„Ez a történelmi vázlat” (az úgynevezett eredeti tőkefelhalmozás genezise Angliában) „viszonylag még a legjobb Marx könyvében, és még jobb lenne, ha a tudós mankón kívül nem támaszkodott volna még a dialektikus mankóra is. Jobb és világosabb eszközök híján ugyanis a hegeli tagadás tagadásának kell itt bábáskodnia, hogy ennek révén hozzák világra a múlt méhéből a jövendőt. Az egyéni tulajdon megszüntetése, mely a XVI. század óta a jelzett módon ment végbe — az első tagadás. Ezt egy második fogja követni, mely úgy jellemződik, mint a tagadás tagadása és ilyeténképpen az »egyéni tulajdon« helyreállítása, de egy magasabb, a talaj és a munkaeszközök közös birtoklására alapított formában. Ha ezt az új »egyéni tulajdont« Marx úrnál egyszersmind »társadalmi tulajdonnak« is nevezik, ebben persze a hegeli magasabb egység mutatkozik meg, amelyben az ellentmondást megszüntették [aufgehoben], tudniillik a szójátékhoz képest mind le is küzdöttek, mind meg is őrizték [...] A kisajátítók kisajátítása eszerint mintegy automatikus eredménye a történelmi valóságnak, annak anyagilag külsőleges viszonyaiban [...] Az olyan hegeli mesebeszédek hitelére hagyatkozva, amilyen a tagadás tagadása, megfontolt ember bajosan győzetné meg magát a talaj- és tőkeközösség szükségszerűségéről [...] A marxi képzetek ködös korcsalakja egyébként nem fogja meghökkenteni azt, aki tudja, hogy a Hegel-dialektikával mint tudományos alapzattal mit lehet kisütni, vagy jobban mondva, milyen sületlenségeket kell belőle kapni. E művészetek nemismerője számára nyomatékosan meg kell jegyeznünk, hogy az első tagadás Hegelnél a bűnbeesésnek, a második pedig a megváltásra elvezető magasabb egységnek katekizmusi fogalma. Ez a vallás területéről kölcsönzött analógia-móka [Analogieschnurre] persze aligha való arra, hogy a tények logikáját reá alapítsák [...] Marx úr bátran megmarad az egyszerre egyéni és társadalmi tulajdonának ködvilágában és adeptusaira hagyja, oldják meg maguk a mélyértelmű dialektikai talányt.” Ezt mondja Dühring úr.

Tehát Marx a társadalmi forradalomnak, a föld és a munkával létrehozott termelési eszközök köztulajdonára [alapított társadalmi rend] megteremtésének szükségszerűségét nem tudja másként bebizonyítani, csak az által, hogy a hegeli tagadás tagadására hivatkozik; és szocialista elméletét erre a vallásból kölcsönzött analógia-mókára alapítva, arra az eredményre jut, hogy a jövendő társadalomban egy egyszerre egyéni és társadalmi tulajdon fog uralkodni mint a megszüntetett ellentmondás hegeli magasabb egysége.

Tegyük egyelőre félre a tagadás tagadását és vegyük szemügyre ezt az „egyszerre egyéni és társadalmi tulajdont”. Ezt Dühring úr „ködvilágnak” nevezi, s ebben furcsamód valóban igaza van. Sajnos azonban nem Marx az, aki ebben a ködvilágban él, hanem megintcsak maga Dühring úr. Ahogy ugyanis a „félrebeszélés” hegeli módszerében való jártassága révén már fentebb minden fáradság nélkül meg tudta állapítani, mit kell majd a „Tőke” még befejezetlen köteteinek tartalmazniuk, úgy itt is minden nagyobb fáradság nélkül Hegel szerint helyesbíteni tudja Marxot, egy tulajdon magasabb egységét csempészvén bele, amiről Marx egy szót sem szólt.

Marx ezt mondja:

„Ez a tagadás tagadása. Ez helyreállítja az egyéni tulajdont, de a tőkés éra vívmánya: a szabad munkások kooperációja s a földre és a maga a munka által termelt termelési eszközökre vonatkozó köztulajdonuk alapzatán. Az egyének saját munkáján nyugvó, szétforgácsolt magántulajdonnak tőkés tulajdonná való átváltoztatása természetesen hasonlíthatatlanul hosszadalmasabb, keményebb és nehezebb folyamat, mint a ténylegesen már társadalmi termelési üzemen nyugvó tőkés magántulajdonnak társadalmi tulajdonná való átváltoztatása.”¹

Ennyi az egész. A kisajátítók kisajátítása útján létrehozott állapotot tehát úgy jellemzi, mint az egyéni tulajdon helyreállítását, de a földre és a maga a munka által termelt termelési eszközökre vonatkozó társadalmi tulajdon alapzatán. Ez mindenki számára, aki ért a szóból, azt jelenti, hogy a társadalmi tulajdon kiterjed a földre és a többi termelési eszközre, az egyéni tulajdon pedig a termékekre, tehát a fogyasztási tárgyakra. És hogy a dolog hatesztendős gyermekek számára is felfogható legyen, Marx az 56. oldalon² feltételezi „szabad embereknek egy egyesülését, akik közösségi termelési eszközökkel dolgoznak, és sok egyéni munkaerőjüket öntudatosan egy társadalmi munkaerőként fejtik ki”, tehát szocialista módon szervezett egyesülést, és azt mondja:

„Az egyesülés összterméke társadalmi termék. E termék egy része ismét termelési eszközül szolgál. Ez a rész társadalmi marad. Egy másik részét azonban létfenntartási eszközként elfogyasztják az egyesülés tagjai. Ezt tehát el kell osztani közöttük.”

És ez márcsak eléggé világos, még Dühring úr elhegelesített koponyájának is.

Az egyszerre egyéni és társadalmi tulajdon, ez a zűrzavaros korcsalak, ez a Hegel-dialektikából kisülni kénytelen sületlenség, ez a ködvilág, ez a mélyértelmű dialektikai talány, melynek megoldását Marx az adeptusaira hagyja — megintcsak Dühring úr szabad teremtménye és imaginációja. Marx, mint állítólagos hegeliánus, köteles a tagadás tagadásának eredményeként egy igazi magasabb egységet szállítani, és minthogy ezt nem teszi meg Dühring úr szájaíze szerint, Dühring úrnak megintcsak magasabb és nemesebb stílusba kell esnie, és Marxnak a teljes igazság érdekében olyan dolgokat a szájába adnia, amelyek Dühring úr legsajátabb gyártmányai. Az az ember, aki oly tökéletesen képtelen arra, hogy akár csak kivételesen is helyesen idézzen, persze erkölcsi felháborodásba gurulhat mások „kínai tudálékossága” láttán, akik kivétel nélkül helyesen idéznek, de éppen ezzel

„rosszul leplezik a mindenkori idézett író eszme-egészébe való bepillantásuk hiányát”.

Dühring úrnak igaza van. Éljen a nagystílű történetírás!

Mindeddig abból az előfeltevésből indultunk ki, hogy Dühring úr makacs hamisan-idézése legalább jóhiszeműen történt és vagy a megértésre való rá nézve sajátos teljes képtelenségen nyugszik, vagy pedig azon a nagystílű történetírásra sajátságos és máskülönben alkalmasint pongyolának nevezett szokáson, hogy emlékezetből idéz. Úgy látszik azonban, hogy itt elérkeztünk arra a pontra, ahol Dühring úrnál is a mennyiség átcsap a minőségbe. Mert ha megfontoljuk, hogy először is ez a hely Marxnál tökéletesen világos és azonfelül még kiegészíti ugyanannak a könyvnek egy másik, semmiféleképpen félre nem érthető helye, hogy másodszor Dühring úr sem a „Tőké”-nek az „Ergänzungsblätter”-beli fent idézett bírálatában, sem pedig a „Kritische Geschichte” első kiadásában adott bírálatban nem fedezte fel az „egyszerre egyéni és társadalmi tulajdon” e szörnyetegét, hanem csak a második kiadásban, tehát harmadszori olvasásra, hogy továbbá ebben a szocialisztikusan átdolgozott második kiadásban szükséges volt Dühring úrnak, hogy a társadalom jövendő szervezetéről lehetőleg nagy ostobaságot mondasson Marxszal, avégett, hogy — amint azt meg is teszi — ezzel szemben annál diadalmasabban mutathassa be

„a gazdasági kommunát, melyet én a »Kursus«-omban gazdaságtanilag és jogilag felvázoltam”.

Ha mindezt tekintetbe vesszük, ránk erőlteti magát a következtetés: Dühring úr itt csaknem arra a feltevésre kényszerít bennünket, hogy itt a marxi gondolatot előre megfontolt szándékkal „jótékonyan kiszélesítette” — jótékonyan Dühring úr számára.

Milyen szerepet játszik mármost Marxnál a tagadás tagadása? A 791. skk. oldalon³ összeállítja a tőke úgynevezett eredeti felhalmozásáról az előző ötven oldalon elvégzett gazdasági és történelmi vizsgálódás végeredményeit. A tőkés éra előtt, legalábbis Angliában, kisüzemi termelés folyt, a munkásnak a termelési eszközeire vonatkozó magántulajdona alapzatán. A tőke úgynevezett eredeti felhalmozása itt e közvetlen termelők kisajátításában, azaz a saját munkán nyugvó magántulajdon felbomlasztásában állt. Ez azért vált lehetővé, mert a fenti kisüzem csak a termelésnek és a társadalomnak szűk, természetadta korlátáival összeférhető és ennélfogva egy bizonyos magassági fokon világra hozza saját megsemmisítésének anyagi eszközeit. E megsemmisítés, az egyéni és szétforgácsolt termelési eszközöknek társadalmilag koncentrált termelési eszközökké való átváltozása alkotja a tőke előtörténetét. Mihelyt a munkások proletárokká, munkafeltételeik tőkévé változtak, mihelyt a tőkés termelési mód saját lábán áll — a munka további társadalmasítása és a föld és más termelési eszközök további átváltoztatása, ennélfogva a magántulajdonosok további kisajátítása új formát nyer.

„Amit most ki kell sajátítani, az immár nem a maga-gazdálkodó munkás, hanem a sok munkást kizsákmányoló tőkés. Ez a kisajátítás maga a tőkés termelés immanens törvényeinek játéka útján, a tőkék koncentrációja útján megy végbe. Egy-egy tőkés sok tőkést üt agyon. Ezzel a koncentrációval, vagyis sok tőkésnek kevés tőkés által történő kisajátításával karöltve kifejlődik egyre növekvő szinten a munkafolyamat kooperatív formája, a tudomány tudatos technológiai alkalmazása, a föld tervszerű közös kiaknázása, a munkaeszközök átváltoztatása csak közösen felhasználható munkaeszközökké és valamennyi termelési eszköz gazdaságosabbá tétele azáltal, hogy kombinált, társadalmi munka közös termelési eszközeiként használják őket. Ez átváltozási folyamat minden előnyét bitorló és monopolizáló tőkemágnások számának állandó csökkenésével együtt nő a nyomor, az elnyomás, a szolgaság, a lesüllyedés, a kizsákmányolás tömege, de nő a felháborodásnak és az egyre duzzadó s maga a tőkés termelési folyamat mechanizmusa által iskolázott, egyesített és szervezett munkásosztálynak a tömege is. A tőke a béklyójává válik annak a termelési módnak, amely vele és alatta virágzott fel. A termelési eszközök koncentrációja és a munka társadalmasítása olyan pontot ér el, amelyen már nem fér meg tőkés burkában. A burkot szétrepesztik. Üt a tőkés magántulajdon órája. A kisajátítókat kisajátítják.”⁴

Es most kérdezem az olvasótól: Hol vannak a dialektikus-kusza egymásbahurkolódások és képzet-arabeszkek, hol van a zagyva és zavaros elképzelés, melynek következtében végül minden egyre megy, hol a dialektikus csodák a hivők számára, hol a dialektikus titokzatoskodás és a hegeli logosz-tan mértékadása szerinti egymásbahurkolódások, melyek nélkül, Dühring úr szerint, Marx nem tudja összehozni a kifejtését? Marx egyszerűen történelmileg kimutatja és itt röviden összefoglalja, hogy éppúgy, ahogy egykor a kisüzem a saját fejlődése révén szükségszerűséggel létrehozta megsemmisítésének, azaz a kis tulajdonosok kisajátításának feltételeit, most a tőkés termelési mód ugyancsak maga létrehozta azokat az anyagi feltételeket, amelyekbe tönkre kell mennie. A folyamat történelmi folyamat, s ha egyúttal dialektikus is, ez nem Marx vétke, bármily fatális is ez Dühring úr számára.

Csak most, miután történelmi-gazdaságtani bizonyításával elkészült, folytatja Marx:

„A tőkés termelési és elsajátítási mód, ennélfogva a tőkés magántulajdon az első tagadása az egyéni, a saját munkára alapított magántulajdonnak. A tőkés termelés tagadását maga a tőkés termelés termeli, egy természeti folyamat szükségszerűségével. Ez a tagadás tagadása” stb. (mint előbb idéztük).⁵

Amikor tehát Marx a folyamatot a tagadás tagadásaként jellemzi, nem arra gondol, hogy ezzel bizonyítsa be a folyamat történelmileg szükségszerű voltát. Ellenkezőleg: Miután történelmileg bebizonyította, hogy a folyamat valójában részben már megtörtént, részben ezután kell hogy megtörténjék, ezenfelül még olyan folyamatként jellemzi, amely egy meghatározott dialektikus törvény szerint megy végbe. Ennyi az egész. Tehát megint tisztára ráfogás Dühring úr részéről, amikor azt állítja, hogy a tagadás tagadásának kell itt bábáskodnia, hogy ennek révén hozzák világra a múlt méhéből a jövendőt vagy, hogy Marx azt kívánja, hogy bárki is a tagadás tagadásának hitelére hagyatkozva győzesse meg magát a talaj- és tőkeközösség szükségszerűségéről (ami maga is egy dühringi testiséges ellentmondás).

Az is már a dialektika természetébe való bepillantás teljes hiánya, ha Dühring úr a dialektikát a puszta bizonyítás szerszámának tartja, ahogy teszem a formális logikát vagy az elemi matematikát lehet korlátolt módon így felfogni. Még a formális logika is mindenekelőtt módszer új eredmények fellelésére, az ismerttől az ismeretlenhez való továbbhaladásra, és ugyanez, csak sokkal kiválóbb értelemben, a dialektika is, amely ezenfelül, mert áttöri a formális logika szűk látókörét, egy átfogóbb világszemlélet csíráját tartalmazza. A matematikában ugyanez a viszony szerepel. Az elemi matematika, az állandó nagyságok matematikája a formális logika korlátain belül mozog, legalábbis nagyjában és egészében; a változó nagyságok matematikája, melynek legjelentősebb részét az infinitezimálszámítás alkotja, lényegileg nem egyéb, mint a dialektikának matematikai viszonyokra való alkalmazása. A puszta bizonyítás itt határozottan háttérbe szorul a módszernek új vizsgálati területekre való sokféle alkalmazásával szemben. De a felsőbb matematikának csaknem valamennyi bizonyítása, a differenciálszámítás első bizonyításaitól kezdve, az elemi matematika álláspontjáról nézve, szigorúan véve, hamis. Ez nem is lehet másként, ha mint itt történik, a dialektikai területen nyert eredményeket a formális logika révén akarjuk bizonyítani. Ha egy vaskos metafizikusnak, amilyen Dühring úr, a puszta dialektika révén akarnánk valamit bebizonyítani, ez ugyanolyan kárbaveszett fáradság volna, mint Leibnizé és tanítványaié, hogy az infinitezimálszámítás tételeit az akkori matematikusoknak bebizonyítsák. A differenciál ezeknél ugyanolyan görcsöket okozott, mint Dühring úrnál a tagadás tagadása, amelyben egyébként, mint látni fogjuk, a differenciál is szerepet játszik. Az urak végül is, már amennyiben időközben meg nem haltak, morogva meghátráltak, nem mert meg voltak győzve, hanem mert mindig helyes eredmény jött ki. Dühring úr, mint maga mondja, még csak negyvenes éveiben jár, s ha megéri azt a magas kort, amelyet kívánunk neki, ő is még megélheti ezt.

De hát mi is ez a rettenetes tagadás tagadása, amely Dühring úr életét ennyire megkeseríti, amely a megbocsáthatatlan bűntettnek ugyanazt a szerepét játssza nála, mint a kereszténységben a szentlélek elleni bűn?

Egy igen egyszerű, mindenütt és naponként végbemenő procedúra, amelyet minden gyerek megérthet, mihelyt lehántjuk róla azt a titokzatoskodást, amelybe a régi idealista filozófia burkolta, és amelybe továbbra is beburkolni a Dühring úrral egyívású gyámoltalan metafizikusok érdeke. Vegyünk egy árpaszemet. Billiónyi ilyen árpaszemet megőrölnek, megfőznek, sörré erjesztenek és aztán elfogyasztanak. De ha egy ilyen árpaszem megtalálja a számára normális feltételeket, ha kedvező talajra hull, akkor a meleg és a nedvesség befolyása alatt sajátos változás megy végbe vele: kicsírázik; az árpaszem mint olyan elmúlik, tagadtatik, helyébe a belőle keletkezett növény lép, az árpaszem tagadása. Mi azonban e növény normális életpályája? Növekszik, virágzik, megtermékenyül és végül ismét árpaszemeket termel, s mihelyt ezek megértek, a kalász elhal, most tagadtatik. E tagadás tagadásának eredményeképpen ismét a kezdeti árpaszem áll előttünk, de nem egyszerűen, hanem tíz-, húsz-, harmincszoros számban. Gabonafajták szerfelett lassan változnak, és így a mai árpa körülbelül ugyanolyan, mint a száz év előtti. Vegyünk azonban egy alakítható dísznövényt, például egy dáliát vagy orchideát; ha a magot és a belőle keletkező növényt a kertész mestersége szerint kezeljük, akkor e tagadás tagadásának eredményeképpen nemcsak több magot, hanem minőségileg megjavított magot is kapunk, mely szebb virágokat hoz, s e folyamat minden megismétlése, a minden újabb tagadás tagadása fokozza ezt a tökéletesedést. Hasonlóan, mint az árpaszemnél, megy végbe ez a folyamat a legtöbb rovarnál, például a lepkéknél. Ezek a petéből a pete tagadása útján keletkeznek, végigmennek átváltozásaikon az ivarérésig, párzanak és ismét tagadtatnak, azáltal, hogy meghalnak, mihelyt a párzási folyamat bevégződött és a nőstény lerakta nagyszámú petéjét. Azzal, hogy más növényeknél és állatoknál ez a folyamat nem ilyen egyszerűen intéződik el, hogy ezek nemcsak egyszer, hanem többször hoznak létre magvakat, tojásokat vagy kölyköket, mielőtt elhalnak, ezzel itt még nem törődünk; itt csak azt kell kimutatnunk, hogy a tagadás tagadása a szerves világ mindkét birodalmában valóban előfordul. Azután az egész geológia is tagadott tagadások sora, régi kőzetformációk egymásrakövetkező szétrombolódásainak és újak lerétegződéseinek sora. Először is az őseredeti, a folyékony tömeg lehűléséből keletkezett földkéreg óceáni meteorológiai és légköri-kémiai behatás folytán szétaprózódik és e szétaprózott tömegek a tengerfenéken rétegeződnek. A tengerfenéknek a tenger színe fölé való helyi felemelkedései ennek az első rétegeződésnek részeit újból kiteszik az eső, az évszakok váltakozó melege, a légköri oxigén és szénsav behatásainak; ugyanezen behatások alá kerülnek a föld belsejéből elő- és a rétegeket áttörő megolvadt és utóbb lehűlt kőtömegek. Évszázadok millióin át ilymódon mindig új rétegek képződnek, legnagyobbrészt mindig újra szétrombolódnak és mindig újra új rétegek alkotóanyagául szolgának. De az eredmény igen pozitív: egy a legkülönbözőbb kémiai elemekből álló, mechanikai szétaprózottság állapotában levő, kevert talaj létrejötte, amely a legtömegesebb és legkülönfélébb vegetációt engedi meg.

Éppígy a matematikában. Vegyünk egy tetszőleges algebrai nagyságot, tehát a-t. Ha ezt tagadjuk, –a-t (mínusz a-t) kapunk. Ha tagadjuk ezt a tagadást, –a-t –a-val szorozva, +a²-et kapunk, azaz az eredeti pozitív nagyságot, de magasabb fokon, tudniillik a második hatványon. Itt sem számít az, bogy ugyanezt az a²-et elérhetjük azáltal, hogy a pozitív a-t szorozzuk meg önmagával és ezzel is a²-et nyerünk. Mert a tagadott tagadás oly szilárdan ül az a²-ben, hogy ennek minden körülmények között két négyzetgyöke van, tudniillik a és —a. És a tagadott tagadástól, a négyzetben tartalmazott negatív gyöktől való megszabadulásnak e lehetetlensége igen kézzelfogható jelentésre tesz szert már a másodfokú egyenleteknél.
Még szembeötlőbben előtérbe lép a tagadás tagadása a felsőbb analízisben, a „korlátlanul kicsiny nagyságok összegezéseinél”, melyeket maga Dühring úr a matematika legfelsőbb műveleteinek jelent ki, s amelyeket közönséges nyelven differenciál- és integrálszámításnak neveznek. Miképpen mennek végbe ezek a számításmódok? Van például egy meghatározott feladatban két változó nagyságom, x és y, melyek közül az egyik nem változhatik anélkül, hogy a másik is — egy a tényállás által meghatározott viszony szerint — vele együtt meg ne változzék. Differenciálom x-et és y-t, azaz x-et és y-t oly végtelenül kicsinyeknek veszem, hogy bármely, mégoly kicsiny valóságos nagysághoz képest is eltűnnek, hogy x-ből és y-ból nem marad meg semmi, csak kölcsönös viszonyuk, de minden, hogy úgy mondjuk, anyagi alapzat nélkül, mennyiségi viszony minden mennyiség nélkül. A dy/dx, x és y két differenciáljának viszonya tehát = 0/0, de 0/0 az y/x kifejezéseként tételezve. Hogy eme viszony két eltűnt nagyság között, eltűnésük rögzített mozzanata ellentmondás, azt csak mellékesen említem meg; ez azonban éppoly kevéssé zavarhat bennünket, mint ahogy a matematikát egyáltalában csaknem kétszáz év óta nem zavarta. Mi mást tettem tehát, mint azt, hogy tagadtam x-et és y-t, de nem olymódon tagadtam, hogy nem törődöm velük többé, ahogy a metafizika tagad, hanem a tényállásnak megfelelő módon? x és y helyett tehát tagadásukkal, dx-szel és dy-nal van dolgom az előttem fekvő képletekben vagy egyenletekben. Ezekkel a képletekkel most továbbszámolok, dx-et és dy-t valóságos, bárha bizonyos kivételes törvényeknek alávetett nagyságokként kezelem, és egy bizonyos ponton — tagadom a tagadást, azaz integrálom a differenciálképletet, dx és dy helyett ismét a valóságos nagyságokat, x-et és y-t kapom, és ekkor nem megint ott vagyok, mint kezdetben voltam, hanem ezzel megoldottam a feladatot, amelybe a közönséges geometriának és algebrának talán beletört volna a foga.

A történelemben sincs másként. Valamennyi kultúrnép a föld köztulajdonával kezdi. Valamennyi népnél, amely egy bizonyos őseredeti fokon túljut, e köztulajdon a földművelés fejlődésének folyamán béklyójává válik a termelésnek. Megszüntetik, tagadják, rövidebb vagy hosszabb közbenső fokok után magántulajdonná változtatják. De a földművelésnek — maga a föld magántulajdona által létrehozott — magasabb fejlődési fokán, megfordítva, a magántulajdon válik béklyójává a termelésnek — amint ez ma az eset mind a kis, mind a nagy földbirtokkal. Az a követelmény, hogy a földmagántulajdon ugyancsak tagadtassék, megint közvagyonná változtassák át, szükségszerűséggel előtérbe lép. De ez a követelmény nem az ősi, eredeti köztulajdon visszaállítását jelenti, hanem a közös birtoklás egy sokkal magasabb, fejlettebb formájának létrehozatalát, amely nemcsak nem válik korlátjává a termelésnek, hanem éppen ez fogja csak béklyóitól megszabadítani, és megengedi majd számára a modern kémiai felfedezések és mechanikai találmányok teljes kihasználását.

Vagy pedig: Az antik filozófia őseredeti, természetadta materializmus volt. Mint ilyen, képtelen volt arra, hogy a gondolkodásnak az anyaghoz való viszonyával tisztába kerüljön. Annak szükségessége azonban, hogy efelől világosságot teremtsenek, egy a testtől elválasztható lélek tanához, azután e lélek halhatatlanságának állításához, végül a monoteizmushoz vezetett. A régi materializmust tehát tagadta az idealizmus. De a filozófia további fejlődése során az idealizmus is tarthatatlanná vált, és az idealizmust tagadta a modern materializmus. A modern materializmus, a tagadástagadása, nem a régi materializmus puszta vissza-beiktatása, hanem ennek maradandó alapzataihoz hozzáfűzi még a filozófia és természettudomány kétezer éves fejlődésének, valamint magának e kétezer éves történelemnek egész gondolati tartalmát. Ez egyáltalában nem is filozófia többé, hanem egyszerű világszemlélet, amelynek nem egy külön tudományok-tudományában, hanem a valóságos tudományokban kell beigazolódnia és tevékenykednie. A filozófiát tehát itt „megszüntették”, azaz „mind le is küzdötték, mind meg is őrizték”; leküzdötték a formája, megőrizték a valóságos tartalma szerint. Ahol Dühring úr csak „szójátékot” lát, pontosabb szemügyrevételkor valóságos tartalmat találunk.

Végül: Még a rousseaui egyenlőségtan, melynek a dühringi csak fakó, meghamisított lenyomata, sem jön létre anélkül, hogy a hegeli tagadás tagadásának — s méghozzá csaknem húsz esztendővel Hegel születése előtt — ne kellene bábáskodnia.⁶ És nemcsak nem szégyenkezik emiatt, hanem első ábrázolásában csaknem kérkedve fitogtatja dialektikus leszármazásának bélyegét. A természet és a vadság állapotában az emberek egyenlők voltak; és minthogy Rousseau már a beszédet is a természeti állapot meghamisításának tekinti, tökéletesen igaza van, hogy az egy fajtához tartozó állatok egyenlőségét, ameddig ez terjed, ezekre az — újabban Haeckel által alalusokként, beszédnélküliekként, hipotetikusan osztályozott⁷ — állatemberekre is alkalmazza. De ezeknek az egyenlő állatembereknek volt egy előnyt biztosító tulajdonságuk a többi állattal szemben: tökéletesedőképességük, az a képességük, hogy továbbfejlődjenek; és ez lett az egyenlőtlenség okává. Rousseau tehát az egyenlőtlenség keletkezésében előrelépést lát. De ez az előrelépés antagonisztikus volt, egyúttal hátralépés volt.

„Minden további előrelépés” (az ősállapoton túl) „megannyi lépés volt látszólag az egyes ember tökéletesedése, ténylegesen azonban az emberi nem hanyatlása felé [...] A fém-megmunkálás és a földművelés volt az a két mesterség, melyeknek feltalálása előidézte ezt a nagy forradalmat” (az őserdőnek megművelt földdé való átváltoztatását, de a nyomornak és a szolgaságnak a tulajdon révén való bevezetését is). „A költő szerint az arany és ezüst, a filozófus szerint a vas és gabona civilizálták az embereket és tették tönkre az emberi nemet.”

A civilizáció minden új előrelépése egyúttal az egyenlőtlenség új előrelépése. Az összes berendezések, melyeket a civilizációval keletkezett társadalom magának megalkot, eredeti céljuk ellenkezőjébe csapnak át.

„Vitathatatlan és az egész államjog alaptörvénye, hogy a népek azért adtak maguknak fejedelmeket, hogy szabadságukat védelmezzék, nem pedig azért, hogy azt megsemmisítsék.”

És mégis ezek a fejedelmek szükségszerűséggel a népek elnyomóivá válnak és ezt az elnyomást addig a pontig fokozzák, amelyen az egyenlőtlenség, legvégső csúcsáig hajtva, megint az ellenkezőjébe csap át, az egyenlőség okává lesz: a despota előtt mindenki egyenlő, tudniillik nullával egyenlő.

„Itt van az egyenlőtlenség legvégső foka, a végső pont, mely zárja a kört és érinti azt a pontot, amelyből kiindultunk: itt minden magánember egyenlővé lesz, merthogy mindannyian semmik, és az alattvalóknak nincs többé más törvényük, csak uruk akarata.” A despota azonban csak addig úr, míg övé az erőszakhatalom, és ezért, amikor „elűzik, nem lehet panasza az erőszak ellen [...] Az erőszak tartotta őt fenn, az erőszak dönti őt le, minden a maga helyes természetszerű útján halad.”

És így az egyenlőtlenség megint átcsap egyenlőségbe, de nem a beszédnélküli ősemberek régi természetadta egyenlőségébe, hanem a társadalmi szerződés magasabb egyenlőségébe. Az elnyomókat elnyomják. Ez a tagadás tagadása.

Itt tehát már Rousseaunál nemcsak egy olyan gondolatmenet áll előttünk, amely hajszálra hasonlít a Marx „Tőké”-jében követett gondolatmenethez, hanem az egyes részletekben is ugyanazon dialektikus fordulatoknak egy egész sora, melyekkel Marx él: folyamatok, melyek természetüknél fogva antagonisztikusak, ellentmondást foglalnak magukban, az egyik végletnek az ellenkezőjébe való átcsapása, végül az egésznek magjaképpen a tagadás tagadása. Habár tehát Rousseau 1754-ben nem beszélhette még a Hegel-zsargont, mégis, 16 esztendővel Hegel születése előtt, súlyosan kikezdte őt a Hegel-kórság, az ellentmondás-dialektika, a logosz-tan, a teologika stb. És amikor Dühring úr a rousseaui egyenlőség-elméletet elsekélyesítve az győzedelmes két emberével operál, akkor már is ott van a lejtőn, amelyen menthetetlenül a tagadás tagadásának karjaiba csúszik. Azt az állapotot, melyben a két férfiú egyenlősége virul, s melyet bizonnyal eszményi állapotnak is ábrázol, a „Philosophie” 271. oldalán „ősállapotnak” jellemzi. Ezt az ősállapotot azonban a 279. oldal szerint szükségképpen megszünteti a „rablórendszer” — első tagadás. De most, hála a valóságfilozófiának, odáig jutottunk, hogy eltöröljük a rablórendszert és helyébe bevezetjük a Dühring úr által feltalált, egyenlőségen nyugvó gazdasági kommúnát — tagadás tagadása, egyenlőség magasabb fokon. Gyönyörködtető, a látókört jótékonyan kiszélesítő színjáték, miképpen követi el Dühring úr saját legfelsőbb személyében a tagadás tagadásának főbenjáró bűntettét!

Mi tehát a tagadás tagadása? A természetnek, a történelemnek és a gondolkodásnak egy szerfelett általános és éppen emiatt szerfelett messzeható és fontos fejlődési törvénye; olyan törvény, amely, mint láttuk, érvényesül az állat- és növényvilágban, a geológiában, a matematikában, a történelemben, a filozófiában, és amelynek még Dühring úr is minden kapálódzás ellenére, anélkül, hogy tudná, a maga módján eleget tenni kénytelen. Magától értetődik, hogy én arról a különös fejlődési folyamatról, amelyen például az árpaszem a csírázástól kezdve a termő növény elhalásáig végigmegy, semmit sem mondok, amikor azt mondom, hogy ez a tagadás tagadása. Minthogy ugyanis az integrálszámítás szintén a tagadás tagadása, az ellentett állítással csak azt az értelmetlenséget állítanám, hogy az árpakalász életfolyamata integrálszámítás vagy felőlem akár szocializmus. Pedig ez az, amit a metafizikusok folyvást a dialektika nyakába varrnak. Amikor mindezekről a folyamatokról azt mondom, hogy ezek a tagadás tagadása, akkor mindvalamennyit ez alá az egy mozgási törvény alá foglalom össze és éppen ezért minden egyes sajátlagos folyamat különösségeit figyelmen kívül hagyom. A dialektika azonban semmi más, mint a természet, az emberi társadalom és a gondolkodás általános mozgási és fejlődési törvényeinek tudománya.

Valaki azonban ellene vethetné: Az itt véghezvitt tagadás nem is igazi tagadás: az árpaszemet tagadom akkor is, ha megőrlöm, a rovart, ha eltaposom, az a pozitív nagyságot, ha törlöm stb. Vagy pedig tagadom ezt a mondatot: a rózsa az rózsa, ha azt mondom: a rózsa nem rózsa; és ugyan mi sül ki abból, ha ezt a tagadást ismét tagadom és azt mondom: a rózsa pedig mégiscsak rózsa? — Ezek az ellenvetések valójában a metafizikusok fő érvei a dialektika ellen és teljesen méltók a gondolkodás e korlátoltságához. Tagadni a dialektikában nem azt jelenti, hogy egyszerűen nemet mondunk, vagy egy dolgot fenn nem állónak jelentünk ki vagy tetszőleges módon elpusztítjuk. Már Spinoza ezt mondja: Omnis determinatio est negatio, minden lehatárolás vagy meghatározás egyszersmind tagadás.⁸ És továbbá a tagadás módját itt először a folyamat általános, másodszor különös természete határozza meg. Nemcsak tagadnom kell, hanem a tagadást megint meg is szüntetnem. Az első tagadást tehát úgy kell berendeznem, hogy a második lehetséges maradjon vagy azzá legyen. Hogyan? Minden egyes eset különös természete szerint. Ha az árpaszemet megőrlöm, a rovart eltaposom, véghezvittem ugyan az első aktust, de lehetetlenné tettem a másodikat. A dolgok mindegyik fajtájának megvan tehát a maga sajátságos módja arra, hogy úgy tagadtassék, hogy fejlődés származzék belőle, és éppígy a képzetek és fogalmak mindegyik fajtájának is. Az infinitezimálszámításban másként történik a tagadás, mint pozitív hatványoknak negatív gyökökből való előállításában. Ezt bizony meg kell tanulni, mint bármi mást. Annak a puszta ismeretével, hogy az árpakalász és az infinitezimálszámítás a tagadás tagadása alá esnek, nem tudok sem eredményesen árpát termeszteni, sem differenciálni és integrálni, éppoly kevéssé, mint ahogy a húrok kiterjedései általi hang-meghatározás puszta törvényeivel nem tudok minden további nélkül hegedülni. — Világos azonban, hogy olyan tagadás-tagadásból, mely abban a gyermeteg foglalatosságban áll, hogy az a-t váltakozva hol felírom, hol kihúzom, vagy hogy egy rózsáról váltakozva azt állítom, hogy rózsa és hogy nem rózsa, semmi más nem sül ki, mint annak a bárgyúsága, aki ilyen unalmas procedúrákat foganatosít. És a metafizikusok mégis azt szeretnék velünk elhitetni, hogy ha már a tagadás tagadását véghez akarjuk vinni, akkor ez ennek a helyes módja.

Tehát megintcsak nem más, mint Dühring úr az, aki misztifikál bennünket, amikor azt állítja, hogy a tagadás tagadása Hegel által kitalált, a vallás területéről kölcsönzött, a bűnbeesés és a megváltás históriájára épített analógia-móka. Az emberek dialektikusan gondolkodtak, jóval mielőtt tudták volna, mi a dialektika, éppen úgy, mint ahogy prózát beszéltek, még mielőtt a „próza” kifejezés meglett volna.⁹ A tagadás tagadásának törvényét, amely a természetben és történelemben, és — mígnem aztán felismertük — koponyánkban is tudattalanul végbemegy, Hegel csak elsőként élesen megformulázta. És ha Dühring úr suttyomban maga is űzni akarja a dolgot és csak a nevet nem bírja elviselni, találjon rá jobb nevet. Ha azonban ki akarja űzni a dolgot a gondolkodásból, akkor legyen szíves, űzze ki előbb a természetből és a történelemből és találjon fel olyan matematikát, amelyben (—a)x(—a) nem +a², és amelyben differenciálni és integrálni büntetés terhe mellett tilos.

¹ Marx: „A tőke”, I. könyv, 24. fej. 7.; II. kiad. 793. old. (Bp. 1961: 705-706. old.). — Itt és néhány alábbi helyen az idézetekben eltérések vannak a „Tőke” véglegesen kialakult szövegétől, mert all. kiadás után Marx még változtatásokat hajtott végre a köteten.
² Uo., 1. fej. 4.
³ Uo., 24. fej. 7.
⁴ Uo., II. kiad. 792—793. old.
⁵ Uo., II. kiad. 793. old.
⁶ V. ö. Rousseau: „Discours sur l’origine et les fondements de l’inégalité parmi les hommes”; az alábbi idézetek: 116., 118., 146., 175-176., 176-177. old.
⁷ V. ö. Haeckel: „Natürliche Schöpfungsgeschichte”, 590-591. old.; Haeckel osztályozásában az alalus (alalosz = beszédnélküli) egy a tulajdonképpeni embert közvetlenül megelőző „nyelvnélküli ősember”, jobbanmondva majomember (Pithecanthropus). Haeckelnek az emberszabású majom és az ember közötti átmeneti forma létezését illető hipotézise 1894-ben igazolódott, amikor E. Dubois leírta a Pithecanthropus erectust, melynek fosszilis maradványait Jáva szigetén felfedezte.
⁸ A „determinatio est negatio” kifejezés Spinoza egyik — ismeretlen címzetthez írt, 1674 jún. 2-1 keltezésű levelében szerepel; a fordulatot Hegel gyakran alkalmazza, v. ö. „Logik”, I. könyv I. szakasz II. fej. b.; „Enzyklopädie”, 91. § Pótlás; „Geschichte der Philosophie”, I. rész I. szakasz I. fej. С. 2.
⁹ V. о. Molière: „Le bourgeois gentilhomme”. II. felv. 6. szín: „Hitemre, több mint negyven esztendeje beszélek prózában anélkül, hogy tudtam volna róla: s végtelenül hálás vagyok önnek, hogy tudtomra adta ezt.”

Következő rész: (Eugen Dühring úr filozófia-forradalmasítása) XIV. Befejezés.

Tartalomjegyzék