Most rátérünk Morgan egy másik felfedezésére, amely legalább ugyanolyan fontos, mint az őscsaládforma rekonstruálása a rokonsági rendszerekből. Morgan kimutatta, hogy az amerikai indiánok egy-egy törzsén belül állatnevekkel jelölt nemzetségi kötelékek lényegileg azonosak a görögök genoszaival, a rómaiak genseivel; hogy az amerikai forma az őseredeti, a görög-római a későbbi, a leszármazott; hogy az őskori görögök és rómaiak egész társadalomszervezete — gensek, phratriák és törzsek — hű párhuzamára talál az amerikai indiánokéban; hogy a nemzetség [gens] minden barbár nép közös berendezkedése egészen a civilizációba való belépésig, sokszor még azon túl is (amennyire mindmáig forrásainkból megállapítható) — ennek kimutatása egy csapásra fényt derített a legrégibb görög és római történelem legnehezebb részeire és egyúttal nem is sejtett felvilágosításokkal szolgált az őskori — az állam bevezetése előtti — társadalmi berendezkedés alapvonásairól. Bármilyen egyszerűen fest is a dolog, amikor már ismerjük, Morgan mégis csupán a legutóbbi időkben fedezte fel; előző, 1871-ben megjelent írásában¹ még nem találta nyitját e titoknak, melynek feltárása a máskülönben oly magabiztos angol őstörténészeket azóta egy időre elnémította.

A latin gens szó, amelyet Morgan a nemzetségi kötelékre általánosan alkalmaz, akárcsak az azonos jelentésű görög genosz, az általános-árja gan tőből származik (a németben, ahol árja g helyén szabály szerint k-nak kell állnia: kan), ami nemzést jelent. Gens, genosz, szanszkritul dzsanasz, gótul (a fenti szabály szerint) kuni, ónordul és angolszászul kyn, angolul kin, középfelnémetül künne egyformán nemet, leszármazást jelent. A latin gens és a görög genosz szót azonban speciálisan arra a nemzetségi kötelékre használják, amely közös származásúnak (itt közös ősapától származónak) vallja magát, és amelyet bizonyos társadalmi és vallási berendezések külön közösségbe fűznek össze, amelynek keletkezése és természete ennek ellenére összes történetíróink előtt mostanáig homályban maradt.

Már fent, a punaluacsaládnál láttuk, hogy mi a nemzetség összetétele az őseredeti formában. Magában foglalja mindazokat a személyeket, akik a punaluaházasság révén és az abban szükségszerűen uralkodó képzetek szerint egy meghatározott egyedi ősanyának, a nemzetség megalapítójának elismert utódai. Minthogy ebben a családformában az apaság bizonytalan, csak a női leszármazás érvényes. Minthogy fivérek a nővéreiket nem vehetik feleségül, hanem csak más leszármazású asszonyokat, az ezekkel az idegen feleségekkel nemzett gyermekek anyajog szerint kívül kerülnek a nemzetségen. Tehát csak minden nemzedék leányainak utódai maradnak a nemzetségi köteléken belül; a fiak utódai átkerülnek anyjuk nemzetségébe. Mi lesz mármost ebből a vérrokonsági csoportból, mihelyt külön csoporttá alakul a törzsön belüli hasonló csoportokkal szemben?

Ennek az őseredeti nemzetségnek klasszikus formájaként Morgan az irokéz nemzetséget veszi, speciálisan a szeneka-törzs nemzetségét. E törzsben nyolc — állatokról elnevezett — nemzetség van: 1. Farkas, 2. Medve, 3. Teknősbéka, 4. Hód, 5. Szarvas, 6. Szalonka, 7. Kócsag, 8. Sólyom. Mindegyik nemzetségben a következő szokás uralkodik:

I. Megválasztja szahemját (béke-elöljáró) és főnökét (hadvezető). A szahemot magából a nemzetségből kellett választani és hivatala örökletes volt a nemzetségben, amennyiben megüresedése esetén azonnal újra be kellett tölteni; a hadvezetőt a nemzetségen kívülről is lehetett választani és tiszte időlegesen betöltetlen is maradhatott. Szahemmá sohasem választották az előző szahem fiát, minthogy az irokézeknél anyajog uralkodott, a fiú tehát más nemzetséghez tartozott; de sokszor választották meg az előző szahem fivérét vagy nővérének fiát. A választáson mindenki szavazott, a férfiak és nők egyaránt. A választás eredményét azonban a többi hét nemzetségnek is jóvá kellett hagyma, s a megválasztottat csak ezután iktatták ünnepélyesen hivatalába, mégpedig az egész irokéz szövetség közös tanácsa iktatta be. Ennek jelentősége később fog megmutatkozni. A szahem hatalma a nemzetségen belül apai, tisztán morális természetű volt; kényszereszközökkel nem rendelkezett. Hivatalból tagja volt a szenekák törzsi tanácsának és az összes irokézek szövetségi tanácsának. A hadifőnöknek csak hadjáratokban volt parancsolnivalója.

2. A nemzetség tetszése szerint elmozdíthatja a szahemot és a hadifőnököt. Ezt is férfiak és nők együttesen határozzák el. A hivatalukat vesztett vezetők ezután egyszerű harcosok, mint a többiek, magánszemélyek. A törzsi tanács egyébként a nemzetség akarata ellenére is elmozdíthat szahemokat.

3. Egyetlen tag sem házasodhatik a nemzetségen belül. Ez alapvető szabálya a nemzetségnek, a kötelék, amely összetartja; negatív kifejezője a nagyon pozitív vérrokonságnak, amelynél fogva az odatartozó egyének valójában nemzetséggé válnak. Morgan ennek az egyszerű ténynek a felfedezésével elsőnek tárta fel a nemzetség természetét. Mennyire nem értették meg addig a nemzetséget, az látszik a vadakról és barbárokról szóló korábbi tudósításokból, amelyekben a nemzetségi rendet alkotó különböző testületeket értetlenül és megkülönböztetés nélkül törzsként, ciánként, thumként stb. egyre-másra összecserélik és olykor megállapítják róluk, hogy egy-egy ilyen testületen belül tilos a házasságkötés. Így keletkezett az a remény- telen zűrzavar, amelynek kellős közepén MacLennan Napóleonként léphetett fel és rendet teremthetett e hatalmi szóval: Az összes törzsek megoszlanak olyanokra, amelyeken belül tilos a házasodás (exogám törzsek), és olyanokra, amelyeken belül megengedett (endogám törzsek). És miután így a dolgot sikerült igazán alaposan összekuszálnia, mélyértelmű vizsgálatokba bocsátkozhatott, vajon idétlen osztályai közül melyik a régibb: az exogámia vagy az endogámia. A vérrokonságon alapuló nemzetség felfedezésével, amelynek tagjai között éppen ennélfogva lehetetlen a házasodás, ez a képtelenség önmagától véget ért.
Magától értetődő, hogy azon a fokon, amelyen az irokézeket találjuk, a nemzetségen belüli házasodás tilalmát töretlenül betartják.

4. Az elhaltak vagyona a többi nemzetségtársra szállt, a nemzetségben kellett maradnia. Mivel azok a tárgyak, melyeket egy irokéz hátrahagyhatott, jelentéktelenek voltak, a legközelebbi nemzetségrokonok osztoztak rajtuk; ha férfi halt meg, édesfivérei, nővérei és anyai nagybátyjai; ha nő halt meg, akkor gyermekei és édesnővérei, de fivérei nem. Éppen ezért férj és feleség sem örökölhetett egymástól, úgyszintén gyermek sem apjától.

5. A nemzetségtársak egymásnak segítséggel, védelemmel és jelesül idegenektől elszenvedett sérelem megbosszulásában támogatással tartoztak. Az egyed a maga biztonságát a nemzetség védelmére bízta és ezt meg is tehette; aki őt megsértette, az egész nemzetséget sértette meg. Ebből, a nemzetség vérségi kötelékeiből fakadt a vérbosszú kötelezettsége, amelyet az irokézek feltétlenül elismertek. Ha egy nemzetségidegen megölt egy nemzetségtársat, akkor a meggyilkoltnak az egész nemzetsége köteles volt a vérbosszúra. Először közvetítéssel próbálkoztak; a gyilkos nemzetsége tanácsot ült és egyezségi ajánlatokat tett a meggyilkolt nemzetsége tanácsának, többnyire sajnálkozását fejezte ki és jelentős ajándékokat kínált. Ha ezt az elégtételt elfogadták, az ügy el volt intézve. Ellenkező esetben a megsértett nemzetség kijelölt egy vagy több bosszúállót, akik kötelesek voltak a gyilkost üldözni és megölni. Ha ez megtörtént, a meggyilkolt nemzetségének nem volt panaszra joga, a dolog ki volt egyenlítve.

6. A nemzetségnek meghatározott nevei vagy névsorozatai vannak, amelyeket az egész törzsben csak ez a nemzetség használhat; úgyhogy az egyed neve egyúttal azt is megmondja, melyik nemzetséghez tartozik. A nemzetségi névvel eleve együttjárnak a nemzetségi jogok.

7. A nemzetség idegeneket befogadhat és ezzel az egész törzs tagjává tehet. Azok a hadifoglyok, akiket nem öltek meg, így valamelyik nemzetségbe való befogadás révén a szeneka—törzs tagjai lettek és ezzel megkapták a teljes nemzetségi és törzsi jogokat. A befogadás egyes nemzetségtársak ajánlására történt, férfiakéra, akik fivérükké, ill. nővérükké, nőkére, akik gyermekükké fogadták az idegent; ennek megerősítésére a nemzetségbe való ünnepélyes felvétel volt szükséges. Gyakran egyes kivételesen megfogyatkozott nemzetségeket egy másik nemzetséghez tartozók tömeges befogadásával erősítettek meg újra, e másik nemzetség beleegyezésével. Az irokézeknél a nemzetségbe való ünnepélyes felvétel a törzsi tanács nyilvános ülésén történt és ezáltal ténylegesen vallási szertartássá lett.

8. Speciális vallási ünnepségeket az indián nemzetségeknél nemigen lehet kimutatni; de az indiánok vallási szertartásai többé-kevésbé a nemzetségekkel függnek össze. Az irokézek évenkénti hat vallási ünnepén az egyes nemzetségek szahemjait és hadifőnökeit hivatalból a „hit őrei” közé sorolták és papi funkcióik voltak.

9. A nemzetségnek közös temetkezőhelye van. New York államban a fehérek közé beékelt irokézeknél ez most már eltűnt, de korábban megvolt. Más indiánoknál még megvan; így az irokézekkel közeli rokonságban álló tuszkaroráknál, akik keresztények ugyan, de minden nemzetségük számára egy meghatározott sort tartanak fenn a temetőben, úgyhogy az anyát ugyanabba a sorba temetik, amelybe gyermekeit, de az apát nem. S az irokézeknél is elmegy a temetésre a halott egész nemzetsége, gondoskodik a sírhelyről, a sírbeszédekről stb.

10. A nemzetségnek tanácsa van, amely a nemzetség összes felnőtt férfi- és nőtagjának demokratikus gyűlése, mindenkinek egyenlő szavazati joggal. Ez a tanács választotta meg és mozdította el a szahemokat és a hadifőnököket, úgyszintén a többi „hit őrét” is; ez határozott az engesztelő ajándékokról (vérdíjakról), illetve a vérbosszúról a meggyilkolt nemzetségtagokért; ez fogadta be az idegeneket a nemzetségbe. Egyszóval a tanács volt a szuverén hatalom a nemzetségben.

Ez tehát a tipikus indián nemzetség hatásköre.

„Minden tagja szabad ember, mindegyik tartozik a másik szabadságát is védeni; személyes jogaik egyenlők — sem a szahemok, sem a hadvezetők nem tartanak igényt valamiféle előjogra; testvériséget alkotnak, amelyet vérségi kötelékek fűznek össze. Szabadság, egyenlőség, testvériség — bár soha meg nem fogalmazottan — voltak az alapelvei a nemzetségnek; a nemzetség pedig megint egysége egy egész társadalmi rendszernek, alapzata a szervezett indián társadalomnak. Ez magyarázza azt a hajlíthatatlan függetlenségérzetet és a fellépésnek azt a személyes méltóságát, amit az indiánokról mindenki elismer.”²

A felfedezés idején egész Észak-Amerika indiánjai anyajogú nemzetségekben voltak megszervezve. Csak néhány törzsben bomlottak fel a nemzetségek, mint a dakotáknál, néhány más törzsben pedig apajog szerint voltak megszervezve, így az ozsibváknál, az omaháknál.

Igen sok olyan indián törzsnél, amely több mint öt-hat nemzetségből áll, minden három, négy vagy több nemzetség külön csoportba egyesül; ezt Morgan az indián név hű fordításával, a görög ellenpárja után, phratriának (testvériségnek) nevezi. Így a szenekáknak két phratriájuk van; az első az 1—4. nemzetséget, a második az 5—8. nemzetséget öleli fel. Közelebbi vizsgálat azt mutatja, hogy e phratriák többnyire azokat az eredeti nemzetségeket képviselik, amelyekre a törzs kezdetben oszlott; hiszen a nemzetségen belüli házassági tilalomnál fogva minden törzsnek szükségképpen legalább két nemzetséget kellett felölelnie, hogy önállóan fennállhasson. Abban a mértékben, ahogyan a törzs szaporodott, minden nemzetség megint kettőre vagy többre oszlott, s ezek mindegyike külön nemzetségként jelent meg, míg az összes ágnemzetségeket felölelő eredeti nemzetség mint phratria él tovább. A szenekáknál és a legtöbb más indiánnál az egy phratriába tartozó nemzetségek testvérnemzetségek, míg a másik phratriába tartozók ezek unokatestvérnemzetségei — olyan megjelölések ezek, amelyeknek, mint láttuk, nagyon reális és kifejező értelmük van az amerikai rokonsági rendszerben. Eredetileg nem is házasodhatott a szeneka a maga phratnáján belül, de ez a tilalom régen kiment a szokásból és a nemzetségre korlátozódik. A szenekák hagyománya szerint a Medve és a Szarvas a két eredeti nemzetség, a többi e kettőből ágazik le. Miután már ez az új berendezkedés gyökeret vert, a szükséglet szerint módosították is; ha nemzetségek egy phratriában kihaltak, kiegyenlítésképpen olykor egész nemzetségeket helyeztek át oda más phratriákból. Ezért találunk különböző törzseknél azonos nevű nemzetségeket különbözőképpen csoportosítva a phratriákban.

Az irokézeknél a phratriának részben társadalmi, részben vallási funkciói vannak.
1. Labdajátékban a phratriák mérkőznek egymás ellen; mindegyik phratria a legjobb játékosait küldi ki, a többiek, phratriánként külön állítva, nézik a mérkőzést és fogadásokat kötnek az övéik győzelmére.
2. A törzsi tanácsban együtt ülnek egy-egy phratria szahemjei és hadvezetői, a két csoport egymással szemben, s mindegyik szónok úgy beszél mindegyik phratria képviselőihez, mint külön testülethez.
3. Ha emberölés történt a törzsben, s gyilkos és áldozat nem ugyanahhoz a phratriához tartozott, akkor a megsértett nemzetség gyakran apellált a testvérnemzetségeihez; ezek phratria-tanácsot tartottak és mint összesség fordultak a másik phratriához, hogy ez is hívjon össze tanácsot az ügy elsimítására. Itt tehát a phratria ismét mint eredeti nemzetség lép fel, amely inkább számíthat sikerre, mint a gyengébb ágnemzetség egymagában.
4. Kiváló emberek halálakor a másik phratria gondoskodott a temetésről és gyászszertartásról, míg a halott phratriája mint gyászoló gyülekezet vett részt ebben. Ha szahem halt meg, a másik phratria jelentette a tisztség megüresedését az irokézek szövetségi tanácsának.
5. A szahemválasztásnál szintén volt szerepe a phratria tanácsának. Meglehetősen magától értetődőnek tekintették, hogy a testvérnemzetségek jóváhagyták a választást, de a másik phratria nemzetségei tiltakozhattak. Ilyen esetben összegyűlt ennek a phratriának a tanácsa; ha fenntartotta a tiltakozást, a választás hatálytalanná vált.
6. Régebben az irokézeknek különleges vallási misztériumaik voltak, amelyeket a fehérek medicine-lodge-oknak [orvosi páholyoknak; varázsló páholyoknak] neveztek. Ezeket a szenekáknál két vallási szövetség ünnepelte, új tagjaik szabályszerű beavatáson estek át; e szövetségekből a két phratria mindegyikére jutott egy.
7. Ha, ami csaknem biztos, az a négy linage (nemzetségi ágazat), amely a hódításkor Tlaxcalá négy negyedét lakta, négy phratria volt, akkor ezzel bebizonyosodott, hogy a phratriák, mint a görögöknél és a németek hasonló nemzetségi kötelékeinél, katonai egységet is alkottak; ez a négy linage külön-külön csapatban vonult a harcba, saját egyenruhájában és zászlajával és saját vezérével.

Ahogy több nemzetség alkot egy phratriát, úgy a klasszikus formában több phratria alkot egy törzset; nagyon meggyengült törzseknél a középtag, a phratria némely esetben hiányzik. Mi jellemzi mármost az indián törzset Amerikában?

1. Külön terület és külön név. Mindegyik törzsnek tényleges telephelyén kívül még tetemes vadász- és halászterülete is volt. Ezen túl széles semleges földsáv terült el, amely a legközelebbi törzs területéig nyúlt és rokon nyelvű törzsek közt keskenyebb, nem-rokon nyelvű törzsek között szélesebb volt. Ez ugyanaz, mint a németek határerdeje, az a pusztaság, amelyet Caesar szvévjei teremtenek területük körül, az ísarnholt (dánul jarnved, limes Danicus) a németek és a dánok között, a Sachsenwald és a branibor (szlávul = véderdő), amelyről Brandenburg kapta nevét, a németek és a szlávok között. Az ilyenformán bizonytalan határokkal elkülönített terület a törzs közföldje volt, amelyet mint ilyent a szomszéd törzsek elismertek és maga a törzs támadások ellen megvédelmezett. A határok bizonytalansága gyakorlatilag többnyire csak akkor vált hátrányossá, amikor a népesség nagyon megszaporodott.
A törzsnevek többnyire láthatólag inkább véletlenül keletkeztek, nem szándékosan választották; idővel az is gyakran előfordult, hogy egy törzset a szomszéd törzsek más néven neveztek, mint az önmagát; hasonlóképp, ahogy a németek is első történelmi össz-nevüket — germánok — a keltáktól kapták.

2. Külön, csakis e törzsre sajátságos nyelvjárás. Ténylegesen törzs és nyelvjárás érdemileg egybeesik; Amerikában még nemrég is folyt új törzsek és új nyelvjárások alakulása szétválás útján és ez alighanem még ma sem ért egészen véget. Ha két meggyengült törzs egybeolvadt, kivételesen előfordul, hogy egyazon törzsben két közelálló nyelvjárást beszélnek. Az amerikai törzsek átlagos létszáma 2000 fő alatt van; a cherokeek azonban mintegy 26000-en vannak; ez az Egyesü It Államokban a legnagyobb indián csoport, amely ugyanazt a nyelvjárást beszéli.

3. A nemzetségek által választott szahemok és hadvezetők ünnepélyes beiktatásának joga és

4. ezek elmozdításának joga, még nemzetségük akarata ellenére is. Minthogy ezek a szahemok és hadvezetők a törzsi tanács tagjai, a törzsnek ezek a velük szembeni jogai maguktól értetődők. Ahol törzsek szövetséget alkottak és valamennyi törzs egy szövetségi tanácsban képviseltette magát, ott ezek a jogok a szövetségi tanácsra szálltak át.

5. Közös vallási képzetek (mitológia) és kultuszgyakorlások megléte. „Az indiánok a maguk barbár módján vallásos nép voltak.”³ Mitológiájuk kritikai vizsgálatára eddig még nem került sor; vallásos képzeteik megtestesüléseit — mindenféle szellemek — már emberi alakban képzelték el, de a barbárság alsó foka, amelyen álltak, még nem ismer képi ábrázolást, úgynevezett bálványokat. A többistenhit irányában fejlődő természet- és elemimádás ez. A különböző törzseknek megvoltak a maguk szabályos ünnepei, meghatározott kultuszformákkal, főleg táncokkal és játékokkal; különösen a tánc volt lényeges alkotórésze az összes vallási ünnepségeknek; mindegyik törzs külön tartotta ünnepeit.

6. Törzsi tanács a közös ügyek intézésére. Ez a tanács az egyes nemzetségek összes szahemjaiból és hadvezetőiből tevődött össze, a nemzetségek valóságos, mert bármikor elmozdítható képviselőiből; tanácskozásai nyilvánosan folytak, a törzs többi tagjaitól körülvéve, akiknek joguk volt beleszólni és nézetüket hallatni; a döntés a tanácsé volt. Szabály szerint minden jelenlevőt kívánságára meghallgattak; választott szónokukkal a nők is előadathatták nézetüket. Az irokézeknél a végső döntésnek egyhangúnak kellett lennie; így volt ez a német Mark-közösségek némely határozatánál is. A törzsi tanács szabályozta nevezetesen az idegen törzsekhez való viszonyt; követségeket fogadott és küldött ki, hadat üzent és békét kötött. Ha hábo- rúra került sor, legtöbbször önkéntesek harcoltak benne. Elvileg mindegyik törzs hadiállapotban volt mindegyik másik törzzsel, amellyel nem kötött kifejezett békeszerződést. Az ilyen ellenség elleni hadbavonulást többnyire egyes kiváló harcosok szervezték; haditáncot tartottak, s aki a táncban részt vett, ezzel jelezte csatlakozását a sereghez. Az osztag rögtön hadirendbe állt és megindult. Ha a törzs területét megtámadták, a védelmet is leginkább önkéntes jelentkezők látták el. A csapat kivonulása és visszatérése alkalmából mindig nyilvános ünnepségeket tartottak. Ilyen hadjáratokhoz a törzsi tanács beleegyezésére nem volt szükség, erre engedélyt sem nem kértek, sem nem kaptak. Ugyanolyan ez, mint a német kíséretek magánhadjáratai, ahogy azokat Tacitus leírja, csakhogy a németeknél a kíséretek már állandóbb jelleget öltöttek, már békeidőben megszervezett szilárd magot alkotnak és eköré csoportosul háború esetén a többi önkéntes. E harci osztagok ritkán voltak nagyszámúak; az indiánok még nagy távolságokra irányuló legjelentősebb vállalkozásaikat is jelentéktelen harci erőkkel hajtották végre. Ha több ilyen kíséret nagy vállalkozásra fogott össze, mindegyik csak a saját vezérének engedelmeskedett; a hadjárati terv egységét — jól-rosszul — e vezérek tanácsa biztosította. Ez az alemannok hadviselése a IV. században a Felső-Rajnánál, amint azt Ammianus Marcellinus leírásából ismerjük.

7. Némely törzsnél van vezér-főnök is, hatásköre azonban igen csekély. E tisztet valamelyik szahem tölti be, aki gyors cselekvést követelő esetekben ideiglenes rendszabályokat foganatosít, míg a tanács össze nem ül és végleges döntést nem hoz. Gyenge, de a további fejlődés során többnyire meddőnek bizonyuló kezdeménye ez egy végrehajtó hatalommal felruházott tisztviselőnek; ilyen tisztviselő, mint majd látni fogjuk, a legtöbb esetben, ha ugyan nem mindig, éppen a legfőbb hadvezérből fejlődött.

A törzsbe egyesülésen az amerikai indiánok nagy többsége nem jutott túl. Kis létszámú törzsekben, amelyeket széles határsávok választottak el egymástól és örökös háborúk gyengítettek, gyér lakossággal óriási területet foglaltak el. Rokon törzsek között pillanatnyi veszély esetén hellyel-közzel szövetségek keletkeztek és a veszély elmúltával felbomlottak. Egyes vidékeken azonban az eredetileg rokon szétforgácsolt törzsek tartós szövetségekben újra tömörültek és ezzel megtették az első lépést a nemzetté alakulás felé. Az Egyesült Államokban az ilyen szövetség legfejlettebb formáját az irokézeknél találjuk. A Mississippitől nyugatra elterülő lakóhelyeikről, ahol valószínűleg a nagy dakota család egyik ágát alkották, hosszú vándorlás után a mai New York államban telepedtek le, öt törzsre oszolva: szenekák, kajugák, onondagák, oneidák és mohaukok. Halászatból, vadászatból és kezdetleges konyhakertészetből éltek, falvakban laktak, amelyeket rendszerint cölöpkerítéssel védtek. Számuk soha nem haladta meg a 20 000 főt, mind az öt törzsben volt néhány közös nemzetség, ugyanazon nyelv közelálló nyelvjárásait beszélték, és összefüggő területen laktak, amelyet felosztottak az öt törzs között. Minthogy ezt a területet újonnan hódították meg, ezért természetes volt e törzsek szokásszerű összetartása a kiszorítottakkal szemben, amely, legkésőbb a XV. század elején, formálisan „örök szövetséggé”, esküvel megpecsételt föderációvá fejlődött, s ez új erejének érzésében azonnal támadó jellegűvé is vált és hatalma tetőpontján, 1675 körül, körös-körül nagy földterületeket hódított meg, lakosságukat pedig részben elűzte, részben adófizetőjévé tette. Az irokéz szövetség a legelőrehaladottabb társadalmi szervezet, amelyet az indiánok, amennyiben a barbárság alsó fokát nem lépték át (tehát a mexikóiak, új-mexikóiak és peruiak kivételével), elértek. A szövetség alaphatározmányai a következők voltak:

1. Az öt vérrokon törzs örök szövetsége, a tökéletes egyenlőség és az összes belső törzsi ügyekben való önállóság alapzatán. Ez a vérrokonság volt a szövetség igazi alapzata. Az öt törzs közül hármat apatörzsnek neveztek, ezek egymás testvérei voltak; a másik kettőt fiútörzsnek, ezek szintén testvértörzsek voltak. Három nemzetség — a legrégibbek — mind az öt törzsben, másik három nemzetség pedig három törzsben még elevenen képviselve volt; mindezen nemzetségek tagjai mind az öt törzsben valamennyien egymás testvérei voltak. A közös, csak nyelvjárásban különböző nyelv fejezte ki és bizonyította a közös származást.

2. A szövetség szerve az ötven — egyenlő rangú és tekintélyű — szahemból álló szövetségi tanács volt; ez a tanács döntött végérvényesen a szövetség minden ügyében.

3. Ezt az ötven szahemot a szövetség alapításakor elosztották a törzsek és nemzetségek között, mint kifejezetten szövetségi célokra alakított új tisztségek viselőit. Az illető nemzetségek minden üresedéskor újra betöltötték tisztségüket és bármikor elmozdíthatták őket; tisztségükbe való beiktatásuk azonban a szövetségi tanács joga volt.

4. E szövetségi szahemok a mindenkori törzsükben is szahemok voltak, helyük és szavazatuk volt a törzsi tanácsban is.

5. A szövetségi tanács csak egyhangú határozatot hozhatott.

6. A szavazás törzsenként történt, úgyhogy mindegyik törzsnek és mindegyik törzsben valamennyi tanácstagnak hozzá kellett járulnia ahhoz, hogy a döntés érvényes legyen.

7. Az öt törzsi tanács mindegyike összehívhatta a szövetségi tanácsot, ez azonban önmagát nem.

8. Az ülések az egybegyűlt nép előtt folytak le ; minden irokéz felszólalhatott; a döntés egyedül a tanácsé volt.

9. A szövetségnek nem volt személyes feje, a végrehajtó hatalom élén álló főnöke.

10. Ezzel szemben két legfelsőbb hadvezetője volt, egyenlő hatáskörrel és egyenlő hatalommal (a spártaiak két „királya”, a rómaiak két consulja)

Ez volt az egész köz-alkotmány, amely alatt az irokézek több mint négyszáz év óta éltek és élnek. Morgan nyomán részletesebben ismertettem ezt, mert itt alkalmunk van egy olyan társadalom szervezetének tanulmányozására, amely még nem ismer államot. Az állam a mindenkor benne résztvevők összességétől elválasztott, külön közhatalmat előfeltételez, és Maurer — aki helyes ösztönnel ismeri fel, hogy a német Mark-berendezkedés az államtól lényegileg különböző, bár később ennek nagyrészt alapjául szolgáló, önmagában véve tisztán társadalmi intézmény —, Maurer ezért minden írásában azt vizsgálja, hogy a Markok, falvak, porták és városok eredeti berendezkedéseiből és ezek mellett hogyan alakult ki fokozatosan a közhatalom.⁴ Látjuk az észak-amerikai indiánoknál, hogy az eredetileg egységes néptörzs mint terjeszkedik ki fokozatosan egy óriási földrész területére, hogyan válnak a törzsek szétválás útján népekké, törzsek egész csoportjává, hogyan változnak a nyelvek, míg végül nemcsak hogy nem értik egymást, de elenyészik eredeti egységük csaknem minden nyoma is; hogyan válnak szét emellett a törzsekben az egyes nemzetségek is több nemzetségre, maradnak fenn a régi anyanemzetségek mint phratriák és maradnak mégis ugyanazok e legrégibb nemzetségek nevei egymástól igen távol lakó és rég elszakadt törzsekben — a Farkas és a Medve még most is nemzetségnevek az indián törzsek többségénél. Es valamennyijükre nagyjában és egészében ráillik a fent leírt alkotmány — csak éppen hogy sok törzs nem jutott el odáig, hogy rokon törzsekkel szövetségre lépjen.

Látjuk azonban azt is, hogy — mihelyt a nemzetség mint társadalmi egység már adva van — a nemzetségek, a phratriák és a törzs egész berendezkedése milyen csaknem kényszerítő szükség szerűséggel — mert természetszerűséggel — fejlődik ki ebből az egységből. Mindhárom csoport különböző fokozatú vérrokonságot képvisel, mindegyik önmagában zárt és saját ügyeit maga intézi, de mindegyik ki is egészíti a másikat. És a rájuk háruló ügyek köre felöleli a barbárság alsó fokán állók közügyeinek összességét. Ahol tehát valamely népnél megtaláljuk a nemzetséget mint társadalmi egységet, ott a fent leírt törzsi szervezethez hasonlót is kereshetünk; és ahol elegendő forrás áll rendelkezésünkre, mint a görögök és a rómaiak esetében, ott nemcsak megtaláljuk ezt, hanem arról is meggyőződhetünk, hogy ahol a források cserbenhagynak minket, ott az amerikai indiánok társadalmi berendezkedésével való összehasonlítás átsegít a legsúlyosabb kételyeken és talányokon.

És milyen csodálatos berendezkedés ez a nemzetségi berendezkedés minden gyermetegségével és egyszerűségével együtt! Katonák, zsandárok és rendőrök nélkül, nemesség, királyok, helytartók, prefektusok vagy bírák nélkül, börtönök, pereskedések nélkül megy minden a maga rendes útján. Minden viszályt vagy vitát azoknak az összessége dönti el, akikre tartozik, a nemzetség vagy a törzs, vagy az egyes nemzetségek egymás között — csak mint legvégső, ritkán alkalmazott eszköz fenyeget a vérbosszú, amelynek a mi halálbüntetésünk csak civilizált formája, a civilizáció minden előnyével és hátrányával terhelten. Bár sokkal több a közös ügy, mint napjainkban — hiszen a háztartást egy sor család közösen és kommunisztikusan látja el, a föld törzsi birtok, csak a kiskerteket utalják ki ideiglenesen a háztartásoknak —, mégsincs szükség a mi szétágazó és szövevényes igazgatási apparátusunknak még egy morzsájára sem. A részesek határoznak, és a legtöbb esetben az évszázados szokás már mindent szabályozott. Szegények és szűkölködők nem lehetnek — a kommunisztikus háztartás és a nemzetség ismeri kötelezettségeit az öregekkel, betegekkel és a háborúban megrokkantakkal szemben. Mindenki egyenlő és szabad — a nők is. Rabszolgaságnak még nincs tere, idegen törzsek leigázásának rendszerint szintén nincs. Amikor az irokézek 1651 körül az erie törzset és a „semleges nemzetet”⁵ legyőzték, felajánlották nekik, hogy mint egyenjogúak lépjenek be a szövetségbe; csak amikor a legyőzöttek ezt megtagadták, akkor űzték el őket területükről. S hogy milyen férfiakat és nőket termel ki az ilyen társadalom, azt bizonyítják mindazon fehér emberek, akik romlatlan indiánokkal találkoztak és csodálattal tapasztalták e barbárok személyes méltóságát, egyenességét, jellemerejét és bátorságát.

Csak a legutóbb láthattuk e bátorság példáit Afrikában. Néhány évvel ezelőtt a zulukafferok, úgyszintén néhány hónappal ezelőtt a núbiaiak — mindkettő olyan törzs, amelynél a nemzetségi berendezkedések még nem vesztek ki — véghezvitték azt, amire egyetlen európai hadsereg sem képes.⁶ Tűzfegyverek nélkül, csak lándzsákkal és dárdákkal felszerelve, az angol gyalogsággal szemben — amely zárt ütközetben a világ elismerten legelső gyalogsága — a hátultöltő puskák golyózáporában a szuronyok hegyéig nyomultak és nem egyszer megbontották, sőt hátrálásra kényszerítették az angolok sorait, annak ellenére, hogy a fegyverek rettenetesen egyenlőtlenek voltak, hogy semmiféle szolgálati idejük nincs és azt sem tudják, mi a gyakorlatozás. Hogy milyen kitartásra és teljesítményre képesek, azt bizonyítják az angolok, akik arról panaszkodnak, hogy a kaffer 24 óra alatt hosszabb utat gyorsabban tesz meg, mint a ló, — legkisebb izmuk is kiugrik, kemény és acélos, mint az ostorszíj, mondja róluk egy angol festő.

Ilyenek voltak az emberek és az emberi társadalom, mielőtt végbement a különböző osztályokra válás. S ha helyzetüket összehasonlítjuk a mai civilizált emberek óriási többségének helyzetével, látjuk, milyen roppant távolság van a mai proletár meg kisparaszt és a régi szabad nemzetségtársak között.

Ez az egyik oldal. De ne feledjük el, hogy ez a szervezet pusztulásra volt ítélve. A törzsön túl nem jutott; a törzsek szövetsége már aláásásának kezdetét jelöli, amint ez ki fog tűnni, és amint az irokézek leigázási kísérleteiben már kitűnt. Ami a törzsön kívül állt, az a jogon kívül állt. Ahol nem volt kifejezett békeszerződés, ott háború uralkodott törzs és törzs között, és a háborút azzal a kegyetlenséggel folytatták, amely az embert a többi állattól megkülönbözteti, s amelyet csak később enyhített az érdek. A nemzetségi berendezkedés virágkorában, amilyennek Amerikában láttuk, rendkívül fejletlen termelést előfeltételez, tehát nagy területen rendkívül gyér népességet, tehát azt, hogy az ember csaknem teljesen a vele idegenül szembenálló meg nem értett külső természetnek az uralma alatt áll, ami visszatükröződik a gyermeteg vallási képzetekben. A törzs maradt a határ az ember számára, mind a törzstől idegennel szemben, mind pedig önmagát illetően: a törzs, a nemzetség és berendezkedései szentek és sérthetetlenek voltak, természettől adott felsőbb hatalmak, amelyeknek az egyes ember érzése, gondolkodása és cselekvése feltétlenül alá volt vetve. Bármily imponálóknak látjuk is e korszak embereit, ugyanennyire megkülönböztethetetlen is egyik a másiktól, még, mint Marx mondja, a természetadta közösség köldökzsinórján függnek. Ennek a természetadta közösségnek a hatalmát meg kellett törni — meg is törték. De olyan befolyások törték meg, amelyek a mi szemünkben már eleve lesüllyedésnek tűnnek fel, bűnbeesésnek a régi nemzetségi társadalom egyszerű erkölcsi magaslatáról. A legalantasabb érdekek — aljas kapzsiság, durva élvhajhászás, piszkos zsugoriság és a közös birtok önző megrablása —, ezek avatják fel az új, civilizált társadalmat, az osztálytársadalmat; a leggyalázatosabb eszközök — lopás, erőszak, álnokság, árulás —, ezek ássák alá és buktatják meg a régi osztálynélküli nemzetségi társadalmat. És maga az új társadalom, egész harmadfélévezredes fennállása alatt, sohasem volt más, mint a törpe kisebbség fejlődése a kizsákmányolt és elnyomott nagy többség rovására, és ma még inkább az, mint ezelőtt bármikor.

¹ Morgan: „Systems of Consanguinity and Affinity”.
² Morgan: „Ancient Society”, 85-86. old.
³ Uo., 115. old.
⁴ V. ö. Maurer: „Einleitung zur Geschichte der Mark-, Hof-, Dorf- und Stadtverfassung”, „Geschichte der MarkenVerfassung in Deutschland”, „Geschichte der Fronhöfe, der Bauernhöfe und der Hofverfassung in Deutschland”, „Geschichte der Dorfverfassung in Deutschland”, „Geschichte der Städteverfassung in Deutschland”.
⁵ Semleges nemzet — így nevezték a francia gyarmatosítók a XVII. sz.-ban az Erie-tó északi partján élő (az irokézekkel rokon) törzsek hadiszövetségét, amely semleges maradt az irokézek és a huronok közötti háborúkban.
⁶ A zulu törzsek, akiket 1879 januárjában az angol csapatok megtámadtak, Cetewayo vezetésével egy fél éven át fegyveres ellenállást tanúsítottak. Teljesen csak 1887-ben kerültek angol uralom alá, miután az angolok kihasználták az általuk szított zulu belháborút.
A núbiaiak, arabok és más szudáni néptörzsek felszabadító háborúja 1881-ben kezdődött, Mohammed Ahmed próféta (a „Mahdi”, „Megmentő”) vezetése alatt. 1883-84-ben Szudánnak majdnem egész területéről kiűzték az angol hódítókat és önálló államot alakítottak. Az angolok csak 1899-re tudták megint megszilárdítani uralmukat.

Következő rész: IV. A görög nemzetség

Tartalomjegyzék