„A lét logikai alaptulajdonságairól szóló első és legfontosabb tétel az ellentmondás kizárására vonatkozik. Az ellentmondó olyan kategória, mely csak a gondolati kombinációhoz, de semmiféle valósághoz nem tartozhatik. A dolgokban nincsenek ellentmondások, vagy más szavakkal, a reálisnak tételezett ellentmondás [Widerspruch] maga a képtelenség [Widersinn] csúcspontja [...] Az ellentett irányban egymással mérkőző erők antagonizmusa éppenséggel az alapformája minden akciónak a világ és lényei létezésében. Az elemek és az egyének erőirányának ez az ellenkezése [Widerstreit] azonban a legtávolabbról sem esik egybe az ellentmondás-abszurditások gondolatával [...] Itt elégedettek lehetünk azzal, hogy a ködöket, amelyek a logika állítólagos misztériumaiból felszállni szoktak, a reális ellentmondás valóságos abszurditásáról adott világos kép révén eloszlattuk és kimutattuk annak a tömjénnek a haszontalanságát, melyet az ellentmondás-dialektikának az antagonista világszkematika helyébe becsempészett és nagyon is otrombán faragott fabábujára itt-ott eltékozoltak.”

Ez jóformán minden, amit a „Kursus der Philosophie” a dialektikáról mond. A „Kritische Geschichte” ellenben egészen másként bánik el az ellentmondás-dialektikával és vele együtt nevezetesen Hegellel.

„Az ellentmondó ugyanis a hegeli logika vagy jobbanmondva logosz-tan szerint nem netán a természeténél fogva másként, mint szubjektívnek és tudatosnak el sem képzelhető gondolkodásban, hanem magukban a dolgokban és folyamatokban” objektíve „van meg és bennük úgyszólván testiségesen fellelhető, úgyhogy a képtelenség nem marad meg a gondolat lehetetlen kombinációjának, hanem tényleges hatalommá válik. Az abszurdum valósága a logika és logikátlanság hegeli egységének első hitcikkelye [...] Minél ellentmondóbb, annál igazabb, vagy más szavakkal: minél abszurdabb, annál hihetőbb — ez a még csak nem is újonnan feltalált, hanem a kinyilatkoztatási teológiából és a misztikából átvett maxima az úgynevezett dialektikus elvnek meztelen kifejezése.”

A két idézett hely gondolattartalma abban a tételben foglalódik össze, hogy ellentmondás = képtelenség, és ennélfogva a valóságos világban nem fordulhat elő. Meglehet, hogy ez a tétel a különben eléggé egészséges emberi értelemmel bíró emberek számára ugyanolyan magától értetődő érvényű, mint az, hogy ami egyenes, az nem lehet görbe, és ami görbe, az nem lehet egyenes. A differenciálszámítás azonban, az egészséges emberi értelem minden tiltakozása ellenére, az egyenest és a görbét bizonyos körülmények között mégis egyenlővé teszi, és ezzel olyan eredményeket ér el, amilyenek az egyenes és görbe azonosságának képtelen voltához makacsul ragaszkodó egészséges emberi értelemtől soha nem telnének ki. És a jelentős szerep után, melyet az úgynevezett ellentmondás-dialektika a filozófiában a legrégibb görögöktől kezdve mostanáig játszott, még Dühring úrnál erősebb ellenfélnek is kötelessége lett volna, hogy különb érvekkel szálljon szembe vele, mint egy állítással és sok szitkozódással.

Mindaddig, amíg a dolgokat mint nyugvókat és életteleneket, mindegyiket önmagában, egymás mellett és után vizsgáljuk, mindenesetre nem bukkanunk bennük ellentmondásokra. Találunk itt bizonyos tulajdonságokat, melyek részben közösek, részben különbözők, sőt egymásnak ellentmondók, de ez esetben különböző dolgokra oszlanak el és ilymódon nem tartalmaznak magukban ellentmondást. Amennyire a vizsgálódásnak ez a területe elnyúlik, addig beérhetjük a közönséges, metafizikai gondolkodásmóddal is. De egészen más a helyzet, mihelyt a dolgokat mozgásukban, változásukban, életükben, kölcsönös egymásrahatásukban vizsgáljuk. Ekkor tüstént ellentmondásokba kerülünk. Maga a mozgás ellentmondás; már az egyszerű mechanikai helyváltoztató mozgás is csak azáltal mehet végbe, hogy valamely test egy és ugyanazon időpontban egy helyen és egyszersmind egy másik helyen, egy és ugyanazon a helyen és nem azon a helyen van. És ennek az ellentmondásnak a folytonos tételezése és egyidejű megoldása éppen a mozgás.

Itt tehát olyan ellentmondás van, amely „magukban a dolgokban és folyamatokban objektíve megvan és bennük úgyszólván testiségesen fellelhető”. És mit szól ehhez Dühring úr? Azt állítja, hogy mostanáig egyáltalában „nincs híd a racionális mechanikában a szigorúan statikai és a dinamikai között”. Az olvasó most végre észreveszi, mi búvik meg Dühring úr e kedvenc frázisa mögött; semmi egyéb, mint ez: a metafizikailag gondolkodó értelem abszolúte nem juthat el a nyugalom gondolatától a mozgáséhoz, mert itt a fenti ellentmondás elzárja előle az utat. Számára a mozgás, mert ellentmondás, tisztára felfoghatatlan. És amikor a mozgás felfoghatatlanságát állítja, akarata ellenére maga elismeri ennek az ellentmondásnak a létezését, elismeri tehát, hogy van egy magukban a dolgokban és folyamatokban objektíve meglevő ellentmondás, amely méghozzá tényleges hatalom.

Ha már az egyszerű mechanikai helyváltoztató mozgás ellentmondást foglal magában, úgy méginkább az anyag magasabb mozgási formái és egész különösen a szerves élet és fejlődése. Láttuk fentebb, hogy az élet mindenekelőtt éppen abban áll, hogy egy lény minden pillanatban ugyanaz és mégis valami más. Az élet tehát szintén egymagukban a dolgokban és folyamatokban meglevő, önmagát folytonosan tételező és megoldó ellentmondás; és mihelyt az ellentmondás véget ér, véget ér az élet is, beáll a halál. Ugyanígy láttuk, hogy az ellentmondásokat a gondolkodás területén sem kerülhetjük el, és hogy hogyan oldódik meg például a belsőleg korlátlan emberi megismerőképesség és annak csupa külsőleg korlátozott és korlátozottan megismerő emberekben való valóságos létezése közötti ellentmondás a nemzedékeknek számunkra legalábbis gyakorlatilag végnélküli egymásrakövetkezésében, a végtelen progresszusban.

Említettük már, hogy a felsőbb matematikának egyik fő alapzata az az ellentmondás, hogy egyenes és görbe bizonyos körülmények között ugyanaz legyen. A felsőbb matematika azt a másik ellentmondást is összehozza, hogy vonalak, amelyek egymást szemünk láttára metszik, metszési pontjuktól már öt-hat centiméternyire mégis párhuzamosaknak, olyanoknak számítanak, amelyek még végtelen meghosszabbítás esetén sem metszhetik egymást. És mégis, ezekkel s még jóval erősebb ellentmondásokkal nemcsak helyes, hanem az alsóbb matematika számára teljesen elérhetetlen eredményeket is hoz létre.

De már ez utóbbiban is hemzsegnek az ellentmondások. Ellentmondás például, hogy A gyöke hatványa legyen, és mégis A^1/2 = √A. Ellentmondás, hogy egy negatív nagyság valaminek a négyzete legyen, mert minden negatív nagyság önmagával szorozva pozitív négyzetet ad. A mínusz egy négyzetgyöke ennélfogva nemcsak ellentmondás, hanem méghozzá abszurd ellentmondás, valóságos képtelenség. És √-1 mégis sok esetben szükségszerű eredménye helyes matematikai operációknak; sőt mi több, hol volna a matematika, az alsóbb is, a felsőbb is, ha megtiltanák neki, hogy √-1-gyel operáljon?

A változó nagyságok tárgyalásával maga a matematika a dialektikai területre lép, és jellemző módon egy dialektikus filozófus, Descartes volt az, aki ezt a haladást a matematikába bevitte. Ahogy a változó nagyságok matematikája viszonylik a változatlan nagyságokéhoz, úgy viszonylik egyáltalában a dialektikus gondolkodás a metafizikaihoz. Ami semmiképpen sem akadályozza meg azt, hogy a matematikusok zöme a dialektikát csak matematikai területen ismeri el, s hogy elegen akadnak közöttük olyanok, akik a dialektikus úton nyert módszerekkel teljesen a régi, korlátozott, metafizikai módon operálnak tovább.

Dühring úr erő-antagonizmusára és antagonisztikus világszkematikájára közelebbről kitérnünk csak akkor volna lehetséges, ha e témáról valamivel többet nyújtott volna, mint — a puszta frázist. Azután, hogy ezt tető alá hozta, az antagonizmust sem a világszkematikában, sem a természetfilozófiában egyetlenegyszer sem mutatja be nekünk működésben, ami a legékesebb vallomás arra nézve, bogy Dühring úr ezzel „az alapformájával minden akciónak a világ és lényei létezésében” abszolúte semmi pozitívat elkezdeni nem tud. Valójában ha valaki lesüllyesztette Hegelnek a „lényegről szóló tanát” az ellentett irányban, de nem ellentmondásokban mozgó erők sekélyességéig, mindenesetre legjobban teszi, ha e közhely minden alkalmazása elől kitér.

A további támpontot antidialektikus dühe kiöntésére Dühring úrnak Marx „Tőké”-je szolgáltatja.

„A természetes és érthető logikának a hiánya, amely által a dialektikus-kusza egymásbahurkolódások és képzet-arabeszkek kitüntetik magukat [...] már az eddig meglevő részre alkalmazni kell azt az elvet, hogy egy bizonyos tekintetben és egyáltalában is” (!) „egy ismert filozófiai előítélet szerint mindent bármiben és bármit mindenben kell keresni, s hogy e zagyva és zavaros elképzelés következtében végül minden egyre megy.” Az ismert filozófiai előítéletbe való eme bepillantása teszi azután Dühring urat arra is képessé, hogy biztossággal megjósolhassa, hogy mi lesz a marxi gazdaságtani filozofálásnak a „vége”, tehát hogy mi lesz a „Tőke” következő köteteinek a tartalma — pontosan hét sorral ama kijelentése után, miszerint „ám valóban nem lehet kiszámítani, hogy — emberileg és magyarán szólva — tulajdonképpen mi következhetik még a két” (utolsó) „kötetben”.¹

Nem először történik azonban, hogy Dühring úr írásai azokhoz a „dolgokhoz” tartozóknak bizonyulnak, amelyekben „az ellentmondó objektíve van jelen s bennük úgyszólván testiségesen fellelhető”. Ami korántsem akadályozza őt abban, hogy győzedelmesen így folytassa: „De az egészséges logika előreláthatólag mégis diadalmaskodni fog karikatúrája felett [...] Az előkelősködés és a dialektikus titokzatoskodás senkit, akiben maradt még egy kevés egészséges ítélet, nem fog arra bírni, hogy a gondolatok és a stílus ily idomtalanságaival [...] foglalkozzék. A dialektikus badarságok utolsó maradványainak elhalásával a félrevezetésnek ez az eszköze [...] el fogja veszíteni megtévesztő befolyását, és senki sem fogja többé hinni, hogy muszáj gyötrődnie avégett, hogy mély bölcsesség nyomára akadjon ott, ahol a kuszaságok megtisztított magva a legjobb esetben közönséges elméletek, ha ugyan nem közhelyek vonásait mutatja [...] Teljesen lehetetlen a logosz-tan mértékadása szerinti” (marxi) „egymásbahurkolódásokat visszaadni az egészséges logika prostituálása nélkül.” Marx módszere abban áll, hogy „hívői számára dialektikai csodákat hajt végre”, és így tovább.

Itt még semmiképp nem a marxi vizsgálat gazdaságtani eredményeinek helyességével vagy helytelenségével van dolgunk, hanem csak a Marx által alkalmazott dialektikus módszerrel. Annyi azonban biztos: a „Tőke” legtöbb olvasója csak most, Dühring úr révén értesült arról, hogy tulajdonképpen mit is olvasott. És közöttük maga Dühring úr is, aki 1867-ben („Ergänzungsblätter”, III., 3. füzet²) még képes volt a könyvnek egy maga-kaliberű gondolkodóhoz mérten aránylag racionális tartalmi ismertetését nyújtani anélkül, hogy kénytelen lett volna — amit most elkerülhetetlennek jelent ki — a marxi fejtegetéseket előbb dühringi nyelvre lefordítani. Bárha már akkor elkövette azt a baklövést, hogy a marxi dialektikát azonosította a hegelivel, mindamellett még nem vesztette el teljesen képességét arra, hogy különbséget tegyen a módszer és az általa elért eredmények között, s hogy megértse, hogy az utóbbiakat nem cáfolja meg az ember különösségben, ha az előbbit általánosságban lerántja.

Dühring úr legmeglepőbb közlése mindenesetre az, hogy a marxi álláspont számára „végül minden egyre megy”, hogy tehát Marx számára például tőkések és bérmunkások, feudális, tőkés és szocialista termelési mód is „egyre megy”, sőt a végén tán még Marx és Dühring úr is „egyre megy”. Az ilyen szimpla ostobaság lehetőségének magyarázatául csak az a feltevés marad, hogy a puszta dialektika szó Dühring urat oly beszámíthatatlansági állapotba hozza, melyben neki, egy bizonyos zavaros és zagyva elképzelés következtében, végül „egyre megy”, hogy mit mond és mit tesz.

Itt mutatványt kapunk abból, amit Dühring úr „az én nagystílű történetírásomnak” nevez, vagy pedig „a sommás eljárásnak, amely leszámol a nemmel és típussal és egyáltalán nem ereszkedik le odáig, hogy azt, amit egy Hume tudós-csőcseléknek nevezett, mikrologikus részletekbe menő leleplezéssel megtisztelje; csakis ez a magasabb és nemesebb stílű eljárás fér össze a teljes igazság érdekeivel s a céhenkívüli közönség iránti kötelességekkel”.

A nagystílű történetírás és a nemmel és típussal való sommás leszámolás valójában igen kényelmes Dühring úr számára, mivel eközben az összes meghatározott tényeket mint mikrologikus részleteket elhanyagolhatja, nullával egyenlőnek veheti, és bizonyítás helyett csak általános szólamokban kell beszélnie, állításokat kell tennie és egyszerűen ledorongolnia. Emellett az eljárásnak még az az előnye is megvan, hogy semmiféle tényleges támpontokat nem nyújt az ellenfélnek, és hogy annak ilymódon alig marad más lehetősége a válaszra, mint hogy szintén nagystílűén és sommásan uccu-neki állításokat tegyen, általános szólamokat pufogtasson és Dühring urat végül vissza-ledorongolja, egyszóval, ahogy mondani szokták, visszaverősdit játsszék, ami nincs mindenkinek ízlése szerint. Hálásak kell tehát legyünk Dühring úrnak azért, hogy a magasabb és nemesebb stílust kivételesen mellőzi és az elvetendő marxi logosz-tannak legalább két példáját adja.

„Mily komikusan fest például a hivatkozás a hegeli zűrzavaros ködképzetre, hogy a mennyiség átcsap a minőségbe, és hogy ennélfogva egy előleg, ha elér bizonyos határt, pusztán e mennyiségi fokozás révén tőkévé változik.”

Ez ebben a Dühring úr által „megtisztított” ábrázolásban mindenesetre elég furcsán fest. Nézzük tehát, hogyan fest az eredetiben, Marxnál.

A 313. oldalon (a „Tőke” II. kiadása)³ Marx az állandó és változó tőke és az értéktöbblet megelőző vizsgálatából levonja azt a következtetést, hogy „nem minden tetszőleges pénz- vagy értékösszeg változtatható át tőkévé, hanem ennek az átváltoztatásnak az az előfeltétele, hogy pénznek vagy csereértéknek egy meghatározott minimuma legyen az egyes pénz- vagy árubirtokos kezében”.

Mármost példaként feltételezi, hogy valamely munkaágban a munkás napi nyolc órát dolgozik önmaga számára, azaz munkabére értékének létrehozása végett, és a következő négy órát a tőkés számára, az — először is ennek zsebébe folyó — értéktöbblet létrehozása végett. Ekkor valakinek ahhoz, hogy naponként annyi értéktöbbletet vágjon zsebre, amennyiből olyan jól élhet, mint munkásainak egyike, már olyan értékösszeg felett kell rendelkeznie, amely megengedi neki, hogy két munkást nyersanyaggal, munkaeszközökkel és munkabérrel ellásson. S minthogy a tőkés termelésnek nem a puszta létfenntartás, hanem a gazdagság gyarapítása a célja, emberünk az ő két munkásával még mindig nem lenne tőkés. Ahhoz hát, hogy kétszer olyan jól éljen, mint egy közönséges munkás, és a termelt értéktöbblet felét tőkévé visszaváltoztassa, nyolc munkást kellene foglalkoztatni tudnia, tehát a fenntebb feltett értékösszegnek már a négyszeresét kellene birtokolnia. És csak ezután — és annak a ténynek a megvilágítására és megalapozására szolgáló még további fejtegetések közepette, hogy nem bármely tetszőleges kis értékösszeg elegendő a tőkévé változáshoz, hanem hogy erre minden fejlődési időszaknak és minden iparágnak megvannak a maga meghatározott minimális határai — jegyzi meg Marx:

„Itt is, mint a természettudományban, beigazolódik a Hegel által a »Logik«-jában felfedezett törvény helyessége, hogy pusztán mennyiségi változások egy bizonyos ponton minőségi különbségekbe csapnak át.”⁴

És most csodálja meg az ember azt a magasabb és nemesebb stílust, amelynek segítségével Dühring úr az ellenkezőjét adja Marx szájába, mint amit a valóságban mondott. Marx ezt mondja: Az a tény, hogy egy értékösszeg csak akkor változhatik át tőkévé, amikor egy a körülmények szerint különböző, minden egyes esetben azonban meghatározott minimális nagyságot elért — ez a tény bizonyíték a hegeli törvény helyességére. Dühring úr ezt mondatja vele: Minthogy a hegeli törvény szerint a mennyiség átcsap minőségbe, „ennélfogva” lesz „egy előleg, ha elér bizonyos határt [...] tőkévé”. Tehát az egyenes ellenkezőjét.

Dühring úrnak azzal a szokásával, hogy a „teljes igazság érdekében” és a „céhenkívüli közönség iránti kötelességből” hamisan idéz, már akkor megismerkedtünk, amikor Dühring úr a Darwin-ügyet tárgyalta. Ez a szokás mindinkább a valóságfilozófia belső szükségszerűségének bizonyul és mindenesetre igen „sommás eljárás”. Nem is szólva arról, hogy Dühring úr továbbá azt is szájába adja Marxnak, hogy bármely tetszőleges „előlegről” beszél, holott itt csak arról az egy előlegről van szó, amelyet nyersanyagokban, munkaeszközökben és munkabérben eszközölnek; s hogy Dühring úr ezzel végbeviszi, hogy tiszta értelmetlenséget mondat ki Marxszal. És azután van képe ahhoz, hogy a sajátmaga fabrikálta értelmetlenséget komikusnak találja. Ahogy az előbb egy fantázia-Darwint eszkábált össze magának, hogy azon próbálja ki erejét, úgy itt most egy fantázia-Marxot. „Nagystílű történetírás”, csakugyan!

Már fentebb láttuk, a világszkematikánál, hogy a mértékviszonyok e hegeli csomósvonalával, ahol a mennyiségi változás bizonyos pontjain hirtelen egy minőségi átlendülés áll be, Dühring urat az a kis baleset érte, bogy egy gyenge órájában maga is elismerte és alkalmazta ezt. A legismertebb példák egyikét adtuk meg ott — a víz halmazállapotainak változásáról, amely normális légnyomás mellett 0° C-nál a folyékonyból a szilárd és 100° C-nál a folyékonyból a légnemű állapotba megy át, ahol tehát ezen a két fordulóponton a hőmérséklet puszta mennyiségi megváltozása a víz minőségileg megváltozott állapotát idézi elő.

A természetből és az emberi társadalomból egyaránt ilyen tények százait hozhattuk volna fel még e törvény bizonyítására. Így például Marx „Tőké”-jében az egész negyedik szakasz: a relatív értéktöbblet termelése, a kooperáció, a munka megosztása és a manufaktúra, a gépi berendezés és a nagyipar területén számtalan esetet tárgyal, amelyben mennyiségi változás a dolgok minőségét, és ugyanígy minőségi változás a dolgok mennyiségét megváltoztatja, amelyben tehát — hogy a Dühring úr előtt annyira gyűlöletes kifejezést használjuk — a mennyiség átcsap minőségbe és megfordítva. Így például az a tény, hogy sokak kooperációja, sok erőnek egv össz-erővé való egybeolvadása, hogy Marxszal szóljunk, „új erőpotenciát”⁵ hoz létre, amely lényegileg különbözik az egyes erők összegétől.

Ráadásul Marx a Dühring úr által a teljes igazság érdekében ellenkezőjévé kifordított helyen még ezt a megjegyzést tette:

„A modern kémiában alkalmazott, először Laurent és Gerhardt által tudományosan kifejtett molekuláris elmélet is éppen ezen a törvényen nyugszik.”⁶

De mit törődött ezzel Dühring úr? Hiszen tudta:

„A természettudományos gondolkodásmód kiválólag modern képzőelemei éppen ott hiányoznak, ahol, miként Marx úrnál és vetélvtársánál, Lassalle-nál, a féltudományok és egy kevés bölcselődészet alkották a tudós kicifrázás szegényes felszerelését” — míg Dühring úrnál „a mechanika, fizika és kémia körébe vágó egzakt tudásnak a fő megállapításai” stb. szolgálnak alapul — hogy hogyan, azt láttuk.

De hogy harmadik személyeknek is módjuk legyen arra, hogy dönthessenek, nézzük meg kissé közelebbről a Marx jegyzetében felhozott példát.

Itt tudniillik a szénvegyületek homológ sorairól van szó, amelyek közül már igen sokat ismernek s amelyek mindegyikének megvan a saját algebrai összetételi képlete. Ha például, mint a kémiában történik, egy atom szenet C-vel, egy atom hidrogént H-val, egy atom oxigént O-val, a minden vegyületben tartalmazott szénatomok számát n-nel fejezzük ki, akkor e sorok néhányának molekuláris képleteit ilyenképpen ábrázolhatjuk:

CnH(2n+2) — a normális paraffinok sora
CnH(2n+2)O — a primer alkoholok sora
CnH2nO2 — az egybázisú zsírsavak sora⁷

Ha e sorok közül az utolsót vesszük példának és egymás után helyettesítünk: n=1, n=2, n=3 stb., akkor a következő eredményeket kapjuk (az izomerek [változatok] elhagyásával):

CH2O2 — hangyasav/metánsav; forráspont: 100°, olvadáspont: 1°
C2H4O2 — ecetsav/etánsav; forráspont: 118°, olvadáspont: 17°
C3H6O2 — propionsav; forráspont: 140°, olvadáspont: 17°
C4H8O2 — vajsav/butánsav; forráspont 162°, olvadáspont: 17°
C5H10O2 — valeriánsav/pentánsav; forráspont: 175°, olvadáspont: 17°

és így tovább egészen C30H60O2-ig, a melisszinsavig, amely csak 80°-nál olvad és amelynek egyáltalán nincs forráspontja, mert egyáltalában nem illan el bomlás nélkül.

Itt tehát minőségileg különböző testek egy egész sorát látjuk, melyek az elemeknek egyszerű, mégpedig mindig ugyanazon arányban való mennyiségi hozzátétele útján keletkeznek. A legtisztábban ott tűnik ez szembe, ahol a vegyület valamennyi eleme egyenlő arányban változtatja mennyiségét, így a normális paraffinoknál CnH(2n+2): a legalsó közöttük a metán, CH4, gáz; az ismeretes legfelső a hekdekán, C16H34, színtelen kristályokat alkotó szilárd test, amely 21°-nál olvad és csak 278°-nál forr. Mindkét sorban minden új tag CH2-nek, egy atom szénnek és 2 atom hidrogénnek az előző tag molekuláris képletéhez való hozzájárulása útján keletkezik, és a molekuláris képlet e mennyiségi változása mindannyiszor egy-egy minőségileg különböző testet hoz létre.

Ezek a sorok azonban csak egy különösen kézzelfogható példa; a kémiában csaknem mindenütt, már a nitrogén különböző oxidjainál, a foszfor vagy kén különböző oxisavainál lehet látni, ahogy „a mennyiség átcsap a minőségbe”, és ahogy ez az állítólagos hegeli zűrzavaros ködképzet a dolgokban és folyamatokban úgyszólván testiségesen fellelhető, mikor is azonban senki zűrzavarban és ködben nem marad Dühring úron kívül. És ha Marx az első, aki erre felhívta a figyelmet, s ha Dühring úr ezt az utalást olvassa anélkül, hogy még csak értené is (mert különben bizonyára nem hagyta volna szó nélkül ezt a hallatlan szentségtörést), akkor ez a dicső dühringi természetfilozófiára való visszapillantás nélkül is elegendő annak tisztázására, hogy kinél hiányoznak a „természettudományos gondolkodásmód kiválólag modern képzőelemei”, Marxnál-e vagy Dühring úrnál, és kinél az ismerete a „kémia [...] fő megállapításainak”.

Végezetül még egy tanút akarunk felhívni a mennyiségnek a minőségbe való átcsapására, tudniillik Napóleont. Napóleon a következőképpen írja le a rosszul lovagló, de fegyelmezett francia lovasság csatáját a mamelukokkal, az akkori idők egyedi harcban feltétlenül legjobb, de fegyelmezetlen lovasságával:

„Két mameluk feltétlenül felülmúlt 3 franciát; 100 mameluk egy szinten állt 100 franciával ; 300 francia rendszerint felülmúlt 300 mamelukot; 1000 francia mindig megfutamított 1500 mamelukot.”⁸

Éppúgy, ahogy Marxnál a csereértékösszegnek egy meghatározott, bárha változó, minimális nagyságára volt szükség ahhoz, hogy tőkébe való átmenetét lehetővé tegye, ugyanúgy Napóleonnál a lovasosztagnak egy meghatározott minimális nagyságára volt szükség ahhoz, hogy a fegyelem zárt rendben és tervszerű felhasználhatóságban rejlő erejének módot adjon a megmutatkozásra és a fölénnyé fokozódásra még a jobban lovasított, gyakorlottabban lovagló és harcoló éslegalább éppolyan bátorirregulánslovasságnak nagyobb tömegei felett is. De mit bizonyít ez Dühring úr ellen? Nem bukott-e el Napóleon nyomorúságosán az Európával vívott harcban? Nem szenvedett-e vereséget vereségre? És miért? Egyes-egyedül azért, mert a lovasság taktikájába bevezette a hegeli zűrzavaros ködképzetet!

¹ A „Tőke” első kiadásának előszavában Marx ezt írta: „Ennek az írásnak második kötete a tőke forgalmi folyamatát (II. könyv) és az összfolyamat alakulatait (III. könyv), a befejező harmadik kötet az elmélet történetét fogja tárgyalni.” — Marx maga csak az első kötetet rendezte sajtó alá (két kiadásban — 1867 és 1872 —; a még Marx által előkészített harmadik kiadást — 1883 — és a negyediket — 1890 — már Engels gondozta). A II. és III. könyvet Marx halála után Engels adta ki két kötetben (második kötet — forgalmi folyamat — 1885 és 1893; harmadik kötet — összfolyamat — 1894); így az átlagprofit és a földjáradék tárgyalása a harmadik kötetbe került. A IV. könyvet („Értéktöbblet-elméletek”) már Engels sem tudta sajtó alá rendezni; a hagyatékból adta ki K. Kautsky, majd a moszkvai Marxizmus-Leninizmus Intézet.
² E. Dühring: „Marx, Das Kapital etc.”; „Ergänzungsblätter zur Kenntnis der Gegenwart”, 1867 [1868], III. köt. 3. füz., 182—186. old. (v. ö. erről még Marx levelét Kugelmann-nak, 1868 márc. 6.:
„Dühring úrnak a kritikájában használt furcsamód elfogódott tónusa most világos előttem. Ez a fickó ugyanis különben igen hangoskodó pökhendi fiú, aki feltolja magát forradalmárnak a politikai gazdaságtanban. Kétfélét tett. Először közzétett (Careyből kiindulva) egy »Kritische Grundlegung der Nationalökonomie«-t (500 oldal körül) és egy új »Natürliche Dialektik«-et (a hegeli ellen). Az én könyvem mindkét tekintetben eltemette őt. A Roscherok stb. elleni gyűlöletből írt a könyvről. Egyébként félig szándékosan [aus Absicht], félig bepillantás hiányából [aus Mangel an Einsicht] csalásokat követ el. Nagyon jól tudja, hogy kifejtési módszerem nem a hegeli, minthogy én materialista vagyok, Hegel idealista. Hegel dialektikája minden dialektika alapformája, de csak misztikus formájának lehántása után, és éppen ez különbözteti meg az én módszeremet. Quant à Ricardo [ami Ricardót illeti], Dühring úr azt vette éppen zokon, hogy az én ábrázolásomban azok a gyenge pontok, amelyeket Carey és előtte százan mások Ricardo ellen felhoztak, nem léteznek. Igyekszik ezért mauvaise foi-val [rosszhiszemmel] a ricardoi korlátoltságokat a nyakamba varrni. But never mind. [De nem tesz semmit.] Hálásnak kell lennem az emberünknek, mivelhogy az első szakember, aki egyáltalában szavát hallatta.”
V. ö. még Engels levelét Marxnak, 1868 jan. 7.:
„Az egész cikk csupa elfogódottság és funk [drukk]. Látni való, hogy a derék vulgáris közgazdász frappé au vif [elevenére tapintottak], és semmi egyebet nem tud mondani, mint hogy az I. kötetről csak akkor lehet ítéletet alkotni, ha a III. megjelent, hogy a munkaidő által való értékmeghatározás vitatott dolog, és hogy vannak emberek, akik a munkának a termelési költségei által való értékmeghatározása iránt szerény kételyeket táplálnak. Látod, hogy ennek a genusnak [nemnek, emberfajtának] még korántsem voltál eléggé tudományos és a nagy Macleodot a döntő pontban nem cáfoltad meg! Közben minden sorban ott a félelem, nehogy kitegye magát annak, hogy à la Roscher bánhassanak vele. A fickó boldog volt, amikor elkészült a dologgal, de biztosan mégis nehéz szívvel tette postára.” — Az „Ergänzungsblätter” 1865-től jelent meg Hildburghausenban, H. J. Meyer kiadásában és O. Dammer szerkesztésében (1871-től megváltozott címmel és más kiadásban folytatódott).
³ Marx: „A tőke”, I. könyv, 9. fej.
⁴ Uo. II. kiad. 315, old.
⁵ V. ö. uo., 11. fej.; II. kiad. 334. old.
⁶ Uo. 315. old.
⁷ A ma használatos — a szerkezeti sajátságokat jobban feltüntető — írásmód szerint a primer alkoholok képlete: CnH(2n+1)OH, az egybázisú zsírsavaké: CnH(2n+1)COOH.
⁸ Napóleon: „Dix-sept notes sur l’ouvrage intitulé Considérations sur l’art de la guerre, imprimé à Paris, en 1816”, 3. jegyzet; közzétéve: „Mémoires”, I. köt. 262. old.

Következő rész: XIII. Dialektika. A tagadás tagadása.

Tartalomjegyzék