Morgan, aki élete nagy részét a New York államban ma is élő irokézek között töltötte, és akit ezek egyik törzse (a szenekáké) örökbe fogadott, azt találta, hogy ezeknél olyan rokonsági rendszer áll fenn, amely valóságos családi kapcsolataikkal ellentmondásban van. Morgan azt a mindkét részről könnyen felbontható monogám házasságot, mely náluk uralkodó volt, „pároscsaládnak” nevezi. Az ilyen házaspár utódainak származását tehát mindenki ismerte és elismerte; nem lehetett kétség, hogy kit illet az apa, anya, fiú, leány, fivér, nővér megjelölés. De e kifejezések tényleges használata ellentmond ennek. Az irokéz nemcsak saját gyermekeit, hanem fivéreinek gyermekeit is fiainak és leányainak nevezi, és ezek apjuknak szólítják őt. Nővéreinek gyermekeit viszont unokaöccseinek és unokahúgainak nevezi, és azok őt nagybátyjuknak. Az irokéz nő viszont saját gyermekei mellett nővérei gyermekeit nevezi fiainak és leányainak, és ezek őt anyjuknak szólítják. Fivérei gyermekeit ellenben unokaöccseinek és unokahúgainak nevezi, és azok őt nagynénjüknek szólítják. Ugyanígy fivérek gyermekei fivérnek és nővérnek szólítják egymást, s hasonlóképpen nővérek gyermekei is. Viszont egy asszony gyermekei és fivérének gyermekei egymást unokatestvéreknek nevezik. És ezek nemcsak üres nevek, hanem a vérrokonság közelebbi vagy távolabbi fokára, egyenlő és nem-egyenlő voltára vonatkozólag ténylegesen érvényben levő nézeteket fejeznek ki; és e nézetek alapzatául szolgálnak egy teljesen kidolgozott rokonsági rendszernek, mely egy egyes egyén több száz különböző rokoni kapcsolatának kifejezésére alkalmas. Mi több. Ez a rendszer nemcsak az összes amerikai indiánoknál van teljes érvényben (eddig nem találtak kivételt), de csaknem változatlanul megtaláljuk India őslakóinál, Dekkánban a dravida törzseknél és Hindusztánban a gaura törzseknél is. Több mint kétszáz különböző rokoni kapcsolat megjelölésére még ma is egymással megegyező kifejezéseket használnak a dél-indiai tamilok és a New York állambeli szeneka-irokézek. S ezeknél az indiai törzseknél is, éppúgy, mint az összes amerikai indiánoknál, a ma érvényes családformából adódó rokonsági kapcsolatok ellentmondanak a rokonsági rendszernek.

Mivel magyarázható ez? Figyelembe véve, milyen döntő szerepet játszik a rokonság minden vad és barbár nép társadalmi rendjében, semmiképpen sem intézhetjük el szólamokkal ennek az ennyire elterjedt rendszernek a jelentőségét. Egy olyan rendszert, amely Amerikában általános érvényű, Ázsiában pedig egészen más fajhoz tartozó népeknél szintén fennáll, s többé-kevésbé módosult formákban Afrikában és Ausztráliában és mindenütt tömegesen fellelhető — egy ilyen rendszer történelmi magyarázatra szorul, s nem lehet mellébeszéléssel elintézni, amint azt pl. MacLennan megkísérelte.¹ Az apa, gyermek, fivér, nővér megjelölés nem pusztán tiszteletbeli cím, hanem egészen határozott, nagyon komoly kölcsönös kötelezettségekkel jár, amelyek összessége az illető népek társadalmi berendezkedésének lényeges része. És a magyarázat meg is lett. A Sandwich-szigeteken (Hawaii) e század első felében még fennállt a családnak egy formája, amelyben éppen olyan apák és anyák, fivérek és nővérek, fiúk és leányok, nagybátyák és nagynénék, unokaöcsök és unokahúgok voltak, amilyeneket az amerikai-óindiai rokonsági rendszer megkövetel. De csodák csodája! A Hawaiiban érvényes rokonsági rendszer megint csak nem egyezett az ottani ténylegesen fennálló családformával. Ott ugyanis az unokatestvérek kivétel nélkül, valamennyien fivérek és nővérek, és úgy tekintik őket, mint közös gyermekeit nemcsak anyjuknak és anyjuk nővéreinek vagy apjuknak és apjuk fivéreinek, hanem különbség nélkül mint szüleik összes testvéreinek gyermekeit. Ha tehát az amerikai rokonsági rendszer egy Amerikában már kiveszett, kezdetlegesebb családformát előfeltételez, amelyet a Hawaiiban valóban még megtalálunk, akkor másfelől a hawaii rokonsági rendszer egy még őseredetibb családformára utal, amelynek fennállását ugyan már sehol sem tudjuk kimutatni, de amelynek fenn kellett állnia, mert különben nem jöhetett volna létre a megfelelő rokonsági rendszer.

„A család”, mondja Morgan, „az aktív elem; sohasem stacionárius, hanem alacsonyabb formából magasabb formába halad előre abban a mértékben, ahogy a társadalom alacsonyabb fokról magasabb fokra fejlődik. A rokonsági rendszerek ezzel szemben passzívak; csak hosszú időközök alatt regisztrálják azt a haladást, amelyet a család az idő folyamán megtett, és csak akkor változnak meg gyökeresen, ha a család gyökeresen megváltozott.“²
„És, teszi hozzá Marx, „ugyanígy van a politikai, jogi, vallási filozófiai rendszerekkel egyáltalában.”

Míg a család élete továbbfolyik, a rokonsági rendszer megcsontosodik, s míg ez szokásszerűen továbbra is fennáll, a család túlnő rajta. De ugyanazzal a bizonyossággal, amellyel Cuvier egy Párizs környékén talált őslénycsontból megállapíthatta, hogy erszényes állaté volt, s hogy valamikor e vidéken azóta kipusztult erszényes állatok éltek, ugyanazzal a bizonyossággal következtethetünk egy történelmileg ránk maradt rokonsági rendszerből arra, hogy az ennek megfelelő, ma már kipusztult családforma valamikor fennállt.

Az imént említett rokonsági rendszerek és családformák abban különböznek a ma érvényben levőktől, hogy minden gyermeknek több anyja és apja van. Az amerikai rokonsági rendszerben, amelynek a hawaii család felel meg, fivér és nővér nem lehet ugyanazon gyermek apja, illetve anyja; a hawaii rokonsági rendszer pedig olyan családot előfeltételez, amelyben, ellenkezőleg, ez volt a szabály. Olyan családformák egész sorával lesz dolgunk, amelyek egyenesen ellentmondanak az eddig rendszerint egyedül érvényesnek elfogadott családformáknak. A hagyományos felfogás csak a monogám házasságot ismeri, továbbá a férfi többnejűségét, esetleg még a nő többférjűségét is, s közben elhallgatja, mint a moralizáló nyárspolgárhoz illik, hogy a gyakorlat ezeken a hivatalos társadalom megszabta korlátokon hallgatólagosan, de igen fesztelenül túlteszi magát. Az őstörténet tanulmányozása viszont olyan állapotokat tár fel, amelyeknél a férfiak többnejűségben és asszonyaik egyidejűleg többférjűségben élnek, és ezért a közös gyermekek valamennyijük közös gyermekeinek számítanak; olyan állapotokat, amelyek a monogám házasságba való végleges feloldódásukig maguk is a változások egész során mennek át. Ezek a változások olyanformán mennek végbe, hogy az a kör, amelyet a közös házassági kötelék átfog, és amely eredetileg igen tág volt, egyre jobban és jobban összeszűkül, míg végül csak a monogám párt hagyja meg, amely ma az uralkodó forma.

Amikor Morgan ilymódon a család történetét visszafelé megkonstruálja, kollégáinak többségével egyetértésben eljut egy olyan ősállapotig, amelyben a törzsön belül korlátlan nemi érintkezés uralkodott, úgyhogy minden nő minden férfié és minden férfi minden nőé volt egyaránt. Ilyen ősállapotról már a múlt század óta beszéltek, de csak általános szólamokban; Bachofen volt az első, aki komolyan vette — ez egyik nagy érdeme —, s a történelmi és vallási hagyományokban kutatta ennek az állapotnak a nyomait.³ Ma már tudjuk, hogy az általa felfedezett nyomok korántsem a szabálynélküli nemi érintkezés társadalmi fokához vezetnek vissza, hanem egy sokkal későbbi formához, a csoportházassághoz. Az a primitív társadalmi fok, ha valóban fennállt, oly távoli korszakra esik, hogy nemigen számíthatunk arra, hogy társadalmi fosszíliákban, visszamaradt vad törzseknél, közvetlen bizonyítékokat találhassunk egykori létezésére. Bachofen érdeme éppen az, hogy ezt a kérdést a kutatás előterébe állította.⁴

Újabban divattá vált, hogy letagadják az emberiség nemi életének ezt a kezdeti fokát. Meg akarják kímélni az emberiséget ettől a „szégyentől”. Éspedig, a közvetlen bizonyítékok hiányán kívül, különösen az egyéb állatvilág példájára hivatkoznak; erre vonatkozólag Letourneau („L’évolution du mariage et de la famille”, 1888) számos tényt állított össze, amelyek szerint a teljesen szabályozatlan nemi érintkezés az állatok között is csak alacsony fokon fordul elő. Mindezekből a tényekből azonban csak azt a következtetést vonhatom le, hogy az embert és őskori életviszonyait illetően abszolúte semmit sem bizonyítanak. A gerinceseknél a párok tartósabb együttmaradása fiziológiai okokból elegendően magyarázódik, pl. a madaraknál abból, hogy a nőstény segítségre szorul a költés ideje alatt; a hűséges monogámiának a madárvilágból vett példái az emberre nézve nem bizonyítékok, minthogy az emberek éppen nem madaraktól származnak. És ha a szigorú monogámia minden erények legnagyobbika, akkor a pálmát a galandféreg viszi el, mert a testét alkotó 50—200 proglottisz vagy íz mindegyikében teljes hím és nőstény ivarberendezéssel bír, és egész életét azzal tölti, hogy testének minden ilyen ízében önmagával termékenyül. Ha azonban az emlősöknél maradunk, közöttük a nemi élet minden formáját megtaláljuk; a szabálynélküliséget, a csoportházasság kezdeteit, a többnejűséget, a monogámiát; csak a többférjűség hiányzik, erre csak az emberek voltak képesek. Még legközelebbi rokonaink, a négykezűek is az összes lehető különféleségeit mutatják hím és nőstény csoportosulásának; és ha a határokat még szűkebbre vonjuk és csak a négy emberszabású majomfajtát vizsgáljuk, Letourneau mindössze annyit tud mondani róluk, hogy hol monogámok, hol poligámok, míg Giraud-Teulon szerint Saussure azt állítja, hogy monogámok.⁵ Korántsem bizonyítékok Westermarcknak („The History of Human Marriage”, London 1891) az emberszabású majmok monogámiájára hozott újabb állításai sem. Egyszóval az értesülések olyanok, hogy a becsületes Letourneau elismeri:

„Egyébként az emlősállatoknál egyáltalán nincs szoros viszony az intellektuális fejlettség foka és a nemi érintkezés formája között.”⁶

Espinas pedig („Des sociétés animales”, 1877) kereken azt mondja:

„A horda a legmagasabb társadalmi csoport, amely az állatoknál megfigyelhető. Úgy tűnik, hogy családokból tevődik össze, de már kezdettől fogva ellentétben áll egymással a család és a horda, fordított arányban fejlődnek.”⁷

Mint már a fentiek mutatják, az emberszabású majmok családi és egyéb társas csoportjairól úgyszólván semmi határozottat nem tudunk; az értesülések homlokegyenest ellentmondanak egymásnak. Ezen nincs is mit csodálkoznunk. Mennyire ellentmondóak, micsoda kritikai ellenőrzésre és rostálásra szorulnak már a vad emberi törzsekre vonatkozó értesüléseink is; márpedig majomközösségeket még sokkal nehezebb megfigyelni, mint emberi közösségeket. Egyelőre tehát el kell vetnünk minden végkövetkeztetést az ilyen teljesen megbízhatatlan értesülésekből.

Espinas idézett mondata ellenben már jobb támpontot nyújt. Magasabbrendű állatoknál horda és család nem kölcsönös kiegészítői, hanem ellentétei egymásnak. Espinas nagyon szépen kifejti, hogy a hím féltékenysége a párzási idő alatt minden társas hordát meglazít vagy időlegesen fel is bont.

„Ahol a családi kötelékek szorosak, ott hordák csak ritka kivételként alakulnak. Ahol ellenben szabad nemi érintkezés vagy poligámia uralkodik, a horda szinte magától jön létre [...] Ahhoz, hogy horda keletkezhessék, a családi kötelékeknek meg kell lazulniuk és az egyénnek ismét szabaddá kell válnia. Ezért találunk a madaraknál olyan ritkán szervezett hordákat [...] Az emlősöknél ezzel szemben akadnak valamelyest szervezett társadalmak, éppen azért, mert itt az egyén nem olvad fel a családban [...] A horda közösségi érzésének tehát kialakulásakor nem lehet nagyobb ellensége, mint a család közösségi érzése. Mondjuk hát ki kereken: hogyha a családnál magasabb társas forma kifejlődött, az csak úgy történhetett, hogy olyan családokat foglalt magában, amelyek alapos változáson mentek át; ez azonban nem zárja ki azt, hogy ezek a családok éppen ezáltal találhattak később lehetőséget arra, hogy végtelenül kedvezőbb körülmények között újra kialakuljanak.” (Espinas, i. m.; idézi Giraud-Teulon: „Origines du mariage et de la famille”, 1884, 518-520. old.)

Itt megmutatkozik, hogy az állattársadalmaknak az emberi társadalmakra való visszakövetkeztetés szempontjából van ugyan bizonyos értékük — de csak negatív értelemben. A magasabbrendű gerinces állat, tudomásunk szerint, csak két családformát ismer: a többnejűséget vagy a monogám párosodást; mindkettőben csak egy felnőtt hím, csak egy férj élhet. A hím féltékenysége, amely a családnak köteléke és egyszersmind korlátja, az állatcsaládot ellentétbe állítja a hordával; a horda, a társas élet magasabb formája, helyenként lehetetlenné válik, helyenként meglazul, vagy a párzás idejére felbomlik, de a legjobb esetben is fékezi a fejlődést a hím féltékenysége. Ez egymagában elegendő bizonyíték arra, hogy az állatcsalád és az emberi őstársadalom nem egyeztethető össze, hogy az állatsorból kiemelkedő ősemberek vagy egyáltalán nem ismertek családot, vagy legfeljebb olyant, amilyen az állatoknál nem fordul elő. Az olyan fegyvertelen állat, mint a létrejövő ember, kis számban boldogulhatott abban az elszigeteltségben is, melynek legmagasabb társas formája a monogám párosodás, ahogyan azt Westermarck vadászok tudósításai nyomán a gorillának és a csimpánznak tulajdonítja. De az állatsorból való kifejlődéshez, a legnagyobb előrehaladás véghezviteléhez, melyet a természet felmutat, egy további elemre volt szükség: arra, hogy az egyed hiányzó védekezőképességét a horda egyesített ereje és együttműködése pótolja. Olyan viszonyokból, amilyenek között ma az emberszabású majmok élnek, tisztára megmagyarázhatatlan volna az ember voltra való átmenet; ezek a majmok inkább letévedt oldalágak benyomását keltik, amelyek fokozatos kihalásnak néznek elébe és mindenesetre hanyatlóban vannak. Ez egymagában elegendő ahhoz, hogy a majmok és az ősember családformái között minden párhuzamot elvessünk. Az állat emberré válása csakis nagyobb és tartósabb csoportokban mehetett végbe, az ilyen csoportok kialakulásának első feltétele pedig az volt, hogy a felnőtt hímek egymást kölcsönösen, féltékenységtől mentesen megtűrjék. Es valóban, mi is a családnak az a legősibb, legeredetibb formája, amelyet a történelemben kétségtelenül kimutathatunk, s amelyet hellyel-közzel még ma is tanulmányozhatunk? A csoportházasság, az a forma, amelyben férfiak egész csoportjai és nők egész csoportjai kölcsönösen birtokolják egymást, s amelyben kevés tere van a féltékenységnek. S továbbá későbbi fejlődési fokon kivételes formaként megtaláljuk a többférjűséget, amely végképp arculcsapása a féltékenység minden érzelmének, és amely ezért az állatok között ismeretlen. Minthogy azonban a csoportházasság előttünk ismeretes formáit olyan sajátságosán bonyolult feltételek kísérik, amelyek szükségszerűen a nemi kapcsolat korábbi, egyszerűbb formáira és ezzel végső fokon a szabályozatlan érintkezésnek olyan időszakára utalnak vissza, mely az állati mivoltból az emberibe való átmenetnek felel meg, így az állatházasságokra való hivatkozások ismét éppen arra a pontra vezetnek, amelytől egyszer s mindenkorra el kellett volna téríteniük bennünket.

Mit is jelent hát ez: szabályozatlan nemi érintkezés? Azt, hogy a most vagy egy korábbi időben érvényes tilalmi korlátok nem voltak érvényben. Láttuk már, hogyan omlott le a féltékenység állította korlát. Ha semmi más, annyi bizonyos, hogy a féltékenység viszonylag későn kifejlődött érzés. Ugyanez áll a vérfertőzés képzetére is. Nemcsak fivér és nővér volt eredetileg férj és feleség, sok népnél a szülők és gyermekek közötti nemi érintkezés is megengedett dolog mind a mai napig. Bancroft („The Native Races of the Pacific States of North America”, 1875, 1. köt.) tanúsítja ezt a Behring-szoros kaviatjairól, az Alaszka-táji kadiakokról, a brit Észak-Amerika belsejében élő tinnehekről; Letourneau ugyanerről a tényről állít össze beszámolókat a csippeva indiánokra, a chilei cucukra, a karaibokra, a hátsó-indiai karénokra vonatkozóan; nem is szólva a parthusokkal, perzsákkal, szkítákkal, hunokkal stb. foglalkozó ókori görög és római elbeszélésekről. Mielőtt még a vérfertőzést feltalálták volna (mert a vérfertőzés igenis találmány, méghozzá nagyon értékes), a szülők és gyermekek nemi érintkezése nem lehetett visszataszítóbb, mint más olyan személyeké, akik különböző nemzedékekhez tartoznak, ez pedig még a legnyárspolgáribb országokban ma is előfordul anélkül, hogy roppant elszörnyedést váltana ki; még hatvanéves-elmúlt agg „leányzók” is férjhez mennek némelykor — ha elég gazdagok — harminc körüli fiatalemberekhez. Ha lehántjuk a legőseredetibb ismert családformákról a vérfertőzés velük kapcsolatos képzeteit — olyan képzeteket, melyek a mieinktől teljességgel különbözőek és gyakran egyenesen ellentmondanak nekik —, akkor eljutunk a nemi érintkezésnek egy olyan formájához, amelyet csakis szabályozatlannak nevezhetünk. Szabályozatlan annyiban, hogy a később az erkölcs által vont korlátozások még nem álltak fenn. Ebből azonban még korántsem következik szükségképpen, hogy a mindennapi gyakorlatban tarkabarka zűrzavar volt. Monogám párok időleges összeállása éppenséggel nem lehetetlen, hiszen ez legtöbb esetben még most a csoportházasságban is így van. És ha Westermarck, egy ilyen ősállapot legújabb letagadója, házasságnak nevez minden olyan állapotot, amelyben a két nem párosan él az utód megszületéséig, erre azt mondhatjuk, hogy ilyenfajta házasság igenis előfordulhatott a szabályozatlan érintkezés állapotában anélkül, hogy ellentmondott volna a szabályozatlanságnak, azaz a nemi érintkezést korlátozó erkölcsi szabályok hiányának. Westermarck persze abból a nézetből indul ki, hogy „a szabályozatlanság az egyéni vonzalmak elnyomásával jár”, úgyhogy „legigazibb formája a prostitúció”.⁸ Én viszont úgy látom, hogy az ősállapotok mindenféle megértése lehetetlen mindaddig, amíg azokat bordélyszemüvegen át nézik. A csoportházasságnál még visszatérünk erre a pontra.

Morgan szerint a szabályozatlan érintkezésnek ebből az ősállapotából valószínűleg már igen korán kifejlődött: 1. A vérrokonsági család, a család első foka. Ebben a.házasságcsoportok nemzedékekként különülnek el: a család határain belül az összes nagyapák és nagyanyák valamennyien egymás férjei és feleségei, ugyanígy ezeknek gyermekei, tehát az apák és anyák is, mint ahogy emezek gyermekei a közös házastársak harmadik körét alkotják, s ezek gyermekei, az első nemzedék dédunokái, a negyediket. Ebben a családformában tehát csak az elődök és utódok, szülők és gyermekek vannak kirekesztve az egymás közti házasság jogaiból és kötelességeiből (ahogy mi mondanók). A fivérek és nővérek, az első-, másod- és távolabbi fokú unokafivérek és unokanővérek egymásnak mind fivérei és nővérei és éppen ezért mind egymás házastársai is. Fivér és nővér viszonyában ezen a fokon magamagától bennefoglaltatik a kölcsönös nemi érintkezés gyakorlása.⁹ Az ilyen család tipikus alakja egy párnak az ivadékaiból állna, ahol is minden egyes fokon a leszármazottak egymás fivérei és nővérei s éppen ezért egymás férjei és feleségei.

A vérrokonsági család kihalt. A történelem felemlítette legkezdetlegesebb népek sem nyújtanak rá kimutatható példát. De hogy valamikor fenn kellett állnia, erre a feltevésre kényszerít bennünket az egész Polinéziában még ma is érvényben levő hawaii rokonsági rendszer, amely a vérrokonság olyan fokait fejezi ki, melyek csak ebben a családformában keletkezhetnek; erre kényszerít bennünket a család egész további fejlődése, amely ezt a formát mint szükségszerű előfokot szabja meg.

2. A punaluacsalád. Ha a szervezés első előrelépése az volt, hogy a szülőket és gyermekeket kirekesztették a kölcsönös nemi érintkezésből, a második a nővérek és fivérek kirekesztése volt. Ez az előrelépés, minthogy korban egymáshoz közelebb állókat választott el, sokkal fontosabb volt, mint az első, de sokkal nehezebb is. Fokozatosan ment végbe; valószínűleg azzal kezdődött, hogy a vérszerinti (azaz anyai ágú) testvéreket rekesztették ki a nemi érintkezésből, először csak egyes esetekben, majd mindinkább szabályként (Hawaiiban még ebben a században is előfordultak kivételek), s azzal végződött, hogy tilossá vált még az oldalági testvérek — azaz a mi megjelölésünk szerint első-, másod- és harmadfokú unokatestvérek — közötti házasodás is; Morgan szerint ez „kitűnően példázza, hogyan működik a természetes kivásztódás elve”.¹⁸ Nem kérdéses, hogy azok a törzsek, amelyek ezzel az előrelépéssel korlátozták a beltenyészetet, szükségképp gyorsabban és teljesebben fejlődtek, mint azok, amelyeknél a testvérházasság szabály és parancs maradt. Hogy ennek az előrelépésnek milyen hatalmasan érződött a hatása, azt a közvetlenül belőle fakadt, az eredeti célon messze túlnövő nemzetség intézménye bizonyítja, amely a Föld legtöbb, ha ugyan nem valamennyi barbár népe társadalmi rendjének alapzata lett, és amelyből Görögországban és Rómában közvetlenül a civilizációba lépünk át.

Minden őscsaládnak legkésőbben néhány nemzedék után szét kellett válnia. Az őseredeti kommunisztikus össz-háztartás, amely, mélyen belenyúlva a barbárság középső szakaszába, kivétel nélkül mindenütt uralkodott, megszabta a családközösség — a viszonyokhoz képest változó, de mindegyik helyen eléggé meghatározott — maximális nagyságát. Mihelyt kialakult az a képzet, hogy az egy anyától származó gyermekek nemi érintkezése megengedhetetlen, ennek éreztetnie kellett hatását a régi házközösségek e szétválásainál és újak alakulásánál (ezek azonban nem estek egybe szükségképpen a családcsoporttal). A nővérek egy vagy több sora lett az egyik házközösség magva, a vérszerinti fivéreik sora a másiké. Így vagy ehhez hasonlóan alakult ki a vérrokonsági családból az a forma, amelyet Morgan punaluacsaládnak nevez. A hawaii szokás szerint bizonyos számú nővér, édestestvérek vagy távolabbi testvérek (azaz első-, másod- vagy távolabbi fokú unokanővérek) közös feleségei voltak közös férjeiknek, ezek közül azonban fivéreik ki voltak zárva; e férjek most már nem nevezték egymást fivérnek, és nem is kellett többé azoknak lenniük, hanem punaluának, azaz kebelbarátnak, mondhatni associénak [társnak]. Ugyanúgy egy sor édes- vagy távolabbi fivér közös házasságban volt bizonyos számú asszonnyal, akik nem nővéreik, és ezek az asszonyok is punaluának szólították egymást. Ez a klasszikus alakja annak a családalakulatnak, amelynek később számos változata lehetett, és amelynek lényegi jellemvonása: férfiak és nők kölcsönös közössége egy meghatározott családi körön belül, amelyből azonban a feleségek fivérei — először csak az édestestvérek, később a távolabbiak is — és fordítva is a férjek nővérei is ki voltak zárva.

Ez a családforma a legteljesebb pontossággal megadja azokat a rokonsági fokokat, amelyeket az amerikai rendszer kifejez. Anyám nővéreinek gyermekei még mindig anyám gyermekei, éppígy apám fivéreinek gyermekei apámnak is gyermekei és nekem valamennyien testvéreim; de anyám fivéreinek gyermekei most anyám unokaöccsei és unokahúgai, apám nővéreinek gyermekei apám unokaöccsei és unokahúgai és nekem mindezek unokafivéreim és unokanővéreim. Mert míg anyám nővéreinek férjei még mindig anyám férjei és éppígy apám fivéreinek feleségei még apám feleségei is — jogilag, ha gyakorlatilag nem is mindig —, addig a testvérek közötti nemi érintkezés társadalmi elítélése a testvérek gyermekeit, akiket eddig megkülönböztetés nélkül egymás testvéreinek tekintettek, két osztályba sorolta: az egyikbe tartozók továbbra is egymás (távolabbi) fivérei és nővérei maradnak, a másikba tartozók — egyik esetben a fivér, másik esetben a nővér gyermekei — nem lehetnek többé testvérek, nem lehetnek már közös szüleik, sem közös apjuk, sem közös anyjuk, sem mind a kettő, s ezért válik itt először szükségessé az unokaöcs és unokahúg, az unokafivér és unokanővér osztálya, amely a korábbi családrendben még értelmetlen lett volna. Az amerikai rokonsági rendszert, amely merőben értelmetlennek tűnik fel minden valamiféle monogámián alapuló családformánál, a punaluacsalád a legkisebb egyes részletekbe menően racionálisan megmagyarázza és természetesen indokolja. Amennyire elterjedt ez a rokonsági rendszer, legalábbis annyira elterjedten kellett a punaluacsaládnak vagy egy hozzá hasonló formának fennállnia.

Erről a Hawaiiban kimutatottan valóban fennálló családformáról valószínűleg egész Polinéziára vonatkozólag is lennének adataink, ha a jámbor hittérítők, akárcsak hajdan a spanyol szerzetesek Amerikában, valami mást is láttak volna az ilyes keresztényietlen viszonyokban, mint puszta „utálatosságot”.¹⁹ Amikor Caesar elbeszéli nekünk a britekről, akik ekkor a barbárság középső fokán állottak, hogy „tíz- vagy tizenkettőnként közös feleségeik vannak, mégpedig többnyire fivéreknek fivéreikkel, szülőknek gyermekeikkel”²¹ — ez leginkább csoportházasságként magyarázható. Barbárságban élő anyának nincs tíz-tizenkét olyan korú fia, hogy ezek közös asszonyokat tarthassanak, de az amerikai rokonsági rendszerben, amely a punaluacsaládnak felel meg, sok fivér van, mert egy férfinak az összes közeli és távoli unokafivérei és fivérei. A „szülőknek gyermekeikkel” kifejezés Caesarnál bizonyára téves; az, hogy az apa és fia vagy anya és leánya ugyanahhoz a házassági csoporthoz tartozzanak, ebben a rendszerben nincs ugyan teljesen kizárva, de apa és leánya vagy anya és fia semmiképpen sem tartozhattak. Úgyszintén ez vagy a csoportházasságnak egy hasonló formája adja legkönnyebb magyarázatát Hérodotosz és más ókori írók beszámolóinak a vad és barbár népeknél fennálló nőközösségről. Ez arra is vonatkozik, amit Watson és Kaye („The People of India”) az Audhban (a Gangesztól északra) élő tikurokról mond:

„Csaknem különbség nélkül, nagy közösségekben élnek együtt” (ti. nemileg), „s ha két ember házastársnak számít, ez a kapcsolat is csak névleges.”

Úgy látszik, a messze legtöbb esetben közvetlenül a punaluacsaládból keletkezett a nemzetség intézménye. Az ausztráliai osztályrendszer²² is nyújt ugyan kiindulópontot ehhez; az ausztráliaiaknál vannak nemzetségek, de nincs még meg a punaluacsalád, csak a csoportházasságnak egy nyersebb formája.

A csoportcsalád bármely formájában bizonytalan, ki a gyermek apja, de bizonyos, ki az anyja. Bár az anya az egész család valamennyi gyermekét a maga gyermekének szólítja és mindegyikkel szemben anyai kötelességek hárulnak rá, mégis meg tudja különböztetni vérszerinti gyermekeit a többiektől. Világos tehát, hogy amíg csoportházasság áll fenn, a leszármazást csak anyai részről lehet kimutatni, tehát csak a női ágat ismerik el. Így is van ez valóban minden népnél a vadságban és a barbárság alsó fokán; és Bachofen második nagy érdeme, hogy ezt elsőnek fedezte fel. Ő anyajog [németben: Mutterrecht] névvel jelöli az anyai ágú leszármazásnak ezt a kizárólagos elismerését és az idők folyamán ebből adódó örökösödési kapcsolatokat; a rövidség kedvéért megtartom ezt a nevet. A név azonban fonák, mert ezen a társadalmi fokon jurisztikus értelemben véve jogról még szó sincs.

Ha mármost kiemeljük a punaluacsalád két mintacsoportjának egyikét, tudniillik az édes- és távolabbi (azaz édesnővérekből első-, másod- és távolabbi fokon leszármazott) nővérek sorát, gyermekeikkel és anyai ágon édes- vagy távolabbi fivéreikkel együtt (akik előfeltevésünk szerint nem férjeik), akkor pontosan megkaptuk azoknak a személyeknek a körét, akik később mint egy nemzetség tagjai jelennek meg a nemzetségi intézmény ősformájában. Valamennyiüknek közös ősanyjuk van, s a tőle való leszármazás teszi egyazon nemzedék minden nőtagját egymás nővérévé. E nővérek férjei azonban már nem lehetnek fivéreik, tehát nem származhatnak ugyanattól az ősanyától, nem is tartoznak tehát ugyanabba a vérrokonsági csoportba, a későbbi nemzetségbe; gyermekeik azonban ebbe a csoportba tartoznak, hiszen a döntő csakis az anyai ágon való leszármazás, minthogy egyedül az bizonyos. Mihelyt létrejött a nemi érintkezés tilalma az összes testvérek között, még a legtávolabbi oldalági rokonok között is anyai részről, a fent leírt csoport is egy nemzetséggé változott át, azaz a női ágú vérrokonoknak azzá a szilárd körévé alakul, amelyen belül nem szabad házasodni, és amelyet azután egyre több más közös társadalmi és vallási jellegű intézmény szilárdít meg és különböztet meg ugyanezen törzs többi nemzetségeitől. Erről később részletesen. Ha azonban azt állapítjuk meg, hogy a nemzetség nem csupán szükségszerűen, hanem magától értetődően is a punaluacsaládból fejlődik ki, akkor kézenfekvő annak feltételezése, hogy ez a családforma valamikor szinte biztosan fennállt minden olyan népnél, amelynél a nemzetségi intézmények kimutathatók, azaz csaknem valamennyi barbárnál és kultúrnépnél.

Amikor Morgan a könyvét írta, a csoportházasságra vonatkozó ismeretünk még igen korlátozott volt. Valami keveset hallottunk az osztályokba szervezett ausztráliaiak csoportházasságairól, emellett Morgan már 1871-ben közzétette a hawaii punaluacsaládról rendelkezésére álló tudósításokat.²³ A punaluacsalád egyfelől teljesen megmagyarázta az amerikai indiánok között uralkodó rokonsági rendszert, amely Morgan minden vizsgálódásának kiindulópontja volt; másfelől kész kiindulópontul szolgált az anyajogú nemzetség levezetéséhez; végül sokkal magasabb fejlődési fokot jelentett, mint az ausztráliai osztályok. Megérthető tehát, hogy Morgan a punaluacsaládban a párosházasságot szükségképpen megelőző fejlődési fokot látta és azt tartotta, hogy korábbi időkben általánosan elterjedt volt. Azóta a csoport- házasság számos más formáját ismertük meg, és most már tudjuk, hogy Morgan itt túl messze ment. De punaluacsaládjában mindenesetre szerencsésen rábukkant a csoportházasság legmagasabb, klasszikus formájára, arra a formára, amelyből a legegyszerűbben magyarázódik a magasabb formába való átmenet.

A csoportházasságra vonatkozó ismereteinket a leglényegesebben Lorimer Fison angol hittérítő gazdagította, aki ezt a családformát a klasszikus talaján, Ausztráliában éveken át tanulmányozta.²⁴ A legalacsonyabb fejlődési fokot a dél-ausztráliai Mount Gambier körül élő ausztrálnégereknél találta. Ezeknél az egész törzs két nagy osztályra válik szét, krokikra és kumitékra. Mindegyik osztályon belül szigorúan tilos a nemi érintkezés; ezzel szemben az egyik osztály mindegyik férfija születésénél fogva férje a másik osztály minden asszonyának, az pedig születésénél fogva az felesége. Nem az egyének, hanem az egész csoportok házasok egymással, osztály az osztállyal. Es meg kell jegyeznünk, hogy itt sehol sem tesznek fenntartást korkülönbség vagy speciális vérrokonság dolgában, kivéve amennyiben azt a két exogám osztályra való szétválasztás szabja meg. A kroki férfinak minden kumité nő jog szerinti felesége; minthogy azonban az saját leánya, mint kumité asszony leánya, anyajog szerint szintén kumité, ezáltal született felesége minden kroki férfinak, tehát az apjának is. Legalábbis az osztályszervezet, ahogy előttünk áll, ezelé nem gördít akadályt. Ez a szervezet tehát vagy olyan időben keletkezett, amikor a beltenyészet korlátozására ösztönző homályos törekvés ellenére a szülő és a gyermek közötti nemi érintkezésben még nem láttak semmi különösebb szörnyűséget — és akkor az osztályrendszer közvetlenül a szabályozatlan nemi kapcsolat állapotából alakult volna ki. Vagy pedig amikor az osztályok létrejöttek, a szülő és a gyermek nemi viszonyát már tiltotta az erkölcs — és akkor a mostani állapot a vérrokonsági családra mutat vissza és ez az első lépés, mely abból kivezet. Ez utóbbi a valószínűbb. Tudomásom szerint Ausztráliából nem említenek példákat házassági kapcsolatra szülő és gyermek között, és az exogámia későbbi formája, az anyajogú nemzetség, e kapcsolat tilalmát szintén rendszerint hallgatólagosan előfeltételezi, mint olyasvalamit, amit keletkezése idején már készen talált.

A két osztály rendszere nemcsak a dél-ausztráliai Mount Gambier körül lelhető fel, hanem attól keletre, a Darling-folyó mentén, valamint északkeleten, Queenslandben is, tehát messzire el van terjedve. Csak az anyai ágú testvérek közötti, a fivérek gyermekei közötti és a nővérek gyermekei közötti házasságot tiltja, mert ezek ugyanahhoz az osztályhoz tartoznak; nővér és fivér gyermekei azonban házasodhatnak. A beltenyészet megakadályozására egy további lépést az új-dél-walesi Darling-folyó vidékén a kamilaroi törzsnél találunk, ahol az eredeti két osztály négy osztályra hasadt, és e négy osztály mindegyike szintén mindenestül házasságban áll egy meghatározott másik osztály egészével. A két első osztály egymás született házastársa; aszerint, hogy az anya az első vagy a második osztályhoz tartozott, gyermekei a harmadik vagy negyedik osztályba kerülnek ; az ebből a két, szintén egymással házas osztályból származó gyermekek ismét az első vagy második osztályba tartoznak. Így az egyik nemzedék mindig az első és második, a következő a harmadik és negyedik, az ezután következő ismét az első és második osztályhoz tartozik. Eszerint (anyai ágú) unokatestvérek nem lehetnek férj és feleség, de másodunokatestvérek már lehetnek. Ez a sajátságosán bonyolult rend még szövevényesebbé válik, amikor — mindenesetre később — ráoltják az anyajogú nemzetségeket, ebbe azonban nem bocsátkozhatunk bele. Látnivaló, hogy a beltenyészet megakadályozására irányuló törekvés újra meg újra érvényre jut, de egészen spontánul, tapogatózva, a cél világos tudata nélkül.

A csoportházasság, amely itt Ausztráliában még osztályházasság, tömegházassági állapot a férfiaknak gyakran a kontinens egész székében szétszórt egész osztálya és a nőknek ugyanilyen kiterjedt osztálya között — ez a csoportházasság közelebbről nézve nem is olyan szörnyűséges, amilyennek a bordély-vircsafthoz szokott filiszter-fantázia elképzeli. Ellenkezőleg, hosszú évekig tartott, amíg létezését csak megsejtették, s legújabban is megint kétségbe vonják. Felületes szemlélő nem lát benne mást, mint laza monogámiát és helyenkénti többnejűséget alkalmi hűtlenséggel. Fisonhoz és Howitthoz hasonlóan éveket kell rászánni, hogy az ember ezekben a — gyakorlatuk szerint az átlageurópai számára inkább meghitten ismerős — házassági állapotokban felfedezze a szabályozó törvényt, azt a törvényt, amely szerint az idegen ausztrálnéger, szülővidékétől sok ezer kilométernyire, olyan emberek között, akiknek nyelve érthetetlen a számára, mégis nem ritkán táborról táborra, törzsről törzsre talál asszonyokat, akik készségesen és ártatlanul kedvére tesznek, és amely szerint a férfi, akinek több felesége van, egyet közülük átenged a vendégnek éjszakára. Ahol az európai ember erkölcsnélküliséget és törvénynélküliséget lát, valójában szigorú törvény uralkodik. A nők a jövevény házassági osztályához tartoznak s ennélfogva született feleségei; ugyanaz az erkölcsi törvény, amely őket egymáshoz kapcsolja, kiközösítés terhe mellett tilt minden érintkezést az egymáshoz tartozó házassági osztályokon kívül. Még ahol rabolják az asszonyokat, ami gyakran előfordul, és sok vidéken szabály, ott is gondosan betartják az osztálytörvényt.

A nőrablásban egyébként itt már a monogámiához való átmenet nyoma mutatkozik, legalábbis a párosházasság formájában; ha egy fiatal férfi barátai segítségével leányt rabolt vagy szöktetett, akkor e leánnyal sorban valamennyi férfi nemileg közösül, de azután ama fiatal férfi feleségének számít, aki a rablást kezdeményezte. És megfordítva, ha a nő megszökik elrablójától és más férfihoz kerül, akkor ennek felesége lesz és az előbbi elvesztette előjogát. Az általában tovább fennálló csoportházasság mellett és azon belül tehát kialakulnak kizárólagossági viszonyok, hosszabb vagy rövidebb időre szóló párosodások, amellett többnejűség, úgyhogy a csoportbázasság itt is kiveszőiéiben van, és csak az a kérdés, vajon az európai behatás folytán mi tűnik le előbb a színről: a csoportházasság-e vagy az abban élő ausztrál-négerek.

Az Ausztráliában uralkodó, egész osztályokat felölelő házasság mindenesetre nagyon alacsony és őseredeti formája a csoportházasságnak, míg a punaluacsalád, ismereteink szerint, a legmagasabb fejlődési foka. Az előbbi, úgy látszik, a kóborló vad törzsek társadalmi állapotának megfelelő forma, az utóbbi pedig már kommunisztikus közösségek viszonylag szilárd településeit előfeltételezi és közvetlenül a következő magasabb fejlődési fokra vezet. A kettő között biztosan még egynémely közbenső fokra bukkanunk majd; itt a vizsgálatnak egy éppen csak megnyitott, de még alig érintett területe előtt állunk.

3. A pároscsalád. Hosszabb-rövidebb időre bizonyos párosodás már a csoportházasság idején vagy még korábban is előfordult; a férfinak számos felesége között volt egy főfelesége (kedvenc feleségnek még nemigen nevezhető), és ennek az asszonynak volt a legfőbb férje a többi között. Ez a körülmény nem kis mértékben fokozta a hittérítők zavarát, akik a csoportházasságban hol szabályozatlan nőközösséget, hol önkényes házasságtörést látnak. Ez a szokásszerű párosodás azonban szükségképpen mindinkább megszilárdult, minél jobban kialakult a nemzetség, és minél jobban megszaporodtak a „fivérek” és a „nővérek” osztályai, akik között a házasodás most lehetetlen volt. A vérrokonok közötti házasodás akadályozása, lökést kapván a nemzetségtől, még tovább ment. Így azt látjuk, hogy az irokézeknél és a barbárság alsó fokán álló legtöbb más indián törzsnél is tilos a házasság minden olyan rokon között, akit rokonsági rendszerük felölel — s ilyen akad több százféle. A házassági tilalmak e növekvő bonyolultsága egyre inkább lehetetlenné teszi a csoportházasságokat; a csoportházasságokat kiszorítja a pároscsalád. Ezen a fokon egy férfi egy nővel él együtt, de úgy, hogy a férfinak továbbra is joga van többnejűségre és alkalmi hűtlenségre, bár az előbbi gazdasági okokból ritkán fordul elő; a nőktől viszont az együttélés tartamára többnyire a legszigorúbb hűséget követelik meg és házasságtörésüket kegyetlenül büntetik. A házassági kapcsolatot azonban mindkét fél könnyen felbonthatja, s a gyermekek továbbra is egyedül anyjukat illetik meg.

A vérrokonoknak a házassági kötelékből való ezen egyre fokozottabb kirekesztésében is a természetes kiválasztódás érvényesül. Morgan szavaival:

„A nem-vérrokon nemzetségek közötti házasságok testileg és szellemileg életerősebb fajt hoztak létre, két fejlődő törzs keveredett, és az új koponyák és agyak természetes módon bővültek, míg magukba nem foglalták mindkettőnek a képességeit.”²⁵

A nemzetségi berendezkedésű törzsek ezért szükségképpen az elmaradottak fölé kerekedtek vagy példájuk azokat is magával ragadta.

Az őstörténeti család fejlődése tehát annak az eredetileg az egész törzset átfogó körnek az állandó szűkülésében áll, amelyen belül a két nem között házassági közösség uralkodik. Előbb a közelebbi, majd a mind távolabbi rokonoknak, sőt utoljára a csak beházasodottaknak a kizárásával végül a csoportházasság minden fajtája gyakorlatilag lehetetlenné válik, és végeredményben csak az egyelőre még lazán összekapcsolt egy pár marad meg, az a molekula, amelynek felbomlásával a házasság egyáltalában véget ér. Már ebből is látszik, hogy a szó mai értelmében vett egyéni nemi szerelemnek milyen kevés köze volt a monogámia keletkezéséhez. Még inkább bizonyítja ezt az e fokon álló összes népek gyakorlata. A korábbi családformákban a férfiak sohasem szenvedtek nőhiányban, ellenkezőleg, a kelleténél is több asszonyuk volt, most viszont a nő ritkává és keresetté válik. Ezért a párosházasság létrejöttével kezdetét veszi a nők rablása és vásárlása — ezek az igen elterjedt tünetei, de csakis tünetei, egy bekövetkezett, sokkal mélyebben rejlő változásnak, s ezeket a tüneteket, a nőszerzésnek e puszta módszereit MacLennan, a pedáns skót, mint „rablásos házasságot” és „vásárlásos házasságot” külön családosztályokká költötte át. Különben is, az amerikai indiánoknál és más népeknél (ugyanazon a fokon) a házasságkötés nem a részesek ügye — őket gyakran meg sem kérdezik —, hanem az anyáké. Sokszor két olyan embert jegyeznek el így, akik nem is ismerik egymást, és a megkötött ügyletről csak akkor értesülnek, amikor elérkezik a házasság ideje. Esküvő előtt a vőlegény a menyasszony nemzetségrokonainak (tehát anyai rokonainak, de apjának és apai rokonságának nem) ajándékokat ad, amelyeket az átengedett leány váltságának tekintenek. A házasságot továbbra is bármelyik házasfél tetszés szerint felbonthatja: de sok törzsnél, pl. az irokézeknél, a közvélemény mindinkább elítéli az ilyen válásokat; viszálykodáskor mindkét fél nemzetségrokonai közvetíteni próbálnak, s válásra csak akkor kerül sor, ha ez nem vezet eredményre; ilyenkor a gyermekek az anyánál maradnak és mindkét félnek szabadságában áll újraházasodni.

A pároscsalád, amely önmagában túl gyenge és túl állandótlan, semhogy külön háztartást tegyen szükségletté vagy akár csak kívánatossá, korántsem bomlasztja fel a régebbi időkből rámaradt kommunisztikus háztartást. A kommunisztikus háztartás azonban a nők uralmát jelenti a házban, mint ahogy a vérszerinti anya kizárólagos elismerése a vérszerinti apa bizonyos ismeretének lehetetlensége mellett a nőknek, vagyis az anyáknak nagy tiszteletét jelenti. Egyike a legképtelenebb, a XVIII. századi felvilágosodás idejéből származó elképzeléseknek, hogy a társadalom kezdetén a nő a férfi rabszolgája volt. A nő valamennyi vad és valamennyi a barbárság alsó és középső fokán, részben a felső fokán álló törzsnél nemcsak szabad volt, hanem nagy tiszteletben állt. Hogy milyen a helyzete még a pároscsaládban is, tanúsítsa ezt Arthur Wright, a szeneka-irokézek között hosszú ideig élő hittérítő:

„Ami családjaikat illeti, abban az időben, amikor még a régi hosszú házakban” (több család kommunisztikus háztartásai) „laktak, [...] ott mindig valamelyik clan” (nemzetség) „volt uralkodó, úgy, hogy a nők férjeiket a többi clanból” (nemzetségből) „választották [...] A házban rendszerint a női fél uralkodott; a készletek közösek voltak, de jaj volt annak a szerencsétlen férjnek vagy szeretőnek, aki túl lusta vagy ügyetlen volt ahhoz, hogy hozzájáruljon a maga részével a közös készlethez. Akárhány gyermeke vagy bármennyi saját birtoka volt is a házban, bármely szempillantásban ráparancsolbattak, hogy fogja a motyóját és kotródjék. És nem volt tanácsos szembeszegülnie; jól befűtöttek neki a házban, nem tehetett mást, mint hogy visszatért saját clanjába” (nemzetségébe), „vagy pedig, és többnyire ez történt, eltávozott és valamelyik másik clanban új házasságot keresett. A clanokban” (nemzetségekben) „és másutt is mindenütt a nők voltak a nagy hatalom. Alkalomadtán attól sem riadtak vissza, hogy egy főnököt letegyenek és közharcossá fokozzák le.”²⁶

A kommunisztikus háztartás, amelyben a legtöbb vagy valamennyi asszony ugyanahhoz a nemzetséghez tartozik, a férjek viszont különböző nemzetségek tagjai, — ez a tárgyi alapzata annak az őskorban általánosan elterjedt nőuralomnak, melynek felfedezése Bachofen harmadik érdeme.
Pótlólag megjegyzem még, hogy az utazóknak és hittérítőknek azok a beszámolói, amelyek szerint a vad és barbár népeknél a nőket túlterhelik munkával, korántsem állnak ellentmondásban a mondottakkal. A két nem közötti munkamegosztást nem a nő társadalmi helyzete szabta meg, hanem egészen más okok. Olyan népek, amelyeknél a nőknek sokkal többet kell dolgozniuk, mint amennyi a mi elképzelésünk szerint méltányos volna, a nőket gyakran sokkal több valódi tiszteletben részesítik, mint a mi európai embereink. A civilizáció hölgye — látszathódolattól övezetten és minden valódi munkától elidegenítve —, sokkal alacsonyabb társadalmi helyzetet foglal el, mint a barbárság keményen dolgozó asszonya, aki a népe szemében valóságos úrhölgynek (lady, frowa, Frau = úrnő) számított, és aki az volt jelleménél fogva is.

Hogy a párosházasság Amerikában ma már teljesen kiszorította-e a csoportházasságot, azt a még mindig a vadság felső fokán álló északnyugat-amerikai és főként a dél-amerikai népek között végzendő behatóbb vizsgálatoknak kell eldönteniük. Ez utóbbiakkal kapcsolatban a nemi kötetlenség annyi példáját említik, hogy itt a régi csoportházasság teljes túlhaladása aligha feltételezhető. Mindenesetre még nem valamennyi nyoma tűnt el. Legalább negyven észak-amerikai törzsnél van joga a legidősebb nővért feleségül vevő férfinak arra, hogy felesége összes húgait szintén nőül vegye, mihelyt a szükséges életkort elérik; ez annak a maradványa, amikor a nővérek egész sorának közös férjeik voltak. S Kalifornia félszigetének lakóiról (a vadság felső foka) Bancroft elbeszéli, hogy vannak bizonyos ünnepségeik, amelyeken több „törzs” összejövetelt tart különbségnélküli nemi érintkezés céljából.²⁷ Ezek nyilván nemzetségek, amelyek ezeken az ünnepeken annak az időnek homályos emlékét őrzik, amikor egy nemzetség asszonyainak a másik nemzetség valamennyi férfija közös bázastársuk volt és megfordítva. Ugyanez a szokás uralkodik még Ausztráliában is. Néhány népnél előfordul, hogy az idősebb férfiak, a főnökök és a varázslópapok a nőközösséget kiaknázzák a maguk számára és a legtöbb nőt a maguk részére monopolizálják; de cserébe engedniük kell, hogy bizonyos ünnepek és nagy népgyűlések alkalmával a régi közösség ismét valóra váljék és asszonyaik a fiatal férfiakkal örömüket leljék. Westermarck, 28—29. old., egy egész sor példát hoz fel az ilyen időszakos szaturnália-ünnepekre²⁸, amelyeken a régi szabad nemi érintkezés rövid időre megint hatályba lép; így Indiában a hóknál, a szantaloknál, a pandzsáknál és a kőtároknál, néhány afrikai népnél stb. Westermarck ebből furcsamód arra következtet, hogy ez nem az általa tagadott csoportházasságnak, hanem — az ősembernél éppúgy, mint a többi állatokn ál meglevő párzási időnek csökevénye.

Itt jutunk el Bachofen negyedik nagy felfedezéséhez, a csoportházasságtól párosházassághoz vezető, széles körben elterjedt átmeneti forma felfedezéséhez. Az, amit Bachofen az ősi isteni parancsolatok megszegése miatti vezeklésként mutat be, a vezeklés, amellyel a nő megváltja az erényességhez való jogát, az valójában csak misztikus kifejezése annak a vezeklésnek, amellyel a nő kiváltja magát a régi férjközösségből és megszerzi azt a jogot, hogy csak egy férfié legyen. Ez a vezeklés a nő korlátozott önátengedésében áll: a babiloni asszonyoknak évenként egyszer Mülitta templomában oda kellett adniuk magukat; más elő-ázsiai népeknél a leányokat évekre Anaitisz templomába küldték, ahol magukválasztotta kedveseikkel a szabad szerelemnek kellett áldozniuk, mielőtt férjhez mehettek; hasonló vallási köntösbe rejtett szokások a Földközi-tenger és a Gangesz között csaknem valamennyi ázsiai népnél egyaránt megtalálhatók. A megváltási vezeklő áldozat az idők folyamán egyre enyhébb lett, amint azt már Bachofen megjegyzi:

„Az évenként ismétlődő áldozatbemutatás helyébe az egyszeri meghozatal, a férjes nő hetérizmusa helyébe a leányoké lép, a házasság alatti áldozat helyébe a házasság előtti és a válogatás nélküli odaadás helyébe a csak bizonyos személyeknek való.” („Mutterrecht”, XIX. old.)

Más népeknél nincs meg a vallási burok; némely népnél — az ókori trákoknál, keltáknál stb., India sok őslakójánál, maiáji népeknél, déltengeri szigetlakoknál és sok indián törzsnél még ma is — a leányok házasságkötésükig a legnagyobb nemi szabadságot élvezik. Nevezetesen majdnem mindenütt Dél-Amerikában, amint azt mindenki, aki ott csak valamennyire is a belső részekig hatolt, tanúsíthatja. Agassiz például („A Journey in Brazil”, Boston—New York 1886, 266. old.) a következőket beszéli el egy indián származású gazdag családról:

amikor bemutatták a lánynak, kérdezősködött az apja felől, abban a hiszemben, hogy ez anyjának a férje, aki tisztként szolgált a Paraguay elleni háborúban; a leány anyja azonban mosolyogva válaszolt: Não tem pai, é filha da fortuna — nincs apja, a véletlen gyermeke. „Az indián vagy félvér nők ilyenképpen beszélnek mindenkor szégyenkezés vagy rosszallás nélkül a házasságonkívüli gyermekeikről; s ez távolról sem szokatlan dolog, inkább az ellenkezője látszik kivételnek. A gyermekek [...] gyakran csak anyjukat ismerik, mert reá hárul minden gond és felelősség; apjukról nem tudnak semmit; az asszonynak úgy látszik soha nem is jut eszébe, hogy neki vagy gyermekeinek valamilyen igényük lehetne az apával szemben.

Amin a civilizáció embere itt megütközik, az az anyajog szerint és a csoportházasságban egyszerűen szabály.

Ismét más népeknél a vőlegény barátai és rokonai vagy az esküvői vendégek magán az esküvőn élnek a menyasszonyra való hagyományos jogukkal, és a vőlegény csak utolsónak kerül sorra; így a Baleárokon és az afrikai Audzsila lakóinál az ókorban, az abesszíniai bareáknál még ma is. Megint másoknál a közösséget valamilyen hivatalos személy képviseli, a törzs vagy a nemzetség feje, kacika, sámán, pap, fejedelem vagy bárhogy hívják is, és gyakorolja a menyasszonynál az első éj jogát. Minden újromantikus fehérremosás ellenére mind a mai napig is fennáll ez a jus primae noctis [első éjszaka joga] mint a csoportházasság maradványa az alaszkai terület legtöbb lakójánál (Bancroft: „Native Races”, I. 81. old.), az észak-mexikói tabuknál (uo. 584. old.) és más népeknél; és legalábbis az eredetileg kelta országokban, ahol közvetlenül a csoportházasságból öröklődött át, a középkorban mindvégig fennmaradt, pl. Aragóniában. Míg Kasztíliában a parasztok sohasem voltak jobbágyok, Aragóniában a leggyalázatosabb jobbágyság uralkodott Katolikus Ferdinánd 1486. évi döntéséig.²⁹ Ebben az okmányban a következőket olvashatjuk:

„Úgy ítélünk és nyilatkozunk, hogy a fentebb említett urak” (senorok, bárók), „[...] ha a paraszt nősül, az első éjszakán nem hálhatnak az asszonynál, vagy úri joguk kimutatására a nászéjszakán, minekutána az asszony ágyba feküdi, nem léphetnek át az ágyon és a nevezett asszonyon; sem pedig a parasztnak lányát vagy fiát nem foghatják szolgálatra a fentebb említett urak annak akarata ellenére sem fizetségért, sem fizetség nélkül.” (Katalán eredetiben idézi Sugenheim: „Leibeigenschaft”, Pétervár 1861, 35. old.)

Bachofennak továbbá feltétlenül igaza van, amikor végig azt állítja, hogy abból az állapotból, amelyet „hetérizmusnak” vagy „fertőnemzésnek” nevez, a monogámiára való átmenet lényegében a nők műve. Minél jobban elvesztették a régi hagyományos nemi viszonyok a gazdasági életfeltételek fejlődésével, tehát az ősi kommunizmus aláásásával és a népesség növekvő sűrűségével az erdei-őseredetien naiv jellegüket, szükségképp annál lealacsonyítóbbak és nyomasztóbbak lettek azok a nők szemében; annál sürgetőbben kellett megváltásként óhajtaniuk a jogot az erényességre, az egyetlen férfival való időleges vagy tartós házasságra. A férfiaktól ez az előrehaladás már azért sem indulhatott ki, mert mind a mai napig egyáltalában sohasem jutott eszükbe, hogy a tényleges csoportházasság kellemetességeiről lemondjanak. A nőknek előbb végre kellett hajtaniok a párosházasságra való átmenetet, s csak akkor vezethették be a férfiak a szigorú monogámiát — persze csakis a nők számára.

A pároscsalád a vadság és barbárság határán keletkezett, többnyire már a vadság felső, itt-ott csak a barbárság alsó fokán. Ez a barbárság jellegzetes családformája, mint ahogy a vadságé a csoportházasság, a civilizációé pedig a monogámia. Hogy szilárd monogámiává fejlődjék tovább, ebben az eddig látottakon kívül más okoknak is közre kellett játszaniok. A csoport a páros együttélésben már a legvégső egységére, két atomú molekulájára redukálódott: egy férfira és egy nőre. A természetes kiváiogatódás a házassági közösségből való mind tovább vitt kirekesztéssel bevégezte művét; ebben az irányban már nem maradt tennivalója. Ha tehát új, társadalmi hajtóerők nem léptek volna működésbe, semmi ok sem lett volna arra, hogy a páros együttélésből egy új családforma alakuljon ki. De ezek a hajtóerők működésbe léptek.

Most elhagyjuk Amerikát, a pároscsalád klasszikus talaját. Semmi jel sem enged arra következtetni, hogy ott magasabb családforma fejlődött volna ki, hogy ott a felfedezés és a hódítás előtt bármikor bárhol is szilárd monogámia állt volna fenn. Másképp áll a dolog az Óvilágban.

Itt a háziállatok megszelídítése és nyájak tenyésztése a gazdagságnak addig nem sejtett forrását fejlesztette ki és egészen új társadalmi viszonyokat hozott létre. A barbárság alsó fokáig a maradandó gazdagság szinte csak a házból, a ruházatból, durva ékszerekből és a táplálék megszerzésére és elkészítésére szolgáló szerszámokból: csónakból, fegyverből, a legegyszerűbb fajta háztartási eszközökből állt. A táplálékért napról napra újból meg kellett küzdeni. Most az előretörő pásztornépek — az indiai Öt Folyam és a Gangesz területén, valamint az Óxosz és Iaxartész akkor még vízben sokkal gazdagabb sztyeppjein élő árják, az Eufrátesz és Tigrisz mentén élő szemiták — ló-, teve-, szamár-, marha-, juh-, kecske- és disznócsordáikkal olyan birtokra tettek szert, amely csak őrizetet és egészen csekély gondozást igényelt ahhoz, hogy állandóan növekvő számban szaporodjék és tejben, húsban a legbőségesebb táplálékot nyújtsa. A táplálékszerzés minden korábbi módja most háttérbe szorult; a vadászat, mely valamikor szükségszerűség volt, most luxussá vált.

De kié volt ez az új vagyon? Eredetileg kétségtelenül a nemzetségé. A nyájak és csordák magántulajdonának azonban már korán ki kellett fejlődnie. Nehéz megmondani, hogy az úgynevezett Mózes első könyvének szerzője szerint Ábrahám atyánk saját jogán, mint egy családközösség feje volt-e nyájainak birtokában, vagy pedig abban a minőségében, hogy egy nemzetség ténylegesen örökletes vezetője volt? Csak annyi biztos, hogy nem képzelhetjük el őt modern értelemben vett tulajdonosnak. Biztos továbbá az is, hogy a hiteles történelem küszöbén a nyájak már mindenütt a családfők különtulajdonában vannak éppúgy, mint a barbár kor műtárgyai, a fémeszközök, a luxuscikkek és végül az emberi jószág — a rabszolgák is.

Hiszen ekkor már fel volt találva a rabszolgaság is. A barbárság alsó fokán a rabszolgának nem volt értéke. Ezért bántak az amerikai indiánok legyőzött ellenségeikkel egészen másképpen, mint a magasabb fokon állók. A férfiakat megölték, vagy pedig testvérként befogadták a győztesek törzsébe; a nőket feleségül vették vagy más módon szintén befogadták őket életben maradt gyermekeikkel együtt. Ezen a fokon az emberi munkaerő még nem termel számottevő többletet fenntartási költségein felül. Az állattenyésztés, a fémmegmunkálás, a szövés és végül a földművelés meghonosodásával megváltozott a helyzet. Amiként a korábban oly könnyen megszerezhető feleségek ekkor csereértékre tettek szert és adásvétel tárgyai lettek, ugyanígy történt a munkaerőkkel is, különösen amióta a nyájak véglegesen a családi birtokba mentek át. A család nem szaporodott olyan gyorsan, mint az állatállomány.Több emberre volt szükség az állatok őrzéséhez; erre az ellenséges hadifoglyot is fel lehetett használni, sőt tenyészteni is lehetett, akár az állatokat.

Az ilyen vagyonok, mihelyt családi magánbirtokba mentek át és ott gyorsan gyarapodtak, hatalmas lökést adtak a párosházasságon és az anyajogú nemzetségen alapuló társadalomnak. A párosházasság új elemet vitt a családba. A vérszerinti anya mellé odaállította a hiteles vérszerinti apát, aki ráadásul valószínűleg hitelesebb volt, mint egyik-másik mai „apa“. Az akkori családi munkamegosztás szerint a férfi feladata volt a táplálék megszerzése és az ehhez szükséges munkaeszközök előállítása, tehát ez utóbbiak tulajdona is neki jutott; válás esetén ezeket magával vitte, ahogy a nő megtartotta a háztartási eszközeit. Az akkori társadalom szokása szerint tehát a férfi az új táplálékforrás, az állatállomány tulajdonosa és később az új munkaeszköz, a rabszolgák tulajdonosa is volt. Ugyanennek a társadalomnak a szokása szerint azonban gyermekei nem örökölhettek tőle, mert e tekintetben a következő volt a helyzet.

Az anyajog szerint — tehát amíg a származást csak női ágon tartották számon — és a nemzetség eredeti öröklési szokása szerint kezdetben a nemzetségrokonok voltak az elhalt nemzetségtag örökösei. A vagyonnak a nemzetségen belül kellett maradnia. Tekintettel a tárgyak jelentéktelenségére, a vagyon a gyakorlatban alkalmasint kezdettől fogva a legközelebbi nemzetségrokonokra, tehát az anyai ágú vérrokonokra szállt át. Az elhalt férj gyermekei azonban nem az nemzetségéhez tartoztak, hanem az anyjukéhoz; anyjuk után örököltek, eleinte anyjuk többi vérrokonával együtt, később talán elsősorban; de az apjuktól nem örökölhettek, mert nem az ő nemzetségéhez tartoztak, az apa vagyonának viszont ott kellett maradnia. Ha a nyájak birtokosa meghalt, nyájai tehát először fivéreire és nővéreire és nővéreinek gyermekeire vagy anyja nővéreinek utódaira szálltak. Saját gyermekei azonban ki voltak rekesztve az örökségből.

A vagyonok tehát gyarapodásuk arányában a férfit egyrészt fontosabb helyzethez juttatták a családban, mint a nőt, másrészt arra ösztönözték a férfiakat, hogy e megerősödött helyzetüket felhasználva a hagyományos öröklési rendet gyermekeik javára megdöntsék. Ez azonban nem ment, amíg a származást anyajog szerint számították. Meg kellett tehát dönteni az anyajogot, és meg is döntötték. Ez nem is volt olyan nehéz, mint amilyennek ma látszik. Hiszen ez a forradalom — az egyik legmélyebbre ható, amelyet az emberek átéltek — nem kellett hogy érintse a nemzetség egyetlen élő tagját sem. Minden tagja továbbra is az maradhatott, ami volt. Elég volt az az egyszerű határozat, hogy a jövőben a nemzetség férfitagjainak utódai megmaradnak a nemzetségben, a nőtagok utódait pedig kirekesztik és apjuk nemzetségébe teszik át. Ezzel a származásnak női ágon való számontartása és az anyai örökösödési jog megdőlt, férfi ágú származás és apai örökösödési jog lépett a helyébe. Hogy ez a forradalom hogyan és mikor zajlott le a kultúrnépeknél, erről semmit sem tudunk. Ez teljesen a történelemelőtti időkre esik. De hogy ilyen volt, ezt a kelleténél is jobban bizonyítják az anyajognak kivált Bachofen által összegyűjtött bőséges nyomai; s hogy milyen könnyen megy végbe, azt egy egész sor indián törzsnél látjuk, amelynél e forradalom csak nemrég folyt le és még most is folyik, részben a növekvő vagyon és a megváltozott életmód (az erdőkből a prérire költözés) behatására, részben a civilizáció és a hittérítők morális befolyására. Nyolc Missouri-törzsből hatnál férfi ágú, de kettőnél még női ágú a leszármazás és az öröklés. A sóni, miami és delavár indiánoknál az a szokás honosodott meg, hogy a gyermekeket az apa nemzetségéhez tartozó valamely nemzetségnéven átteszik ebbe a nemzetségbe, hogy apjuk után örökölhessenek.

„Vele született kazuisztikája ez az embernek: a dolgokat a nevük megváltoztatásával megváltoztatni! És kibúvókat találni, hogy a hagyományokon belül áttörhesse a hagyományt, ahol erre közvetlen érdek kellő ösztönzést adott!” (Marx)

Ezáltal istentelen zűrzavar támadt, amelyet csak az apajogra való áttéréssel lehetett orvosolni és részben orvosoltak is.

„Ez látszik egyáltalában a legtermészetesebb átmenetnek.” (Marx)

Hogy az összehasonlító jogászat művelői mit tudnak mondani nekünk arról az útról-módról, ahogy ez az átmenet az Ovilág kultúrnépeinél lefolyt — persze szinte csupa hipotézis —, erről v. ö. M. Kovalevszkij: „Tableau des origines et de l’évolution de la famille et de la propriété”, Stockholm 1890.

Az anyajog megdöntése a női nem világtörténelmi veresége volt. A férfi vette kezébe a gyeplőt a házban is, a nőt megalázta, leigázta, élvezetének rabszolgájává és a gyermeklétrehozás puszta szerszámává tette. A nőnek ezt a lealacsonyított helyzetét, amely nevezetesen a hőskori és még inkább a klasszikus kori görögöknél nyíltan megmutatkozik, fokozatosan szépítgették és elkendőzték, helyenként enyhébb formába is burkolták; kiküszöbölve koránt sincs.

A férfiak így megalapozott egyeduralmának első hatása a patriarchális család most felmerülő közbenső formájában mutatkozik meg. Fő jellemvonása nem a többnejűség — erről később —, hanem

„bizonyos számú szabad és nem-szabad személynek egy családdá szervezése a családfő apai hatalma alatt. A szemita formában ez a családfő többnejűségben él, a nem-szabadoknak feleségük és gyermekük van, és az egész szervezet célja a nyájak őrzése egy körülhatárolt területen.”³⁰

A lényeg itt a nem-szabadok bekebelezése a családba és az apai hatalom; ezért e családforma kiteljesedett típusa a római család. A família szó eredeti jelentése nem fedi a mai nyárspolgárnak érzelmességből és házi perpatvarból összetevődő eszményét; a rómaiaknál eleinte nem is a házaspárra és gyermekeire vonatkozik, hanem csakis a rabszolgákra. Famulus házi rabszolgát jelent, família pedig az egy férfi tulajdonában levő rabszolgák összessége. Még Gajus korában is a familia, id est patrimonium (azaz örökrész) végrendeleti hagyatkozás tárgya volt. A rómaiak a kifejezést annak az új társadalmi szervezetnek megjelölésére találták ki, amelynek feje a római apai hatalommal uralkodik asszony, gyermekek és bizonyos számú rabszolga felett, valamennyijük életének és halálának ura.

„A szó tehát [...] nem régibb a latin törzsek vaspáncélba szorított családrendszerénél, amely a földművelés és a törvényes rabszolgaság meghonosodása, valamint az árja italusoknak a görögöktől való elválása után alakult ki.”³¹ Marx ehhez hozzáteszi: „A modern család nemcsak a rabszolgaságot (servitus), hanem a jobbágyságot is csírájában magában foglalja, mert eleve vonatkozásban áll a földművelésben teljesítendő szolgálattal. Miniatűrben mindazokat az ellentéteket magában hordja, amelyek később a társadalomban és annak államában szélesen kifejlődnek.”

Az ilyen családforma az átmenetet mutatja a párosházasságból a monogámiába. Hogy a nő hűségét, tehát a gyermekek tekintetében az apaságot biztosítsák, a nőt feltétel nélkül kiszolgáltatják a férfi hatalmának: ha megöli a feleségét, csak jogát gyakorolja.

A patriarchális családdal az írott történelem területére lépünk, s ezzel olyan területre, amelyen az összehasonlító jogtudomány jelentős segítséget nyújthat. S ez itt valóban lényegesen előbbre vitt bennünket. Makszim Kovalevszkijnak („Tableau etc. de la famille et de la propriété”, Stockholm 1890, 60—100. old.) köszönhetjük annak kimutatását, hogy a patriarchális házközösség, amelyet a szerbeknél és bolgároknál ma is megtalálunk zadruga (kb. baráti közösségnek fordítható) vagy bratsztvo (testvériség) néven és módosult formában a keleti népeknél is, az átmeneti fokot alkotta a csoportházasságból kialakult anyajogú család és a modern világ monogám családja között. Ez bizonyítottnak látszik, legalábbis az Óvilág kultúrnépeire, az árjákra és a szemitákra vonatkozólag.

A délszláv zadruga az ilyen családközösségnek legjobb ma még élő példája. Egy apa utódainak több nemzedékét foglalja magában, feleségeikkel együtt, akik valamennyien egy portán együtt laknak, közösen művelik a földjeiket, közös készletekből táplálkoznak és ruházkodnak és a hozamtöbbletet közösen birtokolják. A közösség a ház urának (domacsin) legfőbb igazgatása alatt áll, aki a családot kifelé képviseli, kisebb tárgyakat elidegeníthet, a pénztárt kezeli és ezért, valamint a szabályszerű üzletmenetért felelős. A ház urát választják, és nem okvetlenül a család legidősebb férfitagja. A nők és munkáik a ház asszonyának (domacsica) vezetése alatt állnak, aki rendszerint a domacsin felesége. A szava nyomós, sokszor döntő a lányok férjének megválasztásánál is. A legfőbb hatalom azonban a családi tanácsnak, az összes felnőtt tagok, férfiak és nők gyűlésének a kezében van. E gyűlésnek a ház ura számot ad; a gyűlés hozza a döntő határozatokat, bíráskodik a tagok felett, jelentősebb vételekről és eladásokról, nevezetesen földbirtok stb. adásvételéről határoz.

Körülbelül tíz éve mutatták csak ki, hogy ilyen nagy családközösségek Oroszországban is fennállnak;³² ma már általánosan elismerik, hogy éppannyira az orosz néphagyományban gyökereznek, akárcsak az obscsina vagy faluközösség. A legrégibb orosz törvénykönyvben, Jaroszlav „Pravdá”-jában³³ ugyanolyan néven (verv) szerepelnek, mint a dalmát törvényekben³⁴ és lengyel és cseh történelmi forrásokban is kimutathatók.

Heusler szerint („Institutionen des deutschen Rechts”³⁵) a gazdasági egység eredetileg a németeknél sem a modern értelemben vett monogám család, hanem a „házközösség”, amely több nemzedékből, illetőleg monogám családból áll és elég gyakran nem-szabadokat is magában foglal. A római családot is erre a típusra vezetik vissza, és újabban ennélfogva erősen kétségbe vonják a családfő abszolút hatalmát, valamint a többi családtag jognélküliségét. Írországban a keltáknál állítólag hasonló családközösségek álltak fenn; Franciaországban a Nivernais-ben parçonneries néven egészen a francia forradalomig maradtak fenn, a Franche-Comtéban pedig máig sem vesztek ki egészen. Louhans vidékén (Saône-et-Loire) nagy parasztházakat látunk, közös, tetőig érő magas középső teremmel és körülötte a hálókamrákkal, amelyekhez hat-nyolc lépcsőfok vezet, s amelyekben ugyanannak a családnak több nemzedéke lakik.

Indiában a házközösséget közös talajműveléssel már Nearkhosz említi³⁶ Nagy Sándor idejében, s e házközösség ma is fennáll ugyanazon a vidéken, Pandzsábban és az ország egész északnyugati részén. A Kaukázusban Kovalevszkij maga ki tudta mutatni. Algériában is fennáll még a kabiloknál. Állítólag még Amerikában is előfordult; a „calpullis—okban”³⁷, amelyeket Zurita ír le³⁸ a régi Mexikóban, ilyen házközösségeket vélnek felfedezni; Cunow viszont („Ausland”, 1890. 42—44. sz.³⁹) elég világosan kimutatta, hogy Peruban a hódítás idején egyfajta Mark-berendezkedés állt fenn (és ezt a Markot különös módon marcának nevezték) a művelés alá vett föld időszakos felosztásával, tehát egyedi műveléssel.

Mindenesetre a patriarchális házközösség a közös földbirtoklással és közös műveléssel egészen más jelentőséghez jutott most, mint eddig. Nem kételkedhetünk többé abban, hogy ez a házközösség az Óvilág kultúrnépeinél és egynémely más népénél fontos átmeneti szerepet játszott az anyajogú és a monogám család között. Alább még visszatérünk Kovalevszkijnak arra a további végkövetkeztetésére, hogy ugyancsak a házközösség volt az az átmeneti fok, amelyből aztán kifejlődött a falu- vagy Mark-közösség egyedi műveléssel, a szántók és legelők előbb időszakos, majd végleges felosztásával.

Az e házközösségeken belüli családi élettel kapcsolatban megjegyzendő, hogy legalábbis Oroszországban azt tartják a családfőről, hogy erősen visszaél helyzetével a közösségbeh fiatalabb nőkkel, sajátlag a menyeivel szemben és gyakran háremet alakít magának belőlük; az orosz népdalok erről igen ékesen szólnak.

Mielőtt áttérnénk az anyajog bukásával gyorsan kifejlődő monogámiára, még néhány szót a többnejűségről és többférjűségről. Mindkét házassági forma csak kivétel lehet, úgyszólván történelmi luxustermék, hacsak nem fordulnak elő egy országban egymás mellett, ami tudvalévőén nem történik meg. Minthogy tehát a többnejűségből kirekesztett férfiak nem kereshetnek vigaszt a többférjűségből kimaradt nőknél, a férfiak és a nők száma viszont, tekintet nélkül a társadalmi intézményekre, eleddig meglehetősen egyforma volt, önmagában véve ki van zárva, hogy e házassági formák közül akár az egyik, akár a másik általános érvényűvé emelkedjék. Ténylegesen a férfi többnejűsége nyilvánvalóan a rabszolgaság terméke volt és egyes kivételes helyzetű férfiakra szorítkozott. A szemita patriarchális családban csak maga a pátriárka és legfeljebb még egy-két fia él többnejűségben; a többieknek be kell érniük egy feleséggel. Még ma is így van ez Keleten mindenütt; a többnejűség a gazdagok és előkelők kiváltsága, a feleségek leginkább vásárolt rabszolganők; a nép tömege monogámiában él. Ugyanilyen kivétel a többférjűség Indiában és Tibetben; biztosan nem érdektelen és még közelebbről megvizsgálandó, hogyan keletkezett ez a csoportházasságból. A gyakorlatában a többférjűség egyébként sokkal kulánsabbnak látszik, mint a mohamedánok féltékeny hárem-vircsaftja. Legalábbis az indiai nairoknál minden három, négy vagy több férfinak közös felesége van ugyan; de mindegyiknek lehet emellett három vagy több más férfival együtt közösen még második felesége is, és ugyanígy harmadik, negyedik stb. Csoda, hogy MacLennan ezekben a házassági klubokban, amelyek közül többnek is tagja lehet valaki, és amelyeket maga is leír, nem fedezte fel a klubházasság új osztályát. [Kiegészítés a második kiadásban:] Ez a házassági klub-vircsaft egyébként nemis valódi többférjűség; ellenkezőleg, mint már Giraud-Teulon megjegyzi, a csoportházasság specializált formája ez; a férfiak többnejűségben élnek, a nők többiérjűségben.

4. A monogám család. A pároscsaládból keletkezik, mint megmutattuk, a barbárság középső és felső foka között; végleges győzelme a civilizáció kezdetének egyik ismérve. A férfi uralmán alapul; határozott célja olyan gyermekek nemzése, akiknél az apaság vitathatatlan, s ezt az apaságot azért követelik meg, mert e gyermekek fognak egykor, mint vérszerinti örökösök, az apai vagyonba lépni. A párosházasságtól abban különbözik, hogy a házassági kötelék sokkalta szilárdabb; már nem lehet bármelyik fél tetszése szerint felbontani. Most már rendszerint csak a férfi bonthatja fel, csak ő taszíthatja el feleségét. A házas férfinak a hűtlenséghez való jogát legalábbis a szokás ezután is biztosítja (a Code Napoléon kifejezetten elismeri, mígcsak a férfi az ágyasát a házasotthonba nem hozza⁴⁰), s e jogot a fokozódó társadalmi fejlődéssel egyre inkább gyakorolják; ha azonban a nőnek is eszébe jut a régi nemi gyakorlat, s azt újjá akarja éleszteni, szigorúbban büntetik érte, mint azelőtt bármikor.

Az új családformát teljes keménységében a görögöknél láthatjuk. Amíg, mint Marx megjegyzi, az istennők mitológiai helyzete egy régebbi időszakot idéz, amelyben a nők még szabadabb, megbecsültebb helyzetben voltak, a hőskor asszonyát már lealacsonyítja a férfi uralma és a rabnők konkurrenciája. Olvassuk el az „Odüsszeiá”-ban, hogyan inti le és hallgattatja el anyját Télemakhosz.⁴¹ Homérosznál a zsákmányolt fiatal nők a győztesek érzéki élvezetének prédái; a parancsnokok rang szerint sorban kiválasztják a legszebbeket közülük; az egész „Íliász” köztudomásúlag Akhilleusznak és Agamemnónnak egy ilyen rabnő miatti viszálya körül forog. Minden jelentősebb homéroszi hősnél említés történik arról a hadifogoly leányról, akivel megosztja sátrát és ágyát. Ezeket a nőket elviszik haza és a házasotthonba is, ahogy Aiszkhülosznál Agamemnón Kasszandrát; az ilyen rabnőkkel nemzett fiák egy kis részt kapnak az apai örökségből és teljesen szabadoknak számítanak; Teukrosz ilyen házasságonkívüli fia Telamónnak és apja nevét viselheti. A feleségtől elvárják, hogy mindezt tűrje, maga azonban szigorúan erényes és hűséges legyen. A hőskor görög asszonya nagyobb tiszteletben áll ugyan, mint a civilizáció időszakáé, de férje számára végül mégis csupán házasságonbelüli gyermekörököseinek anyja, háztartásának legfőbb házvezetőnője, a rabnők felügyelője — azoké, akiket a családfő kedve szerint tehet és tesz is ágyasává, A rabszolgaságnak a monogámia melletti fennállása, szép fiatal rabnők létezése, akik mindenestül, amijük csak van, a férj tulajdonai, ez nyomja rá kezdettől fogva a monogámiára a sajátos jellegét, azt, hogy csak a feleség számára monogámia, a férj számára pedig nem. És e jellege mindmáig megvan.

A későbbi görögöknél különbséget kell tennünk dórok és iónok között. Az előbbiek — klasszikus példája Spárta — sok tekintetben még ősibb házassági viszonyokban élnek, mint amilyeneket akár Homérosz bemutat. Spártában az állam által az ottani nézetek szerint módosított párosházasság van érvényben, amely egyben-másban még a csoportházasságra emlékeztet. A gyermektelen házasságokat felbontják; Anaxandridasz király (időszámításunk előtt 560 körül) gyermektelen felesége mellé második feleséget vett és két háztartást vitt; ugyanez idő tájt Arisztón király két meddő felesége mellé harmadikat is vett, de a két első közül az egyiket elbocsátotta. Másrészt több fivérnek közös felesége lehetett; a barát, ha barátja felesége jobban tetszett neki, osztozhatott vele a feleségén, és az is rendjén valónak számított, hogy valaki átengedje a feleségét egy stramm „csődörnek”, mint Bismarck mondaná, még akkor is, ha az illetőnek nem volt polgárjoga. Plutarkhosz egy helyütt megírta, hogy egy spártai nő a férjéhez utasította udvarlóját, aki ajánlataival üldözte, s ez — Schoemann szerint — még nagyobb erkölcsi szabadságra vall.⁴² A tényleges házasságtörés az, hogy az asszony a férjét a háta mögött megcsalja, éppen ezért hallatlan dolog is volt. A házi rabszolgaság viszont Spártában, legalábbis fénykorában, ismeretlen volt; a jobbágy helóták⁴³ külön laktak a földbirtokon, a spartiaták tehát kevésbé voltak kitéve annak a kísértésnek, hogy azok asszonyaival kikezdjenek. Hogy ilyen körülmények között a nőknek Spártában sokkal megbecsültebb helyzetük volt, mint a többi görögségnél, az nem is lehetett másképp. A görög nők közül a spártai asszonyok és az athéni hetérák legjobbjai az egyetlenek, akikről az ókoriak respektussal beszélnek, akiknek a kijelentéseit érdemesnek tartják feljegyezni.

Egészen más a helyzet az iónoknál, akikre Athén a jellemző. A leányok csak fonni, szőni és varrni tanultak, legfeljebb egy keveset még olvasni és írni. Ügyszólván be voltak zárva, csakis nőkkel érintkeztek. A női lakrész a ház egy elkülönített része volt, az emeleten vagy a hátsóépületben; férfiak, kivált idegenek oda nem egykönnyen jutottak be, és a nők ide húzódtak vissza, ha férfilátogató érkezett. A nők csak rabnő kíséretében léptek ki a házból; otthon a szó szoros értelmében őrizték őket; Arisztophanész írja, hogy a házasságtörők elriasztására molossziai vérebeket tartottak, és legalábbis az ázsiai városokban a nőkre eunuchok ügyeltek, akiket Khioszban már Hérodotosz idejében kereskedelmi célra gyártottak, mégpedig Wachsmuth szerint nem csupán barbárok számára.⁴⁴ Euripidész a nőt oikurémának, házgondozószernek (a szó semlegesnemű) nevezi, s az athéniak szemében a nő a gyermeknemzés ügyletén kívül nem is volt más: legfőbb házicseléd. A férfinak megvoltak a gimnasztikai gyakorlatai, a közéleti tanácskozásai, a nő mindebből ki volt zárva; a férfinak ezenkívül gyakran voltak rabnői, akikkel rendelkezhetett, és ott volt számára Athén virágkorában a kiterjedt és az állam által legalábbis pártfogolt prostitúció. Éppen e prostitúció alapzatán fejlődtek ki azok az egyedülálló görög női jellemek, akik szellemükkel és művészien képzett ízlésükkel éppúgy az antik nőiség általános színvonala fölé emelkednek, mint a spártai nők a jellemükkel. De hogy a nőnek előbb hetérává kellett válnia, hogy nő lehessen, ez a legszigorúbb ítélet az athéni családról.

Ez az athéni család lett az idők folyamán a mintakép, amelynek példájára nemcsak a többi iónok, hanem mindinkább a belország és a gyarmatok összes görögjei is kialakították házi viszonyaikat. De a görög nőknek minden elszigetelés és őrizet ellenére elég alkalmuk akadt arra, hogy férjüket megcsalják. A férfiaknak, akik szégyelltek volna valamiféle szerelmet elárulni feleségük iránt, az volt a mulatságuk, hogy mindenfajta szerelmeskedésekbe bonyolódtak a hetérákkal; de a nők lealázása megbosszulta magát a férfiakon és lealázta őket is, mígcsak bele nem süppedtek a fiúszerelem undokságába, és mint önmagukat, isteneiket is le nem alázták a Ganümédész-mítosszal.⁴⁵

Ez volt a monogámia eredete, amennyire nyomon tudjuk követni az ókor legcivilizáltabb és legmagasabban fejlett népénél. Korántsem az egyéni nemi szerelem gyümölcse volt, ahhoz nem volt a legcsekélyebb köze sem, hiszen a házasságok továbbra is előnyösség szempontjából kötött megállapodások voltak. Ez volt az első családforma, amely nem természeti, hanem gazdasági feltételeken alapult, tudniillik a magántulajdonnak az eredeti természetadta köztulajdon felett aratott győzelmén. A férfi uralma a családban és olyan gyermekek létrehozása, akik csak az övéi lehettek és hivatva voltak gazdagságát örökölni, — a görögök kereken kimondták, hogy ez a monogámia egyedüli és kizárólagos célja. Egyebekben a monogámia terhűkre volt, kötelesség volt az istenekkel, az állammal és saját őseikkel szemben, és hát e kötelességet teljesíteniök kellett. Athénban törvény írta elő nemcsak a nősülést, hanem az úgynevezett házassági kötelességek bizonyos minimumának teljesítését is.

A monogám házasság tehát semmiképpen sem a férfi és a nő megbéküléseként lép fel a történelemben, s még sokkal kevésbé ennek legmagasabbrendű formájaként. Ellenkezőleg, ügy lép fel, mint az egyik nem leigázása a másik által, mint a nemek egy olyan szembenállásának a proklamációja, amely az egész előtörténelem folyamán addig ismeretlen volt. Egy régi, 1846-ból származó kiadatlan kéziratban, melyet Marx és én írtunk, ezt találom:

„A munka első megosztása a férfi és nő közötti, gyermeknemzés céljából.”⁴⁶

És ehhez ma hozzátehetem: Az első osztályellentét, mely a történelemben fellép, egybeesik a férfi és a nő antagonizmusának a kifejlődésével a monogám házasságban, és az első osztályelnyomás a női nemnek a férfinem által történő elnyomásával. A monogám házasság nagy történelmi haladás volt, de a rabszolgaság és a magánvagyon mellett egyidejűleg megnyitja azt a máig is tartó korszakot, amelyben minden haladás egyúttal viszonylagos visszaesés is, amelyben egyesek java és fejlődése csak mások jaja és visszaszorítása árán érvényesül. A monogám házasság a civilizált társadalom sejtformája, amelyen már tanulmányozhatjuk az ebben a társadalomban teljesen kibontakozó ellentétek és ellentmondások természetét.

A nemi érintkezés régi viszonylagos szabadsága korántsem szűnt meg a párosházasság, vagy akár a monogám házasság győzelmével.

„A régi házassági rendszer, bár a punaluacsoportok fokozatos kiveszésével szűkebb határok közé szorult, még mindig körülvette a továbbfejlődő családot és egészen a civilizáció küszöbéig nyomon kísérte [...] végezetül a hetérizmus új formájába tűnt el, amely az embereket egészen a civilizációig követte s a családra még mindig ráveti sötét árnyékát.”⁴⁷

Hetérizmuson Morgan a férfiaknak férjezetlen nőkkel folytatott, a monogám házasság mellett fennálló házasságonkívüli nemi érintkezését érti, amely, mint ismeretes, a civilizáció egész időszaka alatt a legkülönbözőbb formákban virágzik és mindinkább nyílt prostitúcióvá válik. Ez a hetérizmus közvetlenül a csoportházasságból vezetődik le, abból az önátengedési áldozatból, amellyel a nők megváltották az erényességre való jogukat. A pénzért való odaadás kezdetben vallási aktus volt, a szerelem istennőjének templomában történt, s a pénz eredetileg a templom kincstárába folyt be. Az arméniai Anaitisz, a korinthoszi Aphrodité hieroduléi⁴⁸, éppúgy, mint Indiában a templomokban foglalkoztatott vallási táncosnők, az ún. bajadérok (a portugál bailadeira — táncosnő — szó eltorzított változata) voltak az első prostituáltak. Az önátengedést, amely eredetileg minden nő kötelessége volt, később az összes többiek helyettesei- ként egyedül ezek a papnők gyakorolták. Más népeknél a leányoknak a házasság előtt engedélyezett nemi szabadságból vezetődik le a heténzmus — tehát szintén a csoportházasság maradványa, csak más úton származott ránk. A tulajdonbeli különbözőségek kialakulásával, tehát már a barbárság felső fokán, a rabszolgamunka mellett szórványosan fellép a bérmunka is, és vele egyidőben, annak szükségszerű velejárójaként, a szabad nők iparszerű prostitúciója a rabszolganők kényszerű kiszolgáltatottsága mellett, így hát kétarcú az az örökség, amelyet a csoportházasság a civilizációra hagyott, mint ahogy kétarcú, kétszínű, meghasonlott, ellentétes mindaz, amit a civilizáció létrehoz: egyfelől a monogámia, másfelől a hetérizmus a legvégletesebb formájával, a prostitúcióval egyetemben. A hetérizmus éppen olyan társadalmi berendezkedés, mint akármelyik másik; folytatja a régi nemi szabadságot — a férfiak javára. A valóságban nemcsak tűrik, hanem kivált az uralkodó osztályok vidáman részt is vesznek benne, ám szólamokban elítélik. De a valóságban ez az elítélés korántsem sújtja a benne részes férfiakat, hanem csakis a nőket: ezeket megvetik és kitaszítják, hogy így ismét társadalmi alaptörvényként proklamálják a férfiak feltétlen uralmát a női nem felett.

Ezzel azonban magán a monogámián belül kifejlődik egy második ellentét. A létezését a hetérizmussal megszépítő férj mellett ott áll az elhanyagolt hitves. S az ellentétnek nem ragadható meg csak az egyik oldala a másik oldal nélkül, mint ahogy nincs a kezünkben az egész alma, miután a felét már megettük. Pedig úgy látszik, a férfiak így vélekedtek, míg asszonyaik jobb belátásra nem bírták őket. A monogám házassággal két állandó, azelőtt ismeretlen társadalmi jellemalak lép a színre: a nő állandó szeretője és a felszarvazott férj. A férfiak legyőzték a nőket, de a legyőzöttek nagylelkűen megkoronázták a győzteseket. A monogámia és a hetérizmus mellett a házasságtörés elkerülhetetlen társadalmi berendezkedéssé lett — elítélték, keményen büntették, de elnyomni nem tudták. A gyermekek biztos apasága továbbra is legfeljebb morális meggyőződésen nyugodott, és e megoldhatatlan ellentmondás megoldására a Code Napoléon 312. cikkelye kimondta: L’enfant conçu pendant le mariage a pour père le mari; a házasság alatt fogant gyermek apja — a férj. Ez a háromezeréves monogámia végső eredménye.

Így tehát a monogám család, azokban az esetekben, melyek történelmi keletkezésükhöz híven, világosan feltárják a férfiak kizárólagos uralma folytán kiütközött szembenállást férfi és nő között, kicsinyben képet ad ugyanazokról az ellentétekről és ellentmondásokról, amelyek között a civilizáció kezdete óta osztályokra bomlott társadalom mozog anélkül, hogy képes volna feloldani és leküzdeni őket. Itt természetesen csak a monogám házasságnak azokról az eseteiről beszélek, amelyekben a házasélet a valóságban az egész berendezkedés eredeti jellegének előírása szerint zajlik, de a nő fellázad a férfi uralma ellen. Hogy nem minden házasság így zajlik, azt ki sem tudja jobban a német nyárspolgárnál, aki otthon éppúgy nem tudja uralmát biztosítani, mint az államban, tehát joggal a felesége viseli a nadrágot, minthogy ő maga nem méltó rá. Viszont úgy hiszi, hogy magasan felette áll francia sorstársának, akivel — gyakrabban, mint ővele — ennél rosszabb is megesik.

A monogám család egyébként korántsem mindenütt és mindenkor jelentkezett abban a klasszikus merev formájában, amelyet a görögöknél öltött. A rómaiaknál, akik eljövendő világhódítókként, ha nem is olyan tisztán, de távolabbra láttak, mint a görögök, a nő szabadabb volt és jobban tisztelték. A római férfi úgy hitte, hogy feleségének élete és halála feletti hatalma a házastársi hűségért eléggé kezeskedik. Azonkívül a feleség itt éppenúgy önként felbonthatta a házasságot, mint a férj. De a legnagyobb haladást a monogám házasság fejlődésében határozottan a németeknek a történelembe való belépése hozta magával, mégpedig azért, mert náluk, alkalmasint szegénységük következtében, a monogámia úgy látszik még nem fejlődött ki teljesen a párosházasságból. Három, Tacitus említette körülményből következtetünk erre: Először is, bár a házasságot igencsak szentnek tartották — „beérik egy feleséggel, a nők őrzője az erényesség”⁴⁹ —, mégis többnejűség volt ez előkelők és törzsfők részére, ami tehát a párosházasságban élő amerikaiakéhoz hasonló állapot. Másodszor, az anyajogról az apajogra való átmenet bizonyára csak nem sokkal előbb ment végbe náluk, mert az anyai nagybácsi — az anyajog szerint legközelebbi férfi nemzetségrokon — még szinte közelebbi rokonnak számított, mint az apa, ami szintén megfelel az amerikai indiánok álláspontjának, akiknél Marx, mint gyakran mondotta, megtalálta a kulcsot saját őskorunk megértéséhez. Harmadszor pedig, a németeknél a nők nagy tiszteletben álltak és befolyásuk volt a közügyekre is, ami szöges ellentétben áll a monogám férfiuralommal. Szinte csupa olyan dolog, amelyben a németek megegyeznek a spártaiakkal, akik, mint láttuk, szintén nem haladták meg még teljesen a párosházasságot. A németek fellépésével tehát e tekintetben is egy egészen új elem jutott világuralomra. Az új monogámia, amely most a római világ romjain a népek keveredéséből kifejlődött, enyhébb formákba öltöztette a férfiuralmat és a nőknek legalábbis külsőleg sokkal megbecsültebb és szabadabb helyzetet biztosított, mint aminőt a klasszikus ókor valaha is ismert. Csak ez tette lehetővé, hogy a monogámiából — hol benne, hol mellette, hol ellene, mikor hogy — kifejlődhetett a legnagyobb erkölcsi haladás, amelyet neki köszönhetünk: a modern egyéni nemi szerelem, amely az egész korábbi világban ismeretlen volt.

Ám ez a haladás határozottan abból a körülményből fakadt, hogy a németek még pároscsaládban éltek és a nő ennek megfelelő helyzetét, amennyire lehetett, ráoltották a monogámiára, de korántsem a németek holmi mondabeli, csodálatos erkölcsi tisztaságú természeti adottságából, ami arra szorítkozik, hogy a párosházasság csakugyan nem mozog olyan rikító erkölcsi ellentétekben, mint a monogámia. Ellenkezőleg, vándorlásaik során a németek, különösen amikor délkeleten a fekete-tengeri sztyepp-nomádokkal kerültek kapcsolatba, erkölcsileg erősen lezüllöttek és ezektől a lovaglás művészetén kívül csúf természetellenes bűnöket is eltanultak, amint ezt Ammianus a taifalokról és Prokopiosz a herulokról kifejezetten tanúsítja.⁵⁰

De ha a monogámia valamennyi ismert családforma közül az egyetlen volt is, amely alatt a modern nemi szerelem kifejlődhetett, ez még nem jelenti azt, hogy a szerelem kizárólag vagy akár túlnyomóan a monogámiában, a házastársak kölcsönös szerelmeként fejlődött ki. A férfiuralom alatt álló szilárd monogám házasság egész természete kizárta ezt. Az összes történelmileg aktív, azaz az összes uralkodó osztályoknál a házasságkötés az maradt, ami a párosházasság óta volt: előnyösség szempontjából kötött alku, amelyet a szülők rendeztek el. A nemi szerelem mint szenvedély és mint minden embert (legalábbis az uralkodó osztályokban) megillető szenvedély, mint a nemi ösztön legmagasabb formája — s ez teszi éppen a sajátos jellegét — a történelemben először a középkori lovagi szerelem formájában jelent meg, ez pedig egyáltalán nem volt házastársi szerelem. Ellenkezőleg. Klasszikus alakjában, a provence-iaknál, duzzadó vitorlákkal a házasságtörésre vesz irányt, és költőik dicsőítik azt. A provence-i szerelmi költészet gyöngyei az albák, vagyis hajnali dalok. Ezek a dalok izzó színekkel ecsetelik, hogyan fekszik a lovag szép hölgyének — a más feleségének — ágyában, miközben kint az őr vigyáz és figyelmezteti, amint feldereng az első hajnalpirkadás (alba), hogy még észrevétlenül elillanhasson; az elválási jelenet alkotja aztán a költemény csúcspontját. Az északfranciák és a derék németek is átvették ezt a költészeti fajt a lovagi szerelem megfelelő módjával együtt, s a mi öreg Wolfram von Eschenbachunk is hátrahagyott erről a vonzó tárgyról három gyönyörűszép hajnali dalt, amelyeket jobban szeretek, mint a három hosszú hőskölteményét.

Napjaink polgári házasságkötése kétfajta. Katolikus országokban ma is a szülők gondoskodnak az ifjú polgárcsemete részére hozzáillő feleségről, s ennek következtében a monogámiában rejlő ellentmondás természetesen a legteljesebben kibontakozik: buja hetérizmus a férfi részéről, buja házasságtörés a nő részéről. A katolikus egyház bizonyára csak azért is törölte el a válást, mert meggyőződött arról, hogy a házasságtörés ellen éppúgy nincs orvosság, mint a halál ellen. Protestáns országokban viszont rendszerint megengedik a polgárcsemetének, hogy saját osztályából több-kevesebb szabadsággal válasszon magának feleséget, miáltal a házasságkötésnek bizonyos fokig szerelem szolgálhat alapul, s ezt illendőségből mindig előfeltételezik, ami meg is felel a protestáns álszenteskedésnek. A férfi itt lanyhábban űzi a hetérizmust és a nő házasságtörése is kevésbé szabályszerű. Minthogy azonban az emberek mindenfajta házasságban megmaradnak annak, amik a házasság előtt voltak, a protestáns országok polgárai pedig többnyire nyárspolgárok, ez a protestáns monogámia a legjobb esetek átlagában is csak ahhoz az ólmos unalmú házastársi közösséghez jut el, amelyet családi boldogságnak szokás nevezni. E kétféle házasulási módszer legjobb tükre a regény, a katolikus módszerre a francia, a protestánsra a német. A férfi mindkettőben „megkapja”: a németben a fiatalember a leányt, a franciában a férj a szarvait. Hogy a kettő közül melyik jár rosszabbul, az nem mindig tűnik ki. A francia burzsoá ezért éppúgy megborzad a német regény unalmától, mint a német nyárspolgár a francia regény „erkölcstelenségétől”. Ámbár legújabban, amióta „Berlin világvárossá válik”, a német regény is kezdi valamivel kevésbé félénken kolportálni az ott régóta jól ismert hetérizmust és házasságtörést.

A házasságot azonban mindkét esetben a részesek osztályhelyzete szabja meg, és ennyiben mindig előnyházasság. Ez az előnyházasság mindkét esetben elég gyakran átcsap a legvaskosabb prostitúcióba — olykor mindkét félnél, sokkal gyakrabban azonban a feleség részéről, aki csak abban különbözik a közönséges kurtizántól, hogy testét nem bérmunkás módjára darabmunkára adja bérbe, hanem egyszer s mindenkorra adja el rabszolgaságba. És minden előnyházasságra érvényes Fourier mondása:

„Mint ahogy a nyelvtanban a kettős tagadás állítást ad, a házassági morálban a kettős prostitúció erénynek számít.”⁵¹

A nemi szerelem csak az elnyomott osztályok, ma tehát a proletariátus körében lesz és lehet a nőhöz való viszonyban valóságos szabály — akár hivatalosan engedélyezett ez a viszony, akár nem. Itt azonban hiányzik a klasszikus monogámia minden alapzata is. Itt hiányzik mindaz a tulajdon, amelynek megőrzésére és átörökítésére a monogámiát és a férfiuralmat éppen létrehozták, és itt hiányzik ezzel együtt minden ösztönzés is a férfiuralom érvényesítésére. Mi több, hiányoznak ennek eszközei is; a polgári jog, amely a férfiuralmat védi, csak a birtokosokra és ezeknek a proletárokkal való érintkezésére áll fenn; pénzbe is kerül, és ezért szegénység okából nincs érvénye a munkásnak asszonyához való viszonyára. Itt egészen más személyi és társadalmi viszonyok döntenek. Es végképp amióta a nagyipar a nőt otthonából a munkapiacra és a gyárba vitte és elég gyakran a család kenyéradójává teszi, a proletárlakásban kicsúszott minden talaj a férfiuralom utolsó maradéka alól is — legfeljebb még abból a durvaságból maradt meg valami, amely a monogámia bevezetése óta kapott lábra a nőkkel szemben. Így hát a proletár családja már nem monogám a szó szoros értelmében, még ha legszenvedélyesebb szerelem és legszilárdabb hűség köti is össze a két felet, és ha történetesen egyházi és világi áldás szentesítette is kapcsolatukat. Ezért a monogámia örök kísérői, a hetérizmus és a házasságtörés is csaknem elenyésző szerepet játszanak itt; a nő a válás jogát ténylegesen visszaszerezte, és ha a házastársak nem tudnak összeférni, inkább szétválnak. Egyszóval a proletárházasság monogám a szó etimológiai értelmében, de korántsem az a szó történelmi értelmében.

Jogászaink persze azt állítják, hogy a törvényhozás haladása fokozódó mértékben alaptalanná teszi a nők minden panaszát. A modern civilizált törvényrendszerek egyre inkább elismerik, először is, hogy a házasság csak akkor érvényes, ha az mindkét fél által önkéntesen kötött szerződés, és másodszor, hogy a házasságban is mindkét fél egyenlő jogokkal és kötelességekkel áll egymással szemben. Ha pedig ezt a két követelményt következetesen érvényesítik, akkor a nők mindent megkaptak, amit csak kívánhatnak.

Ez a hamisítatlan jogászi érvelés pontosan ugyanolyan, mint az, amellyel a radikális republikánus burzsoá a proletárt leinti és elhallgattatja. A munkaszerződésnek a két fél által önkéntesen kötött megállapodásnak kell lennie. De önkéntesen kötött megállapodásnak számít, mihelyt a törvény a két felet papíron egyenlővé teszi. Ahhoz a hatalomhoz, amelyet a különböző osztályhelyzet az egyik félnek ad, ahhoz a nyomáshoz, amelyet a másik félre gyakorol — kettőjük valóságos gazdasági helyzetéhez —, ahhoz a törvénynek semmi köze. És a munkaszerződés tartama alatt is a két felet megintcsak egyenlő jogoknak kell megilletniök, hacsak az egyik vagy a másik kifejezetten le nem mondott róluk. Hogy a gazdasági tényállás a munkást rákényszeríti arra, hogy az egyenjogúságnak még a legcsekélyebb látszatáról is lemondjon, arról a törvény megint nem tehet.

A házasságra vonatkozólag a törvényt, még a leghaladottabbat is, teljességgel kielégíti a részeseknek önkéntességüket illető formális jegyzőkönyvi kijelentése. Sem a törvény, sem a jogász nem törődhetik azzal, hogy mi megy végbe a jogi kulisszák mögött, ahol a valóságos élet lejátszódik, hogy hogyan jön létre ez az önkéntesség. Pedig itt a legegyszerűbb jogösszehasonlítás megmutathatná a jogászoknak, hogy is állunk ezzel az önkéntességgel. Azokban az országokban, amelyekben a törvény a szülői vagyonból köteles részt biztosít a gyermekeknek, ahol tehát nem lehet őket az örökösödésből kirekeszteni — Németországban, a francia jogú országokban stb. —, a gyermekek a házasságkötésben a szülők beleegyezéséhez vannak kötve. Az angol jogú országokban, ahol a szülői beleegyezés nem törvényes kelléke a házasságkötésnek, a szülők teljesen szabadon végrendelkezhetnek vagyonukról, tetszésük szerint kirekeszthetik gyermekeiket az örökösödésből. Hogy ennek ellenére és éppen ezért a házasságkötés szabadsága azokban az osztályokban, amelyekben van mit örökölni, valójában egy hajszállal sem nagyobb Angliában és Amerikában, mint Franciaországban és Németországban, az igazán világos.

Nem áll jobban a dolog a férfi és nő egyenjogúságával a házasságban sem. A két nemnek korábbi társadalmi állapotokból örökölt jogi egyenlőtlensége nem oka, hanem okozata a nő gazdasági elnyomásának. A régi kommunisztikus háztartásban, amely sok házaspárt és azok gyermekeit foglalta magában, a nőkre bízott háztartásvezetés éppen olyan közügynek, olyan társadalmilag szükséges tevékenységnek számított, mint a férfiak által végzett táplálékszerzés. A patriarchális családdal és még inkább a monogám családdal ez megváltozott. A háztartás vezetése elvesztette közügy jellegét. Már nem tartozott a társadalomra. Magánszolgálattá vált; a nő első cseléddé lett, a társadalmi termelésben való részvételből kiszorult. Csak korunk nagyipara nyitotta meg újra a nő előtt — de csakis a proletárnő előtt — az utat a társadalmi termeléshez. Ám ezt olymódon tette, hogy ha a nő teljesíti kötelességeit a család magánszolgálatában, akkor kívül marad a köztermelésen és semmit sem kereshet; ha pedig részt vesz a köztevékenységben és önállóan akar keresni, képtelen családi kötelességeit teljesíteni. És amilyen a nő helyzete a gyárban, ugyanolyan minden foglalkozási ágban, akár az orvosi vagy az ügyvédi pályán is. A modern monogám család a nő nyílt vagy leplezett házi rabszolgaságán alapul, és a modern társadalom olyan tömeg, amely csupa monogám családokból tevődik össze, mint molekuláiból. Manapság az esetek nagy többségében a férfinak kell a keresőnek, a család kenyéradójának lennie, legalábbis a birtokos osztályokban, s ez olyan uralkodó helyzetbe juttatja, amelyben nem szorul jurisztikus extraelőjogokra. A családban a férfi a burzsoá, a nő képviseli a proletariátust. Az ipari világban azonban csak akkor domborodik majd ki teljes élességében a proletariátusra nehezedő gazdasági elnyomás sajátos jellege, amikor a tőkésosztály összes törvényi különelőjogait kiküszöbölték és a két osztály teljes jurisztikus egyenjogúsága létrejött; a demokratikus köztársaság nem szünteti meg a két osztály ellentétét, ellenkezőleg, csak megteremti azt a talajt, amelyen az ellentétet megharcolják. És ugyanígy annak az uralomnak a sajátságos jellege is, amelyet a férfi a modern családban a nő felett gyakorol, valamint mindkettőjük valóságos társadalmi egyenlősége létrehozásának szükségessége és módja csak akkor lép majd éles napvilágra, amikor a két nem már jurisztikusan tökéletesen egyenjogú lesz. Akkor majd megmutatkozik, hogy a nő felszabadításának első előfeltétele az, hogy az egész női nemet újra bevonják a köztevékenységbe, s ez viszont megköveteli, hogy kiküszöböljék a monogám családnak azt a tulajdonságát, hogy a társadalom gazdasági egységét alkotja.

A házasságnak eszerint három fő formáját ismerjük, amelyek nagyjában és egészében az emberi fejlődés három fő szakaszának felelnek meg. A vadságnak a csoportházasság, a barbárságnak a párosházasság, a civilizációnak a monogámia, kiegészítve házasságtöréssel és prostitúcióval. A párosházasság és a monogámia közé, a barbárság felső fokán, a férfiaknak a rabnők feletti parancsnoklása és a többnejűség ékelődik be.

Mint egész ismertetésünk bizonyítja, a haladás, mely ebben a sorrendiségben mutatkozik, ahhoz a sajátságossághoz kapcsolódik, hogy a nőktől a csoportházasságban élvezett nemi szabadságot mindinkább megvonják, a férfiaktól viszont nem. És csakugyan a férfiak számára a csoportházasság ténylegesen mind a mai napig fennáll. Ami a nőnél bűn és súlyos törvényes és társadalmi következményekkel jár, az a férfinál dicsőségnek számít vagy legrosszabb esetben is csak apró erkölcsi szeplőnek, amelyet örömest viselnek. De minél inkább átalakul korunkban az ősi hagyományú hetérizmus a tőkés árutermeléstől és minél inkább idomul hozzá, minél inkább válik leplezetlen prostitúcióvá, annál demoralizálóbb a hatása. Éspedig a férfiakat még sokkal jobban demoralizálja, mint a nőket. A prostitúció a nők közül csak azokat a szerencsétleneket süllyeszti le, akik áldozatául esnek, s ezeket is távolról sem olyan fokban, mint rendszerint hiszik. Ezzel szemben lealacsonyítja az egész férfivilág jellemét. Így jelesül a hosszantartó jegyesség tíz eset közül kilencben formális előiskolája a házassági hűtlenségnek.

Most azonban olyan társadalmi forradalmasodásnak megyünk elébe, amely a monogámia eddigi gazdasági alapzatait éppoly biztosan el fogja tüntetni, mint az azt kiegészítő prostitúcióét. A monogámia nagyobb vagyonoknak egy kézben — mégpedig férfi kezében — való koncentrálásából keletkezett és abból a szükségletből, hogy e vagyonokat ennek a férfinak a gyermekei örököljék, ne pedig máséi. Ehhez a nő monogámiájára volt szükség, a férfiéra nem, úgyhogy a nő e monogámiája egyáltalán nem állt útjában a férfi nyílt vagy leplezett poligámiájának. Ám az előttünk álló társadalmi forradalmasodás, amely a tartós, örökölhető vagyonoknak legalábbis az aránytalanul legeslegnagyobb részét — a termelési eszközöket — társadalmi tulajdonná változtatja majd, ezáltal az egész örökösödési gondot minimumra zsugorítja. Mivel mármost a monogámia gazdasági okokból keletkezett, el fog-e tűnni, ha ezek az okok eltűnnek?

Nem lenne jogosulatlan, ha azt válaszolnánk: olyannyira nem fog eltűnni, hogy éppenséggel csakis akkor fog igazán megvalósulni. Mert a termelési eszközöknek társadalmi tulajdonná változtatásával eltűnik a bérmunka, a proletariátus is, tehát az a szükségszerűség is, hogy a nők egy bizonyos — statisztikailag megállapítható — száma kénytelen magát pénzért áruba bocsátani. A prostitúció eltűnik, a monogámia pedig, ahelyett, hogy letűnnék, végre valósággá válik — a férfiak számára is.

A férfiak helyzete tehát mindenesetre nagyon megváltozik. De jelentős változáson megy át a nőké is, valamennyi nőé. A termelési eszközök köztulajdonba kerülésével a monogám család már nem gazdasági egysége a társadalomnak. A magánháztartás átváltozik társadalmi tevékenységgé. A gyermekek gondozása és nevelése közüggyé válik; a társadalom egyaránt gondoskodik minden gyermekről, akár házasságonbelüli, akár házasságonkívüli. Ezzel véget ér a „következményektől” való félelem, ez a leglényegesebb társadalmi — morális és gazdasági — mozzanat, amely ma egy leányt megakadályoz abban, hogy semmivel sem törődve odaadja magát a szeretett férfinak. Vajon nem lesz-e ez elég ok arra, hogy lassanként kialakuljon egy fesztelenebb nemi érintkezés, és ezzel együtt egy lazább közvélemény a szűzi tisztesség, és a női szégyen tekintetében is? És végül, nem azt láttuk-e, hogy a modern világban monogámia és prostitúció ellentétek ugyan, de elválaszthatatlan ellentétek, egyazon társadalmi állapot pólusai? Eltűnhetik-e a prostitúció úgy, hogy a monogámiát is magával ne rántsa a szakadékba?

Itt egy új mozzanat is működésbe lép, egy olyan mozzanat, amely a monogámia kialakulása idején legfeljebb csírájában volt meg: az egyéni nemi szerelem.

A középkort megelőzően egyéni nemi szerelemről nem lehetett szó. Magától értetődik, hogy a személyes szépség, meghitt ismeretség, összehangolt hajlamok stb. különböző nemű emberekben fel-felkeltették a nemi érintkezés vágyát, hogy sem a nőknek, sem a férfiaknak nem volt teljesen közömbös, kivel kerülnek ebbe a legintimebb viszonyba. De ez a mi szerelmünktől még végtelenül messze van. Az egész ókorban a szülők kötik a házasságokat a részesek helyett, ezek pedig nyugodtan beletörődnek. Az a kevéske házastársi szerelem, amit az ókor ismer, nem szubjektív hajlam, hanem objektív kötelesség, nem oka, hanem velejárója a házasságnak. Modern értelemben vett szerelmi viszonyok az ókorban csak a hivatalos társadalmon kívül fordulnak elő. Azok a pásztorok, akiknek szerelmi örömét és bánatát Theokritosz és Moszkhosz megéneklik, Longosz „Daphnisz és Khloé”-ja, valamennyien rabszolgák, akiknek nincsen részük az államban, a szabad polgár életszférájában. Nem számítva a rabszolgákat, szerelmi ügyeket csak a hanyatló régi világ bomlási termékeiként találunk, mégpedig olyan nőkkel, akik szintén kívül állnak a hivatalos társadalmon, hetérákkal, tehát idegenekkel vagy felszabadítottakkal: Athénban lehanyatlása előestéjén, Rómában a császárkorban. Szabad polgárok és polgárnők között szerelmi ügy legfeljebb mint házasságtörés fordult elő. És az ókor klasszikus szerelmi költője, az öreg Anakreón, olyannyira fütyült a mi értelmünkben vett nemi szerelemre, hogy még a szeretett lény nemére is fütyült.

A mi nemi szerelmünk lényegesen különbözik az ókoriak egyszerű nemi vágyától, az erósztól. Először is előfeltételezi a szeretett lény viszontszerelmét; a nő ennyiben egyenrangú a férfival, míg az ókori erósz esetében korántsem mindig kérdezték meg. Másodszor a nemi szerelemnek olyan fokú intenzitása és tartóssága van, hogy mindkét fél nagy, vagy éppen a legnagyobb szerencsétlenségnek tartja, ha nem lehetnek egymáséi vagy el kell válniuk; mindketten hajlandók sokat, még életüket is kockára tenni, hogy egymáséi lehessenek, ami az ókorban legfeljebb házasságtörés esetén fordult elő. És végül létrejön a nemi kapcsolat megítélésének új erkölcsi mércéje; most már nemcsak azt kérdik: házasságonbelüli vagy házasságonkívüli volt-e a kapcsolat, hanem azt is: szerelemből és viszontszerelemből fakadt-e vagy sem. Magától értetődik, hogy a feudális vagy polgári gyakorlatban ez az új mérce sem jár jobban, mint bármely más mércéje a morálnak — túlteszik magukat rajta. De azért rosszabbul sem jár. Ugyanúgy elismerik, mint a többit — elméletben, papíron. Ennél többet meg egyelőre nem is kívánhat.

Ahol az ókor nekifutamodásai abbamaradtak, ott kezdi elölről a nemi szerelmet a középkor: a házasságtörésnél. A hajnali dalokat feltaláló lovagi szerelmet már leírtuk. Ettől a szerelemtől, amelynek célja a házasságtörés, addig a szerelemig, amelynek célja a házasságalapítás, még hosszú az út, s a lovagság ezt sohasem járta végig. S még ha a léha latinoktól az erényes németekhez fordulunk is, a „Nibelungenlied“-ben azt látjuk, hogy bár Kriemhild titkon nem kevésbé szerelmes Siegfriedbe, mint Siegfried őbelé, mégis Gunther közlésére, hogy esküvel odaígérte egy lovagnak, akit nem nevez meg, egyszerűen ezt válaszolja:

„Kérned nem kell engem; úgy cselekszem mindig, amint parancsolod akit, uram, férjemül szánsz, azzal örömest eljegyzem magam.”

Eszébe sem jut, hogy szerelme itt egyáltalában számba jöhet. Gunther Brünhildért, Etzel Kriemhildért verseng anélkül, hogy valaha is látta volna; ugyanígy a „Gutrun“-ban⁵² irlandi Siegebant norvég Utéért, hegelingeni Hetei irlandi Hűdéért és végül morlandi Siegfried, ormaniai Hartmut és seelandi Herwig Gutrunért; és először itt fordul elő, hogy a nő önként dönt az utóbbi férfi mellett. A fiatal fejedelemnek rendszerint szülei keresnek menyasszonyt, ha még élnek, máskülönben a nagy hűbérurak tanácsa alapján maga keres, de a hűbérurak szava mindenkor nagy súllyal esik latba. Nem is lehet másként. A lovag, a báró vagy a fejedelem nősülése politikai aktus, alkalom a hatalom növelésére új szövetségek révén; a ház érdeke dönt, nem az egyed tetszése. Hogyan is kerülhetne hát a szerelem abba a helyzetbe, hogy övé legyen az utolsó szó a házasságkötésnél?

Nem más a helyzet a középkori városok céhpolgáránál. Éppen az őt védő kiváltságok, a körülzáradékolt céhrendtartások, azok a mesterkélt határvonalak, amelyek részint a többi céhtől, részint saját céhbeli társaitól, részint legényeitől és tanoncaitól törvényileg elválasztották, máris elég szűkre szabták azt a kört, amelyen belül hozzáillő feleséget kereshetett. S hogy ezek közül ki illett legjobban hozzá, azt e bonyolult rendszerben semmiképpen sem egyéni tetszése döntötte el, hanem a családi érdek.

Így hát az esetek aránytalan többségében a házasságkötés a középkor végéig az maradt, ami kezdettől fogva volt, olyan ügy, amelyben nem a részesek döntöttek. Kezdetben mindenki már születésekor házas volt — házas a más nembeliek egy egész csoportjával. A csoportházasság későbbi formáiban valószínűleg hasonló viszony forgott fenn, a csoport szűkült mindjobban össze. A párosházasságnál szabály, hogy az anyák állapodnak meg gyermekeik házasságában; itt is azokra az új rokoni kötelékekre való tekintettel döntenek, amelyek a fiatal pár helyzetét a nemzetségen és törzsön belül erősítik. S mikor azután a magántulajdonnák a köztulajdon fölé kerekedésével és az örökléshez fűződő érdekkel uralomra került az apajog és a monogámia, akkor lett a házasságkötés csak igazán függővé gazdasági tekintetektől.

A vásárlásos házasság formája eltűnik, maga a dolog azonban egyre fokozottabb mértékben valóra válik, úgyhogy nemcsak a nőnek, hanem a férfinak is ára van már — nem személyes tulajdonságaihoz, hanem birtokához mérten. Az uralkodó osztályok gyakorlatában elejétől fogva hallatlan dolog maradt, hogy a részesek kölcsönös vonzalma lehessen a minden másnál nyomósabb ok a házasságkötésben; ilyesmi legfeljebb a romantikában fordult elő, vagy — az elnyomott osztályoknál, ezek pedig nem számítottak.

Ez volt az az állapot, amelyet a tőkés termelés készentalált, amikor a nagy földrajzi felfedezések korától kezdve a világkereskedelem és a manufaktúra révén elindult a világuralom felé. Úgy vélné az ember, hogy a házasságkötésnek ez a módja kiválóan megfelelt a tőkés termelésnek, és így is volt. Ám — a világtörténelem iróniája kifürkészhetetlen — éppen a tőkés termelés ütötte a döntő rést rajta. Azzal, hogy minden dolgokat áruvá változtatott, felbomlasztott minden régről maradt, hagyományos viszonyt s az örökölt erkölcs, a történelmi jog helyébe az adásvételt, a „szabad” szerződést állította; ezért aztán H. S. Maine angol jogász azt hitte,⁵³ hogy hatalmas felfedezésre jutott, amikor kimondta, hogy az előző korszakokhoz képest egész haladásunk abban áll, hogy eljutottunk from status to contract, az átöröklötten hagyományos állapotoktól a szabad szerződés útján létrejött állapotokhoz, ami persze, már amennyi helytálló belőle, már a „Kommunista Kiáltvány”-ban is benne volt.⁵⁴

Szerződéskötéshez azonban olyan emberek kellenek, akik szabadon rendelkeznek személyükkel, cselekedeteikkel és birtokaikkal és egyenjogúan állnak egymással szemben. A tőkés termelésnek éppen az volt egyik fő dolga, hogy megteremtse ezeket a „szabad” és „egyenlő” embereket. Bár ez eleinte csak félig tudatos, ráadásul vallási köntösbe burkolt módon történt, a lutheri és kálvini reformáció óta már szilárdan elismert tétel volt az, hogy az ember csak akkor felelős teljes mértékben cselekedeteiért, ha azokat akaratának teljes szabadságában követte el, és hogy erkölcsi kötelesség ellenállást tanúsítani mindenféle erkölcstelen tettre való kényszerrel szemben. De hogyan csengett ez össze a házasságkötés eddigi gyakorlatával? A házasság polgári felfogás szerint szerződés, jogügylet volt, mégpedig valamennyi közül a legfontosabb, hiszen egy egész életre két ember teste és lelke felett rendelkezett. Formailag akkoriban önkéntesen kötötték ugyan; a részesek igenje nélkül nem ment a dolog. De mindenki nagyon is jól tudta, hogy született meg ez az igen, és kik voltak a házasság tulajdonképpeni megkötői. De ha minden más szerződésnél követelmény volt az elhatározás valóságos szabadsága, miért nem volt az itt is? Vajon annak a két fiatal embernek, akit összekerítettek, nem volt-e szintén joga arra, hogy szabadon rendelkezzék önmaga, teste és annak szervei felett? Hát nem hozta-e divatba a lovagság a nemi szerelmet, s a lovagi házasságtörő szerelemmel szemben nem a házastársi szerelem volt-e a szerelem igazi polgári formája? Ha viszont a házastársaknak kötelességük egymást szeretni, akkor nem kötelességük-e a szerelmeseknek, hogy egymással lépjenek házasságra és senki mással? A szerelmeseknek ez a joga nem előbbrevaló volt-e a szülők, rokonok, és egyéb hagyományos házasságüzérek és kerítők jogánál? Miután a szabad személyes vizsgálóravétel joga már zavartalanul betört az egyház és a vallás területére, hogyan torpanhatna meg az idősebb nemzedék azon tűrhetetlen igénye előtt, hogy a fiatalabbak teste, lelke, vagyona, boldogsága és boldogtalansága felett rendelkezzék?

E kérdéseknek fel kellett vetődniük egy olyan korban, amely minden régi társadalmi köteléket meglazított és minden átöröklött képzetet megingatott. A világ egy csapásra csaknem tízszeresére nőtt; egy félgömb egyik térnyolcada helyett most már az egész földgömb tárult a nyugat-európai emberek szeme elé, akik sietve igyekeztek a többi hét térnyolcadot is birtokba venni. És ahogy leomlottak a régi szűk honi korlátok, úgy omlottak le a középkori előírásos gondolkodásmód ezeréves korlátái is. Az ember testi és lelki szeme előtt végtelenül kitágult a látóhatár. Mit törődött a tiszteletreméltóság letéteményeseinek jóváhagyásával, mit törődött a nemzedékeken át öröklődő tisztes céhkiváltságokkal az a fiatalember, akit India kincsei, Mexikó és Potosí arany- és ezüstbányái csábítottak? A polgárság kóborlovag-korszaka volt ez; ennek is megvolt a maga romantikája és szerelmi rajongása, de polgári talajon és végső fokon polgári célokkal.

Így történt, hogy a feltörekvő polgárság, kivált a protestáns országokban, amelyekben a legerősebben rázkódtatták meg a fennálló rendet, a házasságra vonatkozóan is mindinkább elismerte a szerződéskötés szabadságát és a fent leírt módon keresztül is vitte. A házasság osztályházasság maradt, de az osztályon belül a részeseknek megadták a választás bizonyos fokú szabadságát. És papíron, a morális elméletben, valamint a költői ábrázolásban is, mindennél megdönthetetlenebbül állt a tétel, hogy erkölcstelen minden házasság, amely nem kölcsönös nemi szerelmen és nem a házasfelek valóban szabad megegyezésén nyugszik. Egyszóval a szerelmi házasságot emberi jognak proklamálták, mégpedig nemcsak droit de l’homme-nak [emberi jognak, a férfi jogának]], hanem kivételesen droit de la femme-nak [a nő jogának] is.

De ez az emberi jog egy pontban különbözött az összes többi úgynevezett emberi jogoktól. Míg ezek a gyakorlatban az uralkodó osztályra, a burzsoáziára korlátozódtak és az elnyomott osztályt, a proletariátust közvetlenül vagy közvetve megrövidítették bennük, itt ismét igazolódik a történelem iróniája. Az uralkodó osztályon továbbra is az ismert gazdasági befolyások uralkodnak és ezért valóban szabadon kötött házasság itt csak kivételképpen fordul elő, viszont az elnyomott osztályon belül, mint láttuk, ez a szabály.

A házasságkötés teljes szabadsága tehát csak akkor vihető általánosan keresztül, ha a tőkés termelésnek és az általa létrehozott tulajdonviszonyoknak a kiküszöbölése eltávolította mindazokat a gazdasági melléktekinteteket, amelyeknek most még oly hatalmas befolyásuk van a párválasztásra. Akkor éppenséggel nem marad más indíték, mint a kölcsönös vonzalom.

Minthogy a nemi szerelem természeténél fogva kizárólagos — habár ez a kizárólagosság manapság csak a nőben valósul meg teljességgel —, ezért a nemi szerelemre alapított házasság természeténél fogva monogám. Láttuk, mennyire igaza volt Bachofennak, amikor a csoportházasságtól a párosházassághoz vivő haladást túlnyomóan a nők művének tekintette; csak a párosházasságtól a monogámiához való továbbhaladás írható a férfiak számlájára; ez pedig történelmileg, lényegében a nők helyzetének rosszabbodásában és a férfiak hűtlenségének megkönnyítésében állt. Ha mármost azok a gazdasági tekintetek is elesnek, amelyek miatt a nők eltűrték a férfiak e szokásszerű hűtlenségét — a saját megélhetésük és még inkább gyermekeik jövője miatti gond —, akkor a nők ezzel elért egyenjogúsága minden eddigi tapasztalat szerint végtelenül nagyobb mértékben abba az irányba fog hatni, hogy a férfiak valóban monogámmá, semmint abba, hogy a nők polianderré váljanak.

De ami a monogámiáról egészen határozottan le fog hullani, az mindazon jellemvonása, amelyeknek bélyegét a tulajdonviszonyokból való származása nyomta rá, s ez elsősorban a férfi uralma, másodsorban a házasság felbonthatatlansága. A férfi uralma a házasságban egyszerűen gazdasági uralmának következménye és ezzel együtt magától megdől. A házasság felbonthatatlansága részben annak a gazdasági helyzetnek a következménye, amelyben a monogámia kialakult, részben egy olyan kor hagyománya, amelyben e gazdasági helyzetnek a monogámiával való összefüggését még nem igen értették meg és a dolgot vallási alapon el is túlozták. Ezt már ma is ezerszeresen áttörték. Ha csak a szerelemre alapított házasság erkölcsös, akkor csak az a házasság erkölcsös, amelyben a szerelem meg is maradt. Az egyéni nemi szerelem állapotában leiedzés időtartama azonban egyénenként nagyon különböző, kivált a férfiaknál, és a vonzalom pozitív véget érése vagy egy új szenvedélyes szerelem általi kiszorítása mindkét házasfélre, akárcsak a társadalomra nézve is jótéteménnyé teszi a válást. Csak éppen meg fogják kímélni az embereket attól, hogy feleslegesen át kelljen gázolniuk a válóper mocskán.

Amit tehát már manapság sejthetünk a nemi viszonyoknak a tőkés termelés előttünk álló elsöprése után kialakuló rendjéről, az túlnyomóan negatív jellegű, jobbára arra korlátozódik, ami eltűnik majd. De mi lép a helyébe? Ez majd eldől, amikor felnőtt egy új nemzedék: olyan férfiaké, akik soha életükben nem kerültek abba a helyzetbe, hogy a nő odaadását pénzzel vagy más társadalmi hatalmi eszközökkel megvásárolják, és olyan nőké, akik soha nem kerültek sem abba a helyzetbe, hogy a valódi szerelmen kívül bármiféle más tekintetből odaadják magukat egy férfinak, sem abba, hogy a gazdasági következményektől való félelmükben visszautasítsák azt, akit szeretnek. Ha ezek az emberek itt lesznek, kutyába sem veszik majd, hogy ma mit hiszünk arról, amit tenniük kellene; ők maguk fogják saját gyakorlatukat és ehhez mérten a mindegyik egyes ember gyakorlatát illető közvéleményüket kialakítani — punktum.

De térjünk vissza Morganhez, akitől jócskán eltávolodtunk. A civilizáció időszakában kifejlődött társadalmi intézmények történelmi vizsgálata már túlmegy könyvének keretein. A monogámia sorsa ebben a korszakban ezért csak egészen röviden foglalkoztatja. A monogám család továbbalakulásában is haladást lát, közeledést a nemek teljes egyenjogúsága felé, de látja azt is, hogy e célt még nem érték el.

Ám, mondja, „ha elismerjük azt a tényt, hogy a család négy egymást követő formán ment át és most az ötödikben van, felmerül a kérdés, tartós lehet-e ez a forma a jövőre nézve? Az egyedül lehetséges válasz az, hogy haladnia kell a társadalom haladásával, változnia a társadalom változásával, amint eddig is történt. A család a társadalmi rendszer teremtménye és ennek műveltségi állapotát tükrözi vissza. Minthogy a monogám család tökéletesedett a civilizáció kezdete óta, méghozzá igen észrevehetően a modern korban, ezért legalábbis sejthető, hogy további tökéletesedésre képes, mígcsak a két nem egyenlősége el nincs érve. Ha a távoli jövőben a monogám család nem lenne képes betölteni a társadalom igényeit, akkor lehetetlen előre megmondani, milyen természetű lesz az, amely követni fogja.”⁵⁵

¹ V. ö. MacLennan: „Primitive Marriage” és „Studies in Ancient History”; az utóbbi kötet a „Primitive Marriage”-et is tartalmazza. Engels a negyedik kiadás sajtó alá rendezése során az utóbbi munka 1886-ban megjelent új kiadását használta.
² Morgan: „Ancient Society”, 435. old.
³ V. ö. Bachofen: „Das Mutterrecht”.
⁴ Hogy Bachofen mennyire nem értette, mi az, amit felfedezett, jobbanmondva amire ráhibázott, azt bizonyítja azzal, hogy ezt az ősállapotot hetérizmusnak nevezi. A hetérizmus a görögöknél, amikor ezt a szót meghonosították, nőtlen vagy monogámiában élő férfiaknak férjezetlen nőkkel való érintkezését jelentette; ez mindig előfeltételezi a házasság egy meghatározott formáját, amelyen kívül ez az érintkezés végbemegy, s már a prostitúciónak legalább a lehetőségét magában foglalja. Más értelemben a szót soha nem is használták, és magam is, Morgannal együtt, ilyen értelemben használom. Bachofen rendkívül jelentős felfedezéseit mindenütt egészen a hihetetlenségig elmisztifikálja az a képzelődése, hogy férfi és nő történelmileg kialakult kapcsolatai az emberek mindenkori vallási képzeteiből erednek, nem pedig valóságos életviszonyaikból. — Engels jegyzete.
⁵ Giraud-Teulon: „Les origines du mariage et de la famille”, XV. old.
⁶ Letourreau: „L’évolution du mariage et de la famille”, 41. old.
⁷ Giraud-Teulon könyvének függelékében, 518. old.
⁸ Westermarck: „The History of Human Marriage”, 70—71. old.
⁹ Marx egy 1882 tavaszán írt levelében¹⁰ a legerősebb kifejezésekkel nyilatkozik az őskornak a Wagner-féle Níbelung-szövegben¹¹ uralkodó teljes meghamisításáról. „Ki hallott olyat, hogy fivér a nővérét mint jegyesét ölelte?”¹² Wagner e „kéjenc isteneinek”, akik szerelmi ügyeiket egészen modernül egy cseppnyi vérfertőzéssel teszik pikánsabbá, Marx így válaszol: „Az őskorban feleség volt a nővér, és ez volt erkölcsös." — (A negyedik kiadáshoz.) Egy francia barátom, aki Wagnernek nagy tisztelője, nem ért egyet ezzel a jegyzettel és megemlíti, hogy már a Wagnernek alapul szolgáló régebbi „Eddá”-ban¹³, az „Ögisdrekká”-ban¹⁴, Loki szemére veti Freyjának: „Az istenek előtt saját fivéredet ölelted.” A testvérházasságot tehát, mint mondja, már akkor elítélték. Az „Ögisdrekka” olyan kor kifejezője, amelyben a régi mítoszokba vetett hit teljesen megtört; tisztára lukianoszi gúnydal az istenekről. Ha abban Loki Mefisztóként ilyen szemrehányást tesz Freyjának, ez inkább Wagner ellen szól. Néhány sorral tovább Loki azt is mondja Niördhrnek: „Nővéreddel (ilyen) fiat nemzettél” (vidh systur thinni gaztu slikan mög). Niördhr ugyan nem áza, hanem vána,¹⁵ és az „Ynglinga Sagá”-ban¹⁶ azt mondja, hogy a vánák országában szokásos a testvérházasság, az ázáknál meg nem.¹⁷ Ez arra mutatna, hogy a vánák régibb istenek, mint az ázák. Niördhr mindenesetre az ázák között él mint velük egyenlő, és így az „Ögisdrekka” inkább amellett bizonyít, hogy a norvég istenmondák keletkezésének idején a testvérházasság, legalábbis istenek között, még nem keltett iszonyatot. Ha már menteni akarja valaki Wagnert, az „Edda” helyett talán inkább Goethét kellene idéznie, aki az istenről és a bajadérról szóló balladájában hasonló hibát követ el a nők vallási önátengedését illetően és ezt túlságos közelségbe hozza a modern prostitúcióhoz. - Engels jegyzete.
¹⁰ Marxnak ez a levele nem maradt fenn; a levelet Engels az 1884. ápr. 11-én Kautskyhoz írt levelében is említi.
¹¹ A „Nibelungenlied” középfelnémet hősi eposz. Ma ismeretes formáját valószínűleg a XIII. század elején nyerte. Első része germán mitológiai elemek feldolgozása: a sárkányölő Siegfried története, a Nibelungok (törpék nemzetsége) kincsének megszerzése, Siegfried házassága a burgund Kriemhilddel. A második rész Kriemhild Attilával kötött házasságát és Siegfried haláláért a burgundokon állott véres bosszúját beszéli el.
R. Wagner a „Ring der Nibelungen” [A Nibelung gyűrűje] c. operatrilógiájához szövegkönyvvé dolgozta át a Nibelungenlied számos részletét.
¹² R. Wagner: „Die Walküre”, II. felv.
¹³ Az „Edda” skandináv mitikus és mondai tárgyú dalok gyűjteménye; a XIII. századból származó kéziratot 1643-ban fedezte fel Brynjólfur Sveinsson izlandi püspök; ez a „régebbi Edda” vagy „verses Edda”. Fennmaradt továbbá egy értekezés a szkáldok költészetéről, amelyet a XIII. század elején Snorri Sturluson költő és krónikás állított össze, ez az „újabb Edda”. Az „Edda” dalai bemutatják az északi germán társadalmat a nemzetségi rend felbomlásának és a népvándorlásnak a korában; a germán mítoszok és hősmondák témáit dolgozzák fel.
¹⁴ Az „Ögisdrekka” vagy „Lokasenna” („Loki perpatvara”) a „verses Edda” egyik éneke. A germán mítosz szerint a tengeristen egyszer nagyszerű lakomát rendezett az isteneknek, amelyen Loki isten általános perpatvarba került istentársaival.
Az idézet a 32. és a 36. strófából való.
¹⁵ Ázák és vánák — isten-nemzetségek a skandináv mitológiában.
¹⁶ Az „Ynglinga Saga” félig mitikus, félig történeti elbeszélés; Snorri Sturluson izlandi költő „Heimskringla” с., a XIII. sz. első felében keletkezett művének első darabja.
¹⁷ „Ynglinga Saga”, 4. fej.
¹⁸ Morgan: „Ancient Society”, 425. old.
¹⁹ Annak a különbségnélküli nemi érintkezésnek, az úgynevezett „fertőnemzésnek“ a nyomai, amelyeket Bachofen vélt fellelni,²⁰ — ez most már nem vonható kétségbe — a csoportházassághoz vezetnek vissza. „Ha Bachofen ezeket a punaluaházasságokat »törvénynélkülinek« tartja, azon időszak embere viszont a közelebbi és távolabbi apai vagy anyai unokatestvérek mai házasságainak legtöbbjét tartaná vérfertőzőnek, tudniillik vérszerinti testvérek közötti házasságnak.” (Marx) — Engels jegyzete.
²⁰ V. ö. Bachofen: „Das Mutterrecht”, XXIII., 385. old. stb.
²¹ Caesar: „Commentarii de bello Gallico”, V. könyv 14. fej.
²² Ausztráliai osztályrendszer — a legtöbb ausztráliai bennszülött törzs két vagy négy házassági osztályra oszlott; valamely osztály férfitagjai csak egy meghatározott másik osztály nőtagjaival léphettek házasságra és további szabályok határozták meg a házasságból született gyermekek osztályhoztartozását; v. ö. még alább.
²³ Morgan: „Systems of Consanguinity and Affinity”.
²⁴ V. ö. L. Fison és A. W. Howitt: „Kamilaroi and Kurnai”.
²⁵ Morgan: „Ancient Society”, 459. old.
²⁶ Idézi Morgan: „Ancient Society”, 455. old. A. Wright levelének teljes szövegét közzétette az „American Anthropologist” c. amerikai folyóirat, Menasha (Wisconsin), 1933. évi 1. száma, 138—140. old. (A folyóiratban a levél keltezése 1874. máj. 19., szemben Morgan 1873-as keltezésével.)
²⁷ Bancroft: „The Native Races of the Pacific States of North America”, I. köt. 352—353. old.
²⁸ Szaturnáliák — hétnapos örömünnep, amelyet Saturnus isten tiszteletére ültek az ókori Rómában; különösen a rabszolgák ünnepe volt, akiket ilyenkor megajándékoztak, asztalhoz ültettek, sőt kiszolgáltak. A szaturnáliák idején korlátozatlan nemi érintkezés volt.
²⁹ A katalóniai parasztfelkelés után V. Ferdinánd közvetítőként lépett fel a parasztság és a nemesség között; a parasztoknak bizonyos engedményeket tettek, a király 1486. ápr. 21-i guadeloupei döntése kimondta a jobbágyság megváltásos megszüntetését és a „visszás szokások” (első éj joga, házasulandóktól kikövetelt ajándékok stb.) tilalmát.
³⁰ Morgan: „Ancient Society”, 465-466. old.
³¹ Uo., 470. old.
³² V. ö. Kovalevszkij: „Pervobitnoje pravo”, I. közlemény. Moszkva 1886, valamint az általa felhasznált forrásokat, elsősorban Orhanszkij (1875) és Jefimenko (1878) publikációit.
³³ Jaroszlav „Pravdá”-jának nevezik a „Russzkaja pravda” — XI-XII. sz.-ban keletkezett orosz törvénygyűjtemény — legkorábbi változatának első részét.
³⁴ Dalmát törvények — a XV - XVII. sz.-ban a dalmáciai Poljicában hatályos törvények gyűjteménye.
³⁵ Heusler: „Institutionen des deutschen Privatrechts”, II. köt. 271. old.
³⁶ Nearkhoszt idézi Sztrabón: „Geógraphia”, XV. könyv I. fej.
³⁷ Calpullis — házközösség-féle a mexikói indiánoknál a spanyol hódítás idején; egy-egy ilyen szervezet tagjait közös leszármazás fűzte össze és közösen birtokolták földjüket, melyet sem elidegeníteni, sem örökösök között felosztani nem lehetett.
³⁸ Zurita munkáját „Rapport sur les différentes classes de chefs de la Nouvelle-Espagne etc." címmel első ízben közzétette Ternaux-Compans: „Voyages, relations et mémoires originaux pour servir à l’histoire de la découverte de l’Amérique”, XI. köt. 50—64. old.
³⁹ Cunow: „Die altperuanischen Dorf- und Markgenossenschaften”; „Das Ausland”, 1890. okt. 20., 27., nov. 3. — „Das Ausland. Überschau der neuesten Forschungen auf dem Gebiete der Natur-, Erd- und Völkerkunde” — német újság; 1828-tól 1893-ig jelent meg, 1873-tól Stuttgartban; kezdetben napi-, majd 1853-tól hetilap.
⁴⁰ V. ö. Code Napoléon, 230. cikkely.
⁴¹ V. ö. „Odüsszeia”, I. ének 356—359. sor:

⁴² Schoemann: „Griechische Altertümer", I. köt. 268. old.
⁴³ Helóták (helótészek, heilótészek, heilószok) — Dél-Peloponnészosznak a bevándorolt spártaiak (spartiaták) által leigázott őslakói. A helóták állami rabszolgák voltak; tartoztak a földeket megművelni és a termés felét beszolgáltatni. Gyakori felkeléseiket a rabszolgatartók vérbe fojtották, sőt a felkelések megelőzésére és a spártai ifjaknak öldöklési gyakorlatul évenként rendszeresen mészárlást rendeztek soraikban.
⁴⁴ Wachsmuth: „Hellenische Altertumskunde”, II. rész II., 77. old.
⁴⁵ Ganümédész — Trosz király fia, mindenek között a legszebb ifjú, kit Zeusz elragadott a földről és örök élettel felruházván pohárnokává tette.
⁴⁶ V. ö. Marx és Engels: „A német ideológia”
⁴⁷ Morgan: „Ancient Society”, 504. old.
⁴⁸ Hierodulék — templomi rabnők az ókori Görögországban és a görög kolóniákon; sok helyütt, elsősorban a kisázsiai városokban és Korinthoszban, a templomi prostitúciót szolgálták.
⁴⁹ Tacitus: „De origine et situ Germanorum”, 18—19. fej.
⁵⁰ V. ö. Ammianus: „Res gestae”, és Prokopiosz: „Hai kath’ hauton hisztoriai”.
⁵¹ V. ö. Fourier: „Théorie de l’unité universelle”; „Oeuvres complètes”, IV. köt. 120. old.
⁵² „Gutrun” („Gudrun”, „Kudrun”) — középfelnémet hősi eposz. Ősi északi germán mondák alapján 1240 táján Ausztriában keletkezett. Egyetlen, jóval későbbi írásbafoglalását 1817-ben találták meg.
⁵³ Maine: „Ancient Law”, 170. old.
⁵⁴ Marx és Engels: „A Kommunista Párt kiáltványa”, 1. fej.
⁵⁵ Morgan: „Ancient Society”, 491—492. old.

Következő rész: III. Az irokéz nemzetség

Tartalomjegyzék