1. Az otthon és az iskola
2. Jenny von Westphalen
Karl Heinrich Marx 1818. május 5-én született Trierben. Őseiről keveset tudunk, mert a Rajna vidéki anyakönyvekben a századforduló körüli háborús események nagy zűrzavart és pusztítást okoztak. Gondoljunk csak arra, hogy Heinrich Heine születési éve fölött még a mai napig is vitatkoznak!
Karl Marx tekintetében persze ennyire rosszul nem állunk, hiszen nyugodtabb időben született. Mégis, amikor ötven évvel ezelőtt apjának egyik nővére érvénytelen végrendelet hátrahagyásával meghalt, a bíróság hasztalan fáradozott, hogy a törvényes örökösök kitudására az elhunyt szüleinek — tehát Marx nagyszüleinek — születési és halálozási idejét megállapítsa.
A nagyapát Marx Levinek hívták, de később már csak Marxnak nevezte magát, rabbi volt Trierben, s állítólag 1798-ban halt meg; annyi mindenesetre bizonyos, hogy 1810-ben már nem élt. Felesége, született Eva Moses 1810-ben még élt, és állítólag 1825-ben halt meg.
Házasságukból számos gyermek származott, akik közül ketten, Samuel és Hirschel tudományos pályára léptek. Samuel mint rabbi Trierben apjának utóda lett, Moses nevű fia pedig rabbijelöltként a sziléziai Gleiwitzbe vetődött. Samuel 1781-ben született, és 1829-ben halt meg. Hirschel, Karl Marx apja 1782-ben született. Jogi tanulmányokat folytatott, ügyvéd, majd igazságügyi tanácsos lett Trierben; 1824-ben Heinrich Marx néven megkeresztelkedett1, és 1838-ban halt meg. Felesége, Henriette Pressburg, holland zsidó nő volt, akinek ősei közül, mint azt unokájától, Eleanor Marxtól tudjuk, évszázadokon keresztül számos rabbi került ki. Marx anyja 1863-ban halt meg. Marx szülei is népes családot hagytak hátra, de az említett örökségi ügy rendezésekor, amelynek aktáiból ezeket a származási adatokat vesszük, már csak négy gyermekük élt, Karl Marx és három nővére: Sophie, Schmalhausen maastrichti ügyvéd özvegye, Emilie, Conrady trieri mérnök felesége és Luise, Juta fokvárosi kereskedő felesége.
Karl Marx szüleinek házassága rendkívül boldog volt, és nekik meg legidősebb nővérének, Sophie-nak köszönhette derűs és gondtalan ifjúságát. Az apában fiának „nagyszerű természetes adottságai” azt a reményt ébresztették, hogy ezek majdan az emberiség javára fognak szolgálni, az anya pedig a szerencse fiának nevezte, akinek minden sikerül. De Karl Marx nem volt sem az anyja fia, mint Goethe, sem az apjáé, mint Lessing és Schiller. Édesanyja gyöngéden szerette férjét és gyermekeit, de egészen elmerült a békés házimunkában; élete végéig sem beszélt tökéletesen németül, nem vett részt fiának szellemi küzdelmeiben, s legfeljebb azon bánkódott, mi is lehetett volna az ő Karljából, ha helyesen választja meg élete útját. Úgy látszik, hogy Karl Marx későbbi éveiben közelebbi kapcsolatban állott anyai ágú holland rokonaival, nevezetesen bizonyos Philips „bácsival”; erről a „pompás öreg fiúról”, aki őt az élet bajai közepette is segítette, több ízben nagy rokonszenvvel emlékezik meg.
Ámde az apa is olykor-olykor titkos félelemmel szemlélte a kedvenc fiában lakozó „démont”, jóllehet néhány nappal Karl huszadik születésnapja után már meg is halt. Őt nem az a kicsinyes és aggodalmas gond gyötörte, mint a családanyát, hogy szerencsésen boldogul-e fia az életben, hanem egy olyan gránitkemény jellemnek a bizonytalan megsejtése, amely a maga puha lényétől annyira különbözött. Heinrich Marxnak mint zsidónak, mint rajna-vidékinek és mint jogtudósnak háromszorosan is vértezve kellett volna lennie a kelet-elbai porosz junkerek minden varázsa ellen — s ő mégis porosz hazafi volt, mégpedig nem abban a színtelen és unalmas értelemben, amilyen csengése e szónak ma van, hanem olyanféle porosz hazafi, mint Waldeck és Ziegler, akiket az idősebbek közülünk még ismertek: olyan ember, akit áthatott a polgári műveltség s jóhiszeműen bízott a Nagy Frigyes-i fölvilágosodásban; olyan „ideológus”, aminőket Napóleon nem alaptalanul gyűlölt. Amit Napóleon „az ideológia hóbortos megnyilvánulásának” nevezett, az szította Marx apjában a gyűlöletet a hódító ellen, holott az a Rajna vidéki zsidóknak megadta a polgári egyenjogúságot, a rajnai tartományoknak pedig a Code Napoléont — féltve őrzött, de az óporosz reakció részéről állandóan veszélyeztetett kincsüket.
A porosz monarchia „géniuszában” való hitét nem ingatta meg az sem, hogy a porosz kormány állítólag kényszerítette, hogy hivatala kedvéért vallást változtasson. Ezt beavatottak ismételten hangoztatták, nyilván azért, hogy ezzel igazolják vagy legalábbis mentegessék azt, ami sem igazolásra, de még csak mentegetésre sem szorul. Még tisztán vallási szempontból sem volt már semmi keresnivalója a zsinagógában az olyan embernek, aki Locke, Leibniz és Lessing nyomán „az Istenben való tiszta hitet” vallotta; az ilyen ember még leginkább a porosz állami egyházban találhatott menedéket, ahol akkor türelmes racionalizmus, úgynevezett észvallás uralkodott, mely még az 1819. évi cenzúrarendeleten is nyomot hagyott.
Ámde abban a korban a zsidóságból való kiválás nemcsak vallási, hanem egyben — és elsősorban — társadalmi emancipáció is volt. Nagy gondolkodóink és költőink dicső szellemi tevékenységében a zsidóság nem vett részt. A Moses Mendelssohn által gyújtott szerény fény eredménytelenül próbálta megvilágítani „nemzetének” az utat a német szellemi élet birodalmába. Amikor pedig ugyanazokban az években, amelyekben Heinrich Marx megkeresztelkedett, több berlini zsidó fiatalember megint zászlajára írta Mendelssohn törekvéseit, ezek ugyanúgy kudarcot vallottak; jóllehet olyanok voltak köztük, mint Eduard Gans és Heinrich Heine. Gans, aki ennek a hajócskának a kormányosa volt, éppen legelsőnek vonta be a lobogót, és megkeresztelkedett; s bár Heine akkor durván szidalmazta Gansot, mondván: „tegnap még hős, ma gazember”, nemsokára maga is kénytelen volt megváltani „az európai kultúrába való belépőjegyet”. Mindketten történelmi részesei lettek a század német szellemi életének, míg ellenben azoknak a társaiknak a neve, akik náluknál hívebbek maradtak a zsidósághoz, elmerült az ismeretlenség és a feledés homályában.
Ezek szerint a keresztény vallásra való áttérés a szabadgondolkodású zsidók számára hosszú évtizedeken keresztül kulturális haladás volt. S így kell felfogni azt is, hogy Heinrich Marx családjával együtt 1824-ben vallást változtatott. Lehetséges, hogy ezt külső körülmények is befolyásolták — nem ugyan magát a megkeresztelkedés tényét, hanem ennek időpontját. A zsidó földspekuláció, amely a húszas években, a mezőgazdasági válság kapcsán igen nagy arányokat öltött, a Rajna vidékén is fellobbantotta a zsidógyűlöletet, s egy olyan feddhetetlen becsületű embernek, mint az öreg Marxnak, nem volt kötelessége, sem pedig — gyermekeire való tekintettel — joga ezt elszenvedni. Az is lehet, hogy édesanyjának körülbelül abban az időben bekövetkezett halála felszabadította az iránta való kegyelet érzése alól, ami ugyanis megfelelne jellemének. De talán annak a körülménynek is volt szerepe, hogy legidősebb fia éppen akkor jutott iskolaköteles korba.
De akárhogy is történt a dolog, az kétségtelen, hogy Heinrich Marx eljutott a szabad, emberi műveltségnek arra a fokára, amely felszabadította mindenfajta zsidó elfogultság alól, és ezt a szabad felfogást értékes örökségként hagyta fiára, Karlra. A fiatal diáknak írt, valóban nagyszámú leveleiben nyoma sincs a zsidó modornak vagy modortalanságnak, a leveleket régimódi, szentimentális-terjengős hangon, még a tizennyolcadik század levélstílusában írta, amikor az igazi német rajongott, ha szeretett, s dohogott, ha haragudott. Ezekben a levelekben minden nyárspolgári korlátoltság nélkül, készséggel beleéli magát fiának szellemi érdeklődésébe, de határozott, s teljesen jogos ellenszenvet tanúsít azellen, hogy fia „közönséges fűzfapoéta” akarjon lenni. Jóllehet sokat ábrándozik és áradozik Karl fiának jövőjéről, de azért „a kifakult hajú s kissé hajlott kedélyű” öregúr csak nem tud attól az aggodalomtól megszabadulni, hogy vajon fiának szíve arányban áll-e eszével, van-e szívében hely földönjáró, de gyengédebb érzelmek számára, amelyek az embernek ebben a siralomvölgyben annyi vigaszt nyújtanak.
Az ő szempontjából kételyei nagyon is jogosultak voltak; az az igazi szeretet, amellyel „szívének legmélyébe” zárta fiát, nem vakká, hanem ellenkezőleg, látnokká tette. De ahogy az ember cselekedetei végső következményeit sohasem tekintheti át, úgy Heinrich Marx sem gondolt, s nem is gondolhatott arra, hogy a fiának értékes útravalóul adott dús polgári műveltség éppenséggel elősegítette annak a „démonnak” a felszabadítását, amelyről nem tudta, hogy „mennyei-e” vagy „fausti”. Mennyi mindent küzdött le Karl Marx már a szülői házban játszva, ami Heinének vagy Lassallenak első és legkomolyabb életküzdelmeibe került, olyan küzdelmekbe, amelyeknek sebei egyiküknél sem hegedtek be teljesen soha.
Azt, hogy az iskolától mit kapott a serdülő fiú, kevésbé tudjuk. Karl Marx sohasem beszélt iskolatársairól, s ezek sem tesznek róla sehol említést. Szülővárosának gimnáziumát elég korán elvégezte; érettségi bizonyítványa 1835. augusztus 25-én2 kelt. E bizonyítvány a szokásos módon sok szerencsét kíván az életre a nagyreményű ifjúnak, és sablonosán értékeli az egyes tantárgyakban elért eredményeket. Kiemeli azonban, hogy Karl Marxnak több ízben sikerült lefordítania és megmagyaráznia a régi klasszikusokból a nehezebb részeket is, különösen olyanokat, amelyeknél nem annyira a nyelv sajátosságában rejlett a nehézség, hanem magában a tárgyban és annak gondolati összefüggéseiben; latin dolgozata nagy gondolatgazdagságot, a tárgyba való elmélyedést árul el, de több helyen túl van terhelve oda nem tartozó dolgokkal.
A tulajdonképpeni vizsgán nemigen boldogult a hittannal, de a történelem sem ment jól. A német dolgozatában azonban volt egy olyan gondolat, amelyet a vizsgáztató tanárok már „érdekesnek” találtak, s amely persze még érdekesebb a mi számunkra. A feladat témája ez volt: „Egy ifjú gondolatai pályaválasztás előtt.” A bírálat szerint a dolgozat kitűnik a gondolatok gazdagságával, a beosztás tervszerűségével, de a hallgató itt is beleesik szokott hibájába: túlságosan keresi a ritka, képekben dús kifejezésmódot. Ezután pedig szó szerint kiemeli a következő mondatot a dolgozatból:
„Nem mindig pályázhatunk arra az állásra, melyre hivatottnak érezzük magunkat. Társadalmi viszonyaink mindig bizonyos mértékig már elkezdődtek, mielőtt még módunkban lenne megszabni őket” (lásd Walther Victor: Marx Károly élete, 24. old.).
Így villant fel először az ifjúban az a gondolat, amelynek sokrétű kifejtése majdan a férfi halhatatlan érdemévé lesz.
Karl Marx 1835 őszén a bonni egyetemre ment, s itt egy évet töltött, valószínűleg nem is annyira a jogtudomány tanulmányozása kedvéért, mint inkább csak azért, hogy „egyetemre járjon”.
Erről az időről sincs semmi közvetlen adatunk, de abból, amit az apa levelei tükröznek, az látszik, hogy a fiatal vér itt egy kicsit kiforrta magát. „Vad tombolásról” az öregúr csak későbben, egy nagyon haragos órában írt; abban az időben csupán a „Karl-féle összefüggéstelen, eredmény nélküli számlák” miatt panaszkodott, s ezekkel a számlákkal a pénz klasszikus teoretikusa később is mindig hadilábon állt.
A víg bonni év után csupán egy lángeszű ifjú diákcsínyének tűnt, hogy Karl Marx tizennyolc éves fejjel eljegyezte egyik gyermekkori játszótársát, bizalmas barátnőjét Sophie nővérének, aki a fiatal szívek útját egyengette. Valójában azonban ez volt az első és a legszebb győzelem, amit ez a született uralkodó az emberek felett aratott; győzelem, amit saját apja is egészen „érthetetlennek” tartott mindaddig, amíg elő nem segítette a megértést az a fel- fedezés, hogy a menyasszonyban is van „valami zseniális” s olyan áldozatokat tud hozni, amelyekre mindennapi leányok képtelenek lennének.
Jenny von Westphalen tényleg nemcsak rendkívül szép volt, hanem rendkívüli szellem s rendkívüli jellem is. Jóllehet négy évvel idősebb Karl Marxnál, mégiscsak alig múlt húsz éves; fiatal szépségének teljes fényében ragyogott, nagyon ünnepelték, sokan körülrajongták, és mint magasállású tisztviselő leánya, biztos lehetett fényes jövőjében. Mindezeket a kilátásokat feláldozta „egy veszedelmes és bizonytalan jövőért” — vélte az öreg Marx, aki időnként úgy látta, mintha a lányban is lappangana ugyanaz a megsejtés, ugyanaz a súlyos félelem, amely őt nyugtalanította. De olyan biztos volt ebben az „angyali leányban”, ebben a „varázslónőben”, hogy fiának is fogadkozott, menyasszonya még egy királyfi kedvéért sem hagyja el.
A jövő sokkal veszélyesebbnek és bizonytalanabbnak mutatkozott Heinrich Marx legszorongásosabb álmainál is, de Jenny von Westphalen, akinek ifjúkori arcképéről a gyermeteg báj sugárzik, egy hősnő hajthatatlan bátorságával tartott ki a legborzasztóbb kínok s szenvedések között is életpárja mellett. S itt nem annyira arról van szó, hogy hétköznapi, háziasszonyi értelemben könnyítette volna meg neki élete nehéz terhét — hiszen Jenny, a szerencse elkényeztetett gyermeke, a mindennapi élet apró kellemetlenségeivel nem mindig tudott úgy megbirkózni, mint egy sorsedzett proletárasszony —, hanem abban a magasabb értelemben, ahogyan férjének élete művét felfogta, s egyenrangú társává lett. Minden leveléből — és sok ilyen levél maradt ránk — az igazi nőiesség árad; Goethe tollára méltó természete egyaránt igaz volt lelkének minden hangulatában, a derűs napok bájos csevegése közben csakúgy, mint Niobé tragikus fájdalmában, amikor egy gyermekét a nyomor elragadta, s még szerény sírt sem tudott neki ásatni. Szépsége Karl Marx büszkesége volt, s 1863-ban, amikor sorsukat már közel egy emberöltő kovácsolta össze, ezt írja neki Trierből, ahová édesanyja temetése miatt ment:
„Naponta elzarándokoltam a régi Westphalen-házhoz (a Római utcában), amely jobban érdekelt, mint az összes római régiségek, mert boldog ifjúkoromra emlékeztetett, s egykor az én legdrágább kincsemet rejtette. Azonkívül naponta lépten-nyomon megkérdezik tőlem, mi van Trier quondam [egykori] »legszebb lányával«, mi van a »bálkirálynővel«. Átkozottul kellemes egy férfi számára, ha felesége egy egész város fantáziájában ilyen »elvarázsolt hercegnőként él tovább” (lásd Luise Dornemann: Jenny Marx, 19—20. old.).
S Marx közvetlenül halála előtt is, noha mi sem állt tőle távolabb, mint a szentimentalitás, fájdalmasan megrázó hangon beszélt életének legszebb osztályrészéről, amelyet a sors felesége által juttatott neki.
A fiatalok eljegyezték egymást, egyelőre a lány szüleinek megkérdezése nélkül, ami a lelkiismeretes öreg Marxot meglehetősen nyugtalanította. Nem sokkal később azonban ők is beleegyeztek a házasságba. Ludwig von Westphalen titkos kormánytanácsos — neve és címe ellenére — nem tartozott sem a kelet-elbai junkerekhez, sem az óporosz bürokratákhoz. Apja az a Philipp Westphalen volt, akit a hadtörténelem legsajátságosabb alakjai közé számítanak. Polgári, bizalmas titkára volt Ferdinand braunschweigi hercegnek, aki a hétéves háborúban angol zsoldból pénzelt, tarkabarkán összetoborzott sereg élén sikeresen védte meg Németország nyugati részét XV. Lajosnak és az ő Pompadourjának hódítási kísérletei ellen. Philipp Westphalen olyan hasznossá tudta magát tenni, hogy a hadsereg német és angol tábornokai ellenére ő lett a herceg tényleges vezérkari főnöke. Érdemeit annyira elismerték, hogy az angol király a hadsereg főhadsegédévé akarta kinevezni, de ezt Philipp Westphalen visszautasította. Csak annyiban volt kénytelen fékezni polgári felfogását, hogy „elfogadta” a nemességet, mégpedig hasonló okokból, mint Herder vagy Schiller, akik szintén kénytelen-kelletlen elfogadták ezt a megalázást: azért, hogy elvehesse egy skót bárócsalád leányát, aki Ferdinand herceg táborában meglátogatta nővérét, az angol segélycsapatok egyik tábornokának feleségét.
Ennek a párnak volt egyik fia Ludwig von Westphalen. Nemcsak atyjától örökölt történelmi nevet, anyja családfája is nagy történelmi emlékekkel kapcsolódott össze: egyik őse Skóciában a reformáció bevezetéséért folytatott küzdelemben máglyán halt meg, egy másikat, Earl Archibald Argylet, a II. Jakab elleni szabadságharc résztvevőjét lázadóként lefejezték. Ilyen családi hagyományokkal Ludwig von Westphalen eleve túlnőtt a koldusgőgű junkerek és a korlátolt bürokraták ködös gondolatvilágán. Eredetileg braunschweigi szolgálatban állván, nem gondolt szolgálatának felhagyására, amikor Napóleon a kis hercegséget a vesztfáliai királyságba bekebelezte, mert nyilván kevesebbet jelentettek neki a bennszülött welfek, mint azok a reformok, amelyekkel a francia hódítás kis hazája züllött viszonyait rendbehozta. De azért ellene volt az idegen uralomnak és 1813-ban éreznie kellett Davout marsall kemény kezét. Két évig működött landratként Salzwedelben, ahol 1814. február 12-én leánya, Jenny született; innen kormánytanácsosként Trierbe helyezték át; Hardenberg porosz államkancellár első buzgalmában még úgy vélte, hogy azokat a legderekabb, a junker-rigolyáktól legszabadabb koponyákat kell az újonnan megszerzett Rajna vidéken bevetni, akiknek a szívük még mindig Franciaországhoz húz.
Karl Marx egész életében a legnagyobb ragaszkodással és hálával beszélt erről a férfiúról. Nemcsak mint vő nevezte „drága, atyai barátjának”, és biztosította őt „gyermeki szeretetéről”. Westphalen el tudta szavalni elejétől végéig Homérosznak egész énekeit; kívülről tudta Shakespeare legtöbb drámáját angolul és németül egyaránt; a „régi Westphalen-ház” sok olyan lelki tápot adott Kari Marxnak, amit nem nyújthatott sem az otthon, és még kevésbé az iskola.
Maga is régtől kedvence volt Westphalennek, aki ezenfelül talán azért is adta beleegyezését az eljegyzéshez, mert visszagondolt saját szüleinek boldog házasságára, jóllehet a világ felfogása szerint az ősnemes bárói család leánya is rossz házasságot csinált, amikor a szegény, polgári származású magántitkárral kelt egybe.
Ludwig von Westphalen legidősebb fiában nem hagyott nyomot apjának felfogása. Stréber bürokrata volt, és még ennél is rosszabb; a reakciós ötvenes években mint porosz belügyminiszter a legkorlátoltabb, legkonokabb junkerek feudális igényeit képviselte még Manteuffel miniszterelnökkel, ezzel a minden hájjal megkent bürokratával szemben is. Jennyvel Ferdinand von Westphalen nem állott szorosabb viszonyban, egyrészt mivel 15 évvel idősebb volt nála és másrészt mint az apa első házasságából származó fiú, csak féltestvére volt húgának.
Az igazi testvér Edgar von Westphalen volt, aki apja útjaitól balra tért el, miként Ferdinand jobbra. Alkalmilag ő is aláírta sógorának, Marxnak kommunista nyilatkozatait. De nem lett állandó társává; tengeren túlra ment, ahol változó sorsa volt, aztán visszatért, és majd itt, majd ott bukkant fel. Igazi vadócra vall mindaz, amit tudunk róla. De mindig hűségesen szerette Jennyt és Karl Marxot, akik róla nevezték el első fiukat.
1 1824-ben Heinrich Marx a gyermekeit kereszteltette meg. Ő maga
1816-ban tért át a lutheránus hitre, felesége pedig 1825-ben. —
A ford.
2
Mehring téved a dátumban: Marx érettségi bizonyítványa 1835.
szeptember 24-ről kelt. — A ford.