Író: Anton Pannekoek
Forrás: A. Pannekoek: Vallás és szocializmus. Újvidék - 1952.
Először megjelent: Előadás a brémai munkásoknak (1905).
Fordítás: Korom Tibor
HTML: P.G.
A keresztény munkások világszerte szívós ellenállást tanusítanak a szocialista propagandával szemben. Lelkipásztoraik, akik attól félnek, hogy elvesztik báránykáikat, nap mint nap azt mesélik és arról szónokolnak ezeknek a munkásoknak, hogy a vallás és a szocializmus összeférhetetlen ellentétek, hogy a szocializmus különösen arra törekszik, hogy megsemmisítse vallásukat. Ezzel szemben - hogy eltűnjék ez a bizalmatlanság és minél gyorsabban behatoljunk a keresztény munkások soraiba - sorainkban olyan törekvés mutatkozik, amely arra irányul, hogy eltitkoljuk alapvető nézeteinket, s hogy a pillanatnyi sikerekért feláldozzuk proletár eszméink és érzelmeink tisztaságát.
Hogy is áll voltaképpen a dolog azzal az ellentéttel a szocializmus és a vallás között? Valamennyien jól tudjuk, hogy a szocializmusnak nem az a célja, hogy az embereket egy új vallási hitre, vagyis jobban mondva egy vallástalan hitre térítse. Ellenkezőleg, a szocializmusnak csak az a célja, hogy végrehajtsa a társadalom gazdasági átalakítását. Pártprogrammunkban, szónokaink beszédeiben és íróink írásaiban mindenütt kidomborodik törekvéseinknek és harcunknak egyedüli célja, hogy a termelés tőkés módját felcseréljük a termelés szocialista módjával, mégpedig mindenek előtt, hogy a termelőeszközök a társadalom tulajdonába menjenek át. E célból arra törekszünk, hogy a proletariátus megszerezze a politikai és társadalmi hatalmat. Ezért szívesen fogadunk bajtársunkká mindenkit, aki velünk együtt odaadóan akar munkálkodni ennek célnak az elérésén, s nem nézzük, hogy milyen vallású. Ez, azt hiszem, elegendő, hogy megdöntse az említett papi fecsegéseket.
A társadalom feletti hatalomért folytatott harcban, a proletariátusra a legmagasabb feladatok hárulnak. Amennyire bizonyos a győzelmünk, annyira bizonyos az is, hogy csak akkor győzünk, ha minden fegyverünk a lehető legtökéletesebb és leghatékonyabb lesz. Fő harci eszközeink egyike pedig kétségtelenül a tömegek felvilágosítása. Egész propagandánk nem más, mint állandó és szakadatlan magyarázása annak, hogy mi az oka a munkások nyomorának, megmagyarázása annak, hogy mi a tőkés rendszer és melyek összes velejáró jelenségei és következményei. A proletariátusnak mitsem érne az az anyagi erő, amelyet neki a termelési folyamatban száma és jelentősége ad, ha ehhez nem járulna hozzá az ellenfeleivel szemben mutatkozó szellemi fölénye is. Azzal szemben, hogy az uralkodó osztályok - melyek a számukra érthetetlen jövendőtől való ideges rettegésben hol ehhez, hol ahhoz az eszközhöz folyamodnak, látván, hogy ez a jövendő feltartóztathatatlanul közeledik - nem értik meg a mai harcok formáit, a mi erőnk abban rejlik, hogy a munkások mélységesen megértik a mai harcok minden formáját, ismerik a tőkés rendszer lényegét, s hogy a szocialista tanra, a szocialista elméletre támaszkodnak.
Érdeke-e vajjon mozgalmunknak bármikor is és bárhogyan is, hogy itt a világosság helyett zavar legyen úrrá? Érdeke-e talán ez abban az esetben, ha úgy látszik, hogy felfogásaink világos és nyílt feltárása visszataszíthatja a felvilágosulatlan és tájékozatlan tömegeket azért, mert ellentmond előítéleteinek? Nem, még ez esetben sem érdeke! Mert minél mélységesebb megismerésünk, annál nagyobb, biztosabb és teljesebb a tudásunk, annál könnyebben találhatjuk meg harcunk nehézségei közepette az igazi utat.
Ha ez után az általános bevezetés után felvetjük a kérdést: mire tanít bennünket saját tapasztalatunk és a szocialista tan a szocializmus és a vallás viszonyáról, mindenek előtt szemünkbe ötlik egy fontos tény, éspedig, hogy a harcos szocialista proletariátus általában vallástalan, vagy hogy napról napra mindinkább vallástalanná válik. Régebben szórványosan fordult elő - az úgynevezett polgári felvilágosultság korában azonban igen gyakori volt -, hogy egyes személyek elszakadtak a vallástól vagy harcoltak ellene. Most a történelemben első ízben a modern proletariátus soraiban jelentkezik a vallástalanság tömeges jelenségként.
Ez nem jelenti azt, hogy a proletariátus többsége tudatosan tagadott meg minden vallást. Ahol az egész proletariátus a politikai gondolkozásban még nem szabadult meg teljesen a hagyományoktól, még kevésbbé szabadulhatott meg ettől a vallási gondolkodásban, mert itt a hagyományok bilincsei sokkal szilárdabbak és erősebbek.
Számunkra azonban nem ez a legfontosabb. A jövőre nézve nem döntő jelentőségű, hogy milyenek a körülmények, hanem hogy milyen irányban alakulnak azok, mert a változások rámutatnak azon új erőkre, amelyek további hatásukkal teljesen átalakítják a régi társadalmi rendet. Vegyük példának magát a szocializmust. Akkor is, amikor Németországban a választásokon szavazóink száma csak néhány százezer volt, éppen olyan bizonyos volt győzelmünk, és az uralkodó osztályok félelme egy hajszálnyival sem volt kisebb, mint a három millió szavazattal aratott győzelem után. Akkor is, éppúgy, mint most is, befolyásunk állandó növekedése a munkásosztályt mindjobban ébresztő és serkentő szocializmus mind nagyobb erejét mutatta. Mivel ismerjük ennek az erőnek a forrását: a tőkés rendszer napról-napra mind nyilvánvalóbbá váló tarthatatlanságát, tudjuk egyúttal azt is, hogy ennek az erőnek a feszítőereje nem szűnik meg mind addig, amíg a tőkés rendszer össze nem omlik és meg nem semmisül.
Szabad-e vajjon most, például, a proletariátus vallástalanságának tömeges jelenségét oly jelnek tekintenünk, amely azt mutatja, hogy a jövőben, a szocialista társadalomban, teljesen eltűnik a vallás?
Az emberiség történelmének egyik legfontosabb jelenségével állunk szemben, egy olyan jelenséggel, amelynek nem csupán néhány évszázados múltja van, mint a tőkés rendnek, hanem többezer éves. Már a legvadabb és legbárdolatlanabb népeknél is megtaláljuk a vallást, s a civilizáció fejlődésével a vallás mind szélesebb és teljesebb alakot ölt. Vajon akkor nem vakmerőség-e azt jósolni, hogy eltűnik a vallás, mely látszólag olyan szilárdan és mélyen beágyazódott az emberi természetbe?
Szerencsénkre egyáltalán nincs szükségünk, hogy állításokra korlátozzuk fejtegetéseinket; itt csak meg kell találnunk azokat az erőket, amelyek előidézték a proletariátus mai vallástalanságát, s akkor magától megmutatkozik, hogy ezek az erők tartósan és fokozódó erővel hatnak-e, vagy csak átmeneti jellegűek.
Mindenek előtt alaposabban kell foglalkoznunk egyes téves felfogásokkal, melyekkel gyakran találkozunk ezen a téren. "Minek az alapján mondhatjátok, - kérdezhetik esetleg tőlünk - hogy a munkások a szocializmus miatt vallástalanokká válnak? Sehol sincs annyi önzetlenség, annyi áldozatkészség a magasztos eszményekért, annyi lelkesedés és odaadás a meggyőződésért, mint a harcos szocialista proletariátusban. Megtehetik ezek a munkások, hogy nem járnak a templomba és nem hisznek többé a papoknak - voltaképpen sokkal vallásosabbá váltak, a szó mélyebb és jobb értelmében."
Mindjárt meg kell mondanunk, hogy ez és az ilyen ellenvetés meg nem értésből ered. Teljesen helytálló, hogy a munkásosztályban ma olyan erények fejlődnek ki, amelyek a munkásosztályt a hagyományos vallások igazhitű hívői fölé emelik, s amelyek a jövőben még fokozottabban fejlődnek. A tárgyalt kérdésben azonban vallás alatt azt értjük, ami a vallásnak mindig fő és lényeges ismertető jele volt: hit egy természetfeletti lényben, mely állítólag uralkodik a világon és irányítja az emberi sorsot.
Eddig minden magasztos és erkölcsi emberi indító ok szorosan a hithez kapcsolódott és mindig vallási mezben jelentkezett. Ezt természetesen mindjárt és könnyen meg lehet magyarázni, ha figyelembe vesszük, hogy a vallás teljes világnézetet foglalt magában. Mindentől, ami a mindennapi élet felett volt, a vallásban kerestek menedéket, és mindarra, ami ismeretlen eredetű volt, a vallásban kerestek természetfeletti magyarázatot, s hitték, hogy azt ott meg is találják. A vallásra nézve az nem jelent semmi lényegeset és jellegzeteset, hogy az általánosan elismert erények és erkölcsi indító okok a vallás tanában első helyet foglalnak el. Ellenkezőleg, a vallásnak az a lényege és különlegessége szolgáltatja a megokolást, hogy ezeket az erényeket és erkölcsi indító okokat az isteni akarat megnyilatkozásainak nyilvánítja. Ismerjük a proletariátus eme magasabb erkölcsi indító okainak természetes okát, tudjuk, hogy ezek a proletariátus különleges osztályhelyzetéből erednek. Az egyén áldozathozatala a közösség ügyének, az önzetlenség és a szolidaritás az egyetlen eszköz, amellyel a proletariátus legyőzheti a tőkés rendszert. Ahol nincsenek meg ezek az erények, a proletariátus alul marad a mindennapi küzdelemben. Ezért követeli ez a harc a mondott erények mind fokozottabb fejlesztését.
Itt tehát mély ellentét mutatkozik felfogásunk és a vallási felfogások között, mégpedig azért, mert mindazt, amit a vallásos ember természetfelettinek tekint, mi egészen természetes és a körülményekből megmagyarázható jelenségnek tekintünk.
Ha most nem látnánk be ezeket az alapvető nézetekben kidomborodó különbségeket, ha mindazt, amit egyébként erkölcsnek, erénynek és idealizmusnak nevezünk egyszerűen a vallás nevéhez ragasztjuk, akkor a világos meghatározás helyett fogalomzavart idéznénk elő. Ebben az értekezésben nincs szó az erkölcs és a különféle erények jövőjéről - ebben a tekintetben a szocialisták közt nincs nézeteltérés - hanem az istenben való hit jövőjéről. Ilyen értelemben tárgyaljuk a továbbiak- ban a szocializmus és a vallás viszonyát.
Ha keresni kezdjük a vallási hitet meghatározó okokat, a történelemre vetett futó pillantással meggyőzödhetünk arról, hogy a gazgasági viszonyoknak itt nagy hatásuk van. A nagy társadalmi átalakulásokat, melyek mindig egy új termelési mód születését jelentik, mindig új vallások keletkezései kísérik; a különböző vallási felfogásokat a hatalomért egymás ellen harcoló különféle társadalmi osztályok alakítják ki. Így a kereszténység a rabszolgamunkán alapuló antik gazdaságának, a római és görög kultúra eme alapjának az összeomlásából emelkedett ki. A középkorban a katolikus egyházat a legszorosabb kötelékek kapcsolták a hűbéri társadalomhoz. A polgárság emelkedésével és a tőkés rendszer kibontakozásának kezdetével azonban a kereszténységben egyszerre felüti a fejét az eretnekség. A XVI. században vívott heves osztályharcok - melyek a hűbéri rendszer bukásával és a fejedelmek és a polgárság hatalomrajutásával végződtek - mint vallásháborúk ismeretesek a történelemben. Ezek az új társadalmi osztályok, a polgárság és a fejedelmek, a protestantizmus különböző szektáiban megtalálták a nekik megfelelő vallási formákat. S végül a XIX. században a korszerű nagyiparral és a természettudományok fejlődésének közvetlen hatása alatt, felbukkantak a szabad vallási felfogások.
Ha megvizsgáljuk ezeket a viszonyokat, melyek közelebbről nézve még világosabbakká válnak, akkor már nem lesz furcsa az a tétel, hogy a szocializmussal újra átalakulnak a vallási felfogások. Ennek az átalakulásnak a kezdetét már megtaláljuk a szocialista proletariátusnál. Ez a hasonlóság azonban még semmit sem bizonyít, s ezért szükségesnek mutatkozik, hogy a gazdaság és a vallás közötti kapcsolatot magánál a gyökérnél vizsgáljuk meg. Hogyan jönnek egyáltalán az emberek arra a megállapításra, hogy a természetfeletti erők annyira kihatnak az életükre. Csakis úgy, hogy nem ismerik és nem értik meg a sorsukat meghatározó valódi, természeti erőket.
Vizsgáljuk meg első példaként a vadság és a barbárság kezdetleges állapotát. Itt a termelési viszonyok teljesen világosak és áttekinthetők; itt mindenki saját kezdetleges szükségleteire termel, vagy (a fejlődés meghatározott fokain) mint az elsődleges közösség tagja a közös szükségletekre. Ezekben a kicsiny és helyileg elhatárolt közösségekben nem volt és nem is lehetett harc a személyi és a közös tulajdon közt, nem volt érdekellentét. Itt a munka eredményeit könnyen előre lehet látni. Itt az emberek rendelkeznek a saját termékeikkel és a saját sorsuk urai. Maguk irányítják sorsukat, természetesen csak annyira, amennyire a hatalmasabb természeti erők ezt megengedik. A természeti erők itt korlátlanul és megfékezhetetlenül uralkodnak, mint teljhatalmú urak. Zsarnokként uralkodnak ezen a kezdetleges társadalmon, egyszer mint eső, napfény és melegség vagy mint például az ősi Egyiptomban a Nílus áradása: jótékonyan és hasznothozóan hatnak; máskor pedig, mint vihar és elemi csapás - rombolóan és pusztítóan. Így tehát ezeknek a teljesen tudatlan, kezdetleges embereknek ezek a természeti erők valami magasabb, titokzatos erőknek látszanak. Szeretnék megnyerni ezeknek az erőknek a kegyeit, az erők haragját pedig kultúrszínvonaluknak megfelelő eszközökkel, ajándékokkal, imádságokkal, áldozatok bemutatásával, fenyegetésekkel és varázslatokkal akarják távoltartani. Így alakulnak ki a helyileg elhatárolt természeti vallások. Ezeknek a vallásoknak a papjai egyúttal azzal az alacsony fokú tudással is rendelkeznek az időjárásról, a munka-technikáról és módszerekről, amely a kor termeléséhez szükséges.
Ez a tudás a vallási előírások és szertartások mezében a papi családokban és kasztokban nemzedékről nemzedékre szállt s így a papokat a termelés szellemi irányítójává tette.
Az árutermeléssel ezek a viszonyok is megváltoznak. Az emberiség kezd megszabadulni a természet súlyos és szeszélyes nyomásától. Némileg biztosítja magát a mindennapi közvetlen bajoktól és többé nem rabja a természetnek. A természeti erők a civilizált ember előtt lassanként elvesztik démoni jellegüket, helyükbe azonban most hatalmasabb, rettenetesebb és egyúttal titokzatosabb új erők lépnek, a társadalomból születő erők. S a most fokozatosan kialakuló világvallások többé nem a természetben gyökereznek, hanem azokban a társadalmi, gazdasági erőkben, amelyek az árutermelés ellentmondásaiból erednek.
Az árutermelés világa tele van ellentmondásokkal. A termelés többé nem a saját szükségletre, hanem a csere végett történik. A termék többé nem egyszerű tárgy, melyet nyersanyagból készítenek és saját szükségletre szolgál. Nem, a termék most áruvá válik, s erről Marx ezt mondja: "Az áru az első pillanatra magától értetődő, közönséges dolognak látszik. Elemzése azonban azt mutatja, hogy roppant ördöngős dolog, tele van metafizikai leleményességekkel és teológiai bogarakkal." Más helyen Marx ezt a dolgot "érzékien érzékfeletti dolog"-nak nevezi. A helyesebb érthetőség kedvéért néhány szóval meg kell világítanunk a politikai gazdaságtan alapvető fogalmait, melyeket csak Marx magyarázott meg teljesen, mivel ezeken a fogalmakon alapszik egész társadalomtudományunk, e körül a tengely körül forog a társadalmi viszonyok megértése, s ezek szerint, az emberi eszmék megértése is.
Az áru amellett, hogy egyszerű használati tárgy, egyúttal az értéknek, annak a titokzatos tulajdonságnak a viselője is, amelyben az egyéni termelés társadalmi jellege rejlik. Noha minden termelő önállóan dolgozik, az egész termelés társadalmi jellegű, mert mint tudjuk, mindenki más szükségletére termel, saját szükségleteit pedig mások által termelt tárgyakkal kell kielégítenie. Mind együtt tehát az egész társadalomnak dolgoznak, de nem tudatosan, mert mindenki azt hiszi, hogy teljesen önállóan dolgozik. A termelés társadalmi jellege rejtett. Hogyan történik ez? Amikor a termelő a saját termékét elcseréli más termékért, észreveszi, hogy ezt a cserét az érték törvénye irányítja, amely akarata felett áll s mint titokzatos társadalmi erő lép fel, hol nyomort hozva a szorgalmas munka jutalmául, hol pedig gazdagságot valamely haszontalan naplopónak. Ebben az értékben és az értéket meghatározó törvényben jelentkezik tehát a magukat egymástól függetleneknek képzelő termelők kölcsönös függősége. Itt mutatkozik meg a látszólag egyéni termelés rejtett társadalmi jellege, mint a termék anyagi tulajdonsága, mint emberi akarat felett álló önálló erő. Ez az oka mindazoknak az ellentmondásoknak, melyeket az árutermelés önmagában kifejleszt. "Amint a termelők - mondja Engels - nem használják el saját terméküket, hanem más termékért való csere közben kiengedik kezükből, elvesztik felette hatalmukat. Semmit sem tudnak arról, hogy mi történik vele a továbbiak folyamán, s fennáll a lehetőség, hogy a termék a termelő ellen fordul, kizsákmányolja és elnyomja őt. A termék uralkodik a termelőkön."
Mindezt mindjárt megértjük, ha figyelembe vesszük, hogy az áruk értéke rövidesen önálló formát ölt - pénzzé válik. Ebben az alakban az áru értéke végnélkül halmozható s tőkeként új társadalmi erő lehet, mely eszközül szolgál a munkásosztály kizsákmányolására, azaz a termelőjének a kizsákmányolására és elnyomására.
A különálló termelők társadalmi közös munkája a maga közvetlen ellentéte alakjában jelentkezik: a termelők közötti eszeveszett verseny alakjában, melyben mindenki arra törekszik, hogy eltapossa a másikat és maga emelkedjék fel. Hogy kinek sikerül ez, az úgy látszik a véletlentől vagy a vakszerencsétől függ. Nem érik el azt a célt, amit egyénenként el akarnak érni, hanem azt, amit hátuk mögött a termelés társadalmi erői elvégeznek. Az ember tervez, egy nála erősebb hatalom pedig végez; az ember tehát többé nem ura saját sorsának.
Voltaképpen itt maguk az emberi ösztönök és szenvedélyek, elsősorban pedig a létfenntartási ösztön az eszköze ezeknek az erőknek. Mivel azonban az emberek nem ismerik ezeket az ösztönöket meghatározó társadalmi erőket, nem tartják őket szem előtt; s mivel nem függnek az emberi akarattól, teljesen úgy hatnak ezek az erők, mint a vak elemi erők.
Éppúgy, mint az elemi erők, ezek a társadalmi erők is hol üdvösek, hol károsak. Jót hoznak, ha maguk az emberi szándékok nem is erre irányulnak, vagy a rossz emberi szándékok révén is. Olyan erők ezek voltaképpen, amelyek mindig rosszat akarnak, de mindig jót tesznek, és ellenkezőleg is: a legjobb emberi szándékok mellett is a legnagyobb bajokat hozzák. Ezek az erők teremtették meg mindenek előtt a rendet és a törvényt, hozzájárultak ahhoz, hogy kifejlődjék a kultúra és a tudomány, ők emelték ki a világot a barbárságból és vadságból a civilizációig, ők ösztökölték az emberi szellemet a tanulmányozásra, a tudományt a titkos természeti erők felfedezésére, - teljesen megváltoztatták a világ arculatát.
Sokkal mélyebbek és tartósabbak azonban azok a nyomok, amelyeket az ismeretlen eredetű társadalmi bajok hagynak az emberi lélekben. Az árutermelés osztályharcokat szül, s ezekben az emberek tigrisekként tépik egymást anélkül, hogy tudnák miért, mivel ennek a harcnak az igazi okát is aligha ismerik. Az érdekellentétek még azokban az időkben is gyilkos háborúkhoz vezettek, amikor minden polgár irtózott a háborútól. Mennél tovább fejlődik a civilizáció, annál inkább virágzik a nyomor, a gyűlölet és a bűn. A rossz termésekkel járó régebbi ínség helyébe most a társadalmi eredetű, azaz a gazdasági válságokból eredő éhínség lép. Habár az orvostudomány tökéletesedett, napirenden vannak a pusztító ragályos betegségek, mint a gazdasági nyomor következményei. Mindebből az emberek semmit sem cselekszenek szándékosan; csaknem minden ember irtózik ettől és kívánja, hogy ez eltűnjék. S mégis ezek az események elemi erővel zajlanak; nem természeti, hanem társadalmi okokból erednek. S mivel az ilyen események okai ismeretlenek, az emberek nem látják, hogyan szabadulhat meg tőlük a világ. Az ember azonban, mivel tudata nem tud megbékülni azzal, hogy a világ rossz, másutt kénytelen üdvösséget keresni, természetfeletti úton vagy valami más világban.
Milyen benyomásokat kellene szereznie annak az embernek, akit előítéletek nélkül neveltek, azaz a mi esetünkben vallás nélkül, de egyúttal a társadalomtudományok ismerete nélkül is, s aki a társadalmi jelenségeket figyelmesen szemlélné? Kétségtelenül olyant, hogy egy ismeretlen, emberfeletti erő irányítja a világ és az emberek sorsát a saját kifürkészhetetlen határozataival.
Így könnyen megértjük, miért kell az árutermelés uralma alatt - vagyis a civilizáció korszakában - a társadalmi jelenségek nem-ismerésének szükségszerűen előidéznie, hogy az emberek higgyenek egy mindenen uralkodó és mindent irányító istenben.
A civilizáció korszakában a nagy gazdasági átalakulások alkalmával ez a hit természetesen a legkülönbözőbb formákat öltötte. Helyszűke miatt itt nem mutathatunk rá a gazdasági rendszerrel való összefüggésnek mindezekre a formáira. A reformáció korszaka különösen sok példával szolgál ezekről a formákról.
A tőkés rend, az árutermelésnek ez az utolsó formája pusztulása felé közeledik. Ez az utolsó az osztályellentéteken alapuló társadalmi formák közt, s benne az árutermelés ellentmondásai elérték a tetőfokot. S amikor a szocializmus győzelmével a termelést társadalmilag megszervezik, eltűnnek ezek az ellentmondások is. Nem lesz tehát többé ellentét a termelés egyéni és társadalmi jellege közt. A termelés akkor olyannak fog mutatkozni, amilyen: közös termelés a közös szükségletekre. A társadalmi munkában a termelés ismét egyszerű és világos, éppúgy mint a saját szükségleteket szolgáló kezdetleges termelés, csakhogy ezúttal magasabb fokon áll. Ezúttal ez a "saját" természetesen nem vonatkozik többé személyre és családra, hanem a társadalomra, mint egészre. Az emberek a létükért nem küzdenek többé külön-külön és egymás ellen, hanem valamennyien együttesen küzdenek a természet ellen. A csereérték eltűnik, az áru egyszerű szükségleti cikké válik és csak hasznossága van. Az emberek egymásközti viszonyában többé nem közvetítő az érték, mely pénz alakjában az emberek zsarnokává vált. Viszonyuk egymáshoz, mint a társadalmi munkafolyamatban együtt dolgozók viszonya - nyílt és világos lesz. A termelésből nem ered többé felfoghatatlan nyomor és pusztulás, amit az emberi szándékokat meghiusító erők idéznek elő. Az ember a saját sorsának ura lesz és a tudatosan irányított munkával előre meghatározhatja alkotásának eredményeit. A felfoghatatlan nyomor eltűnik.
De nemcsak a társadalmi erőket zabolázzák meg, hanem a természet erőit is az emberiség szolgáivá teszik. A szocializmus a magáévá teszi a tőkés rendszer által erősen kifejlesztett technikának és természettudományoknak a gyümölcseit. A tőkés rendszer érdeme éppen az, hogy az annyi évszázados lassú és csaknem észrevehetetlen fejlődés után sikerült gyors fellendülésben - két-három évszázad alatt - megtanítani az embereket, hogy megismerjék a természetet, szolgálatukba állítsák ezt és felhasználják erőit a termelékenység minél nagyobb fokozására. Ez adja meg végre a lehetőséget, hogy kevés fáradsággal mindenki számára bőségesen termeljenek. Másszóval, csak ezúton vált lehetővé a szocializmus megvalósítása.
A munka tőkés kisajátítása eddig gátolta a tudomány teljes alkalmazását. Ez az akadály azonban most eltűnt, úgy hogy ma semmi sem állja útját a tudomány tudatos és célszerű alkalmazásának. Azzal a szegénységgel és azzal a természetnek való raboskodással szemben, amely az őskommunizmusban fennállt, az új kommunizmusban a természettel úgy állunk szemben, mint a természet urai, akik akaratuk szerint rendelkezhetnek a természet összes kincseivel. Azok a szellemek, amelyek régebben rettegésben tartották az embereket és uralkodtak rajtuk, most rabszíjon vannak és az emberek szolgái.
Hogyan hihetünk itt még a természetfeletti erőkben?
Most arra a kérdésre is megfelelhetünk, hogy vajjon vakmerőség volt-e megjósolni egy olyan régi intézménynek mint a vallásnak az eltűnését.
Nem volt vakmerőség! A világ eddig még sohasem látott olyan nagyméretű és mély gazdasági átalakulást, mint amilyen az előttünk álló. S ennek az átalakulásnak ugyanolyan mély szellemi forradalmat is kell hoznia. "Ezzel az átalakulással - mondja Marx - lezárul az emberi társadalom történelemelőtti szakasza". Történelemelőtti szakasz! Az egész eddigi történelem, mind a civilizáció története, mind pedig a tőkés rendszer története, csak történelemelőtti szakasz. Az ember még nem igazi ember. Majd csak a szocializmussal válik teljesen emberré és a világ urává. Ekkor alakítja majd az ember maga tudatosan saját történelmét, melyet eddig csak élt. "Az egyén létfenntartási harca megszűnik. Majd csak ezzel válik ki az ember egy bizonyos értelemben teljesen az állatvilágból, majd csak ezzel lép be a lét állati körülményeiből a valóban emberi körülmények közé... A tárgyi, idegen erők, melyek eddig a történelmen uralkodtak, most az emberek ellenőrzése alá kerülnek... Ez az emberiség ugrása a szükségszerűség birodalmából a szabadság világába" (Engels).
Az embernek mindmáig állatként kellett küzdenie létfenntartásáért. Mindeddig tehát rabja volt saját anyagi szükségleteinek. Szellemét mindeddig, mint valami súlyos teher, elnyomta a nyomor és a gond, s állandóan annak a termelésével kellett törődnie, ami létfenntartásához szükséges. Ez teljesen megakadályozta abban, hogy szabadon fejlődjék s tisztán és értelmesen lássa a világot. Közülünk ma senki sem tudja még körvonalakban sem elképzelni, mennyire emelkedik - ennek a gondnak eltűnése után - a jövő nemzedék testileg és szellemileg, valamint értelmi és erkölcsi tekintetben a mai fölé. Ezt nem lehet elképzelni, mert az egész történelemből csak egy gyenge fajzatot ismerünk, mely retteg az ismeretlen sorstól, s amely, akár az állat, az elemi erejű létfenntartási ösztön hatása alatt áll! A polgári költők és gondolkodók az ilyen ember láttán alakították ki felfogásukat az örök emberi természetről. De amit ők, s gyakran mi is úgy látunk, mintha ebben a természetben örökre meghatározott volna, a szocialista társadalomban nyomtalanul eltűnik, mint az éjszakai kísértet a piros virradatban.
Vajjon merész-e még most is, vagy ellenkezőleg, egyszerű és magától értetődő a megállapítás, amikor azt mondjuk, hogy a jövő szabad és nagyszerű nemzedékének nem lesz szüksége többé babonára, mely a civilizáció korszakában szükséges és elkerülhetetlen is volt.
Ez után a visszatekintés és jövőbenézés után térjünk vissza a jelenre, melyben a proletariátus azon munkálkodik, hogy keresztülvigye ezt a forradalmat, mely felszabadítja a világot és elsöpri a tőkés rendszert. Noha a proletariátus a jelenlegi termelési módon alapuló berendezésben él, féllábbal már a jövőben áll, pontosabban: nem féllábbal, hanem a fejével, gondolkozásával és tudásával. Mivel a proletariátus előrelátja a szocializmust és gondolatban át tudja magát abba vinni, kialakul benne és mindjobban kiterebélyesedik az a felfogás, amely megfelel annak a valóságnak, amely csak később fejlődik ki teljesen. Ugyanaz a tudomány, amely a proletariátust képessé teszi, hogy a jövőben megzabolázza és lekösse a féktelen termelési erőket, ugyanaz a tudomány már most arra tanítja, hogy megismerje és felfogja ezeket az erőket és az egész tőkés rendszert is, s így legyőzze és megszüntesse ezeknek az erőknek káros hatását. Amikor az orvostudomány felfedezte a pestis kórokozóit - hogy itt egy másik példát mondjak - már megtette az első lépést a pestis letörésére. Mielőtt azonban az orvostudománynak ez sikerült volna, míg a betegség borzasztóan kaszált, ez a felfedezés máris olyan hatást váltott ki, hogy az emberek többé nem tekintették természetfeletti haragnak, például isten büntetésének. Ilyen a tudomány hatása az emberi szellem felszabadításában.
Ugyanígy vannak a szocialista munkások a tőkés rendszerrel is. Habár a tőkés rend a munkásosztálynak nagy nyomort és tömérdek szenvedést hoz, a munkásosztály ezért mégsem hisz valami természetfeletti erőben. Tudja, honnan erednek ezek a szenvedések: a termelés módjának természetes körülményeiből, ez a termelési mód pedig, mint a fejlődés hosszú, természetes láncának egyik láncszeme, kiküszöbölhetetlen és szükséges, bár csak ideiglenesen szükséges, s így a belőle fakadó ellenállás és a munkásosztály szervezése új fejlődési fokkal helyettesíti. A munkásosztály látja tehát, hogy milyen módon válthatja meg saját magát s nincs szüksége, hogy valami magasabb hatalomtól várja a megváltást. Tudja, hogy ennek a megváltásnak fáradságos munka az ára, de ismeri saját erejét is és tudja, hogy ezt megvalósítja.
Így alakul és fejlődik a harcos proletariátus eszmei és érzelmi beállítottsága, melyben többé nincs helye a vallásnak. Ha a proletariátus vallástalanságának okait szemléljük, látjuk, hogy valamennyi ok szilárdan a proletár világnézeten alapszik, mely szöges ellentéte a polgárság világnézetének. Míg azonban a polgárság a mai társadalom nyomorát és bajait valami kiküszöbölhetetlennek és természetesnek tekinti, mert nem ismeri annak okait, minket a tudomány meggyőzött, hogy a nyomor és a baj csak átmeneti jelenség s belátható időn belül kiküszöbölödik a társadalmi termelés megszervezésével. A polgárság az emberek közötti viszonyok természetes örök rendjének tekinti a mai állapotot - melyben minden ember néptársában és felebarátjában ellenséget, versenytársat lát, olyasvalakit, aki talán elveszi kenyerét. Itt ugyanis a puszta létfenntartásért vívott állati harcban mindenkit, aki gyenge, eltaposnak vagy a legjobb esetben hagyják, hogy kegyelemkenyéren tengődjék.
Mi viszont ezt az állapotot természetellenes barbárságnak tartjuk, melynek hamarosan át kell engednie helyét egy olyan világnak, amelyben a testvériség, barátság és a békés együttes munka éppen olyan szükségszerűen fakad a természetes gazdasági viszonyokból, mint amilyen szükségszerűen következik a mai ellenségeskedés a mai társadalmi és gazdasági viszonyokból. Így tehát a mi felfogásunk a polgári felfogáshoz úgy viszonylik, mint a kultúra a barbársághoz.
S mégis ez a magasfokú kulturális felfogás, melyet világnézetünk érzelmi oldalának nevezhetünk, világnézetünknek nem a legjellemzőbb vonása. A jövő jobb, testvéri világáról, melyben többé nem lesz semmilyen durva létfenntartási harc, sokan, nagyon sokan álmodoztak, anélkül, hogy tudtak volna világnézetünkről. A proletár életszemléletnek és harcról való felfogásnak tehát nem az a legfőbb tulajdonsága, hogy szocialista társadalmat kívánunk és akarunk, hanem az, hogy tudományos bizonyossággal tudjuk, és előreláthatjuk, hogy a szocialista társadalom létrejön. Világnézetünkben nem a kívánság az, ami a legértékesebb, hanem a tudomány, mely meghatározza, hogy ez a kívánság teljesül és hogyan teljesül. E nélkül a tudomány nélkül ez a magasfokú kultúrális nézet csupán üres álmodozás volna, a tőkés rendszer gyülölete pedig csak puszta szitkozódás. Nézeteink tehát egyedül ezzel a tudománnyal válnak valószerűvé. Ezek a nézetek a régebbi alacsonyabbfokú kultúrát az eljövendő magasabbfokú kultúra mértékével mérik. Íme, miért nyilatkozik meg a proletár világnézet fő ismertető jele ennek a világnézetnek a tudományos jellegében, melyet a világnézet szellemi oldalának is nevezhetnénk.
Miben áll ez a tudomány? Végső célunk két, Marx Károlynak köszönhető tudományágazaton alapszik. Ez pedig: a politikai gazdaságtan és a történelmi materializmus. A politikai gazdaságtan, az érték és az értéktöbblet tana, feltárja a társadalomban fennálló mai gazdasági rendszer szerkezetét s ezzel egyúttal minden korábbi gazdasági rendszer szerkezetét is. Megmagyarázza a társadalom gazdasági osztályainak eredetét és jelentőségét és lehetőséget nyujt, hogy megértsük a folyamatban lévő nagy gazdasági átalakulást. A történelmi materializmus arra tanít bennünket, hogy az emberi gondolatokat és felfogásokat úgy szemléljük, mint az anyagi, illetve gazdasági viszonyok kifejezéseit. S mivel a történelmi materializmus az adott gazdasági viszonyokból fejti ki szocialista felfogásunkat, valamint a más osztályok ellenkező felfogásait, felfedi a mostani osztályharcok lényegét és ilymódon megmagyarázza a társadalomban lezajlott korábbi osztályharcokat is. Ennek a tannak a világánál az emberiség egész történelme - melyben a polgárság csak összefüggéstelen eseményeket, véletlenségeket és csodákat lát - természetes fejlődés az állati vadságból a legmagasabbfokú kultúráig. A történelem itt fejlődés, melyet teljesen megérthetünk és megmagyarázhatunk a társadalom gazdasági alapjából, a társadalom termelőerőinek állandó fejlődéséből. A proletariátus, az ilyen tant nélkülöző polgársággal szemben, mindenek előtt teljesen tudományos módon, a természetes okok alapján fogta fel a társadalom lényegét és ebben sehol és sohasem vett segítségül megmagyarázhatatlan csodákat. A polgárság ugyan a természetet tudományosan fogta fel, ellenben a társadalomtudományok elégtelen ismerete megakadályozta, hogy természetes módon fogja fel és magyarázza az egész valóságot. Csupán a proletariátus képes arra, hogy olyan világnézetet alakítson ki, amely természetes módon fogja fel és magyarázza az elész valóságot, azaz mind a természetet, mind a társadalmat.
Az ilyen világnézetet gyakran materialista világnézetnek nevezik. Ez a világnézet szöges ellentéte a vallásnak, mely nem más, mint természetfeletti világnézet. Ha visszaté- rünk a fejtegetések elején felvetett kérdéshez, hogy vajjon fennmaradnak-e a jövőben is a proletariátus mai vallástalanságának okai, akkor meggyőződünk róla, hogy a tudományos felfogások széleskörű fejlődéséhez a jövőben még más mozzanatok is hozzákapcsolódnak: ennek a tannak a gyakorlati alkalmazása és minden nyomor tényleges megszüntetése. Ezt pedig mi ma csak sejtjük.
Hogy helyesen értsük, amit eddig a vallásról és annak a proletariátushoz való viszonyáról mondtunk, s hogy elkerüljük a téves megállapításokat és félreértéseket, szükséges, hogy a proletariátus mostani vallástalanságát összehasonlítsuk a materializmussal, melynek a múlt században még bizonyos befolyása volt a szabadelvű polgárságra. Ez a materializmus a természettudományoknak a XIX. században elért rendkívüli eredményeire támaszkodott. A természettudományok akkori roppant fejlődése sohasem sejtett távlatot tárt fel a természet hatásáról és kölcsönösségeiről, s így ezt a materializmust természettudományi materializmusnak nevezik. A teológusokkal és az egyszerű emberekkel szemben, akik a természetben mindenütt csak az isten mindeneket kormányzó ujját látták, a tudomány mindenütt csak szigorú és kivételt nem ismerő törvényeket, anyagot és erőt talált. S ezeknek az egyszerű fogalmaknak és törvényeknek alapján az egész világot egy nagyszerű gépezetnek lehetett tekinteni, mely kezdettől fogva eme törvények szerint működött. A szabadelvű enciklopedisták - az akkori polgárságnak legintelligensebb, legmerészebb és legharciasabb rétege - arra törekedtek, hogy ezeket az új megismeréseket minél jobban népszerűsítsék a néptömegekben. Az enciklopedisták rosszalással nézték, hogyan vonzzák a papok igen ostoba és tudományosan régen megdöntött regéikkel a roppant néptömegeket, s hogyan követik ezek a néptömegek hatásuk alatt önkéntesen a konzervatív, a polgársággal szemben ellenséges osztályokat. Remélték, hogy az ilyen tan terjesztésével elvonhatják a néptömegeket a papoktól és a hűbériség híveitől s megnyerik őket a szabadelvű felvilágosultságnak, a szabadságeszméknek a szabadelvű polgárságnak.
Ez a kísérlet, mint ismeretes, nem sikerült. A kurdarcot a polgári materialista világnézet korlátozottsága okozta. Ez a világnézet azt vallotta, hogy a vallás csak az elégtelen műveltségben gyökerezik. A szabadelvű polgárság sok képviselője ugyanígy ma is azt hiszi, hogy az iskolának és a tanításnak a reformálása elegendő lenne ahhoz, hogy az embereknek más világnézetet nyújtson. Tudjuk, hogy ez tévhit. Bármilyen nagy is az iskola és a tanítás jelentősége, a világnézet legmélyebb gyökere mégis az emberek gazdasági és társadalmi viszonyaiban van. Ez hamarosan megmutatkozott magának a polgári materializmusnak a során is.
A polgári materializmus fogyatékossága és korlátozottsága abban nyilvánul meg, hogy a társadalomtudományból nem volt benne egy morzsányi sem. A társadalomtudomány kifejezetten proletár tudomány. A polgári materializmus hívei nem tudhatták, hogy mi az, ami az emberi szellemet mozgatja és meghatározza a nézeteket, mivel azzal a ténnyel, hogy a gondolatok az anyagi agyból jönnek, csak igen keveset tudtunk meg. S éppen azért, mert ilyen hiányos volt a társadalom lényegét illető nézetük, arra a téves megállapításra jutottak, hogy a tőkés társadalmi berendezéssel elérték a fejlődés célját, s hogy a fennmaradt hibák lassanként eltűntek a verseny hatása alatt. Ezek az emberek azért lehettek enciklopedisták és azért hihették, hogy képes megoldani a világ összes rejtélyeit, azaz azért lehettek vallástalanok mert abban a tévhitben éltek, hogy kiküszöbölhetik a mindennapi élet hiányosságait anélkül, hogy megbolygatnák a saját osztályuk gazdasági alapjait.
Az önálló munkásmozgalom feltűnésével eltűnik ez a szép álom. Most a polgári ideológusok belátták, hogy a társadalom valami egészen más, s hogy a jövő valami egészen mást rejt magában, mint amit ők régebben feltételeztek. Ők többé nem értik világukat. Ahol tiszta összhang pompázott, ott most a +forradalom százfejű hídrája" emelkedik elébük, megmutatkozik az elnyomott nép ama hatalmas tömegeinek a harci ereje, amelyeket félrevezettek a szocializmus "téveszméi", s amelyek ennek hatása alatt megsemmisüléssel fenyegetik a tőkés berendezést és kultúrát, ez pedig az ő szemükben annyit jelent, hogy megsemmisítsenek minden társadalmi berendezést és általában minden kultúrát. A polgárság soraiban most mind erősebb reakciós irányzatok kezdenek jelentkezni, éspedig nemcsak a politikában, hanem a szellemi élet minden terén is. Tudósaik kezdték a materializmus fogyatékosságait bizonyítani. S így a "megismerés határai" és a "világ rejtélyei" igen kedvelt témák lettek értekezéseikben. A művészetbe és a filozófiába misztikum keveredik. Itt van tehát annak az oka, hogy a jelenkori polgárság bár művelt és anyagilag biztosított, istenfélő és vallásos lesz. Nem azért válik ilyenné, mert úgy látja, hogy a néptömegekben fenn kell tartani a vallást, hogy ezek a tömegek engedelmesek és elégedettek legyenek. Nem, a birtokos osztályoknak ez az új vallásossága valódi vallásosság s a gazgasági viszonyokon alapszik. Ez a vallásosság abból a tényből ered, hogy az emberi társadalom a birtokos osztályok számára kifürkészhetetlen, titokzatos terület, melyen számukra ellenállhatatlan és érthetetlen romboló erők dúlnak.
Ez a fejtegetés elegendően szemlélteti, hogy a régi polgári materializmus és az új polgári vallásosság teljesen eltér a mi proletár világnézetünktől, s hogy világnézetünknek ez szöges ellentéte. Mind a régi polgári materializmus, mind pedig az új polgári vallásosság ugyanis korlátozottak és hiányzik belőlük a társadalmi jelenségeknek a tudományos felfogása.
Ez a materializmus nekünk valóban rokonszenves volt, mert - tekintet nélkül a korlátozottságára - határozottan és merészen magasra emelte a haladás zászlaját. Ez a régi materializmus azonban nagyon keveset tudott és bírt alkalmazkodni a polgársághoz s ez a materializmus ma teljesen élettelen.
Ha a mai reakciós polgárságnak és értelmiségének jelenkori miszticizmusát összehasonlítjuk a proletár materialista világnézettel, sokkal világosabban és élesebben megmutatkozik ennek a két társadalmi osztálynak az ellentéte. Ez az ellentét a két osztálynak a hatalomért vívott egymás elleni harcában szerfelett kidomborodik. Ott: zárt helyiségekbe menekülnek a valóságtól, csendesen belemerülnek a bölcseleti és misztikus álmodozásokba, mint ahogy a baglyok behúnyják szemüket virradatkor a ragyogó napsütéstől; itt nálunk: valóság, friss levegő, melyet teli tüdővel szívunk magunkba, míg a vígan üdvözölt új napkelet világossága tisztán beragyogja a letűnt világ és az elkövetkező világ minden viszonyát és kapcsolatát.
Végül még néhány gyakorlati megállapítás abból, amit eddig itt kifejtettünk.
A munkásosztály mostani harcának valamennyi eddigi osztályharccal szemben az az előnye, hogy mi célunkat - a termelés módjának megváltoztatását - világosan látjuk, nem öltve rá a vallási, jogi vagy valamilyen más világnézeti követelések csalóka mezét. Ez az előny a mostani gazdasági tudásunk következménye.
A reformáció idején a gondolkodás módja főleg vallási volt, s ennél fogva az akkori osztályharcok követeléseit is a hit vallási alakjában tették fel. A katolikus egyház a középkorban igen hatalmas gazdasági szervezet volt s igen fontos gazdasági munkásságot végzett, de fejlődése folyamán, mint minden uralkodó osztály, ő is lassan-lassan nagyobbára kizsákmányoló szervezet lett. Az ellene harcoló osztályoknak oly formát kellett adniok harcuknak, mintha a katolicizmus vallási tekintélye ellen harcolnának. Íme, miért kellett ezeknek a társadalmi osztályoknak új vallási nézeteket teremteniök. Ezek a nézetek pedig természetesen a társadalmi osztályok szerint különböztek egymástól. A fejedelmek az egyházi javak felszámolását követelő protestantizmust támogatták. Ez a vallási mozgalom az üdvözülést a fejedelmek szolálatában álló papok tanaiban való hittől tettek függővé. A haladó polgárság Hollandiában és Franciaországban fejedelmeivel a demokratikus kálvinizmus mellé állt. A lázadó parasztok harcukban az őskeresztényi egyenlőséget követelték. Az akkor fellépő új egyházak valóban olyan harcos szervezetek voltak, amelyek vallási formában ugyanúgy harcoltak, mint a mostani politikai pártok. Ezek az egyházak a további fejlődés során holt jégpáncélba fagytak s a páncél alatt egy egész sor osztályellentét jelentkezett.
Ezen a példán látjuk, hogyan hihették az emberek, hogy új vallási felfogásokért harcolnak, holott a valóságban gazdasági érdekekért harcoltak. Ezeket a követeléseiket megvalósították, de közben mellékes célokért pazarolták erejüket. Ha egy pillanatra feltesszük, hogy mi még ma sem haladtuk meg ezt a szempontot, mit tennénk ebben az esetben? Valamennyi nézetünket a jövőről, a kommunizmusról és a szabadságról, az istenről és a világról egy hitbe foglalhatnánk és harcot kezdenénk érte valamennyi más vallás ellen.
Mi azonban ma ezt nem tesszük, mert tudjuk, hogy minden nagy, viágtörténelmi jelentõségű forradalomban gazdasági érdekekről volt szó, tudjuk, hogy mindig a társadalom gazdasági átalakulása volt csak a cél, s hogy ez most is így van. Íme, miért tudunk most megszabadulni ettől a tévhittől, mivel minden erőnket erre a valóban elérhető célra összpontosítjuk, s elkerülhetjük az erők pocsékolását és a fölösleges és veszélyes versenyfutást a mellékes célokért.
Ez az oka, hogy pártunkban a vallást magánügynek tekintjük. Ez azt jelenti, hogy egyetlen elvtársunktól sem követeljük, hogy ebben a tekintetben meghatározott felfogásokhoz tartsa magát. Ugyanígy nem követeljük például azt sem, hogy pártunk tagja Marx értékelmélete mellett tegyen hitvallást, habár mi valamennyien nyíltan elismerjük ennek az elméletnek a nagy jelentőségét a munkásosztályra nézve. Érthető, hogy ez a nézetünk nem jelent semilyen gyengeséget, semilyen opportunista okokkal magyarázható túlzott türelmet, hanem ez éppen erőnkről tanuskodik s azt bizonyítja, hogy helyesen és világosan látjuk célunkat. Mivel csak az a célunk, hogy elsöpörjük a tőkés rendszert és szocializmussal helyettesítsük, elvtársainknak nem szabhatunk más feltételt, mint azt, hogy segítsenek hozzá munkájukkal ennek a célnak az eléréséhez. S ha ezek a fejtegetéseink elvezettek bennünket annak a megállapításáig, hogy a jövőben az istenben való hit eltűnik a szabad gondolkodás előtt, akkor ez nem valami vallás iránti ellenségeskedésből ered. Éppen a mi történelmi materialista nézetünk alapján úgy tekintjük a vallást, mint ideiglenesen szükséges társadalmi jelenséget.
Mint kifejtettük, tudományos felfogásunk azt mutatja, hogy a harcos proletariátus vallástalansága a proletariátus szellemi fokának kifejezése. Ez a fok nálunk a mostani szabaságharcban való tudatos részvételből következik. Ez a vallástalanság annak a tudásnak az eredménye, amely az elméleti tanultságból és a gyakorlati tapasztalatból ered. Onnan is ered tehát ez fokozatosan, mint az ebben a harcban való hosszú részvételnek és az itt végzett hosszú munkának következménye. A szocializmus cselekvő harcosai körének ezért mindig jóval nagyobbnak kell lennie, mint azok körének, akik teljesen tudatában vannak elméleti felfogásaik minden következményének. Ennél figyelembe kell venni, hogy a proletariátus legnagyobb része nyomorúságos körülmények közt él és testileg is, szellemileg is igen sokat szenved ahhoz, hogy szellemileg elegendően fejlődhessen és tökéletesedhessen. Íme, miért juthat tanunk hatása teljes kifejezésre és miért kaphat tanunk hatása teljes jelentőséget csak akkor, ha teljesen kiküszöbölődik az anyagi nyomora, másszóval a szocialista társadalomban. Annál inkább szükséges, hogy a szocializmusért folyó harcban élen járó munkások minél tisztábban lássák ezt a fontos kérdést. Ez nemcsak azért szükséges, hogy a szocializmusért folyó harcban élen járó munkások minél tisztábban lássák ezt a fontos kérdést. Ez nemcsak azért szükséges, mert a gyakorlati mozgalomnak érdeke az elmélet világossága, hanem azért is, mert az általános vita alkalmas, hogy a munkásoknak helyesen megvilágítsa ügyük nagyszerűségét és teljes magasztosságát. Így emelkedik fel szellemük a nehéz mindennapi munka fölé és így erősbödik harckészségük.