A forradalom előkészítésének évei (1903—1905). Mindenütt érezhető a nagy vihar közeledése. Erjedés és készülődés minden osztályban. Külföldön az emigráns sajtó elméletileg felveti a forradalom valamennyi alapvető kérdését. A három fő osztály, a három fő politikai áramlat, a polgári-liberális áramlat, a kispolgári-demokratikus áramlat (amely a „szociáldemokrata" és a „szociálforradalmár" irány cégére alatt húzódott meg) és a proletárforradalmi áramlat képviselői a programbavágó és taktikai nézetek rendkívül heves harca során már előrevetítik és előkészítik az osztályok jövendő nyilt harcát. Minden kérdést, amely körül 1905—1907-ben és 1917—1920-ban a tömegek fegyveres harca folyt, csírájában megtalálhatunk (és meg kell találnunk) az akkori sajtóban. A három fő irányzaton kívül azonban, természetesen, tetszésszerinti számban találhatunk közbeeső, átmeneti, felemás alakulatokat. Helyesebben: a lapok, pártok, frakciók és csoportok harcában azok az eszmei és politikai irányok kristályosodnak ki, amelyek valóban osztályjellegűek; az osztályok a jövendő harcok céljaira kikovácsolják maguknak a megfelelő eszmei és politikai fegyvereket.
A forradalom évei (1905—1907). Az osztályok mind nyíltan lépnek fel. A programbavágó és taktikai nézeteket ellenőrzi a tömegek cselekvése. A sztrájkharc még sehol a világon nem tapasztalt nagy méretekben és hevességgel lángol fel. A gazdasági sztrájk politikai sztrájkba, a politikai sztrájk pedig felkelésbe nő át. A vezető proletariátus és a vezetett, ingadozó, határozatlan parasztság közötti kölcsönös viszonyt a gyakorlat ellenőrzi. A harc spontán fejlődése során megszületik a szovjet szervezeti forma. A Szovjetek jelentőségéről akkoriban folyó vitákban az 1917—1920-as évek nagy harca veti előre árnyékát. A parlamenti és a parlamenten kívüli harc formáinak, a parlament bojkottálása és a parlamentben való részvétel taktikájának, a harc legális és illegális formáinak váltaozása, valamint ezeknek a formáknak kölcsönös viszonya és összefüggései — mindezt a tartalom bámulatos gazdagsága jellemzi. A politikai tudomány alapelveivel való megismerkedés tekintetében ennek az időszaknak minden egyes hónapja — a tömegek és a vezérek, az osztályok és a pártok számára egyaránt — a „békés”, „alkotmányos” fejlődés egy-egy évével ért fel. Az 1905-ös „főpróba” nélkül az 1917-es Októberi Forradalom győzelme lehetetlen lett volna.
A reakció évei (1907—1910). A cárizmus győzött. A forradalmi és ellenzéki pártokat egytől-egyig szétverték. Politika helyett csüggedés, demoralizálódás, szakadások, bomlás, hitehagyás, pornográfia. Erősödik a vonzódás a filozófiai idealizmushoz; fellép a miszticizmus, mint az ellenforradalmi hangulatok köntöse. De ugyanakkor éppen az óriási vereség adja a forradalmi pártoknak és a forradalmi osztálynak az igazi és leghasznosabb leckét, a történelmi dialektika leckéjét, a leckét abból, hogyan kell a politikai harc vezetését felfogni, elsajátítani, művészet színvonalára emelni. A jóbarátot a balsorsban ismerjük meg. Vert seregek jól tanulnak.
A győztes cárizmus kénytelen gyorsított ütemben lerombolni Oroszországban a burzsoá viszonyok előtti, patriarchális életviszonyok maradványait. Oroszország polgári fejlődése bámulatos gyorsasággal halad előre. Az osztályokon-kívüliség, az osztályfölöttiség illúziója és az az illúzió, hogy el lehet kerülni a kapitalizmust, szertefoszlik. Az osztályharc egészen új módon, de annál határozottabban jelentkezik.
A forradalmi pártoknak tovább kell tanulniok. Támadni megtanultak. Most meg kell érteni, hogy ezt a tudományt ki kell egészíteni a minél rendezettebb visszavonulás tudományával. Meg kell érteni — és a forradalmi osztály a saját keserű tapasztalatán okulva érti meg —, hogy nem lehet győzni, ha nem tanulja meg a szabályszerű támadást és a szabályszerű visszavonulást. Valamennyi szétvert ellenzéki és forradalmi párt közül a bolsevikok vonultak vissza a legnagyobb rendben, az ő „seregük” szenvedte a legkisebb veszteséget, az ő törzsük maradt meg a legnagyobb épségben, náluk voltak (a szakadás méreteit és jóvátehetetlenségét tekintve) a legkisebb szakadások, náluk volt a legkisebb demoralizálódás, ők őrizték meg a legjobban azt a képességet, hogy munkájukat a legszélesebb mederben, a leghelyesebben és legerélyesebben újból megkezdjék. És ezt a bolsevikok csak azért érték el, mert kíméletlenül leleplezték és kikergették soraikból a frázisforradalmárokat, akik nem akarták megérteni, hogy vissza kell vonulni, hogy érteni kell a visszavonuláshoz, hogy feltétlenül meg kell tanulni a legális munkát a legreakciósabb parlamentekben, a legreakciósabb szakszervezetekben, szövetkezetekben, munkásbiztosítási és hasonló szervezetekben.
A fellendülés évei (1910—1914). Eleinte a fellendülés hihetetlenül lassú volt, majd az 1912-es lénai események után valamivel gyorsabb. A bolsevikok hallatlan nehézségek leküzdése árán visszaszorították a mensevikeket, akiknek, mint a munkásmozgalomban működő burzsoá ügynököknek szerepét 1905 után az egész burzsoázia nagyszerűen megértette, és akiket ennélfogva az egész burzsoázia ezerféleképpen támogatott a bolsevikokkal szemben. De a bolsevikoknak sohasem sikerült volna ezt elérniök, ha nem folytatták volna azt a helyes taktikát, hogy az illegális munkát egybekapcsolták a „legális lehetőségek” feltétlen kihasználásával. A legnagyobb mértékben reakciós Dumában a bolsevikok meghódították az egész munkáskúriát.
Az első imperialista világháború (1914—1917). A legá lis parlamentarizmus, jóllehet a „parlament” szélsőségesen reakciós, rendkívül hasznos szolgálatot tesz a forradalmi proletariátus pártjának, a bolsevikoknak. A bolsevik képviselőket Szibériába küldik. Az emigrációs sajtóban a szociálimperializmus, a szociálsovinizmus, a szociálpatriotizmus, a nem következetes és a következetes internacionalizmus, a pacifizmus és a pacifista illúziók forradalmi tagadása — e nézetek minden árnyalata nálunk hiánytalanul fellelhető. A II. Internacionále tudós tökfilkói és vénasszonyai, akik megvetően és gőgösen fintorgatták orrukat azon, hogy az orosz szocialista mozgalomban oly nagy számban vannak „frakciók” és hogy a köztük folyó harc mennyire elkeseredett — amikor a háború valamennyi előrehaladott országban megfosztotta őket az annyit dicsért „legalitástól”, nem értettek ahhoz, hogy akár megközelítőleg olyan szabad (illegális) eszmecserét szervezzenek és a helyes nézeteknek olyan szabad (illegális) kidolgozását szervezzék meg, mint amilyet az orosz forradalmárok Svájcban és számos más országban megszerveztek. Éppen ezért a nyilt szociálpatrióták is, a „kautskysták” is, minden országban a proletariátus leghitványabb árulóinak bizonyultak. Ha viszont a bolsevizmus 1917— 1920-ban győzni tudott, ennek a győzelemnek egyik legfőbb magyarázata az, hogy a bolsevizmus már 1914 végétől kezdve kíméletlenül leleplezte a szociálsovinizmus és a „kautskyzmus” (amelynek Franciaországban a longuetizmus(2) , Angliában a Független Munkáspárt(3) és a fábiánusok(4) vezéreinek nézetei, Olaszországban Turati stb. felelnek meg) ocsmány, visszataszító és aljas voltát, a tömegek pedig utóbb a saját tapasztalataik alapján egyre inkább meggyőződtek a bolsevikok nézeteinek helyességéről.
A második forradalom Oroszországban (1917 februárjától októberig). A cárizmus hihetetlen korhadtsága és ósdisága (a rendkívül gyötrelmes háború csapásaival és terheivel karöltve) hihetetlenül nagy romboló erőt hozott létre, s ez az erő a cárizmus ellen irányult. Oroszország néhány nap alatt demokratikus polgári köztársasággá alakult át, amely — a háború közepette — szabadabb volt, mint a világ bármely más országa. A kormányt, mint a „legszigorúbban parlamenti” köztársaságokban, az ellenzéki és forradalmi pártok vezérei alakították meg, és ekkor az a körülmény, hogy valaki a parlamentben — jóllehet az elképzelhető legreakciósabb parlamentben — egy ellenzéki párt vezére volt, megkönnyítette számára, hogy utóbb szerephez jusson a forradalomban.
A mensevikek és a „szociálforradalmárok” néhány hét alatt nagyszerűen elsajátították a II. Internacionále európai hőseinek, a kormányszocialistáknak és egyéb opportunista csürhének módszereit, szokásait, érveit és szofizmáit. Mindaz, amit most a Scheidemannokról és Noskékről, Kautskyról, Hilferdingről, Rennerről, Austerlitzről, Ottó Bauerról, Friedrich Adlerról, Turatiról, Longuetról, afábiánusokról és az angol független munkáspárt vezéreiről olvasunk, egy ismerős és régi dallam unalmas ismétlésének, visszhangjának tűnik fel előttünk (és valóban az is). Mi már mindezt láttuk a mensevikeknél. A történelem tréfát űzött és egy elmaradt ország opportunistáit arra kényszerítette, hogy elébevágjanak számos vezető ország opportunistáinak.
Ha a II. Internacionále hősei egytől-egyig megbuktak és szégyent vallottak a Szovjetek és a Szovjethatalom jelentőségének és szerepének kérdésében, ha ebben a kérdésben különösen „dicsőségesen” vallottak szégyent és jutottak kátyúba a II. Internacionáléból most kilépett három igen fontos párt (nevezetesen a német független szociáldemokrata párt, a francia longuetista párt és az angol független munkáspárt) vezérei, ha mindannyiokról kitűnt, hogy a kispolgári demokrácia előítéleteinek rabjai (teljesen az 1848-as kispolgárok szellemében, akik „szocialista-demokratáknak” nevezték magukat), úgy mi már a mensevikek példáján láttuk mindezt. A történelem tréfát űzött: Oroszországban 1905-ben megszülettek a Szovjetek, ezeket 1917 februárjától októberéig meghamisították a mensevikek, akik megbuktak, mert nem tudták megérteni a Szovjetek jelentőségét és szerepét, most pedig az egész világon megszületett és az egész világ proletariátusa körében hihetetlen gyorsasággal terjed a Szovjethatalom eszméje s a II. Internacionále régi hősei mindenütt ugyanúgy megbuknak, mint a mi mensevikjeink, mert nem tudják megérteni a Szovjetek szerepét és jelentőségét. A tapasztalat bebizonyította, hogy a proletárforradalom egyes igen lényeges kérdéseiben valamennyi országnak elkerülhetetlenül végig kell csinálnia mindazt, amit Oroszország végigcsinált.
A bolsevikok a parlamenti (valójában) polgári köztársaság és a mensevikek elleni győzelmes harcukat — ellentétben azokkal a nézetekkel, amelyekkel most nem ritkán találkozik az ember Európában és Amerikában — igen óvatosan kezdték és egyáltalán nem olyan egyszerűen készítették elő. Mi a jelzett időszak elején nem a kormány megdöntésének jelszavát adtuk ki, hanem megmagyaráztuk, hogy a kormányt nem lehet megdönteni a Szovjetek összetételének és beállítottságának előzetes megváltoztatása nélkül. Nem a burzsoá parlament, az Alkotmányozó Gyűlés bojkottját hirdettük, hanem azt mondtuk — pártunk áprilisi (1917) konferenciájától kezdve hivatalosan, a párt nevében mondtuk —, hogy a polgári köztársaság Alkotmányozó Gyűléssel jobb, mint az ugyanilyen köztársaság Alkotmányozó Gyűlés nélkül, a „munkás és paraszt” szovjet köztársaság viszont jobb minden néven nevezendő burzsoá-demokratikus, parlamenti köztársaságnál. Ilyen óvatos, minden részletre kiterjedő, körültekintő és hosszas előkészítés nélkül sem kivívni nem tudtuk volna az 1917 októberi győzelmet, sem megtartani nem tudtuk volna ezt a győzelmet.
(1) Longuetizmus — centrista áramlat a Francia Szocialista Párton belül, amelynek élén Jean Longuet állt. Az első világháború idején a longuetisták szociálpacifista álláspontot foglaltak el. Az oroszországi Nagy Októberi Szocialista Forradalom után a longuetisták szóban a proletárdiktatúra híveinek nyilvánították magukat, valójában azonban a proletárdiktatúra ellenségei maradtak. Folytatták a szociálsovinisztákkal való békülékenység politikáját, támogatták a rabló versailles-i békét. 1920 decemberében a longuetisták a nyilt reformistákkal együtt elszakadtak a párttól és csatlakoztak az úgynevezett kétésfeles Internacionáléhoz, annak szétesése után pedig visszatértek a II. Internacionáléba.
(3) Az Angol Független Munkáspártot (Independent Labour Party) 1893-ban alapították. A párt élén James Keir Hardie, R. MacDonald és mások álltak. A Független Munkáspárt, amely fennen hangoztatta a polgári pártoktól való politikai függetlenségét, valójában „független volt a szocializmustól, de függött a liberalizmustól” (Lenin).
(4) Fábiánusok — a reformista, szélsőségesen opportunista „Fábiánus Társaság” tagjai; ezt a társaságot az angol polgári értelmiség egy csoportja alapította 1884-ben. A fábiánusok jellemzését lásd Lenin következő műveiben: „Előszó a «J. P. Becker, J. Dietzgen, F. Engels, K. Marx és mások levelei F. A. Sorgéhoz és másokhoz» c. könyv orosz kiadásához” (Lenin Művei. 2. kiad. 12. köt. 330— 331. old., oroszul); „A szociáldemokrácia agrárprogramja az orosz forradalomban” (Lenin Művei. 4. kiad. 15. köt.154. old., oroszul); „Az angol pacifizmus és az angol idegenkedés az elmélettől” (Lenin Művei. 4. kiad. 21. köt. 234. old., oroszul) stb.