Író: Anton Pannekoek, 1948-49
Először megjelent: Első levél: "Southern Advocate for Workers’ Councils", 42. szám (1948. február)
HTML/Fordítás:: P.G.
Pannekoek nemcsak egy ízletes étel, hanem a nemzetközi munkásmozgalom egyik legnevesebb alakja is. Anton Pannekoek (1873-1960) a múlt században a nemzetközi munkásmozgalom teljes életciklusát végigkísérte, annak aktív tagjaként. Részt vett felemelkedésében, és annak bukásában is, ebből kiutat keresvén. Holland származása ellenére nagy alakja volt a német munkásmozgalomnak is. A korai szociáldemokrata pártok (SDP, SDAP…) balszárnyánhelyezkedett el, majd később szakított a bevett pártokkal és az azok által betöltött szerepekkel. Élete végéig tevékenyen írt. Ellenezte a lenini irányzatot, az orosz kísérletet pedig bürokratikus elnyomó hatalomnak ítélte meg. A termékeny holland tanácskommunista csoport, a GIK megalapításában is részt vett. Elméleteik idővel homályba merültek, majd időlegesen 1968-ban lángoltak fel.
Pannekoek, termékeny munkásmozgalmi aktivitása mellett, csillagászként jelentős kutatásokat végzett, és tanított. Ma az Amszterdami Egyetem Természettudományi karának egyik kutatóintézete is a nevét viseli: az Anton Pannekoek Instituut.
Egy 1906-os cikkében még élesen szembehelyezkedett az anarchizmussal:
“Ez a gondolat győzedelmeskedik azok között, akik a szocializmus és az anarchizmus egzakt meghatározását keresik, hogy megválaszolhassák a kérdést, hogy az anarchisták vajon a szocialisták nagy családjához tartoznak-e (...) Gyakorlatilag, a kérdés legkevésbé sem jelentős; legnagyobb lendülettel harcolunk az anarchistákkal, annak ellenére is, hogy a kapitalizmus ellenségeinek vallják magukat, mivel a munkásosztály mozgalmának ellenségei; mivel propagandájuk mindig a szervezettség és a fegyelem, harcában a proletariátus fő fegyverének elpusztításával veszélyeztet, és hajlamosak eltéríteni a munkásokat harcuk legfontosabb részéről, az államhatalom meghódításáról.”1
Miután Pannekoek a tanácskommunista irányzat egyik fő képviselőjévé vált, már másképp vélekedett az „államhatalom meghódításáról”:
„Mikor a forradalom oly erőteljessé fejlődik, hogy az államhatalom is komolyan érintett, akkor a munkástanácsok politikai funkciókat kell magukra öltsenek. Egy politikai forradalomban ez az első és fő funkciójuk. A munkáshatalom központi szervei; minden intézkedést meg kell ragadniuk, hogy meggyengítsék és legyőzzék az ellenfelet. Mint egy hadban álló hatalom, őrt kell állniuk az egész ország felett, megfékezvén a tőkés osztály azon törekvéseit, hogy egybegyűjtsék és helyreállítsák erőiket, és leigázzák a munkásságot. Számos közügyről gondoskodniuk kell, amely máskülönben állami ügy volt: közegészségügy, közbiztonság és a társadalmi élet zavartalan lefolyása. Magáról a termelésről kell gondoskodniuk; a munkásosztály legjelentősebb és legnehezebb feladatáról és ügyéről a forradalomban.”2
A munkásság által felhasznált elnyomó szerv funkcióit a megszervezett munkástanácsok veszik magukra, amelyek „a munkásság sajátjai”.
„A munkástanácsok az átmeneti időszak szervezeti formái, amely alatt a munkásosztály a hatalomért küzdve mindörökre elpusztítja a kapitalizmust és megszervezi a társadalmi termelést.”3
Ebből a nézőpontból bírálva, és abból kifolyólag, hogy ekkorra a munkásosztály eddigi szervei képtelennek bizonyultak a munkásosztály érdekei szerint eljárni, már sokkal elnézőbb az anarchista irányzatokkal szemben, mint a fentebb idézett cikkében.
Az alább olvasható két levél 1948-ban és 1949-ben íródott. Az elsőt Pannekoek J.A. Dawsonhoz, egy ausztrál tanácskommunista lap szerkesztőjéhez írta, aki lapjában azt később meg is jelentette. Különben Dawson volt az, aki A munkástanácsok című könyvet, Pannekoek fordításában, megjelentette angolul. A második levelet K.J. Kenafickhoz, a szintén ausztrál anarchistához írta, annak könyve kapcsán. A levélnek egy részlete látott napvilágot.
A jelen időkben, amelyek a munkásság az állami önkénynek való növekvő alávetettségének időszakai, csak természetes, hogy az anarchizmusnak és szabadság-propagandájának több szimpátiát szentelnek. Épp mint a szociáldemokrácia, ellenfele is a 19. századi kapitalizmusban gyökerezett. Egyik szükségszerűségét a kizsákmányolásból és a tőkés versenyből vette, a másik a személyiség teljes rabszolgaságából és elnyomásából; egyik erejét a szervezettség és propagandájának szükségéből merítette, a másik a szabadság és propagandájának szükségéből. Mivel a munkásság a legközvetlenebbnek és legellenálhatatlanabbnak az előbbit érezte, a szociáldemokrácia megnyerte a tömegeket, mellyel az anarchizmus nem vehette fel a versenyt. Most az államkapitalizmusból felkelve, úgy néz ki, hogy jobb esélyekkel bír. Azonban, észben kell tartanunk, hogy mindketten, ugyanúgy, magukon hordják 19. századi eredetüknek és annak primitív feltételeinek nyomát. A korai kapitalizmus burzsoá feltételeiből, a szabad kereskedelemből és vállalkozásból, eredő szabadságelv nem adekvát a munkásosztály számára. A munkásság számára a kérdés vagyis cél, hogy egyesítse a szabadságot és a szervezettséget. Az anarchizmus, céljaként a szabadságot kitűzve, elfelejti, hogy a munkások szabad társadalma egyedül egy erős közösségérzet, mint a társult termelők kiemelkedő jelleme által létezhet. Ez az új jellem, amely a munkások harcaiban erős szolidaritásként tör elő, már most a szerveződés alapja – felülről jövő kényszer nélkül. A szabad, társult munkások maguk-alkotta szervezete ugyanakkor személyes szabadságuk alapja is, vagyis annak, hogy saját munkájuk urainak érezzék magukat. A szabadság, mint az anarchizmus fő tartalma, erős szimpátiát ébreszthet ma, de csupán egy része, és nem is az alapvető része a munkásosztály céljának, amelyet a tanácsszervezetek általi önuralom és önmeghatározás fejez ki. Úgy tűnik, tehát, hogy a jelen időkben az anarchizmusban egy bizonyos megközelítés van jelen a munkácstanácsok eszméje felé, különösen ott, ahol munkáscsoportokat érint. De a régi, tiszta anarchista doktrina túl szűk ahhoz, hogy az osztályharcnak most értékkel szolgálhasson.
Anton Pannekoek
Southern Advocate for Workers’ Councils, 42. szám (1948. február)
Eredetileg: Levél J.A. Dawsonhoz (a lap szerkesztőjéhez)
Kedves Dr. Pannekoek,
Ezzel a levéllel megküldtem önnek nemrég megjelent könyvemnek, a „Michael Bakunin and Karl Marx”-nak egy példányát. Remélem érdekesnek fogja találni. Kétségtelen, hogy már most jóval többet tud Bakunyinról, mint én, de úgy gondoltam, hogy gondolatainak a mai mozgalmakra való következtetései értékesnek bizonyulhatnak. Ahogy mondtam egy friss cikkem összegzésében, J.A. Dawson lapjában, úgy néz ki, hogy a marxi és az anarchista gondolatok magasabb szintű szintézise az egyedüli kivitelezhető irány, amelyet a munkásosztály mozgalma ma vehet.
Épp befejeztem a „Lenin mint filozófus”4 című írásának olvasását, amely immáron a Melbourne-i Nyilvános Könyvtárban található. Ha könyvem kiadása előtt olvastam volna el, talán nem reflektálok ilyen kritikusan a „marxi” dialektikára, mivel úgy tűnik Lenin, és nem pedig Marx az, aki elsődlegesen felelős a dialektika helytelen használatáért a mai kommunista pártok által.
Valószínűleg kifogásolni fog néhány pontot a könyvemben. Ha így lenne, örömmel hallanék nézetei felől, hiszen a tájékozott és komoly kritika mindig jövedelmező, amilyen tudom, hogy az öné is lesz.
Szívélyes üdvözlettel,
K.J. Kenafick
(...) Úgy gondolom, hogy megjött a kedvünk, a társadalmi fejlődés által kitermelt jelenlegi állapotok meghatározásában, hogy oldalak választása nélkül, objektívebben tekinthessük azt a két nagy forradalmár közötti vetélkedést, amely a 19. században a forr.-i mozgalmat uralta; hogy értékeljük, hogy mindkettejükkel rendelkezünk, és hogy megértsük különbözőségüket és ellentétüket. Mindketten részt vettek az 1848-as forradalomban, mint militánsok; de útjaik elváltak; valójában teljesen különböző társadalmi közegek termékei voltak. B. Oroszországból jött, ahol a cári abszolutizmus elnyomott minden társadalmi és szellemi fejlődést; Marxot a feltörekvő nyugati ipari kapitalizmus alakította. Bakunyin számára, tehát, a szabadság volt a nagy eszme; az (...) állami hatalomban látta a tömegek rabszolgaságának és nyomorúságának alapját; Marx a kapitalista kizsákmányolásban látta a nyomorúság és a rabszolgaság okát; a politikai szabadságot helyben találta Angliában, ahol, azonban, az egymással versengő kisvállalkozások szervezetlenek voltak, a legfontosabb követelésnek a szervezettséget tartotta, amelyet egyedül egy központi uralkodó hatalom, egy demokratikus államhatalom ellenőrizhet, a munkásosztály uralma alatt. Tehát alapvető gondolataik szemben álltak; M. látta, hogy Bakunyin politikai szabadsága nem volt elegendő (lásd Anglia); B. látta, hogy Marx szervezett államhatalma rosszabb rabszolgaságot hozna. Bakunyin, mint sok más orosz, tanulmányozta és magáévá tette a nyugati tudományokat és tudást, és más oroszoktól eltérően, alkalmazta is őket, hogy részt vegyen Nyugat-Európa kizsákmányolt tömegeinek harcában, azt gondolván, hogy sérelmeik ugyanazok, mint az övéi. Marx forradalmasította a nyugati tudományokat, és így, történelmi materializmusa és a kapitalizmus gazdasági elmélete által, új alapra helyezett minden további osztályharcot.
Összeütközésüket az I. Internacionáléban mindkét oldal, szocialisták és anarchisták is nagy előfutáraikat védve, főként mind a régi érveket és vádakat ismételve tárgyalták. Ismeri a svájci író, Brupbacher munkáját Marxról és Bakunyinról; amikor az ismert német történész és szocialista, Franz Mehring megerősítette nézőpontját és saját kritikus álláspontját fejezte ki Marx állításaival kapcsolatban, sok szemrehányásra lelt szocialista párt-elvtársai között; úgy emlékszem, hogy Rjazanov, a szocialista történelemnek kétségtelenül az egyik legnagyobb szakértője, ezen a ponton kritizálta Mehringet.
Nem egyszerűen két ellentétes jellem ütközése volt, emitt a tüzes lélek, aki a szabadságért folyó harc lázadó érzelmeit izgatta, amott az ébredező munkásosztályt megszervezni próbáló alapkutató tudós. A kérdés az volt, hogyan egyesítsük a szervezettséget és a szabadságot a forradalmi cselekvés formájában és módszerében. Abban az időben ez nem volt megoldható, mivel megoldása a proletár öntudat magasabb formáját kövelte, mint ami a 19. században jelen volt. A kapitalista fejlődés azóta megváltoztatta ezeket a feltételeket. A szervezettség a kapitalizmus fegyverévé vált, és kezeiben az államhatalom, Németországban és Oroszországban, minden szabadság depotikus elnyomásának zúzóeszköze lett. Most, hogy szocialisták, akik Marx nézeteit egyoldalúan torzítva, követőinek nevezik magukat, az államszocializmus ügynökeiként tevékenykednek, most természetes, hogy széles körökben Bakunyin írásaira terelődik a figyelem. És így úgy gondolom, hogy egy könyv, amely nézeteit tárgyalja, nagy érdeklődésre fog lelni a munkások között.
Nem szabad elfelejtenünk, azonban, hogy a kérdést ennyiben még nem oldottuk meg. Ez a megoldás egyedül a munkásosztály tevékenységeiből eredhet, amikor egy egyre hatalmasabb állami diktatúra alatt romló körülményei ellen kell harcolnia. Úgy gondolom, egyértelmű, hogy a tanácsszervezet alkotja azon nézetek szintézisét, amelyek a megelőző században látszólag teljes ellentmondásban voltak. Innentől, a szervezés és a szabadság céljai harmonikus egységben egyesülnek. Először spontán tűnt fel az orosz forradalom szovjetjeiben, de az államkapitalizmus hamarosan elnyomta és elferdítette. Aztán Németországban 1918-19-ben feltört, mint Arbeiterrate, és itt és Hollandiában, a KP fejlődésével szembeálló szakadár csoportokban, a munkástanácsok gondolata tiszta kifejeződésre lelt. Ebből a nézőpontból szerintem jobban megérthetjük nagyszerű elődeink munkáját. (...)
Anton Pannekoek
Levél Kenneth Joseph Kenafickhoz (1949. május 26.)
1 Szocializmus és anarchizmus, Die Neue Zeit, 26. szám. (1906. március) 2 Munkástanácsok, International Council Correspondence, 2. évfolyam, 5. szám (1936. április) 2 A munkástanácsok, 1947. 2 A könyvben Pannekoek élesen bírálja Lenin marx-értelmezését. Egyik fő műve. Magyarul a Barikád Kollektíva fordításában jelent meg.