Elsősorban és főképpen az opportunizmus elleni harcban, amely 1914-ben végleg szociálsovinizmusba nőtt át, a proletariátussal szemben végleg a burzsoázia oldalára pártolt át. Az opportunizmus természetesen a bolsevizmus főellensége volt a munkásmozgalmon belül. Nemzetközi méretekben ez az ellenség most is a főellenség. Erre az ellenségre fordította és fordítja a bolsevizmus a legtöbb figyelmet. A bolsevikok tevékenységének ezt az oldalát most már külföldön is elég jól ismerik.
Mást kell mondanunk a bolsevizmusnak a munkásmozgalmon belüli másik ellenségéről. A külföldön még nagyon kevéssé tudják, hogy a bolsevizmus a kispolgári forradalmiság ellen évek hosszú során át folytatott harcban nőtt fel, alakult ki és edződött meg; ez a kispolgári forradalmiság az anarchizmusra hasonlít, illetőleg egyetmást kölcsönvesz tőle és minden lényeges dologban eltér a következetes proletárosztályharc követelményeitől és szükségleteitől. Elméletileg a marxisták teljesen tisztázottnak tekintik — s az európai forradalmak és forradalmi mozgalmak tapasztalatai teljesen igazolták — azt, hogy a kistulajdonos, a kisvállalkozó (ez sok európai országban igen nagy számban, tömegesen megtalálható társadalmi típus), aki a kapitalizmusban állandóan elnyomatásnak, s igen gyakran az életviszonyok hihetetlenül erős és gyors rosszabbodásának van kitéve és tönkremegy, könnyen csap át szélsőséges forradalmiságba, de nem képes arra, hogy kitartást, szervezettséget, fegyelmet és állhatatosságot tanúsítson. A kapitalizmus borzalmaitól „megvadult” kispolgár olyan társadalmi jelenség, amelyet az anarchizmushoz hasonlóan minden tőkés országban megtalálunk. Az ilyen forradalmiság állhatatlansága, meddő volta, az a sajátossága, hogy gyorsan meghunyászkodásba, közönybe, képzelgésbe, sőt az egyik vagy másik „divatos” burzsoá áramlatért való „eszeveszett” rajongásba csap át — mindez köztudomású. Ezeknek az igazságoknak elméleti, absztrakt elismerése azonban még egyáltalán nem mentesíti a forradalmi pártokat a régi hibáktól, amelyek mindig váratlan indítóokból kifolyólag, némileg új formában, azelőtt még nem látott köntösben vagy körülmények közt, eredeti — többé vagy kevésbbé eredeti — helyzetben jelentkeznek.
Az anarchizmus meglehetősen gyakran volt mintegy büntetés a munkásmozgalom opportunista bűneiért. A két torz jelenség kölcsönösen kiegészítette egymást. És ha Oroszországban annak ellenére, hogy lakosságának összetétele fokozottabb mértékben volt kispolgári, mint az európai országokban, az anarchizmusnak a két forradalom (1905 és 1917) időszakában és ezeknek a forradalmaknak előkészítése idején aránylag elenyésző befolyása volt, ezt részben kétségkívül a bolsevizmus érdemének kell betudni, amely mindig könyörtelen és engesztelhetetlen harcot folytatott az opportunizmus ellen. Azt mondom, hogy „részben", mert még fontosabb szerepe volt az oroszországi anarchizmus meggyengülésében annak, hogy a múltban (a XIX. század 70-es éveiben) módjában volt szokatlanul buján kifejlődnie és teljesen bebizonyítania, hogy mennyire helytelen, mennyire nem alkalmas arra, hogy a forradalmi osztály vezető elmélete legyen.
A bolsevizmus már keletkezése idején, 1903-ban, átvette a kispolgári, félig anarchista (vagy az anarchizmussal kacérkodni hajlandó) forradalmiság elleni kíméletlen harc hagyományát, amely a forradalmi szociáldemokráciánál mindig megvolt és az 1900—1903-as években, amikor Oroszországban a forradalmi proletariátus tömegpártjának alapjait leraktuk, különösen erős gyökeret vert nálunk. A bolsevizmus átvette és folytatta a harcot az ellen a párt ellen, amelynél három fő pontban a legerősebben nyilvánultak meg a kispolgári forradalmiság tendenciái — a „szociálforradalmárok“ pártja ellen. Először, ez a párt, amely elvetette a marxizmust, konokul nem akarta (talán helyesebb, ha azt mondjuk, hogy nem tudta) megérteni, hogy minden politikai akció előtt szigorú objektivitással feltétlenül mérlegelni kell az osztályerőket és azok egymáshoz való viszonyát. Másodszor, ez a párt a maga sajátos „forradalmiságát" vagy „baloldaliságát" abban látta, hogy az egyéni terror, a merényletek mellett foglalt állást, amit mi, marxisták, határozottan elvetettünk. Magától értetődik, hogy mi az egyéni terrort csak célszerűség okából vetettük el, az olyan embereket azonban, akik képesek volnának arra, hogy a Nagy Francia Forradalom terrorját, vagy általában egy, az egész világ burzsoáziája által ostromolt, győzelmes forradalmi párt terrorját „elvileg" elítéljék, az ilyen embereket már Plehanov, az 1900—1903-as években, amikor Plehanov marxista és forradalmár volt, kinevette és megbélyegezte. Harmadszor, a „szociálforradalmárok" a „baloldaliságot" abban látták, hogy a német szociáldemokráciának aránylag nem nagy opportunista vétkein gúnyolódtak, de ugyanakkor utánozták ugyanennek a pártnak szélső opportunistáit, például az agrárkérdésben, vagy a proletárdiktatúra kérdésében.
Közbevetőleg megjegyezzük, hogy a történelem most nagy, világtörténelmi méretekben megerősítette azt a véleményt, amely mellett mi mindig síkraszálltunk, nevezetesen, hogy a forradalmi német szociáldemokrácia (meg kell jegyezni, hogy már Plehanov, 1900—1903-ban, követelte Bernsteinnek a pártból való kizárását, a bolsevikok pedig, akik mindig hívek maradtak ehhez a hagyományhoz, 1913-ban leleplezték Légién egész aljasságát, gyalázatos magatartását és árulását) —, hogy a forradalmi német szociáldemokrácia volt a legközelebb az olyan párthoz, amelyre a forradalmi proletariátusnak szüksége van ahhoz, hogy győzhessen. Most, 1920-ban, a háborús idők és a háborúutáni első évek megannyi szégyenletes összeomlása és válsága után, világosán látható, hogy a nyugati pártok közül éppen a német forradalmi szociáldemokrácia volt az, amely a legjobb vezéreket adta, és amely a többinél hamarabb állott talpra, épült fel és erősödött meg. Ez látható mind a spartakisták pártján*, mind a „Németországi Független Szociáldemokrata Párt" baloldali, proletár szárnyán, amely a Kautskyak, Hilferdingek, Ledebourok, Crispienek opportunizmusa és jellemtelensége ellen hajthatatlan harcot folytat. Ha most átfogó pillantást vetünk egy teljesen lezárult történelmi időszakra, nevezetesen a Párizsi Komműntől az első Szovjet Szocialista Köztársaságig terjedő időre, akkor egészen határozottan rajzolódik ki előttünk, vitathatatlanná lesz, hogy mi az álláspontja általában a marxizmusnak az anarchizmus tekintetében. Végeredményben a marxizmusnak lett igaza és ha az anarchisták joggal mutattak is rá a legtöbb szocialista pártban uralkodó államelmélet opportunista voltára, de előszöris, ez az opportunista jelleg azial volt kapcsolatban, hogy eltorzították, sőt egyenesen eltitkolták Marx államelméletét („Állam és forradalom" c. könyvemben rámutattam arra, hogy Bebel 36 éven át, 1875-től 1911-ig, véka alá rejtve tartotta Engels levelét, amely különösen szemléletesen, élesen, határozottan és világosan leplezte le a közkeletű szociáldemokrata államelmélet opportunista voltát); másodszor, az opportunista államelmélet helyesbítése, a Szovjethatalomnak és a polgári parlamenti demokráciával szemben való fölényének elismerése, mindez a leggyorsabban és a legszélesebb mederben éppen az európai és amerikai szocialista pártok leginkább marxista irányzataiból indult ki.
Két esetben öltött különösen nagy méreteket a bolsevizmus harca saját pártjának „baloldali" elhajlásai ellen: 1908-ban az akkori igen reakciós „parlamentben" és az igen reakciós törvények béklyójába vert legális munkásegyesületekben való részvétel kérdése körül és 1918-ban (a breszti béke) abban a kérdésben, hogy megengedhető-e valamilyen „kompromisszum".
1908-ban a „baloldali" bolsevikokat kizártuk pártunkból, mert konokul nem akarták megérteni, hogy részt kell vennünk akár a legreakciósabb „parlamentben" is. A „baloldaliak" — közöttük sok kiváló forradalmár, akik később becsülettel állták meg (és állják meg ma is) a helyüket, mint a kommunista párt tagjai — különösen az 1905-ös bojkott során szerzett jó tapasztalatokra támaszkodtak. Amikor a cár 1905 augusztusában kihirdette a tanácskozó „parlament" egybehívását, a bolsevikok ezt a parlamentet — valamennyi többi ellenzéki párttal és a mensevikekkel szemben — bojkottálták és az 1905-ös októberi forradalom csakugyan el is seperte azt. Akkor a bojkott nem azért bizonyult helyesnek, mintha általában helyes volna nem résztvenni a reakciós parlamentekben, hanem azért, mert helyesen ítéltük meg az objektív helyzetet, amely olyan volt, hogy a tömegsztrájkok gyors ütemben politikai sztrájkba, azután forradalmi sztrájkba, majd pedig felkelésbe csaptak át. Azonkívül a harc akkor akörül folyt, hogy meghagyjuk-e a cár kezében az első képviseleti intézmény összehívását, vagypedig megpróbáljuk ezt az összehívást a régi hatalom kezéből kiragadni. Később, mivel már nem voltunk és nem is lehettünk biztosak abban, hogy hasonló objektív helyzettel állunk szemben, továbbá abban, hogy a fejlődés iránya és üteme ugyanaz, a bojkott nem volt többé helyes.
1905-ben a „parlament" bolsevik bojkottja rendkívül becses politikai tapasztalatokkal gazdagította a forradalmi proletariátust, mert megmutatta, hogy a harc legális és illegális, parlamenti és parlamenten kívüli formáinak kombinálása mellett néha hasznos, sőt feltétlenül szükséges a harc parlamenti formáiról való lemondás. De ha ezeket a tapasztalatokat vakon, szolgai módon, kritika nélkül más viszonyok között, más helyzetben akarjuk felhasználni, akkor a legnagyobb hibát követjük el. 1906-ban a bolsevikok „duma“-bojkottja már hiba volt, bár nem nagy és könnyen jóvátehető hiba*. Igen komoly és nehezen jóvátehető hiba volt a bojkott 1907-ben, 1908-ban és a következő években, amikor, egyrészt, nem lehetett azt várni, hogy a forradalmi hullám emelkedni fog és felkelésbe csap át, és amikor, másrészt, a megújhodó burzsoá monarchia egész történeti helyzete szükségessé tette a legális és illegális munka kombinálását. Ha most visszatekintünk erre a teljesen lezárult történelmi jdőszakra, amelynek a következő időszakokkal való összefüggése már egészen nyilvánvaló — különösen világossá válik, hogy a bolsevi kok nem tudták volna 1908—1914-ben a proletariátus forradalmi pártjának szilárd magvát megtartani (nem is szólva arról, hogy nem tudták volna megszilárdítani, fejleszteni, erősíteni), ha nem tartottak volna ki a legkeményebb harcban a mellett a felfogás mellett, hogy az illegális harci formákat feltétlenül egybe kell kapcsolni a legális formákkal, hogy feltétlenül részt kell venni az igen reakciós parlamentben és több más, reakciós törvények béklyójába vert intézményben (betegsegélyző pénztárak stb.).
1918-ban nem került sor szakadásra. A „baloldali" kommunisták akkor csak külön csoportot vagy „frakciót" alkottak pártunkon belül, mégpedig nem hosszú ideig. Ugyancsak 1918-ban a „baloldali kommunizmus" legtekintélyesebb képviselői, például Radek és Buharin elvtársak, nyíltan beismerték hibájukat. Ők úgy vélték, hogy a breszti béke az imperialistákkal való, elvileg megengedhetetlen és a forradalmi proletariátus pártjára nézve káros kompromisszum volt. Ez valóban az imperialistákkal kötött kompromisszum volt, de olyan — és olyan viszonyok között kötött — kompromisszum, amely kötelező volt. Mostanában, amikor azt hallom, hogy támadják a breszti béke aláírása idején követett taktikánkat, például a „szociálforradalmárok", vagy amikor Lansbury elvtársnak velem folytatott beszélgetése során tett megjegyzését hallom: „A mi angol szakszervezeti vezéreink azt mondják, hogy nekik is megengedhetők a kompromisszumok, ha a bolsevizmusnak megengedhetők voltak" — akkor rendszerint mindenekelőtt egy egyszerű és „népszerű" hasonlattal felelek:
Képzeljék el, hogy automobiljukat fegyveres banditák állították meg. Önök odaadják nekik pénzüket, útlevelüket, revolverüket és az automobilt, így aztán megszabadulnak a banditák kellemes szomszédságától. Itt kétségtelenül kompromisszummal állunk szemben. „Do ut des“ („adok" neked pénzt, fegyvert, automobilt, „hogy adj" nekem módot arra, hogy ép bőrrel elhordjam magam). De nehéz épeszű embert találni, aki az ilyen kompromisszumot „elvi szempontból megengedhetetlennek" nyilvánítaná, vagy aki kijelentené, hogy az, aki ilyen kompromisszumot kötött, a banditák cinkosa (jóllehet a banditák, amikor az automobilba ültek, azt és a fegyvert újabb rablásokra használhatták fel). A német imperializmus banditáival kötött kompromisszumunk ilyenfajta kompromiszszum volt.
Amikor azonban a mensevikek és az esz.erek Oroszországban, a scheidemannisták (és jelentékeny mértékben a kautskysták is) Németországban, Ottó Bauer és Friedrich Adler(hogy Renner úrról és társairól ne is szóljunk) Ausztriában, a Renaudelek, Longuet-k és társaik Franciaországban, a fábiánusok, a „függetlenek" és a „munkás“-párt (a „labouristák"7) Angliában 1914—1918-ban meg 1918— 1920-ban saját burzsoáziájuk és néha a „szövetséges" burzsoázia banditáival is kompromisszumokat kötöttek saját országuk forradalmi proletariátusa ellen, akkor bizony mindezek az urak úgy jártak el, mint a banditizmus cinkosai.
A következtetés világos: a kompromisszumokat „elvileg" elvetni, általában mindenféle kompromisszumot megengedhetetlennek tartani — gyerekesség, amelyet még csak komolyan venni is nehéz. Annak a politikusnak, aki a forradalmi proletariátus számára hasznos akar lenni, értenie kell ahhoz, hogy kiragadja éppen az olyan kompromisszumok konkrét eseteit, amelyek megengedhetetlenek, amelyekben opportunizmus és árulás nyilvánul meg, és hogy minden erejével bírálja, könyörtelenül leleplezze ezeket a konkrét kompromisszumokat, engesztelhetetlen harcot folytasson ellenük, s ne adjon agyafúrt szocialista „üzletembereknek" és parlamenti jezsuitáknak módot arra, hogy „általában a kompromisszumokról" szóló elmélkedések segítségével kibújjanak, kihúzzák magukat a felelősség alól. Az angol szakszervezeti „vezér" urak, valamint a fábiánus társaság és a „független" munkáspárt vezérei éppen ilyen módon igyekeznek kibújni az alól a felelősség alól, amely az általuk elkövetett árulásért, az általuk kötött olyan kompromisszumért terheli őket, amely kompromisszum valóban a legrosszabb opportunizmust, árulást és hitszegést jelenti.
Kompromisszum és kompromisszum között különbség van. Tudnunk kell elemezni minden egyes kompromisszumnak, illetőleg a kompromisszumok minden egyes válfajának körülményeit és konkrét feltételeit. Meg kell tanulnunk megkülönböztetni azt az embert, aki a banditáknak azért adta oda a pénzt meg a fegyvert, hogy csökkentse a banditák által okozott bajt és megkönnyítse a banditák elfogását és agyonlövését, attól az embertől, aki a banditáknak azért ad pénzt és fegyvert, hogy résztvegyen a banditák zsákmányának felosztásában. A politikában ez korántsem mindig olyan könnyű, mint az említett gyermekesen egyszerű kis példában. De akinek eszébe jutna, hogy olyan receptet agyaljon ki a munkások számára, amely az életben előforduló minden esetre előre elkészített megoldásokat tartalmaz, vagy aki azt ígérné, hogy a forradalmi proletariátus politikájában nem lesz semmiféle nehézség és semmiféle bonyolult helyzet, az egyszerűen szédelgő volna
Hogy elejét vegyem a félremagyarázásoknak, megpróbálok, legalább egészen röviden, leszögezni néhány alapvető tételt, konkrét kompromisszumok elemzése formájában.
Az a párt, amely megkötötte a német imperialistákkal a breszti béke aláírásában kifejezésre jutó kompromisszumot, internacionalizmusát 1914 vége óta a gyakorlatban kovácsolta ki. Volt bátorsága a cári monarchia vereségét hirdetni és a két imperialista rabló közötti háború idején fellépő „honvédelmet" megbélyegezni. Ennek a pártnak a parlamenti képviselői Szibériába mentek, és nem azon az úton haladtak, amely a burzsoá kormány miniszteri tárcáihoz vezet. A forradalom, amely megdöntötte a cárizmus uralmát és megteremtette a demokratikus köztársaságot, új, mégpedig óriási próbatétel volt e párt számára: a párt nem volt hajlandó semmiféle egyezkedésre „saját" imperialistáival, hanem megdöntésük előkészítésén dolgozott és meg is döntötte őket. A politikai hatalom meghódítása után ez a párt követ kövön nem hagyott sem a földesúri, sem a tőkés tulajdonból. Ez a párt közzétette és semmisnek nyilvánította az imperialisták titkos szerződéseit, minden népnek felajánlotta a békét és csak akkor vetette alá magát a breszti rablók erőszakának, amikor az angol és francia imperialisták meghiúsították a békét, a bolsevikok pedig mindent elkövettek, ami emberileg lehetséges volt, hogy a forradalmat Németországban és más országokban siettessék. Hogy az ilyen kompromisszum, amelyet egy ilyen párt, ilyen körülmények között kötött, a legteljesebb mértékben helyes volt, az mindenki előtt naprólnapra világosabbá és nyilvánvalóbbá válik.
Az oroszországi mensevikek és eszerek (éppen úgy, mint a II. Internacionále vezérei az 1914—1920-as években világszerte egytől-egyig) árulással kezdték, amikor közvetlenül vagy közvetve igazolni igyekeztek a „honvédelmet", vagyis saját rabló burzsoáziájuk védelmét. Folytatták az árulást azzal, hogy koalícióra léptek saját országuk burzsoáziájával és saját burzsoáziájukkal együtt harcoltak országuk forradalmi proletariátusa ellen. Az ő blokkjuk, amelyet Oroszországban először Kerenszkijjel és a kadetokkal, azután Kolcsakkal és Gyenyikinnel létesítettek, éppúgy mint az a blokk, amelyet külföldi elvbarátaik saját országuk burzsoáziájával létesítettek, azt jelentette, hogy a proletariátus ellen átálltak a burzsoázia pártjára. Az ff kompromisszumuk, amelyre az imperializmus banditáival léptek, elejétől végig abban állott, hogy az imperialista banditizmus cinkosaivá lettek.
(1) A politikára és a pártokra — megfelelő változtatásokkal — ráillik ugyanaz, ami az egyes emberekre áll. Nem az az okos, aki nem követ el hibát. Ilyen ember nincs és nem is lehet. Az az okos, aki nem követ el nagyon lényeges hibákat és aki könnyen és gyorsan ki tudja javítani azokat.
Következő rész: V — A „baloldali” kommunizmus németországban. Vezérek — párt — osztály — tömeg