Író: Karl Radek
Forrás: Kommunista Könyvtár: Mit mond a III. Internacionálé a magyarországi proletárforradalomról? Moszkva, 1920.
HTML: P.G.
Az előttünk levő röpiratban Szántó Béla elvtárs, a magyar népbiztosok egyike, a magyar munkásosztály hatalomrajutásának és vereségének rövid történetét beszéli el. Ez az első hiteles történet megérdemli, hogy az egész nemzetközi proletáriátus a legnagyobb figyelemmel olvassa el, hogy mindazok a tapasztalatok, amelyekre a magyar proletariátus harc közben szert tett, amelyekhez borzalmas szenvedések árán jutott, a többi országok proletáriátusa számára ne menjenek veszendőbe. Mert a győzelmeket és vereségeket, a magyar proletariátus nemcsak önönmagáért vivta és szenvedte végig, hanem azok elsőrendű fontosságúak az egész világ proletariátusa számára.
Elsősorban is két tanulságot meríthetünk a magyar forradalomból. Világosságot vet a hatalom megragadásának kérdésére és megvilágítja más munkáspártokhoz való viszonyunk kérdését, amely pártokat anélkül, hogy kommunistak lennének, az események arra kényszerítenek, hogy a Kommunisták Pártjával együttesen ragadják meg a hatalmat.
Amikor 1919. március 21-ikén a táviró meghozta a hírt a magyar proletariátus hatalomrajutásáról, sok nyugaton levő kommunistának az volt az érzése, hogy a magyar tanácsköztársaság mesterséges képződmény, amely a kommunista és szociáldemokrata pártok egyezségéből, a proletáriátusnak a burzsoázia elleni harca nélkül született. És minthogy harc nélkül született, el is kell pusztulnia, mert csak harc közben képes a proletariátus azokat az erőket kifejteni, amelyek a tanácskormány fenntartásához szükségesek. Ez a felfogás itt a német sajtóban is elterjedt és amikor azután a magyar tanácsköztársaság elbukott, különböző körök igazolását látták márciusi aggodalmaik helyességének. Támogatták ezt a felfogást a Spartacus-szövetség programmjának, - amelyet Luxemburg Róza írt - egy mondatával, amelyben arról van szó, hogy a Kommunista Pártnak nem szabad a hatalmat egyszerűen csak azért megragadnia, mert a Scheidemann-kormány csődbe jutott. Ez a magyar tanácsköztársaság keletkezéséről táplált felfogás ellenkezett azokkal a tényekkel, amelyek már a magyar tanácsköztársaság születésének első napjaiban is ismeretesek voltak. Még azoknak is, akik mint e sorok írója, nem tudtak magyarul és így nem követhették figyelemmel a magyarországi harc minden fázisát, tudniok kellett, hogy ezt a hatalomrajutást a munkásosztálynak mindig élesebbé váló harca előzte meg a szociáldemokrata-polgári koalició ellen, Varga cikke a wieni "Arbeiter-Zeitung"-ban, amely közvetlenül a tanácsköztársaság kikiáltása után jelent meg, igazolta ezt. Károlyi is kijelentette, hogy a polgári-szociáldemokrata kormány csak azért lépett vissza, mert bukás előtt állott, nemcsak a kivülről, hanem a belülről jövő nyomás következtében is. Szántó röpirata részletes képet ad a polgári-szociáldemokrata koalíció felbomlásáról és a munkásosztály nyomásának növekedéséről. Nevetséges az a felfogás, mely a magyar tanácskormányt a pártvezérek közönséges kompromisszuma eredményének tekinti. Ez a proletariátus forradalmi osztályharcának eredménye volt. Aki pedig e tények ellenére, a tanácskormány felállítását Magyarországon mégis, mint elrettentő példát akarná feltüntetni, annak át kell magát rágnia a Mit akar a Spartacus-Szövetség? cimű írásnak azon a mondatában, melyben az áll, hogy: "a Kommunista Párt nem hajlandó a hatalmat megragadni csak azért, mert az Ebert-Scheidemann-kormány zsákutcába jutott, vagy mert lejárta magát." Ez a mondat teljesen jogosult volt a Kommunisták Németországi Pártja puccsista elemeinek a kitessékelésére, amelyek 1918. decemberében, amikor a munkásosztály döntő többsége még a Scheidemannok táborában volt, a hatalom gyors megragadására gondoltak. Luxemburg Róza azonban, mint született dialektikus, minden bizonnyal tiltakozna az ellen, hogy ezt a mondatot a kommunisták, mint a Korán egy szuráját, egyszerűen elimádkozzák. A polgári-szociáldemokrata koalíció összeomlásának a folyamata nem volna egyidejűleg a proletárerők gyűjtésének folyamata is, ez a gondolat teljesen történetellenes. A kapitalista állam akkor omlik össze, ha a tőkés termelés szervezési feladatainak teljesitésére már annyira képtelen, hogy a nyomor nő és a tömegeket forradalmosítja. Ha ilyen körülmények között a Kommunisták Pártja nem képes ezeket a tömegeket szellemileg befolyásolni, sorakoztatni a felépítés tényezőjévé avatni, úgy ez csak azt jelentené, hogy nincsen Kommunista Párt. Ha Luxemburg Róza mondatát szószerint vennök, akkor ez csak azt jelentené, hogy a Kommunista Párt még a kapitalista állam összeomlásakor sem tudja megragadni a hatalmat, ha egyszer nem létezik. Hát ilyen mélyenszántó belátásokhoz túl okos volt a Luxemburg Róza feje. Az idézett mondat csak figyelmeztetés volt, hogy ne kíséreljék meg az aratást, ha még nem vetettek, nem történeti elemzés volt és nem történeti jóslás. A magyar kommunisták vetettek, harcoltak, szerveztek, agitáltak és az a tény, hogy a magyar szociáldemokráciának mikor mondókájának végére ért, a kommunistákhoz kellett fordulnia, mutatja, hogy a kommunisták erőt jelentettek. Mit csinálhattak volna a kommunisták, amikor a polgári-szociáldemokrata koalíció összeomlása nyilvánvalóvá vált, amikor a polgáriak kiváltak a koalícióból és a szociáldemokrácia azzal az ajánlattal fordult a kommunistákhoz, hogy tanácskormányt alakítsanak. A mérhetetlen nehézségekkel, amelyek a magyar tanácskormány elé belső és külső helyzetében fornyosultak, bizonyára tisztában voltak a kommunisták. A magyar nyersanyagforrások, a magyar élelmiszerraktárak idegen megszállás alatt voltak és a magyar kommunisták bizonyosan tudták, hogy tömérdek ellenséggel lesz dolguk. Kun Béla ezt írja Bogár Ignáchoz intézett levelében 1919. március 11-én: "Nem tehetek róla, bizonyos szkepszissel, hitetlenséggel nézek az események elé; erre kényszerít az egész nemzetközi munkásmozgalom jelenlegi allása". De ha a magyar kommunisták mégsem tették ölbe a kezüket, hanem a helyett kardot ragadtak, ezt azért tették, mert nem politikai okoskodók, hanem forradalmárok voltak. A marxista elemzés feltárta elöttük azokat az óriási nehézségeket, melyekkel szembeálltak. De ugyanez az elemzés azt is mondotta nekik, hogy egész Európa teljes felbomlásban van, hogy nem lehet tudni, mit hoz a holnap.
Abban a cikkemben, amelyet Tanácsmagyarország bukasának hírére a fogságból írtam, hogy szembeszálljak a magyar forradalom doktriner megitélésével, már idéztem a "Times" július 19-iki számát, amely a következőképen jellemzi a világhelyzetet: "A nyugtalanság szelleme uralkodik az egész világon, Nyugat-Amerikától Kínáig, a Fekete-tengertől a Balti-tengerig, egyetlen civilizáció, egyetlen társadalom sem oly szilárd, egyetlen alkotmány sem oly demokratikus, hogy ettől a gonosz befolyástól meg tudna menekülni. Mindenféle jelek vannak arra, hogy a társadalom legelemibb kötelékei szétszakadtak és szertezüllöttek a hosszú megerőltetés következtében". Ez volt a helyzet a valóságban és ebben a helyzetben a kitérés a harc elől, ami elől úgysem lehet kitérni, mert a munkástömegek törnek feléje, a szökés a munkástömegek cserbenhagyását jelentette volna. Mert ezek a tömegek mégis harcoltak volna, csakhogy vezetés nélkül, sokkal nagyobb áldozatokat hoztak volna és sokkal kisebb eredményeket értek volna el. A magyar kommunistáknak dicsőségére válik, hogy ilyen nehéz körülmények közt is felvették a harcot és kétségkivül bizonyos, hogy ennek a harcnak sokkal mélyebb következményei voltak, mint ahogy a magyar forradalom jóhiszemű kritikusai feltételezik. Nemcsak a magyar munkásosztály felszabadulási akaratát fejezte ki, hanem még jobban megerősítette és mélyebbé tette azt. És ha pillanatnyi eredménye a magyar munkásosztály leveretése volt is, el fog jönni az idő, amikor a magyar proletárok a vörös és fehér diktatúra összehasonlitásából a végső gyözelemig való harc szilárd akaratát fogják meríteni. A magyar forradalom sokban járult hozzá más országok munkásainak forradalmositásához és azzal, hogy hónapokon át védőgátat emelt a világforradalom elé, kedvezőbbekké tette az orosz Szovjetköztársaság, a világforradalom első citadellája ellenállásának föltételeit és megkönnyítette Kolcsak fölötti győzelmét. Aki a világforradalmat, mint egészet, mint fejlődést nézi, az nem ugy fog a magyar Tanácsköztársaságról beszélni, mint a rossz forradalmi politika példájáról, hanem mint egy áldozatgazdag harc példájáról, mint egy forradalmi elöörs harcáról egy elöretolt hadallásban.
Akik ebben a harcban estek el, nemcsak a proletariátus ügyének mártírjaiként, hanem vakmerő, bátor és tisztánlátó előharcosaiként fognak a történelemben szerepelni. És a tanulság, amely az ő sebeik, az ő mártíriumuk nyújtanak számunkra, akik ellenezzük egy elenyésző kisebbség kísérletét a hatalom megragadására az, hogy oda kell állanunk, ahol a munkásosztálynak küzdenie kell, ahol a harcba vonul tekintet nélkül arra, hogy győzünk-e, vagy verességet szenvedünk. A magyar forradalomnak ez a tanulsága a második müncheni tanácsköztársaság tanulsága is, amelynek történetét röviddel ezelőtt ékesszólóan ismertette Paul Werner. Kun Béla pedig, épúgy, mint Leviné, a proletáriátus harcának történetében nem forradalmi kalandorként, hanem forradalmi vezérként fog szerepelni, vezérként, abban az értelemben, ahogyan Marx értette a vezér szerepét a forradadalomban, olyan vézérként, akinek a marxizmus teljes mértékben megmutatja ugyan a harc néhézségeit, de sohasem csinál belőle okoskodót, aki azt hiszi, hogy csak akkor szabad harcolnia, ha a történelem körjegyzői okirattal biztosítja számára a győzelmet.
Ugyanazzal a határozottsággal, amellyel a Károlyi-kormány összeomlásának történetét ismerteti Szántó, írja meg a tanács kormány harcát és vereségét és egyik főok gyanánt, felötlövé tesz egy taktikai hibát, melyet Kun Béla és barátai elkövettek. Elbeszéli, hogy Kun a tanácskormány alakulása után való napon a kommunistákkal tartott egy megbeszélésen ezt mondta: "Nagyon is simán ment. Egész éjjel nem aludtam, folyton azon gondolkodtam, hol követtük el a hibát. Mert valahol hiba történt. Nagyon simán ment. Majd rájövünk, csak attól tartok, hogy már csak későn". Ez a hiba nyilvánvaló! A magyar szociáldemokrácia, amely a II. Internacionále politikailag legkorruptabb alakulataihoz tartozott, csődbe került. A tömegek kisiklottak vezetése alól. A párt baloldali elemei kétségbeesett lépésre határozták el magukat: a tanácsköztársaság kikiáltására. A jobboldali vezetők egy része visszalépett. De a kis párt- és szakszervezeti hivatalnokok tömege a baloldali vezetők mögött állott, amikor azzal az ajánlattal fordultak a Kommunista Párthoz, hogy alakítsák meg közösen a kormányt. Ha a Kommunista Párt nem akarta cserbenhagyni a tömegeket, akkor rá kellett állnia, hogy a tanácskormányt a szociáldemokratákkal együtt alakítsa meg. Csakhogy a hiba ott kezdődött, ahol a kommunisták eltakarni igyekeztek azt, ami volt. Az, ami volt: ez a szociáldemokrácia csődjének, nem pedig a kommunizmushoz való átpártolásának ténye volt. Azzal, hogy valaki elfogadja a kommunista programmot, még nem lesz belőle kommunista. A Weltnerek, Kunfiak és bármi is a nevük a szociáldemokrata vezetőknek, becsületesen elhatározták a kommunista programm végrehajtását, de világos, hogy egyik napról a másikra nem fejleszthették ki magukban a forradalmi energiának és belátásnak azt a mértékét, ami szükséges a kommunizmushoz. És ezért volt szükséges a tömegekben ébrentartani annak a tudatát, hogy a szociáldemokrácia vezérei, kényszerből állva a kommunizmus talajara, csak akkor fognak harcolni, ha a helyzet szorítja, ha a tömegek fenyegetik őket. A Kommunista Pártnak nem lett volna szabad feloszlatnia külön szervezeteit, nem lett volna szabad lemondania a nagy, vastag botnak a szerepéről, amely minden pillanatban megmozdulhatott volna a Garbaiak, Weltnerek, Kunfiak ellen. A szociáldemokratákkal való koalició szükséges volt, csakhogy a kommunistáknak fel kellett volna állítaniok a kormányépület mellett az akasztófát is, hogy esetleg megmutathassák szeretett szövetségeseiknek azt, hogy mi is tulajdonképen az a proletárdiktatúra a valóságban. És mert a Kommunista Párt letett a szükséges elővigyázatosságról, ki volt szolgáltatva a szociáldemokrácia ingadozó elemeinek.
Ezért olyan nagy jelentőségű a magyarországi tanácskormány sorsa a nyugateurópai proletariátus számára. Mindenhol, ahol a Kommunista Párt nyugaton még csak alakulóban van, a szociáldemokrácia mind jobban kényszerül arra, hogy a kommunizmus talajara helyezkedjék. Mindenütt lehetséges az, hogy az események a kommunistákat egy koalició szükségessége elé állítják és a proletártömegek, amelyek egységre sóvárognak, mindenhol arra fogják szorítani őket, hogy ne csak szövetségre lépjenek a szociáldemokratákkal, hanem egyesüljenek is velük. És itt mondja a magyar tapasztalat: egyesülni csak kommunistákkal lehetséges és kommunista nem az, aki papíron megtér a proletáriátus diktatúrájához, hanem az, akivel a kommunisták vére már a harcban összevegyült, csak az, akivel mi kommunisták együtt szenvedtünk a börtönökben, csak az, aki tettekkel bizonyította be, hogy keze nem remeg, lába nem ingadozik, amikor az életre és halálra menő harcról van szó. Az pedig, ami a magyar tanácsköztársaság bukására következett, a magyar szociáldemokrácia gyáva, aljas árulása, amely most a Horthy-uralom fügefalevelének adja oda magát, anélkül, hogy a Kunfiak és Weltnerek az egész világ előtt szakítanának velük, az egyszersmindenkorra ki fogja gyógyítani a magyar proletárt a magyar szociáldemokráciáról táplált illúziókból. Ez meg fogja mutatni nekik, hogy csak egy párt van, amely utolsó csepp véréig hajlandó küzdeni: a kommunizmus pártja. És épenúgy, mint a magyar kommunisták hibája, amelyet Szántó itt nyíltan beismer, a magyar szociáldemokrácia árulása is alkalmas arra, hogy messze Magyarország határain túlra elterjessze a magyar forradalom tanulságait: annak a tanulságát, hogy ez az új korszak, amelyben nem parlamentesdiről, nem vitatkozásról van szó, hanem amelyben életre és halálra megy a harc, hogy ez a korszak zárt, erős kommunista pártokat követel, amelyek a kormányt szilárdan képesek tartani a viharban. Szántó könyve az egész világ proletárjainak fog beszélni, nemcsak a magyar forradalom sorsáról, hanem őszinteségénél fogva tanácsadóul fog nekik szolgálni és ez az őszinteség a tulajdon hibáink megvizsgálásánál, amely Szántó könyvét jellemzi, ugyanannak az elszántságnak a gyermeke, amely a magyar kommunisták kezébe március 22-én a kardot nyomta és amely további harcaikban vezeti őket. Nem kevésbé értékes ez, mint azoknak a legjobbaknak az áldozatkészsége, akik elestek a magyar tanácsköztársaságért. És a harcoló világproletariátus ép úgy hálára lesz kötelezve a magyar kommunistáknak őszinteségükért, mint ahogy hálával tartozik nekik bátorságukért.
Testvéri üdvözlet Kun Bélának és a magyar kommunistáknak.
Berlin, 1920. január 12.
Karl Radek.