Vessünk végül még egy pillantást a „Kritische Geschichte der Nationalökonomie”-ra. Dühring úr „e vállalkozására”, mely, mint mondja, „teljesen elődök nélkül való”. Talán itt végre találkozunk a sokat ígért végső és legszigorúbb tudományossággal.

Dühring úr nagy felhajtást csap azzal a leletével, hogy a „gazdaságtan” „roppantul modern jelenség” (12. old.).

Csakugyan, Marxnál a „Tőké”-ben ez áll:

„A politikai gazdaságtan [...] mint külön tudomány csak a manufaktúra-időszakban lép fel”,¹

a „Politikai gazdaságtan bírálatához”-ban, a 29. oldalon,² pedig az, hogy

„a klasszikus politikai gazdaságtan [...] Angliában [...] Pettyvel, Franciaországban Boisguillebert-rel kezdődik, Angliában Ricardóval, Franciaországban Sismondival zárul”.

Dühring úr követi ezt a számára előírt utat, csakhogy a magasabb gazdaságtan az számára csak azokkal a siralmas abortuszokkal kezdődik, amelyeket a polgári tudomány a klasszikus időszakának leforgása után hozott napvilágra. Bevezetése végén ellenben a legteljesebb joggal diadalmaskodik:

„De ha e vállalkozás külsőlegesen észlelhető sajátságosságai és fele tartalmának újdonsága tekintetében már teljesen elődök nélkül való, még sokkal inkább sajátságosan az enyém belső kritikai nézőpontjait és általános álláspontját tekintve.” (9. old.)

Valójában mindkét, külsőleges és belsőleges oldalát tekintve így hirdethette volna „vállalkozását” (az ipari kifejezést nem éppen rosszul választotta): „Az Egyetlen és a tulajdona”65.

Minthogy a politikai gazdaságtan, ahogy történelmileg fellépett, valójában nem egyéb, mint a tőkés termelési időszak gazdaságába való tudományos bepillantás, azért rá vonatkozó kijelentések és tételek, például az ókori görög társadalom íróinál, csak annyiban szerepelhetnek, amennyiben bizonyos jelenségek: árutermelés, kereskedelem, pénz, kamatozó tőke stb., a két társadalomban közösek. Amennyiben a görögök alkalmi portyázásokat tesznek erre a területre, ugyanazt a zsenialitást és eredetiséget mutatják, mint minden más területen. Szemléleteik ezért történelmileg a modern tudomány elméleti kiindulópontjait alkotják. Most pedig halljuk a világtörténelmi Dühring urat.

„Tudományos gazdasági elméletre vonatkozólag eszerint az ókort illetően tulajdonképp” (!) „semmi pozitívról sem számolhatnánk be, és a teljesen tudománytalan középkor erre” (arra, hogy semmiről se számoljon be!) „még sokkal kevesebb alkalmat nyújt. Minthogy azonban a tanultság látszatát hiú módon fitogtató modor [...] a modern tudomány tiszta jellegét eléktelenítette, tudomásulvételképpen kénytelenek vagyunk legalább néhány példát felhozni.”

És Dühring úr azután olyan kritikának a példáit hozza fel, amely valójában mentes marad a „tanultságnak” a „látszatától” is.

Arisztotelész tétele, hogy

„mindegyik jószág használata kettős — az egyik a dolognak mint olyannak sajátja, a másik nem, mint a sarunak az, hogy lábbeliül szolgáljon és hogy kicserélhető legyen; mindkettő a saru használati módja, mert az is, aki a sarut kicseréli a neki hiányzó dologra, pénzre vagy táplálékra, a sarut saruként használja; de nem annak természetes használati módján, minthogy a saru nem a csere kedvéért létezik”³ — ez a tétel Dühring úr szerint „nemcsak igen triviális és iskolás módon van kimondva”. Hanem azok, akik ebben „használati érték és csereérték közti megkülönböztetést” találnak, ezenkívül még annak a „humornak” is áldozatul esnek, hogy elfelejtik, hogy a „legeslegújabb időben” és „a legelőrehaladottabb rendszer keretében”, természetesen magának Dühring úrnak a rendszerében, használati értéknek és csereértéknek befellegzett.

„Platónnak az államról szóló írásaiban [...] a népgazdasági munkamegosztásról szóló modern fejezetet is meg akarták találni.”

Ez bizonyára a „Tőké”-nek arra a helyére, XII. fej. 5., a III. kiad. [368—] 369. oldala,⁴ céloz, ahol azonban éppen megfordítva az van kimutatva, hogy a klasszikus ókornak a munka megosztására vonatkozó nézete „a legszigorúbb ellentétben” van a modern felfogással.

Orrfintorgatást és semmi egyebet nem érdemel Dühring úr részéről Platónnak a maga korában zseniális leírása a munka megosztásáról mint a városnak (mely a görögök számára azonos volt az állammal) természetadta alapzatáról,⁵ mégpedig azért, mert Platón nem említi — a görög Xenophón azonban igenis említi,⁶ Dühring úr! — azt a „határt”, „melyet a piac mindenkori terjedelme a hivatásfajták további elágazása és a speciális műveletek technikai szétbontása elé szab, — e határ képzete jelenti csak azt a felismerést, melynek révén a különben tudományosnak alig nevezhető eszme gazdaságtanilag számottevő igazsággá válik”.

A Dühring úr által olyannyira lebecsmérelt Roscher „professzor” csakugyan megvonta ezt a „határt”, amelynél a munka megosztásának eszméje Dühring úr szerint „tudományossá” válik, és ezért Adam Smitht tette meg kifejezetten a munka megosztása törvényének felfedezőjévé.⁷ Az olyan társadalomban, ahol az árutermelés a termelés uralkodó módja, „a piac” — hogy mi is egyszer Dühring úr modorában beszéljünk — az „üzletemberek” között jól ismert „határ” volt. De „a rutin tudásánál és ösztönénél” több kell annak átlátásához, hogy nem a piac alkotta meg a munka tőkés megosztását, hanem megfordítva, korábbi társadalmi összefüggések szétbomlása és a munka ebből bekövetkező megosztása alkotta meg a piacot.(Lásd „Tőke”, I. köt., XXIV. fej. 5.: A belső piac kialakítása az ipari tőke számára.⁸)

„A pénz szerepe minden időkben az első fő serkentője volt gazdasági” (!) „gondolatoknak. Mit tudott azonban egy Arisztotelész erről a szerepről? Nyilvánvalóan semmi egyebet, mint azt, ami abban az elképzelésben rejlik, hogy a pénz közvetítésével folyó csere követte az őseredeti természetbeni cserét.”

Amikor pedig „egy” Arisztotelész bátorságot vesz magának arra, hogy felfedezze a pénznek a két különböző forgási formáját, az egyiket, melyben mint puszta forgalmi eszköz, a másikat, melyben mint pénztőke tevékenykedik,⁹ akkor ezzel, Dühring úr szerint, „csak morális ellenszenvnek” ad kifejezést. Amikor „egy” Arisztotelész még ráadásul odáig merészkedik, hogy a pénzt értékmérő „szerepében” akarja elemezni, és valójában ezt a pénzről szóló tan szempontjából oly döntő problémát helyesen állítja fel,¹⁰ akkor „egy” Dühring, mégpedig alapos titkos okokból, inkább egészen elhallgatja az ilyes meg nem engedett vakmerőséget.

Végeredmény: A dühringi „tudomásulvétel” tükrében a görög ókornak valójában csak „egészen közönséges eszméi” vannak (25. old.), ha effajta „együgyűségnek” (19. old.) egyáltalában van még valami közössége eszmékkel, akár közönségesekkel, akár nem-közönségesekkel.

Dühring úrnak a merkantilizmusról szóló fejezetét jobb „eredetiben” olvasni, azaz F. Listnél, „Nationales System”, 29. fejezet:

„Az ipari rendszer, melyet az iskola hamisan merkantil-rendszernek nevez.”

Hogy Dühring úr itt is mily gondosan tudja elkerülni mindenféle „tanultság látszatát”, azt mutatja többek közt a következő:

List, 28. fejezet: „Az olasz nemzetgazdászok”, ezt mondja:

„Olaszország megelőzte az összes modern nemzeteket, ahogy a gyakorlatban, úgy az elméletben is a politikai gazdaságtan területén”, s ezután megemlíti, hogy „az első sajátképpen politikai gazdaságtanról Olaszországban írt mű a nápolyi Antonio Serra írása azokról az eszközökről, amelyekkel a királyságok számára arany- és ezüstfelesleget lehet szerezni (1613)”.¹¹

Dühring úr ezt bízvást elfogadja, és ehhez mérten Serra „Breve trattató”-ját

„egyfajta feliratnak tekintheti a gazdaságtan újabb előtörténetének bejáratán”.

Erre a „szépirodalmi kacifántosságra” szorítkozik ténylegesen a „Breve trattató”-ról szóló vizsgálódása. Szerencsétlenségére a valóságban a dolog másként történt, és 1609-ben, tehát négy évvel a „Breve trattato” előtt, megjelent Thomas Mun „A Discourse of Trade etc.”-je. Ennek az írásnak, mindjárt az első kiadásában, megvan az a sajátos jelentősége, hogy az eredeti, akkor Angliában még állami gyakorlatként védelmezett monetárrendszer ellen irányul, tehát a merkantil-rendszernek anyarendszerétől való tudatos önelválasztását jelenti. Már első formájában több kiadást ért meg az írás és közvetlen befolyást gyakorolt a törvényhozásra. A szerző által teljesen átdolgozott és halála után megjelent 1664-es kiadásban: „England’s Treasure etc.”, az írás további száz évre merkantilista evangélium maradt. Ha tehát a merkantilizmusnak van korszakalkotó műve, amely úgy tekinthető, mint „egyfajta felirat a bejáraton”, akkor ez az, és éppen ezért teljességgel nem létezik Dühring úrnak „a rangviszonyokat igen gondosan szemmeltartó története” számára.

A modern politikai gazdaságtan megalapozójáról, Pettyről, Dühring úr közli velünk, hogy

„jókora adag könnyelmű gondolkodásmód” jellemezte, továbbá „a fogalmak belső és finomabb megkülönböztetései iránti érzék hiánya” [...] egy „csapongó tájékozottság, mely sokmindent ismer, de könnyedén siklik át egyik dologról a másikra anélkül, hogy valamely mélyebb fajtájú gondolatban gyökeret verne” [...] „népgazdasági vonatkozásban még igen nyersen jár el” és „olyan naivitásokra jut, melyeknek kontrasztja [...] egyszer-másszor a komolyabb gondolkodót is elszórakoztathatja”.

Mily túl nem becsülhető leereszkedés tehát, ha Dühring úr, a „komolyabb gondolkodó”, egyáltalában „egy Pettyről” tudomást venni kegyeskedik! Es hogyan vesz róla tudomást?

Petty tételeit „a munkáról, sőt a munkaidőről mint értékmérőről, amelynek nála [...] tökéletlen nyomai találhatók”, e mondaton kívül többé sehol nem említi. Tökéletlen nyomok. „Treatise on Taxes and Contributions”-ában (első kiadás 1662) Petty az áruk értéknagyságának tökéletesen világos és helyes elemzését adja. Amikor ezt mindenekelőtt egyenlő munkába kerülő nemes fémek és gabona egyenértékén szemlélteti, kimondja az első és utolsó „elméleti” szót a nemesfémek értékéről. De határozottan és általánosan is kimondja, hogy az áruértékeket egyenlő munkával (equal labour) mérik. Felfedezését különböző, részben igen bonyolult problémák megoldására alkalmazza, és helyenként különböző alkalmakból és különböző írásokban, ott is, ahol a főtételt nem ismétli meg, fontos következtetéseket von le belőle. De mindjárt első írásában is ezt mondja:

„Azt állítom, hogy ez” (az egyenlő munka által való becslés) „az értékek kiegyenlítésének és mérlegelésének az alapzata; felépítményében és gyakorlati alkalmazásában azonban, megvallom, sok különféleség és bonyodalmasság van.”¹²

Petty tehát éppannyira tudatában van lelete fontosságának, mint a részletbeli kihasználásával járó nehézségnek. Ezért bizonyos részletcélokra egy másik utat is megkísérel. Találni kell ugyanis egy természetes egyenlőségi viszonyt (a natural Par) föld és munka között úgy, hogy az érték tetszés szerint „bármelyikükben vagy még jobban mindkettőjükben” kifejezhető legyen.¹³ Maga a tévút zseniális.

Dühring úr Petty értékelméletéhez ezt az élesen elgondolt észrevételt teszi:

„Ha maga élesebben gondolkodott volna, egyáltalán nem volna lehetséges, hogy más helyeken ellenkező felfogás nyomai legyenek találhatók nála, melyekről már az előbb említés történt”; azaz amelyekről „az előbb” semmiféle említés nem történt, azonkívül, hogy a „nyomok” — „tökéletlenek”. Ez Dühring úrnak egyik nagyon jellegzetes eljárása, „előbb” egy tartalmatlan frázissal célozni valamire, hogy „utóbb” elhitesse az olvasóval, hogy már „előbb” tudomást szerzett a fődologról, mely felett nevezett szerző ténylegesen előbb is, utóbb is tovasiklik.

Mármost Adam Smithnél nemcsak „nyomai” találhatók „ellenkező felfogásoknak” az értékfogalomról, és nemcsak két, hanem három, sőt egészen pontosan véve négy kiáltóan ellenkező nézet található az értékről, melyek kedélyesen egymás mellett és egymással keveredve futnak. Ami azonban természetszerű a politikai gazdaságtan alapvetőjénél, aki szükségképpen tapogatódzik, kísérletezik, még csak alakulóban levő eszme-káosszal viaskodik, az megütközést kelthet egy olyan író esetében, aki rostálva összefoglal több mint másfélszáz évi kutatásokat, miután e kutatások eredményei a könyvekből részben már átmentek a köztudatba. És, hogy a nagyról a kicsinyre térjünk: amint láttuk, Dühring úr szintén öt különböző fajta értéket nyújt nekünk szíves választásra, és velük együtt megannyi ellenkező felfogást. Mindenesetre, „ha maga élesebben gondolkodott volna”, nem vesztegetett volna annyi fáradságot arra, hogy olvasóit az érték tökéletesen világos Petty-féle felfogásából visszavesse a legvégletesebb zűrzavarba.

Petty kerek egészet alkotó, egy darabból öntött munkája a „Quantulumcunque concerning Money”, melyet 1682-ben tett közzé, tíz évvel „Anatomy of Ireland”-je után (ez „először” 1672-ben jelent meg, és nem 1691-ben, ahogy azt Dühring úr a „leginkább közkézenforgó tankönyv-kompilációkból” kiírja).¹⁴ Teljesen eltűntek itt a merkantilista szemléletek utolsó nyomai is, melyekre más írásaiban bukkanhatunk. Tartalmát és formáját tekintve egy kis mestermű ez, és éppen ezért még neve szerint sem szerepel Dühring úrnál. Teljességgel rendjén való dolog, hogy a legzseniálisabb és legeredetibb gazdaságtani kutatóval szemben a peckes iskolamesteri középszerűség csak morgó bosszúságának tud kifejezést adni, csak megbotránkozni tud azon, hogy az elméleti fényszikrák nem glédában, kész „axiómákként” parádéznak, hanem szétszórtan pattannak elő „nyers” gyakorlati anyagnak, pl. az adóknak az elmélyítéséből.

Miként Petty tulajdonképpeni gazdaságtan! munkáival, éppúgy jár el Dühring úr a Petty alapította „politikai számtannal”, vulgo statisztikával.

Kaján vállvonogatás a Petty által alkalmazott módszerek különcsége felett!

Azoknak a groteszk módszereknek láttán, melyeket még száz évvel később maga Lavoisier is alkalmazott ezen a területen,¹⁵ annak a nagy távolságnak láttán, amely még a mai statisztikát is elválasztja attól a céltól, melyet Petty hatalmas vonásokban eléberajzolt, az ilyes öntelt jobbantudás, két évszázaddal post festum [utólag], a maga kendőzetlen bárgyúságában jelenik meg.

Petty legjelentősebb eszméi, melyekből Dühring úr „vállalkozásában” édeskeveset lehet észrevenni, az utóbbi szerint csak henye ötletek, gondolati véletlenségek, alkalmi nyilatkozatok, melyeknek csak a mi időnkben, összefüggésükből kiszakított idézetek segítségével kölcsönöznek bennük magán- és magáért-valóan meg nem levő jelentőséget, amelyek tehát a politikai gazdaságtan valóságos történetében nem is játszanak szerepet, hanem csak Dühring úr gyökeres kritikájának és „nagystílű történetírásának” színvonala alatt álló modern könyvekben. Úgy látszik, hogy Dühring úr a „vállalkozásánál” olvasóknak egy vakhitű körére számított, amely a világért sem merészkedik majd az állításnak bizonyságát kívánni. Erre mindjárt visszatérünk (Locke-kal és Northtal kapcsolatban), de előbb Boisguillebert-t és Law-t kell futólag megnéznünk.

Az előbbire vonatkozólag kiemeljük Dühring úrnak az egyetlen saját leletét. Dühring úr felfedezett egy azelőtt észre sem vett kapcsolatot Boisguillebert és Law között. Boisguillebert ugyanis azt állítja, hogy a nemesfémeket a normális pénzfunkciókban, melyeket az áruforgalmon belül teljesítenek, hitelpénzzel (un morceau de papier [egy papirosdarabka]) lehetne helyettesíteni.¹⁶ Law ellenben azt képzeli, hogy e „papirosdarabkáknak” tetszőleges „gyarapítása” gyarapítja egy nemzet gazdagságát. Ebből Dühring úr számára az következik, hogy Boisguillebert „fordulata [...] már magában rejtette a merkantilizmusnak egy új fordulatát” — más szavakkal már magában rejtette Law-t. Ez napnál világosabban a következőképpen bizonyíttatik:

„Csak azon fordult meg a dolog, hogy az »egyszerű papirosdarabkáknak« kiosszák ugyanazt a szerepet, melyet [...] a nemesfémeknek kellett volna játszaniuk, és ezzel azonnal végbevitték a merkantilizmus metamorfózisát.”

Ugyanilyen módon azonnal végbe lehet vinni a nagybácsi metamorfózisát nagynénivé. Igaz, hogy Dühring úr csillapítólag hozzáteszi: „Mindenesetre Boisguillebert-nek nem volt ilyen szándéka.”

De hogy az ördögbe is lehetett volna az a szándéka, hogy a nemesfémek pénzszerepéről való saját racionalisztikus szemléletét a merkantilisták babonás szemléletével helyettesítse azért, mert szerinte a nemesfémek ebben a szerepben papirossal helyettesíthetők?

No de, folytatja Dühring úr a maga komoly komikumával,

„no de el lehet ismernünk, hogy szerzőnknek imitt-amott sikerült egy-egy valóban találó észrevételt tennie”. (83. old.)

Law-ra vonatkozólag Dühring úrnak csak ez a „valóban találó észrevétel” sikerül:

„Érthető módon Law sem tudta soha teljességgel kiküszöbölni az utóbbi alapzatot” (tudniillik „a nemesfémek bázisát”), „a jegykibocsátást azonban a végsőkig, azaz a rendszer összeomlásáig hajtotta.” (94. old.)

A valóságban azonban a papirospillangóknak, e puszta pénzjeleknek, nem azért kellett a közönség körében repdesniük, hogy a nemesfém-bázist „kiküszöböljék”, hanem hogy azt a közönség zsebéből a kiürült állami pénztárakba csalogassák.¹⁷

Hogy visszatérjünk Pettyre és arra a jelentéktelen szerepre, melyet Dühring úr játszat vele a gazdaságtan történetében, halljuk előbb, mit közöl velünk Petty legközelebbi utódairól, Locke-ról és Northról. Ugyanegy évben, 1691-ben jelent meg Locke „Considerations on Lowering of Interest and Raising of Money”-ja és North „Discourses upon Trade”-je.

„Amit” (Locke) „kamatról és érmepénzről írt, nem lépi túl ama reflexiók keretét, amelyek a merkantilizmus uralma alatt az államélet eseményeinek kapcsán szokásosak voltak.” (64. old.)

E „tudósítás” olvasója előtt most már napnál világosabbá kell válnia, miért jutott Locke „Lowering of Interest”-je a XVIII. század második felében oly jelentős, mégpedig különböző irányú befolyáshoz a politikai gazdaságtanra Franciaországban és Olaszországban.

„A kamatláb szabadságáról nem egy üzletember hasonlóképpen gondolkodott” (mint Locke), „és a viszonyok fejlődése is magával hozta a hajlandóságot, hogy a kamatgátolásokat hatástalanoknak tekintsék. Abban a korban, amelyben egy Dudley North megírhatta a »Discourses upon Trade«-jét [...] a szabadkereskedelem irányában, sok mindennek már mintegy a levegőben kellett lennie, aminek folytán a kamatkorlátozások elleni teoretikus oppozíciónem jelent meg valami hallatlan dolognak.” (64. old.)

Locke-nak tehát át kellett gondolnia egyik-másik korabeli „üzletember” gondolatait, vagy pedig sok minden az ő korában „mintegy a levegőben levőt” kellett felszippantania, hogy kamatszabadságról teoretizáljon és semmi „hallatlant” ne mondjon! Valójában azonban Petty már 1662-ben a „Treatise on Taxes and Contributions”-ában szembeállította a kamatot mint pénzjáradékot, melyet mi uzsorának nevezünk, (rent of money which we call usury) a talaj- és földjáradékkal (rent of land and houses), és kioktatta a földesurakat — akik a földjáradékot ugyan nem, de a pénzjáradékot igenis törvényileg akarták agyonrendszabályozni — arról, hogy hiú és meddő dolog polgári, pozitív törvényeket hozni a természet törvénye ellen (the vanity and fruitlessness of making civil positive law against the law of nature).¹⁸ „Quantulumcunqué”-jában (1682) ezért kijelenti, hogy a törvényi kamatszabályozás épp akkora bárgyúság, mint a nemesfémek kivitelének vagy a váltóárfolyamnak a szabályozása.¹⁹ Ugyanebben az írásban megmondja az egyszer s mindenkorra mértékadót a raising of money-t illetően²⁰ (ez az a kísérlet, hogy pl. ½ shillingnek 1 shilling nevét adják, amennyiben egy uncia ezüstből kétszerannyi shillinget vernek).

Az utóbbi pontra vonatkozólag Locke és North jóformán csak másolják őt. A kamatra vonatkozólag pedig Locke Pettynek a pénzkamat és földjáradék között vont párhuzamához kapcsolódik, míg North továbbmenően szembeállítja a kamatot mint tőkejáradékot (rent of stock) a földjáradékkal és a tőkésurakat a földesurakkal.²¹ Míg Locke azonban a Petty által követelt kamatszabadságot csak megszorításokkal, North abszolútan fogadja el.

Dühring úr önmagát múlja felül, amikor — maga is még ádáz merkantilista „szubtilisebb” értelemben — Dudley North »Discourses upon Trade”-jét azzal a megjegyzéssel intézi el, hogy „a szabadkereskedelem irányában” íródott. Olyan ez, mintha Harveyról azt mondaná valaki, hogy a vérkeringés „irányában” írt. North írása — egyéb érdemeitől eltekintve — a szabadkereskedelmi tannak klasszikus, kíméletlen következetességgel megírt kifejtése, a külső és a belső forgalmat illetően egyaránt, 1691-ben csakugyan „hallatlan valami”!

Egyebekben Dühring úr arról tudósít, hogy North „kalmár” s ráadásul komisz fickó volt, és hogy írása „nem tudott tetszésre találni”. Még mit nem — hogy egy ilyen írás a védővámrendszer végérvényes győzelmének idején Angliában „tetszésre” találjon a hangadó söpredék körében! Ez azonban nem akadályozta azonnali elméleti hatását, amely közvetlenül utána, részben még a XVII. században, Angliában megjelent gazdaságtani írások egész sorában kimutatható.

Locke és North bizonyítékot szolgáltattak nekünk arra, hogy azokat az első merész lépéseket, melyeket Petty a politikai gazdaságtan csaknem minden területén megtett, angol utódai mint vették egyenként át és dolgozták fel tovább. E folyamat nyomai az 1691-től 1752-ig tartó időszak alatt már azáltal is szemébe szöknek a legfelszínesebb megfigyelőnek is, hogy az ez időszakhoz tartozó valamennyi jelentékenyebb gazdaságtani írás, pozitíve vagy negative, Pettyhez kapcsolódik. Ez az eredeti fejekben bővelkedő időszak ennélfogva a politikai gazdaságtan fokozatos genezisének kikutatása szempontjából a legjelentősebb. A „nagystílű történetírás”, mely Marxnak megbocsáthatatlan bűnéül rója fel, hogy a „Tőké”-ben Pettyvel és ennek az időszaknak az íróival akkora felhajtást csap, egyszerűen kitörli őket a történelemből. Locke-ról, Northról, Boisguillebert-ről és Law-ról rögtön átugrik a fiziokratákra, ezután pedig a politikai gazdaságtan valóságos templomának bejáratánál megjelenik — David Hume. Dühring úr engedelmével az idősorrendet helyre és ezzel Hume-ot a fiziokraták elé állítjuk.

Hume gazdaságtani „Essay”-i 1752-ben jelentek meg.²² Az „Of Money”, „Of the Balance of Trade”, „Of Commerce” című, összetartozó tanulmányokban Hume lépésről lépésre, gyakran puszta hóbortjaiban is követi Jacob Vanderlint „Money Answers All Things”-ét, London 1734. Bármily ismeretlen maradt is ez a Vanderlint Dühring úr előtt, mégis tekintetbe veszik még a XVIII. század vége felé, azaz a Smith-utáni időben keletkezett angol gazdaságtani írásokban is.

Akárcsak Vanderlint, Hume a pénzt puszta értékjelként tárgyalja; csaknem szóról szóra (és ez fontos, mert a pénzjel-elméletet sok más írásból átvehette volna) Vanderlintből másolja, hogy a kereskedelmi mérleg miért nem alakulhat egy országnak állandóan hátrányára vagy előnyére; akárcsak Vanderlint, a mérlegek egyensúlyát tanítja, mely természetes úton, az egyes országok különböző gazdasági pozícióihoz mérten áll elő; akárcsak Vanderlint, a szabadkereskedelmet prédikálja — csak kevésbé merészen és következetesen —; Vanderlinttel együtt kiemeli — csak laposabban — a szükségleteket mint a termelés serkentőit; követi Vanderlintet abban, hogy a bankpénznek és az összes hivatalos értékpapíroknak tévesen befolyást tulajdonít az áruárakra; Vanderlinttel együtt elveti a hitelpénzt; akárcsak Vanderlint, az áruárakat a munka árától, tehát a munkabértől teszi függővé; lemásolja még azt a hóbortját is, hogy a kincsfelgyülemlés az áruárakat alacsonyan tartja stb. stb.

Dühring úr már jóideje orákulumilag rebesgetett valamit arról, hogy vannak, akik félreértik a hume-i pénzelméletet, s nevezetesen fenyegetőleg utalt Marxra, aki azonfelül a „Tőké”-ben rendőrileg tilos módon utalt Hume-nak Vanderlinttel és a még megemlítendő J. Massie-vel való titkos kapcsolataira.²³

Ezzel a félreértéssel a következőképpen áll a dolog. Ami Hume valóságos pénzelméletét illeti — amely szerint a pénz pusztán értékjel, és emiatt, egyébként változatlan körülmények között, az áruárak abban az arányban emelkednek, ahogy a forgalomban levő pénztömeg növekszik, és abban az arányban süllyednek, ahogy a forgalomban levő pénztömeg csökken —, Dühring úr a legjobb akarattal is — habár a rá sajátos fénysugárzó módon — szajkózni tudja csak tévedő elődeit. Hume azonban, miután mondott elméletet felállította, önmagának ellene veti (ugyanezt, ugyanezekből az előfeltételekből kiindulva, már Montesquieu megtette²⁴), hogy hiszen „bizonyos”, hogy

az amerikai bányák felfedezése óta „az ipar Európa minden nemzeténél növekedett, kivéve e bányák birtokosainál”, és hogy ez, „más okok mellett, az arany és ezüst megszaporodásának is [...] tulajdonítható”. Ezt a jelenséget abból magyarázza, hogy „bár az áruk magas ára az arany és ezüst megszaporodásának szükségszerű következménye, az ár mégsem közvetlenül követi nyomon ezt a megszaporodást, hanem bizonyos idő szükséges, mígnem a pénz megteszi körforgását az egész államon át és érvényesíti hatásait az összes néprétegekre”.

Ebben a közbenső időben jótékonyan hat az iparra és a kereskedelemre. E fejtegetés végén Hume — sokkal egyoldalúbban bár, mint egynémely elődje és kortársa — azt is megmondja, hogy miért:

„Könnyű a pénz előrehaladását nyomon követni az egész közösségen át; s itt azt fogjuk találni, hogy a pénznek minden egyén szorgalmát serkentenie kell, mielőtt növeli a munka árát.”²⁵

Más szavakkal: Hume itt a nemes fémek értékében végbemenő forradalomnak, mégpedig elértéktelenedésüknek, vagy ami ugyanaz, a nemes fémekben mint értékmérőben végbemenő forradalomnak a hatását írja le. Helyesen rájön, hogy ez az elértéktelenedés, az áruáraknak csak fokozatosan lefolyó kiegyenlítődése mellett, csak végső fokon „növeli a munka árát”, vulgo a munkabért; tehát a munkások költségére (amit azonban teljesen rendben levőnek talál) gyarapítja a kereskedők és iparűzők profitját és ilymódon „serkenti a szorgalmat”. A tulajdonképpeni tudományos kérdést azonban: vajon hat-e és hogyan hat a nemes fémek megszaporodott behozatala, változatlan értékük mellett, az áruárakra — ezt a kérdést fel sem veti és „a nemes fémek” minden „megszaporodását” elértéktelenedésükkel egy kalap alá veszi. Hume tehát szakasztott azt teszi, amit Marx („A politikai gazdaságtan stb.”. 141. old.)²⁶ tétet vele. E pontra még egyszer futólag visszatérünk majd, előbb azonban forduljunk Hume-nak az „Interest”-ről szóló tanulmányához.

Hume-nak kifejezetten Locke ellen irányuló fejtegetése annak kimutatására, hogy a kamatot nem a meglevő pénz tömege szabályozza, hanem a profitráta, és egyéb felvilágosításai azokról az okokról, amelyek a kamatláb magas vagy alacsony voltát meghatározzák — mindez sokkal szabatosabban és kevésbé szellemesen megtalálható egy 1750-ben, két évvel Hume tanulmánya előtt megjelent írásban: „An Essay on the Governing Causes of the Natural Rate of Interest; wherein the Sentiments of Sir W. Petty and Mr. Locke, on that Head, are considered”. Szerzője J. Massie, egy különféle irányokban buzgólkodó és, mint az egykorú angol irodalomból látható, sokat olvasott író. Adam Smithnek a kamatlábról szóló magyarázata Massiehez közelebb áll, mint Hume-hoz. Sem Massie, sem Hume semmit nem tudnak és nem mondanak a mindkettejüknél szerepet játszó „profit” természetéről.

„Egyáltalában” — papol Dühring úr — „Hume méltatásában ki-ki legtöbbnyire igen elfogultan járt el és olyan eszméket tulajdonított neki, melyeket nem is vallott.”

És ennek az „eljárásnak” maga Dühring úr nem egy csattanós példáját szolgáltatja nekünk.

Így például Hume-nak a kamatról szóló tanulmánya ezekkel a szavakkal kezdődik:

„Semmit sem tekintenek valamely nép virágzó állapota bizonyosabb jelének, mint a kamat alacsony voltát: mégpedig jogosan; ámbár én azt hiszem, hogy az oka ennek némileg más, mint amit rendszerint feltesznek.”²⁷

Tehát azt a nézetet, hogy a kamatláb alacsony volta valamely nép virágzó helyzetének legbiztosabb jele, Hume mindjárt az első mondatban mint napjaiban már triviálissá vált közhelyet említi fel. És csakugyan ennek az „eszmének” Child óta teljes száz esztendeje volt rá, hogy közkeletűvé váljék. Ezzel szemben:

„Az ő” (Hume) „kamatlábról szóló nézeteiből főként azt az eszmét kell kiemelni, hogy a kamatláb az állapotoknak” (melyeknek?) „az igazi barométere, s alacsonysága csaknem csalhatatlan jele valamely nép virágzásának.” (130. old.)

Ki az az „elfogult” és megszorult „ki-ki”, aki így beszél? Senki más, mint Dühring úr.

Ami egyebekben naiv csodálkozásátkeltifel kritikai történetírónknak, az az, hogy Hume valamiféle szerencsés eszme alkalmából „még csak ez eszme szerzőjének sem adja ki magát”. Dühring úrral ez nem történhetett volna meg.

Láttuk, hogy Hume a nemesfém minden megszaporodását egy kalap alá veszi annak olyan megszaporodásával, amelyet elértéktelenedés, saját értékében, azaz az áruk értékmérőjében végbemenő forradalom kísér. Ez az összecserélés Hume-nál elkerülhetetlen volt, mert a legcsekélyebb bepillantása sem volt a nemesfémeknek mint értékmérőnek a funkciójába. Nem is lehetett, mert abszolúte semmit nem tudott az értékről magáról. Maga a szó talán csak egyszer jelenik meg dolgozataiban, mégpedig ott, ahol Locke tévedését, hogy a nemes fémeknek „csak képzelt értékük” van, még jobban tönkrejavítja akként, hogy „főként fiktív értékük” van.²⁸

Itt mélyen alatta áll nemcsak Pettynek, de némely angol kortársainak is. Ugyanezt az „elmaradottságot” tanúsítja, amikor a „kereskedőt” régimódiasan még mindig a termelés legelső hajtórugójaként ünnepli, amin már Petty régen túlvolt. Ami meg éppen Dühring úrnak azt az állítását illeti, hogy Hume a „gazdasági főviszonyokkal” foglalkozott dolgozataiban, ves- sük össze velük akár csak Cantillonnak Adam Smith által idézett írását (megjelent, mint Hume dolgozatai, 1752-ben, de sok évvel a szerző halála után),²⁹ hogy Hume gazdaságtani munkáinak szűkkörűségén elcsodálkozzunk. Hume, mint mondottuk, a Dühring úr által számára kiállított pátens ellenére a politikai gazdaságtan területén is tiszteletreméltó valaki marad, de itt minden inkább, csak nem eredeti kutató, és még sokkal kevésbé korszakalkotó. Gazdaságtani dolgozatainak hatása kora művelt köreire nem csupán a kiváló előadásmódból fakadt, hanem még sokkal inkább abból, hogy ezek a dolgozatok az akkoriban felvirágzó ipar és kereskedelem, más szavakkal az akkoriban Angliában gyorsan feltörő tőkés társadalom haladó-optimista feldicsőítése voltak, s e társadalomnál ezért „tetszésre” kellett találniuk. Egyetlen ujjmutatás elég lesz itt. Mindenki tudja, milyen szenvedélyesen harcolt éppen Hume idején az angol néptömeg a közvetett adóknak a hírhedt Robert Walpole által tervszerűen a földtulajdonosok, és egyáltalában a gazdagok, tehermentesítésére kiaknázott rendszere ellen. Az adókról („Of Taxes”) írt tanulmányában — amelyben Hume, anélkül, hogy megnevezné, polemizál az állandóan szeme előtt álló kútforrása, Vanderlint ellen, aki a közvetett adók leghevesebb ellenfele és a föld-megadóztatás leghatározottabb előharcosa volt — ezt mondja:

„Ezeknek” (a fogyasztási adóknak) „csakugyan nagyon súlyos és nagyon oktalanul kivetett adóknak kell lenniük ahhoz, hogy a munkás magamagától ne legyen képes megfizetni őket fokozott iparkodással és takarékossággal anélkül, hogy munkája árát fel ne emelje.”³⁰

Az ember itt magát Robert Walpole-t véli hallani, kivált ha még hozzáveszi azt a helyet, a „közhiteiről” szóló tanulmányban, ahol az államhitelezők megadóztatásának nehézségére vonatkozólag ezt mondja:

„Jövedelmük csökkenését [...] nem palástolná el az a látszat, hogy ez” pusztán „a fogyasztási adónak vagy a vámoknak egy tétele”.³¹

Mint ahogy egy skóttól nem is várható másként, Hume-nak a polgári szerzemény iránti bámulata korántsem volt tisztán platónikus. Ő, aki hazulról szegény ördög volt, nagyon-nagyon súlyos ezerfontokra rúgó évi jövedelemre vitte fel, amit Dühring úr, minthogy itt nem Pettyről van szó, finom érzékkel így fejez ki:

„Jó magángazdálkodással igen csekély eszközök alapzatán odáig vitte, hogy ne kelljen senki szájaíze szerint írnia.”

Amikor Dühring úr továbbá azt mondja:

„Soha a legcsekélyebb engedményt sem tette a pártok, a fejedelmek vagy az egyetemek befolyásának”,

ezt illetően nem ismeretes ugyan, kötött-e valaha egy „Wagenerral” irodalmi társasüzleteket,³² de az igen, hogy állhatatos párthíve volt a whig-oligarchiának, amely fennen hordozta az „egyház és állam” lobogóját, s ez érdemének jutalmaképpen elnyerte előbb a párizsi követségi titkári posztot és utóbb a hasonlíthatatlanul fontosabb és jövedelmezőbb alállamtitkári posztot.

„Politikai tekintetben Hume” mindig „konzervatív és szigorúan monarchikus érzületű volt és maradt. Ezért az uralkodó egyház hívei sem pocskondiázták annyira, mint Gibbont”

— mondja az öreg Schlosser.³³

„Ez az önző Hume, ez a történelemhazudozó” szidalmazza az angol szerzeteseket, hogy kövéren, házasság és család nélkül, koldulásból éltek, „de neki magának soha nem volt se családja, se felesége, maga is nagy, potrohos fickó volt, aki tetemes terjedelemben közpénzen hízott, anélkül, hogy ezt valaha valamilyen valóságos közszolgálattal kiérdemelte volna”

— mondja a „nyersen” plebejus Cobbett.³⁴

Hume „az élet lényeges irányokban való gyakorlati kezelése tekintetében igen sokban felette áll egy Kantnak” — mondja Dühring úr.

De miért jelöl ki Hume-nak a „Kritische Geschichté”-ben ily túlzottan kimagasló helyet? Egyszerűen azért, mert e „komoly és szubtilis gondolkodónak” van szerencséje a XVIII. század Dühringjének lenni. Amiként egy Hume szolgál annak bizonyítékául, hogy „az egész tudományág” (a gazdaságtan) „megteremtése a megviiágosultabb filozófia tette volt”, akként van Hume előfutárságában legjobb biztosítéka annak, hogy ez az egész tudományág ez idő szerint belátható lezárását ama tüneményes férfiúban fogja megtalálni, aki a csupán „megviiágosultabb” filozófiát az abszolúte fénysugárzó valóságfilozófiává alkotta át, és akinél, akárcsak Hume-nál, ami

„megviiágosultabb” filozófiát az abszolúte fénysugárzó valóságfilozófiává alkotta át, és akinél, akárcsak Hume-nál, ami „német talajon eleddig példa nélkül való [...] a szorosabb értelemben vett filozófia művelése a népgazdaságtan körüli tudományos fáradozásokkal párosultan található”.

Ehhez mérten a közgazdásznak okvetlenül tiszteletreméltó Hume-ot elsőrendű gazdaságtani csillaggá felfújva találjuk, kinek jelentőségét eddig csak ugyanaz az irigység ismerhette félre, amely Dühring úrnak „a korszak számára mértékadó” teljesítményeit is mindeddig oly makacsul agyonhallgatja.

A fiziokrata iskola Quesnay „Gazdasági táblázatában”³⁵ tudvalevőleg olyan talányt hagyott hátra, amelybe a gazdaságtan eddigi kritikusai és történetírói beletörték a fogukat. Ez a táblázat, mely egy ország összgazdagságának termeléséről és forgalmáról való fiziokrata elképzelést kellett hogy világosan szemléltesse, a gazdaságtani utókor számára eléggé homályos maradt. Dühring úr itt is fel fogja lobbantani számunkra a végérvényes világosságot.

Hogy „a termelés és elosztás viszonyainak e gazdasági képmása magánál Quesnaynél mit jelentsen”, mondja, az csak akkor állapítható meg, ha „előbb a rá sajátságos vezérfogalmakat [...] pontosan megvizsgáltuk”. Mégpedig annál is inkább, mert eddig csak „ingatag határozatlansággal” ábrázolták őket és még Adam Smithnél „sem ismerhetők fel lényeges vonásaik”.

Az ilyen hagyományos „hebehurgya tudósításnak” Dühring úr most majd egyszer s mindenkorra véget vet. És most teljes öt oldalon át vezeti orránál fogva olvasóját, öt oldalon át, amelyeken mindenféle terpeszkedő fordulatoknak, folytonos ismétléseknek és szántszándékos rendetlenségnek kell elleplezniük a fatális tényt, hogy Dühring úrnak alig van annyi közölnivalója Quesnay „vezérfogalmairól”, mint a „leginkább közkézenforgó tankönyv-kompilációknak”, melyektől oly fáradhatatlanul óv mindenkit. E bevezetés „egyik legaggályosabb oldala” az, hogy az eddig csak névrőI ismert táblázatot alkalmilag már itt is meg-megszaglássza ugyan, de aztán mindenféle „reflexiókba” szalad bele, mint például „ráfordítás és eredmény különbségéről”. Ha ez a különbség „a quesnayi eszmében készen ugyan nem is lelhető fel”, Dühring úr ezzel szemben ennek fulmináns példáját adja majd nekünk, mihelyt hosszúranyúló bevezető „ráfordításától” figyelemreméltóan rövidlélegzetű „eredményéhez” érkezik, a magáról a táblázatról nyújtott felvilágosításhoz. Adjunk meg mármost mindent, de csakugyan szóról szóra mindent, amit Quesnay táblázatáról közölni jónak talál.

A „ráfordításban” azt mondja Dühring úr:

„Neki” (Quesnaynek) „magától értetődőnek jelent meg, hogy a hozadékot” (Dühring úr az imént a nettótermékről beszélt) „mint pénzértéket kell felfogni és kezelni [...] megfontolásait” (!) „azonnal a pénzértékekhez fűzte, melyeket valamennyi mezőgazdasági terménynek az első kézből való átmenetnél létrejövő eladási eredményeiként előfeltételezett. Ezen a módon” (!) „táblázatának oszlopaiban néhány milliárddal operál” (azaz pénzértékekkel). Ezenképpen három ízben értesültünk arról, hogy Quesnay a táblázatban a „mezőgazdasági termények” „pénzértékeivel” operál, beleszámítva a „nettótermék” vagy „tiszta hozadék” „pénzértékét” is. Tovább a szövegben: „Ha Quesnay egy valóban természetes szemléletmód útjára tért volna, és ha nem csupán a nemesfémekre és a pénztömegre való tekintettől, hanem a pénzértékekre valótól is megszabadította volna magát [...] Így azonban csupa értékösszegekkel számol és a nettóterméket [...] eleve úgy gondolta el magának” (!), „mint egy pénzértéket.”

Tehát negyedszer és ötödször: a táblázatban csak pénzértékek vannak!

„Ő” (Quesnay) „ezt” (a nettóterméket) „úgy nyerte, hogy a kiadásokat levonásba hozta és főként” (nem hagyományos, viszont annál hebehurgyább tudósítás) „arra az értékre gondolt” (!), „amely járadékképpen a földtulajdonosnak jut ki.”

Még mindig egy tapodtat sem jutottunk előbbre; de most aztán jön:

„Másrészről most azonban szintén” — ez a „most azonban szintén” igazi gyöngyszem! — „belekerül a nettótermék mint természeti tárgy is a forgalomba és ezen a módon olyan elemmé lesz, amelynek révén a meddőnek jellemzett osztályt [...] kell eltartani [...] Itt azonnal” (!) „észre lehet venni a zűrzavart, amely azáltal keletkezik, hogy az egyik esetben a pénzérték, a másikban pedig maga a dolog határozza meg a gondolatmenetet.”

Általában, úgy látszik, minden áruforgalom azt a „zűrzavart” sínyli, hogy az áruk egyidejűleg mint „természeti tárgy” és mint „pénzérték” kerülnek bele. De mi még egyre körben keringünk a „pénzértékek” körül, mert

„Quesnay el akarja kerülni a népgazdasági hozadék kettős számbavételét”.

Dühring úr engedelmével: Lent, Quesnaynek a táblázatról adott „Elemzés”-ében,³⁶ a különböző termékfajták mint „természeti tárgyak” szerepelnek, és fent, magában a táblázatban, a pénzértékeik. Sőt Quesnay később famulusával, Baudeau abbéval, mindjárt magába a táblázatba is bejegyeztette pénzértékeik mellé a természeti tárgyakat.³⁷

Ennyi „ráfordítás” után végre jön az „eredmény”. Halljátok és álmélkodjatok:

„Ámde a következetlenség” (a Quesnay által a földtulajdonosoknak tulajdonított szerep tekintetében) „azonnal világossá lesz, mihelyt afelől kérdezősködünk, mi lesz hát a járadékképpen elsajátított nettótermékből a népgazdasági körforgásban. Itt a fiziokraták elképzelésmódja és a Gazdasági táblázat számára csak a miszticizmusig fokozódó zűrzavar és önkény volt lehetséges.”

Minden jó, ha a vége jó. Tehát Dühring úr nem tudja, „mi lesz hát a gazdasági körforgásban” (melyet a táblázat bemutat) „a járadékképpen elsajátított nettótermékből"". A táblázat az ő számára a „kör négyszögesítése”. Bevallottan nem ismeri a fiziokrácia ábécéjét sem. A forró kásának mindeme kerülgetése után, az üres szalma-cséplés után, az ide-oda ugrándozások, bohóckodások, epizódok, megkerülő manőverek, ismétlések és kábító összevissza-keverések után, amelyeknek csupáncsak elő kellett készíteniük bennünket a hatalmas felvilágosításra, hogy „a táblázat magánál Quesnaynél mit jelentsen”, — mindezek után végezetül Dühring úr megszégyenült beismerése, hogy ő maga sem tudja!

Lerázván magáról e fájdalmas titkot, ezt a horatiusi sötét gondot,³⁸ mely a fiziokraták földjén végiglovagoltában ott gubbasztott a hátán, „komoly és szubtilis gondolkodónk” újra vígan fújja harsonáját, mint következik:

„A vonalak, melyeket Quesnay egyébként meglehetősen egyszerű” (!) „táblájában ide-oda húzgál” (mindent összevéve öt van belőlük!), „és melyeknek a nettótermék forgalmát kell ábrázolniuk”, meggondolkoztatnak afelől, vajon „e csudálatos oszlop-összekapcsolásoknál” nem csúszik-e be valamiféle matematika-fantasztika, emlékeztetnek arra, hogy Quesnay a kör négyszögesítésével foglalkozott stb.

Minthogy Dühring úr számára ezek a vonalak, minden egyszerűségük ellenére, bevallottan érthetetlenek maradnak, kedvelt eljárása szerint meg kell gyanúsítania őket. És most már bízvást megadhatja a fatális táblázatnak a kegyelemdöfést:

„Miután a nettóterméket erről a legaggályosabb oldaláról szemügyre vettük” stb.

Azt a kénytelen-kelletlen beismerést tudniillik, hogy egy fia szót sem ért a Tableau économique-ból és abból a „szerepből”, amelyet a benne szereplő nettótermék itt játszik — ezt nevezi Dühring úr „a nettótermék legaggályosabb oldalának”! Micsoda akasztófahumor!

Hogy azonban olvasóink ne maradjanak Quesnay táblázatát illetően ugyanolyan szörnyűséges tudatlanságban, mint szükségképpen azok, akik gazdaságtani bölcsességüket „első kézből” Dühring úrtól szerzik be, röviden megjegyezzük a következőket:³⁹

Tudvalevőleg a fiziokratáknál a társadalom három osztályra oszlik:
1. A termelő, azaz a földművelésben valóban tevékeny osztályra, bérlőkre és mezőgazdasági munkásokra: termelőnek hívják őket azért, mert munkájuk többletet hoz — a járadékot.
2. Arra az osztályra, amely ezt a többletet elsajátítja, ez felöleli a földtulajdonosokat és a tőlük függő kíséretet, a fejedelmet és egyáltalában az állam által fizetett hivatalnokokat és végül az egyházat is a maga különös tulajdonságában mint a tized elsajátítóját. A rövidség kedvéért a következőkben az első osztályt egyszerűen „bérlőknek”, a másodikat „földtulajdonosoknak” fogjuk nevezni.
3. Az iparűző vagy meddő (steril) osztályra, meddő azért, mert fiziokrata nézet szerint a termelő osztály által neki szolgáltatott nyersanyagokhoz csak annyi értéket tesz hozzá, amennyit a neki ugyanezen osztály által szolgáltatott létfenntartási eszközökben elfogyaszt. Quesnay táblázatának mármost azt kell szemléltetnie, hogyan forog valamely ország (valójában Franciaország) évi összterméke e három osztály között és hogyan szolgálja az évi újratermelést.

A táblázat első előfeltevése az, hogy a bérleti rendszer és vele együtt a Quesnay korának értelmében vett nagybani mezőgazdaság általánosan be van vezetve, amihez Normandia, Picardia, Ile-de-France és néhány más francia tartomány szolgál mintaképéül. A bérlő ezért a mezőgazdaság valóságos vezetőjeként jelenik meg, a táblázatban az egész termelő (földművelő) osztályt képviseli és a földtulajdonosnak pénzbeli járadékot fizet. A bérlők összességének a feltételezés szerint tíz milliárd livre befektetett tőkét vagy leltárt tulajdonít, melynek egyötöde, vagyis két milliárd, évenként pótlandó üzemi tőke; e becslés számára megint az említett tartományok legjobban megművelt bérletei voltak mértékadók.

További előfeltevések:
1. Hogy az árak állandóak és egyszerű újratermelés folyik, az egyszerűség kedvéért;
2. hogy kizárva marad minden olyan forgalom, mely pusztán egy egyes osztályon belül megy végbe, és csupán az osztály és osztály közti forgalom jön tekintetbe;
3. hogy az összes vételek, illetőleg eladások, melyek osztály és osztály közt az üzemi év folyamán végbemennek, egyetlenegy teljes összegben foglalódnak össze. Végül emlékeztetünk arra, hogy Quesnay idején Franciaországban, mint többé-kevésbé egész Európában, a parasztcsalád saját háziipara a nem az élelmiszerek osztályához tartozó szükségleteinek messze legtetemesebb részét szolgáltatta, és emiatt a földművelés magától értetődő tartozékának előfeltételezik itt.

A táblázat kiindulópontja az össztermés, a talaj évi terményeinek ezért mindjárt legfelül szereplő bruttóterméke, vagyis az ország, itt Franciaország, „teljes újratermelése”. E bruttótermék értéknagyságát a talaj terményeinek a kereskedő nemzeteknél kialakult átlagárai szerint becslik. Ez öt milliárd livre-re rúg, amely összeg az akkor lehetséges statisztikai számítások szerint Franciaország mezőgazdasági bruttótermékének pénzértékét körülbelül kifejezi. Ez és nem más az ok, amiért Quesnay a táblázatban „néhány milliárddal operál”, tudniillik öt milliárddal, és nem öt tours-i livre-rel.⁴⁰

Az egész bruttótermék, öt milliárd értékben, tehát a termelő osztály, azaz mindenekelőtt a bérlők kezében van, akik ezt megtermelték — tíz milliárd livre befektetett tőkének megfelelő — két milliárd évi üzemi tőke kiadása által. A mezőgazdasági termékeket, létfenntartási eszközöket, nyersanyagokat stb., melyek az üzemi tőke pótlásához, tehát a földművelésben közvetlenül tevékeny személyek eltartásához is szükségesek, in natura elveszik az össztermésből és az új mezőgazdasági termelésre adják ki. Mivel, mint mondottuk, fel van téve az, hogy az árak állandóak és a már érvényes méretben folyó, egyszerű újratermelés történik, a bruttótermék ezen előrelevett részének pénzértéke egyenlő két milliárd livre-rel. Ez a rész tehát nem kerül bele az általános forgalomba. Mert a forgalom, mint már megjegyeztük, amennyiben csak mindegyik különös osztály körén belül, nem pedig a különböző osztályok között megy végbe, a táblázatból ki van zárva.

Az üzemi tőkének a bruttótermékből való pótlása után megmarad három milliárd többlet, ebből kettő létfenntartási eszközökben, egy pedig nyersanyagokban. A bérlők által a földtulajdonosoknak fizetendő járadék azonban ennek csak kétharmadát teszi ki, egyenlő két milliárddal. Hogy miért csak ez a két milliárd szerepel „nettótermék” vagy „tiszta jövedelem” rovat alatt, az rövidesen ki fog derülni.

Az öt milliárd értékű mezőgazdasági „teljes újratermelésen” kívül azonban, melyből három milliárd belekerül az általános forgalomba, — a táblázatban ábrázolt mozgás kezdete előtt — még a nemzet egész „pécule-je” [megtakarítása, spórolt pénzecskéje], két milliárd készpénz, a bérlők kezében van. Ezzel így áll a dolog.

Minthogy a táblázat kiindulópontja az össztermés, ez alkotja egyúttal egy gazdasági év, pl. az 1758-as év, végpontját, amely után új gazdasági év kezdődik. Ez alatt a régi, 1758-as év alatt a bruttóterméknek a forgalomra rendeltetett része számos egyes fizetés, vétel és eladás révén eloszlik a másik két osztály között. Ezek az egymásra következő, szétforgácsolt és egy egész évre kiterjedő mozgások azonban — ahogy ennek a táblázat szempontjából minden körülmények között történnie kellett — kevésszámú jellegzetes, mindenkor egy egész évet egy csapásra felölelő aktusban foglalódnak össze. Így hát az 1758-as év végén a bérlőosztályhoz ismét visszaáramlott a pénz, melyet az 1757-es évre járadékként a földtulajdonosoknak kifizetett (hogy hogyan történik ez, majd maga a táblázat mutatja meg), tudniillik a két milliárdnyi összeg, úgyhogy ezt 1759-ben ismét forgalomba vetheti. Minthogy mármost ez az összeg, amint Quesnay megjegyzi, sokkal nagyobb, mint amennyi a valóságban, ahol a fizetések állandóan részletekben ismétlődnek, az ország (Franciaország) összforgalmához szükséges, azért a bérlők kezében levő két milliárd livre a nemzetben forgó pénz teljes összegét képviseli.

A járadékot beseprő földtulajdonosok osztálya, amint ez történetesen még manapság is így van, először is fizetségélvezők szerepében lép fel. Quesnay előfeltevése szerint a tulajdonképpeni földtulajdonosok a két milliárd járadéknak csak négyhetedét kapják, kéthetede a kormánynak és egyhetede a tizedélvezőknek jut. Quesnay idejében az egyház Franciaország legnagyobb földtulajdonosa volt és ezenfelül még az összes többi földtulajdon után is megkapta a tizedet.

A „meddő” osztály által egy egész éven át kiadott üzemi tőke (avances annuelles [évi előlegek]) egy milliárd értékű nyersanyagban áll — csak nyersanyagban, mert a szerszámok, gépek stb. magának ennek az osztálynak a termékeihez számítanak. Azzal a sokféle szereppel azonban, melyet az ilyen termékek maga ez osztály iparainak üzemében játszanak, a táblázat éppoly kevéssé törődik, mint a kizárólag ez osztály körén belül folyó áru- és pénzforgalommal. Annak a munkának a bére, amely által a meddő osztály a nyersanyagot manufaktúra-árukká változtatja át, egyenlő a létfenntartási eszközök értékével, amelyeket ez az osztály részben közvetlenül a termelő osztálytól, részben közvetve a földtulajdonosokon keresztül kap. Bár ez az osztály maga szétesik tőkésekre és bérmunkásokra, mégis, mint össz-osztály, Quesnay alapszemlélete szerint, a termelő osztály és a földtulajdonosok zsoldjában áll. Az ipari össztermelés és ennélfogva ennek összforgalma is, amely a termést követő évre eloszlik, ugyancsak egyetlen egésszé foglalódik össze. Előfeltételezve van azért, hogy a táblázatban ábrázolt mozgás kezdetekor a meddő osztálynak teljes egészében a kezében van az évi árutermelése, hogy tehát egész üzemi tőkéjét, illetőleg egy milliárd értékű nyersanyagot, két milliárd értékű árukká változtatták át, aminek a fele az ezen átváltoztatás folyamán elfogyasztott létfenntartási eszközök árát képviseli. Itt ellene lehetne vetni: De hiszen a meddő osztály szintén elhasznál ipari termékeket saját házi szükségletére; hol szerepelnek hát ezek, ha saját összterméke a forgalom révén átkerül a többi osztályhoz? Erre azt a feleletet kapjuk: A meddő osztály nemcsak hogy maga elfogyasztja saját áruinak egy részét, hanem ezenkívül még igyekszik annyit visszatartani belőlük, amennyit lehetséges. A forgalomba vetett áruit tehát a valóságos érték felett adja el és ezt kell tennie, minthogy ezeket az árukat termelésük teljes értékén vesszük számításba. Ez azonban mit sem változtat a táblázat megállapításain, mert a másik két osztály a manufaktúra-árukat mindenképpen csak teljes termelésük értékén kapja meg.

Most tehát ismerjük a három különböző osztály gazdasági pozícióját a táblázat által ábrázolt mozgás kezdetekor.

A termelő osztály, üzemi tőkéjének természetbeni pótlása után, még három milliárdnyi mezőgazdasági bruttótermék és két milliárdnyi pénz felett rendelkezik. A földtulajdonosok osztálya még csak a termelő osztállyal szembeni két milliárdos járadékigényével szerepel. A meddő osztály két milliárdnyi manufaktúra-áruk felett rendelkezik. Az e három osztály közül csak kettő között lefolyó forgalmat a fiziokratáknál nem-teljes, a mindhárom osztályon át lefolyót pedig teljes forgalomnak hívják.

Most tehát térjünk rá magára a Gazdasági táblázatra.

Első (nem-teljes) forgalom: A bérlők kifizetik a földtulajdonosoknak, ellenszolgáltatás nélkül, a nekik járó járadékot két milliárdnyi pénzzel. E milliárdok egyikével a földtulajdonosok létfenntartási eszközöket vásárolnak a bérlőktől, akikhez ilymódon az általuk a járadék fizetésére kiadott pénz egyik fele visszaáramlik.

„Analyse du Tableau économique”-jában Quesnay nem szól többet az államról, mely a földjáradék kéthetedét, és az egyházról, mely egyhetedét kapja, minthogy ezeknek a társadalmi szerepei általánosan ismertek. A tulajdonképpeni földtulajdonosokra vonatkozólag pedig azt mondja, hogy kiadásaik, melyek között egész cselédségük kiadásai is szerepelnek, legalábbis legnagyobbrészt meddő kiadások, kivéve ama csekély részt, melyet „jószágaik fenntartására és javítására és művelésük emelésére” alkalmaznak. De a „természetes jog” szerint az tulajdonképpeni funkciójuk éppen „az örökrészük jó igazgatásáról és a fenntartásához szükséges kiadásokról való gondoskodásban”⁴¹ áll, vagy amint később kifejti, az avances foncières-ban, azaz a talaj előkészítésére és a bérletek minden tartozékkal való ellátására fordított kiadásokban, amelyek a bérlőnek módot adnak arra, hogy egész tőkéjét kizárólag a valóságos művelés ügyletének szentelje.

Második (teljes) forgalom. A még kezükben levő második milliárd pénzzel a földtulajdonosok manufaktúra-árukat vásárolnak a meddő osztálytól, ez pedig az így bevételezett pénzzel ugyanolyan összegben létfenntartási eszközöket a bérlőktől.

Harmadik (nem-teljes) forgalom. A bérlők a meddő osztálytól, egy milliárd pénzzel, ugyanolyan összegben000 manufaktúra-árukat vásárolnak; ezeknek az áruknak nagy része földművelési szerszámokból és a mezőgazdasághoz szükséges más termelési eszközökből áll. A meddő osztály ugyanezt a pénzt a bérlőknek visszaküldi, amikor ezzel egy milliárdért nyersanyagot vásárol — saját üzemi tőkéjének pótlására. Ezzel a bérlőkhöz a járadék fizetésében kiadott két milliárdnyi pénz visszaáramlott, és a mozgás készen van. És ezzel megoldódott a nagy talány is, hogy „mi lesz hát a járadékképpen elsajátított nettótermékből a gazdasági körforgásban”.

Fentebb a termelő osztály kezében, a folyamat kezdőpontján, három milliárdos többletünk volt. Ebből csak kettőt fizettek ki mint nettóterméket járadék alakjában a földtulajdonosoknak. A többlet harmadik milliárdja a bérlők összes befektetett tőkéjének kamatát alkotja, tehát tíz milliárdra tíz százalékot. Ezt a kamatot — hangsúlyozzuk — nem a forgalomból kapják; in natura a kezükben van, és a forgalom révén csak realizálják, azáltal, hogy ennek révén ugyanolyan értékű manufaktúra-árukká változtatják.

E nélkül a kamat nélkül a bérlő, a mezőgazdaság fő cselekvője, nem elő- legezné a befektetett tőkét a mezőgazdaságnak. Már erről az álláspontról is a fiziokraták szerint a mezőgazdasági többlethozadék. kamatot képviselő részének a bérlő által történő elsajátítása éppoly szükséges feltétele az újratermelésnek, mint maga a bérlőosztály, és ezért ez az elem nem számíthat a nemzeti „nettótermék” vagy „tiszta jövedelem” kategóriájához; mert az utóbbit éppen az jellemzi, hogy a nemzeti újratermelés közvetlen szükségleteire való minden tekintet nélkül elfogyasztható. Ez az egy milliárdnyi alap azonban Quesnay szerint legnagyobbrészt az év folyamán szükségessé váló helyreállításokra és a befektetett tőkének részbeni megújításaira, továbbá balesetek elleni tartalékalapul, végül, ha lehetséges, a befektetett és üzemi tőke gyarapítására, valamint a talaj megjavítására és a művelés kiterjesztésére szolgál.

Az egész folyamat valóban „meglehetősen egyszerű”. A forgalomba vetettek: a bérlők két milliárd pénzt, a járadék fizetésére, és három milliárdért termékeket, melyeknek kétharmada létfenntartási eszköz és egyharmada nyersanyag; a meddő osztály pedig két milliárdért manufaktúra-árukat. A két milliárd összegű létfenntartási eszközöknek az egyik felét a földtulajdonosok meg a függelékük fogyasztják el, a másikat munkája fizetségében a meddő osztály. Az egy milliárdért való nyersanyagok ugyanezen osztály üzemi tőkéjét pótolják. A forgalomban levő két milliárd összegű manufaktúra-áruknak az egyik fele a földtulajdonosoknak jut, a másik a bérlőknek, akik számára ez csak átváltozott formája az — első kézből a mezőgazdasági újratermelésből nyert — kamatnak a befektetett tőkéjükre. A pénz pedig, melyet a bérlő a járadék fizetésével a forgalomba dobott, termékeinek eladása révén visszaáramlik hozzá, és így ugyanezt a körforgást a legközelebbi gazdasági évben újra be lehet futni.

És most csodálja meg az ember Dühring úrnak „valóban kritikai”, a „hagyományos hebehurgya tudósításnak” oly végtelenül felette álló előadását. Miután ötször egymás után titokzatos módon szemünk elé tárta, mily aggályos az, hogy Quesnay a táblázatban puszta pénzértékekkel operál — ami ráadásul hamisnak bizonyult —, végül is eljut arra az eredményre, hogy mihelyt afelől kérdezősködik, „mi lesz hát a járadékképpen elsajátított nettótermékből a népgazdasági körforgásban”, „a Gazdasági táblázat számára csak a miszticizmusig fokozódó zűrzavar és önkény lehetséges”. Láttuk, hogy a táblázat — ez az éppoly egyszerű, mint a maga korában zseniális ábrázolása az évi újratermelési folyamatnak, ahogy ezt a forgalom közvetíti — igen pontosan felel arra, hogy mi lesz ebből a nettótermékből a népgazdasági körforgásban, és ilymódon a „miszticizmus” és a „zűrzavar és önkény” megintcsak egyesegyedül Dühring úré marad mint fiziokrata tanulmányainak „legaggályosabb oldala” és egyetlen „nettóterméke”.

Ugyanolyan derekasan, mint a fiziokraták elméletét, ismeri Dühring úr a történelmi hatásukat is.

„Turgot-val” — oktat ki bennünket — „a fiziokrácia Franciaországban gyakorlatilag és elméletileg végéhez érkezett.”

Hogy azonban Mirabeau a gazdasági szemléleteiben lényegileg fiziokrata, hogy az 1789-es alkotmányozó gyűlésben első gazdasági tekintély volt, hogy ez a gyűlés a gazdasági reformjaiban a fiziokrata tételek nagy részét átültette az elméletből a gyakorlatba és nevezetesen a földtulajdon által „ellenszolgáltatás nélkül” elsajátított nettótermékre, a földjáradékra is erős adót rótt ki — mindez nem létezik „egy” Dühring számára.

Ahogy az 1691-től 1752-ig terjedő időközt kitörlő hosszú tollvonás eltakarította az útból Hume összes elődeit, úgy egy másik tollvonás a Hume és Adam Smith közé eső Sir James Steuartot. Az nagy munkájáról⁴², amely — történelmi fontosságáról nem szólva — tartósan gazdagította a politikai gazdaságtan területét, Dühring úr „vállalkozásában” egyetlen szó sem olvasható. Ehelyett Steuartot szótára legerősebb szidalmával illeti és azt mondja, hogy „egy professzor” volt A. Smith idejében. Sajnos ez a gyanúsítás tisztára kitalálás. Steuart valójában skót nagy-földtulajdonos volt, akit a Stuart-féle összeesküvésben⁴³ való állítólagos részesség miatt száműztek Nagy-Britanniából, s aki a kontinensen való hosszabb tartózkodása és utazásai során megismerkedett különböző országok gazdasági állapotaival.

Kurtára fogva: a „Kritische Geschichte” szerint valamennyi korábbi közgazdásznak csak az az értéke volt, hogy vagy „kitételeik” „kezdeményeket” jelentenek Dühring úr „mértékadó” mélyebb alapvetéséhez, vagy pedig elvetendő voltuknál fogva éppenséggel kontraszt-háttérül szolgálnak hozzá. Mindazonáltalság van a gazdaságtanban néhány hős is, akik a „mélyebb alapvetéshez” nemcsak „kitételeket” nyújtanak, hanem „tételeket”, amelyeknek ez a mélyebb alapvetés, ahogy az a Természetfilozófiában elő van írva, nem „kifejtése”, hanem egyenest „kompozíciója”: tudniillik a „hasonlíthatatlanul kimagasló nagyság”, List, aki német gyárosok üdvére és javára „hatalmasabb” szavakká fújta fel egy Ferrier és mások „szubtilisebb” merkantilista tanait; továbbá Carey, aki a következő mondatban tárja fel bölcsességének őszinte magvát:

„Ricardo [...] rendszere a viszálykodás rendszere [...] az egész arra irányul, hogy ellenségeskedést szítson osztályok között [...] könyve [...] kézikönyve a demagógnak, aki földreform követelésével, háborúval és fosztogatással tör hatalomra”;⁴⁴

végül legutoljára a londoni City Confusius Macleod.

Eszerint azok, akik a jelenben és az ez idő szerint belátható jövőben a politikai gazdaságtan történetét akarják tanulmányozni, még mindig sokkal jobban járnak, ha a „leginkább közkézenforgó tankönyv-kompilációk” „vizenyős termékeivel”, „laposságaival” és „híg kolduskotyvalékaival” ismerkednek meg, mint ha Dühring úr „nagystílű történetírására” bízzák magukat.

Mit kapunk mármost végre eredményül a politikai gazdaságtan dühringi „magateremtette rendszerének” elemezéséből? Semmit, csupán azt a tényt, hogy mindeme nagy szavakkal és még hatalmasabb ígéretekkel ugyanúgy rászedtek bennünket, mint a „Philosophie”-ban. Az érték elméletéből, a „gazdaságtani rendszerek megbízhatóságának” ebből a „próbakövéből” az lett, hogy Dühring úr értéken ötféle teljesen különböző és egymásnak homlokegyenest ellentmondó dolgot ért, és ilymódon a legjobb esetben maga sem tudja, mit akar. Az annyi hűhóval meghirdetett „minden gazdaság természeti törvényei” csupa közismert és gyakran még csak nem is helyesen megfogalmazott laposságoknak bizonyultak a legsilányabb fajtából. Gazdasági tényekre az egyetlen magyarázat, melyet a magateremtette rendszer nekünk adni tud, az, hogy ezek az „erőszaknak” eredményei, ez a szólam, amellyel minden nemzet filisztere minden vele megesett kellemetlenségben évezredek óta vigasztalja magát, és amitől nem tudunk többet, mint azelőtt. Ahelyett, hogy ezt az erőszakot azonban eredete és hatásai szerint megvizsgálná. Dühring úr elvárja tőlünk, hogy a puszta „erőszak” szóra mint minden gazdasági jelenség utolsó végokára és végérvényes magyarázatára háládatos megnyugvás fogjon el bennünket. Kénytelen lévén további felvilágosításokat adni a munka tőkés kizsákmányolásáról, ezt előbb általános tekintetben úgy ábrázolja, mint ami megvámoláson és feláron nyugszik, itt teljesen elsajátítván a proudhoni „előre-levonást” (prélèvement), hogy utóbb aztán különös tekintetben a többletmunka, többlettermék és értéktöbblet marxi elmélete révén magyarázza meg. Végbeviszi tehát, hogy két teljes-tökéletesen ellentmondó szemléletmódot szerencsésen összebékít, amennyiben mindkettőt egyvégtébe lemásolja. És ahogy a „Philosophie”-ban nem talált goromba szót eleget ugyanarra a Hegelre, akit szakadatlanul elsekélyesítve kiaknáz, ugyanúgy a „Kritische Geschichté”-ben Marx legfeneketlenebb legyalázása csak annak a ténynek az elfedésére szolgál, hogy mindaz a valamelyest még racionális, ami a „Kursus”-ban tőkéről és munkáról található, ugyancsak elsekélyesítő plágium Marxon elkövetve. Azt a tudatlanságot, mely a „Kursus”-ban a kultúrnépek történelmének kezdetére a „nagy földbirtokost” állítja és egy szót sem tud a törzs- és a faluközösségek földtulajdon-közösségéről, amelyből a valóságban minden történelem kiindul — ezt a manapság szinte felfoghatatlan tudatlanságot csaknem még túlszárnyalja az a másik, mely a „Kritische Geschichté”-ben mint „a történelmi körülpillantás egyetemes széleskörűsége” nem kevéssé nagyra van magamagával, s melyből csak egy pár elrettentő példát közöltünk. Egyszóval: előbb jön az öndicséretnek, a vásári kikiáltós harsonaharsogtatásnak, az egymás hegyébe tornyosuló ígéreteknek a kolosszális „ráfordítása”; és azután az „eredmény” — ami egyenlő nullával.

¹ Marx: „A tőke”, I. könyv, 12. fej. 5.
²Marx: „A politikai gazdaságtan bírálatához”, I. fej. A.
3Arisztotelész: „Politika”. I. könyv 4 fej. (Ugyanez a hely idézve van: „A politikai gazdaságtan bírálatához”, I. fej. [1. lábj.] (Bp. 1953: 9. old.) és „A tőke”, I. könyv, II. fej. [I. szakasz 39. lábj.]
⁴Marx: „A tőke”, I. könyv
⁵V. ö. Platón: „Politeia”, II. könyv 11. fej. (v. ö. „A tőke”, id. h.).
⁶V. ö. Xenophón: „Küru paideia”, VIII. könyv 2. fej. (v. ö. „A tőke”, id. h.).
⁷Roscher: „Grundlagen der Nationalökonomie”
⁸Marx: „A tőke”, I. könyv
⁹V. ö. Arisztotelész: „Politika”, I. könyv 8-10. fej. (v. ö. „A politikai gazdaságtan bírálatához”, II. fej. 3. a. [100. lábj.] és „A tőke”, I. könyv, 4. fej. 1. [II. szakasz 6. lábj.) és 2.
¹⁰V. ö. Arisztotelész: „Éthika Nikomakheia”, V. könyv 8. fej. (v. ö. „A politikai gazdaságtan bírálatához”, II. fej. I. [37. lábj.] és „A tőke ”, I. könyv, 1. fej. 3. A. 3.).
¹¹List: „Das nationale System der politischen Ökonomie”, I. köt. 451., 456. old.
¹²Petty: „Treatise of Taxes and Contributions”, 25. old.
¹³Uo., 24. old.
¹⁴A „Quantulumcunqué”-t Petty 1682-ben írta, megjelenési ideje 1695 (Marx az 1760-as kiadást használta). — A „Political Anatomy”-t Petty 1672-ben írta, megjelenési ideje 1691.
¹⁵V. ö. Lavoisier: „De la richesse territoriale du royaume de France” (1791) és „Essai sur la population de la ville de Paris”, valamint Lagrange-zsal együtt: „Essai d’arithmétique politique” (1791). Marx a Daire-Molinari-féle kiadásban használta: „Mélanges d’économie politique”, I. köt. (ez Daire-féle „Collection des principaux économistes” XIV. kötete), 575-620. old.
¹⁶Boisguillebert: „Dissertation sur la nature des richesses”, II. fej.; „Economistes financiers du XVIIIe siècle”, 397. old.
¹⁷Law kidolgozott egy elméletet, amely szerint az állam fedezetlen bankjegyek kibocsátásával gyarapíthatná az ország gazdagságát. Franciaországban letelepedvén, megkísérelte elméletét a gyakorlatba áttenni; tervét elfogadtatta az udvarral. 1716-ban alapított párizsi magánbankját 1718-ban állami bankká változtatták, ő maga pedig 1719-20-ban a pénzügyek főellenőre lett. A bank korlátlanul kibocsátott papírpénzt és egyidejűleg bevonta a fémpénzt. A következmény hihetetlen tőzsdeszédelgés és addig soha nem látott spekulációs hullám volt, míg végül 1720-ban az állami bank és vele együtt a „rendszer” teljes csődbe jutott. Law elmenekült az országból.
¹⁸Petty: „Treatise of Taxes and Contributions”
¹⁹Petty: „Quantulumcunque”, XXII., XXXII. kérdés.
²⁰Uo., I-XI. kérdés.
²¹North: „Discourses upon Trade”, 4. old.
²²D. Hume: „Essays, Moral and Political, and Dialogues concerning Natural Religion”. IV. köt.: „Political Discourses”, Edinburgh 1752. Marx a London 1777-es kiadásban használta: „Essays and Treatises on Several Subjects”; a „Political Discourses” ebben az I. köt. második felét alkotják.
²³Marx: „A tőke”, I. könyv, 3. fej. 2. b. [I. szakasz 79. lábj.] és 14. fej. [V. szakasz 7. lábj.].
²⁴V. ö. Montesquieu: „Esprit des lois”, XXII. könyv.
²⁵D. Hume: „Essays and Treatises”, I. köt. 303-304. old.
²⁶Marx: „A politikai gazdaságtan bírálatához”, II. fej. C.
²⁷D. Hume: „Essays and Treatises”, I. köt. 313. old.
²⁸Uo., 314. old.
²⁹Cantillon „Essai sur la nature du commerce”-e nem 1752-ben, hanem 1755-ben jelent meg először, mint maga Marx helyesen megadja a „Tőké”-ben (I. könyv, 19. fej. [VI. szakasz 54. lábj.]).
Smith a „Wealth of Nations”-ben, I. könyv VIII. fej., hivatkozik Cantillonra.
³⁰D. Hume: „Essays and Treatises”, I. köt. 367. old.
³¹Uo., 379. old.
³²1866-ban Bismarck — tanácsadója, Wagener útján — megkereste Dühringet, hogy készítsen a porosz kormány részére emlékiratot a munkáskérdésről. Dühring — a tőke és munka közti harmónia álláspontján állva — teljesítette ezt a megbízást. Ezt az írását tudta nélkül 1867-ben közzétették, előbb névtelenül, majd Wagener szerzői neve alatt. Dühring ezért szerzői jogi eljárást indíttatott Wagener ellen és 1868-ban meg is nyerte a pert. Ennek az ügynek a folyamán adta ki Dühring 1868-ban a „Schicksale meiner sozialen Denkschrift für das Preussische Staatsministerium” című iratát.
³³Schlosser: „Weltgeschichte für das deutsche Volk”, XVII. köt. 76. old.
³⁴Cobbett: „History of the Protestant »Reformation« in England and Ireland”, 149., 116., 130. §. (Hume-nak Cobbett által támadott könyve a „History of England”.)
³⁵Quesnay Gazdasági táblázata először 1758-ban jelent meg — más írásokkal együtt — kis brosúraként Versailles-ban. A kiadás már a XVIII. sz.-ban hozzáférhetetlen ritkasággá vált, sa XIX. sz.-ban Quesnay műveinek kiadója, Daire nem tudta fellelni egyetlen példányát sem; a Gazdasági táblázatnak csak az az alakja volt ismeretes, ahogyan az 1766-os „Analyse du Tableau économique” közli. Csak a XIX. sz. végén került elő — és jelent meg Angliában fakszimile-kiadásban — az eredeti (sokkal részletesebb) változat.
³⁶Quesnay „Analyse du Tableau économique”-ja először 1766-ban jelent meg (névtelenül) a „Journal de l’agriculture, commerce, arts et finances” című fiziokrata folyóiratban (a folyóirat 1765-től 1783-ig jelent meg). Marx a Daire-féle kiadásban használta: „Physiocrates”, I. rész 57-78. old.
³⁷V. ö. Baudeau: „Explication du Tableau économique”; először megjelent 1767-ben az „Ephémérides du citoyen” című fiziokrata folyóiratban, Daire kiadásában: „Physiocrates”, II. rész, 864-867. old.
³⁸V, ö. Horatius: „Carmina”, III. könyv I., 40. sor.
³⁹Az alábbiak jobb követése végett mellékeljük Quesnay Gazdasági táblázatát, abban a alakban, ahogy Daire kiadása, 65. old., közli.

⁴⁰Tours-i livre (livre tournois) — francia pénzegység; Tours-ban verték 1796-ig (1 tours-i livre = 4/5 párizsi livre)
⁴¹Quesnay: „Analyse du Tableau économique”; „Physiocrates”, I. rész 68. old.
⁴²Steuart: „Inquiry into the Principles of Political Economy”.
⁴³1746. ápr. 16-án Cullodennál végleges vereséget szenvedett Károly Eduárd trónkövetelő, a Stuart-ház sarja. A vereséget követően Steuart, aki 1845-ben Edinburgh-ban volt és kapcsolatban állt a Stuart-ház restaurálására törekvő mozgalom képviselőivel, elhagyta Angliát és csak 1763-ban tért vissza. Nincs tisztázva, hogy volt-e szerepe az összeesküvésben. 1771-ben mentesítették az esetleges felelősségre vonás alól.
⁴⁴Carey: „The Past, the Present and the Future”, 74-75. old.

Következő rész: (Eugen Dühring úr szocializmus-forradalmasítása) I. Történelmi kérdések

Tartalomjegyzék