Különböző összefüggésekben már többször esett szó az Angliába költözött írekről. Most közelebbről megvizsgáljuk az ír bevándorlás okait és következményeit.
Az angol ipar nem fejlődhetett volna olyan gyorsan, ha Angliának nem állt volna rendelkezésére egy olyan tartalék, mint Írország nagyszámú és szegény népessége. Az írnek odahaza nem volt vesztenivalója, Angliában viszont sokat nyerhetett, s amióta Írországban megtudták, hogy a Szt. György-csatorna keleti oldalán izmos karok biztos munkát és jó bért kaphatnak, az írek csapatostól jöttek át minden évben. Az ilymódon bevándoroltak számát jelenleg több mint egymillióra becsülik, és évente még mintegy ötvenezren vándorolnak be, akik csaknem kivétel nélkül ipari kerületekben, különösen nagyvárosokban telepednek le, ahol a népesség legalsóbb rétegét alkotják. Például Londonban 120 000, Manchesterben 40 000, Liverpoolban 34 000, Bristolban 24 000, Glasgow-ban 40 000, Edinburgh-ben 29 000 szegény ír él.1 Ezek az emberek, akik szinte minden civilizáció nélkül nőttek fel, akik gyermekkoruk óta hozzászoktak mindenféle nélkülözéshez, akik faragatlanok, iszákosak és nem törődnek a jövővel, Angliába érkezve magukkal hozzák durva szokásaikat, és beoltják az angol lakosságnak abba a rétegébe, amelyet amúgy is kevéssé érdekel a műveltség és erkölcs. De adjuk át a szót Thomas Carlyle-nak:3
„Összes fő- és mellékutcáinkon lépteh-nyomon vad milesi arcok1 bukkannak a szemünk elé; lerí róluk az álnok ravaszság, a romlottság, a korlátoltság, a nyomor és a kajánság. Az angol kocsis, elhaladva a milesi mellett, ostorával feléje csap és átkozza, ez pedig odatartja kalapját és koldul. Az ír a legnagyobb csapás, amellyel az országnak meg kell küzdenie. A rongyos, elvadultan vigyorgó ír kéznél van mindenütt, minden munkát vállal, ahol csak erős karra és erős hátra van szükség, s olyan bérért vállalja, amelyen csak burgonyát vehet. Csak sóra van szüksége fűszerül; boldogan meghál bármely disznó- vagy kutyaólban, meghúzza magát a csűrben; rongyokból összefércelt ruhát visel, úgyhogy ennek levetése és felöltése igen nehéz művelet, amelyre csak ünnepnapokon vagy különösen jó időben vállalkozik. Az angol, ha nem képes ilyen feltételekkel dolgozni, kenyér nélkül marad. A civilizálatlan ír, nem képességeivel, hanem éppen az ellenkezőjével, kiszorítja a bennszülött angolt és elfoglalja helyét. Piszokban él, semmivel sem törődik, ravaszságon töri a fejét, ittasan garázdálkodik, a züllés és a rendbontás góca. Az, aki még úszni törekszik, még a felszínen igyekszik maradni, itt példáját láthatja annak, hogyan létezhet az ember úszás nélkül, a fenékre süllyedve. — — — Ki ne látná, hogy az angol munkások legalsóbb rétegének helyzete egyre hasonlóbbá válik az ír munkások helyzetéhez, akik az összes piacokon konkurálnak velük; hogy minden olyan munkát, amely csupán testi erővel, különösebb jártasság nélkül is elvégezhető, nem angol bérért végeznek, hanem annyiért, ami közel jár az ír munkásokéhoz, vagyis valamivel többért, mint amennyi elegendő, hogy »évente harminc hétig a legrosszabb minőségű burgonyával félig-meddig csillapítsák éhségüket«, — valamivel többért, de minden új hajóval, mely Írországból érkezik, egyre közelebb jutnak ehhez a végcélhoz.”
Carlyle-nak — az ír nemzeti jelleg túlzott és egyoldalú elítélését kivéve — tökéletesen igaza van ebben. Ezek az ír munkások, akik a hajók fedélzetén, gyakran barmok módjára összezsúfolva, négy pennyért (3½ ezüstgarasért) utaznak Angliába, mindenüvé befészkelik magukat. A legrosszabb lakások is megfelelnek nekik, ruházatukkal nemigen törődnek, amíg csak egy szál cérna összetartja a rongyokat, a cipőt nem ismerik; táplálékuk burgonya és kizárólag csak burgonya, s amit ezenfelül keresnek, elisszák — mire kell az ilyen embereknek nagy bér? Minden nagyváros legrosszabb negyedeiben írek laknak; mindenütt, ahol különösen nagy a piszok és düledeznek a házak, bizonyosak lehetünk benne, hogy főleg kelta arcokat fogunk látni, amelyek első pillantásra megkülönböztethetők a bennszülöttek szász vonásaitól, és éneklő, hehezetes kiejtésüket fogjuk hallani, melyről az igazi ír sohasem szokik le. Sőt Manchester legnépesebb részeiben olykor ír-kelta nyelven hallottam beszélni. A pincelakó családok többsége majdnem mindenütt ír eredetű. Egyszóval az írek — mint dr. Kay mondja [7. old.] — felfedezték, mennyi az életszükségletek minimuma és most az angol munkásokat is megtanítják erre. A piszkot és az iszákosságot is magukkal hozták. A tisztátlanság, amely az írek második természete lett, a falun, ahol a lakosság szétszórtan él, nem olyan ártalmas, de itt, a nagyvárosokban, a lakosság koncentrációja miatt félelmetessé válik, és komoly veszéllyel fenyeget. A milesi, ahogy odahaza megszokta, itt is az ajtó elé önt minden szennyet és hulladékot, s így keletkeznek azok a pocsolyák és szemétdombok, amelyek berondítják a munkásnegyedeket és dögletessé teszik a levegőt. Mint odahaza, itt is a házhoz építi a disznóólát, és ha ezt nem teheti, a disznó vele hál a szobában. A nagyvárosi állattenyésztésnek ez az új, abnormális módja egészen ír eredetű; az ír úgy ragaszkodik a disznajához, mint az arab a lovához, de azzal a különbséggel, hogy az ír eladja a disznót, mihelyt meghízott és levágható — különben vele eszik, vele alszik, gyermekei játszanak vele, lovagolnak rajta, és a disznóval együtt henteregnek a sárban, amint ez Anglia minden nagyvárosában igen sokszor látható. És hogy milyen piszok van a házakban, milyen barátságtalanok a lakások, az leírhatatlan. Az ír nem szokott bútorhoz — egy rakás szalma, pár rongydarab, amelyet már sehogy sem vehet fel: ez az ír ágya. Egy darab fa, egy széttört szék, asztal helyett egy öreg láda — többre nincs szüksége; egy teáskanna, néhány fazék és törött cserépedény teljesen elegendő, hogy berendezze konyháját, amely egyszersmind háló- és lakószoba is. És ha nincs tüzelője, minden éghető dolog, ami keze ügyébe akad, szék, ajtófélfa, párkány, padló, ha van ilyesmi, a kályhába vándorol. S minek a sok hely? Odahaza agyagviskója csak egy helyiségből állt, ez elég volt mindenre; Angliában sincs többre szüksége a családnak. Ha ma olyan általános lett, hogy sokan összezsúfolva laknak egyetlen szobában, ezt is főleg az ír bevándorlók honosították meg. De a szegény ördögnek is szüksége van valamilyen élvezetre, és mivel a társadalom megfosztotta minden egyéb élvezettől, elmegy és pálinkát iszik. Az ír számára csak a pálinka teszi elviselhetővé az életet, — a pálinka, meg gondtalan, vidám természete; ez az oka annak, hogy imádja a pálinkát és leissza magát a sárga földig. Déli, könnyelmű jelleme, szinte vademberi durvasága, minden emberibb élvezetnek, amelyre éppen elvadultsága miatt képtelen, teljes megvetése, a piszok és a szegénység, mindez hajlamossá teszi az iszákosságra — túlontúl nagy a kísértés, nem képes ellenállni, és mihelyt pénzhez jut, azonnal felönt a garatra. Mit is tehetne egyebet? Hogyan vádolhatja őt az a társadalom, amely olyan mélyre taszította, hogy szinte szükségszerűen iszákossá kell válnia, amely teljesen elhanyagolja és elvadulni hagyja, — hogyan vádolhatja ez a társadalom, ha valóban részegessé válik?
Ilyen konkurenssel kell megküzdenie az angol munkásnak — egy konkurenssel, aki a lehető legalacsonyabb fokon áll, mely civilizált országban egyáltalán elképzelhető, és akinek éppen ezért kevesebb bérre van szüksége, mint más munkásnak. Ezért nem is lehet másképp, mint ahogy Carlyle mondja: az angol munkás bérét minden munkaágban, ahol ír munkás konkurálhat vele, egyre mélyebbre szorítják. És sok ilyen munkaág van. A kevés vagy egyáltalán semmi szakértelmet sem kívánó munkaágak nyitva állnak az ír munkás előtt. Persze a hosszú tanulóidőt vagy huzamosabb ideig tartó rendszeres tevékenységet követelő munkákra a hanyag, állhatatlan és korhely ír teljesen alkalmatlan. Ahhoz, hogy mechanikus legyen (mechanic-nek neveznek angolul a gépgyártásban foglalkoztatott minden munkást), ahhoz, hogy gyári munkás legyen, előbb el kellene sajátítania az angol civilizációt, át kellene vennie az angol szokásokat, egyszóval voltaképpen angollá kellene válnia. Ahol azonban egyszerű, kevésbé pontos munkáról van szó, ahol inkább erő, mint ügyesség szükséges, az ír épp olyan jó, mint az angol. Ezért ezekben a munkaágakban túlnyomóan íreket látunk: a kéziszövők, kőmüvessegédek, teherhordók és napszámosok stb. között rengeteg az ír, és ennek a nemzetnek a behatolása itt igen sokban hozzájárult a bérek süllyedéséhez és a munkásosztály helyzetének rosszabbodásához. És bár a más munkaágakba behatolt írek kénytelenek voltak némileg civilizálódni, még mindig éppen elég jellegzetességét őrizték meg korábbi életmódjuknak, hogy angol munkástársaikra itt is züllesztő hatással legyenek — nem beszélve arról a befolyásról, amely az ír környezetnek amúgy is szükségszerű következménye. Mert ha meggondoljuk, hogy majdnem minden nagyvárosban a munkások egyötöde vagy egynegyede ír bevándorló, vagy ezeknek ír szennyben felnőtt ivadéka, akkor nem csodálkozhatunk azon, hogy az egész munkásosztály élete, erkölcse, szellemi és morális állapota, egész jelleme nagymértékben az írekéhez hasonult, akkor megérthetjük, hogy az angol munkásoknak a modern ipar és közvetlen következményei által előidézett amúgy is felháborító helyzete hogyan válhatott még megalázóbbá.
1 Archibald Alison, High Sheriff of Lanarkshire: „The Principles of Population and their
Connection with Human Happiness", 2 köt., 1840 [I. köt. 528—530. old.]. — Ez az
Alison a francia forradalom történetírója2 és, akárcsak fivére, dr. W. P. Alison,
vallásos tory. — Engels jegyzete.
2 A. Alison: „History of Europe from the Commencement of the French Revolution”
3 „Chartism”, 28., 31. old. stb. — Engels jegyzete.
4 Miles Írország ősi kelta királyainak neve. — Engels jegyzete.
Következő rész: Következmények