1. A februári és a márciusi napok
2. A júniusi napok
3. Az Oroszország elleni háború
4. A szeptemberi napok
5. A kölni demokrácia
6. Freiligrath és Lassalle
7. Az októberi és a novemberi napok
8. Orvtámadás
9. Még egy alattomos orvtámadás

1848. február 24-én a forradalom megdöntötte a francia polgárkirályságot. Ez kihatott Brüsszelre is, de Lipót király, ez a minden hájjal megkent Koburg, ügyesebben tudta magát kihúzni a csávából, mint apósa Párizsban. Megígérte liberális minisztereinek, képviselőinek és polgármestereinek, hogy lemond a trónról, ha a nemzet úgy kívánja; ezzel úgy meghatotta a csupaszív burzsoá államférfiakat, hogy minden rebellis gondolatot elhessegettek maguktól.

Ezek után a király szétkergettette katonáival a nyilvános tereken megrendezett népgyűléseket, s rendőrségi hajszát indított a külföldi menekültek ellen. Marxszal szemben különösen durván jártak el; nemcsak őt tartóztatták le, hanem feleségét is, s egy éjszakára nyilvántartott utcai lányokkal zárták össze. A rendőrbiztost, aki ezt a galádságot elkövette, később ugyan elmozdították, és a letartóztatást kénytelenek voltak azonnal megszüntetni, de a kiutasítást fenntartották, ami egyébként teljesen felesleges zaklatás volt.

Marx ugyanis már éppen el akart utazni Párizsba. A Kommunisták Szövetségének londoni Központi Vezetősége rögtön a februári forradalom kitörése után átruházta a maga hatáskörét a brüsszeli Körzeti Bizottságra. Ez viszont a Brüsszelben már ténylegesen fennálló ostromállapotra való tekintettel március 3-án teljes jogkörét átruházta Marxra, azzal a felhatalmazással, hogy állítson össze új Központi Vezetőséget Párizsban, ahova Marxot március 1-én az ideiglenes kormány Flocon aláírásával megtisztelő módon visszahívta.

Ott Marxnak már március 6-án alkalma nyílt, hogy tanúbizonyságot tegyen megfontolt belátásáról. A Párizsban élő németek nagygyűlésén ugyanis szembefordult azzal a kalandos tervvel, hogy Németország forradalmasítására fegyveresen törjenek be az országba. A tervet a kétes Bornstedt eszelte ki, akinek sajnos sikerült Herweghet is megnyernie. Bakunyin, bár később megbánta, szintén mellette volt. Az ideiglenes kormány támogatta ezt a tervet, noha nem forradalmi lelkesedésből, hanem azzal a hátsó gondolattal, hogy a nagy munkanélküliség közepette megszabadul a külföldi munkásoktól; menetszállásokat engedélyezett nekik, s 50 centime napi menetpótlékot a határig. Herwegh teljesen tisztában volt a kormány „egoista indítékával” és azzal, hogy csupán „meg akar szabadulni sok ezer kézművestől, akik a franciáknak konkurenciát csinálnak”, de politikai éleslátás híján végigcsinálta az egész kalandot a Niederdossenbachnál bekövetkezett tragikus befejezésig.¹

Miközben Marx a leghatározottabban szembeszegült ezzel a forradalmasdival — amely egyébként teljesen értelmetlenné vált a forradalom március 13-i bécsi és március 18-i berlini győzelme után —, azon fáradozott, hogy megfelelő eszközökkel, hatékonyan segítse a német forradalmat, amelyre a kommunisták a fő figyelmüket összpontosították. Meghatalmazásának értelmében megalakította az új Központi Vezetőséget, fele részben volt brüsszeliekből (Marx, Engels, Wolff), fele részben volt londoniakból (Bauer, Moll, Schapper). A Központi Vezetőség tizenkét követelést magában foglaló kiáltványt bocsátott ki „a német proletariátus, kispolgárság és parasztság érdekében”. E kiáltvány a többi között a következőket követelte: egész Németországnak egységes és oszthatatlan köztársasággá való nyilvánítását, a nép általános felfegyverzését, a fejedelmi és más feudális földbirtokok, továbbá a bányák és a szállítási eszközök államosítását, nemzeti műhelyek felállítását, az általános ingyenes népoktatás bevezetését stb.

E követelések természetesen csak a kommunista propaganda általános irányelveit voltak hivatva megszabni, mert hogy ezt nem lehet máról holnapra megvalósítani, hanem csupán hosszú forradalmi fejlődési folyamat révén, azt Marxnál jobban senki sem tudta.

A Kommunisták Szövetsége sokkal gyengébb volt, semhogy képes lett volna zárt szervezetként siettetni a forradalmi mozgalmat. Megmutatkozott, hogy átszervezése a kontinensen még csak a kezdet kezdetén tartott. De ez annál kevésbé volt fontos, mert létjogosultsága megszűnt, miután a munkásosztály forradalma megteremtette a nyilvános propaganda eszközeit és lehetőségeit. Ilyen körülmények között Marx és Engels Párizsban német kommunista klubot hoztak létre; itt azt tanácsolták a munkásoknak, hogy tartsák távol magukat Herwegh vállalkozásától, térjenek haza egyenként, s így tevékenykedjenek a forradalmi mozgalomban. Ily módon néhány száz munkást el is juttattak Németországba, s ezek számára is sikerült Flocon közvetítésével ugyanazokat a kedvezményeket kieszközölni, amelyeket az ideiglenes kormány Herwegh szabadcsapatának engedélyezett.

Így aztán a Szövetség tagjainak nagy többsége hazatért Németországba, s általuk bebizonyosodott, hogy a Szövetség kitűnő előiskolája volt a forradalomnak. Ahol csak a mozgalom erőteljesen föllendült, mindenütt a Szövetség tagjai voltak a hajtóerői: Schapper Nassauban, Wolff Breslauban, Stephan Born Berlinben, s mások másutt. Találóan írta Born Marxnak:

„A Szövetség feloszlott — mindenütt ott van, és sehol sincs.”

Mint szervezet nem volt sehol, mint propaganda mindenütt megjelent, ahol már adva voltak a proletár felszabadító harc feltételei — de ez persze csak Németország viszonylag kis részében jött létre.

Marx és legközelebbi barátai a Rajna vidékére vetették magukat, Németországnak erre a legfejlettebb részére, ahol a napóleoni törvények ezenfelül nagyobb mozgási szabadságot is biztosítottak nekik, mint a porosz jog Berlinben. Sikerült úrrá lenniük azokon az előkészületeken, amelyeket Kölnben demokratikus és részben kommunista elemek egy nagy lap megalapítása érdekében folyamatba tettek. Természetesen még jó néhány nehézséggel kellett megküzdeniük; Engelsnek például meg kellett érnie most azt a csalódást, hogy a wuppertali kommunizmus még korántsem valóság, és még kevésbé hatalom, sőt, hogy amióta a forradalom kézzelfogható alakot öltött, már csak a tegnapelőtt kísértete. Április 25-én ezt írta Barmenből Marxnak Engels:

„Részvényekre“ (a megalapítandó forradalmi lap részvényeire)² , itt átkozottul kevéssé lehet számítani [...] Az emberek úgy irtóznak a társadalmi kérdések megvitatásától, mint a pestistől, s bújtogatásnak nevezik [...] Az öregemből végképp semmit sem lehet kivasalni. Neki már a »Kölner Zeitung« is az izgatás netovábbja, s ezer tallér helyett a legszívesebben ezer kartácsot küldene nekünk.” (lásd MEGA, III. rész, 1. köt., 99—100. old.)

De azért Engels mégis összehozott további tizennégy részvényt, s így június 1-én a „Neue Rheinische Zeitung” megjelenhetett.

A lap felelős szerkesztőjeként Marx szerepelt, s a szerkesztőségi gárdához tartozott Engels, Dronke, Weerth és a két Wolff.

A „Neue Rheinische Zeitung” a „demokrácia lapjának” nevezte magát, de ezen nem valamiféle parlamentáris baloldal értendő. Ilyen becsvágya nem volt a lapnak, ellenkezőleg, sürgős feladatának tartotta a demokraták ellenőrzését. Célja, írta, olyannyira nem a fekete-piros-arany köztársaság, hogy éppen ennek talaján kezdődik meg majd az ellenzéki szerepe.

A lap az adott forradalmi mozgalmat teljesen a „Kommunista Kiáltvány” szellemében törekedett előrevinni. E feladat annál sürgetőbb volt, mert a márciusi napok alatt meghódított forradalmi pozíciók júniusban már félig-meddig megint veszendőbe mentek. Bécsben, a még fejletlen osztályellentétek közepette kedélyes anarchia uralkodott; Berlinben a burzsoázia éppen csak kezébe vette a hatalmat, hogy aztán megint átjátssza a legyőzött, március előtti erőknek; a közép- és kisállamokban liberális miniszterek parádéztak, akik feudális elődeiktől nem abban különböztek, hogy férfiúi büszkeséggel álltak volna szemben a királyi trónokkal, hanem abban, hogy derekuk még amazokénál is hajlékonyabb volt. A frankfurti nemzetgyűlés pedig, amely szuverén hatalma teljességében meg kellett volna, hogy teremtse a német egységet, már május 18-án, mihelyt összeült, eleve reménytelen fecsegőklubnak bizonyult.

Ezzel az árnyintézménnyel a „Neue Rheinische Zeitung” mindjárt az első számában olyan alaposan leszámolt, hogy kisszámú részvényeseinek fele azonnal visszavonulót fújt. Pedig igazán nem támasztott túlzott igényeket a parlamenti hősök tisztánlátása és bátorsága tekintetében. Bírálva a föderatív republikanizmus eszméjét, amelyet a frankfurti nemzetgyűlés baloldala képviselt, kifejtette, hogy alkotmányos monarchiák, kis fejedelemségek és köztársaságocskák föderációja, élén egy köztársasági kormánnyal, nem lehet Németország végleges berendezkedése, de egyben hozzá is tette:

„Nem állítjuk fel azt az utópista követelést, hogy eleve kikiáltassék az egységes, oszthatatlan német köztársaság, hanem azt követeljük az úgynevezett radikál-demokrata párttól, hogy ne tévessze össze a harcnak és a forradalmi mozgalomnak a kiindulási pontját ezek végső céljával. A német egység, csakúgy mint a német alkotmány csupán olyan mozgalom eredményeként valósulhat meg, amelyben döntő tényezők lesznek mind a belső konfliktusok, mind a Kelettel való háború. A végleges konstitúciót nem lehet dekretálni, ez egybeesik azzal a mozgalommal, amelyet végig kell csinálnunk. Így tehát nem egyik vagy másik nézet, egyik vagy másik politikai eszme megvalósításáról van szó, hanem arról, hogy megértsük a fejlődés folyamatát. A nemzetgyűlésnek csak az ez idő szerint gyakorlatilag lehetséges lépéseket kell megtennie.” („Programme der radikaldemokratischen Partei und der Linken.” Lásd MEGA, I. rész, 7. köt., 30. old.)

A nemzetgyűlés azonban azt tette, aminek a logika törvényei szerint gyakorlatilag lehetetlennek kellett volna lennie: megválasztotta az osztrák János főherceget birodalmi kormányzónak, s ezzel a mozgalomból ráeső részt a fejedelmek kezére játszotta át.

A frankfurti eseményeknél fontosabbak voltak azonban a berliniek. A német határokon belül a forradalom legnagyobb ellensége a porosz állam volt. Igaz, hogy a forradalom március 18-án megdöntötte, de győzelmének gyümölcsei a történelmi helyzetnél fogva közvetlenül a burzsoázia ölébe hullottak, s ez sietett a forradalmat elárulni. A „jogállapot folytonosságának” megőrzése — értsd: forradalmi eredetének megtagadása — kedvéért a polgári Camphausen—Hansemann-kormány összehívta az egyesített Landtagot, hogy ezzel a feudális-rendi testülettel fektettesse le a polgári alkotmány alapjait. Ez meg is történt az április 6-i és 8-i törvények formájában: az előbbi papírra vetett egy sor polgári jogot az új alkotmány alapvonásaként, az utóbbi pedig elrendelte az általános, egyenlő, titkos és közvetett választójogot egy olyan újabb gyűlésre, amelynek feladata lesz, a koronával való megegyezés alapján, az új állami alkotmány kidolgozása.

A „megegyezés” hírhedt elvével valójában elsikkasztották azt a győzelmet, amelyet március 18-án a berlini proletariátus a porosz gárdaezredek fölött aratott. Ha az újabb gyűlés határozataihoz a korona jóváhagyása kell, akkor ez megint fent van, diktálja az akaratát, vagy pedig második forradalommal kell megfékezni. Ilyen lehetőség megakadályozására azonban a Camphausen—Hansemann-kormány mindent megtett, ami módjában állt. A legkicsinyesebb módon állandóan zaklatta a május 22-én összeült újabb gyűlést, ezzel szemben „pajzsként állt a dinasztia elé”, s az egyelőre még fejetlen ellenforradalomnak főt adott azzal, hogy Poroszország hercegét, az ízig-vérig reakciós trónörököst visszahívta Angliából, ahová a tömegek felháborodása március 18-án elkergette.

Természetesen ez a berlini gyűlés sem állott forradalmi magaslatokon, habár nem is maradhatott annyira az álomfelhők között, mint a frankfurti parlament. Belement a „megegyezés” elvének elfogadásába, ami még a csontjából is kiszívta a velőt, de aztán még egyszer összeszedte magát, és félig-meddig határozott magatartást tanúsított, amikor Berlin lakossága a fegyverarzenál megostromlásával kimondta fenyegető szavát. Ez megbuktatta Camphausent, de Hansemannt még nem. E két miniszter abban különbözött egymástól, hogy Camphausent még gyötörte a polgári ideológia némi maradványa, míg Hansemann teljesen szégyentelenül eladta magát a burzsoázia legleplezetlenebb profitérdekeinek. Ezeknek az érdekeknek azzal vélt szolgálni, hogy a királyságnak, a junkereknek még jobban udvarolt, a berlini gyűlést még jobban korrumpálta, a tömegeket még jobban brutalizálta, mint eddig. Az ellenforradalomnak tehát megvolt a jó oka, hogy egy ideig még szívesen lássa ténykedését.

A dolgok ilyen végzetes alakulásával a „Neue Rheinische Zeitung” a legnagyobb határozottsággal szembeszegült. Kifejtette, hogy Camphausen reakciót vet a nagyburzsoázia szellemében, de aratni a feudális párt szellemében fog. A lap igyekezett felkorbácsolni a berlini gyűlést, s különösen ennek balszárnyát, hogy lépjen fel határozottan. Azzal szemben, hogy a gyűlés felháborodott néhány zászlónak és fegyvernek az arzenál ostromakor történt elpusztításán, megdicsérte a nép nagyonis helyes érzékét, hogy nemcsak elnyomói ellen lépett fel forradalmian, hanem saját múltja csillogó illúziói ellen is. Óva intette a balszárnyat a parlamenti győzelmek csalóka látszatfényétől, mert ilyeneket a régi hatalom szívesen lehetővé tesz neki, ha önmaga kézben tarthatja az összes valóban döntő pozíciókat.

A Hansemann-kormánynak az újság előre megjósolta nyomorult bukását. Ez a kormány — írta — úgy akarja a burzsoázia uralmát megalapozni, hogy egyúttal kompromisszumot köt a régi, feudális rendőrállammal.

„E kétszínű és ellentmondásos feladat megoldása közben minden pillanatban azt látja, hogy a reakció abszolutisztikus és feudális szellemben aláaknázza a burzsoáziának még csak megalapozandó uralmát, sőt a kormány létét is — s alul fog maradni. A burzsoázia nem harcolhatja ki saját uralmát, ha egyelőre nem teszi szövetségesévé az egész népet, ha nem lép fel többé vagy kevésbé demokratikusan.” („Der Bürgerwehrgesetzentwurf.” Lásd MEGA, I. rész, 7. köt., 219. old.)

Maró gúnnyal ostorozta a lap a burzsoáziának azokat a törekvéseit is, amelyekkel a parasztok fölszabadítását, a polgári forradalomnak ezt a legtörvényesebb feladatát, puszta szemfényvesztéssé akarta tenni.

„Az 1848-as német burzsoázia — olvashatjuk a »Neue Rheinische Zeitung«-ban — minden habozás nélkül elárulja a parasztokat, akik a legtermészetesebb szövetségesei, hús a húsukból, s akik nélkül a nemességgel szemben teljesen tehetetlenek.” („Gesetzentwurf über die Aufhebung der Feudallasten.” Lásd MEGA, I. rész, 7. köt., 261. old.)

Ezért az 1848-as német forradalom csak paródiája az 1789-es francia forradalomnak.

De paródia volt még más értelemben is. A német forradalom nem saját erejéből győzött, hanem olyan francia forradalom nyomán, amely már biztosított a proletariátusnak bizonyos részvételt a kormányzásban. Ez ugyan nem igazolja a burzsoázia árulását a német forradalomban, még csak nem is menti, de mindenesetre magyarázza. Ámde ugyanazokban a júniusi napokban, amikor a Hansemann-kormány megkezdte a maga sírásó munkáját, ez a lidércnyomás már nem nehezedett olyan mértékben a burzsoáziára. A párizsi proletariátust négynapos szörnyű utcai vérengzés során leverték, s ebben a közös hóhérszolgálatban a tőke érdekében valamennyi polgári osztály és párt részt vett.

De a „győztes legyőzöttek” porba tiport zászlaját magasra emelte Németországban a „Neue Rheinische Zeitung”. Hogy a demokrácia hová tartozik a burzsoázia és a proletariátus osztályharcában, azt Marx a következő erőteljes szavakkal fejezte ki:

„Megkérdezik majd tőlünk, hogy egyetlen könnyünk, egyetlen sóhajunk, egyetlen szavunk sincs-e azokért az áldozatokért, akik a nép dühétől estek el, a nemzeti gárdáért, a mobilgárdáért, a köztársasági gárdáért, a sorkatonaságért? Az ő özvegyeiket és árváikat majd gondjába veszi az állam, őket majd dekrétumok dicsőítik, s földi maradványaikat ünnepélyes temetéssel helyezik örök nyugalomba; őket a hivatalos sajtó halhatatlanoknak fogja nyílvánítani, és az európai reakció Kelettől Nyugatig hódolattal fog nekik adózni. De az éhségtől elgyötört, a sajtó által becsmérelt, az orvosoktól elhagyott plebejusokat a »becsületes« emberek tolvajnak, gyújtogatónak, gályarabnak nevezik, feleségük és gyermekeik még mérhetetlenebb nyomorba zuhantak, s legjobbjaikat a tengerentúlra deportálták — az ő fenyegetően sötét homlokukat babérkoszorúval övezni: ez a demokrata sajtó előjoga, ez a demokrata sajtó joga.” („Die Junirevolution.” Lásd MEGA, I. rész, 7. köt., 118. old.)

E csodálatra méltó cikk, amelyből még ma is lángolóan sugárzik a forradalmi szenvedély, elég sokba került a „Neue Rheinische Zeitung“-nak: elvesztette részvényesei másik felét is.

A külpolitikában az Oroszország elleni háború volt az a csomópont, amellyel a „Neue Rheinische Zeitung” a legtöbbet foglalkozott. Oroszországban látta a forradalom egyetlen igazán félelmetes ellenségét, s úgy vélte, hogy ez feltétlenül közbelép, ha a mozgalom európai méreteket ölt.

És ezzel kétségtelenül rátalált az igazságra. Ugyanabban az időben, amikor a „Neue Rheinische Zeitung” az Oroszország elleni forradalmi háborút követelte, a cár felajánlotta Poroszország hercegének az orosz hadsereg segítségét a despotizmus erőszakos helyreállítására. Ez akkor még nem volt ismeretes, s így a lap sem tudhatott róla, azóta azonban okmányszerű bizonyítást nyert. S egy évvel később az orosz medve megmentette az osztrák despotizmust, hatalmas mancsaival lesújtván a magyar forradalomra. A német forradalom nem győzhetett a porosz és az osztrák önkényuralom szétverése nélkül, s ez a cél mindaddig elérhetetlen volt, míg a cár hatalma töretlenül állt.

Az Oroszország elleni háborútól a „Neue Rheinische Zeitung” a forradalmi erőknek ugyanolyan kirobbanását várta, amilyen az 1789-es francia forradalomnak a feudális Németország elleni háború révén megadatott. S ha a lap, Weerth szavai szerint a német nemzetet csőcselékként kezelte, úgy ebből az az igazság, hogy teljes keserűséggel ostorozta azokat a zsoldosszolgálatokat, amelyekkel a németek hetven éven át más népek szabadsága és függetlensége ellen vétkeztek: Amerikában és Franciaországban, Olaszországban és Lengyelországban, Hollandiában és Görögországban.

„Most, amikor a németek lerázzák saját rabigájukat, meg kell változnia egész külpolitikájuknak is; ellenkező esetben az idegen népeket láncra verő béklyókkal a saját, fiatal, szinte még csak megsejtett szabadságunkat ejtjük foglyul. Németország olyan mértékben teszi magát szabaddá, amilyenben szabadságot enged a szomszéd népeknek” („Auswärtige deutsche Politik.” Lásd MEGA, I. rész, 7. köt., 137. old.).

A lap leleplezte azt a machiavellista politikát, amely, miközben magában Németországban alapjaiban rendült meg, a németek kozmopolita jellemének ellentmondó, szűkkeblű faji gyűlöletet korbácsol fel, hogy megbénítsa a demokratikus erőket, elterelje magáról a figyelmet, levezető csatornát teremtsen a forradalmi tűzlávának — s mindezt azért, hogy kikovácsolhassa a belső elnyomás fegyvereit.

A „Neue Rheinische Zeitung” „csaknem az egész német sajtó hazafias üdvrivalgása és dobpergetése ellenére” az első pillanattól kezdve Posenben a lengyelek, Olaszországban az olaszok, s Magyarországon a magyarok érdekében szállott síkra. Kigúnyolta azt a „mélységes kombinációt”, azt a „történelmi paradoxont”, amely megengedhetőnek tartotta, hogy a németek ugyanakkor, amikor saját kormányaik ellen harcolnak, ezeknek vezényszavára keresztes hadjáratra keljenek Lengyelország, Magyarország, Olaszország szabadsága ellen.

„Csak az Oroszország elleni háború a forradalmi Németország háborúja, olyan háború, amelyben lemoshatja a múlt bűneit, amelyben megemberelheti magát és legyőzheti saját autokratáit, amelyben — miként ez a hosszú, lomha szolgaság láncait lerázó néphez illik — a civilizáció propagandáját fiainak feláldozásával vásárolja meg, olyan háború, amelyben az országán kívüli népek felszabadításával felszabadítja önmagát az országon belül.” („Die auswärtige deutsche Politik und die letzten Ereignisse zu Prag.” Lásd MEGA, I. rész, 7. köt., 181. old.)

Ebből következik, hogy a lap egyik elnyomott nemzetért sem lépett olyan szenvedélyesen sorompóba, mint Lengyelországért. Az 1848-as lengyel mozgalom csupán Posen porosz tartományra korlátozódott, mivel Orosz-Lengyelország az 1830-as forradalom folytán, Osztrák-Lengyelország pedig az 1846-os felkelés folytán rendkívül legyengült. A mozgalom tehát most igen szerény igényekkel lépett fel, s alig követelt annyit, amennyit Lengyelországnak az 1815-ös szerződésekben megígértek, de később nem adtak meg: a megszálló csapatok felcserélését hazai egységekkel, a hivataloknak kizárólag lengyelekkel való betöltését. Berlinben március 18-a után, az első ijedtségben megígérték a „nemzeti újjászervezést”, de természetesen azzal a hátsó gondolattal, hogy ezt nem valósítják meg. S amíg a lengyelek elég jóhiszeműek voltak, hogy higgyenek Berlin becsületes szándékaiban, addig a berliniek felbujtották és tervszerűen polgárháborúba hajszolták Posen tartomány német és zsidó lakosságát. Ennek a polgárháborúnak a kirobbantása teljes egészében, az általa elkövetett rémségek majdnem teljes egészükben a poroszok bűnlajstromára írandók. Az erőszakosan erőszakos ellenállásba belehajszolt lengyelek hősiesen verekedtek s nemegyszer, így nevezetesen április 30-án Miloslawnál, a számban és fegyverzetben jóval erősebb ellenséget teljes megfutamodásra kényszerítették. De persze huzamosabb időre kilátástalan volt, hogy a lengyel kasza megbirkózhassék a porosz srapnellel.

A német burzsoázia a lengyel kérdésben is éppen olyan fejetlen és hűtlen volt, mint minden másban. A március előtti napokban még kiválóan megértette, mily szoros az összefüggés a német és a lengyel ügy között, s bölcseik még március 18-a után is, a frankfurti úgynevezett előparlamentben ünnepélyesen kijelentették, hogy Lengyelország visszaállítása szent kötelessége a német nemzetnek. De ez nem gátolta Camphausent, hogy ne vállalja ebben a kérdésben is a porosz junkerek lakájának szerepét. A „nemzeti újjászervezésre” tett ígéretet aljas módon megszegve, Posen tartományból egyik részt a másik után hasította ki, egészében több mint kétharmadát, s ezt a területet az általános megvetés közepette kimúló, utolsókat vonagló szövetségi gyűléssel felvétette a Német Szövetségbe. Ezek után a frankfurti nemzetgyűlésnek kellett azt a kérdést eldöntenie, hogy elismeri-e szabályszerű tagjainak a Posen tartományból kihasított területeken megválasztott képviselőket, vagy sem. Háromnapi vita után úgy döntött, ahogy ez tőle várható volt: a forradalomnak ez az elkorcsosult gyermeke áldását adta az ellenforradalom gonosztettére.

Hogy ez a kérdés a „Neue Rheinische Zeitung”-ot mennyire közelről érintette, mutatja az a részletesség, amellyel e frankfurti vitákat nyolc vagy kilenc, részben elég hosszú cikkben ismertette, teljes ellentétben azzal a megvető rövidséggel, amellyel különben ennek a parlamentnek a fecsegéseit elintézte. A szóban forgó cikksorozat egyébként is a legnagyobb a lap hasábjain megjelent munkák közül. Amennyire a tartalomból és a stílusból következtetni lehet, Marx és Engels együtt írták; mindenesetre Engelsnek nagy része van benne, kifejezésmódjának erősen jellegzetes nyomait viseli magán.

Ami legelőször is feltűnik rajta, s valóban leginkább a becsületére válik, az az, hogy milyen üdítő nyíltsággal fedi fel a Lengyelországgal űzött üres játékot. De az az erkölcsi felháborodás, amelyre Marx és Engels képesek voltak — mégpedig sokkal nagyobb mértékben, mint a jámbor filiszter csak gyaníthatná is — nem hasonlítható afféle szentimentális részvéthez, mint például Robert Blumé volt, a kisemmizett lengyelek érdekében mondott frankfurti beszédében. Az ünnepelt baloldali szónoknak el kellett tűrnie, és nem alaptalanul, hogy fellépését így jellemezzék:

„A legtriviálisabb fecsegés, habár — s ezt készséggel elismerjük — nagystílű és mesteri fecsegés.” (lásd MEGA, I. rész, 7. köt., 310. old.)

Blum ugyanis nem értette meg, hogy Lengyelország elárulása a német forradalom elárulása is, mert a német forradalomnak ezáltal kiesett a kezéből a halálos ellenségével, a cárizmussal szemben nélkülözhetetlen fegyver.

Marx és Engels ugyanígy a „legtriviálisabb fecsegésnek” tartották „a népek általános testvériségét” is, mert ez, tekintet nélkül a népek történelmi helyzetére és társadalmi fejlettségének fokára, semmi mást nem akar, csak a testvériséget vaktában. „Igazság”, „emberiesség”, „szabadság”, „egyenlőség”, „testvériség”, „függetlenség” számukra többé-kevésbé csupán erkölcsi frázisok voltak, igen szépen hangzó frázisok ugyan, amelyek azonban történelmi és politikai kérdésekben mit sem bizonyítanak. Ezt a „modern mitológiát” mindenkor szörnyűségesnek mondták. S a forradalom forró napjaiban végképpen csak egy jelszavuk volt: velünk vagy ellenünk?

Ennélfogva a „Neue Rheinische Zeitung” lengyel cikkeit igaz forradalmi szenvedély hevítette, s ezáltal magasan túlszárnyalták a közkeletű demokrácia lengyelbarát fecsegését, s még ma is beszédes bizonyítékai a politikai éleslátásnak. Mindazonáltal nem mentesek egynémely tévedéstől, mégpedig a lengyel történelem tekintetében. Amennyire fontos volt leszögezni, hogy a Lengyelország függetlenségéért folyó harc csak akkor győzhet, ha ez egyúttal az agrárdemokráciának a patriarchális-feudális abszolutizmus fölött aratott győzelme is, ugyanannyira helytelen volt feltételezni, hogy a lengyelek már az 1791-es alkotmány óta felismerték ezt az összefüggést. És nem felelt meg a valóságnak az sem, hogy 1848-ban már régen halott és eltemetett volt a nemesi demokrácia régi Lengyelországa, de hátrahagyott egy erőteljes fiút, a parasztdemokrácia Lengyelországát. Azok a lengyel junkerek, akik ragyogó bátorsággal küzdöttek a nyugat-európai barikádokon, hogy népüket a keleti hatalmak karmaiból kiszabadítsák, Marx és Engels szemében a lengyel nemesség képviselői voltak, holott a harc füzében megedzett és megtisztult Lelewelek és Mieroslawskik csupán felülemelkedtek saját osztályukon, miként a Huttenek és a Sickingenek a német lovagokon, vagy — hogy a közelebbi múltból vegyünk példát, miként a Clausewitzek és a Gneisenauk felülemelkedtek a porosz junkereken.

Erre a tévedésükre Marx is, Engels is hamarosan rájöttek. Ezzel szemben a délszláv nemzetek és nemzetiségek függetlenségi harca tekintetében Engels végig kitartott a „Neue Rheinische Zeitung” által képviselt elítélő nézet mellett. Ugyanúgy nyilatkozott erről 1882-ben is, mint azon polémiában, amelyet emiatt 1849-ben Bakunyinnal folytatott. Az orosz forradalmárt egyébként 1848 júliusában a lapban annak párizsi tudósítója, Ewerbeck azzal gyanúsította, hogy az orosz kormány ügynöke, s ezt az állítását a Havas-ügynökség egyidejüen megjelent hasonló közleménye is megerősítette. A hír azonban rögtön valótlannak bizonyult, s a szerkesztőség megfelelő módon vissza is vonta. Amikor aztán Marx augusztus végén, illetve szeptember elején elutazott Berlinbe és Bécsbe, Berlinben felújította régi baráti kapcsolatát Bakunyinnal, s októberben már erősen harcolt Poroszországból való kiutasítása ellen. S Engels is „barátunknak” nevezte Bakunyint annak a polémiának a bevezetőjében, amelyet ellene a szlávokhoz intézett felhívása kapcsán írt, bár aztán tárgyilagos élességgel megbírálta ennek a kis írásműnek a pánszláv tendenciáit.

Mindenekelőtt itt is a forradalom érdeke volt a döntő. A bécsi kormánynak a forradalmi németek és magyarok ellen folytatott harcában az ausztriai szlávok — a lengyelek kivételével — a reakció oldalára álltak. Megostromolták a fellázadt Bécset és kiszolgáltatták a császári és királyi hatalmasságok kíméletlen bosszújának; abban az időben, amikor Engels Bakunyinnal vitatkozott, a szlávok harcban álltak a felkelő Magyarországgal, melynek forradalmi harcát Engels a „Neue Rheinische Zeitung“-ban nagy tárgyismerettel és szenvedélyes együttérzéssel követte. E szenvedélyes együttérzése alapján aztán éppen úgy túlbecsülte a magyarokat történelmi fejlődésük foka tekintetében, mint a lengyeleket. Bakunyinnak arra a követelésére, hogy biztosíttassék az ausztriai szlávok függetlensége, Engels a következőket válaszolta:

„Ez eszünk ágában sincs. Azokra az érzelgős testvériségi frázisokra, amelyeket itt Európa legellenforradalmibb nemzetei nevében kiáltanak felénk, azt feleljük: a németek első forradalmi szenvedélye az oroszgyűlölet volt és maradt; ehhez a forradalom óta még hozzá jött a cseh- és horvátgyűlölet, s mi — a lengyelekkel és a magyarokkal együtt — a forradalmat csak e szláv népek ellen alkalmazott leghatározottabb terrorizmussal biztosíthatjuk. Ma már tudjuk, hol vannak a forradalom ellenségei összpontosítva: Oroszországban és Ausztria szláv területein; és semmiféle frázis, semmiféle célzás ezen országok meghatározatlan demokratikus jövőjére nem tart vissza minket attól, hogy ellenségeinket ellenségként kezeljük.” („Der demokratische Panslavismus.” Lásd LNME, III. köt., 263—264. old.)

S így Engels a „forradalmat eláruló szlávság” ellen életre-halálra szóló, könyörtelen harcot hirdetett.

E sorokat azonban nem, vagy legalábbis nem csupán az az izzó felháborodás diktálta, amelyet az európai reakciót támogató ausztriai szlávok bérencszolgálatai fölött érzett. Engels tagadta, hogy a szláv népeknek — a lengyelek, az oroszok és esetleg a törökországi szlávok kivételével — bármiféle történelmi jövője lenne,

„azon egyszerű oknál fogva, hogy az összes többi szlávok híjával vannak az önállóság és az életképesség elengedhetetlen történelmi földrajzi, politikai és ipari föltételeinek.” (lásd uo., 251. old.)

A nemzeti önállóságukért folyó küzdelmük a cárizmus akaratnélküli eszközeivé teszi őket, s ezen a demokratikus pánszlávok jóhiszemű öncsalása sem változtat semmit. A nagy kultúrnépek forradalmi fejlődésének történelmi joga — mondta Engels — előbbre való e kicsiny, elkorcsosult, magatehetetlen nemzetkék függetlenségi harcánál, még akkor is, ha ezenközben egynémely szelíd kis nemzetvirágszálat erőszakosan eltaposnának; ez legalább majd képessé teszi őket, hogy olyan történelmi fejlődésben vegyenek részt, amellyel, magukra hagyatva, idegenül állnának szemben. És ugyanebben az értelemben mondta Engels 1882-ben, hogy amennyiben a balkáni szlávok felszabadulási törekvése összeütközik a nyugat-európai proletariátus érdekeivel, akkor felőle akár el is lophatják a cárizmusnak e kiszolgálóit; a politikában nincs helye a poétikus szimpátiáknak.

Engels tévedett, tagadván a kis szláv nemzetek történelmi jövőjét, alapgondolata azonban kétségtelenül helyes volt, s ezt a „Neue Rheinische Zeitung” teljes határozottsággal képviselte is egy esetben, amikor szembekerült a nyárspolgári „poétikus szimpátiákkal”.

A fent említett eset azzal volt kapcsolatban, hogy a porosz kormány a Német Szövetség megbízásából március 18-a után háborút indított Dánia ellen, mégpedig a schleswig-holsteini kérdés miatt.

Holstein német terület volt és a Német Szövetséghez tartozott; Schleswig nem volt a Szövetség tagja, és — legalábbis északi részeiben — túlnyomóan dánok lakták. Mindkét hercegséget több század óta egybekötötte a csak valamivel nagyobb és népesebb dán királysággal a közös uralkodóház, de oly módon, hogy míg Dániában nőágon is érvényben volt az örökösödési jog, addig Schleswig-Holsteinben csak fiágon. A két hercegséget egymással szoros reálunió kötötte össze, s ezen elválaszthatatlanságukon belül állami önállóságot élveztek.

Ez volt Dánia és a hercegségek közötti viszony a nemzetközi szerződések alapján. Gyakorlatilag azonban a helyzet úgy alakult, hogy a XIX. század küszöbéig Koppenhágában a német szellem uralkodott, a német nyelv volt a dán királyság hivatalos nyelve, s a schleswig-holsteini nemesség döntő befolyással rendelkezett a dán hivatalokban. A napóleoni háborúk idején kiéleződtek a nemzeti ellentétek; Dániának azért a hűségéért, amelyet a francia forradalom örököse iránt mindvégig megőrzött, a bécsi szerződésekben Norvégia elvesztésével kellett bűnhődnie, állami létéért folytatott küzdelme pedig arra szorította, hogy annektálja Schleswig-Holsteint, már csak azért is, mert királyi háza fiágának fokozatos kihalása azzal fenyegetett, hogy a hercegségek hamarosan egy oldalág kezébe jutnak, s így Dániától teljesen elszakadnak. Ennélfogva Dánia erejéhez mérten igyekezett felszabadítani magát a német befolyás alól, és ehelyett, mivel önálló nemzeti szellem kialakítására túlságosan kicsiny volt, ápolni kezdett egy mesterséges skandinávizmust, s ennek kedvéért Norvégiával és Svédországgal közös kultúrterületet törekedett létrehozni.

A dán kormány próbálkozásai, hogy ezeket az elbai hercegségeket teljesen hatalmába kerítse, magukban a hercegségekben is igen szívós ellenállást váltottak ki, s ez csakhamar német nemzeti üggyé lett. A gazdaságilag felvirágzó Németország felismerte — főleg a vámunió létrehozása után —, hogy milyen jelentősége van a két tenger közt elterülő schleswig-holsteini félszigetnek a kereskedelem és a tengeri hajózás szempontjából, s egyre fokozódó tetszéssel üdvözölte a dán propagandával szemben megnyilvánuló schleswig-holsteini oppozíciót. A „Schleswig-Holstein meerumschlungen, Deutscher Sitte hohe Wacht” (Tenger mosta Schleswig-Holstein, Német eszmény biztos őre) kezdetű dal 1844 óta szinte nemzeti himnusszá lett. Persze, ez a mozgalom nem jutott túl a március előtti agitáció unalmas és álmos tempóján, de azért a német kormányok nem tudták magukat egészen a hatása alól kivonni. Amikor aztán VIII. Keresztély dán király 1847-ben, a döntő, erőszakos lépés előkészítéseként nyílt levélben Schleswig hercegséget, sőt, Holstein hercegség egy részét is a dán állam integráns részének nyilvánította, akkor még a Bundestag is összeszedte magát: erőtlenül bár, de mégis protestált, és nem jelentette ki, hogy illetéktelen, mint olyankor, amikor arról volt szó, hogy a német népet kell megvédeni a fejedelmek önkényeskedésétől.

Nos, a „Neue Rheinische Zeitung” a legcsekélyebb fajrokonságot sem érezte ezzel a „tenger mosta” polgári kocsmalelkesedéssel; egészen egyszerűen a skandinávizmus ellenpólusának tartotta, s ezt a következő szavakkal ostorozta:

„A durva kegyetlen kalóz ónormann nemzeti jellegért való lelkesedés; rajongás azon mély bensőségességért, amely nem tudja túláradó gondolatait és érzelmeit szavakban kifejezni, csak tettekben, mégpedig a nők iránti durvaságban, az állandó részegeskedésben, s a könnyáztatta érzelgősséggel váltakozó féktelen harciasságban (Berserkerwut).³“ (lásd MEGA, I. rész, 7. köt., 352. old.)

A dolgok állása azonban sa- játosképpen úgy tolódott el, hogy a skandinávizmus reakciós lobogója alatt Dániában éppen a polgári ellenzék harcolt, az úgynevezett „Eider-dánok” pártja, amely azért buzgólkodott Schleswig hercegség dánosításán, a dán gazdasági terület kiterjesztésén, hogy aztán az egész államot modern alkotmánnyal szilárdíthassa meg. Ezzel szemben a hercegségek harca a hajdani és okmányokban biztosított jogaikért többé-kevésbé a feudális kiváltságokért és dinasztikus ócskaságokért folytatott küzdelem volt.

1848 januárjában VII. Frigyes, családjának utolsó férfisarja került a dán trónra és haldokló atyja tanácsához híven hozzáfogott, hogy liberális, közös alkotmányt készítsen elő Dánia és a hercegségek számára. Egy hónappal később a februári forradalom Koppenhágában viharos népmozgalmat hívott életre. Ez az „Eider-dán” pártot állította a kormányrúd mellé; az pedig a legnagyobb türelmetlenséggel sietett megvalósítani programját: Schleswig bekebelezését egészen az Eider vonaláig. Erre a hercegségek, élükön a 7000 főből álló hadseregükkel kinyilvánították, hogy elszakad­nak a dán királytól, majd Kielben ideiglenes kormányt alakítottak. Ebben a nemességnek volt a döntő szava, de ahelyett, hogy szabad folyást engedtek volna az országon belüli erőknek, amelyek nagyonis képesek voltak, hogy megbirkózzanak a dán hatalommal, a Bundestagnak és a porosz kormánynak könyörögtek segítségért, mivel ezektől nem kellett félteniük feudális kiváltságaikat.

Mindkét helyen szívélyes fogadtatásra találtak, hiszen a „német ügy védelmét” a Bundestag is, a porosz kormány is megfelelő alkalomnak látta, hogy magához térjen a forradalom megsemmisítő csapásaitól. Különösen a porosz királynak volt nagyon sürgős, hogy a gyenge Dánia ellen végrehajtandó katonai sétával helyreállítsa a berlini barikádharcokban csúfosan megvert gárdistái tekintélyét. Gyűlölte az „Eider-dán” pártot mint forradalmi torzszülöttet, de azt tartotta, hogy a schleswig-holsteiniek is rebellisek, akik fellázadtak Isten kegyelméből való felsőbbsegük ellen. Tábornokainak meghagyta, hogy ezt a „forradalomnak nyújtandó lakájszolgálatot“ minél lagymatagabban teljesítsék; titkos küldötte, von Wildenbruch őrnagy útján pedig értésére adta a koppenhágaiaknak, hogy legfőbb kívánsága az elbai hercegségeket királyi hercegük számára megtartani, és csak azért lép közbe, hogy megakadályozza a radikális és republikánus elemek végzetes beavatkozását.

De ennek Dánia nem ült fel. A maga részéről a nagyhatalmakhoz fordult segítségért, s mind Anglia, mind Oroszország nagyon is készségesen hajlottak erre. Segítségük lehetővé tette a kis Dániának, hogy úgy megleckéztesse a nagy Németországot, mint egy iskolásgyereket. Miközben a dán hadihajók igen érzékeny sebeket ütöttek a német kereskedelmen, azalatt a Wrangel porosz tábornok által vezetett és az elbai hercegségekbe behatoló német szövetséges hadsereget — amely a rossz hadvezetés ellenére is maga előtt űzte a sokkal gyengébb dán csapatokat — teljesen megbénította a nagyhatalmak diplomáciai beavatkozása. Május végén Wrangel parancsot kapott Berlinből, hogy vonuljon ki Jütlandból, mire június 9-én a nemzetgyűlés határozatot hozott, hogy a hercegségek ügye mint német nemzeti ügy az ő hatáskörébe tartozik, s hogy megvédi Németország becsületét.

A háborút valóban a Német Szövetség nevében folytatták, vezetése tehát tényleg a nemzetgyűlésnek és az általa június 28-án birodalmi kormányzóvá választott Habsburg-hercegnek a dolga lett volna. De ezzel a porosz kormány mit sem törődött, hanem angol és orosz nyomásra augusztus 28-án megkötötte a két hónapra szóló malmöi fegyverszünetet, teljesen figyelmen kívül hagyva a birodalmi kormányzó és annak küldötte által kívánt feltételeket. A fegyverszüneti szerződés határozatai Németországra nézve rendkívül szégyenteljesek voltak: Schleswig-Holstein ideiglenes kormányát föloszlatták, s a fegyverszünet tartamára a legfőbb vezetést egy dánbarát politikusra bízták; az addigi ideiglenes kormány rendeleteit hatályon kívül helyezték, a schleswigi és a holsteini csapatokat elkülönítették egymástól. A fegyverszünet Németországot katonailag is igen hátrányos helyzetbe hozta, mivel a téli időre szólt, amikor a dán hajóhad úgysem volt képes blokádot alkalmazni a német partokon, a fagy viszont lehetővé tette volna a németeknek, hogy a Kis-Belt jegén átkelve elfoglalják Fünent, s Dánia területét Seelandra korlátozzák.

A fegyverszüneti szerződés megkötésének híre szeptember első napjaiban bombaként robbant a frankfurti nemzetgyűlésben, amely „középkori skolasztikusokra emlékeztető vénasszonyos locsogásával” szinte az ájulásig tárgyalta a leendő birodalmi alkotmány papírízű „alapelveit”. Első felháborodásában, szeptember 5-én határozatot hozott a fegyverszünet felfüggesztéséről, s ezzel a birodalmi kormányt visszalépésre késztette.

Ezt a határozatot a „Neue Rheinische Zeitung” ugyan mindenféle illúziótól mentesen, de mégis nagy elégtétellel üdvözölte. A szerződésekbe foglalt joggal szemben a történelmi fejlődés jogán a Dánia elleni háború folytatását követelte.

„A dánok olyan nép — írta —, amely kereskedelmileg, iparilag, politikailag és szellemileg korlátlanul függ Németországtól. Köztudomású, hogy Dánia valóságos fővárosa nem Koppenhága, hanem Hamburg; [...] hogy Dánia minden irodalmi táplálékát, éppúgy, mint az anyagát, Németországból hozza be, s hogy a dán irodalom — Holberg kivételével — csak a német irodalom halvány másolata [...]” („Der danisch—preussiche Waffenstillstand.” Lásd MEGA, I. rész, 7. köt., 351—352. old.)

„Ugyanazon jogon, amelyen a franciák Flandriát, Lotharingiát és Elzászt elfoglalták, s előbb vagy utóbb Belgiumot is el fogják foglalni, ugyanazon jogon foglalja el Németország Schleswiget: a civilizáció jogán a barbárság ellen, az előrehaladás jogán a mozdulatlanság ellen [...]” (lásd uo., 353. old.)

„A Schleswig-Holsteinben folytatott háborúnk igazi forradalmi háború. És ki áll kezdettől fogva Dánia pártján? Európa három legellenforradalmibb hatalma: Oroszország, Anglia és a porosz kormány. A porosz kormány, ameddig módjában állt, pusztán látszat-háborút folytatott; gondoljunk csak Wildenbruch jegyzékére, arra a készségre, amellyel a porosz kormány, az angol és orosz elképzeléseknek megfelelően elrendelte a Jütlandból való visszavonulást, s végül gondoljunk csak a fegyverszünetre! Poroszország, Anglia és Oroszország az a három hatalom, amelynek a legtöbb félni valójuk van a német forradalomtól, s annak első eredményétől, a német egység- től: Poroszországnak — mert ezáltal megszűnik létezni, Angliának — mert ezáltal a német piac kivonja magát kizsákmányolása alól, Oroszországnak — mert a demokrácia szükségszerűen nem csupán a Visztuláig, hanem a Dunáig és a Dnyeperig fog előnyomulni. Poroszország, Anglia és Oroszország összeesküvést szőttek Schleswig-Holstein, Németország és a forradalom ellen. Az a háború, amelyet most a frankfurti határozatok esetleg kirobbantanak, Németországnak Poroszország, Anglia és Oroszország ellen folyó háborúja lenne. S éppen ilyen háborúra van szüksége a már elszunnyadó német mozgalomnak: az ellenforradalom három nagyhatalma elleni háborúra, olyan háborúra, amelyben Poroszország valóban felolvad Németországban, amely elkerülhetetlenül szükségessé teszi a Lengyelországgal való szövetséget, amely azonnal Itália fölszabadítására vezet, amely éppen Németországnak 1792 és 1815 közötti ellenforradalmi szövetségesei ellen irányul, olyan háborúra tehát, amelyben el lehet mondani, hogy »veszélyben a haza«, de amely éppen ezért jelenti a megmentést, hiszen Németország győzelmét a demokrácia győzelmétől teszi függővé.” (lásd uo. 354—355. old.)

Amit a „Neue Rheinische Zeitung” e sorokban világosan és élesen kimondott, azt ösztönösen érezték a forradalmi tömegek is; ezrek és ezrek tódultak mintegy ötven mérföldnyi körzetből Frankfurtba, új forradalmi harcra készen. De mint a lap helyesen mondta, ez az új harc elsöpörte volna magát a nemzetgyűlést is, ez azonban a heroikus öngyilkosság helyett inkább a gyávaságból elkövetett öngyilkosságot választotta. Szeptember 16-án jóváhagyta a malmöi fegyverszünetet s még a baloldala is, nagyon kis kivétellel, elvetette azt a javaslatot, hogy a nemzetgyűlés forradalmi konventté alakuljon. Magában Frankfurtban csupán kis barikádharcra került sor, de ezt a derék birodalmi kormányzó készakarva engedte létre jönni, hogy aztán a Mainz várából átvezényelt katonai túlerővel a szuronyok hatalma alá helyezhesse a szuverén parlamentet.

Ugyanebben az időben elérte a Hansemann-kormányt az a gyalázatos vég, amelyet a „Neue Rheinische Zeitung” megjósolt neki. Miközben az „anarchiával” szemben az „államhatalmat” támogatta, hozzásegítette a március 18-án összeomlott óporosz bürokrata, katonai és rendőrállamot, hogy újra lábra állhasson, anélkül, hogy tőle legalábbis a burzsoázia leplezetlen profitérdekeit kicsikarja, amelyekért a forradalmat elárulta. Mindenekelőtt — mint ezt a berlini gyűlés egyik tagja sóhajtva megállapította — fennállt még „a márciusi napokban bekövetkezett szakítás ellenére, teljes érintetlenségében, a régi katonai rendszer”, a párizsi júniusi napok óta pedig mintha maguktól megcsörrentek volna hüvelybe dugott kardjai. Nyílt titok volt, hogy a porosz kormány Dániával nem utolsósorban azért kötött fegyverszünetet, hogy Wrangelt és gárdistáit az ellenforradalom döntő csapásának előkészítésére vissza- rendeljék Berlin körzetébe. Ezért szánta el magát a berlini gyűlés szeptember 7-én arra a határozatra, hogy követeli a hadügyminisztertől olyan leirat kiadását, amely felszólítja a hadsereg tisztjeit, tartózkodjanak minden reakciós törekvéstől, s becsületbeli kötelességükké teszi a hadseregből való kilépésüket, ha az alkotmányos jogállapot összeférhetetlen politikai meggyőződésükkel.

Ezzel ugyan nem sokat tettek, hiszen hasonló leiratokat, teljesen hatástalanul, már a polgári bürokrácia is kapott, de ez mégis jóval több volt annál, amennyit a militarizmus hajlandó lett volna eltűrni egy polgári kormánytól. A Hansemann-kormány megbukott, s Pfuel tábornok új, tisztán bürokratikus kormányt hozott létre, amely a gyűlés által követelt leiratot teljes kedélyességgel kiadta a tisztikarnak, bizonyságul ország-világ előtt, hogy a militarizmus már nem fél a polgári erőfeszítésektől, sőt, csak gúnyolódik rajtuk.

Így teljesült be a „tétovázó, okoskodó, határozatképtelen” berlini gyűlés feletta „Neue Rheinische Zeitung“-nak az a jövendölése, hogy egy szép napon a baloldal arra ébred majd: parlamenti diadala és tulajdonképpeni veresége egy és ugyanaz. Arra a ricsajra azonban, amelyet az ellenforradalmi sajtó csapott, hogy a baloldal diadalát csak a berlini tömegeknek a gyűlésre gyakorolt nyomásával lehet magyarázni, azzal válaszolt, hogy visszautasítva a liberális lapok bénult letagadási kísérleteit, nyíltan kijelentette:

„A demokratikus néptömegnek az a joga, hogy jelenlétével morálisan befolyásolja az alkotmányos gyűlések magatartását, régi forradalmi népjog, amely az angol és a francia forradalom óta sohasem volt nélkülözhető. Ennek a jognak köszönheti a történelem az ilyen gyűlések majdnem valamennyi erélyes lépését.” („Die Freiheit der Beratungen in Berlin.” Lásd MEGA, I. rész, 7. köt., 367. old.)

Ez utalás volt a „parlamenti kreténizmusra”, s az 1848-as év szeptemberi napjaiban éppúgy talált a frankfurti gyűlésre, mint a berlinire.

A berlini és a frankfurti szeptemberi válság erősen visszahatott Kölnre is.

A Rajna-vidék okozta az ellenforradalomnak a legnagyobb gondot. Ezért a keleti tartományokban sorozott csapatokkal rakták meg; a porosz hadseregnek körülbelül a harmadrésze ott állomásozott a Rajnánál és Vesztfáliában. Ezellen kis felkelésekkel semmit sem lehetett kezdeni; annál nagyobb szüksége volt tehát a demokráciának egy szoros és kemény szervezetre arra a napra, amikor a félforradalom egész forradalommá válhat.

Az a demokratikus szervezet, amelynek létrehozását júniusban Majna-Frankfurtban 88 demokratikus egyesület küldötteinek kongresszusán elhatározták, csak Kölnben öltött szilárd alakot, míg Németország más részeiben csupán egészen laza képződmény maradt. A Kölni Demokrácia három nagy egyesületre tagozódott, mindegyikük több ezer tagot számlált. E három egyesület a következő volt: a Marx és Schneider ügyvéd által irányított Demokrata Társaság, a Munkásegylet, élén Moll-lal és Schapperrel, s a Munkások és Munkáltatók Egylete, amelyet elnöke, Hermann Becker képviselt. Amikor a frankfurti kongresszus Kölnt választotta a Rajna vidék és Vesztfália számára központul, akkor ezek az egyletek létrehozták a központi választmányukat, mely augusztus közepén összehívta a demokratikus irányzatú rajnai és vesztfáliai egyesületek kongresszusát Kölnbe. Ezen 17 egyesület képviseletében 40 küldöttvett részt, akik az egész Rajna vidék és Vesztfália számára megerősítették a kölni egyesületek központi választmányát.

Ennek a szervezetnek a lelke Marx volt, csakúgy mint a „Neue Rheinische Zeitung“-nak. Megvolt az adottsága, hogy az embereken uralkodjék, s ezt a szokványos demokrata szellem persze a legkevésbé tudta neki megbocsátani. Karl Schurz, akkor 19 éves fiatal diák, a kölni kongresszuson látta őt először, és sok-sok esztendővel később így emlékezett vissza rá:

„Marx akkor harmincéves volt, s már elismert feje egy szocialista iskolának. A zömök, erőteljes férfi, magas homlokával, koromfekete hajával és szakállával, sötét, csillogó szemével azonnal magára vonta az általános figyelmet. Szakmájában kiváló tudós hírében állt, s amit mondott, valóban mindig tartalmas, logikus és világos volt. De sohasem találkoztam nálánál sértőbb, arrogánsabb fellépésű emberrel.”

S a burzsoáziának ez a hőse sohasem tudta elfelejteni, hogy Marx milyen maró gúnnyal, szinte kiköpve ejtette ki ezt a szót: „burzsoá.”

Ez ugyanaz a hangnem volt, amelyet két évvel később Techow hadnagy is használt, aki Marxszal folytatott beszélgetése után a következőket írta:

„Nemcsak Marx rendkívüli fölénye tett mély benyomást rám, hanem az is, hogy úgy éreztem, jelentős egyéniséggel állok szemben. Ha annyi szíve volna, mint esze, ha annyi szeretet volna benne, mint gyűlölet, akkor tűzbe mennék érte, pedig nemcsak hogy különböző célzásokat tett rá, mennyire lenéz engem, hanem a végén egészen nyíltan ki is mondta. Mindnyájunk közül ő az első és az egyetlen, akiről feltételezem, hogy tudja, mi fán terem: uralkodni, s nagy események közepette sem elaprózódni.“

Ezután hosszas sirám következik, hogy a veszedelmes személyes becsvágy minden egyebet szétmart Marxban.

De egészen másként ítélte meg őt Albert Brisbane, Fourier amerikai apostola, aki a „New York Tribune” tudósítójaként, a lap kiadójával, Charles Danával együtt 1848 nyarán Kölnben tartózkodott.

„Találkoztam ott Marxszal, a népi mozgalom vezetőjével. Éppen akkoriban kezdett kiemelkedni; harminc év körüli, zömök, erős testalkatú, finomarcú, sűrű fekete hajú férfi volt. Vonásai nagy energiát árultak el, s mérséklete, önuralma mögött érezni lehetett egy bátor lélek szenvedélyes izzását.”

S valóban, Marx abban az időben jól megfontolt bátorsággal irányította a Kölni Demokráciát.

Bármily nagy izgalmat keltettek is soraiban a szeptemberi válságok, a frankfurti gyűlés mégsem merte megkockáztatni a forradalmat, a Pfuel-kormány pedig még nem vállalkozott az ellenforradalomra. Ezzel minden helyi felkelés kilátástalanná vált, de annál inkább szívügye volt a kölni hatóságoknak, hogy puccsot provokáljanak ki, amit aztán könnyű szerrel vérbe fojthatnak. Mindenféle költött és mondvacsinált ürüggyel bírósági és rendőrségi hajszát indítottak a demokraták központi választmányának tagjai és a „Neue Rheinische Zeitung” szerkesztői ellen. Marx figyelmeztetett az ellenfél leselkedő fondorlataira; olyan pillanatban, mondta, amikor nincs a szőnyegen semmilyen nagy kérdés, amely a lakosságot harcra késztetné, s ezért minden puccsnak csődöt kell mondania, a felkelés kísérlete már csak azért is céltalan, mivel a közeljövőben hatalmas események következhetnek be, és nem szabad a döntő ütközet előtt harcképtelenné válni. Ha ugyanis a korona rászánja magát az ellenforradalomra, akkor ütött a nép számára az új forradalom órája.

Mégis sor került egy kisebb tumultusra, amikor szeptember 25-én Beckert, Mollt, Schappert és Wilhelm Wolffot le akarták tartóztatni. Sőt, néhány barikádot is emeltek arra a hírre, hogy katonaság vonul ki az Alter Markton tartott népgyűlés szétverésére. A katonaság azonban nem jelent meg, s a parancsnok csak később, a nyugalom teljes helyreállta után merte Kölnben kihirdetni az ostromállapotot. Ennek folytán a „Neue Rheinische Zeitung”-ot is betitották; szeptember 27-én már nem jelent meg. Valószínű, hogy ennek az esztelen és erőszakos intézkedésnek, amelyet a Pfuel-kormány néhány nappal később vissza is vont, a tulajdonképpeni célja az volt, hogy halálos csapást mérjen a „Neue Rheinische Zeitung”-ra. És valóban, annyira súlyosan érintette a lapot, hogy csak október 12-én tudott újra a porondra lépni.

A lap szerkesztőségét szétugrasztották, mert a szerkesztők többsége, hogy elkerülje a letartóztatását, átszökött a határon; egyesek Belgiumba mentek, mint Dronke és Engels, mások Pfalzba, mint Wilhelm Wolff, és csak lassanként tudtak visszatérni. Engels még 1849 januárjában Bernben volt, ahová Franciaországon át jórészt gyalog ment. De a fő baj az volt, hogy a lap pénzügyei teljesen szétzilálódtak. A részvényesek elvesztése óta, nagynehezen bár, de megélt az állandóan szaporodó előfizetők segítségével; ez után az újabb csapás után azonban csak úgy volt fenntartható, hogy Marx „személyes tulajdonként” vette át, vagyis beleölte azt a kis vagyonkát, amit apjától örökölt, illetve, amit leendő örökrészére folyósíttatni tudott. Marx maga erre soha egy szót sem vesztegetett, de ez a tény kiviláglik felesége leveleiből, úgyszintén barátainak nyilvánosságra került nyilatkozataiból is, s ezek mintegy 7000 tallérra becsülik azt az összeget, amelyet Marx a forradalom évében az agitációra és a lapra áldozott. De természetesen nem az összeg nagysága a fontos, hanem az, hogy megpróbálta-e az utolsó munícióig tartani a várat vagy sem.

Marx más tekintetben is bizonytalanságban, egyik napról a másikra élt. A forradalom kitörése után a Szövetségi Tanács március 30-án kimondta, hogy a német nemzetgyűlési választásokon aktív és passzív választójogot kell kapniuk a német menekülteknek is, ha visszatérnek Németországba, és kijelentik, hogy gyakorolni kívánják állampolgári jogaikat. Ezt a határozatot a porosz kormány egyértelműen elismerte. Marx eleget tett a birodalmi állampolgári jogok gyakorlásához szükséges feltételeknek, tehát annál inkább követelhette, hogy a porosz honosságot ne tagadják meg tőle. Ezt a jogát a kölni városi tanács Marx kérésére 1848 áprilisban azonnal el is ismerte, s Müller, kölni rendőrigazgató, akinek Marx előadta, hogy bizonytalanra nem költöztetheti át családját Trierből Kölnbe, biztosította arról, hogy renaturalizációját jóvá fogja hagyni a kerületi kormányzat is, amelynek egy régi porosz törvény szerint szentesítenie kellett a városi tanács határozatát. Ámde időközben megindult a „Neue Rheinische Zeitung”, és erre augusztus 3-án Marx hivatalos értesítést kapott Geiger megbízott rendőrigazgatótól, hogy a királyi kormány az adott körülmények között „e pillanatban” nem óhajt élni azzal a jogával, hogy idegen állampolgárnak megadja a porosz honosságot, tehát a kérelmező továbbra is külföldi illetőségűnek tekintendő. Marxnak augusztus 22-én kelt felháborodott hangú fellebbviteli panaszát a belügyminisztérium visszautasította.

Övéit azonban a gyengéd férj és apa még a „bizonytalanra” is elhozatta Kölnbe. Kis családja az évek folyamán megnőtt: az 1844 májusában született első leánykája után, akit édesanyjáról Jennynek neveztek el, 1845 szeptemberében még egy kislánya született, Laura, s ezt követte, valószínűleg nem hosszú idő múltán, Edgar nevű fiúcskája, összes gyermekei közül az egyetlen, akinek születési évét és hónapját ma már nem lehet pontosan megállapítani. A hűséges házi tündér, Helene Demuth, még a párizsi napokban a család állandó kísérőjévé szegődött.

Marx nem volt az az ember, aki könnyen kötött újsütetű barátságokat, de annál nagyobb hűséggel és szeretettel tartott ki barátai mellett. S ugyanazon a kongresszuson, amelyen „tűrhetetlen önhittsége” állítólag még azokat is visszariasztotta, akik készséggel közeledtek hozzá, holtig tartó barátságba került Schily trieri ügyvéddel és Imandt krefeldi tanítóval. S ha lényének szigorú zárkózottsága idegenszerűen is érintette az olyan félforradalmárokat, mint Schurz és Techow, az igazi forradalmárokat, mint Freiligrathot és Lassalle-t annál ellenállhatatlanabbul vonzotta szellemi és lelki bűvkörébe éppen ezekben a kölni napokban.

Ferdinand Freiligrath nyolc évvel volt idősebb Marxnál. Fiatal éveiben a jámborság szellemének emlőin nevelkedett, és meg is kapta a magáét a régi „Rheinische Zeitung”-tól, amikor Herweghnek Poroszországból való kiutasítása után gúnydalt írt a költő sikertelen diadalmenetéről. De a március előtti reakcióra hamarosan pálfordulással reagált. A brüsszeli száműzetésben ugyan még csak futólag, de már baráti alapon érintkezett Marxszal, akit „érdekes, rendes, igénytelen fellépésű fickónak” tartott, és ehhez Freiligrathnak volt érzéke. Hiszen annak ellenére, vagy talán éppen azért, mert semmi hiúság nem volt benne, nagyon érzékenyen reagált mindenre, ami valamennyire is az önhittségre emlékeztetett.

Igazi barátságot azonban csak 1848 nyarán, illetve őszén kötöttek egymással. Ami őket összekötötte, az annak a merész és erős jellemnek a kölcsönös megbecsülése volt, amellyel mindketten a közös forradalmi elvet képviselték a rajnai mozgalomban. Freiligrath, írta Marx őszinte tisztelettel Weydemeyernek,

„igazi forradalmár és talpig becsületes ember — kevesen vannak, akikről ezt elmondhatom.”

Ebben a levélben arra biztatta Weydemeyert, hogy foglalkozzék szeretettel a költővel, mert a költő-nép már olyannak született, hogy simogatni kell, ha azt akarjuk, hogy énekeljen. Sőt Marx maga is, noha nemigen szerette a nagy szavakat, egy nehéz órában a következőket írta Freiligrathnak:

„Kertelés nélkül megmondom neked, nem tudom elviselni, hogy jelentéktelen félreértések miatt elveszítsek akár egyet is azok közül, akiket a szó igazi értelmében barátként szerettem.” (1860. febr. 22. Lásd „Neue Zeit” 1912. ápr. 12-i pótfüzet, 39. old.)

És a súlyos bajok idején Marxnak Engelsen kívül nem volt hívebb barátja Freiligrathnál.

Ez az annyira igaz és egyszerű barátság mindenkor a filiszterek bosszúságára szolgált, s nem tudtak mást látni benne, mint oktalanságot. Hol azt találták ki, hogy a költő túlfűtött fantáziája gonosz játékot űzött vele, amikor sötét, kétes társaságba csalta, majd azt, hogy a jámbor dalnokot a démoni demagóg lehelete mérgezte meg és némította el. Nem is kellene erre szót vesztegetni, ha ezen ostobaságok ellenmérgeként nem próbálkoztak volna azzal a hamis gyógyírral, hogy Freiligrathból modern szociáldemokratát faragjanak, ami megint csak ferde megvilágításba helyezi. Freiligrath költői szemléleténél fogva volt forradalmár, és nem tudományos meggyőződésből; Marxban azt a forradalmi élharcost, a Kommunisták Szövetségében azt a forradalmi élcsapatot látta, melynek e korban nem volt mása, de a „Kommunista Kiáltvány” gondolatmenete többé-kevésbé idegen maradt neki, és a propaganda sokszor oly nyomorúságos és józan aprómunkájával még csak közelíteni sem volt szabad izzó fantáziájához.

Egészen más veretű ember volt Ferdinand Lassalle, aki szintén ugyanebben az időben csatlakozott Marxhoz. Hét évvel fiatalabb volt nála, s addig csak arról volt nevezetes, hogy heves harcot folytatott a férjétől bántalmazott s kasztjától elárult Hatzfeldt grófné védelmében. 1848 februárban egy kazetta ellopására való állítólagos felbujtás miatt letartóztatták, de augusztus 11-én a ragyogó védelem következtében a kölni esküdtszék fölmentette, s csak ezután vehetett részt a forradalmi küzdelemben. Ennek vezetője, Marx, természetesen rendkívül imponált a „minden hatalmas erő iránt végtelen szimpátiát érző” Lassalle-nak.

Lassalle kijárta a hegeli iskolát, s teljesen elsajátította a mester módszerét; még nem kételkedett Hegel csalhatatlanságában, de az epigonok elkorcsosításait sem tette magáévá. Párizsban járván, megismerkedett a francia szocializmussal, s Heine látnoki tekintete nagy jövőt ígért neki. Ámde mindazokat a reményteljes várakozásokat, amelyeket ez az ifjú keltett, csökkentették lényének ellentmondásai, mert ezeket az elnyomott fajtájának nyomasztó örökségével vívott harcban még nem egyenlítette ki; szülei házában még teljes egészében a lengyel zsidóság fojtó légköre uralkodott. S abban, hogy síkraszállt Hatzfeldt grófnőért, még a szabadabb szellemek sem mindig látták meg azt, amit ő maga állított, és saját szempontjából joggal állíthatott: hogy ugyanis ebben az esetben a sírba hanyatló korszak egész nyomorúsága ellen küzd. Még Freiligrath is, aki különben sem igen szenvedhette soha Lassalle-t, megvetően „családi mocsoknak” nevezte ezt az ügyet, amelyről Lassalle azt hiszi, hogy a világtörténelem tengelye.

Hét évvel később Marx is hasonlóan nyilatkozott, mondván, hogy Lassalle a világ legyőzőjének gondolja magát, mert egy családi intrikában kíméletlen volt, mintha bizony igazán jelentékeny ember tíz évet áldozna ilyen bagatelleknek. És további évtizedek múltán Engels azt mondta, hogy Marx kezdettől erős ellenszenvet érzett Lassalle-lal szemben, s a „Neue Rheinische Zeitung” általában a lehető legkevesebbet foglalkozott Lassalle Hatzfeldt-féle pöreivel, hogy ne keltsék azt a látszatot, mintha Lassalle-lal közösséget vállalnának ezekben a dolgokban. Itt azonban Engelst megcsalta az emlékezete. A „Neue Rheinische Zeitung” egészen szeptember 27-én bekövetkezett betiltásáig nagyon is részletesen ismertette a kazettalopási pert; ezekből az ismertetésekből persze kiderül, hogy a pernek voltak kevésbé szép oldalai is. És Marx, mint Freiligrathnak maga megírta, szerény eszközeiből, kölcsönökkel segítette az akkor megszorult grófnét, amikor pedig közvetlenül a kölni időszak után ugyancsak szorult helyzetbe jutott, Freiligrathon kívül Lassalle-t választotta bizalmasának, méghozzá olyan városban, ahol nem egy régi barátja akadt.

Abban bizonyára igaza van Engelsnek, hogy Marxban megvolt az ellenszenv Lassalle-lal szemben, csakúgy, mint magában Engelsben és Freiligrathban is — olyan ellenszenv, amely felette, vagy ha úgy tetszik, alatta áll az ész-okoknak. De bizonyítékok vannak arra, hogy Marxot nem kerítette ez az ellenszenv eleve olyannyira hatalmába, hogy ne ismerje fel a Hatzfeldt-féle per mélyebb jelentőségét, ne lássa meg Lassalle-nak a forradalom ügye iránti rajongó lelkesedését, a proletariátus osztályharcában megnyilvánuló kiváló adottságait, hogy ne vegye észre azt az odaadó barátságot, amelyet ez a fiatalabb küzdőtárs neki felkínált.

Nem Lassalle kedvéért kell gondosan mérlegelnünk, hogyan alakult kezdettől fogva kettejük kapcsolata, hiszen Lassalle történelmi joga már régen biztosítva van. Sokkal fontosabb, hogy Marx emlékét óvj uk meg minden hamis látszattól, mert a Lassalle- hoz való viszonya életének legnehezebb lélektani problémája.

Amikor a „Neue Rheinische Zeitung” október 12-én újra megindult, mégpedig azzal a bejelentéssel, hogy Freiligrath belépett a szerkesztőségébe, már újabb forradalomról számolhatott be. Október 6-án a bécsi proletariátus kemény ökle lecsapott a Habsburg-ellenforradalomnak arra az álnok tervére, hogy Radetzky olaszországi győzelmei után a szláv nemzetiségek segítségével leveri először a rebellis magyarokat, majd a rebellis németeket.

Marx augusztus 28-ától szeptember 7-éig Bécsben tartózkodott, hogy felvilágosító munkát végezzen az ottani tömegek között. Az igen gyéren fennmaradt újsághírekből ítélve, nem nagy sikere volt, s ez eléggé érthető is, mivel a bécsi munkások viszonylag alacsonyabb fejlettségi fokon álltak. Annál megbecsülendőbb helyes forradalmi ösztönük, amellyel szembeszegültek a magyarok leverésére kivezényelt ezredek felvonulásával. Ezzel az ellenforradalom első csapásait önmaguk ellen hívták ki, s így olyan nagylelkű áldozatot hoztak, amilyenre a magyar nemesség hasonló mérvben képtelen volt, mert hazájának függetlenségéért csak a törvénybe iktatott jogai alapján akart harcolni, s a magyar hadsereg csupán felemás, habozó előnyomulást kísérelt meg; ez nem könnyített a bécsi felkelés élethalálharcán, sőt, megnehezítette.

Nem volt különb a német demokrácia magatartása sem. Pedig fölismerte, mit jelent számára is, hogy sikerül-e a bécsi felkelés vagy sem. Mert ha az osztrák fővárosban győz az ellenforradalom, akkor rászánja magát a döntő csapásra a porosz fővárosban is, ahol már rég lesben áll. De a német demokrácia csak elhódította magát szentimentális panaszaival, meddő szimpátia-nyilatkozataival, a tehetetlen birodalmi kormányzóhoz intézett segélykiáltásaival. A demokratikus kongresszus, amely másodízben október végén Berlinben ült össze⁴ , egy Ruge által szerkesztett felhívást bocsátott ki az ostromlott Bécs érdekében; a „Neue Rheinische Zeitung” erről találóan megjegyezte, hogy a forradalmi erélyt üvöltöző prédikátor-pátosszal helyettesíti, de emögött nincs sem gondolat, sem szenvedély. Ezzel szemben az ő szenvedélyes felhívásaik — Marxé erőteljes prózában, Freiligrathé pompás versekben — azt hangoztatták, hogy az egyetlen segítség, az egyetlen menekvés a bécsiek számára, ha a németek a saját hazájukban leverik az ellenforradalmat. Ám ez pusztába kiáltó szó maradt.

S ezzel meg volt pecsételve a bécsi forradalom sorsa. A bécsi munkások, elárultatva a hazai burzsoáziától és a hazai parasztságtól is, csak a diákok és a kispolgárság egy részének támogatásával, hősiesen ellenálltak. Október 31-én este azonban sikerrel járt az ostromló csapatok rohama, s november 1-én már hatalmas fekete-sárga zászló lengett a Stephansturmon.

A megrendítő bécsi tragédiát nyomon követte a groteszk berlini tragikomédia. A Pfuel-kormányt a Brandenburg-kormány váltotta föl, amely megparancsolta a berlini gyűlésnek, hogy vonuljon vissza a kis vidéki Brandenburg városba, s Wrangel a gárdaezredekkel bevonult Berlinbe, hogy ezt a parancsot végre is hajtassa. Brandenburg, ez az illegitim Hohenzollern-ivadék, szerepében túlságosan is tetszelegve, elefánthoz hasonlította magát, amelynek feladata széttaposni a forradalmat. A „Neue Rheinische Zeitung” sokkal találóbban úgy vélte, hogy mind Brandenburg, mind cinkosa, Wrangel, csak „fej, szív és irányzat nélküli csupabajusz”, de mint ilyenek éppen ellentétei az egyezkedő berlini gyűlésnek.

S valóban elegendő is volt a „csupabajusz“ a gyűlés megfélemlítésére. Ez vonakodott ugyan Berlint, alkotmányos székhelyét elhagyni, amikor azonban csapás csapást követett s egyik erőszakos intézkedés a másikat — a polgárőrség feloszlatása, az ostrom állapot kihirdetése —, kijelentette, hogy a miniszterek hazaárulók, s mi sem természetesebb: följelentette őket az ügyészségnél! Ezzel szemben visszautasította a berlini proletariátusnak a fölhívását, hogy fegyverrel a kézben állítsák helyre az ország eltiport jogait, s „passzív ellenállást” hirdetett, ami azt a nemes elhatározást jelentette, hogy hajlandó az ellenfél ütlegeit saját hátával felfogni. Aztán hagyta magát Wrangel csapatai által teremből terembe űzetni, s végül, pillanatnyi fellángolással, szembenézve a már behatoló bajonettokkal kimondta: a Brandenburg-kormánynak nincs joga sem az állam bevételeivel rendelkezni, sem adót szedni, amíg a berlini gyűlés nem értekezhet szabadon a fővárosban. De alighogy szétkergették, elnöke, von Unruh borzasztóan aggódva becses kis életéért, összehívta az elnökséget, hogy jegyzőkönyvbe vétesse: az adómegtagadási határozat — amely ellen pedig meghozatalakor nem emelt kifogást — formahiba miatt érvénytelen.

Csak a „Neue Rheinische Zeitung”-nak adatott meg, hogy méltó módon szembeszegüljön a kormány erőszakos puccsával. Úgy látta, hogy most jött el a döntő pillanat, amikor az ellenforradalmat egy második forradalommal kell leküzdeni. Nap mint nap buzdította a tömegeket, hogy erőszakra erőszakkal válaszoljanak. A passzív ellenállás is, írta a lap, csak akkor ér valamit, ha aktív ellenálláson alapul, mert különben csupán annyi, mint a borjú ellenállása a mészárossal szemben. Könyörtelenül elsöpörtettek a „megegyezési” elméletnek összes jogászi csalafintaságai, amelyek mögött a burzsoázia gyávasága meg akart bújni.

„A porosz korona a maga szempontjából törvényesen jár el, ha a gyűléssel szemben mint abszolút korona lép fel. De a gyűlés törvénytelenül jár el, ha nem lép fel a koronával szemben mint abszolút gyűlés [...] A régi bürokrácia nem akar azon burzsoázia szolgálójává alacsonyodni, amelynek eddig zsarnok tanítómestere volt. A feudális párt nem akarja a polgárság oltárára áldozatul vetni kiváltságait és érdekeit. S végül a korona az igazi, a számára valóban otthonos társadalmi talajt a régi feudális társadalom elemeiben látja — azon társadaloméban, melynek ő a legfőbb kinövése —, míg a burzsoáziában számára idegen, mesterséges talajt lát, amelyen csak elkorcsosodhat. A burzsoázia az »Isten kegyelméből való« misztikus rangot józan jogi címmé teszi, a vér uralmát a papír uralmává, és a királyi napot polgári asztrállámpává. A királyság tehát nem hagyta magát megszédíttetni a burzsoázia fecsegésétől, s a burzsoázia félforradalmára egész ellenforradalommal válaszolt. A korona visszalökte a burzsoáziát a forradalom, a nép karjaiba, amikor odakiáltotta neki: Brandenburg a gyűlésben, s a gyűlés Brandenburgban!” (Lásd LNME, III. köt., 201—202. old.)

A „Neue Rheinische Zeitung” az ellenforradalomnak ezt a jelszavát szellemesen így fordította le: az őrszobát a gyűlésbe, s a gyűlést az őrszobára. Remélte, hogy ezzel a jelszóval a nép győzni fog, s már látni vélte benne a Brandenburg-ház sírfeliratát.

Amikor a berlini gyűlés elhatározta az adófizetés megtagadását, a demokrata kerületi választmány november 18-án Marx, Schapper és Schneider aláírásával felhívást intézett a rajnai demokrata egyesületekhez, hogy a következő intézkedéseket tegye: az adók erőszakos behajtása az ellenállás minden eszközével mindenütt megakadályozandó; ez ellenség visszaverésére mindenhol megszervezendő a népfelkelés, a vagyontalanokat a község költségére vagy önkéntes adományokból kell fegyverrel és lőszerrel ellátni; ha a hatóságok vonakodnának a berlini gyűlés határozatait elismerni, illetve végrehajtani, akkor — lehetőleg egyetértésben a községi tanácsokkal — biztonsági választmányok hozandók létre; a törvényhozó gyűléssel ellentétbe helyezkedő községi tanácsok népszavazás útján újjáválasztandók. Ezzel a demokrata kerületi választmány azt tette, ami a berlini gyűlés feladata lett volna, ha adómegtagadási határozatát komolyan veszi. Ezek a hősök azonban csakhamar reszketni kezdtek saját hősiességüktől; siettek választókerületeikbe, hogy határozatuk végrehajtását elgáncsolják, aztán elsompolyogtak Brandenburgba, hogy tanácskozásaikat folytassák. Ily módon a gyűlés annyira megalázkodott, hogy a kormány december 5-én egy rúgással szét tudta kergetni, s egyúttal keresztülerőszakolta az új alkotmányt és az új választási törvényt is.

Ez megbénította a rajnai kerületi választmányt is ebben a fegyverektől hemzsegő tartományban. November 22-én letartóztatták Düsseldorfban a felhívást lelkesen végrehajtó Lassalle-t, Kölnben pedig az államügyész vád alá helyezte a felhívás aláíróit, habár letartóztatni nem merte őket. Február 8-án a kölni esküdtszék előtt álltak a katonaság és a hivatalok elleni fegyveres ellenállásra való felbujtás címén.

Marx éles, csattanós beszédben utasította vissza az államügyésznek azt a próbálkozását, amellyel az április 6-i és 8-i törvények — tehát a kormány által az államcsínnyel megsemmisített törvények — alapján akarta kimutatni a berlini gyűlés helytelen eljárását, sőt, a vádlottak bűnösségét. Aki szerencsésen végrehajtotta a forradalmat, mondta Marx, az felakaszthatja ellenfeleit, de nem ítélheti el őket, elteheti láb alól legyőzött ellenségeit, de nem nyilváníthatja őket bűnözőknek. A törvényesség látszatára törekvő gyáva képmutatás, ha befejezett forradalom vagy ellenforradalom után a felrúgott törvényeket ugyanezen törvények védelmezői ellen alkalmazzák. Hogy ki állt jogi alapon, a korona-e vagy a gyűlés — ez történelmi kérdés, s ezt zsűri nem döntheti el, csak a történelem.

Marx azonban még továbbment, s egyáltalában megtagadta az április 6-i és 8-i törvények elismerését. Ezek az egyesített Landtag önkényes tákolmányai, mondta, s az volt a feladatuk, hogy megkíméljék a koronát a márciusi harcokban elszenvedett vereség beismerésétől. Feudális testület törvényei alapján nem lehet a modern polgári társadalmat képviselő gyűlést elmarasztalni. Csupán jogászi elképzelés, hogy a társadalom alapja a törvény. Ellenkezőleg, a társadalom a jog alapja.

„Íme, ez a Code Napoléon, amelyet kezemben tartok — nem ez hozta létre a modern polgári társadalmat. Ellenkezőleg, ez a kódex a törvényes, jogi kifejezője a XVIII. században keletkezett, s a XIX. században tovább fejlődő polgári társadalomnak, de mihelyt nem felel meg többé a társadalmi viszonyoknak, már csak egy köteg papiros. Önök éppoly kevéssé tehetik a régi törvényeket az új társadalom alapjává, mint ahogy nem ezek a régi törvények hozták létre a régi társadalmi viszonyokat.” (lásd M—E. Műv. 2. kiad. 6. köt., 259. old. [oroszul])

A berlini gyűlés, folytatta tovább Marx, nem értette meg történelmi helyzetét, nem értette meg, hogyan jött létre a márciusi forradalom révén. Az államügyésznek az a szemrehányása, hogy a gyűlés nem kereste a megegyezést, olyannyira nem találó, hogy balsorsa és hibája éppen az, hogy forradalmi konventből felemás, egyezkedő gyülekezetté alacsonyította le magát.

„Ami itt történt, az nem két frakció politikai konfliktusa volt egyazon társadalom talaján, ez két társadalomnak a konfliktusa volt, szociális konfliktus, amely politikai alakot öltött; ez a régi feudális, bürokratikus társadalomnak a harca volt az új polgári társadalommal, a szabadverseny társadalmának a harca a céhrendszer társadalmával, a földbirtok társadalmának a harca az ipar társadalmával, a hit társadalmának a harca a tudás társadalmával.” (lásd uo., 267. old.)

Ezek közt a társadalmak közt nincs megbékélés, csak élethalálharc. Az adómegtagadás nem rendíti meg a társadalom talpköveit, mint az államügyész humorosan állította, hanem csak a társadalom önvédelme a kormány ellen, amely a társadalom talpköveit veszélyezteti.

Az adómegtagadással a gyűlés nem járt el törvénytelenül, de nem volt törvényes a passzív ellenállás meghirdetése, állapította meg Marx.

„Ha az adóbehajtás törvénytelennek nyilváníttatott, nem kötelességem-e, hogy a törvénytelenség erőszakos elkövetését erőszakkal megakadályozzam?” (Lásd uo., 271. old.)

Ha az adófizetést megtagadó urak, fejüket féltve, visszatántorodtak a forradalmi úttól, akkor a népnek kellett az adómegtagadás megvalósításával forradalmi útra lépni. A gyűlés magatartása a nép számára nem mérvadó.

„A gyűlésnek nincs önmagában semmiféle joga, a nép csak saját jogainak védelmét bízta rá. S ha ennek a mandátumának nem tesz eleget, akkor a mandátum megszűnik. Ez esetben a nép személyesen lép a színre, és saját szuverén hatalma alapján cselekszik [...] Ha a korona ellenforradalmat csinál, a nép joggal felel forradalommal.” (lásd uo., 272. old.)

Marx azzal fejezte be beszédét, hogy ezúttal még csak a dráma első felvonása zárult le. Ezután vagy az ellenforradalom teljes győzelme, vagy új, győztes foriadalom következik. Lehet, hogy a forradalom diadala csak az ellenforradalom lezajlása után lehetséges.

Ezen forradalmi büszkeségtől eltöltött beszéd után az esküdtek felmentették a vádlottakat, s elnökük még meg is köszönte Marx tanulságos fejtegetését.

Az ellenforradalom bécsi és berlini győzelmével eldőlt Németország sorsa. A forradalom vívmányaiból már csak a frankfurti gyűlés maradt meg, de ez is régen elvesztette minden politikai hitelét, és fölemésztette energiáját egy papiros-alkotmány végtelen megvitatásában. Ezzel az alkotmánytervezettel kapcsolatban most már csak az volt vitás, hogy osztrák vagy porosz szuronyok fogják-e fölnyársalni.

Miután a „Neue Rheinische Zeitung” ragyogó cikksorozatban még egyszer megírta a porosz forradalom és ellenforradalom történetét, az új esztendő, 1849 beköszöntével reményteljes tekintetét a francia munkásosztály felé fordította, mert arra számított, hogy felkel, s ennek kapcsán világháború üt ki.

„Az az ország, amely egész nemzeteket tett a maga bérmunkásaivá, amely óriáskarjaival az egész világot körülfogja, amely egyszer már magára vállalta az európai restauráció költségeinek kifizetését, az az ország, amelynek saját ölében az osztályellentétek a legélesebb, a legszemérmetlenebb formát öltötték — Anglia látszik annak a szirtnek, amelyen a forradalmi hullám meg fog törni, amely az új társadalmat már az anyaméhben éhen halasztja. Anglia uralkodik a világpiacon. A gazdasági viszonyok megváltoztatása bármely európai kontinentális országban, sőt az egész európai kontinensen Anglia nélkül: vihar egy pohár vízben. Az egyes nemzeteken belüli ipari és kereskedelmi kapcsolatok a más népekkel való kapcsolatoktól függnek, a világpiachoz való viszonyuk által határoztatnak meg. De a világpiac fölött Anglia, s Anglia fölött a burzsoázia uralkodik.” (lásd uo., 159-160. old.)

Ezért tehát minden franciaországi szociális átalakulás hajótörést szenved az angol burzsoázia ellenállásán, Nagy-Britannia ipari és kereskedelmi világuralmán. Bármiféle, akár csak részleges szociális reform, ha véglegesnek szánják, csupán üres, jámbor óhaj marad Franciaországban, és általában az európai kontinensen. És a régi Angliát csak világháború döntheti meg, s ez az egyetlen dolog, ami megteremti a feltételét, hogy a chartista párt, a szervezett angol munkáspárt sikeresen fölkelhessen az őt elnyomó óriás ellen. A chartistáknak kell az angol kormány élére kerülniük — csak ettől a pillanattól fogva lép a szociális forradalom az utópia birodalmából a valóság birodalmába.

E jövőbe vetett remény előfeltétele elmaradt; a francia munkásosztály a júniusi napok óta még mindig ezer sebből vérzett, s képtelen volt újabb felkelésre. Az európai ellenforradalom diadalkörutat tett meg a párizsi júniusi napok óta Frankfurton, Bécsen és Berlinen át, s egyelőre befejeződött december 10-én a hamis Bonaparténak francia köztársasági elnökké való megválasztásával; ettől kezdve a forradalom már csak Magyarországon élt, s ékesszóló és szakavatott védőre talált az időközben Kölnbe visszatért Engelsben. Egyéb téren a „Neue Rheinische Zeitung” kénytelen volt beérni az egyre erősbödő ellenforradalom elleni kisebb csetepatékkal, de ezekben is oly merészen és dacosan hadakozott, mint az előző év nagy hadjárataiban. Egy kötegnyi sajtópört, amelyet a birodalmi kormány a rossz sajtó legrosszabb újságja címén varrt a nyakába, azzal a gúnyos megjegyzéssel nyugtázott, hogy a birodalmi hatalom az összes nevetséges hatalmak legnevetségesebbje. A kelet-elbai junkerek között a berlini államcsíny után divattá lett tüntető „poroszkodásra” indokolt gúnnyal így válaszolt:

„Mi rajnaiak abban a szerencsében részesültünk, hogy a bécsi nagy embervásáron egy alsó-rajnai nagyherceget kaptunk, aki nem teljesítette azokat a feltételeket, amelyek által nagyherceggé lett. Porosz király számunkra csak a berlini gyűlés folytán van, s miután alsó-rajnai nagyhercegünk számára nincs gyűlés, számunkra nincs porosz király. Az alsó-rajnai nagyhercegnek a népkiárusítás adott oda minket. Ha már annyira leszünk, hogy többé ne ismerjünk el ilyen lélekkufárkodást, akkor majd megkérdezzük a nagyherceget, hogy milyen »jogcíme« van hozzánk” („Das Organ Manteuffel und Johannes.” Lásd MEGA, I. rész, 7. köt., 477. old.)

S ez az ellenforradalom legvadabb orgiái közepette íródott.

Egy valami azonban mindjárt első pillantásra hiányzik a „Neue Rheinische Zeitung” hasábjairól, holott feltehető lenne, hogy elsősorban ezzel találkozunk: a részletes beszámoló a korabeli német munkásmozgalomról. Pedig ez a kelet-elbai területekkel együtt nem is volt olyan jelentéktelen; kongresszusokat tartott, megvoltak a szervezetei, a lapjai, s legtehetségesebb vezetője, Stephan Born, még Párizsból és Brüsszelből baráti kapcsolatban állt Marxszal és Engelsszel; Berlinből és Lipcséből most is dolgozott a „Neue Rheinische Zeitung“-nak. Born igen jól megértette a „Kommunista Kiáltványt”, jóllehet csak nagyon tökéletlenül tudta hozzáidomítani a Németország legnagyobb részében még egészen fejletlen proletár osztályöntudathoz; Engels csak sokkal később bírálta meg, méghozzá méltánytalan élességgel Born akkori tevékenységét. Egészen hihető, amit Born emlékirataiban elmond, hogy Marx és Engels a forradalmi években sohasem nyilatkoztak elégedetlenül tevékenységéről, ami persze nem zárja ki, hogy egy és más részletkérdésben nem voltak elégedetlenek. Mindenesetre ők maguk közeledtek 1849 tavaszán a közreműködésüktől függetlenül létrejött munkásmozga- lomhoz.

Hogy a „Neue Rheinische Zeitung” a munkásmozgalomnak eleinte aránylag kevés figyelmet szentelt, az részleges magyarázatot lel abban, hogy hetenként kétszer megjelent a kölni Munkásegylet külön lapja Moll és Schapper szerkesztésében. Másrészt, sőt nagyrészt azzal magyarázható, hogy a „Neue Rheinische Zeitung” mindenekelőtt a „demokrácia sajtószerve” akart lenni, vagyis a burzsoázia és a proletariátus közös érdekeit képviselte az abszolutizmussal és a feudalizmussal szemben. És valóban ez volt a legfontosabb: meg kellett teremtenie azt a talajt, amelyen a proletariátus megkezdheti az igazi táncot a burzsoázia ellen. E demokrácia polgári elemei azonban az idők folyamán egyre jobban elkorhadtak, s minden csak némiképp komoly próbánál összeomlottak. Az 1848 júniusában, az első demokratikus kongresszuson megválasztott öttagú központi választmányban olyan emberek voltak, mint Meyen és az Amerikából visszatért Kriege; ilyen vezetés mellett a szervezet gyors bomlásnak indult, s ez különösen ijesztően akkor nyilvánult meg, amikor a porosz államcsíny előestéjén második kongresszusát tartotta Berlinben. Ha most meg is választották az új központi választmányt, amelybe d’Ester, Marx személyes és politikai barátja is bekerült, ez még csak a jövőre kiállított váltó volt. A berlini gyűlés parlamentáris baloldala a novemberi válság idején csődöt mondott, a frankfurti balszárny pedig mindinkább elmerült a siralmas kompromisszumok posványában.

Ilyen körülmények közt Marx, Wilhelm Wolff, Schapper és Hermann Becker április 15-én bejelentették, hogy a körzeti választmányból kilépnek. Kilépésüket a következőképpen indokolták:

„Véleményünk szerint a demokrata egyesületek jelenlegi szervezete túl sok heterogén elemet foglal magában ahhoz, hogy a célnak megfelelő, gyümölcsöző tevékenység lehetséges legyen. Azt tartjuk, hogy sokkal előnyösebb lenne az azonos elemekből álló munkásegyletek szorosabb együttműködése.”⁵

Egyidejűleg a kölni Munkásegylet kivált a rajnai demokrata egyletek szövetségéből, s május 6-ára tartományi kongresszusra hívta össze a munkásegyleteket és mindazokat a szervezeteket, amelyek a szociális demokrácia hívei. Ennek a kongresszusnak az volt a feladata, hogy a rajna-vesztfáliai munkásegyletek szervezetének kérdésében döntsön, továbbá, hogy határozatot hozzon, képviseltesse-e magát valamennyi munkásegylet a Born által vezetett szervezet, a Lipcsei Munkástestvériség júniusra Lipcsébe egybehívott kongresszusán.

A „Neue Rheinische Zeitung” még a fent említett nyilatkozatok előtt, március 20-án megkezdte Wilhelm Wolffnak a sziléziai milliárdokkal foglalkozó tüzes hangú, a falusi proletariátust mozgósító cikksorozata közlését, majd pedig április 5-étől megjelentek nyomtatásban Marxnak a brüsszeli Munkásegyletben a bérmunkáról és tőkéről tartott előadásai. Miután a lap az 1848-as tömegharcokkal kapcsolatban kimutatta, hogy minden forradalmi felkelés, akármilyen távol esik is látszólagos célja az osztályharctól, eleve kudarcra van ítélve, amíg a forradalmi munkásosztály nem győz, most azokkal a gazdasági viszonyokkal akart részletesebben foglalkozni, amelyeken a burzsoázia léte és a munkások rabszolgasorsa alapul.

A jó kilátásokkal kecsegtető fejlődést azonban félbeszakította a frankfurti gyűlés által végre összetákolt birodalmi alkotmány körül kitört harc. Önmagában véve ez a papirosízű tervezet nem érdemelte meg, hogy akár egyetlen csöpp vért is ontsanak érte; az örökletes császári korona, amelyet a porosz király fejére szántak, hajszálra olyan volt, mint a bohóc-sapka. A király nem fogadta el, de vissza sem utasította; tárgyalni akart a német fejedelmekkel a birodalmi alkotmányról, abban a titkos reményben, hogy el fogják ismerni a porosz hegemóniát, ha a porosz karddal már lekaszabolta mindazt a forradalmi erőt, amely a német kis- és középállamokban még megvolt.

Ez a forradalom ellen elkövetett hullarablás volt, s még egyszer fölszította a forradalmi tüzet. A felkelések egész sorát idézte elő, s ezeknek, ha nem is tartalmát, de a jelszavát a birodalmi alkotmány adta meg. Mert mindenek ellenére a birodalmi alkotmány testesítette meg a nemzet szuverenitását, amelyet le akartak mészárolni, hogy újra a fejedelmek szuverenitását állítsák vissza. A szász királyságban, Baden nagyhercegségben és a bajor Pfalzban fegyverrel küzdöttek a birodalmi alkotmányért, s mindenütt a porosz király játszotta a hóhér szerepét; aztán persze az általa megmentett potentátok elütötték kezéről a hóhérszolgálat jutalmát. A rajnai tartományban is sor került egyes felkelésekre, de ezeket már csírájában elfojtotta a nagy túlerővel rendelkező hadsereg, amellyel a kormány ezt a rettegett területet elárasztotta.

Ezek után megjött az illetékesek kurázsija arra is, hogy megsemmisítő csapást mérjenek a „Neue Rheinische Zeitung”-ra. Mennél jobban sokasodtak ugyanis az új forradalmi felkelés jelei, annál nagyobb lánggal lobogott a forradalmi szenvedély a lap hasábjain, áprilisi és májusi különkiadásai mindmegannyi fölhívás volt a néphez, hogy álljon készenlétben. Ebben az időben érdemelte ki a „Neue Rheinische Zeitung” a „Kreuzzeitung”-tól azt a megtisztelő dicséretet, hogy a szemtelenség olyan csimborasszóját érte el, hogy az 1793-as „Moniteur” elbújhat mögötte. Mindezért a kormány már régen szerette volna kitekerni a lap nyakát, de a kurázsi, a kurázsi! A Marx ellen indított két perrel, a rajnai esküdtek szavazása révén, csak újabb diadalokat szereztek neki. Az ijedős várparancsnokság habozni kezdett, amikor Berlinből arra ösztönözték, hogy ismét hirdessen ostromállapotot Kölnben. Viszont megkereséssel fordult a rendőrigazgatósághoz, hogy Marxot „veszedelmes emberként” utasítsa ki.

Ez a hatóság megszorultságában a kölni körzeti hatósághoz fordult, amely a maga részéről feljebbvalójának, Manteuffel belügyminiszternek a fülébe sírta bánatát. Március 10-én jelentette, hogy Marx tartózkodási engedély nélkül, még mindig Kölnben van, az általa szerkesztett lap pedig tovább folytatja destruktív tendenciáit: izgat a fennálló rend felforgatására és a szociális köztársaság létesítésére, mindent kigúnyol és kicsúfol, amit az emberek általában tisztelnek és szentnek tartanak, s egyre kártékonyabbá válik, mert vakmerő, szellemes hangja folyton növeli olvasóinak körét. A rendőrigazgatóságnak azonban aggályai vannak a várparancsnokság által javasolt kiutasítással kapcsolatban, s ezt az aggályt a kormány is bizonyára osztja. Mert, olvashatjuk a továbbiakban e jelentésben, ha Marxot „minden különös alkalom nélkül”, csupán „a lap tendenciája és veszélyessége miatt” kiutasítják, ez esetleg maga után vonja a demokrata párt tüntetését.

E jelentés alapján Manteuffel Eichmannhoz, a rajnai tartományi elnökhöz fordult, hogy az ő véleményét is hallja. Eichmann március 29-én azt felelte, hogy a kiutasítás ugyan indokolt, de erősen meggondolandó, amíg Marx valami továbbit nem követ el. Erre Manteuffel április 7-én úgy rendelkezett, hogy a kiutasítás ellen nincs kifogása, de időpontjának meghatározását a kormányra kell bíznia; mindenesetre kívánatos volna, ha csak valamely törvénytelenség kapcsán foganatosítanák. A kiutasítás aztán május 11-én⁶ meg is történt, igaz, hogy nem valamely különösebb törvénytelenség kapcsán, hanem a lap veszélyes tendenciája miatt. Vagyis: a kormány május 11-én már elég erősnek érezte magát arra az alattomos galádságra, amelyet még március 29-én és április 7-én nem mert elkövetni.

E dolgok lefolyását bizonyító okmányokat nemrégiben ásta ki egy porosz professzor a levéltárakban. Ugyanez a professzor nyilván Freiligrath látnoki tehetségének akart hódolni, idézve a költőnek azokat a sorait, amelyeket közvetlen a kiutasítás hatására írt:

A kitiltási parancs kiadásakor Marx nem tartózkodott Kölnben. A lap egyre fejlődött ugyan, s akkor már hatezer körül járt előfizetőinek száma, de pénzügyi nehézségeivel még nem birkózott meg: az előfizetők gyarapodásával növekedtek készkiadásai, míg a bevételek csak utólag folytak be. Ezért Marx Hammban Rempellel tárgyalt, a két kapitalista egyikével, akik 1846-ban késznek mutatkoztak egy kommunista kiadó megalapítására. De ez a hős most megint begombolta a zsebét, s Marxot Henze volt hadnagyhoz utasította, aki valóban előlegezett is az újságnak 300 tallért; ennek visszafizetéséért Marx személyes felelősséget vállalt. Henze később rendőrspiclinek bizonyult, de akkoriban üldözte a rendőrség, s így Marxszal együtt Kölnbe ment. Ekkor kapta kézhez Marx a kormány „fleppnijét”.

Ezzel a lap sorsa meg volt pecsételve. „Külföldiként” más szerkesztőket is kiutasíthattak, a többiekre pedig hatósági üldözés várt. Május 19-én jelent meg a „Neue Rheinische Zeitung” utolsó, vörös⁷ száma Freiligrath híres búcsúdalával és Marx kihívó búcsúszavaival, amelyekkel valóságos jégesőt zúdított a kormány nyakába:

„Mire valók ezek az együgyű hazugságaitok, ezek a hivatalos frázisaitok [...]?” („An die Arbeiter Kölns.” Lásd LNME, III. köt., 266. old.)

„Mi könyörtelenek vagyunk, s tőletek sem kérünk könyörületet. Ha ránk kerül a sor, mi nem fogjuk a terrorizmust szépíteni. De a királypárti terroristák — az isten és a törvény kegyelméből való terroristák — a gyakorlatban brutálisak, megvetendők, aljasok, az elméletben pedig gyávák, alattomosak, kétszínűek, s mindkét vonatkozásban becstelenek.” (lásd uo., 268. old.)

A lap figyelmeztette a kölni munkásokat, hogy óvakodjanak mindenféle puccstól, mert Köln adott katonai helyzetében menthetetlenül elvesznek. A szerkesztők megköszönték a munkásoknak részvételüket, s azt mondták, hogy

„utolsó szavuk mindig és mindenütt ez lesz: a munkásosztály felszabadítása!” (Lásd uo., 265. old.)

Emellett Marxnak, a zátonyra futott hajó kapitányának gondja volt valamennyi reá háramló kötelezettségre is. A Henzétől kölcsönkapott 300 tallért, a postán befutó 1500 tallér előfizetési díjat, a tulajdonát képező gyorssajtót stb. mind arra fordította, hogy az újságnak a szedőkkel, a nyomdászokkal, a papírkereskedőkkel, az irodaszemélyzettel, a levelezőkkel, a szerkesztőségi tagokkal stb. szemben fennálló tartozását kiegyenlítse. Magának csak felesége ezüstneműjét tartotta meg, de az is a frankfurti zálogházba vándorolt. Az érte kapott néhány száz forinton tengődött a család, amikor, mint elődeink mondták, „ismét fölszedték nyomorúságos sátorfájukat”.

Frankfurtból Marx Engelsszel együtt a baden-pfalzi felkelés színhelyére indult. Először Karlsruhéba mentek, aztán Kaiserslauternbe, ahol d’Esterrel találkoztak, aki az ideiglenes kormánynak a lelke volt. Tőle, a demokrata központi választmány nevében, Marx megbízást kapott, hogy Párizsban képviselje a német forradalmi pártot a nemzetgyűlés akkori „hegypártjánál”: a vegyesen kispolgári és proletár elemekből álló szociáldemokráciánál, amely nagy támadást tervezett a rend pártja és annak képviselője, a hamis Bonaparte ellen. Visszafelé utaztukban hesseni csapatok — a felkelésben való részesség gyanúja címén — letartóztatták, majd Darmstadtba és onnan Frankfurtba transzportálták őket. Frankfurtban ismét szabadlábra kerültek, s Marx csak ekkor indulhatott el végre Párizsba. Engels visszatért Kaiserslauternbe, hogy adjutánsként belépjen a Willich egykori porosz hadnagy által toborzott szabadcsapatba.

Marx június 7-én azt írta Párizsból, hogy ott még a Guizot alattinál is szörnyűbb royalista reakció uralkodik, de a forradalom kráterének hatalmas kitörése sem állt még soha ilyen közel. Ebben a várakozásában azonban csalódott: a „hegypárt” által tervezett csapás csütörtököt mondott, s nem is túl épületes módon. Egy hónap sem telt bele, s a győzők bosszúja Marxot is utolérte; július 19-én a belügyminiszter a rendőrfőnök útján megparancsolta, hogy lakóhelyét tegye át Morbihan megyébe. Ezt a gyáva orvtámadást Freiligrath a „gyalázatosságok gyalázatosságának” nevezte abban a levelében, amelyet Marxnak e hír vétele után írt.

„Daniels szerint Morbihan Franciaország legegészségtelenebb területe, iszapos és lázt lehelő: pontini mocsarak a Bretagne-ban.”

Marx aztán nem is adta oda magát ennek a „leplezett gyilkossági kísérletnek”; ideiglenesen sikerült a végrehajtást a belügyminiszterhez intézett fellebbezéssel meggátolnia.

A legkeserűbb kényszerhelyzetben volt, mivel szűkös anyagi eszközeit már teljesen felélte; ezért Freiligrathhoz és Lassalle-hoz fordult segítségért. Mindkettő megtette, ami tőle telt, de úgy, hogy Freiligrath kénytelen volL szóvátenni Lassalle tapintatlanságát, aki ezt a kérdést kocsmai beszélgetések témájává teszi. Marxot ez nagyon kínosan érintette, s július 30-án így válaszol Freiligrathnak:

„A legnagyobb megszorultságot is szívesebben viselem el, mint a nyilvános koldulást. Ezt meg is írtam neki. Kimondhatatlanul bosszant ez az egész história.” (lásd „Neue Zeit” 1912. ápr. 12-i pótfüzet, 9. old.)

Lassalle azonban le tudta csillapítani Marx bosszúságát egy olyan levéllel, amely telve volt túláradó jóindulattal, bár nem bizonyosodott be kétségtelenül, igaz volt-e az az állítása, hogy „rendkívüli diszkrécióval” kezelte az ügyet.

Marx augusztus 23-án értesítette Engelst, hogy elhagyja Franciaországot, szeptember 5-én pedig Freiligrathot, hogy felesége szeptember 15-én követni fogja, bár még nem tudja, honnan teremtse elő az elutazásához és a letelepedéséhez szükséges pénzt. Harmadik számkivetettségében sarkába szegődött a sötét gond, s itt túlságosan is hű kísérője maradt.

¹ Arról a vállalkozásról van szó, amelyet 1848 márciusában Georg Herwegh szervezett Franciaországban, hogy német emigránsokból felfegyverzett légiót alakítson a Németországba való betörésre és a köztársaság kikiáltására. Marx és Engels igen határozottan ellenezték Herweghnek ezt a kalandos tervét, mellyel Németországban forradalmat és köztársaságot akart „improvizálni”. A határ átlépése után Herwegh légióját 1848 áprilisában szétverték a nürnbergi csapatok Baden területén, Niederdossenbachnál. — A ford.
² A zárójelben levő megjegyzés Mehringtől származik. — A ford.
³ Berserker — a féktelen harcos példaképe a skandináv mondákban. — A ford.
⁴ A második demokratikus kongresszus 1848. október 26—30-án ülésezett Berlinben. A kongresszus csupán üres fecsegéssel és hasznavehetetlen, egymásnak ellentmondó határozatok kidolgozásával foglalkozott ahelyett, hogy tényleges intézkedéseket tett volna a tömegeknek az ellenforradalom elleni mozgósítására. — A ford.
⁵ A nyilatkozat kelte 1849. április 14. Megjelent 1849. április 15-én a „Neue Rheinische Zeitung” 273. számában. — A ford.
⁶ A kiutasítás pontos kelte: május 12. — A ford.
⁷ A „Neue Rheinische Zeitung“-nak ezt a számát vörös betűkkel nyomták. — A ford.

Következő rész: Hetedik fejezet — A londoni számkivetettség

Tartalomjegyzék