Brosúrámban annak a véleményemnek adtam kifejezést, hogy a kommunisták és a függetlenek balszárnya közötti kompromisszum a kommunista mozgalom szempontjából szükséges és hasznos, de megvalósítása nem lesz könnyű. Azok az újságok, amelyeket azóta kaptam, mind az egyik, mind pedig a másik állítást egyaránt megerősítették. A Németországi Kommunista Párt Központi Bizottsága lapjának, a „Vörös Zászló”-nak 32. száma („Die Rote Fahne”, Zentralorgan der Kommun. Partei Deutschlands, Spartakusbund(1), 1920. március 26.) közli ennek a Központi Bizottságnak a Kapp—Lüttwitz-féle katonai „puccs”-ról (vagyis összeesküvésről, kalandról) és a „szocialista kormányról” szóló „nyilatkozatát”. Ez a nyilatkozat tökéletesen helytálló, mind az elvi megállapítás, mind a gyakorlati következtetés szempontjából. Az elvi megállapítás az, hogy a jelen pillanatban nincs meg a proletárdiktatúra „objektív alapja”, minthogy a „városi munkások többsége” a függetlenek mellett van. A következtetés: „a burzsoá-kapitalista pártok kizárásával létrejövő szocialista” kormánynak „lojális ellenzékiséget” (azaz az „erőszakos megdöntés” előkészítéséről való lemondást) ígérnek.
Ez a taktika alapjában véve kétségkívül helyes. De ha nem is térünk ki a fogalmazás apró pontatlanságaira, mégsem szabad elhallgatni azt, hogy nem lehet (a Kommunista Párt hivatalos nyilatkozatában) a szociálárulók kormányát „szocialistának” nevezni, hogy nem lehet a „burzsoá-kapitalista pártok” kizárásáról beszélni, amikor mind a Scheidemannok, mind Kautsky és Crispien úrék pártja kispolgári demokrata párt, nem lehet olyan dolgokat írni, mint a nyilatkozat negyedik pontja, amely így szól:
„... Ha folytatni akarjuk a proletártömegeknek a kommunizmus számára való megnyerését, a proletárdiktatúra fejlődése szempontjából rendkívül fontos az olyan állapot, amikor a politikai szabadság korlátlanul kihasználható és amikor a polgári demokrácia nem léphet fel a tőke diktatúrájaként ...”
Ilyen állapot lehetetlen. A kispolgári vezérek, a német Hendersonok (Scheidemannok) és Snowdenek (Crispienek) nem lépik és nem is léphetik túl a polgári demokrácia kereteit, a polgári demokrácia viszont nem lehet egyéb, mint a tőke diktatúrája. Ezeket az elvileg helytelen és politikailag káros dolgokat, annak a gyakorlati eredménynek a szempontjából, amelyet a Kommunista Párt Központi Bizottsága tökéletesen helyesen igyekezett elérni, egyáltalán le sem kellett volna írni. Ehhez elegendő lett volna azt mondani (ha az ember a parlamenti szokásoknak megfelelően udvarias akar maradni), hogy amíg a városi munkások többsége a függetleneket követi, mi, kommunisták, nem akadályozhatjuk meg ezeket a munkásokat abban, hogy az utolsó kispolgári demokratikus (azaz szintén „burzsoá-kapitalista”) illúziókból, a „saját” kormányukkal kapcsolatban szerzett tapasztalatok árán ábránduljanak ki. Ez elegendő a kompromisszum megindokolására, amely valóban szükséges és amelynek abban kell állnia, hogy bizonyos időre lemondunk azon kormány erőszakos megdöntésének kísérletéről, amelyben a városi munkások többsége bízik. A mindennapi tömegagitációban pedig, amelyet nem kötnek a hivatalos, parlamenti udvariasság korlátai, természetesen hozzá lehetne tenni: hadd leplezzék le a Scheidemann-féle gazemberek és a Kautsky—Crispien-féle filiszterek a gyakorlatban, hogy mennyire lóvá vannak téve ők maguk, és mennyire lóvá teszik ők a munkásokat; az ő „tiszta” kormányuk a „legtisztábban” fogja elvégezni ezt, a szocializmus, a szociáldemokrácia és a szociálárulás egyéb válfajainak Augiász-istállóját „kitisztító” munkát.
A „Németországi Független Szociáldemokrata Párt” jelenlegi vezéreinek igazi mivolta (azoké a vezéreké, akikről helytelenül mondják azt, hogy már elvesztették minden befolyásukat, s akik valójában még veszedelmesebbek a proletariátusra nézve, mint a magyar szociáldemokraták, akik kommunistáknak nevezték magukat és „támogatást” ígértek a proletariátus diktatúrájának) ismételten megnyilvánult a német Kornyilov-kaland, azaz Kapp és Lüttwitz úr államcsínyje idején(2). Röviden, de velősen bizonyítja ezt két kis cikk, Karl Kautsky „Döntő órák” („Entscheidende Stunden”) c. cikke a „Freiheit” („Szabadság”, a függetlenek lapja) 1920 március 30-i számában és Arthur Crispien „A politikai helyzethez” c. cikke (1920 április 14., ugyanott). Ezek az urak egyáltalán nem képesek forradalmárok módjára gondolkozni és ítélni. Ezek siránkozó kispolgári demokraták, akik ezerszerte veszedelmesebbek a proletariátusra nézve, ha a Szovjethatalom és a proletárdiktatúra hívének nyilvánítják magukat, mert valójában minden nehéz és veszedelmes percben elkerülhetetlenül árulást fognak elkövetni... mégpedig abban a „legőszintébb” meggyőződésben, hogy segítenek a proletariátusnak! Hiszen a magyar szociáldemokraták, akik kommunistáknak keresztelkedtek át, szintén „segíteni” akartak a proletariátusnak, amikor gyávaságból és jellemtelenségből a Tanácshatalom helyzetét Magyarországon reménytelennek tartották és siránkozni kezdtek az antant-tőkések és az antant-hóhérok ügynökei előtt.
(1) — Spartakus-szövetség. — Szerk.
(2) Rendkívül érthetően, röviden és pontosan, marxista módon világítja meg ezt egyebek közt az osztrák kommunista párt kitűnő újsága, a „Vörös Zászló”, 1920 március 28-i és 30-i számában („Die Rote Fahne”, Wien, 1920 266. és 267. szám; L. L. „Ein neuer Abschnitt der deutschen Revolution”) (— „A német forradalom új szakasza”. — Szerk.).