Amíg a kiadóvállalatok országunkban, amelyet az egész világ imperialistái kifosztottak azért, hogy bosszút álljanak a proletárforradalomért, és amelyet a munkásaiknak tett mindenféle ígéretek ellenére még most is fosztogatnak és blokád alatt tartanak, — amíg kiadóvállalataink megbirkóztak brosúrám kiadásának feladatával, azalatt külföldről újabb anyag érkezett. S minthogy én brosúrámban egyáltalán nem szándékozom túllépni egy publicista futólagos megjegyzéseinek kereteit, röviden érintek néhány pontot.
A kommunisták szakadása Németországban ténnyé vált. A „baloldal” vagy „elvi ellenzék”, eltérően a „Kommunista Párttól”, külön „Kommunista Munkáspártot” alakított. Olaszországban nyilván szintén szakadás felé halad a dolog; azt mondom, hogy nyilván, minthogy csak a baloldali „Szovjet” („Il Soviet”) c. újság újabb számai (7. és 8. sz.) állanak rendelkezésemre, amelyekben nyíltan tárgyalják a szakadás lehetőségét és szükségességét, aminek során az „absztencionisták” (vagy bojkottisták, azaz a parlamentben való részvétel ellenzői) frakciójának kongresszusáról is szó van, amely frakció mindezideig az Olasz Szocialista Párthoz tartozik.
Félő, hogy a szakadás köztünk és a „baloldaliak”, a parlamentellenesek között (akik részben a politikát, a politikai pártot és a szakszervezetekben való munkát is ellenzik) nemzetközi jelenséggé válik, éppúgy, mint a szakítás a „centristák”-kal (vagyis a kautskystákkal, longuetistákkal, „függetlenekkel” stb.). Ám legyen. A szakadás még mindig jobb, mint a zűrzavar, amely a párt ideológiai, elméleti és forradalmi fejlődését, kiforrását és egységes, valóban szervezett, a proletárdiktatúrát tényleg előkészítő gyakorlati munkáját egyaránt akadályozza.
Hadd tegyék próbára magukat a „baloldaliak” a gyakorlatban, nemzeti és nemzetközi méretekben, hadd próbálják meg a proletárdiktatúrát előkészíteni (azután pedig meg is valósítani) szigorúan központosított, vasfegyelemmel bíró párt nélkül, anélkül a képesség nélkül, hogy a politikai és kulturális munka minden területén, annak minden ága és válfaja tekintetében megfelelően kiismernék magukat. A gyakorlati tapasztalat gyorsan meg fogja őket tanítani.
Csakhogy mindent meg kell tenni abban az irányban, hogy a köztünk és a „baloldaliak” között végbemenő szakadás ne nehezítse meg, vagy minél kevésbbé nehezítse meg a munkásmozgalom valamennyi részvevőjének, mindazoknak, akik őszintén és becsületesen a Szovjethatalom és a proletárdiktatúra hívei, a közeljövőben elkerülhetetlenül bekövetkező és szükséges egybeolvadását egy egységes pártban. Oroszországban a bolsevikok különös szerencséje az volt, hogy már jóval a proletárdiktatúráért való közvetlen tömegharc kezdete előtt tizenöt évük volt arra, hogy mind a mensevikek (azaz az opportunisták és a „centristák”), mind a „baloldaliak” elleni harcot rendszeresen és teljesen végigvigyék. Európában és Amerikában ezt a munkát most „erőltetett menetben” kell elvégezni. Egyesek, különösen a sikertelenül vezéri pozícióra törekvők közül, sokáig ragaszkodhatnak tévedéseikhez (ha hiányzik bennük a kellő proletár-fegyelmezettség és nem elég „becsületesek önmagukhoz”), a munkástömegek azonban, amikor az idő majd megérik, könnyen és gyorsan fognak egyesülni maguk is, és könnyen és gyorsan fognak egyesíteni minden őszinte kommunistát egy olyan egységes pártban, amely képes lesz majd megvalósítani a szovjetrendszert és a proletariátus diktatúráját(1).
(1) A „baloldali” kommunistáknak, a parlamentelleneseknek, általában a kommunistákkal való jövendő egybeolvadásával kapcsolatban még a következőket akarom megjegyezni. Amennyire módomban volt megismerkedni a németországi „baloldali” kommunisták és általában a kommunisták újságaival, azt látom, hogy az előbbieknek megvan az az előnyük, hogy jobban tudnak a tömegek között agitálni, mint az utóbbiak. Valami ehhez hasonlót figyeltem meg nem egy ízben — csak éppen kisebb méretekben, egyes helyi szervezetekben, nem pedig országos méretekben — a bolsevik párt története során. Így például 1907—1908-ban a „baloldali” bolsevikok néha és egyes helyeken nagyobb sikerrel agitáltak a tömegek között, mint mi. Ez részben azzal magyarázható, hogy forradalmi pillanatokban, vagy akkor, amikor a forradalomra való visszaemlékezések még elevenek, könnyebb a tömegekhez az „egyszerű” tagadás taktikájával hozzáférni. Ez azonban még nem érv amellett, hogy az ilyen taktika helyes. Mindenesetre a legkisebb kétség sem fér ahhoz, hogy a kommunista pártnak, amely valóban a forradalmi osztály, a proletariátus előőrse, élcsapata akar lenni és amely azonfelül a széles, nemcsak proletár-, hanem a nem-proletár tömegek, a dolgozók és kizsákmányoltak tömegeinek vezetését is meg akarja tanulni, az a kötelessége, hogy mind a városi, a gyári „utca”, mind a falu számára a leghozzáférhetőbb, legérthetőbb, legvilágosabb és legelevenebb módon tudjon propaganda-, szervező és agitációs munkát végezni.
Következő rész: II. A kommunisták és a függetlenek Németországban