A filozófiával végeztünk; ami másegyéb jövő-fantáziák a „Kursus”-ban még akadnak, azzal a szocializmus dühringi forradalmasítása alkalmából fogunk foglalkozni. Mit ígért nekünk Dühring úr? Mindent. És mit váltott be? Semmit. „Egy valóságos és ehhez mérten a természet és az élet valóságára irányított filozófia elemei”, a „szigorúan tudományos világszemlélet”, a „rendszeralkotó gondolatok”, és Dühring úrnak Dühring úr hangzatos szólamaiban világgá kürtőit összes többi teljesítményei, bárhol nyúltunk is hozzájuk, tiszta szédelgésnek bizonyultak. A világszkematikáról, amely „anélkül, hogy a gondolat mélységéből bármit is feláldozott volna, biztonsággal megállapította a lét alap-alakjait”, kiderült, hogy a hegeli logikának végtelenül elsekélyesített lenyomata és osztozik vele abban a babonában, hogy ezek az „alap-alakok” vagy logikai kategóriák valahol titokzatosan léteznek a világ előtt és a világon kívül, amelyre „alkalmazandók”. A természetfilozófia olyan kozmogóniát nyújtott nekünk, amelynek kiindulópontja „az anyag önmagával egyenlő állapota”, olyan állapot, amely csak az anyag és mozgás összefüggését illető legmenthetetlenebb zűrzavar útján képzelhető el, s azonkívül csak egy világonkívüli személyes Isten feltételezésével képzelhető el, aki egyedül juttathatja ezt az állapotot mozgáshoz. A szerves természet tárgyalásánál a valóságfilozófia, miután Darwin létezésért folyó harcát és természetes kiválogatódását mint „egy adag az emberiesség ellen irányuló brutalitást” elvetette, kénytelen volt mindkettőt a hátsóajtón megint beengedni mint a természetben hatékony tényezőket, bárha másodrendűeket. Alkalmat talált ráadásul arra is, hogy a biológia terén oly tudatlanságot dokumentáljon, amilyet, mióta a népszerű tudományos előadások elől már nincs menekvés, még a művelt rendek kisasszonylányainál is lámpással kellene keresni. A morál és a jog területén Rousseau ellaposításával sem volt több szerencséje, mint előzőleg Hegel elsekélyesítésével, és a jogtudományra vonatkozólag is, az ellenkezőjéről szóló minden bizonykodás ellenére, olyan tudatlanságnak adta bizonyságát, amilyennel még a legközönségesebb, óporosz jogászok közt is alighanem csak ritkán találkozhatni. Az a filozófia, „amely nem tűr meg semmiféle pusztán látszólagos látóhatárt”, jogilag olyan valóságos látóhatárral megelégszik, amely fedésben van a porosz Landrecht érvényességi területével. „A külső és belső természet földeire és egeire”, melyeket ez a filozófia a maga hatalmasan forradalmasító mozgásában előttünk felgöngyölni ígért, még mindig várunk, nem kevésbé a „megfellebbezhetetlenül végérvényes igazságokra” és „az abszolút alapvetőre”. Az a filozófus, akinek gondolkodásmódja „egy szubjektivisztikusan korlátozott világelképzelésre” való minden hajlamot „kizár”, szubjektivisztikusan korlátozottnak bizonyul nemcsak — miként ez bebizonyosodott — szerfelett hiányos ismereteinél, korlátoltan metafizikus gondolkodásmódjánál és torz önteltségénél fogva, hanem még gyermeteg személyes bogarainál fogva is. A valóságfilozófiát nem bírja összeeszkábálni anélkül, hogy a dohánnyal, a macskákkal és a zsidókkal szembeni ellenszenvét általános érvényű törvényként rá ne tukmálná az egész rajta kívüli emberiségre, a zsidókat is beleszámítva. „Valóban kritikai álláspontja” másokkal szemben abban áll, hogy állhatatosan olyan dolgokat ad a szájukba, amiket azok soha nem mondtak, és amelyek Dühring úr legsajátabb gyártmányai. Nyárspolgár-témákról, úgymint az élet értékéről és az életélvezet legjobb módjáról megeresztett híg kolduskotyvalékai1 annyira filiszteriek, hogy ez megmagyarázhatóvá teszi Goethe Faustja elleni haragját. Mindenesetre megbocsáthatatlan volt Goethe részéről, hogy az immorális Faustot tette meg hősévé és nem Wagnert, a komoly valóságfilozófust. Egyszóval a valóságfilozófia, mindent egybevéve, hogy Hegellel szóljunk, „a német felvilágosítócska [Aufkläricht] leghígabb üledékének [Abkläricht]” bizonyul, amely üledék hígfolyósságát és átlátszó közhelyszerűségét csak a belehabart orákulumi szólamvagdalékok teszik sűrűbbé és zavarosabbá. És amikor a könyvnek a végére értünk, éppolyan okosak vagyunk, mint azelőtt, és arra a vallomásra kényszerülünk, hogy az „új gondolkodásmód”, az „alapjukban sajátságos eredmények és szemléletek” és a „rendszeralkotó gondolatok” nyújtottak ugyan különféle új értelmetlenséget, de egyetlen olyan sort sem, amelyből valamit tanulhattunk volna. És az az ember, aki dobpergés és trombitaharsogás közepette dicséri fel mutatványait és áruit, a legközönségesebb vásári kikiáltót megszégyenítve, és akinek nagy szavai mögött semmi, de tisztára semmi nincs, — ez az ember merészel olyan férfiakat, mint Fichte, Schelling és Hegel, akik közül a legkisebb is óriás hozzá képest, sarlatánnak nevezni. Sarlatán az van, csakugyan — de kicsoda?
1
Goethe kifejezése; v. ö. „Faust”, I. rész (Hexenküche).
Következő rész: (Eugen Dühring úr gazdaságtan-forradalmasítása) I. Tárgy és módszer.