Ebben a harmadik kiadásban itt-ott sokat javítottam, különösen azon voltam, hogy a bevezetést világosabbá és határozottabbá tegyem. Mégis, tekintve, hogy a tankönyvet rövidre fogott kézikönyvnek szántam, ragaszkodnom kellett a stílus tömörségéhez, formális és elvont jellegéhez; rendeltetése továbbra is az, hogy csak a szóbeli előadásban kapja meg a szükséges magyarázatokat.

A második kiadás óta bölcselkedésemről több bírálat jelent meg, de ezek többnyire kevés tehetséget árultak el ily feladathoz; ilyen könnyelmű válaszok oly művekre, amelyeken sok éven át gondolkoztak s a tárgy és a tudományos követelmény minden komolyságával dolgoztak, nem nyújtanak semmi örvendetest, ha látjuk a belőlük feltolakodó önhittség, gőg, irigység, gúny stb. rossz szenvedélyeit, s még sokkal kevésbbé nyújtanak valami tanulságost. Cicero mondja Tuscul. Quaest. I., II.: „Est philosophia paucis contenta judicibus, multitudinem consulto ipsa fugiens ei que ipsi et invisa et suspecta; ut, si quis universam velit vituperare, secundo id populo facere possit.” A filozófiát támadni annál népszerűbb dolog, minél csekélyebb belátással és alapossággal történik; a kicsinyes, visszataszító szenvedély megmutatkozik abban a visszhangban, amelyet másokban kelt, a tudatlanság pedig egyetértően csatlakozik hozzá. Más tárgyak az érzékek alá esnek, vagy átfogó szemléletekben állanak a képzelet előtt; az emberek legalábbis némi ismeretük szükségét érzik, hogy hozzájuk szól hassanak; könnyebben is emlékeztetnek a tárgyak a józan emberi értelemre, mert ismerős, szilárd jelenben vannak. De mindennek hiánya oktalanul támad a filozófia ellen, vagy inkább valamilyen fantasztikus, üres kép ellen, amelyet a tudatlanság alkot magának róla és hitet el magával, nincs előtte semmi, amin tájékozódhatnék s így teljesen a határozatlanban, üresben és ennélfogva értelmetlenben mozog. — Másutt vállaltam azt a nem örvendetes és terméketlen feladatot, hogy néhány hasonlóan, szenvedélyből és tudatlanságból szőtt jelenséget világítsak meg csupasz meztelenségében.

Nemrég úgy tűnhetett volna föl, mintha a teológia, sőt a vallásosság részéről komolyabb, szélesebbkor tudományos vizsgálódást kezdeményeznének Istenről, isteni dolgokról és az észről. De mindjárt a mozgalom kezdete elejét vette minden reménynek; mert személyeskedésekből indult ki, és sem a vádló jámborság igénye, sem pedig a szabad ész megtámadott igénye nem emelkedett föl a dologhoz, még kevésbbé ahhoz a tudathoz, hogy a dolog megvitatása céljából a filozófia talajára kell lépni. Ama személyes támadás nagyon különleges vallási külsőségek alapján azzal a roppant orcátlansággal jelentkezett, hogy a maga abszolút hatalmánál fogva el akarta vitatni egyesek keresztényi érzületét, hogy így a világi és örök elvetettség pecsétjét nyomja reájuk. Dante az isteni költészet lelkesedésében megengedte magának, hogy Péter kulcsát kezelje, és sok, ámde már halott kortársát, még pápákat és császárokat is, a pokol kárhozatára ítélt. Valamelyik újabb filozófia ellen azt a meggyalázó vádat emelték, hogy benne az emberi egyén Istennek teszi meg magát; de ilyen szemrehányást érdemlő hamis következménnyel szemben egészen más, igazi orcátlanság az, hogy valaki világbíróként viselkedik, egyes emberek keresztény érzületét vonja kétségbe és ezzel a legbelsőbb megvetést mondja ki rájuk. Ennek az abszolút hatalomnak sibboletje Krisztus Urunk neve és az a kijelentés, hogy az Úr ezeknek a bíráknak szívében lakozik. Krisztus mondja (Máté 7, 20): „Az ő gyümölcseikről ismeritek meg őket”, a megvetés és kárhoztatás roppant orcátlansága azonban nem jó gyümölcs. Továbbá azt mondja: „Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; sokan mondják majd nékem ama napon: Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e? nem a te nevedben űztünk-é ördögöket? nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben? akkor vallást teszek majd nekik: sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!" Azok, akik kijelentik, hogy a keresztény érzület kizárólagos birtokában vannak és másoktól ezt a bennük való hitet követelik, nem vitték az ördögűzésig, sőt sokan közülük, mint a prevorsti jósnő hívői, azzal kevélykedtek, hogy jó viszonyban vannak a kísértetek gyülevész népével és tiszteletet éreznek iránta, a helyett, hogy elűznék és száműznék egy keresztényellenes szolgai babonának e hazugságait. Éppígy nem tudnak bölcseséget beszélni és teljességgel képtelenek a megismerés és tudomány nagy tetteit cselekedni, holott ez volna hivatásuk és kötelességük ; tudományosság még nem tudomány. Hosszadalmasan foglalatoskodva a hit közömbös külsőségeinek tömegével, a hit tartalma tekintetében annál aszottabban állnak meg Krisztus Urunk nevénél és szándékosan és ócsárolva elutasítják annak a tanításnak kialakítását, amely a keresztény egyház hitének alapja. Mert a szellemi, teljességgel gondolkodó és tudományos kifejtés megzavarná, sőt megtiltaná és megsemmisítené önhittségüket, amely szubjektív módon azt a szellemtelen, a jóban terméketlen, csak a gonosz gyümölcsökben gazdag kijelentést hangoztatja, hogy a keresztény érzület birtokában vannak és azt kizárólagosan birtokolják. — Ezt a szellemi kifejtést az írás a leghatározottabb tudattal úgy különbözteti meg a puszta hittől, hogy ez csak általa válik igazsággá. „Aki hisz énbennem, mondja Krisztus (János 7:38), élő víznek folyamai ömlenek annak belsejéből”. Ezt azonban mindjárt a 39. v. akként magyarázza, hogy nem a Krisztus időbeli, érzéki, jelenvaló személyiségének van meg ez a hatása, Krisztus még nem az igazság mint olyan. Ez a 39. v. a hitet úgy határozza meg, hogy Krisztus azt a Lélekről mondta, „amelyet veendők valának az ő benne hívők; mert még nem vala Szentlélek, mivelhogy Jézus még nem dicsőítteték meg;" — Krisztusnak még meg nem dicsőített alakja, az akkor időben érzékileg jelenvaló, vagy később így elképzelt személyiség, ami tartalmilag ugyanaz, a hit közvetlen tárgya. Ebben a jelenvalóságban Krisztus maga nyilatkoztatta ki szóbelileg tanítványainak a maga örök természetét és azt a rendeltetését, hogy kiengesztelje Istent önmagával és az embert ő vele, kinyilatkoztatta az üdvözülés útját és az erkölcstant, s a tanítványoknak őbenne való hite mindezt magában foglalja. Mindamellett ezt a hitet, noha megvolt benne a legerősebb bizonyosság, csak kezdetnek és feltételt alkotó alapnak, még be nem fejezettnek nyilvánították; akik így hisznek, azokban még nincs jelen a Szentlélek, ezt csak "veendők” — a Szentlélek, amely maga az igazság és minden igazsághoz vezet, későbbi a hitnél. De azok megállnak az ilyen bizonyosságnál, a föltételnél; az a bizonyosság azonban, amely maga is csak szubjektív, csak a kijelentés szubjektív gyümölcsét hozza formálisan és benne a gőg, a gyalázás és kárhoztatás gyümölcsét. Az írás ellenére állnak meg ama bizonyosságnál, holott a Szentlélek az ismeret kifejtése és csak ő az igazság.

A tudományos és általában szellemi tartalomnak ebben a kopárságában ez a jámborság osztozik azzal, amit közvetlenül vádjának és kárhoztatásának tárgyává tesz. Az értelmi fölvilágosodás a maga formális, elvont, tartalmatlan gondolkodásával épp­ úgy megfosztotta a vallást minden tartalmától, mint ama jámborság a hitnek az Uram, Uram sibboletjére való korlátozásával. Itt egyik sincs előnyben a másikkal szemben; ha pedig összeütköznek egymással, akkor nincs anyag, amelyben érintkeznének és közös talajra juthatnának s megtalálhatnák a vizsgálódás, valamint megismerés és igazság lehetőségét. A fölvilágosodott teológia megmaradt a maga formalizmusában, tudniillik abban, hogy hivatkozott a lelkiismereti szabadságra, gondolat szabadságra, tanszabadságra, sőt az észre és tudományra. Az ilyen szabadság mindenesetre a szellem végtelen jogának kategóiiája s az igazságnak másik különleges föltétele amaz első, a hit mellett. Ámde, hogy az igazi és szabad lelkiismeret minő észszerű meghatározásokat és törvényeket tartalmaz, hogy a szabad hitnek és gondolkodásnak mi a tartalma és mit tanít, ezt a materiális pontot óvakodtak érinteni és megálltak a negatívumnak ama formalizmusánál és annál a szabadságnál, hogy tetszésük és vélekedésük szerint értelmezzék a szabadságot, úgyhogy általában a tartalom maga közömbös. Azért sem tudtak valamilyen tartalomhoz jutni, mert a keresztény közösséget egy tanfogalom, egy hitvallás köteléke kell hogy egyesítse és állítólag még mindig egyesíti is ; ezzel szemben az értelem poshadt, nem élő, racionalisztikus vizének általánosságai és elvontságai nem engedik meg egy magában meghatározott, kialakult keresztény tartalomnak és tanfogalomnak különlegességét. A többiek ellenben az Uram! Uram! nevet hangoztatva, teljesen szabadon utasítják el a hit tökéletesítését szellemmé, tartalommá és igazsággá.

Így a gőg, gyűlölködés és személyeskedés, valamint az üres általánosságok nagy port vertek ugyan föl, de ez terméketlenséggél van megverve, nem tartalmazhatta a dolgot, nem vezethetett tartalomhoz és megismeréshez. — A filozófia megelégedhetett azzal, hogy elmellőzték; kívül van amaz orcátlanságok, mind a személyeskedések, mind az elvont általánosságok területén s ilyen talajra vonszolva, csak kellemetlenséget és sikertelenséget várhatott volna.

Mivel az emberi természet legnagyobb és föltétlen érdekéből kihullott a mély és gazdag tartalom, s a vallásosság, a jámbor és a reflektáló egyaránt, odajutott, hogy tartalom nélkül találja meg a legfőbb kielégülést, azért a filozófia esetleges, szubjektív szükséglet lett. Ama föltétlen érdekekre nézve a vallásosságnak mind a két neme, mégpedig egyedül az okoskodás segítségével, úgy rendezkedett be, hogy kielégülésükhöz nincs többé szükség a filozófiára; sőt azt hiszik róla, mégpedig jogosan, hogy zavarólag hat amaz újonnan teremtett kielégülésre és az ilyen szűkre vont megnyugvásra. A filozófia így teljesen az alany szabad szükségletétől van függővé téve; nincs semmi, ami reá kényszerítené, inkább úgy van, hogy ennek a szükségletnek, ahol megvan, gyanúsításokkal és intelmekkel szemben kell állhatatosnak lennie; csak mint belső szükségszerűség létezik, amely erősebb az alanynál és nyugtalanul űzi szellemét, „hogy győzedelmeskedjék” és méltó gyönyört szerezzen az ész ösztönének. Így, minden tekintély ösztönzése nélkül, a vallási tekintélyé nélkül is, sőt fölöslegesnek és veszedelmes vagy legalábbis aggályos fényűzésnek nyilvánítva, a foglalkozás e tudománnyal annál szabadabban egyedül a dolog és az igazság érdekén áll. Ha, mint Aristotelész mondja, a teória a legboldogítóbb, és a jó között a legjobb, akkor azok, akik a gyönyör részesei, tudják, mit jelent számukra szellemi természetük szükségszerűségének kielégítése: tartózkodhatnak attól, hogy másokkal szemben ily irányú követelményeket támasszanak s meghagyhatják őket szükségleteiknél és azoknál a kielégítéseknél, amelyeket számukra találtak. Fentebb szóltam a hívatlan odatódulásról a filozófia munkájához; ahogyan az annál hangosabban zajlik, minél kevésbbé alkalmas a benne való részvételre, úgy az alaposabb, mélyebb részvétel magánosabb és kifelé csendesebb; a hiúság és felületesség hamar készen van és siet beleszólni; azonban a komolyság egy magában nagy dolog iránt, amely csak a fejlődés hosszú és nehéz munkájával tud magának eleget tenni, hosszan elmerül benne zajtalan foglalkozással.

Ez az enciklopédikus vezérfonal fent megadott rendeltetése értelmében nem teszi könnyűvé a filozófia tanulmányát; második kiadásának gyors elkelése mégis azt a megnyugvást adta nekem, hogy azt látom, a felületesség és hiúság hangoskodása mellett egy csendesebb, jutalmazóbb részvétel is folyt. Ezt kívánom most ennek az új kiadásnak is.

Berlin, 1830. szeptember 19-én.