A német „baloldaliak” a maguk számára eldöntöttnek tekintik, hogy erre a kérdésre feltétlenül tagadóan kell válaszolni. Az ő véleményük szerint, a szónoklatok és dühös kifakadások a „reakciós” és „ellenforradalmi” szakszervezetek ellen elegendők annak „bebizonyítására” (különösen „komoly” és különösen ostoba b enyomást kelt ez K. Horner esetében), hogy a forradalmároknak, a kommunistáknak nem kell, sőt nem is szabad dolgozniok a sárga, szociálsoviniszta, megalkuvó, Legien-féle ellenforradalmi szakszervezetekben.
De bármily biztosak is a német „baloldaliak” abban, hogy ez a taktika forradalmi taktika, valójában ez a taktika gyökerében téves és nem tartalmaz egyebet üres frázisoknál.
Hogy ezt megmagyarázzam, a mi tapasztalatainkkal kezdem a dolgot — e cikk általános tervének megfelelően, minthogy ennek a cikknek az a célja, hogy alkalmazza Nyugat-Európára azt, ami a bolsevizmus történetéből és mai taktikájából általánosan alkalmazható, általános érvényű, általánosan kötelező.
A vezérek, a párt, az osztály és a tömegek közötti viszony és ezzel együtt a proletariátus diktatúrájának és pártjának a szakszervezetekhez való viszonya nálunk felenleg konkrétan a következőképpen áll. A diktatúrát a Szovjetekbe szervezett proletariátus gyakorolja, amelyet a legutóbbi (1920 áprilisi) pártkongresszus adatai szerint 611 000 tagot számláló kommunista, bolsevik párt vezet. A tagok száma, mind az Októberi Forradalom előtt, mind utána, igen erősen ingadozott és azelőtt, még 1918-ban és 1919-ben is, jóval kisebb volt(1). Mi félünk a párt túlságos növelésétől, mert egy kormányzó pártba elkerülhetetlenül karrieristák és csirkefogók igyekeznek befurakodni, akik nem érdemelnek egyebet, mint hogy agyonlőjék őket. Legutoljára a párt kapuját — kizárólag munkások és parasztok számára — azokban a napokban (1919 telén) tártuk fel szélesen, amikor Jugyenics néhány versztnyire állott Pétervártól, Gyenyikin pedig Őreiben volt (kb. 350 versztnyire Moszkvától), azaz amikor a Szovjetköztársaságot rettenetes, halálos veszedelem fenyegette, és amikor kalandorok, karrieristák, csirkefogók és általában a nem állhatatos emberek a kommunistákhoz való csatlakozástól semmiesetre sem várhattak előnyös karriert (sőt inkább akasztófát és kínzásokat várhattak). A pártot, amely évenként kongresszusra ül össze (a legutóbbi kongresszusra minden ezer tag választott egy küldöttet), a kongresszuson választott 19 tagú Központi Bizottság vezeti, a folyó munkát pedig Moszkvában még kisebb testületeknek, mégpedig az úgynevezett „Orgbjuró“-nak (Szervező Iroda) és a „Politbjuró“-nak (Politikai Iroda) kell vezetniök, amelyeket a Központi Bizottság teljes ülésein választanak és amelyek a Központi Bizottság öt-öt tagjából állanak. Szóval a legteljesebb „oligarchiát” látjuk. Köztársaságunkban egyetlen állami intézmény sem intéz el fontosabb politikai vagy szervezeti kérdést a párt Központi Bizottságának irányító utasításai nélkül.
A párt munkájában közvetlenül a szakszervezetekre támaszkodik, amelyeknek jelenleg, a legutóbbi (1920 áprilisi) kongresszus adatai szerint 4 milliónál több tagjuk van s amelyek formailag pártonkívüliek. Ténylegesen azonban a szakszervezetek óriási többségének minden vezető intézménye — elsősorban természetesen a szakszervezetek összoroszországi központja vagy irodája (VCSzPSz — Összoroszországi Központi Szakszervezeti Tanács) — kommunistákból áll és végrehajtja a párt minden utasítását. Az eredmény, mindent összevéve, egy formailag nem kommunista, rugalmas és aránylag széleskörű, roppant hatalmas proletár apparátus, amelynek révén a párt szorosan egybekapcsolódik az osztállyal és a tömeggel, s amelynek révén, a párt vezetésével, megvalósul az osztály diktatúrája. A szakszervezetekkel való legszorosabb kapcsolat nélkül, a szakszervezetek odaadó támogatása nélkül, a szakszervezeteknek nemcsak a gazdasági, hanem a katonai építőmunka terén is végzett legönfeláldozóbb munkája nélkül — természetesen, nemhogy két és fél évig, de még két és fél hónapig sem tudtuk volna kormányozni az országot és gyakorolni a diktatúrát. Világos, hogy ez az igen szoros kapcsolat a gyakorlatban azt jelenti, hogy igen bonyolult és sokoldalú agitációs és propagandamunkát kell folytatni, kellő időben, méghozzá gyakran kell megbeszéléseket tartani nemcsak a vezető, hanem általában a befolyásos szakszervezeti funkcionáriusokkal, erélyesen kell harcolni a mensevikek ellen, akiknek, bár egészen kis számban, mindezideigvannak híveik, akiket mindenféle ellenforradalmi cselfogásra tanítanak, a demokrácia (a burzsoá demokrácia) ideológiai védelmétől és a szakszervezetek „függetlenségének” (a proletárhatalomtól való függetlenségének) hirdetésétől kezdve egészen a proletárfegyelem szabotálásáig stb. stb.
Azt a kapcsolatot, amelyet a szakszervezetek útján tartunk fenn a „tömegekkel”, mi elégtelennek tartjuk. A gyakorlat nálunk a forradalom során olyan intézményt teremtett — és mi minden tekintetben támogatni, fejleszteni, bővíteni igyekszünk ezt az intézményt —, mint a pártonklvüli munkás- és parasztkonferenciák, amelyek révén figyelemmel kísérjük a tömegek hangulatát, közelebb kerülünk hozzájuk, kielégítjük igényeiket, a legjobb munkaerőket a tömegek sorából állami tisztségekre nevezzük ki stb. Az egyik legutóbbi rendelet, amely az Állami Ellenőrzés Népbiztosságának „Munkás és Paraszt Felügyeletté” való átalakításáról szól, feljogosítja az ilyen pártonkívüli konferenciákat, hogy különböző felülvizsgálatok stb. céljaira ők válasszák az Állami Ellenőrzés tagjait.
Továbbá, a párt egész munkája magától értetődően a Szovjetek útján folyik, amelyek a dolgozó tömegeket, foglalkozási ágra való tekintet nélkül, egyesítik. A kerületi Szovjetkongresszusok olyan demokratikus intézmények, amilyeneket a burzsoá világban még a legjobb demokratikus köztársaságok sem láttak eddig és e kongresszusok révén (amelyeket a párt igyekszik minél nagyobb figyelemmel kísérni), valamint olymódon, hogy a faluba különböző tisztségekre állandóan öntudatos munkásokat vezényelünk, érvényre juttatjuk a proletariátus vezetőszerepét a parasztság irányában, gyakoroljuk a városi proletariátus diktatúráját, rendszeresen harcolunk a gazdag, burzsoá, kizsákmányoló és üzérkedő parasztság ellen stb.
Ilyen a proletár államhatalom általános gépezete, „felülről”, a diktatúra gyakorlásának szempontjából nézve. Az olvasó remélhetőleg meg fogja érteni, hogy az orosz bolseviknak — aki ezt a gépezetet ismeri és megfigyelte, hogyan fejlődött ki ez a gépezet 25 év folyamán kis, illegális földalatti propagandakörökből — miért nem tűnhetnek fel a „felülről” vagy „alulról”, a vezérek diktatúrája vagy a tömegek diktatúrája és ehhez hasonló beszédek egyébnek, mint nevetséges, gyerekes esztelenségnek, olyasvalaminek, mintha arról folyna a vita, hogy az embernek a ballába hasznosabb-e, vagy a jobbkeze.
Ugyanilyen nevetséges, gyerekes badarságnak kell tartanunk a német baloldaliaknak azokat a mélyenszántó, fölöttébb tudós és rettentően forradalmi beszédeit, hogy a kommunisták nem dolgozhatnak és kommunistáknak nem is szabad dolgozniok a reakciós szakszervezetekben, hogy erről a munkáról le lehet mondani, hogy ki kell lépni a szakszervezetekből és hogy feltétlenül egészen újsütetű, egészen tiszta — nagyon kedves (és valószínűleg nagyobbrészt igen fiatal) kommunisták által kiagyalt — „munkásszövetséget” kell teremteni stb. stb. A kapitalizmus egyrészt a munkások között évszázadok során kialakult régi szakmai és mesterségbeli különbségeket hagy elkerülhetetlenül örökségül a szocializmusra, másrészt pedig olyan szakszervezeteket, amelyek csak igen lassan, hosszú éveken át fejlődhetnek és fejlődnek majd átfogóbb, kevésbbé szakmai jellegű ipari szövetségekké (olyanokká, amelyek egész termelési ágakat, nem pedig csak egyes szakmákat, mesterségeket, illetőleg foglalkozási ágakat ölelnek fel), s azután ezeken az ipari szövetségeken át fognak áttérni az emberek közötti munkamegosztás megszüntetésére, arra, hogy mindenirányban fejlett és minden irányban iskolázott embereket, olyan embereket neveljenek, tanítsanak és képezzenek ki, akik mindenhez értenek. A kommunizmus e felé a cél felé halad, e felé a cél felé kell haladnia és el is fogja érni ezt a célt, de csak sok-sok év múlva. Ha valaki ma kísérletet tesz arra, hogy gyakorlatilag elébevágjon a teljesen kifejlődött, teljesen megszilárdult és kialakult, teljesen kibontakozott és megérett kommunizmus e jövendő eredményének, akkor ez annyi, mintha egy négyéves gyereket akarna felsőbb matematikára tanítani.
A szocializmus építését nem képzeletbeli és nem általunk külön erre a célra teremtett emberanyagból lehet (és kell) megkezdenünk, hanem abból az anyagból, amelyet a kapitalizmus hagyott ránk örökül. Ez, szó se róla, igen „nehéz dolog”, de a feladatnak minden más felfogása annyira komolytalan, hogy nem is érdemes róla beszélni.
A szakszervezetek a kapitalizmus fejlődésének elején óriási haladást jelentettek a munkásosztály számára, átmenetet jelentettek' a munkások szétforgácsoltságátóí és tehetetlenségétől az osztály egyesülésének kezdetéhez. Amikor a proletárok osztályegyesülésének legmagasabb formája, a proletariátus forradalmi pártja (amely nem érdemli meg ezt a nevet, amíg nem tanulja meg a vezéreket az osztállyal és a tömegekkel egyetlen egészbe, egyetlen elválaszthatatlan egységbe forrasztani) fejlődésnek indult, akkor a szakszervezetek elkerülhetetlenül bizonyos reakciós vonásokat, bizonyos céhszerű szűk látókört, bizonyos politikamentességre való hajlamot, bizonyos merevséget stb. kezdtek mutatni. A proletariátus fejlődése azonban sehol a világon nem ment és nem is mehetett végbe máskép, mint a szakszervezeteken keresztül, a munkásosztály pártjával való kölcsönhatásuk útján. A politikai hatalomnak a proletariátus által való meghódítása a proletariátus mint osztály számára óriási lépést jelent előre, és a pártnak az a feladata, hogy még nagyobb mértékben, méghozzá újszerűen és nemcsak a régi módon nevelje a szakszervezeteket, vezesse őket, ugyanakkor azonban nem szabad megfeledkeznie arról, hogy a szakszervezetekre még szükség van és sokáig szükség lesz, mint a „kommunizmus iskoláira” és a proletárokat diktatúrájuk gyakorlására előkészítő iskolákra, mint a munkások nélkülözhetetlen egyesüléseire, amelyek azt a célt szolgálják, hogy az ország egész gazdaságának igazgatása fokozatosan a munkásosztály (és nem egyes szakmák), azután pedig a dolgozók összességének kezébe menjen át.
Az,'hogy a szakszervezetek az említett értelemben bizonyos fokig „reakciósak”, a proletariátus diktatúrája idején elkerülhetetlen. Aki ezt nem érti, az egyáltalán nem értette meg a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet alapfeltételeit. Félni ettől a „reakciósságtól”, megpróbálni meglenni nélküle, átugorni rajta — a legnagyobb ostobaság, mert ez ugyanaz, mint félni a proletár élcsapat szerepétől, amely abban áll, hogy a munkásosztály és a parasztság legelmaradottabb rétegeit és tömégeit tanítja, felvilágosítja, neveli, bevonja az űj életbe. Másfelől elhalasztani a proletárdiktatúra megvalósítását addig az időpontig, amikor már egyetlen olyan munkás sem lesz, aki szűklátókörű szakmai szempontból nézi a dolgokat, egyetlen olyan munkás sem lesz, akiben céhes szellemű és trade-unionista előítéletek vannak, még nagyobb hiba volna. A politikus művészete (a kommunistánál pedig feladatainak helyes megértése) éppen abban áll, hogy helyesen kell megítélnie azokat a körülményeket és azt a pillanatot, amikor a proletariátus élcsapata sikeresen veheti kezébe a hatalmat, amikor ennek során és ezután elegendő támogatást kaphat a munkásosztály és a nem-proletár dolgozó tömegek elég széles rétegei részéről, amikor ezután módjában áll fenntartani, erősíteni, szélesebb alapokra fektetni uralmát azáltal, hogy a dolgozók mind szélesebb tömegeit neveli, tanítja és a maga oldalára állítja.
Továbbá: Oroszországnál előrehaladottabb országokban az, hogy a szakszervezetek bizonyos fokig reakciósak, kétségkívül sokkal erősebben nyilvánult meg, és ennek sokkal erősebben is kellett megnyilvánulnia, mint nálunk. Nálunk a mensevikek azt a támaszt, amellyel a szakszervezetekben rendelkeztek (részben igen kevés szakszervezetben még most is rendelkeznek), éppen a céhekre jellemző szűk látókörnek, a szakmai önzésnek és opportunizmusnak köszönhetik. Nyugaton az ottani mensevikek sokkal erősebben „vertek gyökeret” a szakszervezetekben, ott sokkal szélesebb szakszervezeti, szűklátókörű, önző, érdeslelkű, kapzsi, nyárspolgári, imperialista beállítottságú,az imperializmus által megvesztegetett és az imperializmus által megrontott „munkásarisztokrata“ réteg alakult ki, mint nálunk. Ez vitathatatlan. A harc a Gompers-ek, Jouhaux úrék, a Hendersonok, Merrheimek, Legienek és kompániájuk ellen Nyugat-Európában sokkal nehezebb, mint a mi mensevikjeink elleni harc, akik tökéletesen egyöntetű társadalmi és politikai típust képviselnek. Ezt a harcot kíméletlenül kell folytatni és — mint ahogy mi tettük — feltétlenül folytatni kell mindaddig, amíg az opportunizmus és a szociálsovinizmus valamennyi javíthatatlan vezérét teljesen meg nem bélyegeztük és a szakszervezetekből ki nem kergettük. A politikai hatalmat nem lehet meghódítani (és nem is szabad kísérletet tenni a politikai hatalom megragadására) mindaddig, amíg ez a harc nem ért el bizonyos fokot; csakhogy a különböző országokban és különböző viszonyok között ez a „bizonyos fok” nem egyforma, s ezt a fokot helyesen megállapítani minden egyes országban csakis a proletariátus megfontolt, tapasztalt és hozzáértő politikai vezetői tudják. (A siker fokmérőjét ebben a harcban nálunk többek között az 1917 novemberében, néhány nappal az 1917 október 25-i proletárforradalom után lezajlott Alkotmányozó-gyűlési választások jelentették, amikor is a mensevikek ezeken a választásokon döntő vereséget szenvedtek, a bolsevikok 9 millió szavazatával szemben csak 700 000 — a Kaukázusontúlt is hozzászámítva 1 400 000 — szavazatot kaptak; lásd „Az Alkotmányozó-gyűlési választások és a proletárdiktatúra” c. cikkemet (2) a „Kommunyisztyicseszkij Internacional” c. folyóirat 7—8. számában.)
A „munkásarisztokrácia” elleni harcot azonban mi a munkástömegek nevében és azért folytatjuk, hogy ezeket a magunk oldalára állítsuk; az opportunista és szociálsoviniszta vezérek elleni harcot azért folytatjuk, hogy a munkásosztályt a magunk oldalára állítsuk. Ezt az egészen elemi és teljesen nyilvánvaló igazságot elfelejteni ostobaság volna. Es éppen ezt az ostobaságot követik el azok a német „baloldali” kommunisták, akik abból, hogy a szakszervezetek vezető rétege reakciós és ellenforradalmi elemekből áll, azt a következtetést vonják le, hogy... ki kell lépni a szakszervezetekből!! hogy le kell mondani a szakszervezetekben való munkáról!! hogy a munkásszervezeteknek új, kiagyalt formáit kell megteremteni!! Ez megbocsáthatatlan ostobaság, ennél nagyobb szolgálatot kommunisták a burzsoáziának nem is tehetnének. Mert a mi mensevikjeink, mint a szakszervezetek opportunista, szociálsoviniszta, kautskysta vezérei egytőlegyig, nem egyebek, mint a „burzsoázia ügynökei a munkásmozgalmon belül” (amit mi a mensevikekke! szemben mindig hangoztattunk), vagy az amerikai Dániel de León követőinek pompás és igen találó kifejezése szerint, a „tőkésosztály munkás ügyvivői” (labor lieutenants of the capitalist eláss). Nem dolgozni a reakciós szakszervezetekben annyit jelent, mint a nem eléggé fejlett vagy elmaradt munkástömegeket a reakciós vezérek, a burzsoázia ügynökei, a munkásarisztokraták vagy az „elpolgáriasodott munkások” befolyása alatt hagyni (1. Engels levelét, amelyet 1858-ban írt Marxnak az angol munkásokról(3)).
Éppen az a sületlen „elmélet”, amely szerint a kommunistáknak nem kell résztvenniök a reakciós szakszervezetekben, mutatja a legszemléltetőbben, hogy milyen könnyelműen ítélik meg ezek a „baloldali” kommunisták a „tömegek” befolyásolásának kérdését, milyen visszaélést követnek el, amikor nagy hangon a „tömegekre” hivatkoznak. Ahhoz, hogy a „tömegeknek” segíteni tudjunk, hogy kivívjuk a „tömegek” rokonszenvét, együttérzését, támogatását, az szükséges, hogy ne féljünk a nehézségektől, ne féljünk a „vezérek” akadékoskodásától, gáncsoskodásától, sértegetéseitől, üldözéseitől (ezek a vezérek, mivel opportunisták és szociálsoviniszták, a legtöbb esetben közvetlen vagy közvetett összeköttetésben állanak a burzsoáziával és a rendőrséggel) és hogy feltétlenül ott dolgozzunk, ahol a tömegek vannak. Képesnek kell lenni minden áldozatra, érteni kell akár a legnagyobb akadályok leküzdéséhez, ahhoz, hogy rendszeresen, szívósan, állhatatosan, türelmesen folytathassunk propagandát és agitálhassunk éppen azokban az intézményekben, egyesületekben, szövetségekben, még ha az elképzelhető legreakciósabbak is, amelyekben proletár vagy félproletár tömegek vannak. Márpedig éppen a szakszervezetek és a munkásszövetkezetek (az utóbbiak legalább is néha) azok a szervezetek, amelyekben tömegek vannak. A „Folkets Dagblad Politiken” c. svéd újság (1920 március 10-i szám) adatai szerint Angliában a szakszeivezetek tagjainak száma 1917 végétől 1918 végéig 5,5 millióról 6,6 millióra emelkedett, vagyis 19%-kal nőtt. 1919 végére a taglétszám elérte a 71/, milliót. Franciaországra és Németországra vonatkozólag a megfelelő adatok nincsenek most kezem ügyében, de egészen vitathatatlanok és köztudomásúak azok a tények, amelyek arról tanúskodnak, hogy a szakszervezetek taglétszáma ezekben az országokban is nagymértékben пб. Ezek a tények napnál világosabban mutatják, és ezt ezernyi más adat is megerősíti, hogy éppen a proletártömegekben, „lent”, az elmaradottak között, nő az öntudat és fokozódik a szervezkedésre való törekvés. Angliában, Franciaországban, Németországban millió meg millió munkás elsőízben tér át a teljes szervezetlenségről a szervezet elemi, legalacsonyabb, legegyszerűbb, számukra (azok számára, akik még teljesen át vannak itatva polgáridemokratikus előítéletekkel) leginkább érthető formájára, nevezetesen a szakszervezetekre — a forradalmár, de oktalan baloldali kommunisták azonban ott állnak mellettük, azt kiáltozzák, hogy „tömeg”, „tömeg”! és nem hajlandók dolgozni a szakszervezeteken belülit azt hozzák fel ürügyül, hogy a szakszervezetek „reakciósak”!! egy egészen újsütetű, tiszta, polgári-demokratikus előítéletekkel meg nem fertőzött, a szakmai szellem és a szakmai szűkkeblűség bűnétől mentes „munkásszövetséget” találnak ki, amely állítólag átfogó lesz (lesz!) és ahol a belépéshez csak (csak!) az kell majd, hogy a belépő „elismerje a szovjetrendszert és a diktatúrát” (lásd a fentebbi idézetet)!!
Nagyobb oktalanságot, a forradalomra nézve nagyobb kárt annál, mint amit a „baloldali” forradalmárok okoznak, elképzelni sem lehet! Ha mi most Oroszországban, az oroszországi burzsoázián és az Antant burzsoáziáján aratott példátlan győzelmek két és fél esztendeje után, a szakszervezetekbe való belépés feltételéül a „diktatúra elismerését” tűznők ki, akkor butaságot követnénk el, ártanánk a tömegekre gyakorolt befolyásunknak és segítenénk a mensevikeknek. Hiszen a kommunisták feladata éppen az, hogy tudják meggyőzni az elmaradottakat, hogy tudjanak dolgozni köztük, nem pedig az, hogy kiagyalt,” gyerekesen „baloldali” jelszavakkal elhatárolják magukat tőlük. Nem kétséges, hogy Gompers, Henderson, Jouhaux és Légién úrék nagyon hálásak az olyan „baloldali” forradalmároknak, akik, mint a német „elvi” ellenzék (isten őrizz az ilyen „elvhűségtől”!), vagy mint egyes forradalmárok az amerikai „Világ Ipari Munkásai”14 szövetségben, azt hirdetik, hogy a reakciós szakszervezetekből ki kell lépni és a bennük való munkáról le kell mondani. Nem kétséges, hogy ezek az urak, az opportunizmus „vezérei”, fel fogják használni a polgári diplomácia minden cselfogását, a polgári kormányok, a papok, a rendőrség és a bíróságok segítségéhez fognak folyamodni azért, hogy ne engedjék be a kommunistákat a szakszervezetekbe, hogy mindenképpen kiszorítsák őket onnan, hogy a szakszervezetekben folytatott munkájukat minél kellemetlenebbé tegyék, hogy sértegessék őket, hajszát indítsanak ellenük, üldözzék őket. Érteni kell ahhoz, hogy mindezzel szembeszálljunk, hogy minden áldozatra készek legyünk, sőt, hogy szükség esetén mindenféle cselfogáshoz, ravaszsághoz, illegális módszerekhez, az igazság elhallgatásához, eltitkolásához folyamodjunk, csak azért, hogy behatoljunk a szakszervezetekbe, hogy megmaradjunk bennük, hogy mindenáron kommunista munkát fejtsünk ki bennük. A cárizmus idején 1905-ig nem volt semmiféle „legális lehetőségünk”, de amikor Zubatov, az ohrana embere, feketeszázas munkásgyflléseket hívott egybe és feketeszázas munkásegyesületeket szervezett, hogy a forradalmárokat kézrekerítse és harcoljon ellenük, mi ezekre a gyűlésekre és ezekbe az egyesületekbe is elküldtük pártunk tagjait (én személyesen emlékszem közülük Babuskin elvtársra, egy kiváló pétervári munkásra, akit a cári tábornokok 1906-ban agyonlövettek), ezek kapcsolatot teremtettek a tömegekkel, ügyesen módját ejtették annak, hogy agitációt fejtsenek ki és kiragadták a munkásokat a Zubatov-ügynökök befolyása alól*. Természetesen Nyugat-Európában, amelyet különösen átitattak a különösen erős gyökereket eresztett legalitás- és alkotmánytisztelő polgári-demokratikus előítéletek, az ilyesmit nehezebb keresztülvinni. De keresztül lehet és keresztül is kell vinni, mégpedig rendszeresen.
A III. Internacionále Végrehajtó Bizottságának véleményem szerint határozottan el kell ítélnie általában azt azt hirdetik, hogy a reakciós szakszervezetekből ki kell lépni és a bennük való munkáról le kell mondani. Nem kétséges, hogy ezek az urak, az opportunizmus „vezérei”, fel fogják használni a polgári diplomácia minden cselfogását, a polgári kormányok, a papok, a rendőrség és a bíróságok segítségéhez fognak folyamodni azért, hogy ne engedjék be a kommunistákat a szakszervezetekbe, hogy mindenképpen kiszorítsák őket onnan, hogy a szakszervezetekben folytatott munkájukat minél kellemetlenebbé tegyék, hogy sértegessék őket, hajszát indítsanak ellenük, üldözzék őket. Érteni kell ahhoz, hogy mindezzel szembeszálljunk, hogy minden áldozatra készek legyünk, sőt, hogy szükség esetén mindenféle cselfogáshoz, ravaszsághoz, illegális módszerekhez, az igazság elhallgatásához, eltitkolásához folyamodjunk, csak azért, hogy behatoljunk a szakszervezetekbe, hogy megmaradjunk bennük, hogy mindenáron kommunista munkát fejtsünk ki bennük. A cárizmus idején 1905-ig nem volt semmiféle „legális lehetőségünk”, de amikor Zubatov, az ohrana embere, feketeszázas munkásgyflléseket hívott egybe és feketeszázas munkásegyesületeket szervezett, hogy a forradalmárokat kézrekerítse és harcoljon ellenük, mi ezekre a gyűlésekre és ezekbe az egyesületekbe is elküldtük pártunk tagjait (én személyesen emlékszem közülük Babuskin elvtársra, egy kiváló pétervári munkásra, akit a cári tábornokok 1906-ban agyonlövettek), ezek kapcsolatot teremtettek a tömegekkel, ügyesen módját ejtették annak, hogy agitációt fejtsenek ki és kiragadták a munkásokat a Zubatov-ügynökök befolyása alól(4). Természetesen Nyugat-Európában, amelyet különösen átitattak a különösen erős gyökereket eresztett legalitás- és alkotmánytisztelő polgári-demokratikus előítéletek, az ilyesmit nehezebb keresztülvinni. De keresztül lehet és keresztül is kell vinni, mégpedig rendszeresen.
A III. Internacionále Végrehajtó Bizottságának véleményem szerint határozottan el kell ítélnie általában azta politikát, amely ellenzi a részvételt a reakciós szakszervezetekben (amikoris részletesen meg kell indokolnia, hogy miért oktalan a részvétel ellenzése és miért rendkívül káros a proletárforradalom szempontjából), és el kell ítélnie külön a holland kommunista párt néhány tagjának magatartását, akik — akár közvetlenül, akár közvetve, akár nyíltan, akár burkoltan, akár teljesen, akár részben — támogatták ezt a helytelen politikát. A végrehajtó bizottságnak szerintem a Kommunista Internacionále következő kongresszusán javaslatot kell tennie, hogy a kongresszus ítélje el ezt a helytelen politikát. A III. Internacionálénak szakítania kell a II. Internacionále taktikájával és ezért a kényes kérdéseket nem szabad megkerülnie, nem szabad elpalástolnia, hanem élükre kell azokat állítania. A „függetleneknek" (a Németországi Független Szociáldemokrata Pártnak) szemtől-szembe kereken megmondtuk az igazat, a „baloldali" kommunistáknak is szemtől-szembe kereken meg kell mondanunk, hogy mi az igazság.
(1)
A párttagok száma az 1917-es februári forradalomtól
1919-ig bezárólag a következőképpen alakult: az OSzD(b)MP
Hetedik (Áprilisi) Összoroszországi Konferenciája idején,
1917-ben, 80 000 párttag volt; az OSZD(b)MP Hatodik Kongresszusa idején, 1917 július—augusztusában, körülbelül
240 000; az OK(b)P Hetedik Kongresszusa idején, 1918 márciusában, legalább 270 000; az OK(b)P Nyolcadik
Kongresszusa idején, 1919 márciusában, 313 766. — 33
(2)
Lásd Lenin Művei. 4. kiad. 30. köt. 230—251. old. (oroszul).— 39
(3)
Lásd Marx—Engels. Válogatott levelek. 1950. 122. old. — 40
(4)
A Gompers-ek, Hendersonok, Jouhaux-k és Legienek nem
egyebek Zubatovoknái és a mi Zubatovunktói csak európai öltö
zékük, eleganciájuk, aljas politikájuknak civilizált, ravasz, demokratikus frázisokkal felsallangozott módszerei különböztetik meg őket.
Következő rész: VII. Részt kell-e vennünk a polgári parlamentekben?