A nyájas olvasó ebben az új kiadásban több rész átdolgozását és közelebbi meghatározásokban való kifejtését fogja találni; e mellett azon voltam, hogy az előadás formális mozzanatát enyhítsem és csökkentsem, egyúttal, hogy elvont fogalmakat hosszasabb exoterikus megjegyzésekkel közelebb hozzak a közönséges értelemhez és konkrétabb képzeteihez. A tömör rövidség miatt, amelyet egy alapvetés szükségessé tesz, s mert amúgyis homályos matériákról van szó, ennek a második kiadásnak is ugyanaz a rendeltetése, ami az elsőé volt, hogy előadó-könyvül szolgáljon, amelynek a szóbeli előadás kell, hogy megadja szükséges magyarázatát. Az Enciklopédia cím arra utal ugyan, hogy kezdetben kevésbbé szigorú tudományos módszernek és külső összeállításnak akart helyt adni; ámde a dolog természete hozza magával, hogy a logikai összefüggésnek kellett alapként megmaradnia.

Nagyon is sok alkalom és ösztönzés követelte azt, hogy nyilatkozzam bölcselkedésem külső állásáról a kor művelődésének szellemi és szellemtelen üzemeihez, ez pedig csak exoterikus módon, pl. előszóban történhetik; mert ezek az üzemek, noha bizonyos viszonyba kerülnek a filozófiával, tudományosan nem, tehát egyáltalában nem bocsátkoznak bele, hanem csak kívülről és künn hallatják szavukat. Kelletlen, sőt kellemetlen dolog ilyen, a tudománytól idegen területre átmenni, mert az ilyen nyilatkozás és fejtegetés nem viszi előbbre azt a megértést, amelyre az igaz megismerés érdekében egyedül lehet törekedni. De néhány jelenség megbeszélése talán hasznos és szükséges.

Filozófiai munkálkodásomban általában az igazság tudományos megismerésére törekedtem és törekszem. Ez a legnehezebb út, de az, amelynek egyedül lehet érdekessége és értéke a szellem számára, ha ez egyszer a gondolkodás útjára lépett s itt nem hiú dolgokra adta magát, hanem az igazság akaratát és bátorságát őrizte meg magának; csakhamar azt találja, hogy egyedül a módszer képes a gondolatot megfékezni, a dologhoz vezetni és benne megtartani. Az ilyen továbbvezetés maga sem egyéb, mint annak az abszolút tartalomnak helyreállítása, amelyen a gondolat előbb túlmenni törekedett és túltette magát, de helyreállítás a szellemnek legsajátosabb, legszabadabb elemében.

Elmúlt, még nem is nagyon régen, az az elfogulatlan, látszólag boldog állapot, amikor a filozófia kéz a kézben járt a tudományokkal és a műveltséggel, amikor mérsékelt értelmi fölvilágosodás összefért a belátás szükségletével és egyúttal a vallással, a természetjog1 is egyetértésben volt állammal és politikával, a tapasztalati fizika pedig a természetbölcselet nevét viselte. A béke azonban elég felszínes volt s különösen ama belátás valójában belsőleg ellentmondott a vallásnak, valamint ez a természetjog az államnak. Azután bekövetkezett a szétválasztás, az ellentmondás kifejlődött; de a filozófiában a szellem magának önmagával való kibékülését ünnepelte, úgyhogy ez a tudomány csak magával azzal az ellentmondással és annak szépítgetésével van ellentmondásban. A rossz előítéletekhez tartozik, mintha a filozófia ellentétben volna egy értelmes tapasztalati megismeréssel, a jog észszerű valóságával s egy elfogulatlan vallással és jámborsággal; ezeket az alakulatokat a filozófia elismeri, sőt igazolja; a gondolkodó elme épp elmélyed tartalmukban, tanul és erősödik rajtuk csakúgy, mint a természet, a történelem és a művészet nagy szemléletein; mert ez a magvas tartalom, ha a gondolkodás tárgya, maga a spekulatív eszme. Az összeütközés a filozófiával csak akkor következik be, ha ez a talaj leveti sajátos jellegét, s ha tartalmát kategóriákba foglalják és ilyenektől teszik függővé, a nélkül, hogy a fogalomig vezetnék és az eszmévé tökéletesítenék őket.

Az a fontos negatív eredmény ugyanis, amelyhez az értelem az általános tudományos műveltségben eljut, hogy a véges fogalom útján nem lehetséges közvetítés az igazsággal, oly következménnyel szokott járni, amely ellenkezője a közvetlenül bennerejlőnek. Ama meggyőződés ugyanis, a helyett, hogy a véges viszonyoknak a megismerésből való eltávolítására vezetett volna, inkább véget vetett az érdeklődésnek a kategóriák vizsgálata iránt s a figyelemnek és óvatosságnak alkalmazásukban; használatuk, mint a kétségbeesés egy állapotában, csak annál leplezetlenebb, öntudatlanabb és kritikátlanabb lett. Abból a félreértésből, hogy a véges kategóriák elégtelensége az igazsághoz magával hozza az objektív megismerés lehetetlenségét, az érzés és a szubjektív vélekedés alapján való beszéd és ítélkezés jogosultságára következtetnek, a bizonyítás helyébe pedig kijelentések lépnek és elbeszélések arról, minő tények találhatók a tudatban, amelyet annál tisztábbnak tartanak, minél kritikátlanabb. Oly sovány kategóriára, amilyen a közvetlenség, s a nélkül, hogy ezt tovább vizsgálnák, kell helyezniük a szellem legfőbb szükségleteit s ennek alapján kell dönteni fölöttük. Azt lehet látni, hogy, különösen ahol vallásos tárgyakról van szó, ott a bölcselkedést kifejezetten félreteszik, mintha ezzel minden bajt száműztek és tévedést és csalódást biztonságosan kizártak volna, azután pedig az igazságot vizsgálják valahonnan vett előfeltevésekből és okoskodás segítségével, azaz fölhasználva a lényeg és jelenség, alap és következmény, ok és okozat stb. közönséges gondolati meghatározásait s élve a szokásos következtetéssel a végességnek e viszonyai és a többi viszonya szerint. „A gonosztól megszabadultak, a gonoszság ittmaradt”¹, a gonoszság pedig kilencszer rosszabb, mint azelőtt, mert az emberek minden gyanú és kritika nélkül rábízzák magukat; s mintha az a baj, amelyet távoltartanak, a filozófia, valami más volna, mint az igazság vizsgálata, ámde a minden tartalmat összekapcsoló és meghatározó gondolatviszonyok természetéről és értékéről való tudattal.

A legrosszabb sorsa ily körülmények között magának a filozófiának van ama kezekben, ha foglalkoznak vele s részint fölfogják, részint megítélik. A fizikai vagy szellemi és különösen a vallási elevenség tényét torzítja el ama reflexió, amely e tény fölfogására képtelen. Ennek a fölfogásnak azonban magában az az értelme, hogy a tényt előbb tudottá emeli, a nehézség pedig ebben, a dologtól az ismerethez való átmeneteiben van, amely az elmélkedés munkája. Magában a tudományban már nincs meg ez a nehézség. Mert a filozófia ténye a már kész ismeret s így a fölfogás csak utánagondolás volna az utána következő gondolkodás értelmében; csak a megítélés követelne elmélkedést a szó közönséges jelentésében. Ámde ama kritikátlan értelem éppoly megbízhatatlannak bizonyul a határozottan kimondott eszme puszta fölfogásában; annyira nincsenek aggályai vagy kételyei a szilárd előföltevésekkel szemben, amelyeket tartalmaz, hogy még a filozófiai eszme puszta tényének utánamondására is képtelen. Ez az értelem csodálatos módon azt a kettős dolgot egyesíti magában, hogy egyrészt az eszmén föltűnik neki a teljes eltérés attól, sőt a kifejezett ellentmondás azzal, ahogyan ő használja a kategóriákat; s hogy másrészt nem támad benne gyanú arra nézve, hogy itt más gondolkodásmód van munkában, mint az övé, s ennélfogva itt más gondolkodó magatartást kell tanúsítania, mint egyébként. Ily módon történik, hogy a spekulatív filozófia eszméjét mindjárt elvont definíciójában rögzítik meg, mert azt hiszik, hogy egy definíciónak magának világosan és lezártan kell megjelennie s csak előre föltett képzetekben van szabályozója és próbaköve, s legalábbis nem tudják, hogy a definíció értelme és szükségszerű bizonyítása egyedül kifejtésében van és abban, hogy ebből eredményként adódik. Mivel mármost közelebbről az eszme általában a konkrét, szellemi egység, az értelem azonban abban van, hogy a fogalmi meghatározásokat csak absztrakciójukban s így egyoldalúságukban és végességükben fogja föl, azért amaz egység azzá az elvont szellemtelen azonossággá lesz, amely így nem tartalmaz különbséget, hanem minden egy, többek között a jó és a gonosz is egyféle. Spekulatív filozófia számára tehát az azonosság-rendszer, azonosság-filozófia neve máris elfogadott névvé lett. Ha valaki hitvallást tenne : Hiszek Istenben, az Atyában, ég és föld teremtőjében, csodálkoznánk, ha más valaki már ebből az első részből azt következtetné, hogy a hitvalló hisz Istenben, az ég teremtőjében, tehát a földet nem teremtettnek, az anyagot örökkévalónak tartja. Helyes az a tény, hogy amaz kimondotta hitvallásában, hisz Istenben, az ég teremtőjében, s mégis a tény, ahogy a másik fölfogta, teljesen hamis; annyira az, hogy ezt a példát hihetetlennek és triviálisnak kell tekinteni. És mégis, ez az erőszakos felezés megtörténik a filozófiai eszme fölfogása esetében, úgyhogy, hogy ne lehessen félreérteni, milyen az azonosság, amely a kijelentés szerint a spekulatív filozófia elve, az a kifejezett tanítás és cáfolat következik, hogy teszem az alany különbözik a tárgytól, éppúgy a véges a végtelentől stb., mintha a konkrét, szellemi egység magában meghatározás nélküli volna s nem foglalná magában a különbséget is, mintha bárki is ne tudná, hogy az alany különbözik a tárgytól, a végtelen a végestől, vagy az iskolai bölcseségében elmélyedő filozófiát arra kellene emlékeztetni, hogy az iskolán kívül van az a bölcseség, amely előtt az a különbözőség valami ismert dolog.

Midőn a filozófiát az előtte állítólag ismeretlen különbözőségre vonatkozóan határozottabban azzal hozzák rossz hírbe, hogy így a jó és gonosz különbsége is elesik benne, másfelől szívesen gyakorolják azt a méltányosságot és nagylelkűséget, hogy elismerik, „hogy a filozófusok nem mindig vonják le fejtegetéseikben a tétlükkel kapcsolatos vészes következtetéseket”[15-16. old jegyzet] (— de hát talán azért sem, mert azok nem az ő következtetéseik). A filozófiának vissza kell utasítania ezt a könyörületességet, amelyben részesíteni akarják, mert éppúgy nincs reá szüksége az erkölcsi igazoláshoz, mint ahogy nem hiányozhatik belátása elveinek igazi következményeibe és nincs híján kifejezett következtetéseknek. Röviden meg akarom világítani azt az állítólagos következtetést, amely szerint a jó és gonosz különbözősége puszta látszattá lesz, inkább hogy a filozófia ilyetén fölfogásának ürességét példázzam, mintsem hogy a filozófiát igazoljam. Ebből a célból csak a spinozizmust akarjuk szemügyre venni, azt a íilozófiát, amely istent csak mint szubsztanciát, nem pedig mint alanyt és szellemet határozza meg. Ez a különbség az egység meghatározását illeti; egyedül ezen múlik minden; mégis erről a meghatározásról, noha tény, semmit- sem tudnak azok, akik a filozófiát azonosság-rendszernek szokták nevezni, sőt azt a kifejezést is használják, hogy szerinte minden egy és ugyanaz, jó és gonosz is egyenlő — mindez az egység legrosszabb fajtája, amelyről nem lehet szó a spekulatív filozófiában, hanem csak a még barbár gondolkodás élhet vele eszmék esetében. Ami azt az állítást illeti, hogy ama filozófiában magában vagy tulajdonképpen a jó és gonosz különbözősége nem érvényes, azt kell kérdezni, mit jelent ez a tulajdonképpen? Ha isten természetét jelenti, bizonyára nem kívánják, hogy a gonoszt abba helyezzék; ama szubsztanciális egység a jó maga; a gonosz csak meghasonlás; amaz egységben tehát semmi sincs kevésbbé, mint a jó és a gonosz egyfélesége, sőt a gonosz ki van zárva belőle. így tehát Istenben mint olyanban éppúgy nincs meg a jó és gonosz különbsége; mert ez a különbség csak a meghasonlottban van, olyasmiben, amiben maga a gonosz van. A spinozizmusban továbbá előfordul az a különbség is, hogy az ember különbözik Istentől. Lehet, hogy a rendszer ebben az irányban elméletileg nem elégít ki, mert az ember és a véges általában, ha utóbb modusszá fokozódik is le, az elmélkedésben csak a szubsztancia mellett van. Itt tehát, az emberben, ahol a különbség létezik, létezik ez lényegileg mint a jó és gonosz különbsége is, és csak itt van tulajdonképpen, mert csak itt van sajátos meghatározása. Ha a spinozizmusban csak a szubsztanciát tartjuk szemelőtt, benne persze nincs meg a jó és gonosz különbsége, de csak azért, mert a gonosz, mint a véges és a világ általában, (1. 48. §. megjegyz.) ezen az állásponton egyáltalában nincs. Ha azonban azt az álláspontot tartjuk szem előtt, amelyen ebben a rendszerben az ember és az embernek a szubsztanciához való viszonya is előfordul és ahol egyedül lehet helye a gonosz és jó különbségének, akkor el kell olvasni az Etikának azokat a részeit, amelyek róla, az indulatokról, az emberi szolgaságról és az emberi szabadságról szólnak, hogy e rendszer erkölcsi következményeiről beszélhessünk. Kétségtelenül meg fogunk győződni ennek a morálnak fennkölt tisztaságáról, amelynek elve a tiszta szeretet isten iránt, s éppúgy arról is, hogy a morálnak ez a tisztasága a rendszer következménye. Lessing mondotta a maga idején, hogy az emberek úgy bánnak Spinozával, mint egy döglött kutyával : nem lehet azt mondani, hogy újabb időben jobban bánnak a spinozizmussal és általában a spekulatív filozófiával, ha azt látjuk, hogy ismertetőik és meg- itélőik még azt a fáiadságot sem veszik maguknak, hogy a tényeket helyesen fölfogják és helyesen adják vissza. Ez minimuma volna az igazságosságnak s ennyit mindenesetre megkövetelhetne.

A filozófia története az abszolútumról mint tárgyáról való gondolatok felfedezésének története. így pl. Sokrates, azt lehet mondani, felfedezte a cél meghatározását s azt azután Platon és különösen Aristoteles kialakította és határozottan megismerte. Brucker filozófiatörténete oly kritikátlan, nemcsak a történeti külsőségek, hanem a gondolatok visszaadása tekintetében is, hogy a régibb görög filozófusoktól húsz, harminc és még több tételt idéz mint filozofémáikat, amelyek közül egyetlenegy sem az övék. Ezek következtetések, amelyeket Brucker a maga korának rossz metafizikája szellemében von le és ama filozófusokra fog rá mint állításaikat. A következtetések kétfélék : részint csak részletes kifejtései egy elvnek, részint azonban visszamenés mélyebb elvekhez; a történeti mozzanat épp abban van, hogy megmondja, mely egyénekhez fűződik a gondolatnak ilyen további elmélyítése és ennek föltárása. De amaz eljárás nemcsak azért helytelen, mert azok a filozófusok az elveikben állítólag bennerejlő következményeket nem maguk Vonták le, tehát csupáncsak nem kifejezetten mondták ki, hanem még inkább azért, mert az ilyen következtetéssel a végesség oly gondolatviszonyainak érvényesekül való elismerését és használatát tulajdonítják nekik, amelyek a spekulatív szellemű filozófusok gondolkodásmódjával egyenesen ellenkeznek és a filozófiai eszmét inkább csak elhomályosítják és meghamisítják. Régi filozófiákkal kapcsolatban, amelyekből csak néhány tétel maradt reánk, az ilyen hamisítás a vélt helyes következtetéssel mentegethető; de nem lehetséges ez oly filozófiával kapcsolatban, amely egyrészt eszméjét határozott gondolatokba foglalta, másrészt a kategóriák értékét kifejezetten vizsgálta és meghatározta, ha mindamellett az eszmét megcsonkítva fogják föl, ha a kifejtésből csak egy mozzanatot ragadnak ki és (mint az azonosságot) totalitásnak mondják, és ha a kategóriákat egészen elfogulatlanul a legközelebbeső módon, ahogyan a mindennapi tudatot átjárják, egyoldalúságukban és nemigaz voltukban szerepeltetik. A gondolatviszonyoknak képzettségen alapuló megismerése egy filozófiai tény helyes fölfogásának első föltétele. De a közvetlen tudás elve a gondolat nyerseségét kifejezetten nemcsak jogossá, hanem törvénnyé teszi; a gondolatok megismerése és vele a szubjektív gondolkodás művelése éppoly kevéssé közvetlen tudás, mint bármely tudomány vagy művészet és ügyesség.

A vallás a tudatnak az a módja, ahogyan az igazság minden ember, bármily műveltségű ember számára van; az igazság tudományos megismerése azonban tudatának különös módja, amelynek munkáját nem mindenki, sőt csak kevesen vállalják. A tartalom ugyanaz, de ahogy Homeros néhány dologról mondja, hogy két nevük van, az egyik az istenek nyelvén, a másik a rövidéletű emberek nyelvén, úgy ama tartalom számára is két nyelv van, az egyik az érzelemé, a képzeté és az értelmi, véges kategóriákban és egyoldalú elvonásokban fészkelő gondolkodásé, a másik a konkrét fogalomé. Ha a vallás szempontjából akarjuk a filozófiát is megbeszélni és megítélni, akkor többre van szükség, mint csak a véges tudat nyelvszokására. A tudományos megismerés alapja a belső tartalom, a bennlakozó eszme és ennek a szellemben élő elevensége, mint ahogy a vallás is megmunkált kedély, eszméletre ébredt szellem, kialakult tartalom. A legújabb időben a vallás mindjobban összevonta tartalmának kialakult terjedelmét és visszahúzódott a jámborság vagy érzés intenzitásába, mégpedig gyakran oly érzésébe, amely nagyon szegényes és kopár tartalmat nyilatkoztat. Ameddig van Credo-ja, tanítása, dogmatikája, addig megvan benne az, amivel a filozófia foglalkozhat és amiben mint filozófia egyesülhet a vallással. Ezt azonban újra nem abban az elválasztó, rossz értelemben kell venni, amelyben a modern vallásosság elfogódott s amely szerint ez úgy képzeli a kettőt, hogy az egyik kizárja a másikat, vagy hogy egyáltalán annyira elválaszthatók, hogy azután csak külsőleg kapcsolódnak. Az eddigiben is jobbadán az rejlik, hogy a vallás ellehet ugyan filozófia nélkül, de a filozófia nem lehet el vallás nélkül, hanem ezt magában fog lalja. Az igazi vallásnak, a szellem vallásának, kell hogy ilyen Credo-ja, hogy tartalma legyen; mert a szellem lényegileg tudat, a tárgyiasított tartalom tudata; mint érzés a szellem maga a tárgynélküli tartalom, csak minöséges[19. old elso jegyzet/egycsillagos], hogy Böhme J. egy kifejezését használjam és csak legalacsonyabb foka a tudatnak, sőt léleknek az állattal közös formájában. Csak a gondolkodás teszi a lelket, ami az állatnak is van, szellemmé, a filozófia pedig csak tudat ama tartalomról, a szellemről és igazságáról, lényegességének abban az alakjában és módjában is, amely megkülönbözteti az állattól és képessé teszi a vallásra. Az összehúzódott, a szívre összpontosuló vallásosságnak a szív összetörését és szétmorzsolását újjászületése lényeges mozzanatává kell tennie; azonban emlékeznie kellene egyúttal arra, hogy egy szellem szívével van dolga, hogy a szellem van a szív tartalmául rendelve s hogy ez a hatalom csak úgy lehetséges, ha a szellem maga is újjászületik. A szellemnek ez az újjászületése a természetes tudatlanságból és a természetes tévedésből tanítás által és az objektív igazságnak, a tartalomnak, a szellem tanúságából folyó hite által történik. A szellemnek az az újjászületése többek között közvetlenül a szív újjászületése is az egyoldalú értelem hiúságából, amely olyféle tudással büszkélkedik, hogy a véges különbözik a végtelentől, hogy a filozófia szükségkép vagy sokisten-imádás, vagy élesen gondolkodó szellemekben panteizmus stb. — újjászületés ez oly szánalmas belátásokból, amelyek alapján a jámbor alázat fennen támad mind a filozófia, mind a teológiai megismerés ellen. Ha a vallásosság megmarad terjedelem- és ezzel szellemnélküli intenzitása mellett, akkor persze csak arról tud, hogy e korlátolt és korlátozó formája ellentétben van a vallási tanoknak mint olyanoknak, valamint a filozófiaiaknak szellemi kiterjedésével.[19. old masodik/ketcsillagos jegyzet] A gondolkodó szellem azonban nemcsak, hogy nem szorítkozik a tisztább, elfogulatlan vallásosságban való kielégülésre, hr.nem amaz álláspont magában reflexió és okoskodás eredménye; a felszínes értelem segítségével szerezte meg magának ezt az előkelő szabadulást úgyszólván minden tantól, és a gondolkodást, amelytől meg van mételyezve, a filozófia elleni támadásra használva föl, erőszakosan tartja fenn magát egy elvont érzelmi állapot vékony, tartalmatlan csúcsán. Nem állhatom meg, hogy ne idézzem kivonatosan Baader F. úr parainézisét a jámborság ily alakulásáról a Fermenta Cognitionis [20. old jegyzet] 5. füzetéből, Előszó : IX. 1. és k.

Mindaddig, úgymond, amíg a vallásnak és tanainak a tudomány nem szerzett újra szabad kutatáson és így igaz meggyőző­ désen alapuló tiszteletet, — mindaddig ti, jámborok és nemjámborok, minden parancsotokkal és tilalmatokkal, minden beszédetekkel és ténykedéstekkel — nem fogtok segíteni a bajon, s mindaddig szeretni sem fogják ezt a nem tisztelt vallást, mert hiszen szívből és igazán csak azt szeretheti az ember, amit őszintén tiszteltnek lát és kétségtelenül tiszteletreméltónak ismer meg, mint ahogy a vallásnak is csak ilyen amor generosus-szál lehet szolgálni — más szóval : ha azt akarjátok, hogy a vallás gyakorlata újra fölvirágozzék, akkor gondoskodjatok arról, hogy újra egy észszerű elméletet kapjunk róla s ne engedjétek át a szinteret ellenfeleiteknek (az ateistáknak) azzal az esztelen és istenkáromló állítással : hogy ilyen valláselméletre mint lehetetlen dologra gondolni sem lehet, hogy a vallás tisztán a szív dolga, amelynél a fejet méltán mellőzni lehet, sőt kell. [21. old jegyzet]

A tartalom szegényességére nézve meg lehet még jegyezni, hogy erről csak mint a vallás külső állapotán különös időben való jelenségről lehet szó. Az ilyen időn sajnálkozni- lehetne, amikor oly bajos csak a puszta istenhitet is létrehozni, ami a nemes Jacobinak annyira szívügye volt, és csak koncentrált érzelmi keresztényiességet is ébreszteni; egyúttal nem ismerhetők félre a magasabb elvek, mert maguktól nyilvánvalók benne (1. Bevezetés a Logikához, 64. §. Megjegyz.). De a tudomány előtt fekszik az a gazdag tartalom, amelyet a megismerő tevékenység évszázadai és évezredei eredményeztek, s előtte fekszik nem mint valami történeti, ami csak mások birtokában volt, nekünk meg valami elmúlt, csak az emlékezetet terhelő ismeret, csak elbeszélő anyag a bíráló éleselméjűség számára, hanem mint a szellem megismerését és az igazság érdekét szolgáló tartalom. A legfenségesebbet, a legmélyebbet és legbensőbbet hozták felszínre a vallásokban, filozófiákban és a művészet remekeiben, tisztább és tisztátalanabb, világosabb és homályosabb és gyakran nagyon elriasztó alakban. Különös érdemnek kell tekinteni, hogy Baader Ferenc úr tovább is nemcsak emlékezetbe hozza az ilyen formákat, hanem mélyen spekulatív szellemmel kifejezetten tudományos becsületet is szerez tartalmuknak azzal, hogy a filozófiai eszmét kifejti belőlük és bizonyítja. Böhme Jakab mélysége különösen erre nyújt alkalmat és formákat. Ennek a hatalmas szellemnek jogosan adták a philosophus teutonicus nevet; a vallás tartalmát részint magában általános eszmévé tágította ki, ebben a tartalomban az ész legfőbb problémáit fogalmazta meg, s a szellemet és természetet meghatározott szféráikban és alakulataikban úgy igyekezett megragadni, hogy alapul vette, hogy Istennek, persze csak a hármasegy Istennek, képmása szerint teremtődött az ember szelleme és minden dolog, életük pedig csak az, hogy ősképük elvesztésével ismét azzá reintegrálódjanak; részint megfordítva a természeti dolgok (kén, salétrom stb., a fanyar, keserű stb.) formáit erőszakosan szellemi és gondolati formákul alkalmazta. Baader úr gnózisa, amely efféle alakulatokhoz kapcsolódik, sajátos módja a filozófiai érdeklődés fölkeltésének és elősegítésének; erősen szembehelyezkedik mind a föl- világosodás tartalmatlan kopárságába való belenyugvással, mind a jámborsággal, amely csak intenzív akar maradni. E mellett Baader úr azt bizonyítja minden írásában, hogy ezt a gnózist korántsem tekinti a megismerés kizárólagos módjának. E gnózisnak megvannak a maga kényelmetlenségei, metafizikája nem halad tovább maguknak a kategóriáknak vizsgálatához és a tartalom módszeres fejlesztéséhez; baja, hogy a fogalom nem illik össze ily vad vagy szellemes formákkal és alakulatokkal; mintahogy általában baja az, hogy az abszolút tartalom az előfeltevése, s ebből magyaráz, okoskodik és cáfol.

Az igazság tisztább és homályosabb alakulataival, azt lehet mondani, elég nagy, sőt fölösleges számban találkozunk — a vallásokban és mitológiákban, a régibb és újabb kor gnósztikus és miszticizmusra hajló filozófiáiban; örömünk telhetik abban, hogy fölfedezzük az eszmét ezekben az alakulatokban, és azt a kielégülést merítjük ebből, hogy a filozófiai igazság nem csupán magánosvalami, hanem hatékonysága bennük is megnyilatkozott, legalább is mint erjedés. Ha azonban az éretlenség önhittsége, ahogy B. úr egy utánzójánál megtörtént, fölmelegíti az erjedés ily produkcióit, akkor renyheségében és a tudományos gondolkodásra való képtelenségében az ilyen gnózist könnyen a megismerés kizárólagos módjává emeli; mert kevésbbé fáradságos ilyen alakulatokat kergetni és asszertórikus filozofémákat fűzni hozzájuk, mintsem a fogalom fejlesztését vállalni s a gondolkodást és kedélyt a fogalom logikai szükségszerűségének alávetni. Közel esik az önhittséghez az is, hogy a maga fölfedezésének tulajdonítsa azt, amit másoktól tanult, s ezt még könnyebben elhiszi, ha küzd ellenük, vagy becsmérli őket; vagy talán éppen azért ingerült velük szemben, mert belőlük merítette belátásait.

Ahogyan azokban a korjelenségekben, amelyekre ebben az előszóban, tekintettel voltunk, ha eltorzultan is, a gondolkodás ösztöne jelentkezik, ügy a szellem magasságáig művelődött gondolatnak és korának magában véve szükséglete, s ezéit egyedül méltó tudományunkhoz, hogy az, ami előbb mint misztérium nyilatkozott meg, de megnyilatkozásának tisztább és még inkább homályosabb alakulataiban titokzatos marad a formális gondolat számára, magának a gondolkodásnak nyilatkozzék meg. Mert ez szabadságának abszolút jogában makacsul azt állítja, hogy csak úgy békül meg a becses tartalommal, ha ez egyúttal az önmagához legméltóbb alakot, a fogalom, a szükségszerűség alakját, tudta magának adni, amely mindent, tartalmat és gondolatot egyaránt, megköt és épp ezzel szabaddá tesz. Ha valami régit, azaz egy régi alakítást meg kell újítani, mert hiszen a tartalom maga örökké ifjú, akkor pl. az eszmének az az alakítása, amelyet Platon és sokkal mélyebben Aristoteles adott neki, végtelenül méltóbb az emlékezetre, azért is, mert föltárása a gondolatalkotásunkhoz való kapcsolás révén közvetlenül nemcsak megértését, hanem a tudomány haladását is jelenti. De az eszme ily formáinak megértése ugyancsak nem a felszínen fekszik úgy, mint gnósztikus és kabbalisztikus fantazmagóriák fölfogása, s amazok továbbképzése még kevésbbé magától megy végbe, mint emezekben az eszme nyomainak fölmutatása vagy jelzése.

Ahogy helyesen mondották az igazságról, hogy mértéke önmagának és a tévedésnek, a tévedésből azonban nem lehet az igazságot megtudni, úgy a fogalom is megértése önmagának és a fogalom nélküli alaknak, de ez a maga belső igazságából nem érti meg a fogalmat. A tudomány megérti az érzést és a hitet, de maga csak a fogalomból ítélhető meg, mert rajta nyugszik, s mivel a fogalomnak önkifejtése, azért a belőle való megítélése nem annyira ítélkezés róla, mint inkább együtthaladás vele. Ilyen megítélést kell kívánnom ennek a kísérletnek is, mert csak ilyent tudok becsülni és figyelembe venni.

Berlin, 1827. május hó 25-én.

¹ «Den Bösen sind sie los, das Böse ist geblieben.» Idézet Goethe Faustjából, de pontatlan. A goethei verssor Így hangzik: «Den Bösen sind sie los, die Bösen sind geblieben» — A gonosztól megszabadultak, a gonoszok ittmaradtak. (A fordító.)