Író: Szituacionista Internacionálé
Először megjelent: "Internationale Situationniste," 7. szám (Párizs, 1962. április)
Fordítás és HTML: P.G.
Ahogy a spektákulum világa kiterjeszti uralmát, offenzívájának csúcspontjához közeledik, új ellenállásokat bujtva mindenütt. Ezek végtelenül kevéssé ismertek, pontosan azért, mert az uralkodó spektákulum célja, hogy egyetemesen és hipnotikusan tükrözze vissza az alávetettséget. Azonban léteznek, és fokozódnak.
A világon mindenki a fejlett iparos országok fiataljainak lázadásáról beszél, de anélkül, hogy meg is értenék azt (lásd, Feltétlen védekezés, ennek a lapnak a hatodik számában). A militáns kiadványok, mint a párizsi Socialisme ou Barbarie1 és a detroiti Correspondence, jól-dokumentált cikkeket adtak közre a munkások szakadatlan ellenállásáról a munkában (ennek a munkának egész szerveződése ellen), a depolitizáció közepette, és közömbös tekintettel a szakszervezetiségre, amely a munkások társadalomba való beolvasztására hivatott gépezetté és a bürokratikus kapitalizmus gazdasági fegyvertárjának kiegészítő eszközévé vált. Amilyen mértékben a régi ellenállási formák felfedik hiábavalóságukat, vagy gyakrabban, teljes átfordulásukat a fennálló renddel való összejátszásba, úgy a föld alatt egy fékezhetetlen elégtelenség terjed, aláásva a jóléti társadalom építményét. A „vén vakond,” akit Marx megelevenített Köszöntőjében Európa proletárjaihoz2, még mindig áskálódik, a kísértet újra felüti fejét a televízión közvetített Kronborg-kastélyunk minden zugában, aminek politikai ködét nyomban szétoszlatják, mindaddig, ameddig a munkástanácsok léteznek és uralkodnak.
Épp ahogy a klasszikus proletariátus első szervezetét a tizennyolcadik század végén és a tizenkilencedik század elején megelőzte az elszigetelt „bűn”-cselekményeknek egy szakasza, a termelés azon gépezeteinek elpusztítását célozva, amelyek eltávolították az embereket munkájuktól, úgy a jelen pillanatban tanúi vagyunk egy vandalizmushullám első megjelenésének a fogyasztás gépezetei ellen, amelyek éppoly biztosan eltávolítanak minket az életünktől. Persze, egyik pillanat jelentősége sem önmagában a pusztításban rejlik, hanem az engedetlenségben, amely később egy pozitív projektté alakulhat, addig, amíg a gépeket oly módon állítja új szolgálatba, hogy azzal az emberek valóságos hatalmát gyarapítsa. Figyelmen kívül hagyva a kamaszcsoportok pusztítását, kiemelhetünk néhány olyan példát a munkások akcióiból, amelyek a klasszikus követelések szempontjából nagyrészt felfoghatatlanok.
Nápolyban, 1961. február 9-én este, a gyárból távozó munkások nem találták a villamosokat, amelyek szokásosan [habituellement] szállították őket. Minthogy a villamosvezetők közül sokakat elbocsájtottak, azok vadsztrájkba kezdtek. A munkások, a sztrájkolókkal vállalt szolidaritásukat kifejezve, különféle tárgyakkal dobálták a cégirodákat, majd aztán benzines palackokkal, lángba borítva a villamosmegálló egy részét. Ezt követően buszokat égettek fel, győzedelmesen szembeszállva a rendőrséggel és a tűzoltókkal. Több ezren árasztották el a várost, kirakatokat és fényreklámokat törve össze. Este be kellett hívni a sereget a közrendet helyreállítására, és páncélosok vonultak be Nápolyba. Ez a teljesen spontán és céltalan megnyilvánulás nyilvánvalóan egy közvetlen lázadás volt a közlekedés határideje ellen, amely oly súlyosan növeli a bérrabszolgaság idejét a modern városokban. Egy véletlen egybeesésből kirobbanva, ez a lázadás aztán nekilátott kiterjedni a fogyasztói társadalom minden díszletére (amelyet frissen kentek fel Dél-Olaszország hagyományos pauperizmusára): a bolti ablakok és a neontáblák, egyszerre a legszimbolikusabb és legtörékenyebb helyek, mint a csapongó ifjúság megnyilvánulásainak folyamán.
Franciaországban, Augusztus 4-én, Merlebach sztrájkoló bányászai huszonegy autót támadtak meg, amelyek az igazgatóság előtt parkoltak. Mindenki döbbenten jegyezte meg, hogy az autómobiloknak majdnem mindegyike a bánya alkalmazottaihoz tartozott, tehát a hozzájuk igen közel álló munkásokhoz. Ki ne látná itt, túl azokon az okokon, amelyek mindig indokolják a kizsákmányoltak oldaláról az agressziót, a fogyasztói elidegenedés központi tárgya elleni önvédelem egy gesztusát?
Franciaországban, Augusztus 4-én, Merlebach sztrájkoló bányászai huszonegy autót támadtak meg, amelyek az igazgatóság előtt parkoltak. Mindenki döbbenten jegyezte meg, hogy az autómobiloknak majdnem mindegyike a bánya alkalmazottaihoz tartozott, tehát a hozzájuk igen közel álló munkásokhoz. Ki ne látná itt, túl azokon az okokon, amelyek mindig indokolják a kizsákmányoltak oldaláról az agressziót, a fogyasztói elidegenedés központi tárgya elleni önvédelem egy gesztusát?
Liège sztrájkolói, 1961. január 6-án, amikoris megkísérelték lerombolni a Le Meuse című lap gépi berendezését, öntudatuk csúcsára jutottak mozgalmukban, azáltal, hogy az ellenségeik által birtokol információs berendezést vették célba (a minden közvetítőeszköz fölötti abszolút monopólium, amely a legáltalánosabb értelemben a kormányok és a szakszervezeti és szocialista bürokrácia vezetői között oszlik fel, éppen a konfliktus döntő pontja volt, az a lakat, amelyik soha sem nyílt ki, elzárva a munkások „vad” harcait a hatalom minden kilátásától, arra ítélve őket, hogy eltűnjenek). Egy, a gaullista propaganda esetlen túlzásainak köszönhetően kevésbé érdekes, de még így is említésre méltó tünet a Francia Újságírók és Rádió-televíziós Szakemberek Szakszervezeteinek február 9-i közleményéből: „Bajtárs szakembereinket és riportereinket, akik csütörtök este a tüntetés helyszínén riportot készítettek, az RTF3 jelzés puszta láttán megtámadta a tömeg . Ez egy sokatmondó tény. Ez okból az SJRT és az SUT megalapozottnak véli, hogy még egyszer hivatalosan hangsúlyozza, bajtárs riportereink és szakembereink élete azon múlik, hogy beszámolóik milyen tiszteletnek örvendenek...” Természetesen, azon avantgárd reakciók mellett, amelyek kezdenek konkrétan szembehelyezkedni a kondicionálás erőivel, számolnunk kell ennek a kondicionálásnak az eredményességével is, sőt, még a nagyon harcias munkásakciókban is. Ekképp, amikor az év elején Decazeville bányászai húsz tagot delegáltak, hogy azok éhségsztrájkra vonuljanak, akkor az ellenfél spektakuláris terepén játszva, húsz sztárra hagyatkoztak érzékenyítésben. Tehát, szükségképpen elbuktak, mert egyetlen esélyük az lett volna, hogy minden áron kiterjesszék kollektív fellépésük azon az egy szektoron túlra, amelynek akadályozásával már egy amúgy is veszteséges termelést akadályoztak. A tőkés társadalmi szerveződés, valamint ellenzékben álló melléktermékei olyannyira elterjesztették a parlamentáris és spektakuláris gondolatokat, hogy a forradalmi munkások sokszor megfeledkezhettek róla, hogy a reprezentációt mindig le kell szorítani a nélkülözhetetlenre: kis dolgokra és kevés alkalommal. Azonban, az elbutítással szembeni ellenállás nemcsak a munkások dolga. Wolfgang Neuss, a berlini színész, januárban a Der Abend egyik apróhirdetésében egy olyan bűnügyi televíziós sorozat elkövetőjének kilétét felfedve, amely hetek óta feszültségben tartotta a tömegeket, jelentésgazdag szabotázsakciót követett el.
Az első munkásmozgalom ostroma a régi világ egész szervezete ellen réges-rég véget ért, és semmi sem élesztheti újjá. Elbukott. Noha óriási eredményeket ért el, de nem azokat, amelyeket szándékozott. Kétségtelen, hogy az ilyen eltérés a részben váratlan eredmények irányába az általános szabály az emberi tevékenységben, azonban fel kell mentsük pont a forradalmi akció, a minőségi ugrás, a mindent vagy semmit pillanatát. Kiábrándultan kell újrakezdeni a klasszikus munkásmozgalom tanulmányozását, és elsősorban, kiábrándultan különféle politikai és álteoretikus örököseiből, minthogy minden, amit megörököltek, az kudarca. E mozgalom látszólagos sikerei valójában alapvető kudarcai (a reformizmus vagy az állami bürokrácia létesítése), míg kudarcai (a Kommün vagy az asztúriai lázadás) mind a mai napig legígéretesebb sikerei számunkra és a jövő számára. Szükséges lesz pontosan körülhatárolnunk időben. A klasszikus munkásmozgalom kezdetét vagy húsz évvel az Internacionálé megalakulása elé tehetjük, amikor 1845-ben Marx és barátai megszervezték Brüsszelben több ország kommunista csoportjainak első összeköttetését. És a spanyol forradalom bukását követően végleg befellegzett neki, vagyis pontosabban, az 1937-es barcelonai május napok másnapján.
Fel kell ismernünk ezen időszak teljes igazságát, és felül kell vizsgálnunk minden szembenállást a forradalmárok között, minden elfecsérelt lehetőséget, anélkül, hogy ámulatába ejtene minket az, hogy némelyiküknek igaza volt a többiekkel szemben, és leuralták a mozgalmat, mivel tudjuk, hogy sikert csak egy teljes kudarcon belül arattak. Az első gondolat, amelyet újra fel kell fedeznünk, az nyilván Marxé, ez a létező dokumentáció és a róla szóló hazugságok esztelenségének fényében még könnyű. Azonban át kell értékelnünk az Első Internacionálé anarchista álláspontjait, a blanquizmust, a luxembourgizmust, a német és spanyol tanácsmozgalmat, Cronstadtot és a mahnovistákat stb. Anélkül, hogy mellőznénk az utópikus szocialisták gyakorlati hatását. Mindezt természetesen nem az egyetemi eklekticizmus vagy a tudományosság céljával; hanem kizárólag egy új forradalmi mozgalom kialakulásának szolgálatában, amelynek az elmúlt években láthattuk előfutárait, amelynek mi magunk is előfutárai vagyunk. Alapjában véve más lesz. Ezeket a jeleket a klasszikus forradalmi projekt tanulmányozásával kell megértenünk, és fordítva. Fel kell újra fedeznünk éppen a történelem mozgásának történelmét, amelyet olyan jól elfedtek és eltérítettek. Mi több, csak ebben a vállalkozásban – és egynéhány, általában vele kapcsolatos kísérleti művészcsoportban – bukkantak fel tetszetős magatartások; olyan dolgok, amelyek objektív érdeklődést gerjeszthetnek a modern társadalomban és a lehetőségekben, amelyeket az magában rejt.
Nincs más módja hűnek lenni múltbéli elvtársaink tevékenységeihez, és nincs más módja azok megértésének, mint hogy a legmagasabb szinten újra feltaláljuk a forradalom problémáját, amely annál jobban elszakadt a gondolatok szférájától, minél súlyosabban felmerült a tényekben. Viszont miért tűnik ez az újrafeltalálás olyan nehéznek? A szabad mindennapi élet tapasztalataiból (vagyis a mindennapi életbeni szabadság kutatásából) kiindulva nem nehéz. Úgy tűnik számunkra, hogy ezt a kérdést igencsak konkrétan érzi ma a fiatalság. És elég sürgetően érzi ahhoz, hogy fellebbezvén, megítélje, megmentse és újra ráleljen az elveszett történelemre. Nem nehéz ez annak gondolatnak, amelynek szerepe minden fennálló megkérdőjelezése. Elég ha csak nem hagyunk fel a filozófiával – mint szinte minden filozófus –, ha csak nem hagyunk fel a művészettel – mint szinte minden művész –, ha csak nem hagyunk fel a jelenlegi valóság vitatásával – mint szinte minden militáns. Tehát ezek a kérdések ugyanahhoz a meghaladáshoz kötődnek. Csak a szakemberek azok, akiknek hatalma kéz-a-kézben jár a szakosodás társadalmának hatalmával, azok, akik felhagytak szakterületük kritikai igazságával, hogy megőrizzék funkciójuk pozitív hasznait. Viszont minden kutatás egyetlen totalitásba torkollik, mint ahogy a valóságos emberek összeállnak majd, hogy még egyszer megkíséreljenek megszökni előtörténelmükből.
Némelyek kételkednek egy új forradalmi mozgalom lehetőségében, ismételve, hogy a proletariátust beolvasztották, vagy hogy a munkások elégedettek stb. Ez két dolog egyikét jelenti: vagy elégedettnek nyilvánítják magukat; akkor nüanszok nélkül harcolunk majd velük. Vagy egy másik, a munkásoktól különálló kategóriába tartoznak (mint mondjuk a művészekébe); felvesszük a harcot ezzel az illúzióval, megmutatva nekik, hogy az új proletariátus mindenkit felölel.
Hasonló módon, a gyarmati vagy félgyarmati országok lázadó mozgalmai iránt táplált apokaliptikus félelmek és remények megfeledkeznek erről a központi tényről: a forradalmi projektet a fejlett iparos országokban kell megvalósítani. Mindaddig, amíg nem így lesz, addig az elmaradott területek minden mozgalma látszólag a kínai modell követésére ítéltetett, amelynek létrejötte a klasszikus munkásmozgalom pusztulását kísérte. Későbbi túlélését leuralta az ebben szerzett mutáció. Mindazonáltal, a gyarmati mozgalmak léte, melyek ugyanakkor a bürokratikus Kína felé polarizálódnak, egy egyensúlyzavart idéznek elő a két kiegyensúlyozott blokk külső összecsapásaiban, ingataggá téve a világ minden felosztását annak urai és birtokosai között. Azonban a belső egyensúlyzavar, amely még mindig ott lakozik Manchester és Kelet-Berlin gyáraiban, éppannyira kizárja a tétek minden garanciáját a globális pókerjátszmában.
A lázadó kisebbségek, amelyek ismeretlenségben túlélték a klasszikus munkásmozgalom szétzúzását (aminek erejét a történelem csele állami rendőrséggé változtatta), átmentették a mozgalom igazságát, azonban mint a múlt egy elvont igazságát. Az erőszak elleni tiszteletreméltó ellenállás mindeddig sikerrel megőrzött egy megrágalmazott hagyományt, de képtelen volt magát új erővé alakítani. Új szervezetek képződése egy mélyrehatóbb, tettekre fordított kritikán múlik. Arról van szó, hogy teljesen szakítanunk kell az ideológiával, amelyről azt hiszik a forradalmi csoportok, hogy jogcímmel biztosítja funkciójukat (vagyis folytatnunk kell az ideológiák szerepének marxi kritikáját). El kell elhagyjuk tehát a szakosodott forradalmi aktivitás – a komoly politika önmisztifikációjának – talaját, mert bizonyított, hogy ezen szakosodás még a legjobbakat is arra buzdítja, hogy ostobán viselkedjenek minden más kérdésben; akként, hogy elfecsérelnek minden győzelmi lehetőséget magában a politikai harcban, amely elválaszthatatlan a társadalom egységes problémájának többi részétől. A szakosodás és az álkomolyság éppen abban az első védvonalban állnak, amellyel a régi világ szervezete mindenki szellemét megszállja. Egy újfajta forradalmi szövetség szakítani fog a régi világgal abban is, hogy tagjainak egy autentikus és kreatív részvételt tesz lehetővé, meg is követelve azt, ahelyett, hogy militánsok részvételét várja el, jelenléti idő szerint mérve, amely annyit tesz, mint újjáalkotni az uralkodó társadalomban egyedüli lehetséges kontrollt: a munkaórák mennyiségi kritériumát. Mindenki szenvedélyes részvételét azt teszi szükségessé, hogy a klasszikus politika militánsa, az „elkötelezett” politikai vezető, magával a klasszikus politikával együtt, mindenütt eltűnőben van; és még inkább azért, mert az odaadás és az áldozathozatal mindig autoritást követelnek fizetségül (lehet az tisztán morális is). Az unalom ellenforradalmi. Minden formában.
A csoportok, amelyek elismerik a régi politika nem körülményes, hanem alapvető bukását, azok el kell ismerjék azt is, hogy nem jogosultak a létre, mint szakadatlan avantgárd, ha ő maguk nem mutatnak példát egy új életstílusról – egy új szenvedélyről. Tudjuk, hogy ez az életstílus-kritérium egyáltalán nem utópikus: mindenütt megfigyelhető a klasszikus munkásmozgalom előbukkanásának és felemelkedésének pillanataiban. Úgy tartjuk, hogy a következő időszakban ez nemhogy olyan messzire fog menni, mint a tizenkilencedik században, hanem jóval meghaladja azt. Máskülönben, e csoportok militánsai csak színtelen propagandatársaságokat alkotnának egy igen helyes és igen központi gondolatnak – azonban mintegy közönség nélkül. Legyen az egy szervezet belső életében, vagy kívülre irányult cselekedetében, egy forradalmi oktatás egyirányú, spektakuláris közvetítése elvesztette minden esélyét a spektákulum társadalmában, amely ugyanakkor tömegesen megszervezi valami teljesen más spektákulumát, és minden spektákulumot a csömör érzetével itat át. Következésképp, ennek a szakosodott propagandának kis esélye van, hogy az időszerű pillanatban olyan cselekedethez vezessen, amely segíti a valóságos harcot, amikor a tömegek arra rákényszerülnek.
Fel kell idéznünk, felélesztéséhez, a szegények tizenkilencedik századi társadalmi háborúját. A szó mindenütt ott van, a dalokban és azon emberek minden kijelentésében, akik a klasszikus munkásmozgalom céljaiért tevékenykedtek. Az egyik legsürgetőbb feladat, amellyel az SzI és a most összefutó ösvényeken haladó elvtársak szembenéznek, az, hogy meghatározzák az új szegénységet. Kétségtelen, hogy az utóbbi években bizonyos amerikai szociológusok azok az új tömegnyomor felfedezésében, akik a munkástevékenységben az első utópista filantrópok voltak. A problémát kimutatják, azonban idealista és mesterkélt módon, minthogy az egyetlen megértés a gyakorlatban rejlik, az ellenfél természetét igazán csak harcban érthetjük meg (ez az a terep, amelyen például G. Keller4 és R. Vaneigem projektjei állnak, hogy bevezessék a fekete bőrkabátosok5 agresszióját a gondolatok síkjára).
Az új szegénység meghatározása nem állja meg a helyét az új gazdagság meghatározása nélkül. Szembe kell helyezni az uralkodó társadalom által sugárzott képpel – amely szerint egy profitgazdaságból egy szükséggazdasággá fejlett (magától és az elfogadható reformista nyomás alatt) – egy vágygazdaságot, amelyet így fejezhetünk ki: a technikai társadalom, annak képzeletével, hogy mivé tehetjük. A szükségek gazdaságát szokásokban [habitude] hamisítják meg. A szokás az a természetes folyamat, amelyben a (beteljesült, megvalósult) vágy szükséggé alacsonyodik – amely azt is jelenti: igazolódik, tárgyiasul és egyetemesen szükségként kerül felismerésre. A jelenlegi gazdaság azonban közvetlen kapcsolatban áll a szükségek gyártásával, és a vágy nélküli emberek manipulálásával, kizárva őket vágyaikból.
A világ hamis megkérdőjelezésében való cinkosság elválaszthatatlan a hamis gazdagságában való cinkosságtól (és így a visszavonulástól az új szegénység meghatározásától). Ez igen szembetűnő a sartreiánus Gorznál6, a Temps Modernes 118. számában: bevallja, mennyire is restelli, hogy eljutott arra a pontra (egy csakugyan nem túl kecsegtető újságírói munka révén), hogy nem engedheti meg magának e társadalom javait: a taxikat és az utazást, mondta tiszteletteljesen, egy olyan korban, amikor a taxik azon kocsik tömegei mögött araszolnak, amelyekre mindnyájan rákényszerülünk; és amikor az utazás a Földön mindenhol ugyanannak a szüntelen, sokszorosított elidegenedésnek az unalmas spektákulumához kalauzol el bennünket. Ugyanakkor, izgatja „a fiatalság” – mint egykoriban Sarte-ot „a totális kritika szabadsága a Szovjetunióban” –, Jugoszlávia, Algéria, Kuba, Kína és Izrael egyedüli „forradalmi nemzedéke.” A többi ország öreg, mondja Gorz, hogy leplezze tulajdon gyengeelméjűségét. Gorz felmenti magát a forradalmi döntések alól, amelyek épp annyira szükségesek az ilyen országok „fiatalságában,” mint a mieinkben, ahol nem mindenki olyannyira öreg, sem olyannyira látható, és ahol nem minden lázadás olyannyira Gorz.
Ebben a pillanatban a fougeyrollasizmust, amely, mint tudjuk, az utolsó olyan doktrína, hogy átfogóan a marxizmus helyébe lépjen, azáltal, hogy magába fogja azt, az aggasztja, hogy a történelmi fejlődés nagy korszakait a termelési módban beálló változás jellemezte, míg a Marx által megjósolt kommunista társadalom, ha létezik, ránézésre nem más, mint az ipari termelés társadalmának folytatása. Fougeyrollas7 fáradjon vissza a tanodába! A következő társadalmi forma nem az ipari termelésen fog alapulni. A megvalósított művészet társadalma lesz. A „feltétlen új termelési típus állítólagosan társadalmunk méhében,” (Marxisme en question, 84. o.) az a szituációk megalkotása, az élet eseményeinek szabad alkotása.
1 Egy francia tanácskommunista szervezet volt, amely nagy hatást gyakorolt a Szituacionista Internacionáléra. Többek között az 1956-os magyar forradalom elemzéséről ismertek. Rövid ideig Debord is tagja volt a szervezetnek. 2 Marx 1856-os beszéde, a People’s Paper évfordulóján (1856. április 14.) – „Azokban a jelekben, melyek zavarba ejtik a középosztályt, az arisztokráciát és a visszafejlődés szánalmas prófétáit, mi felismerjük derék barátunkat, Robin pajtást, a vén vakandot, amely oly gyorsan tud áskálni a föld alatt, ezt a jeles úttörőt, a forradalmat.” (Karl Marx és Friedrich Engels Művei 12. kötet, 2. oldal); Marx itt Shakespeare Hamletjét idézi: „Jól mondád, vén vakand! oly gyorsan áskálsz? Derék egy árkász! Másuvá, barátim.” (Első felvonás, 5. szín; Arany János fordítása) 3 Radioffusion-télévision Française: A francia közmédia szerve 1949 és 1964 között. 4 Ken Knabb jegyzetei szerint itt Asger Jornról van szó, aki hivatalos távozása után, George Keller álneve alatt, még rövid ideig munkálkodott a Szituacionista Internationáléban. 5 A fekete bőrkabátosok [Blousons noirs] egy, a munkásosztály fiataljai között népszerű szubkultúra volt, amely az ötvenes években jelent meg Franciaországban, és a rock-zene köré szerveződött. 6 André Gorz (1923-2007): Francia újságíró, aki Sartre-ral való közeli ismerettségének köszönhetően egy egzisztencialista megközelítésű marxizmust osztott. 68-at követően jórészt a politikai környezettan felé irányult az érdeklődése. 7 Pierre Fougeyrollas (1922-2008): francia filozófus, szociológus és antropológus.