Mindazok után, amit eddig elmondottunk, az olvasó nem fog elcsodálkozni, ha megtudja, hogy a szocializmus alapvonalainak az előbbi fejezetben adott kifejtése semmiképpen sem Dühring úr ízlése szerint való. Ellenkezőleg. A minden elvetemültség szakadékéba kell hajítania őket, a „történelmi és logikai fantasztika” egyéb „fattyúivadékai”, a „vad koncepciók”, a „zűrzavaros ködképzetek” stb. közé. Hiszen az ő számára a szocializmus korántsem a történelmi fejlődésnek és még sokkal kevésbé a jelenkor durván anyagi, puszta hascélokra irányuló gazdasági feltételeinek szükségszerű terméke. Ő sokkal jobban csinálja. Az szocializmusa megfellebbezhetetlenül végérvényes igazság; „a társadalom természetes rendszere”, gyökerét „az igazságosság egyetemes elvében” találja meg, s ha nem kerülheti is el, hogy a fennálló, az eddigi bűnös történelem által megalkotott állapotot tudomásul ne vegye avégett, hogy azt megjavítsa, úgy ez az igazságosság tiszta elve szempontjából inkább szerencsétlenségnek tekintendő. Dühring úr, mint minden egyebet, a szocializmusát is a hírneves két férfiúja révén alkotja meg. Ez a két bábu — ahelyett, hogy, mint eddig, urat és szolgát játszanék — most a változatosság kedvéért az egyenjogúságról szóló darabot adja elő, — és ezzel alapzatában készen van a dühringi szocializmus.

Magától értetődik ennélfogva, hogy a periodikus ipari válságoknak Dühring úrnál semmiképpen sincs meg az a történelmi jelentőségük, amelyet nekik tulajdonítanunk kellett. A válságok nála csak alkalmi eltérések a „normalitástól” s legfeljebb csak alkalmat adnak „egy szabályozottabb rend kibontakozására”. A „közönséges módja” a válságok túltermelésből való magyarázatának semmiképp sem elégíti ki az „egzaktabb felfogását”. Persze az ilyen magyarázat „elfogadható különös területeken végbemenő speciális válságokra” nézve. Ilyen például „a könyvpiac túltelítettsége olyan művek kiadásaival, melyeknek utánnyomása egyszerre szabaddá lett, s amelyek tömegkelendőségre számíthatnak”. Dühring úr hát mindenesetre azzal a jóleső tudattal térhet nyugovóra, hogy az halhatatlan művei soha ilyen világrengető szerencsétlenséget előidézni nem fognak.

De a nagy válságoknál nem a túltermelés, hanem éppenséggel „a népfogyasztás elmaradása [...] a mesterségesen létrehozott alulfogyasztás [...] a népszükségletnek” (!) „természetes növekedésében való akadályozása az, ami a készlet és kelendőség közti szakadékot végül ily válságosan kiszélesíti”.

És e válságelmélete számára szerencsésen sikerült is egy tanítványt talál- nia.

Mármost azonban sajnos a tömegek alulfogyasztása, a tömegfogyasztásnak a létfenntartáshoz és a szaporodáshoz szükségesre való korlátozása egyáltalán nem is új jelenség. Fennállt, mióta kizsákmányoló és kizsákmányolt osztályok voltak. A tömegek még azokban a történelmi szakaszokban is alulfogyasztottak, amikor helyzetük különösen kedvező volt, tehát például Angliában a XV. században. Nagyon messze voltak attól, hogy saját évi össztermékük fogyasztás céljára rendelkezésükre álljon. Ha tehát az alulfogyasztás állandósult történelmi jelenség évezredek óta, a felvevőpiacnak a válságokban kitörő általános megrekedése, amely termelési többlet következtében jön létre, pedig csak ötven év óta vált láthatóvá, akkor Dühring úr egész vulgáris gazdaságtani sekélyessége kell ahhoz, hogy az új összeütközést ne a túltermelés új jelenségéből, hanem az alulfogyasztás évezredes jelenségéből magyarázza. Olyan ez, mintha valaki a matematikában két nagyság — egy állandó és egy változó — viszonyának változását nem abból akarná magyarázni, hogy a változó változik, hanem abból, hogy az állandó ugyanaz maradt. A tömegek alulfogyasztása az összes kizsákmányoláson nyugvó társadalmi formáknak, tehát a tőkés társadalmi formának is, szükségszerű feltétele; de csak a termelés tőkés formája jut el válságokig. A tömegek alulfogyasztása tehát szintén egyik előfeltétele a válságoknak és régóta elismert szerepet játszik bennük; de éppoly keveset mond nekünk a válságok mai létezésének, mint korábbi hiányának okairól.

Dühring úrnak egyáltalában figyelemreméltó képzetei vannak a világ- piacról. Láttuk, hogy hamisítatlan német irodalmár módjára miként igyek- szik megvilágítani magának a valóságos ipari speciális válságokat a lipcsei könyvpiac képzelt válságaival, a tenger viharát a pohár víz viharával. Azt képzeli továbbá, hogy a mai vállalkozói termelésnek „a maga felvevőpiacával kiváltképp maguk a vagyonos osztályok körén belül kell forognia”, ami nem akadályozza meg őt abban, hogy mindössze tizenhat oldallal odább a döntő modern iparoknak — mint az közismert — a vas- és a pamutipart jelölje meg, tehát éppen azt a két termelési ágat, melyeknek termékei csak elenyészően kis részben kerülnek a vagyonos osztályok körében fogyasztásra, s melyek minden más iparágnál inkább vannak a tömegfogyasztásra utalva. Akárhova fordulunk Dühring úrnál, egyebet, mint üres, ellentmondásos összevissza-fecsegést nem találunk. Vegyünk azonban egy példát a pamutiparból. Amikor az egyetlen, aránylag kicsi Oldhamben — egyikében a Manchester körüli tucatnyi, pamutipart űző 50—100 000 lakosú városnak —, amikor ebben az egyetlen városban az 1872-től 1875-ig terjedő négy esztendő alatt a csak 32-es számú fonalat fonó orsók száma két és fél millióról öt millióra emelkedett, úgyhogy Anglia egyetlen középvárosában ugyanannyi orsó fon egyetlen számú fonalat, mint amennyi orsója egész Németország és hozzá Elzász pamutiparának egyáltalában van, és amikor a terjeszkedés Anglia és Skócia pamutiparának többi ágában és helyén közelítőleg ugyanilyen arányú volt, akkor jókora adag gyökeres arcátlanság kell ahhoz, hogy valaki a pamutfonalak és -szövetek mostani teljes felvevőpiaci megrekedését az angol tömegek alulfogyasztásából és nem az angol pamutgyárosok túltermeléséből magyarázza.¹

De elég. Az ember nem vitatkozik olyanokkal, akik a gazdaságtanban annyira tudatlanok, hogy a lipcsei könyvpiacot egyáltalában a modern ipar értelmében vett piacnak tekintik. Csupán állapítsuk meg tehát azt, hogy Dühring úr a továbbiakban csak annyit tud velünk a válságokról közölni, hogy ezeknél semmi egyébről nincs szó, „mint túlfeszülés és elernyedés szokásos játékáról”, hogy a túlspekuláció „nem csupán a magánvállalkozások tervnélküli halmozásából származik”, hanem hogy „az egyes vállalkozók elhamarkodottsága és a magán-körültekintés hiánya is a túlkínálat keletkezési okai közé számítandók”. No de mi az elhamarkodottságnak és a magán-körültekintés hiányának a „keletkezési oka”? A tőkés termelésnek éppen az a tervnélkülisége, mely megmutatkozik a magánvállalkozások tervnélküli halmozásában. Egy gazdasági ténynek morális szemrehányássá lefordítását új ok felfedezésének nézni, ez ugyancsak jókora „elhamarkodottság”.

Fejezzük be ezzel a válságokat. Miután az előző fejezetben kimutattuk azt, hogy szükségszerűen jönnek létre a tőkés termelési módból, és hogy magának e termelési módnak válságait, a társadalmi forradalmasodás kényszereszközeit jelentik, Dühring úrnak e tárgyat illető sekélyességeivel egyetlen további szót sem kell szembeállítanunk. Térjünk át pozitív teremtményeire, „a társadalom természetes rendszerére”.

Ez „az igazságosság egyetemes elvére”, tehát terhes anyagi tényekre való minden tekintettől mentesen felépített rendszer gazdasági kommunák szövetségéből áll, melyek között „meghatározott törvények és igazgatási normák szerint szabad költözködés és új tagok felvételének szükségszerűsége” áll fenn. Maga a gazdasági kommuna mindenekelőtt „emberiségtörténelmi horderejű átfogó szkematizmus”, mely toronymagasságban áll például egy bizonyos Marx „félretévelyedő felemásságai” felett. A gazdasági kommuna „személyek közössége, akik a földterület egy körzete és termelővállalatok egy csoportja feletti rendelkezésre való közjoguk által össze vannak kapcsolva közös tevékenységre és a hozadékban való közös részesedésre”. A közjog „a dologra való jog [...] a természethez és a termelési berendezkedésekhez való tisztán publicisztikus viszony értelmében”. Hogy ez mit jelentsen, azon törjék fejüket a gazdasági kommuna jövendő-jogászai, mi feladunk minden kísérletet. Csak annyit tudunk meg, hogy ez korántsem ugyanaz, mint a „munkástársulatok testületi tulajdona”, amelyek a kölcsönös konkurenciát, sőt a bér-kizsákmányolást sem zárnák ki. Ezenközben még elejti, hogy egy „össztulajdon” képzete, ahogy az, mondja, Marxnál is megtalálható, „legalábbis homályos és aggályos, minthogy ez a jövőelképzelés mindig azt a látszatot ölti, mintha nem akarna mást jelenteni, mint a munkáscsoportok testületi tulajdonát”.

Ez ismét a ráfogás Dühring úrnál szokásos számos „hitvány módszerecskéinek” egyike, „melyeknek parlagi mivoltára” (amint maga mondja) „csak a parlagi pofátlan szó illenék teljesen”; ez éppoly légbőlkapott valótlanság, mint Dühring úr másik találmánya, hogy az össztulajdon Marxnál „egyszerre egyéni és társadalmi tulajdon”.

Annyi mindenesetre világosnak látszik: a gazdasági kommunának a munkaeszközeire való publicisztikus joga kizárólagos tulajdonjog legalábbis minden más gazdasági kommunával szemben és a társadalommal és az állammal szemben is.

Az a hatalma azonban már nincs meg e jognak, „hogy kifelé [...] lezáróan járjon el, mert a különböző gazdasági kommunák között meghatározott törvények és igazgatási normák szerint szabad költözködés és új tagok felvételének szükségszerűsége áll fenn [...] hasonlóképpen [...] mint ma valamely politikai képződményhez való tartozás és mint a községi illetőségű gazdasági ügyekben való részvétel”.

Lesznek tehát gazdag és szegény gazdasági kommunák, és a kiegyenlítődés a népességnek a gazdag kommunákba való betódulása és a szegény kommunákból való elköltözése útján megy végbe. Míg tehát Dühring úr a termékek tekintetében való konkurrenciát az egyes kommunák között a kereskedelem nemzeti megszervezése útján ki akarja küszöbölni, a termelők tekintetében való konkurenciát továbbra is nyugodtan meghagyja. A dolgokat kivonja a konkurencia alól, az emberek megmaradnak alája vetve.

Ámde még korántsem vagyunk tisztában a „publicisztikus joggal”. Két oldallal odább Dühring úr kijelenti nekünk:

A kereskedelmi kommuna „mindenekelőtt olyan messzire” terjed, „mint az a politikai-társadalmi terület, melynek lakosai egységes jogalannyá vannak összefoglalva és e tulajdonságukban az összes föld, a lakóhelyek és a termelési berendezkedések felett rendelkeznek”.

Mégsem az egyes kommúnáé tehát a rendelkezés, hanem az egész nemzeté. A „közjog”, a „dologra való jog”, a „természethez való publicisztikus viszony” stb. tehát nem csupán „legalábbis homályos és aggályos”, hanem egyenes ellentmondásban van önmagával. Ez csakugyan — legalábbis amennyiben minden egyes gazdasági kommuna ugyancsak jogalany — „egyszerre egyéni és társadalmi tulajdon”, s ez utóbbi „ködös korcsalak” ennélfogva megint csak magánál Dühring úrnál található meg.

Mindenesetre a gazdasági kommuna rendelkezik munkaeszközei felett a termelés céljából. Hogyan megy végbe ez a termelés? Mindabból, amit Dühring úrtól megtudunk, azt látjuk, hogy teljesen a régi stílben, csak éppen hogy a tőkés helyére a kommuna lép. Legfeljebb még arról annyit tudunk meg, hogy a pályaválasztás csak most válik szabaddá minden egyes ember számára, és hogy egyenlő munkakötelezettség áll fenn.

Minden eddigi termelés alapformája a munka megosztása, egyrészt a társadalmon belül, másrészt minden egyes termelési intézményen belül. Hogy viszonylik ehhez a dühringi „szocialitás”?

Az első nagy társadalmi munkamegosztás a város és a falu szétválása.

Ez az antagonizmus Dühring úr szerint „a dolog természeténél fogva elkerülhetetlen”. De „egyáltalában aggályos a mezőgazdaság és ipar közötti szakadékot [...] kitölthetetlennek elgondolni. Valójában már fennáll az átvezetés folytonosságának bizonyos mértéke, mely a jövőre nézve még tetemesen növekedőnek ígérkezik.” Máris, úgymond, két ipar benyomult a földművelésbe és a mezőgazdasági üzembe: „elsősorban a pálinkaégetés és másodsorban a répacukor készítése [...] a szesztermelés oly nagy jelentőségű, hogy inkább alábecsülik, mintsem túlbecsülnék”. És „ha lehetséges lenne, hogy valamilyen felfedezések következtében iparok nagyobb köre alakuljon ki olyanképpen, hogy kényszerűség forogna fenn az üzem vidéki elhelyezésére és közvetlenül a nyersanyagok termeléséhez való csatlakoztatására”, ezzel meggyengülne város és falu ellentéte és „a legeslegkiterjedettebb alapzat volna nyerhető a civilizáció kibontakozása számára”. Ámde „valami hasonló még egy másik úton is szóba kerülhetne. A technikai kényszerűségeken kívül mindinkább szóba kerülnek a társadalmi szükségletek, és ha ez utóbbiak az emberi tevékenységek csoportosítása szempontjából mértékadóvá lesznek, nem lesz többé lehetséges, hogy elhanyagolják azokat az előnyöket, melyek a falusi foglalkozásoknak a technikai átváltoztatási munka műveleteivel való rendszeresen közeli összekapcsolásából adódnak.”

Mármost a gazdasági kommunában éppen a társadalmi szükségletek kerülnek szóba, és ilymódon a kommuna alkalmasint iparkodni fog, hogy a legteljesebb mértékben magáévá tegye földművelés és ipar egyesítésének fent említett előnyeit? Dühring úr nem fogja elmulasztani, hogy kedvelt terjengősségével közölje velünk a maga „egzaktabb felfogásait” a gazdasági kommunának e kérdéshez való állásfoglalásáról? Csalatkoznék az olvasó, ha ezt hinné. A fenti ösztövér, zavarodott, megintcsak a porosz Landrecht pálinkaégető és répacukros érvényességi területén körben forgó közhelyek — ez minden, amit Dühring úr nekünk város és falu jelen és jövő ellentétéről mondani tud.

Térjünk át a munkamegosztásra egyes részleteiben. Itt Dühring úr már valamivel „egzaktabb”.

Beszél „egy személyről, akinek a tevékenység egy nemével kell kizárólagosan foglalkoznia”. Ha új termelési ág bevezetéséről van szó, akkor a kérdés egyszerűen abban áll, lehet-e bizonyos számú lényt, akik egy cikk termelésének szentelnék magukat, a számukra szükséges fogyasztással (!) mintegy megteremteni. Bármely tetszőleges termelési ág a szocialitásban „nem sok népességet fog igénybe venni”. És a szocialitásban is vannak az embereknek „az életmód szerint elkülönülő gazdasági válfajai”. Eszerint a termelés területén belül jószerivel minden a régiben marad. Mindenesetre az eddigi társadalomban „hamis munkamegosztás” uralkodik; de hogy ez miben áll és mi fogja a gazdasági kommunában felváltani, arról csak ennyit tudunk meg: „Ami magának a munkamegosztásnak a szempontjait illeti, már fentebb megmondottuk, hogy ezek elintézetteknek tekinthetők, mihelyt számot vetettek a különböző természeti alkalmak tényeivel és a személyes képességekkel.” A képességek mellett a személyes hajlam is érvényre jut: „Oly tevékenységekhez való felemelkedés ingere, melyek több képességet és előképzettséget vetnek latba, kizárólagosan az illető foglalkozásra való hajlamon és az éppen ennek és nem más dolognak az űzésén” (egy dolognak az űzése!) „érzett örömön nyugodnék.” Ez pedig a szocialitásban fel fogja szítani a versengést és „maga a termelés érdekességre tesz szert, s az eltompult üzemelés, mely a termelést csak nyereségcélra szolgáló eszközként értékeli, nem lesz többé az állapotok uralkodó arculata”.

Minden társadalomban, melyben a termelés fejlődése természetadta módon megy végbe — és a mai társadalom ide tartozik — nem a termelők uralkodnak a termelési eszközökön, hanem a termelési eszközök uralkodnak a termelőkön. Az ilyen társadalomban a termelés minden új emelője szükségszerűen a termelőknek a termelési eszközök alá igázását szolgáló új eszközbe csap át. Ez mindenekelőtt érvényes a termelésnek arra az emelőjére, amely a nagyipar bevezetéséig messze a leghatalmasabb volt — a munka megosztására. Mindjárt az első nagy munkamegosztás, a város és falu szétválása, évezredes elbutulásra ítélte a falusi népességet, a városlakókat pedig arra, hogy mindenki a maga egyedi mesterségének szolgája legyen. Megsemmisítette az alapzatot az egyiknek szellemi és a másiknak testi fejlődése számára. Amikor a paraszt a földet, a városlakó pedig a mesterségét elsajátítja, szintannyira elsajátítja a föld a parasztot, a mesterség pedig a mesterembert. Azáltal, hogy a munkát megosztják, megosztják az embert is. Az egyetlenegy tevékenység kiképzésének áldozatául esnek az összes többi testi és szellemi képességek. Az embernek ez a megnyomorodása ugyanabban a mértékben nő, mint a munkamegosztás, mely legmagasabb fejlettségét a manufaktúrában éri el. A manufaktúra a kézművességet szétbontja egyes részműveleteire, ezek mindegyikét egy-egy munkásnak élethivatásul utalja ki és a munkást ilymódon élethossziglan egy meghatározott részfunkcióhoz és egy meghatározott szerszámhoz láncolja.

„A munkást abnormitássá nyomorítja, mivel részletügyességét melegházilag érleli azáltal, hogy a termelő törekvések és adottságok egész világát elnyomja benne [...] Magát az egyént megosztják, egy részmunka automatikus gépezetévé változtatják” (Marx²) — olyan gépezetté, amely tökéletességét sok esetben csak a munkásnak betű szerinti, testi és szellemi megnyomorításával éri el. A nagyipar gépi berendezése a munkást gépből egy gép puszta tartozékává fokozza le. „Egy részszerszám kezelésének élethossziglani specialitása egy részgép szolgálatának élethossziglani specialitásává lesz. A gépi berendezéssel visszaélnek, hogy a munkást már zsenge gyermekkorától fogva egy részgép részévé változtassák” (Marx³).

És nemcsak a munkások, hanem a munkásokat közvetlenül vagy közvetve kizsákmányoló osztályok is a munka megosztása révén tevékenységük szerszámjának szolgájává válnak; a sivárszellemű burzsoá a saját tőkéjének és a saját profitdühének, a jogász a maga megcsontosodott jogi képzeteinek szolgájává, melyek önálló hatalomként uralkodnak felette; a „művelt rendek” egyáltalában a sokféle helyi korlátoltságnak és egyoldalúságnak, saját testi és szellemi rövidlátásuknak, egyetlen specialitáshoz szabott nevelésük és e specialitáshoz való élethossziglani odabéklyózottságuk által előidézett megnyomorodásuknak szolgájává — még akkor is, ha ez a specialitás maga a merő semmittevés.

Az utópisták már teljesen tisztában voltak a munka megosztásának hatásaival, egyrészt a munkásnak, másrészt magának annak a munkatevékenységnek elsatnyulásával, amely egy és ugyanazon aktus élethossziglani egyforma, mechanikus ismétlésére korlátozódik. Város és falu ellentétének megszüntetését Fourier is, Owen is úgy követelik, mint ami első alapfeltétele egyáltalában a régi munkamegosztás megszüntetésének. Mindkettőjük szerint a népességet ezerhatszázas—háromezres csoportokban kell elosztani az országban; mindegyik csoport a maga földkörzetének középpontjában egy óriási palotában lakik és közös háztartásban él. Fourier ugyan itt-ott városokról beszél, ezek azonban szintén csak négy-öt ilyen egymáshoz közelebb eső palotából állanak. A társadalom minden tagja mindkettőjüknél részt vesz mind a földművelésben, mind az iparban; ez utóbbiban Fouriernál kézművesség és manufaktúra, Owennál ellenben már a nagyipar játssza a főszerepet, s már a gőzerőnek és a gépi berendezésnek a háztartási munkába való bevezetését követeli. De a földművelésen és éppígy az iparon belül is mindketten a foglalkozás lehető legnagyobb váltakozását követelik minden egyes ember számára és ennek megfelelően az ifjúságnak a lehető legsokoldalúbb technikai tevékenységre való kiképzését. Mindkettőjük szerint az embernek egyetemesen kell fejlődnie egyetemes gyakorlati tevékenykedés révén, a munkának pedig vissza kell nyernie a megosztás által elveszített vonzó ingerét, mindenekelőtt e váltakozás és a minden egyes munkának szentelt „ülés” — hogy Fourier kifejezését használjuk⁴ — ennek megfelelő rövid tartama révén. Mindketten messze túlvannak a kizsákmányoló osztályoknak Dühring úrra hagyományozott gondolkodásmódján, amely város és falu ellentétét a dolog természeténél fogva elkerülhetetlennek tartja, amely foglya annak a korlátoltságnak, mintha bizonyos számú „lénynek” minden körülmények között egy cikk termelésére kellene kárhoztatva lennie, és amely meg akarja örökíteni az embereknek az életmód szerint elkülönülő „gazdasági válfajait”, az olyan embereket, akik örömet találnak éppen ennek és nem más dolognak az űzésében, akik tehát olyan mélyre süllyedtek, hogy saját szolgaságuknak és egyoldalúvá válásuknak örülnek. Az „idióta” Fourier-nak még a legvakmerőbb fantáziáiban mutatkozó alapgondolatokkal szemben is, a „nyers, bágyadt és szegényes” Owennak még a legszegényesebb eszméivel szemben is Dühring úr — aki maga még teljesen a munkamegosztás szolgaságában van — úgy áll itt, mint valami kotnyeles törpe.

Amikor a társadalom az összes termelési eszközök urává teszi magát, hogy társadalmilag tervszerűen használja fel őket, megsemmisíti az emberek eddigi leigázottságát saját termelési eszközeik alá. A társadalom magától értetődőleg nem szabadíthatja fel magát anélkül, hogy minden egyes ember fel ne szabaduljon. A régi termelési módot tehát alapjából forradalmasítani kell, és nevezetesen el kell tűnnie a munka régi megosztásának. Helyébe a termelés olyan megszervezettségének kell lépnie, amelyben egyfelől senki egyes ember nem háríthatja másokra a termelő munkában, az emberi létezés e természeti feltételében való részvételét; amelyben másfelől a termelő munka a leigázás eszköze helyett az emberek felszabadításának eszközévé válik, mivel minden egyes embernek alkalmat ad arra, hogy valamennyi — testi és szellemi — képességét minden irányban kiképezze és működtesse, s amelyben így a termelő munka ürömből örömmé válik.

Ez ma már nem fantázia, nem jámbor óhaj többé. A termelőerők jelenlegi fejlettsége mellett a termelésnek már az a fokozódása is, mely magával a termelőerők társadalmasításának tényével adva van, a tőkés termelési módból fakadó gátlásoknak és zavaroknak, a termékek és termelési eszközök elfecsérlésének kiküszöbölése, mindez már elég ahhoz, hogy a munkában való általános részvétel mellett a munkaidőt mai képzetek szerint csekély mértékre lehessen csökkenteni.

Éppígy a munka régi megosztásának megszüntetése sem olyan követelés, amely csak a munka termelékenységének rovására lenne keresztülvihető. Ellenkezőleg. A nagyipar révén ez feltételévé lett magának a termelésnek.

„A gépi üzem megszünteti annak szükségességét, hogy” a munkáscsoportoknak a különböző gépekre való „elosztását manufaktúraszerűen megszilárdítsák ugyanazon munkásoknak ugyanazon funkcióhoz való állandó elsajátítása által. Minthogy a gyár összmozgása nem a munkástól indul ki, hanem a géptől, állandó személycsere mehet végbe a munkafolyamat megszakítása nélkül [...] Végül az a gyorsaság, amellyel a gépen való munkát fiatal korban megtanulják, éppígy kiküszöböli annak szükségességét, hogy munkások egy különös osztályát kizárólag gépmunkáspkká neveljék.”⁵

Míg azonban a gépi berendezés tőkés alkalmazási módjának a munka régi megosztását annak megcsontosodott partikularitásaival együtt tovább kell folytatnia, annak ellenére, hogy ez technikailag feleslegessé vált, maga a gépi berendezés fellázad ez ellen az anakronizmus ellen. A nagyipar technikai bázisa forradalmi.

„Gépi berendezés, vegyi folyamatok és más módszerek révén a modern ipar állandóan forradalmasítja a termelés technikai alapzatával együtt a munkások funkcióit és a munkafolyamat társadalmi kombinációit. Ezzel éppoly állandóan forradalmasítja a munkának a társadalom belsejében való megosztását, és szüntelenül tőketömegeket és munkástömegeket dob egyik termelési ágból a másikba. A nagyipar természete ezért megszabja a munka váltakozását, a funkció folyékonyságát, a munkás mindenoldalú mozgékonyságát [...] Láttuk, hogy ez az abszolút ellentmondás [...] hogyan tombolja ki magát a munkásosztály szakadatlan feláldozási ünnepében, a munkaerők legmértéktelenebb elpocsékolásában és a társadalmi anarchia dúlásaiban. Ez a negatív oldal. Ha azonban a munka váltakozása most csak túlerejű természeti törvényként és ama természeti törvény vakon romboló hatásával tör magának utat, mely mindenütt akadályokba ütközik, a nagyipar a maga katasztrófái által élet vagy halál kérdésévé teszi, hogy a munkák váltakozását s ezért a munkás lehető' legnagyobb sokoldalúságát általános társadalmi termelési törvénynek ismerjék el és ennek normális megvalósulásához a viszonyokat hozzáidomítsák. Élet vagy halál kérdésévé teszi, hogy egy nyomorult, a tőke váltakozó kizsákmányolási szükséglete számára tartalékban tartott, rendelkezésre álló munkásnépesség szörnyűségét helyettesítsék azzal, hogy az ember abszolúte rendelkezésre áll váltakozó munkakövetelmények számára; hogy a rész-egyént, egy társadalmi részletfunkció puszta hordozóját helyettesítsék a totálisan fejlett egyénnel, akinek számára a különböző társadalmi funkciók egymást felváltó tevékenységi módok.” (Marx: „Tőke”.⁶)

Amikor a nagyipar megtanított bennünket arra, hogy a többé-kevésbé mindenütt előállítható molekuláris mozgást technikai célokra tömegmozgássá alakítsuk, az ipari termelést jelentékeny mértékben felszabadította a helyi korlátok alól. A vízierő helyi volt, a gőzerő szabad. Míg a vízierő szükségszerűen falusi, a gőzerő korántsem szükségszerűen városi. Tőkés alkalmazása az, ami túlnyomóan a városokban koncentrálja és gyárfalvakat gyárvárosokká változtat át. Ezzel azonban egyidejűleg aláássa saját üzemelésének feltételeit. A gőzgép első követelménye és a nagyipar csaknem minden üzemágának fő követelménye a viszonylag tiszta víz. A gyárváros azonban minden vizet bűzös szennylévé változtat. Amennyire tehát a városi koncentráció a tőkés termelésnek alapfeltétele, olyannyira törekszik minden egyes ipari tőkés folyvást az ezáltal szükségszerűen létrehozott nagyvárosokból el, a vidéki üzem felé. Ezt a folyamatot Lancashire és Yorkshire textilipari kerületeiben lehet részleteiben tanulmányozni; a tőkés nagyipar ott folyvást új nagyvárosokat hoz létre azáltal, hogy a városból állandóan a falura menekül. Hasonló a helyzet a fémipari kerületekben, ahol részben egyéb okok ugyanilyen hatásokat hoznak létre.

Ezt az új hibás kört, a modern iparnak ezt a folyvást újonnan létrejövő ellentmondását megintcsak tőkés jellegének megszüntetése képes megszüntetni. Csak olyan társadalom, mely termelőerőit egyetlen nagy terv szerint harmonikusan kapcsolja egybe, engedheti meg az iparnak, hogy olyan, az egész ország területén való szétszóródásban települjön, amely saját fejlődése s a termelés többi elemeinek fenntartása illetőleg fejlődése számára a legmegfelelőbb.

Város és falu ellentétének megszüntetése eszerint nemcsak lehetséges. Egyenest szükségességévé vált magának az ipari termelésnek, mint ahogy ugyancsak szükségességévé vált a mezőgazdasági termelésnek és ezenfelül a közegészségügynek is. Csak város és falu egybeolvadása által küszöbölhető ki a levegő, a víz és a talaj mai megmérgezése, csak ezáltal lehet a most városokban sorvadó tömegeket odáig eljuttatni, hogy trágyájuk növények termesztésére és ne betegségek terjesztésére fordíttassék.

A tőkés ipar már relatíve függetlenítette magát nyersanyagai termelési helyeinek helyi korlátáitól. A textilipar zömében importált nyersanyagokat dolgoz fel. Spanyol vasérceket Angliában és Németországban, spanyol és dél-amerikai rézérceket Angliában dolgoznak fel. Minden szénmező évről évre növekvő ipari környezetet lát el tüzelőanyaggal jóval határain túl. Az egész európai tengerparton a gőzgépeket angol, helyenként német és belga szénnel hajtják. A tőkéstermelés korlátáitól megszabadított társadalom még sokkal messzebb mehet. Azzal, hogy létrehozza mindenoldalúan kiképzett termelők nemzedékét, akik értik az egész ipari termelés tudományos alapzatait, és akik közül mindegyik egy egész sor termelési ágat elejétől végig gyakorlatilag végigcsinált, olyan új termelőerőt alkot meg, amely több mint bőségesen ellensúlyozza a nagyobb távolságról kapott nyersanyagok vagy tüzelőanyagok szállítási munkáját.

Város és falu szétválásának megszüntetése tehát nem utópia még abból a szempontból sem, hogy a nagyiparnak az egész ország területén való lehető legegyenletesebb elosztása a feltétele. A civilizáció persze a nagy városokban olyan örökséget hagyott ránk, amelyet eltakarítani sok időbe és fáradságba fog kerülni. De el kell és el fogják takarítani őket, még ha hosszadalmas folyamat lesz is. Bármily sors várjon is a porosz nemzeti német birodalomra, Bismarck azzal a büszke tudattal szállhat sírjába, hogy biztosan teljesül kedvenc óhaja: a nagyvárosok pusztulása.⁷

Es most nézzük meg Dühring úr gyermeteg elképzelését, hogy a társadalom birtokba veheti a termelési eszközök összességét anélkül, hogy a termelés régi fajtáját alapjából forradalmasítaná és mindenekelőtt a munka régi megosztását eltörölné; hogy minden el van intézve, mihelyt csak „számot vetettek a természeti alkalmakkal és a személyes képességekkel” — mikor is aztán az emberek tömegei továbbra is megmaradnak egy cikk termelése alá igázva, egész „népességeket” egyetlen termelési ág vesz igénybe és az emberiség továbbra is megoszlik bizonyos számú különbözőképpen megnyomorodott „gazdasági válfajra”, aminők „targoncások” és „műépítészek”. A társadalom azért váljék egészében a termelési eszközök urává, hogy minden egyes ember megmaradjon termelési eszközének rabszolgája, és csak az a választása legyen, hogy melyik termelési eszközé. És szintúgy nézzük meg azt a módot, ahogy Dühring úr város és falu szétválását „a dolog természeténél fogva elkerülhetetlennek” tartja, s csak a pálinkaégetésnek és répacukorkészítésnek összekapcsolásukban sajátosan porosz ágaiban tud felfedezni egy cseppnyi enyhítőszerecskét; az iparnak az ország területén való szétszóródását valamiféle jövendőbeli felfedezésektől és attól a kényszerűségtől teszi függővé, hogy az üzemet közvetlenül a nyersanyagok kitermeléséhez csatlakoztassák — amely nyersanyagokat már most is származási helyüktől egyre növekvő távolságban használják fel! — s végül igyekszik a hátát fedezni azzal a bizonykodással, hogy a társadalmi szükségletek végül mégiscsak a gazdasági szempontok ellen is keresztülviszik majd földművelés és ipar összekapcsolását, mintha ezzel gazdasági áldozatot hoznának!

Persze, annak meglátásához, hogy a forradalmi elemek, melyek a munka régi megosztását város és falu szétválásával egyetemben kiküszöbölik és az egész termelést forradalmasítják majd, hogy ezek az elemek a modern nagyipar termelési feltételeiben már csírájukban bennefoglaltatnak, és hogy a mai tőkés termelési mód akadályozza őket kibontakozásukban, ehhez valamivel szélesebb látókör kell, mint a porosz Landrecht érvényességi területe, mint az az ország, ahol a pálinka és a répacukor a döntő ipari termékek, és ahol a kereskedelmi válságokat a könyvpiacon lehet tanulmányozni. Ehhez a valóságos nagyipart kell történelmében és jelenlegi valóságában ismerni, nevezetesen abban az egy országban, ahol meglelte hazáját, és ahol egyedül érte el klasszikus kialakulását; és akkor senki még csak gondolni sem fog arra, hogy a modern tudományos szocializmust elsekélyesíteni és lesüllyeszteni akarja Dühring úr sajátosan porosz szocializmusáig.

¹ [Jegyzet:] A válságoknak alulfogyasztásból való magyarázata Sismonditól származik és nála még van bizonyos értelme. Sismonditól átvette Rodbertus, Rodbertusból meg lemásolta Dühring úr a maga szokott elsekélyesíto módján.
²Marx: „A tőke”, I. könyv, 12. fej. 5.
³Uo.. 13. fej. 4.; II. kiad. 443. old.
⁴V. ö. Fourier: „Nouveau monde industriel et sociétaire”, II., V., VI. fej.
⁵Marx: „A tőke”, I. könyv, 13. fej. 4.; II. kiad. 442-443. old.
⁶Uo., 13. fej. 9.; II. kiad. 513-514. old.
⁷Bismarck porosz junker-gyűlölködéssel viseltetett a városok és a városi lakosság forradalmi szelleme iránt. Így pl. mint a porosz Landtag második kamarájának képviselője 1852. márc. 20-án kijelentette, hogy bizalmatlan a nagyvárosok lakosságával szemben és a városokban nem az igazi porosz nép lakik; ellenkezőleg, a porosz nép, „ha a nagyvárosok még egyszer felütnék fejüket, tudni fogja a módját, hogyan szorítsa őket engedelmességre, még ha eltörli is őket a föld színéről”.

Következő rész: IV. Elosztás

Tartalomjegyzék