Író: Raoul Vaneigem, 1970. március.
Először megjelent: Debat d’orientation de l’ex-Internationale Situationniste, 1974. 5. dokumentum. - Az Sz.I. orientációs vitájának részeként.
HTML/Fordítás: P.G.
Tudatunk ereje tíz évig ott talált fogást, ahol a történelem arra lényegében értelmet adott. Viszont 1968 májusában elég volt nekilátnunk kiszabni értelmünket a történelemre, hogy a szituacionizmus egyszeriben mindenhol, a szituacionisták pedig sehol se legyenek. Hogy visszanyerjük helyünket a valóságos mozgalomban, vissza kell térnünk a pozitív botrány taktikai hagyományaihoz, azaz, a közvetlen gyakorlati igazolásához mindannak, akik vagyunk és akik lenni akarunk, nem akármiféle régi forradalmárok, hanem szituacionisták. A közöttünk hallgatólagosan megnyilvánuló irányultságokkal ellentétben (például a tiszta tanácsizmus felé), sajátlagosságunk megerősítésében reménykedem.
Az ötvenes évek végén, az Sz.I. a korai dadaista megállapításoknak egy „marxista” folytatást adott, melynek a társadalmi és gazdasági állapotok tisztább megjelenést nyújtottak. Azáltal, hogy a kezdetektől fogva védte a művészet megvalósításának projektjét, az Sz.I. megmutatta a rossz közérzetről a kultúrában1, hogy társadalmi-gazdasági okai vannak, és hogy a kultúra saját rossz közérzete. Akik képtelenek voltak ezt felfogni – főként művészek, akik a művészet kritikáját egyedül művészlétük továbbélésének korlátai között tudták elképzelni –, elűztük, és gyakorlatilag elutasítottuk olvasóközönségüket. Tehát a művészek régóta hanyagolták lapunk olvasását, talán még gyűjtését is.
Azáltal, hogy a kultúra kritikáját kiterjesztettük az ideológia kritikájára, felkeltettük a kritikus értelmiség figyelmét, akik készek magukat kétségbe vonni, hogy túlélhessék puszta ideológia-kritikusokként. Így a diákok éltették először a diákok iránt tanusított megvetésünket. Egy maréknyi diák kivételével, akik készek voltak szembeköpni mindent, amit az egyetem és a rendszer általában képviselt, e gyönyörű olvasók többségének nem volt jobb dolga, minthogy tanulmányozza a diákság végét, vagy eljátsza az utolsó diák szerepét.
Ma tisztes távolból üdvözölhetjük utolsó örvényléseikben ezeket a gyötrődő művészeket és értelmiségieket, saját, előrehaladott bomlásuknak tudatos szemetét, akiket magunk után vonszoltunk. Forrongásuk koránt sem volt idegen 1968 májusában, a spektákuláris-árutársadalom első repedései idején. Ugyanakkor, ismételnünk és bizonyítanunk kell, hogy semmi közünk azokhoz, akik jól érzik magukat a meg-nem-haladás szemetesei között.
Mindezidáig, olvasóink mérlege elutasításunk mérlege: kezdetben különcöké, akik hamar tudatába jönnek az új eszmék árának a régi újdonságok piacán; aztán ugyanebben a szellemben a szakosodott gondolkodóké és a szégyenkező értelmiségieké. Hogy jórészt olyan olvasóközösségünk volt, akiknek hátat fordítottunk, és míg megvetésünk okait fogalmaztuk, pozitív projektünk csak kevesekhez jutott el, nagyritkán közvetlen, de többségében félkegyelműek közvetítésében, akik annál jobban szerettek, minél jobban elutasítottuk őket. Ez most az a kő, melytől minél hamarább el kell oldoznunk magunkat. Tekintettel a szituacionista eszmékre gyakorlatuk nélkül, kijelenthetjük, hogy eddig akaratunk ellenére voltak olvasóink. Most továbbvisszük ezt a következetességet, megszabadítva magunkat a számunkra érdektelen olvasóktól – mindazoktól, akik beérték egyes 1967-es részcélaink megvalósításával, például az egyetem megszüntetésével –. Innentől olyanokat akarunk megszólítani, akik többek lesznek, mint olvasók. Akik pedig minket akarnak megszólítani, először gyakorlatban bizonyítsák be, hogy igazunk van, máskülönben tűnjenek el!
Az Sz.I. a kezdetektől fogva nem szűnt tisztázni és leleplezi mindazt, ami elidegeníti a valóságos harcot, az osztály nélküli társadalom projektjét, az áru és a spektákulum végét és proletariátus megszüntetését maga a proletariátus által. Ugyanakkor egy olyan nyelvvel kísérleteztünk, amely magán viselte tulajdon kritikáját. Az elkövetkező időszakban nyelvünknek kritikáját cselekvésekben szükséges hordoznia. Noha nem vagyunk munkások, legjobbaikkal kell egyenlővé válnunk, akik készek, mint munkások, önmagukat megtagadni megtagadni, azáltal, hogy gépeiket elidegenedésükön kívül és ellene üzemeltetik. Ez azt is jelenti, hogy ők lesznek tudatbeli egyenlőink is.
Egy értelmiségi semmivel sem hülyébb eleve, mint bármelyik hülye munkás a maga hivatásában. De hogy megszűnjön hülye lenni, azaz, hogy megszűnjön értelmiségi lenni, az előbbinek egy hosszú és veszélyes utat kell bejárnia. Az utóbbi útja közvetlen: neki elég tudatába jönnie saját erejének – hiszen kezében tartja az áru sorsát –, hogy hátrahagyja az esztelenséget, és hogy ne legyen többé munkás. Pozitivitása azonnali. Az értelmiségi legjobb esetben is negatív: az ő útja labirintusszerű, és a labirintus íze éppen az a vén Minotaurusz aki a fordulóban vár rá. Bizonyítékunk abban a tehetetlenségben bújik meg, amiben ezek a gondolkodógyár-sérültek találták magukat, mihelyt autonóm forradalmi csoportok alkotása került szóba. Számunkra egészen egyértelmű, hogy beléptünk a labirintusba, majd a el is hagytuk az a falain tátongó lyukon. Legkisebb mentségük sincs azoknak, akik még mindig elveszettek – legfőképp az Sz.I.-nek. Kritikánkat most lényegében a munkásmiliőre, a proletariátus hajtóművére kell irányítanunk. Mellőznünk kell a forradalom kocsonyás részlegét – azt, amelyik bomlásában lágyan behatol mindenhova és bomlásnak ereszt minden, amihez csak hozzáér –, hogy elérhessük a keménymagot azáltal, hogy egy strasburg-féle2 harcot készítünk elő a gyárakban. Mekkora gyalázat, hogy akik a forradalom valóságos eszközeivel bírnak, azok nem használják ki őket, vagy legalábbis ilyen szerencsétlenül használják fel őket; ezt szükséges majd több ízben bizonyítanunk, mindaddig, amíg a proletariátus szituacionista kritikája át nem hatol a tömegekbe. De az értelmiségi miliő kritikájával szemben, a munkásmiliő kritikája egyedül úgy vihető végbe, ha az agitációs technikákat közvetlen kapcsolatba hozzuk az elméleti jelentésekkel.
1 Freud: Rossz közérzet a kultúrában; franciául: Malaise dans la culture. 2 Az 1968. májusi harcokról van szó.