Azok a németországi kommunisták, akikről most beszélnünk kell, nem „baloldaliaknak” nevezik magukat, hanem — ha nem tévedek —„elvi ellenzéknek”. De hogy teljesen magukon viselik a „baloldaliságnak”, ennek a „gyermekbetegségnek” ismertetőjeleit, ki fog tűnni további fejtegetéseinkből.
„A Németországi Kommunista Párt (Spartakus Szövetség) szakadása” címmel „a majna-frankfurti helyi csoport” kiadásában megjelent kis brosúra, amely ennek az ellenzéknek álláspontját tükrözi, fölöttébb szemléltetően, pontosan, világosan és röviden ismerteti nézeteinek lényegét. Néhány idézet elég lesz ahhoz, hogy az olvasókat nézeteinek lényegével megismertessük:
„A Kommunista Párt az elszánt osztályharc pártja .. „... Politikailag ez az átmeneti idő” (a kapitalizmus és a szocializmus közötti átmeneti idő) „a proletárdiktatúra időszaka...” „... Felmerül a kérdés: ki legyen a diktatúra hordozója: a kommunista párt-e, vagy a proletárosztály?.. Elvileg a Kommunista Párt diktatúrájára, vagypedig a proletárosztály diktatúrájára kell-e törekedni?..”
(A kiemelést az idézetben mindenütt az eredetiből vettük át.)
A brosúra szerzője továbbá azzal vádolja a Németországi Kommunista Párt „Központi Bizottságát”, hogy ez a „Központi Bizottság” a Németországi Független Szociáldemokrata Párttal való koalíció útját keresi, hogy a Központi Bizottság „valamennyi politikai harci eszköz elvi elismerésének kérdését”, a parlamentarizmust is beleértve, csak azért vetette fel, hogy elpalástolja azt a tulajdonképpeni és legfőbb törekvését, hogy koalícióra lépjen a függetlenekkel. A brosúra így folytatja:
„Az ellenzék más utat választott. Az a véleménye, hogy a Kommunista Párt uralmának és a Párt diktatúrájának kérdése csak taktikai kérdés. Mindenesetre a Kommunista Párt uralma minden párturalom utolsó formája. Elvileg a proletárosztály diktatúrájára kell törekedni. És a Párt valamennyi intézkedését, szervezeteit, harcának formáját, stratégiáját és taktikáját ennek a célnak a szolgálatába kell állítani. Ennek megfelelően a leghatározottabban el kell vetni minden néven nevezendő kompromisszumot más pártokkal, minden néven nevezendő visszatérést a parlamentarizmus történelmileg és politikailag idejétmúlt harci formáihoz, minden néven nevezendő lavirozást és megegyezéses politikát.” „A forradalmi harc jellegzetesen proletár módszereit fokozott mértékben kell hangsúlyozni. Abból a célból viszont, hogy felöleljük a legszélesebb proletár köröket és rétegeket, amelyeknek a forradalmi harcban a Kommunista Párt vezetése alatt kell fellépniük, a legszélesebb alapon és a legszélesebb keretek között új szervezeti formákat kell teremteni. A forradalmi elemek összességének ez a gyüjtőmedencéje az üzemi szervezetek alapján felépített munkásszövetség. Ebben a szövetségben kell egyesülniök mindazoknak a munkásoknak, akik követték a jelszót: Ki a szakszervezetekből! Itt sorakozik fel a harcoló proletariátus a legszélesebb harci sorokba. Az osztályharc, a szovjetrendszer és a diktatúra elismerése elég ahhoz, hogy valaki belépjen. A harcoló tömegek minden további politikai nevelése és a harc közben való politikai tájékoztatás a Kommunista Part feladata amely a munkásszövetségen kívül áll...”
Most tehát két kommmunista párt áll egymással szemben:
Az egyik — a vezérek pártja, amely arra törekszik, hogy a forradalmi harcot felülről
szervezze és igazgassa, aminek során kompromisszumokat köt és belemegy a parlamentarizmusba,
hogy olyan helyzeteket teremtsen, amelyek módot adnak majd neki egy koalíciós kormányba való
belépésre, amely kezében tartaná a diktatúrát.
A másik — a tömegpárt, amely a forradalmi harc alulról való fellángolását várja, e harc érdekében csak egy, világosan a célhoz vezető módszert ismer és alkalmaz, s elvet mindennemű parlamenti és opportunista módszert; ez az egyetlen módszer a burzsoázia fenntartásnélküli megdöntésének módszere, hogy azután a szocializmus megvalósítása érdekében megteremthessük a proletár osztálydiktatúrát...”
„... Ott a vezérek diktatúrája — itt a tömegek diktatúrája! — ez a mi jelszavunk. (1)
Ezek a leglényegesebb tételek, amelyek a Németországi Kommunista Párt ellenzékének nézeteit jellemzik.
Ezeknek a fejtegetéseknek elolvasása után minden bolsevik, aki a bolsevizmus 1903 óta megtett fejlődését
tudatosan végigcsinálta vagy közelről figyelte, azonnal azt fogja mondani:
„Milyen régi, régóta ismerős limlom ez!
Milyen «baloldali» gyerekesség!”
De vegyük közelebbről szemügyre az idézett fejtegetéseket.
Már maga a kérdésnek olyan feltevése, hogy „a párt diktatúrája vagy az osztály diktatúrája? a vezérek diktatúrája (pártja) vagy a tömegek diktatúrája (pártja)?” — a leghihetetlenebb és legkilátástalanabb eszmezavarról tanúskodik. Vannak emberek, akik azon buzgólkodnak, hogy valami egészen különlegeset agyaljanaic ki és buzgó okoskodásukkal nevetségessé válnak. Mindenki tudja, hogy a tömegek osztályokra oszlanak; hogy a tömegeket és osztályokat egymással szembeállítani csak olyanformán lehet, ha a társadalmi termelésben elfoglalt helye szerint nem tagolt óriási többséget általában véve szembehelyezzük azokkal a kategóriákkal, amelyek a termelés társadalmi szervezetében külön helyet foglalnak el; hogy az osztályokat rendszerint és a legtöbb esetben, legalább is a modern civilizált országokban, politikai pártok vezetik; hogy a politikai pártokat általános szabályképpen a legtekintélyesebb, legbefolyásosabb, legtapasztaltabb, a legfelelősségteljesebb tisztségekre megválasztott egyének, úgynevezett vezérek többé vagy kevésbbé állandó csoportjai vezetik. Mindez ábécé. Mindez egyszerű és világos. Mire való volt ehelyett holmi zagyva beszéd, holmi új volapük? Egyrészt nyilvánvaló, hogy ezek az emberek megzavarodtak, amikor olyan súlyos helyzetbe kerültek, amelyben a párt legális és illegális helyzetének gyors váltakozása megzavarja a vezérek, pártok és osztályok közötti szokásos, normális, egyszerű viszonyt. Németországban, s ugyanúgy más európai országokban is, túlságosan megszokták a legalitást, megszokták, hogy szabályszerű pártkongresszusok választják szabadon s annak rendje és módja szerint a „vezéreket”, hogy a pártok osztályösszetételét kényelmesen lehet felülvizsgálni a parlamenti választások, a népgyűlések, a sajtó útján, a szakszervezetek és más egyesületek hangulata stb. alapján. Amikor ezekről a megszokott módszerekről a forradalom viharos menete és a polgárháború fejlődése következtében gyorsan át kellett térni a legalitás és illegalitás váltakozására, egybekapcsolásukra, a „vezérek csoportjai” kiválasztásának, kialakításának, vagy megőrzésének „kényelmetlen”, „nem-demokratikus” módszereire, az emberek ebbe belezavarodtak és hihetetlen sületlenségeket kezdtek kieszelni. Valószínű, hogy a holland „tribunisták”(2), akik szerencsétlenségükre egy kis országban születtek, ahol megvannak a különösen kiváltságos és különösen állandó jellegű legális helyzet hagyományai és körülményei, mint olyan emberek, akik sohasem látták a legális és illegális helyzet váltakozását, zavarba jöttek, elvesztették a fejüket és elősegítették az ilyen sületlenségek kieszelését.
Másrészt észrevehető, hogy a manapság „divatos”, „tömeg” és „vezérek” szavakat egyszerűen meggondolatlanul, összefüggés nélkül használják. Az emberek sokat hallották és alaposan bemagolták a „vezérek” ellen irányuló támadásokat, a vezérek szembeállítását a „tömeggel”, de arra nem voltak képesek, hogy fontolóra vegyék, miről is van szó tulajdonképpen, hogy tisztába jöjjenek a dologgal.
A „vezérek” és a „tömegek” közti eltérés minden országban különösen világosan és erősen megmutatkozott az imperialista háború végén és az imperialista háború után. Marx és Engels ennek a jelenségnek fő okát az 1852-től 1892-ig terjedő években Anglia példáján sokszor megmagyarázta. Anglia monopolisztikus helyzete a „tömegből” kiemelt egy félig kispolgári, opportunista „munkásarisztokráciát”. Ennek a munkásarisztokráciának a vezérei minduntalan átmentek a burzsoázia oldalára, közvetve vagy közvetlenül a burzsoázia kitartottjai voltak. Marx ennek a söpredéknek megtisztelő gyűlöletét vívta ki magának azzal, hogy nyíltan árulóknak bélyegezte őket. A legújabb (XX. századbeli) imperializmus néhány vezető ország számára monopolista, kiváltságos helyzetet teremtett s ezen az alapon a II. Internacionálén belül mindenütt kialakult az áruló vezérek, opportunisták, szociálsoviniszták típusa, akik a maguk céhének, a munkásarisztokraták rétegének érdekeit védik. Az opportunista pártok elszakadtak a „tömegektől”, azaz a dolgozók legszélesebb rétegeitől, a dolgozók többségétől, a legrosszabbul fizetett munkásoktól. A forradalmi proletariátus győzelme lehetetlen, ha nem harcolunk ez ellen a baj ellen, ha nem leplezzük le, nem bélyegezzük meg és nem kergetjük el az opportunista szociáláruló vezéreket; éppen ilyen politikát kezdett el a III. Internacionále.
Ha valaki odáig megy ebben a tekintetben, hogy a tömegek diktatúráját általában szembeállítja a vezérek diktatúrájával, értelmetlenséget és ostobaságot követ el, amin csak nevetni lehet. Különösen mulatságos az, hogy valójában a régi vezérek helyébe, akik egyszerű dolgokról egészen józan nézeteket vallanak, valójában (a „Le a vezérekkel!” jelszó leple alatt) új vezéreket tolnak előtérbe, akik hihetetlen ostobaságokat és zagyvaságokat beszélnek. Ilyenek Németországban Lauffenberg, Wolfheim, Horner, Kari Schröder, Friedrich Wendel, Kari Erler(3). Ez utóbbinak azok a kísérletei, hogy „elmélyítse” a kérdést és kijelentse, hogy a politikai pártok általában véve fölöslegesek és „burzsoá jellegűek”, a sületlenségnek olyan csimborasszóját jelentik, hogy az ember csak a vállát vonogathatja. Lám, a kis tévedés mindig szörnyű nagy tévedéssé válhat, ha az ember ragaszkodik hozzá, ha elmélyíti azzal, hogy nagy feneket kerít neki, ha „mindvégig kitart” mellette.
A párteszme és a pártfegyelem tagadása: ide jutott az ellenzék. Ez pedig annyi, mint a proletariátus teljes lefegyverzése a burzsoázia javára. Ez ugyanaz, mint a kispolgári szétforgácsoltság, állhatatlanság, kitartásra, egyesülésre, szervezett cselekvésre való képtelenség, amely, ha az ember elnéző vele szemben, minden proletárforradalmi mozgalomnak feltétlenül vesztét okozza. Aki a kommunizmus szempontjából tagadja a párteszmét, az a (németországi) kapitalizmus csődjének küszöbéről a kommunizmusnak nem az alsó és nem a középső, hanem a felső szakaszába akar átugorni. Mi Oroszországban a kapitalizmusból a szocializmusba, vagyis a kommunizmus alsó fokára való átmenetnek első lépéseit éljük át (most, a burzsoázia megdöntését követő harmadik évben). Az osztályok, a hatalomnak a proletariátus által való meghódítása után még évekig megmaradtak és mindenütt megmaradnak. Legfeljebb talán Angliában, ahol nincsenek parasztok (kisüzem-tulajdonosok azonban mégiscsak vannak!), lesz ez a határidő rövidebb. Az osztályok megszüntetése nemcsak azt jelenti, hogy elkergetjük a földbirtokosokat meg a tőkéseket — ezt viszonylag könnyen elvégeztük —, jelenti azt is, hogy felszámoljuk a kis árutermelőket, márpedig a kis árutermelőket nem lehet elkergetni, nem lehet elnyomni, ezekkel össze kell férni, ezeket csak igen hosszadalmas, igen lassú, óvatos szervezőmunkával lehet (és kell) átformálni, átnevelni. A kis árutermelők a proletariátust minden oldalról a kispolgáriság levegőjével veszik körül, átitatják vele, demoralizálják vele a proletariátust, aminek következtében a proletariátus soraiban állandóan kiújul a kispolgári gerinctelenség, szétforgácsolódás, individualizmus, az átmenet a lelkesedésből a csüggedésbe. A proletariátus politikai pártjában a legszigorúbb központosításra és fegyelemre van szükség ahhoz, hogy ezzel szembeszállhassunk, hogy a proletariátus szervező feladatát (márpedig ez a proletariátus főfeladata) helyesen, sikeresen, győzelmesen valóra válthassuk. A proletariátus diktatúrája szívós harc, vérés és vértelen, erőszakos és békés, katonai és gazdasági, pedagógiai és adminisztratív harc a régi társadalom erői és hagyományai ellen. Milliók és tízmilliók szokásainak ereje — a legrettenetesebb erő. Acélos és harcedzett párt nélkül, az osztály valamennyi becsületes elemének bizalmát élvező párt nélkül, olyan párt nélkül, amely figyelemmel tudja kísérni és befolyásolni tudja a tömegek hangulatát — ilyen harcot sikeresen vívni lehetetlen. A központosí tott nagyburzsoáziát legyőzni ezerszerte könnyebb, mint „legyőzni” a kistulajdonosok millióit és tízmillióit, márpedig ezek a maguk mindennapi, hétköznapi, láthatatlan, megfoghatatlan bomlasztó tevékenységükkel éppen azokat az eredményeket valósítják meg, amelyekre a burzsoáziá nak szüksége van, amelyek visszaállítják a burzsoáziát. Aki csak valamelyest is gyengíti a proletariátus pártjának vasfegyelmét (különösen a proletariátus diktatúrája idején), az ténylegesen a burzsoáziát segíti a proletariátus ellen.
A vezérek, a párt, az osztály és a tömeg viszonyának kérdése mellett fel kell vetni a „reakciós” szakszervezetek kérdését. De előbb legyen szabad még néhány befejező megjegyzést tennem pártunk tapasztalatai alapján. Támadások a „vezérek diktatúrája” ellen pártunkban mindig voltak: emlékezetem szerint az első ilyen természetű támadások 1895-ben fordultak elő, amikor forma szerint még nem volt párt, de a központi csoport Pétervárott kialakulóban volt és magára kellett vállalnia a kerületi csoportok vezetését. Pártunk IX. kongresszusán (1920 áprilisában) volt egy kis ellenzék, amely szintén a „vezérek diktatúrája”, az „oligarchia” stb. ellen beszélt. Nincs tehát semmi csodálatos, semmi új, semmi borzasztó abban, ha a németeknél fellép a „baloldali kommunizmus”, ez a „gyermekbetegség”. Ez a betegség minden veszedelem nélkül múlik el, sőt a szervezet utána még erősebb lesz. Másrészt a legális és illegális munka gyors váltakozása, amely azzal járt együtt, hogy éppen a vezérkart, éppen a vezéreket kellett különösen „dugdosni”, különösen elkonspirálni, nálunk néha igen veszedelmes jelenségekre vezetett. A legnagyobb baj az volt, hogy 1912-ben egy provokátor, Malinovszkij, került be a bolsevikok Központi Bizottságába. Malinovszkij tucatjával árulta el, juttatta fegyházba a legjobb és legodaadóbb elvtársakat, és sokaknak közülük megrövidítette az életét. Hogy nem okozott még nagyobb bajt, az csak azért volt, mert nálunk a legális és az illegális munka egybekapcsolása helyesen volt megszervezve. MalinovszTdjnak, hogy bizalmunkat megnyerje, mint a párt Központi Bizottsága tagjának és duma-képviselőnek segítenie kellett nekünk legális napilapok kiadásában, amelyek értettek ahhoz, hogy a cárizmus viszonyai között is harcoljanak a mensevikek opportunizmusa ellen, és megfelelő burkolt formában hirdessék a bolsevizmus alapelveit. Malinovszkij ugyanakkor, amikor egyik kezével tucatjával küldte a bolsevizmus legjobb embereit a fegyházba és a halálba, a másik kezével kénytelen volt segíteni nekünk abban, hogy a legális sajtó útján az új bolsevikok tízezreit neveljük. Nem árt, ha azok a német (valamint angol, amerikai, francia és olasz) elvtársak, akik most az előtt a feladat előtt állanak, hogy megtanuljanak forradalmi munkát végezni a reakciós szakszervezetekben, alaposan fontolóra veszik ezt a tényt(4).
Sok országban, köztük a legelőrehaladottabb országokban, a burzsoázia most kétségtelenül provokátorokat küld és provokátorokat fog küldeni a kommunista pártokba. Az ilyen veszély elleni harc egyik eszköze — az illegális és legális munka ügyes egybekapcsolása.
(1)
„Kommunista Munkás Ujság” 10 (Hamburg, 1920 február 7-i,32. sz., Kari Erler „A párt feloszlatása” c. cikke):
„A munkásosztály nem törheti össze a burzsoá államot a burzsoá-demokrácia megsemmisítése nélkül és nem semmisítheti meg a burzsoá-demokráciát
a pártok szétrombolása nélkül.”
(2)
Holland „tribunistáknak“ Lenin a holland kommunista
párt tagjait nevezi. A tribunisták eredetileg a holland
szociáldemokrata munkáspárt baloldali csoportját alkották,
amely 1907-ben alapította meg a „Szószék" („De Tribüné")
c. lapot. 1909-ben a tribunistákat kizárták a szociáldemokrata munkáspártból, mire ők önálló pártot alapí
tottak (Hollandiai Szociáldemokrata Párt). A tribunisták
a holland munkásmozgalom balszárnyát alkották, de nem
alkottak következetesen forradalmi pártot. 1918-ban a
tribunisták résztvettek a Hollandiai Kommunista Párt megalakításában.
(3)
A latin országok legzavarosabb fejű szindikalistáinak és anarchistáinak meglehet az „elégtételük”: alapos németek, akik nyilván marxistáknak tekintik magukat (K. Erler és K. Horner az
említett újságban közzétett cikkeikkel különösen alapos érvekkel
bizonyítják, hogy alapos marxistáknak tekintik magukat és különösen nevetséges módon hihetetlen ostobaságokat beszélnek, s ezzel
elárulják, hogy a marxizmus ábécéjét sem értik), odáig mennek, hogy olyasmit mondanak, aminek se füle se farka. Csupán az, hogy valaki
elismeri a marxizmust, még nem mentesít a tévedésektől. Az oroszok
ezt különösen jól tudják, mert nálunk a marxizmus különösen gyakran volt „divat”.
(4)
Malinovszkij Németországban volt hadifogságban. Amikor
a bolsevikok hatalomrajutása után visszatért Oroszországba, azonnal
bíróság elé állították és munkásaink agyonlőtték. A mensevikek
különösen rosszindulatúan támadtak bennünket azért a hibánkért,
hogy provokátor került a párt Központi Bizottságába. De amikor
mi Kerenszkij idején azt követeltük, hogy a duma elnökét, Rodzjankót, tartóztassák le és állítsák bíróság elé, mert Rodzjanko már
a háború előtt tudott arról, hogy Malinovszkij provokátor és nem
közölte ezt a dumabeli trudovikokkal és a munkásokkal, akkor sem
a mensevikek, sem az eszerek, akik Kerenszkijjel együtt résztvettek
a kormányban, nem támogatták követelésünket, és Rodzjanko
szabadlábon maradt, szabadon ment át Gyenyikinhez.
Következő rész: VI — Kell-e dolgozniuk a forradalmároknak a reakciós szakszervezetekben?