Morgan az első, aki tárgyismerettel meghatározott rendet próbál teremteni az emberi előtörténetben; amíg jelentékenyen kibővült anyag nem kényszerít változtatásokra, az ő csoportosítása nyilván érvényben marad.

A három fő korszak — vadság, barbárság, civilizáció — közül őt magától értetődően csak az első kettő és a harmadikba való átmenet foglalkoztatja. A két korszak mindegyikét alsó, középső és felső fokra osztja a létfenntartási eszközök termelésében elért haladás szerint; mert, amint mondja:

„az ebben a termelésben kifejtett ügyesség döntő az ember fölényének és a természet feletti uralmának foka szempontjából; az összes lények közül csak az ember jutott el odáig, hogy szinte feltétlen uralomra tett szert az élelmiszerek előállítása felett. Az emberi haladás összes nagy korszakai többé-kevésbé közvetlenül egybeesnek a létfenntartási források kibővítésének korszakaival.”¹

A család fejlődése ezzel párhuzamos, de nem nyújt olyan frappáns ismertetőjegyeket az időszakok elválasztására.

1. Alsó fok. Az emberi nem gyermekkora; az emberek ekkor még, legalább részben, fákon élve — csakis így magyarázható meg fennmaradásuk a nagy ragadozók között — eredeti lakóhelyeiken, a tropikus vagy szubtropikus erdőkben tartózkodtak. Gyümölcs, dió, gyökér szolgált táplálékukul; a tagolt beszéd kialakulása e kor fő eredménye. Mindazon népek közül, amelyek a történelmi időszak során ismeretessé váltak, egyik sem volt már ebben az ősállapotban. Habár ez az állapot hosszú évezredekig tarthatott, közvetlen bizonyítékaink nincsenek rá; de ha elismertük, hogy az ember az állatvilágból származik, akkor ennek az átmenetnek a feltételezése elkerülhetetlen.

2. Középső fok. Halaknak (rákokat, kagylókat és más víziállatokat is beleértve) táplálkozásra való felhasználásával és a tűz használatával kezdődik. A kettő összefügg, mert a haltáplálék csak a tűz révén válik teljesen felhasználhatóvá. Ez az új táplálék azonban függetleníti az embereket az éghajlattól és a helytől; az emberiség a folyók és tengerpartok mentén már a vadság állapotában is elterjedhetett a föld legnagyobb részén. A korai kőkorszak durván megmunkált, csiszolatlan kőszerszámai, az úgynevezett paleolit szerszámok, amelyek teljesen vagy legnagyobbrészt ebbe az időszakba esnek, minden világrészen való elterjedésükkel bizonyítékul szolgálnak ezekre a vándorlásokra. Az újonnan benépesülő övezetek és a szakadatlanul működő kutatási ösztön, a tűzdörzsölés ismeretével egyetemben, új élelmiszerekhez juttatta az embereket; így különféle liszttartalmú gyökerekhez és gumókhoz, forró hamuban vagy sütőgödörben (földbe vájt kemencében) kisütve, a vadhoz, amely az első fegyverek, a buzogány és a dárda felfedezése után a táplálék alkalmi kiegészítőjévé vált. Kizárólagosan vadásznépek, amilyenek a könyvekben szerepelnek, azaz olyanok, amelyek csak vadászatból élnek, sohasem voltak; a vadászzsákmány ehhez túlságosan bizonytalan. Úgy látszik, a táplálékforrások tartós bizonytalansága folytán tűnt fel ezen a fokon az emberevés, amely ettől kezdve sokáig fennmaradt. Az ausztráliaiak és számos polinéziai nép még ma is a vadságnak e középső fokán áll.

3. Felső fok. Az íj és a nyíl feltalálásával kezdődik; ezáltal a vad rendszeres táplálékká, a vadászat normális munkaággá válik. Az íj, a húr és a nyíl már igen összetett szerszám, amelynek feltalálása hosszú, felgyülemlett tapasztalatot és megélesedett szellemi erőket előfeltételez, tehát egy sereg más találmány egyidejű ismeretét is. Ha összehasonlítjuk azokat a népeket, amelyek az íjat és nyilat már ismerik ugyan, de még nem ismerik a fazekasmesterséget (amelytől Morgan a barbárságba való átmenetet számítja), csakugyan megtaláljuk már a falvakba település némi kezdeteit, bizonyos uralmat a létfenntartási cikkek termelése felett, fából való edényeket és eszközöket, kézi szövést (szövőszék nélkül) háncsrostokkal, faháncsból vagy nádból font kosarakat, csiszolt (neolit) kőszerszámokat. A tűz és a kőbalta többnyire hozzásegített már az egy fatörzsből vájt csónakhoz és helyenként gerendákhoz és deszkákhoz a házépítés céljára. Mindezeket a vívmányokat megtaláljuk pl. az Amerika északnyugati részén élő indiánoknál, akik ismerik ugyan az íjat és a nyilat, de nem ismerik a fazekasságot. A vadság korában az íj és a nyíl jelenti azt, amit a barbárság korában a vaskard és a civilizáció korában a tűzfegyver: a döntő fegyvert.

1. Alsó fok. A fazekasság bevezetésétől kelteződik. Ez sok esetben kimutathatóan, és valószínűleg mindenütt, úgy keletkezett, hogy fonott vagy faedényeket agyaggal betapasztottak, hogy tűzállóvá tegyék őket; eközben hamarosan felfedezték, hogy a megformált agyag a belső edény nélkül is megteszi a szolgálatot.

Eddig a fejlődés menetét egészen általánosan, mint valamennyi nép egy meghatározott időszakára egyaránt érvényeset vizsgálhattuk, tekintet nélkül arra, hogy hol élt. A barbárság beköszöntével azonban a fejlődés olyan fokára értünk, amelyen a két nagy földrész különböző természeti adottsága érvényesül. A barbárság időszakának jellemző mozzanata az állatok megszelídítése és tenyésztése, valamint a növények termesztése. Mármost a keleti földrész, az ún. Óvilág, csaknem az összes szelídítésre alkalmas állatokkal és egy kivételével az összes termesztésre alkalmas gabonafajtákkal rendelkezett; a nyugati földrész, Amerika a szelídíthető emlősállatok közül csak a lámával, ezzel is csak a délvidék egy részén, és az összes termeszthető gabonák közül is csak eggyel, igaz, hogy a legjobbal: a kukoricával. E különböző természeti feltételek hatása, hogy ettől kezdve a két félgömb népessége külön úton jár, és hogy az egyes fokok határai a két esetben különbözők.

2. Középső fok. Keleten a háziállatok megszelídítésével, nyugaton a tápláléknövények öntözéses termesztésével, valamint az adobék (napon szárított vályogtéglák) és kövek építkezésre való felhasználásával kezdődik.

A nyugattal kezdjük, mert itt az európai hódításig sehol sem haladták túl ezt a fokot.

A barbárság alsó fokán élő indiánoknál (ezekhez tartoztak mindazok, akiket a Mississippitől keletre találtak) felfedezésük idején már volt bizonyos kerti művelés, kukoricát, talán tököt, dinnyét és más kerti növényeket is termesztettek, s ezekből került ki táplálékuk igen lényeges alkotórésze; faházakban, cölöpkerítéses falvakban laktak. Az északnyugati törzsek, különösen a Columbia-folyó vidékén élők, még a vadság felső fokán álltak, s nem ismerték sem a fazekasságot, sem a növénytermesztés semmiféle fajtáját. Ezzel szemben Új-Mexikó úgynevezett pueblóinak² indiánjai, valamint a mexikóiak, közép-amerikaiak és peruiak a hódítás idején a barbárság középső fokán álltak; adobéból vagy kőből épített erődszerű házakban laktak, mesterségesen öntözött kertekben kukoricát és más, hely és éghajlat szerint különböző tápnövényeket termesztettek, amelyek fő táplálékforrásukul szolgáltak, sőt már egynéhány állatot is megszelídítettek — a mexikóiak a pulykát és más madarakat, a peruiak a lámát. Emellett ismerték a fémek feldolgozását — a vas kivételével, s ezért még mindig nem nélkülözhették a kőfegyvereket és kőszerszámokat. A spanyol hódítás azután elvágott minden további önálló fejlődést.

Keleten a barbárság középső foka a tejet és húst adó állatok megszelídítésével kezdődött, míg a növények termesztése ebben az időszakban, úgy látszik, még jó ideig ismeretlen maradt. A háziállatok megszelídítése és tenyésztése és nagyobb csordák kialakítása szolgálhatott alkalmul arra, hogy az árják és szemiták kiváljanak az egyéb barbárok tömegéből. Az európai és az ázsiai árjáknál az állatnevek még közösek, a kultúrnövények nevei viszont szinte sohasem.

A csordák kialakulása az erre alkalmas helyeken a pásztorélethez vezetett; így az Eufrátesz és Tigris füves síkságjain élő szemitáknál és az indiai síkságok, az Óxosz és Iaxartész, a Don és a Dnyeper mentén elterülő síkságok árjáinál. Az ilyen legelővidékek határain mehetett végbe először az állatok megszelídítése. Így a későbbi nemzedékeknek úgy tűnt, mintha a pásztornépek ezekről a vidékekről származnának, holott ezek korántsem voltak az emberi nem bölcsői, ellenkezőleg, vad elődeik, de még a barbárság alsó fokán álló emberek számára is csaknem lakhatatlanok voltak. És megfordítva, mihelyt ezek a középső fokon álló barbárok hozzászoktak a pásztorélethez, soha többé nem is juthatott eszükbe, hogy a folyóvölgyek bőfüvű síkságairól önként visszatérjenek azokba az erdőségekbe, amelyekben őseik otthonosak voltak. Sőt, amikor a szemiták és árják még tovább szorultak észak és nyugat felé, még akkor is lehetetlen volt számukra, hogy a nyugat-ázsiai és az európai erdővidékekre költözzenek, amíg a gabonatermesztés képessé nem tette őket arra, hogy állataikat e kevésbé kedvező talajon eltartsák és főleg átteleltessék. Több mint valószínű, hogy a gabonatermesztés itt előbb az állatok takarmányszükségletéből keletkezett és csak később vált fontossá az emberi táplálkozáshoz.

Talán az árják és szemiták húsban és tejben gazdag táplálkozása — és különösen ennek kedvező hatása a gyermekek fejlődésére — magyarázza e két faj sikeresebb fejlődését. Tény, hogy az új-mexikói pueblo-indiánoknak, akik csaknem tisztán növényi táplálékra vannak szorítva, kisebb az agyuk, mint a barbárság alsó fokán álló, de több húst és halat fogyasztó indiánoké. E fokon mindenesetre lassanként eltűnik az emberevés és csak mint vallási aktus vagy, ami itt ezzel majdnem azonos, mint varázsszer marad fenn.

3. Felső fok. A vasérc olvasztásával kezdődik, majd a betűírás feltalálásával és irodalmi feljegyzésre való felhasználásával megy át a civilizációba. Ez a fok, amelyen, mint mondottuk, csak a keleti félgömb népei mentek át önállóan, gazdagabb termelési vívmányokban, mint az összes megelőző fokok együttvéve. Ide tartoznak a hőskori görögök, az itáliai törzsek röviddel Róma alapítása előtt,³ Tacitus németjei és a viking-kor normannjai.

Mindenekelőtt szemünkbe tűnik itt a vaseke, amely elé állatot fognak; ez tette lehetővé a nagy szintű mezőgazdaságot, a földművelést s ezzel a létfenntartási eszközöknek az akkori viszonyokhoz képest gyakorlatilag korlátlan szaporítását; ezzel együtt végbemegy az erdőirtás és az erdős területek szántófölddé és legelővé változtatása is — ami megint, nagy méretekben, a vasfejsze és vasásó nélkül szintén lehetetlen volt. Ezzel együtt azonban sor került a népesség gyors szaporodására és kis területen sűrű népesség kialakulására is. A földművelést megelőzően nyilván egészen kivételes viszonyoknak kellett volna fennforogniuk ahhoz, hogy félmillió embert egyetlen központi irányítás alatt lehessen egyesíteni; valószínűleg ez soha nem is fordult elő.

A barbárság felső fokának legvirágzóbb szakaszát tárják elénk a homéroszi költemények, jelesül az „Íliász”. Fejlett vasszerszámok; kovácsfujtató; kézimalom; fazekaskorong; olaj- és borkészítés; iparművészetbe hajló, fejlett fémfeldolgozás; kocsi és harci kocsi; hajóépítés gerendákból és pallókból; a művészi építészet kezdetei; fallal körülvett városok tornyokkal és bástyákkal; a homéroszi eposz és az egész mitológia — ezek a fő örökségek, amelyeket a görögök a barbárságból a civilizációba átvittek. Ha ezzel összehasonlítjuk Caesar, sőt Tacitus leírását a germánokról, akik ugyanannak a kultúrfoknak kezdetén állottak, amelyből a homéroszi görögök éppen egy magasabb fokra készültek lépni, látjuk, hogy a barbárság felső foka a termelés fejlődésének milyen gazdagságát foglalja magában.

Az a kép, amelyet az emberiségnek a vadságon és a barbárságon át a civilizáció kezdetéig elvezető fejlődéséről itt Morgan nyomán felvázoltam, máris igen gazdag az új és — mi több — kétségbevonhatatlan, mert közvetlenül a termelésből merített vonásokban. De mégis színtelennek és szegé- nyesnek tűnik majd a mellett a kép mellett, amely vándorlásunk végén fog kibontakozni; csak akkor lesz módunkban a barbárságból a civilizációba való átmenetet és e két korszak csattanós ellentétét teljes megvilágításba helyezni. Morgan beosztását addig is így általánosíthatjuk: Vadság — túlnyomóan kész természeti termékek elsajátításának a korszaka; az ember mesterséges termékei túlnyomóan ennek az elsajátításnak a segédszerszámai. Barbárság — az állattenyésztés és földművelés megszerzésének, olyan módszerek megtanulásának a korszaka, amelyek módot adnak természeti javak fokozott termelésére emberi tevékenység útján. Civilizáció — a természeti javakat feldolgozó további megmunkálás, a tulajdonképpeni ipar és művészet megtanulásának a korszaka.

¹ Morgan: „Ancient Society”, 19. old.
² Pueblo (szószerint nép, település, helység) — egy Új-Mexikóban (a mai Egyesült Államok délnyugati és Mexikó északi részén) letelepült indián törzs-csoportnak és településeinek spanyol neve; a pueblo-indiánok egymás mellé és fölé összeépített házakból álló hatalmas, gyakran több ezer ember befogadására képes épületkomplexusokban éltek.
³ Az 1884-es kiadásban a mondat hátralevő része helyett és Caesar (vagy inkább úgy mondanánk: Tacitus) németjei — Szerk.

Következő rész: II. A család

Tartalomjegyzék