciáljanak és integráljanak; ellenkezőleg. Az összmatematikának éppenséggel egészen új elemeit kell majd ott tanítani, amelyek a közönséges elemi matematikát is, a felsőbb matematikát is csírájában tartalmazzák.

Ámbár Dühring úr azt állítja magáról, hogy már e jövő-iskola „tankönyveinek tartalma” is „fő vonásaiban szkematikusan a szeme előtt” van, mind ez ideig sajnos mégsem sikerült felfedeznie „az összmatematika ez elemeit”; s amire sem képes, azt „valóban csakis az új társadalmi állapot szabad és felfokozott erőitől várhatjuk majd el”. De ha a jövő-matematika szőlője egyelőre még igen savanyú is, annál kevesebb nehézséget fog okozni a jövő csillagászata, mechanikája és fizikája. S ezek fogják „minden iskolázás magvát alkotni”, míg a „növény- és állattan, a minden elmélet ellenére még mindig kiváltképpen leíró eljárásukkal [...] inkább könnyebb szórakoztatásra” fognak szolgálni.

Ígyen van ez nyomtatásban, „Philosophie”, 417. old. Dühring úr mind a mai napig sem ismer mást, mint kiváltképpen leíró növény- és állattant. Az egész szerves morfológia, mely felöleli az összehasonlító anatómiát, az embriológiát és a szerves világ paleontológiáját, még név szerint is ismeretlen előtte. Mialatt a háta mögött a biológia területén szinte tucatjával keletkeznek egészen új tudományok, gyermekded kedélye még mindig Raff „Naturgeschichte für Kinder”-jéből meríti „a természettudományos gondolkodásmód kiválólag modern képzőelemeit” és a szerves világnak ezt az alkotmányát úgyszintén ráoktrojálja az egész „belátható jövőre”. A kémiáról, mint rendesen, itt is teljesen megfeledkezett.

Az oktatás esztétikai oldala számára Dühring úrnak mindent újonnan kell majd előteremtenie.

Az eddigi költészet nem alkalmas erre. Ahol minden vallás tilos, magától értetődően nem tűrhető meg az iskolában a régebbi költőknél szokásos „mitológiai vagy egyéb vallásos fajtájú feldolgozás”. „A költői miszticizmus, ahogyan azt például Goethe erősen gyakorolta”, szintén elvetendő. Dühring úrnak tehát magának kell majd arra vállalkoznia, hogy szállítsa azokat a költői mesterműveket, amelyek „az értelemmel kiegyenlített fantázia magasabb igényeinek megfelelnek” és azt a valódi eszményt ábrázolják, amely „a világ kiteljesedését jelenti”.

Csak ne tétovázzék vele. A gazdasági kommuna csak akkor hódíthatja meg a világot, ha majd értelemmel kiegyenlített alexandrinus rohamlépésben halad az útján.

A filológiával nem sokat fogják kínozni a felnövekvő jövő-polgárát.

„A holt nyelvek teljesen elesnek [...] az élő idegen nyelvek pedig [...] mellékesek maradnak.” Csak ott, ahol a népek közötti érintkezés kiterjed maguknak a néptömegeknek a mozgására, tétessenek az idegen nyelvek mindenki számára könnyű módon — szükséglet szerint — hozzáférhetővé. „A valóban művelő nyelvi iskolázást” egyfajta általános nyelvtanban és nevezetesen „a saját nyelv anyagában és formájában” fogják megtalálni.

A mai emberek nemzeti korlátoltsága még mindig túlontúl kozmopolita Dühring úr számára, még azt a két emelőt is félre akarja dobni, amelyek a mai világban legalább alkalmat nyújtanak a korlátolt nemzeti álláspont fölé emelkedésre: a régi nyelvek ismeretét, amely valamennyi népnek legalább a klasszikus műveltségű emberei számára közös tágabb látóhatárt nyit meg, és az újabb nyelvek ismeretét, amelyek révén egyedül értethetik meg magukat egymással a különböző nemzetek emberei és ismerkedhetnek meg azzal, ami saját határaikon túl történik. Ellenben alaposan be kell magoltatni az ország nyelvének grammatikáját. „A saját nyelv anyaga és formája” azonban csak akkor érthető, ha keletkezését és fokozatos fejlődését nyomon követjük, ez pedig nem lehetséges először saját elhalt formáinak és másodszor a rokon élő és holt nyelvek tekintetbevétele nélkül. Ezzel azonban ismét a kifejezetten tilos területen vagyunk. De ha Dühring úr ezennel az egész modern történeti nyelvtant törli a tantervéből, akkor a nyelvoktatás céljára nem marad számára más, mint a teljesen a régi klasszikus filológia stílusában megnyírt ófrank-kori technikai nyelvtan, annak összes — történeti alapzat híjából fakadó — kazuistaságaival és önkényességeivel. A régi filológia iránti gyűlölete arra bírja, hogy a régi filológia legeslegsilányabb termékét emelje a „valóban művelő nyelvi iskolázás központjává”. Világosan látható, hogy olyan nyelvtudóssal van dolgunk, aki a hatvan év óta oly hatalmasan és oly eredményesen kifejlődött egész történeti nyelvkutatásról soha beszélni sem hallott, s aki ezért a nyelvi iskolázás „kiválólag modern képzőelemeit” nem Boppnál, Grimmnél és Dieznél, hanem a boldog emlékezetű Heysénél és Beckernél keresi.

Mindezzel azonban a leendő jövő-polgár még korántsem lenne „önmagára támasztva”. Ehhez megint egy mélyebb alapvetés kell, a „végső filozófiai alapzatok elsajátítása” révén.

„Az ilyen [...] elmélyítés azonban [...] legkevésbé sem lesz már olyan óriási feladat”, mióta Dühring úr itt megtisztította az utat. Csakugyan, „ha azt a kevés szigorú tudást, amellyel a lét általános szkematikája dicsekedhetik, megtisztítjuk a hamis, skolasztikus cikornyáktól és eltökéljük magunkat arra, hogy mindenütt csakis a” Dühring úr által „hitelesített valóságot érvényesítjük”, akkor az elemi filozófiát a jövő-ifjúság számára szintén teljesen hozzáférhetővé tettük. „Emlékezzünk vissza azokra a felettébb egyszerű fordulatokra, melyekkel mi a végtelenség-fogalmakat és bírálatukat eleddig nem-ismert horderőhöz juttattuk” — s akkor „egyáltalán nem látható át, hogy az egyetemes tér- és idóőfelfogásnak a jelen elmélyítés és élesítés révén oly egyszerűen megformált elemei miért ne mennének át végül az előismeretek sorába [...] a leggyökeresebb gondolatok” — Dühring úréi — „nem játszhatnak mellékszerepet az új társadalom egyetemes képzési rendszerében”. Az anyag önmagával egyenlő állapota és a megszámlált számtalan, ellenkezőleg, arra vannak hivatva, hogy az embert „ne csak saját lábára állítsák, hanem önmagából tudtára adják azt is, hogy az úgynevezett abszolút ott van a lába alatt”.

A jövő népiskolája, mint látjuk, nem más, mint egy valamennyire „megnemesített” porosz tanoda, amelyben a görögöt és a latint valamivel több tiszta és alkalmazott matematika és nevezetesen a valóságfilozófia elemei helyettesítik, a német-oktatást pedig lesüllyesztik boldogult Beckerig, tehát mintegy negyedikes-ötödikes fokig. Csakugyan „egyáltalán nem látható át”, hogy Dühring úrnak immár valamennyi általa érintett területen felette iskolásnak kimutatott „ismeretei”, vagy jobbanmondva az, ami előzetes alapos „tisztogatás” után egyáltalában megmarad belőlük, mindenestül miért ne „mennének át végül az előismeretek sorába”, mivelhogy ezt a sort a valóságban soha el sem is hagyták. Persze, Dühring úr arról is hallott valamit harangozni, hogy a szocialista társadalomban munkát és nevelést össze kell kapcsolni, és ezzel sokoldalú technikai kiképzést, valamint a tudományos nevelés számára gyakorlati alapzatot kell biztosítani; ennélfogva ezt a pontot is szokásos módon szolgálatba fogja a szocialitás számára. Mivel azonban, mint láttuk, a régi munkamegosztás a dühringi jövő-termelésben lényegében továbbra is nyugodtan fennmarad, ezért ez a technikai iskolai képzés el van vágva minden későbbi gyakorlati alkalmazástól, magát a termelést illető minden jelentőségtől; éppen csak iskolai célja van: a tornát kell pótolnia, amelyről gyökeres forradalmasítónk mit sem akar tudni. Ezért aztán csak egy pár frázist tud nyújtani, mint például: „az ifjak és az öregek a szó komoly értelmében dolgoznak”.

Igazán siralmasnak azonban akkor jelenik meg ez a tarthatatlan és tartalmatlan szószátyárkodás, ha összevetjük a „Tőké”-nek ama helyével, 508—515. old.,⁷ ahol Marx kifejti azt a tételt, hogy „a gyárrendszerből — ahogyan Robert Owennál részleteiben nyomon követhetjük — kisarjadt a csírája a jövő nevelésének, amely minden gyermek számára egy bizonyos koron túl összekapcsolja majd a termelő munkát az oktatással és a tornával, nemcsak egyik módszerként a társadalmi termelés fokozására, hanem az egyetlen módszerként mindenoldalúan fejlett emberek termelésére”.

Mellőzzük a jövő egyetemét, melyen a valóságfilozófia alkotja majd minden tudás magvát, s melyen az orvosi fakultás mellett teljes virágzásban fennmarad a jogi fakultás is; mellőzzük a „speciális szakintézeteket” is, melyekről csupán annyit tudunk meg, hogy csak „egy pár tárggyal” fognak foglalkozni. Tegyük fel, hogy az ifjú jövő-polgár valamennyi iskolai tanfolyam elvégzése után végre annyira „önmagára támaszkodik”, hogy feleség után nézhet. A dolgok mely menetét nyitja meg itt előtte Dühring úr?

„Tekintettel a szaporodás jelentékenységére tulajdonságok megszilárdítása, kiirtása és keverése, sőt új, alakító kifejlesztése szempontjából, az emberinek vagy az embertelennek a végső gyökereit nagy részben a nemi társulásban és kiválasztásban s ezenfelül még a születések egy meghatározott eredményének elérésére vagy elhárítására irányuló gondoskodásban kell keresni. Az ezen a területen uralkodó elvadultság és eltompultság feletti ítélkezést gyakorlatilag egy későbbi korszakra kell hagyni. Legalább annyit azonban mégis már eleve, az előítéletek nyomása alatt is, meg kell értetni, hogy sokkal inkább, mint a születések számát, bizonyossággal számításba kell venni a születéseknek a természet vagy az emberi körültekintés révén sikerült vagy balulsikerült mivoltát. A szörnyeket persze minden időkben és minden jogállapotok között a megsemmisítésnek adták át; de a szabályszerűtől a már nem emberhez hasonló [...] torzig vivő, létrának sok foka van [...] Ha elejét veszik olyan ember keletkezésének, aki úgyis csak rossz termék lenne, úgy ez a tény nyilvánvalóan előny.”

Ugyanígy más helyütt ezt mondja:

„A filozófiai szemléletnek nem eshetik nehezére, hogy a meg nem született világnak a lehetőleg jó kompozícióra való jogát [...] megértse [...] A fogamzás és éppenséggel még a születés is alkalmat nyújt megelőző vagy kivételesen akár selejtező gondoskodás beavatkozására e vonatkozásban.” És továbbá: „Az ember márványban való eszményítésének görög művészete nem tarthatja meg ugyanazt a történelmi súlyát, mihelyt kézbe veszik azt a kevésbé művészien játékos és ennélfogva milliók életsorsára nézve sokkal komolyabb feladatot, hogy a húsból és vérből való emberalkotást tökéletesítsék. Ez a fajta művészet nem pusztán kővel foglalatoskodó művészet, és esztétikája nem holt formák szemléletére vonatkozik” stb.

Leendő jövő-polgárunk lepottyan a felhőkből. Hogy a házasodásban nem pusztán kővel foglalatoskodó művészetről van szó, s nem is holt formák szemléletéről, azt mindenesetre tudta Dühring úr nélkül is; de hát Dühring úr azt ígérte neki, hogy nekivághat minden útnak, melyet a dolgok menete és saját lénye megnyit előtte, hogy egy veleérző női szívre és a hozzátartozó testre találjon. Semmi esetre sem — mennydörög rá most a „mélyebb és szigorúbb moralitás”. Legelőször is arról van szó, hogy letegye az elvadultságot és eltompultságot, mely a nemi társulás és kiválasztás területén uralkodik, és számot vessen a meg nem született világnak a lehetőleg jó kompozícióra való jogával. Számára ebben az ünnepélyes pillanatban arról van szó, hogy a vérből és húsból való emberalkotást tökéletesítse, hogy úgyszólván a vér és a hús Pheidiasza legyen. De hogyan fogjon hozzá? Dühring úr fenti rejtelmes nyilatkozatai a legcsekélyebb útbaigazítást sem adják meg neki ehhez, bár maga mondja, hogy ez „művészet”. Dühring úrnak talán már „szkematikusan a szeme előtt” van egy kézikönyv is ehhez a művészethez, netán hasonló azokhoz, amilyenféléket manapság borítékolva [fóliázva] forgalmaznak a német könyvkereskedelemben? Valójában itt már nem a szocialitásban vagyunk többé, hanem éppenséggel a Varázsfuvolában⁸, csakhogy Sarastro, a joviális szabadkőműves-pap még „másodosztályú papként” is alig jöhet számba a mi mélyebb és szigorúbb moralistánk mellett. Azok a próbák, melyeknek az adeptus-szerelmespárocskáját alávetette, igazi gyermekjáték ahhoz a borzadályos vizsgához képest, melyet Dühring úr az két szuverén egyénére kényszerít, mielőtt megengedi nekik, hogy az „erkölcsös és szabad házasság” állapotába lépjenek. Így hát előfordulhat, hogy a mi „önmagára támaszkodó” jövő-Taminónknak az úgynevezett abszolút ott lesz ugyan a lába alatt, féllába azonban néhány létrafokkal eltér a szabályszerűtől, úgyhogy gonosz nyelvek kacskalábúnak fogják nevezni. Az sem éppen lehetetlen, hogy szíveválasztott jövő-Paminája nem egész egyenesen áll a mondott abszolúton a jobb váll javára történt könnyű eltolódás következtében, melyet aztán az irigység éppenséggel enyhe kis púpocskának tüntet fel. Mi lesz akkor? Mélyebb és szigorúbb Sarastrónk megtiltja-e nekik, hogy a húsban és vérben történő embertökéletesítés művészetét gyakorolják, érvényesíti-e „megelőző gondoskodását” a „fogamzásnál” vagy „selejtező gondoskodását” a „születésnél”? Tízet egy ellen, hogy a dolgok másként folynak le; a szerelmespárocska faképnél hagyja Sarastro-Dühringet és megy az anyakönyvvezetőhöz.

Megállj! — kiáltja utánuk Dühring úr. Nem így volt gondolva. Hadd beszélek hát veletek.

Az „üdvös nemi kapcsolatok magasabb, igazán emberi indítóokainál [...] a fokozódása során szenvedélyes szerelemként megnyilatkozó nemi gerjedelem emberileg megnemesített alakja a maga kétoldalúságában a legjobb kezessége az eredményében is hasznothajtó kapcsolatnak [...] csak másodrendű okozat, hogy egy magán-valóan harmonikus vonatkozásból egy összehangzó arculatú termék is származzék. Ebből megintcsak az következik, hogy minden kényszernek károsan kell hatnia” stb.

És ezzel minden a legszebben elintéződik a szocialitások legszebbikében. Kacskaláb és Púpocska szenvedélyesen szeretik egymást és ezért kétoldalúságukban a legjobb kezességét is nyújtják egy harmonikus „másodrendű okozatnak”, minden úgy történik, mint a regényben, szeretik egymást, egymáséi lesznek, és az egész mélyebb és szigorúbb moralitás, mint rendesen, harmonikus lárifáriba olvad.

Hogy milyen nemes képzetei vannak Dühring úrnak egyáltalában a női nemről, kitűnik a mai társadalom ellen emelt következő vádjából:

„A prostitúció az ember embernek való eladására alapított elnyomó társadalomban úgy tekintődik, mint a kényszerházasságnak a férfiak javára szolgáló magától értetődő kiegészítése, s a legérthetőbb, de egyben legjelentőségteljesebb tények egyike az, hogy hasonló valami a nők részére nem lehetséges.”

Azt a köszönetét, amelyben Dühring úr e bókért a nőktől részesülhet, a világ minden kincséért sem szeretném zsebrevágm. De csakugyan teljesen ismeretlen Dühring úr előtt a selyemfiú-stipendiumok immár nem egészen szokatlan jövedelmi fajtája? Hiszen Dühring úr maga is referendárius⁹ volt és Berlinben lakik, ahol már az én időmben, harminchat évvel ezelőtt, a hadnagyokról nem is szólva, elég gyakran rímelt össze a referendárius és a selyemfiú-stipendárius?

Engedtessék meg nekünk, hogy tárgyunktól, mely bizonyára sokszor elég száraz és kietlen volt, békülékeny-derűs módon vegyünk búcsút. Amíg az egyes kérdéspontokat kellett megtárgyalnunk, ítéletünket az objektív, elvitathatatlan tények kötötték; az ítéletnek e tényekhez mérten elég gyakran kellett élesen, sőt keményen hangzania. Most, amikor filozófia, gazdaságtan és szocialitás mögöttünk vannak, amikor az író összképe előttünk áll, akiről egyesben-részletben kellett ítéletet mondanunk, most emberi tekintetek léphetnek előtérbe; most megengedtetik nekünk, hogy egynémely különben megérthetetlen tudományos eltévelyedést és felfuvalkodást személyi okokra vezessünk vissza és Dühring úrról az össz-ítéletünket e szavakban foglaljuk össze: nagyzási hóbortból eredő beszámíthatatlanság.

¹ „Hé-visszák” („Zarucker”) — a zsandárok gúnyneve, a berliniesen ejtett „zurück” („vissza”) szóból; ha a zsaruk valahonnan vissza akarták szorítani az összegyűlt embereket, „Zaruck, zaruck” kiáltásokkal estek neki a tömegnek.
² II. Frigyestől származó fordulat; amikor 1740. jún. 22-én elé terjesztették Brand államminiszter és Reichenbach konzisztóriumi elnök jelentését a poroszországi római katolikus iskolákról, amely felvetette azt a kérdést, hogy szabad-e tovább engedélyezni a katolikus iskolák fennállását, II. Frigyes ráírt egy széljegyzetet, amely így végződött: „itt mindenkinek a neki tetsző módon kell üdvözülnie”.
³ Védák — a hindu vallás és irodalom legrégibb verses és prózai szövegei; az i. e. II. évezred folyamán alakultak ki.
⁴[Jegyzet:] Az ístenalakok e későbbi kettős jellege a mitológiák később bekövetkező összekuszálódásának egyik oka, melyet az összehasonlító mitológia, amely az istenalakok jellegében egyoldalúan természeti hatalmak reflexét látja, nem vett észre. Így egyes germán törzseknél a hadistent ónordul Tymek, ófelnémetül Ziónak hívják, ez megfelel tehát a görög Zeusznak, latinul Jupiter Dîupiter helyett; más germán törzseknél Érnek, Eornak, ez megfelel tehát a görög Arésznak, latinul Mars.
⁵Májusi törvények — a Reichstag 1873 májusában több törvényt fogadott el a „kultúrharc” jegyében: „Törvény a papok előképzettségéről és alkalmaztatásáról”, 1873. máj. 11.; „Törvény az egyházi fegyelmi hatalomról és Királyi Törvényszék felállításáról egyházi ügyekben”, 1873. máj. 12.; „Törvény az egyházi büntető- és fenyítőeszközök használati jogának hatásairól”, 1873. máj. 13.; „Törvény az egyházból való kilépést illetően”, 1873. máj. 14. A törvények élükkel a katolikus egyház ellen irányultak és szigorú állami ellenőrzést vezettek be az egyház felett (a katolikus klérus egyben fő támasza volt a dél- és délnyugat-német szeparatisták érdekeit képviselő centrum-pártnak). Ezek a törvények az 1872 és 1875 között hozott más hasonló törvényekkel együtt, valamint a nyomukban járó rendőri üldöztetések elkeseredett ellenállást váltottak ki a katolikusok részéről és vértanú-fénnyel övezték őket. Hogy a reakció erőit a munkásmozgalom ellen egyesíthesse, Bismarck 1880-87-ben kénytelen volt csaknem valamennyi antikatolikus törvényét sorra enyhíteni és végül hatálytalanítani.
⁶Marx: „A tőke”, I. könyv, 13. fej. 9. [maga az idézet: II. kiad. 516. old.]
⁷Uo. [maga az idézet: II. kiad. 509. old.]
⁸„Varázsfuvola” („Zauberflöte”) — Mozart nagy szabadkőműves-operája (1781), Schikaneder szövegkönyve alapján. Sarastro, Tamino, Pamina ennek szereplői.
⁹Referendárius — hivatali pályára előkészülő (többnyire jogi végzettségű) fizetés nélküli, ill. próbaidős bírósági vagy államigazgatási gyakornok.

Tartalomjegyzék