Láttuk már korábban, hogy a dühringi gazdaságtan erre a tételre lyukadt ki: A tőkés termelési mód egész jó és fennmaradhat, de a tőkés elosztási mód a gonosztól való és el kell tűnnie. Most azt találjuk, hogy Dühring úr „szocialitása” semmi egyéb, mint e tétel végigvitele a fantáziában. Valójában megmutatkozott, hogy Dühring úrnak csaknem semmi kivetnivalója nincs a tőkés társadalom termelési módján — mint olyanon —, hogy a munka régi megosztását minden lényeges vonatkozásában meg akarja tartani, s ennélfogva a gazdasági kommunáján belüli termelésről is alig tud egy szót is mondani. A termelés persze olyan terület, ahol kézzelfogható tényekről van szó, ahol ezért a „racionális fantázia” csak kevés teret adhat szabad lelke szárnycsapásinak¹, mert túl nagy a felsülés veszedelme. Ellenben az elosztás, amely Dühring úr nézete szerint egyáltalán nem is függ össze a termeléssel, és amelyet szerinte nem a termelés, hanem egy tiszta akarati aktus határoz meg — az elosztás az előre-elrendelt mezeje az „társadalmi alkimistálkodásának”.

Az egyenlő termelési kötelességgel szemben áll az egyenlő fogyasztási jog, mely a gazdasági kommunában és az ilyeneket nagyobb számban felölelő kereskedelmi kommunákban van megszervezve.

Itt „munkát [...] cserélnek más munkára az egyenlő becslés alapelve szerint [...] Szolgáltatás és ellenszolgáltatás itt a munkanagyságoknak valóságos egyenlőségét képviselik”. Mégpedig „az emberi erőknek ez az egyenlővé tétele” érvényes „akkor is, ha az egyesek többet vagy kevesebbet avagy véletlenül akár semmit sem szolgáltattak”, mert minden műveletet, amennyiben időt és erőket vesz igénybe, munkaszolgáltatásnak lehet tekinteni — tehát a kuglizást és a sétálást is.

Ez a csere azonban nem az egyesek között megy végbe, mivelhogy az összesség a birtokosa minden termelési eszköznek, tehát minden terméknek is, hanem egyfelől mindegyik gazdasági kommuna és az egyes tagjai között, másfelől maguk a különböző gazdasági és kereskedelmi kommunák között.

„Nevezetesen az egyes gazdasági kommunák saját keretükön belül a kiskereskedelmet teljesen tervszerű forgalmazással fogják helyettesíteni.” Ugyanígy szervezik meg a nagybani kereskedelmet: „A szabad gazdasági társadalom rendszere [...] ezért egy nagy csere-berendezkedés marad, melynek ügyletei a nemesfémek által megadott alapzatok közvetítésével mennek végbe. Emez alaptulajdonság elkerülhetetlen szükségszerűségébe való bepillantás révén különbözik a mi szkémánk mindama ködösségektől, amelyek a ma forgalomban levő szocialista elképzeléseknek még a legracionálisabb formáihoz is tapadnak.”

A gazdasági kommunának, mint a társadalmi termékek első elsajátítójának, e csere céljára „a cikkek minden ágára egységes árat” kell megállapítania az átlagos termelési költségek szerint. „Amit jelenleg a termelés úgynevezett önköltségei [...] jelentenek az érték és az ár szempontjából, azt fogják” (a szocialitásban) „[...] a felhasználandó munkatömeg előirányzatai teljesíteni. Ezek az előirányzatok, melyek — minden személyiség gazdaságilag is egyenlő jogának alapelve szerint — végül is a résztvevő személyek számának tekintetbevételére vezethetők vissza, fogják megadni a termelés természeti viszonyainak és a társadalmi értékesítési jognak egyaránt megfelelő árviszonyt. A nemesfémek termelése a maihoz hasonló módon mértékadó marad a pénz értékmeghatározására nézve [...] Ebből látható, hogy a megváltozott társadalmi berendezkedésben elsősorban is az értékekre és ennekfolytán azokra az arányokra nézve, amelyekben a termékek egymásra átváltódnak, a meghatározási alapot és a mértéket nemcsak nem veszítjük el, hanem itt teszünk csak szert rá igazában.”

A híres „abszolút érték” végre realizálva van.

Másfelől pedig a kommunának mármost az egyeseket is abba a helyzetbe kell hoznia, hogy a termelt cikkeket megvásárolhassák tőle, amennyiben mindenkinek munkája ellenszolgáltatásaképpen egy bizonyos napi, heti vagy havi pénzösszeget fizet ki, amelynek mindenki számára egyenlőnek kell lennie.

„A szocialitás álláspontjáról ennélfogva közömbös, azt mondják-e, hogy a munkabérnek el kell tűnnie, vagy azt, hogy a gazdasági jövedelmek kizárólagos formájává kell lennie.”

Egyenlő bérek és egyenlő árak azonban létrehozzák „a fogyasztásnak mennyiségi, ha nem is minőségi egyenlőségét”, és ezzel az „igazságosság egyetemes elve” gazdaságilag megvalósult. E jövő-bér magasságának meghatározásáról Dühring úr csak annyit mond nekünk, hogy itt is, mint minden más esetben, „egyenlő munkát egyenlő munkára” cserélnek. Hatórai munkáért ennélfogva olyan pénzösszeget kell majd fizetni, amely szintén hat munkaórát testesít meg magában.

Ámde az „igazságosság egyetemes elvét” semmiképpen sem szabad összetéveszteni ama nyers egyenlősítéssel, amely a polgárt olyannyira felbőszíti mindenféle, kiváltképp a természetadta munkáskommunizmus ellen. Távolról sem olyan kérlelhetetlen ez, mint amilyennek látszani szeretne.

A „gazdasági jogigények elvi egyenlősége nem zárja ki, hogy ahhoz, amit az igazságosság követel, önként még a különös elismerés és tisztelet kifejezése is járuljon [...] A társadalom önmagát tiszteli meg, amikor a magasabbra fokozott szolgáltatásnemeket kitünteti a fogyasztás tekintetében egy mérsékelt többletellátmánnyal.”

Es Dühring úr is önmagát tiszteli meg, amikor galambszelídséget és kígyóokosságot² egybeolvasztva oly meghatóan gondot visel a jövő-Dühringek mérsékelt többletfogyasztására.

Ezzel a tőkés elosztási mód végérvényesen ki van küszöbölve.

Mert „feltéve, hogy egy ilyen állapot előfeltétele mellett valakinek valóban magáneszközöknek egy többlete állna rendelkezésre, ennek sehogy sem tudna tőkeszerű felhasználást találni. Senki egyes ember vagy semmilyen csoport sem fogadná el azt tőle a termelés számára másként, mint csere vagy vétel útján, olyan helyzetbe pedig soha nem kerülne, hogy kamatokat vagy nyereséget fizessen neki.” Ezzel megengedhetővé válik „az egyenlőség alapelvének megfelelő öröklés”, Ez elkerülhetetlen, mert „bizonyos öröklés mindig a családi elv szükségszerű kísérője lesz”. Az örökösödési jog „sem vezethet terjedelmes vagyonok felgyülemlésére, minthogy a tulajdonképzésnek itt [...] nevezetesen soha többé nem lehet az a célja, hogy termelési eszközöket és tisztán járadék-létezéseket teremtsen”.

Ezzel a gazdasági kommuna szerencsésen elkészült volna. Lássuk most már, hogyan gazdálkodik.

Feltesszük, hogy Dühring úr összes feltételezései teljesen realizálva vannak; előfeltételezzük tehát, hogy a gazdasági kommuna napi hatórai munkáért olyan pénzösszeget fizet mindegyik tagjának, amelyben szintén hat munkaóra testesül meg, mondjuk tizenkét márkát. Úgyszintén feltesszük, hogy az árak pontosan megfelelnek az értékeknek, tehát előfeltevéseink mellett csak a nyersanyagok költségeit, a gépi berendezés kopását, a munkaeszközök elhasználódását és a kifizetett munkabért ölelik fel.

Egy száz dolgozó tagból álló gazdasági kommuna akkor naponta 1200 márka értékű árut termel, évenként háromszáz munkanappal véve 360 000 márka értékűt, és ugyanezt az összeget fizeti ki tagjainak, akiknek mindegyike a napi 12 vagy évi 3600 márkányi részesedésével azt tesz, amit akar. Az esztendő végén és száz esztendő végén így a kommuna nem gazdagabb, mint az elején. Ez idő alatt még arra sem lesz módja, hogy Dühring úr fogyasztására a mérsékelt többletellátmányt szolgáltassa, hacsak nem akar termelési eszközeinek törzséhez nyúlni. A felhalmozásról teljesen megfeledkeztek. Sőt, ami rosszabb: minthogy a felhalmozás társadalmi szükségszerűség, és a pénz megtartásában kényelmes formája van adva a felhalmozásnak, a gazdasági kommúna szervezete egyenest felhívja tagjait a magánfelhalmozásra és ezzel saját szétrombolására.

Hogyan kerülhető el a gazdasági kommuna természetének e meghasonlása?³ Menekedhetnék a kommuna a kedvelt „megvámoláshoz”, a felárhoz és eladhatná évi termelését 360 000 márka helyett 480 000 márkáért. Minthogy azonban az összes többi gazdasági kommuna is ugyanebben a helyzetben van, tehát ugyanezt kellene tenniük, így a többiekkel való cserében mindegyiküknek ugyanannyi „megvámolást” kellene fizetnie, mint amennyit zsebrerak, a „sarc” tehát csakis a saját tagjaikra nehezednék.

Vagy pedig röviden és velősen intézi el a dolgot, azzal, hogy minden tagnak hatórai munkáért kevesebb mint hatórai munka, mondjuk négy munkaóra termékét fizeti, tehát napi tizenkét márka helyett csak nyolc márkát, az áruárakat pedig meghagyja a régi magasságon. Ebben az esetben egyenesen és nyíltan teszi meg azt, amit az előbbi esetben rejtve és kerülőúton kísérel meg: marxi értéktöbbletet alkot, évi 120 000 márka összegben, azzal, hogy tagjait teljességgel tőkés módon teljesítményük értéke alatt fizeti, és a tetejébe az árukat, melyeket csakis nála vásárolhatnak meg, teljes értékben felszámítja nekik. A gazdasági kommúna tehát csak akkor juthat tartalékalaphoz, ha leleplezi magát mint a legszélesebb kommunista alapzaton nyugvó „megnemesített” truck-rendszert.⁴

Tehát kettő közül az egyik: Vagy „egyenlő munkát egyenlő munkára” cserél a gazdasági kommuna, és akkor nem ő, hanem csakis a magánosok halmozhatnak fel alapot a termelés fenntartására és kiterjesztésére. Vagy pedig képez egy ilyen alapot, és akkor nem cserél „egyenlő munkát egyenlő munkára”.

Így áll a dolog a gazdasági kommúnában a csere tartalmával. Hogyan áll a dolog a csere formájával? A cserét fémpénz közvetíti, és Dühring úr ugyancsak nagyra van e tökéletesítés „emberiségtörténelmi horderejével”.

De a kommuna és a tagjai közötti forgalomban a pénz egyáltalán nem pénz, egyáltalán nem funkcionál pénzként. Tisztára munkaelismervényül szolgál, s hogy Marxszal szóljunk,

„csak a termelőnek a közös munkában való egyéni részesedését és a közös termék fogyasztásra rendeltetett részre való egyéni igényét” állapítja meg, s e funkciójában „éppoly kevéssé »pénz«, mint teszem egy színházjegy”.⁵

Ezért bármely tetszőleges jellel helyettesíthető, mint ahogy Weitling „kereskedelmi könyvvel” helyettesíti, amelyben az egyik oldalon a munkaórákat, a másikon pedig az értük kapott élvezeti cikkeket pecsételik be.⁶ Röviden, ez a pénz a gazdasági kommunának a tagjaival való forgalmában egyszerűen úgy funkcionál, mint az oweni „munkaórapénz”, ez az „agyrémképződmény”, amelyre Dühring úr oly előkelő megvetéssel tekint, s amelyet mégis maga is kénytelen a maga jövő-gazdaságába bevezetni. Hogy ez a jegy, mely a teljesített „termelési kötelességnek” és az ezzel szerzett „fogyasztási jognak” a mértékét jelzi, papírflepni-e, számolóérme vagy aranypénz, erre a célra nézve teljesen egyre megy. Más célokra nézve azonban semmiképpen sem, amint az meg fog mutatkozni.

Ha tehát a fémpénz már a gazdasági kommunának a tagjaival való forgalmában nem pénzként funkcionál, hanem álcázott munkajegyként, még kevésbé jut pénzfunkciójához a különböző gazdasági kommunák közti cserében. Itt, Dühring úr előfeltevései mellett, teljesen felesleges a fémpénz. Valójában elegendő volna a puszta könyvelés, amely egyenlő munka termékeinek egyenlő munka termékeire való cseréjét sokkal egyszerűbben hajtja végre, ha a munka természetes mértékével — az idővel, a munkaórával mint egységgel — számol, mint ha a munkaórát előbb pénzre fordítja át. A csere a valóságban tiszta természetbeni csere; az összes többletkövetelések könnyen és egyszerűen kiegyenlíthetők más kommúnákra szóló utalványozásokkal. Ha azonban egy kommunának más kommunákkal szemben valóban deficitje lenne, valamennyi „a világegyetemben meglevő arany” sem tudja, ha mégúgy „természeténél fogva pénz” is, megkímélni ezt a kommunát attól a sorstól, hogy ezt a deficitet megnövelt saját munkával pótolja, hacsak nem akar más kommunáktól adóssági függésbe kerülni. Az olvasó egyébként tartsa állandóan emlékezetében, hogy mi itt semmiképp nem folytatunk jövő-konstruálást. Mi egyszerűen elfogadjuk Dühring úr előfeltevéseit és csak levonjuk belőlük az elkerülhetetlen következtetéseket.

Tehát sem a gazdasági kommúna és tagjai közti, sem a különböző kommunák közti cserében az arany, amely „természeténél fogva pénz”, nem juthat el oda, hogy ezt az természetét megvalósítsa. Ennek ellenére Dühring úr előírja neki, hogy a „szocialitásban” is pénzfunkciót teljesítsen. E pénzfunkció részére tehát más játékteret kell keresnünk. És ez a játéktér létezik. Dühring úr módot ad ugyan mindenkinek a „mennyiségileg egyenlő fogyasztásra”, de senkit sem kényszeríthet erre. Ellenkezőleg, büszke arra, hogy az világában mindenki azt tehet a pénzével, amit akar. Nem tudja tehát megakadályozni, hogy egyesek ne rakjanak félre egy kis pénzecskét, miközben mások nem tudnak kijönni a nekik kifizetett bérből. Sőt, elkerülhetetlenné teszi ezt, amikor kifejezetten elismeri az örökösödési jogban a családi köztulajdont, amiből azután tovább a szülőknek gyermekeik eltartására való kötelezettsége adódik. De ezzel a mennyiségileg egyenlő fogyasztáson hatalmas rés támad. A legényember pompásan és örömökben él a napi nyolc vagy tizenkét márkájából, míg az özvegyember nyolc kiskorú gyermekével nyomorúságosán tengődik belőle. Másfelől azonban a kommuna, amennyiben minden további nélkül pénzt fogad el fizetésül, nyitva hagyja azt a lehetőséget, hogy ezt a pénzt másként is szerezhették, mint saját munkával. Non olet. [Nincs szaga.] A kommuna nem tudja, honnan származik a pénz. Ezzel azonban minden feltétele adva van annak, hogy a fémpénzt, amely eddig csak munkajegy szerepét játszotta, valóságos pénzfunkcióban szerepeltessék. Megvan az alkalom és az indíték egyrészt a kincsképzéshez, másrészt az eladósodáshoz. A szűkölködő kölcsönt kér a kincsképzőtől. A kölcsönkért pénz, melyet a kommuna fizetésül elfogad létfenntartási eszközökért, ezzel ismét ugyanaz lesz, ami a mai társadalomban, az emberi munkának társadalmi testetöltése, a munkának valóságos mértéke, általános forgalmi eszköz. A világ valamennyi „törvénye és igazgatási normája” éppoly tehetetlen ezzel szemben, mint az egyszereggyel vagy a víz kémiai összetételével szemben. És minthogy a kincsképző abban a helyzetben van, hogy a szűkölködőtől kamatot kényszeríthet ki, a pénzként funkcionáló fémpénzzel együtt vissza van állítva a kamatuzsora is.

Eddig a fémpénz megtartásának hatásait csak a dühringi gazdasági kommúna érvényességi területén belül vettük szemügyre. E területen túl azonban az egész többi elvetendő világ egyelőre nyugodtan tovább halad a maga régi útján. Az arany és az ezüst megmarad a világpiacon világpénznek, általános vásárló és fizetési eszköznek, a gazdagság abszolút társadalmi megtestesülésének. És a nemes fém e tulajdonságával az egyes gazdasági kommunabeliek előtt új indíték merül fel a kincsképzésre, a gazdagodásra, az uzsorára, az az indíték, hogy a kommunával szemben és annak határain túl szabadon és függetlenül mozogjanak és a felhalmozott egyedi vagyont a világpiacon értékesítsék. Az uzsorások a forgalmi eszközzel üzletelő kereskedőkké, bankárokká, a forgalmi eszköz és a világpénz uraivá, ezzel a termelés uraivá s ezzel a termelési eszközök uraivá változnak, akkor is, ha ezek a termelési eszközök még éveken át névleg a gazdasági és kereskedelmi kommúna tulajdonaként szerepelnek. Ezzel azonban a bankárokká átalakult kincsképzők és uzsorások magának a gazdasági és kereskedelmi kommunának az urai is lettek. Dühring úr „szocialitása” csakugyan igen lényegesen különbözik a többi szocialisták „ködösségeitől”. Nincs egyéb célja, mint a pénzarisztokrácia újra-létrehozása, amelynek ellenőrzése alatt és pénzeszsákjai számára majd vitézül agyondolgozza magát — ha egyáltalában összejön és együttmarad. Egyes-egyedül az menthetné meg, ha a kincsképzők jobbnak tartanák, hogy világpénzük segítségével a kommunából sürgősen — odébbálljanak.

A régebbi szocializmusnak Németországban uralkodó kiterjedt nem-ismerete mellett valamely ártatlan ifjú felvethetné mármost azt a kérdést, nem adhatnának-e például az Owen-féle munkajegyek is alkalmat hasonló visszaélésre. Bár nem feladatunk itt e munkajegyek jelentőségét kifejteni, hadd álljon itt mégis a dühringi „átfogó szkematizmusnak” Owen „nyers, bágyadt és szegényes eszméivel” való összehasonlítására a következő: Először is az Owen-féle munkajegyekkel való ilyen visszaéléshez valóságos pénzzé változtatásuk lenne szükséges, míg Dühring úr valóságos pénzt előfeltételez, de meg akarja tiltani neki, hogy másként, mint puszta munkajegyként funkcionáljon. Míg ott valóságos visszaélés történnék, itt a pénz immanens, az emberi akarattól független természete tör magának utat, a pénz a maga sajátságos, helyes használatának tör utat azzal a visszaéléssel szemben, melyet Dühring úr rá akar kényszeríteni a pénz természetét illető saját tudatlanságának erejével. Másodszor pedig Owennál a munkajegyek csak átmeneti forma a teljes közösséghez és a társadalmi segélyforrások szabad használatához, mellesleg legfeljebb még arra eszköz, hogy a kommunizmust a brit közönség számára valószerűvé tegyék. Ha tehát néminemű visszaélés az oweni társadalmat a munkajegyek eltörlésére kényszerítené, akkor e társadalom egy lépéssel tovább halad célja felé és egy tökéletesebb fejlődési fokra lép. Ha ellenben a dühringi gazdasági kommuna törli el a pénzt, akkor egy csapásra megsemmisíti a maga „emberiségtörténelmi horderejét”, kiküszöböli legsajátságosabb szépségét, véget ér dühringi gazdasági kommuna lenni és lesüllyed azokig a ködösségekig, amelyekből való kiemelésére Dühring úr a racionális fantázia annyi sanyarú munkáját fordította.⁷

Miből keletkeznek mármost mindazok a furcsa tévelygések és tévedések, melyekben a dühringi gazdasági kommuna ide-oda bolyong? Egyszerűen abból a ködösségből, amely Dühring úr fejében az érték és a pénz fogalmait burkolja, s amely végül is arra űzi őt, hogy a munka értékét akarja felfedezni. Minthogy azonban Dühring úr korántsem monopolistája Németországban ennek a ködösségnek, ellenkezőleg, nagyszámú konkurenciája akad, „egy pillanatra erőt veszünk magunkon, hogy kioldozzuk ezt a gubancot”, amelyet itt összebogozott.

Az egyetlen érték, melyet a gazdaságtan ismer, az áruk értéke. Mik az áruk? Termékek, melyeket többé-kevésbé elszigetelt magántermelők társadalmában termelnek, tehát mindenekelőtt magántermékek. De ezek a magántermékek csak akkor lesznek árukká, amikor nem a saját fogyasztásra, hanem a mások általi fogyasztásra, tehát a társadalmi fogyasztásra termelik őket; a társadalmi fogyasztásba a csere útján lépnek be. A magántermelők tehát társadalmi összefüggésben állanak egymással, társadalmat alkotnak. Termékeik, bárha mindegyikük magántermékei, ennélfogva egyidejűleg, de szándékuk nélkül és mintegy akaratuk ellenére, társadalmi termékek is. Miben áll mármost e magántermékek társadalmi jellege? Nyilvánvalóan két tulajdonságukban: először abban, hogy mind valamilyen emberi szükségletet elégítenek ki, használati értékük van nemcsak a termelő, hanem mások számára is; másodszor pedig abban, hogy bárha a legkülönbözőbb magánmunkák termékei, egyidejűleg egyáltalán emberi munka, általános emberi munka termékei. Amennyiben mások számára is van használati értékük, annyiban kerülhetnek bele egyáltalában a cserébe; amennyiben valamennyiükben általános emberi munka, emberi munkaerő egyszerű ráfordítása rejlik, annyiban lehet őket — aszerint, hogy e munkának milyen mennyisége rejlik mindegyikükben — egymással a cserében összehasonlítani, egyenlővé vagy nem-egyenlővé tenni. Két egyenlő magántermékben, változatlan társadalmi viszonyok között, nem-egyenlő nagyságú magánmunka rejtőzhetik, de mindig csak egyenlő nagyságú általános emberi munka. Az ügyetlen kovács öt patkót tud csinálni ugyanazon idő alatt, amíg az ügyes tízet csinál meg. De a társadalom nem az egyiknek véletlen ügyetlenségét értékesíti, hanem általános emberi munkának csak a mindenkor normális átlagügyességű munkát ismeri el. Az első kovács öt patkója egyikének tehát nincs több értéke a cserében, mint a másik kovács ugyanazon munkaidő alatt kikovácsolt tíz patkója közül egynek. Csak amennyiben társadalmilag szükséges, annyiban tartalmaz a magánmunka általános emberi munkát.

Amikor tehát azt mondom, hogy egy árunak ez és ez a meghatározott értéke van, akkor azt mondom 1. hogy társadalmilag hasznos termék; 2. hogy magánszemély magánszámlára termelte; 3. hogy bárha magánmunka terméke, mégis egyidejűleg és mintegy anélkül, hogy tudná vagy akarná, társadalmi munka terméke is, mégpedig a társadalmi munka egy meghatározott — társadalmi úton, a csere által megállapított — mennyiségének terméke; 4. ezt a mennyiséget nem magában a munkában, ennyi és ennyi munkaórában fejezem ki, hanem egy másik áruban. Ha tehát azt mondom, hogy ez az óra annyit ér, mint az a vég posztó, és kettejük mindegyike ötven márkát ér, akkor ezt mondom: az órában, a posztóban és a pénzben egyenlő nagyságú társadalmi munka rejlik. Megállapítom tehát, hogy a bennük képviselt társadalmi munkaidő társadalmilag megméretett és egyenlőnek találtatott. De nem közvetlenül, abszolút módon, ahogy munkaidőt különben mérnek, munkaórákban vagy -napokban stb., hanem kerülőúton, a csere révén, relatív módon. Ezért ezt a megállapított munkaidő-mennyiséget nem is fejezhetem ki munkaórákban, amelyeknek száma ismeretlen marad előttem, hanem szintén csak kerülőúton, relatív módon, egy másik áruban, amely ugyanazt a társadalmi munkaidő-mennyiséget képviseli. Az óra ugyanannyit ér, mint a vég posztó.

Amikor azonban árutermelés és árucsere a rajtuk nyugvó társadalmat erre a kerülőútra kényszerítik, egyúttal kényszerítik e kerülőút lehető megrövidítésére is. A közönséges árucsőcselékből egy fejedelmi árut különválasztanak, amelyben az összes többi áruk értéke egyszer s mindenkorra kifejezhető, olyan árut, amely a társadalmi munka közvetlen testetöltésének számít és ezért az összes árukra közvetlenül és feltétlenül kicserélhetővé válik — a pénzt. A pénz már csírájában benne foglaltatik az értékfogalomban, a pénz csak kifejlett érték. De amikor az áruérték, magukkal az árukkal szemben, önállósul a pénzben, új tényező lép be az árukat termelő és cserélő társadalomba, olyan tényező, melynek új társadalmi funkciói és hatásai vannak. Ezt egyelőre csak megállapítanunk kell, anélkül, hogy közelebbről belebocsátkoznánk.

Az árutermelés gazdaságtana korántsem az egyetlen tudomány, amelynek csak relatíve ismert tényezőkkel kell számolnia. A fizikában sem tudjuk, hogy egy adott gáztérfogatban, ugyancsak adott nyomás és hőmérséklet mellett, hány egyes gázmolekula van. De tudjuk, hogy — amennyire a Boyle-féle törvény helyes — valamely gáz egy ilyen adott térfogata ugyanannyi molekulát tartalmaz, mint tetszőleges más gáz egyenlő térfogata egyenlő nyomás és egyenlő hőmérséklet mellett. Ennélfogva a legkülönbözőbb gázok legkülönbözőbb térfogatait a legkülönbözőbb nyomási és hőmérsékleti feltételek mellett össze tudjuk hasonlítani molekulatartalmuk tekintetében; és ha egységül veszünk egy liter gázt 0° C hőmérséklet és 760 mm nyomás mellett, ezen az egységen mérhetjük ezt a molekulatartalmat.
A kémiában az egyes elemek abszolút atomsúlyai ugyancsak ismeretlenek előttünk. De ismerjük őket relatíve, azáltal, hogy ismerjük kölcsönös arányaikat. Amiként tehát az árutermelés és gazdaságtana az egyes árukban rejlő, előtte ismeretlen munkamennyiségekre relatív kifejezést kap azáltal, hogy összehasonlítja ezeket az árukat relatív munkatartalmuk tekintetében, akként szerez magának a kémia relatív kifejezést az előtte ismeretlen atomsúlyok nagyságára azáltal, hogy összehasonlítja az egyes elemeket atomsúlyuk tekintetében, az egyik elem atomsúlyát a másik elem (kén, oxigén, hidrogén) atomsúlyának többszörösében vagy törtrészében fejezi ki. Es amiként az árutermelés az aranyat abszolút áruvá, a többi áruk általános egyenértékévé, minden érték mértékévé emeli, akként emeli a kémia a hidrogént kémiai pénzáruvá, amikor atomsúlyát 1-gyel egyenlővé teszi és az összes többi elemek atomsúlyát hidrogénre vezeti vissza, a hidrogén atomsúlyának többszörösében fejezi ki.

Az árutermelés azonban semmiképpen sem a kizárólagos formája a tár- sadalmi termelésnek. Az óindiai közösségben, a délszláv családközösség- ben a termékek nem változnak át árukká. A közösség tagjai közvetlenül termelésre társadalmasultak, a munkát hagyomány és szükséglet szerint osztják el, a termékeket, amennyiben fogyasztásra kerülnek, ugyancsak. A közvetlenül társadalmi termelés és az egyenes elosztás minden árucserét kizárnak, tehát a termékek árukká változását is (legalábbis a közösségen belül), és ezzel értékekké változásukat is.

Mihelyt a társadalom a termelési eszközök birtokába helyezi magát és közvetlen társadalmasításban használja fel őket a termelésre, mindenki munkája, bármily különböző is a sajátosan hasznos jellege, eleve és közvetlenül társadalmi munkává lesz. A társadalmi munkának egy termékben rejlő mennyiségét akkor nem kell előbb kerülóuton megállapítani; a mindennapos tapasztalat közvetlenül megmutatja, hogy átlagban mennyi szükséges belőle. A társadalom egyszerűen kiszámíthatja, hány munkaóra rejlik egy gőzgépben, a legutóbbi termés egy hektoliter búzájában, meghatározott minőségű posztó száz négyzetméterében. Eszébe sem juthat tehát, hogy a termékekben lefektetett munkamennyiségeket, melyeket akkor közvetlenül és abszolút módon ismer, továbbra is egy csak relatív, ingadozó, elégtelen, korábban jobb híján elkerülhetetlen mértékben, egy harmadik termékben fejezze ki, nem pedig természetes, adekvát, abszolút mértékükben, az időben. Éppoly kevéssé, mint ahogy a kémiának sem jutna eszébe, hogy az atomsúlyokat akkor is a hidrogénatom kerülőútján, relatív módon fejezze ki, mihelyt megtehetné, hogy abszolút módon, adekvát mértékükben fejezze ki, tudniillik valóságos súlyban, billiomod vagy kvadrilliomod grammban. A társadalom tehát a fenti előfeltételek között a termékeknek nem is tulajdonít értékeket. Azt az egyszerű tényt, hogy a száz négyzetméter posztó, mondjuk, ezer munkaórát követelt meg termeléséhez, nem fogja azon a sanda és értelmetlen módon kifejezni, hogy ezer munkaórát ér. Mindenesetre a társadalomnak akkor is tudnia kell majd, hogy mindegyik használati tárgynak mennyi munkára van szüksége előállításához. A termelési tervet a termelési eszközök szerint kell majd berendeznie, s ezek közé tartoznak különösen a munkaerők is. A különböző használati tárgyak haszonhatásai — egymás között és az előállításukhoz szükséges munkamennyiségekhez képest mérlegelve — fogják a tervet végül is meghatározni. Az emberek mindezt igen egyszerűen elintézik a híres-nevezetes „érték” közbejötté nélkül.⁸

Az értékfogalom az árutermelés gazdasági feltételeinek legáltalánosabb és ezért legátfogóbb kifejezése. Az értékfogalomban ennélfogva benne foglaltatik nemcsak a pénznek, hanem az árutermelés és az árucsere összes továbbfejlődött formáinak is a csírája. Abban, hogy az érték a magántermékekben foglalt társadalmi munka kifejezése, már benne rejlik e társadalmi munka és az ugyanebben a termékben foglalt magánmunka közti különbség lehetősége. Ha tehát egy magántermelő régi módon termel tovább, miközben a társadalmi termelési mód előrehalad, e különbség érzékenyen érezhetővé válik számára. Ugyanez történik, ha egy meghatározott árunem magánkészítőinek összessége a társadalmi szükségletet meghaladó mennyiséget termel belőle. Abban, hogy egy áru értéke csak egy másik áruban fejezhető ki és csak a rá való cserében realizálható, benne rejlik a lehetősége annak, hogy a csere egyáltalában nem jön létre vagy pedig nem a helyes értéket realizálja. Végül, ha a munkaerő, ez a sajátos áru a piacra lép, értéke, mint minden más árué, a termeléséhez társadalmilag szükséges munkaidő szerint határozódik meg. A termékek értékformájában ezért már csírájában benne rejlik az egész tőkés termelési forma, tőkéseknek és bérmunkásoknak az ellentéte, az ipari tartalékhadsereg, a válságok. Ha a tőkés termelési formát az „igazi érték“ létrehozásával akarnánk eltörölni, ez ennélfogva annyit tesz, mint ha a katolicizmust az „igazi” pápa létrehozásával akarnánk eltörölni, avagy mint ha azt a társadalmat, amelyben a termelők végre-valahára uralkodnak termékük felett, egy olyan gazdasági kategória következetes végigvitelével akarnánk létrehozni, mely legátfogóbb kifejezése a termelők saját termékük általi leigázásának.

Ha az árukat termelő társadalom az árukban — mint olyanokban — inherens értékformát továbbfejlesztette a pénzformához, akkor már napvilágra törnek különböző, az értékben még rejtve volt csírák. A legközelebbi és leglényegesebb hatás az áruforma általánossá tétele. A pénz az eddig közvetlen saját fogyasztásra termelt tárgyakra is áruformát kényszerít és belesodorja őket a cserébe. Ezzel az áruforma és a pénz behatol a termelésre közvetlenül társadalmasult közösségek belső háztartásába, a közösség egyik kötelékét a másik után szakítja szét s a közösséget magántermelők halmazává bomlasztja fel. A pénz először is, mint Indiában látni, a közös talajmegművelés helyébe az egyedi művelést állítja; később végérvényes felosztás útján felbomlasztja a szántóföldnek az időnként ismételt újrafelosztásban még napvilágra kerülő közös tulajdonát (például a Mosel-menti Gehöferschaftokban, kezdődőfélben az orosz közösségben [obscsina] is); végül a még hátralevő közös erdő- és legelőbirtok elosztása felé hajt. Bármely más, a termelés fejlődésében megalapozott okok működnek is itt közre, mindig a pénz marad a közösségekre való behatásuk leghatalmasabb eszköze. És ugyanezzel a természeti szükségszerűséggel kellene a pénznek, minden „törvények és igazgatási normák” ellenére, a dühringi gazdasági kommumát felbomlasztania, ha valaha is létrejönne.

Már az előbb (Gazdaságtan, VI.) láttuk, hogy a munkának értékéről beszélni önmagában való ellentmondás. Minthogy a munka bizonyos társadalmi viszonyok között nemcsak termékeket hoz létre, hanem értéket is, és ezt az értéket a munka méri, ezért éppoly kevéssé lehet külön értéke, mint a nehézkedésnek mint olyannak külön súlya vagy a hőnek külön hőmérséklete. Az „igazi értéken” töprengő mindenféle szociális zűrzavarosság jellemző tulajdonsága azonban, hogy azt képzeli: a munkás a mai társadalomban nem kapja meg munkája teljes „értékét”, s hogy a szocializmus van hivatva ezen segíteni. Ehhez aztán mindenekelőtt azt kell kipuhatolni, hogy mi a munka értéke; ezt pedig úgy találják meg, hogy a munkát nem az adekvát mértékén, az időn, hanem a termékén próbálják mérni. A munkás kapja meg a „teljes munkahozadékot”. Ne csak a munkatermék, hanem maga a munka legyen közvetlenül termékre cserélhető, egy munkaóra egy másik munkaóra termékére. Ennek azonban rögtön van egy igen „aggályos” bökkenője. Az egész terméket elosztják. A társadalom legfontosabb progresszív funkcióját, a felhalmozást, elvonják a társadalomtól és az egyesek kezére és önkényére bízzák. Az egyesek tehetnek „jövedelmeikkel”, amit akarnak, a társadalom a legjobb esetben olyan gazdag vagy olyan szegény marad, amilyen volt. A múltban felhalmozott termelési eszközöket tehát csak azért centralizálták a társadalom kezében, hogy a jövőben felhalmozott összes termelési eszközöket megint az egyesek kezében szétforgácsolják. Arcul ütik saját előfeltételeiket, merő abszurditáshoz érkeztek el.

Folyékony munkát, tevékeny munkaerőt cseréljenek munkatermékre. Akkor pedig ez áru, éppúgy, mint az a termék, amelyre kicserélendő. Akkor e munkaerő értékét korántsem terméke, hanem a benne megtestesült társadalmi munka, tehát a munkabér mai törvénye szerint határozzák meg.

De hiszen éppen ez ne legyen így. A folyékony munka, a munkaerő legyen kicserélhető teljes termékére. Ez pedig azt jelenti, hogy ne értékére, hanem használati értékére legyen kicserélhető; az értéktörvény legyen érvényes minden más árura nézve, de szűnjék meg a munkaerőre nézve. És ez az önmagát megszüntető zűrzavar az, ami a „munka értéke” mögött meghúzódik.

A „munkának munkára való cseréje az egyenlő becslés alapelve szerint”, amennyiben ennek értelme van, tehát egyenlő társadalmi munka termékeinek egymásra való kicserélhetősége, tehát az értéktörvény — ez éppen az árutermelésnek, tehát az árutermelés legmagasabb formájának, a tőkés termelésnek is az alaptörvénye. Ez a törvény a mai társadalomban azon az egyetlen módon tör utat magának, ahogyan gazdasági törvények magántermelők társadalmában utat törhetnek maguknak: mint a dolgokban és viszonyokban rejlő, a termelők akarásától vagy megfutásától független, vakon ható természeti törvény. Azzal, hogy Dühring úr e törvényt gazdasági kommunája alaptörvényévé emeli és azt követeli, hogy ez teljes tudatossággal vigye azt keresztül, a fennálló társadalom alaptörvényét teszi fantáziatársadalma alaptörvényévé. a fennálló társadalmat akarja, de annak visszásságai nélkül. Ebben egyugyanazon talajon mozog Proudhonnal. Akárcsak Proudhon, azzal akarja kiküszöbölni a visszásságokat, melyek az árutermelésnek tőkés termeléssé való fejlődéséből keletkeztek, hogy az árutermelés alaptörvényét érvényesíti velük szemben, amelynek működése hozta éppen létre ezeket a visszásságokat. Akárcsak Proudhon, az értéktörvény valóságos következményeit fantasztikus következményekkel akarja megszüntetni.

De bármily büszkén lovagol is ki ő, a mi modern Don Quijoténk, nemes Rocinantéján, az „igazságosság egyetemes elvén”, derék Sancho Panzájának, Abraham Enssnek kíséretében, kóbor lovagi útján Mambrín sisakjának, a „munka értékének” meghódítására¹⁰ — félünk, nagyon félünk: nem hoz haza mást, mint a régi, ismert borbélytányért.

¹ V. ö. Herwegh: „Aus den Bergen” („Gedichte eines Lebendigen”).
²V. ö. Biblia, Máté 10:16
³ „A természet meghasonlása” („Zwiespalt der Natur”) — szállóigévé vált fordulat А. Müllner „Die Schuld“-jából, II. felv. 5. szín.
⁴[Jegyzet:] Truck-rendszernek nevezik Angliában azt a Németországban is jólismert rendszert, amikor maguk a gyárosok boltokat tartanak és kényszerítik munkásaikat, hogy náluk lássák el magukat árukkal.
⁵Marx: „A tőke”, I. könyv, 3. fej. 1.; II. kiad. 73. old.
⁶V. ö. Weitling: „Garantien der Harmonie und Freiheit”, II. szakasz 10. fej. Weitling terve szerint a jövendő társadalomban minden munkaképes ember köteles a létfenntartáshoz szükséges termékekért napi átlagban meghatározott számú órát dolgozni; ezenfelül tetszése szerint hosszabb-rövidebb pótlólagos időt, „kereskedelmi órákat” dolgozhat, hogy ezekért cserébe kedve szerinti — munkaórákban kifejezett értékű — élvezeti javakat kaphasson. A „kereskedelmi órákat” és az értük kapott „kellemetes élvezeteket és termékeket” a kereskedelmi könyvben rögzítik. A kereskedelmi könyveket évente megújítják és előző évi felhasználatlan „kereskedelmi órákat” csak korlátozott számban lehet átvinni a következő évre.
⁷[Jegyzet:] Mellesleg az a szerep, melyet a munkajegyek az oweni kommunista társadalomban játszanak, Dühring úr előtt teljesen ismeretlen. Csak annyiban ismeri — Sargantból — ezeket a jegyeket, amennyiben a — természetesen balulsikerült — Labour Exchange Bazaarokban szerepelnek, amelyek arra irányuló kísérletek voltak, hogy közvetlen munkacsere útján átvezessenek a fennálló társadalomból a kommunista társadalomba.
⁸[Jegyzet:] Hogy haszonhatás és munkaráfordítás fenti mérlegelése a termelést illető döntésnél minden, ami egy kommunista társadalomban a politikai gazdaságtan értékfogalmából megmarad, ezt már 1844-ben kimondtam. („Deutsch-Französische Jahrbücher”, 95. old.⁹) E tétel tudományos megalapozása azonban, mint látjuk, csak Marx „Tőké”-je révén vált lehetővé.
⁹Engels: „A nemzetgazdaságtan bírálatának vázlata”;
A „Deutsch-Französische Jahrbücher”-t Marx és Ruge szerkesztésében adták ki Párizsban német nyelven. Csak első (kettős) füzete jelent meg, 1844 februárjában. Magában foglalta Marx írásait: „A zsidókérdéshez” és „A hegeli jogfilozófia kritikájához. Bevezetés”, valamint Engels írásait: „A nemzetgazdaságtan bírálatának vázlata” és „Anglia helyzete. Thomas Carlyle »Past and Present«”, továbbá leveleket Marxtól, Rugétól, Bakunyintól és Feuerbachtól. Ezenkívül írásokat tartalmazott még Rugétól, Hesstől, Heinétől, Herweghtől és Bernaystól. A folyóirat megszűnésének fő oka a Marx és a polgári radikális Ruge között kiéleződő elvi nézeteltérés volt.
¹⁰V. ö. Cervantes: „Don Quijote”, I. rész XXI. fej.
A. Enss az „Anti-Dühring” első fejezeteinek „Vorwärts“-beli megjelenése után egy Dühring-párti, Marx- és Engels-ellenes röpiratot adott ki ezzel a címmel: „Engels’ Attentat auf den gesunden Menschenverstand oder der wissenschaftliche Bankerott im Marxistischen Sozialismus”.

Következő rész: V. Állam, család, nevelés

Tartalomjegyzék