Csakhogy Bordiga elvtárs és „baloldali” barátai Turati úr és társai ellen irányuló helyes kritikájukból azt a helytelen következtetést vonják le, hogy a parlamentben való részvétel általában káros. Az olasz „baloldaliak” e nézet védelmére a komoly érveknek még csak árnyékát sem tudják felhozni. Egyszerűen nem ismerik (vagy igyekeznek elfelejteni) a burzsoá parlamentek valóban forradalmi és kommunista, a proletárforradalom előkészítése szempontjából kétségkívül hasznos kihasználásának nemzetközi példáit. Egyszerűen nem tudják elképzelni az „újat” és nagy hangon, végtelen ismétlésekbe bocsátkozva, arról beszélnek, hogyan festett a parlamentarizmus „régi”, nem bolsevik szellemben történő kihasználása.
Éppen ez a legfőbb hibájuk. A kommunizmusnak nemcsak a parlamenti, hanem minden tevékenységi területen elvileg újat kell teremtenie (erre viszont hosszú, állhatatos, kitartó munka nélkül nem képes), elvileg újat, ami gyökeresen szakít a II. Internacionále hagyományaival (egyidejűleg azonban megőrzi és továbbfejleszti azt, ami benne jó volt).
Vegyük például az újságírói munkát. Az újságok, brosúrák és felhívások szükséges propagandista, agitációs és szervező munkát végeznek. Újságírói apparátus nélkül csak valamennyire is civilizált országban nem lehet meg semmilyen tömegmozgalom. És semmiféle siránkozás a „vezérek ellen”, semmiféle esküdözés és fogadkozás, hogy meg fogjuk őrizni a tömegek tisztaságát a vezérek befolyásától — nem mentesít bennünket annak a szükségességétől, hogy erre a munkára burzsoá és értelmiségi körökből származó embereket használjunk fel, nem mentesít bennünket a polgári-demokrata, „magántulajdonosi” légkörtől és környezettől, amelyben a kapitalizmus idején ezt a munkát végzik. Sőt, még két és fél évvel a burzsoázia megdöntése után, a politikai hatalomnak a proletariátus által való meghódítása után is tömeges méretekben látjuk magunk körül a polgári-demokratikus, magántulajdonosi viszonyoknak ezt a légkörét, ezt a környezetét (parasztok, kézművesek).
A parlamentarizmus a munka egyik formája, az újságírás a munka másik formája. Mind a kettő tartalma lehet kommunista tartalom és mind a kettő tartalmának kommunista tartalomnak is kell lennie, ha mind az egyik, mind a másik területen igazi kommunisták, egy igazi proletár tömegpárt tagjai dolgoznak. De sem az egyik, sem a másik munkaterületen — semmilyen munkakörben, sem a kapitalizmus idején, sem a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet folyamán — nem lehet elkerülni azokat a nehézségeket, azokat a sajátos feladatokat, amelyekkel a proletariátusnak meg kell birkóznia, és amelyeket meg kell oldania, hogy a burzsoá környezetből származó elemeket a saját céljai érdekében felhasználja, hogy a burzsoá-intellektuel előítéleteket és befolyásokat leküzdje, hogy a kispolgári környezet ellenállását gyengítse (a továbbiak során pedig ezt a környezetet teljesen át is alakítsa).
Vajon az 1914—1918-as háború előtt nem láttunk-e minden országban rendkívül nagyszámú példát arra, hogy fölöttébb „baloldali” anarchisták, szindikalisták és mások támadták a parlamentarizmust, csúfolták az elpolgáriasodott, elposványosodott szocialista parlamenti politikusokat, ostorozták törtetésüket stb. stb., ők maguk pedig az újságírás révén, a szindikátusokban (szakszervezetekben) végzett munkájuk révén ugyanilyen polgári karriert futottak be? Vajon Jouhaux és Merrheim urak példája, ha csak Franciaországra akarunk szorítkozni, nem jellegzetes-e?
A parlamentben való részvétel „elvetésének” gyerekes volta éppen abban rejlik, hogy a munkásmozgalmon belül ható burzsoá-demokratikus befolyások elleni harc nehéz feladatát ilyen „egyszerű”, „könnyű”, állítólag forradalmi módon akarják „megoldani”, valójában azonban csak a saját árnyékuktól futamodnak meg, csupán szemet hunynak a nehézségek fölött, csak szavakkal igyekeznek azokat elintézni. A legszemérmetlenebb törtetés, a parlamenti mandátumok burzsoá módon való kihasználása, a parlamenti munka égbekiáltóan reformista eltorzítása, a közönséges nyárspolgári begyepesedettség, mindezek kétségtelenül olyan megszokott és szerfölött jellemző vonások, amelyeket a kapitalizmus mindenütt, mégpedig nemcsak a munkásmozgalmon kívül, de azon belül is létrehoz. A kapitalizmus és az általa létrehozott burzsoá környezet azonban (amely még a burzsoázia uralmának megdöntése után is csak igen lassan tűnik el, mert a parasztság egyre újra szüli a burzsoáziát) kivétel nélkül a munka és az élet minden területén megteremti a lényegében azonos, megnyilatkozásában csekély eltérést felmutató burzsoá karrierhajhászást, nemzeti sovinizmust, nyárspolgári elposványosodást stb.
Ti a magatok szemében „szörnyen forradalminak” tűntök fel, kedves bojkottisták és antiparlamentaristák, valójában pedig megijedtetek a munkásmozgalmon belüli burzsoá befolyások elleni harc aránylag kis nehézségeitől, holott győzelmetek, azaz a burzsoázia uralmának megdöntése és a politikai hatalomnak a proletariátus által való meghódítása ugyanezeket a nehézségeket még nagyobb, hasonlíthatatlanul nagyobb mértékben fogja előidézni. Gyerekes módon megijedtetek a kis nehézségtől, amely ma vár rátok, de nem értitek meg, hogy holnap és holnapután mégis csak meg kell tanulnotok, alaposan meg kell tanulnotok leküzdeni az ugyanilyen természetű, de hasonlíthatatlanul jelentősebb méretű nehézségeket.
A Szovjethatalom idején a ti és a mi proletárpártunkba még több burzsoá értelmiségi elem fog beférkőzni. Beférkőznek majd a Szovjetekbe is, a bíróságokba is, a közigazgatásba is, mert a kommunizmust nem építhetjük máskép, nincs miből építenünk, mint a kapitalizmus által teremtett emberanyagból, mert nem lehet elkergetni és megsemmisíteni a burzsoá értelmiséget, hanem le kell győzni, át kell alakítani, át kell gyűrni, át kell nevelni, mint ahogyan a proletariátus diktatúrája talaján hosszas harcban kell átnevelni magukat a proletárokat is, akik saját kispolgári előítéleteiktől nem egyszerre, nem csoda útján, nem a szűzanya parancsára, nem valami jelszó, határozat, rendelet parancsára szabadulnak meg, hanem csak a kispolgári tömegbefolyások ellen folytatott hosszú és fáradságos tömegharc útján. A Szovjethatalom idején ugyanazok a feladatok, amelyeket az antiparlamentarista most egyetlen kézlegyintéssel oly büszkén, oly gőgösen, oly könnyelműen, oly gyerekes módon elvet — ugyanezek a feladatok felélednek a Szovjeteken belül, a szovjet közigazgatáson belül, a szovjet „jogvédők” körében (Oroszországban mi megszüntettük és helyesen tettük, hogy megszüntettük a burzsoá ügyvédi kart, de újjáéled nálunk a „szovjet” „jogvédők”(1) leple alatt). A szovjet mérnökök körében, a szovjet tanítók körében, a szovjet gyárak kiváltságos, azaz a legmagasabb szakképzettségű és legkedvezőbb helyzetben levő munkásai között azt látjuk, hogy mindúntalan felelevenednek kivétel nélkül mindazok a negatív vonások, amelyek a polgári parlamentarizmust jellemzik és csak a proletár szervezettség és fegyelem ismételt, fáradhatatlan, tartós, szívós harca útján fogjuk ezt a bajt — fokozatosan — leküzdeni.
A burzsoázia uralma idején természetesen igen „nehéz” leküzdeni a burzsoá szokásokat a saját pártunkban, azaz a munkáspártban: „nehéz” kiűzni a pártból a megszokott polgári előítéletek által reménytelenül megrontott parlamenti vezéreket, „nehéz” alávetni a proletárfegyelemnek a (bizonyos, bár igen korlátolt számban) feltétlenül szükséges polgári származású elemeket, „nehéz” megteremteni a polgári parlamentben a munkásosztályhoz teljesen méltó kommunista frakciót, „nehéz” elérni, hogy a kommunista parlamenti politikusok ne játsszanak burzsoá-parlamenti türelemjátékot, hanem a legfontosabb munkával, a tömegek közötti propaganda-, agitációs és szervezőmunkával foglalkozzanak. Mindez „nehéz”, szó se róla, nehéz volt Oroszországban, még hasonlíthatatlanul nehezebb Nyugat-Európában és Amerikában, ahol sokkal erősebb a burzsoázia, erősebbek a polgári-demokratikus hagyományok stb.
De mindezek a „nehézségek” egyenesen gyerekes nehézségek azokhoz a tökéletesen azonos fajtájú feladatokhoz képest, amelyeket a proletariátusnak mindenképpen elkerülhetetlenül meg kell oldania azért is, hogy győzzön, de a proletárforradalom idején és a hatalomnak a proletariátus által való megragadása után is. Ezekhez az igazán óriási feladatokhoz képest, amikor a proletárdiktatúra idején a parasztok és kistermelők millióit, az alkalmazottak, hivatalnokok, polgári értelmiségiek százezreit kell átnevelni, valamennyiüket a proletár államnak és a proletár vezetésnek kell alárendelni, le kell bennük győzni a burzsoá szokásokat és hagyományokat — ezekhez az óriási feladatokhoz képest gyerekesen könnyű feladat az, hogy a burzsoázia uralma idején, a polgári parlamentben, megteremtsük az igazi proletárpárt valóban kommunista frakcióját.
Ha a „baloldali” és parlamentellenes elvtársak most nem tanulják meg még az ilyen kis nehézségek leküzdését sem, akkor bízvást elmondhatjuk, hogy vagy nem lesznek képesek megvalósítani a proletárdiktatúrát és nem lesznek képesek széles méretekben alávetni maguknak és átgyúrni a burzsoá értelmiségieket és a burzsoá intézményeket, vagypedig kénytelenek lesznek sebtében megtanulni azt, amit nem tudnak s az ilyen sietséggel óriási kárt fognak okozni a proletariátus ügyének, a szokottnál több hibát fognak elkövetni, az átlagosnál nagyobb gyengeséget és ügyetlenséget fognak tanúsítani stb. stb.
Amíg a burzsoázia uralma meg nem dőlt, és amíg azután teljesen el nem tűnt a kisgazdaság és a kisárutermelés, addig a burzsoá környezet, a tulajdonnal járó szokások, a nyárspolgári hagyományok a munkásmozgalmon kívül is, belül is rontani fogják a proletármunkát, mégpedig nemcsak egy munkakörben, a parlamenti munka terén, hanem elkerülhetetlenül a társadalmi tevékenység minden néven nevezendő területén, a kulturális és politikai munka kivétel nélkül minden ágában. És a legnagyobb hiba, amelyért később múlhatatlanul lakolnunk kell majd, az, ha bármely munkaterületen akárcsak egy „kellemetlen” feladatot vagy nehézséget is kézlegyintéssel próbálunk elintézni, vagy megpróbálunk elzárkózni előle. Tanulnunk kell és meg kell tanulnunk dolgozni kivétel nélkül minden munka- és működési területen, meg kell tanulnunk mindenütt és minden helyen leküzdeni minden nehézséget és minden burzsoá maradványt, hagyományt, szokást. A kérdést máskép kezelni egyszerűen komolytalan, egyszerűen gyerekes dolog.
1920. május 12.
(1) „Szovjet“ „jogvédők“ — a jogvédők kollégiumai (testületei); ezeket 1918 februárjában alakították meg a Munkás-, Katona-, Paraszt- és Kozákküldöttek Szovjetjei mellett. 1920 októberében a jogvédők kollégiumait megszüntették. — Szerk.