1. Az első berlini év
2. Az újhegelisták
3. Az öntudat filozófiája
4. A doktori disszertáció
5. Az „Anecdota“ és a „Rheinische Zeitung“
6. A rajnai Landtag
7. Öt harcos hónap
8. Ludwig Feuerbach
9. Menyegző és számkivetés

Heinrich Marx még Karl Marx eljegyzése előtt úgy döntött, hogy fia Berlinben folytatja majd tanulmányait; fennmaradt az az 1836. július 1-én kelt nyilatkozat, amelyben nemcsak megengedi, hanem egyenesen annak az óhajának ad kifejezést, hogy fia a bonni egyetemen megkezdett jogi és kamarai tanulmányait a legközelebbi szemeszterben a berlini egyetemen folytassa.

Maga az eljegyzés valószínűleg nem gyengítette, hanem még inkább megerősítette az apának ezt az elhatározását; a szerelmesek oly távoli kilátásait figyelembe véve, óvatos ember létére tanácsosnak vélte, hogy egyelőre minél messzebbre kerüljenek egymástól. Egyébként nyilván porosz patriotizmusa is közbejátszott abban, hogy Berlint választotta, no meg az is, hogy a berlini egyetemen ismeretlenek voltak a régi „Burschenschaftoknak” azok a diákos vidámságai, amelyeket Kari Marx, apjának aggályoskodása szerint, Bonnban eléggé kiélvezett. „E mellett a dologház mellett a többi egyetem valóságos kocsma” — vélekedett Ludwig Feuerbach.

Bizonyos, hogy a fiatal diák nem maga választotta Berlint. Karl Marx szerette napos hazáját, és a porosz főváros világéletében ellenszenves volt neki. A legkevésbé sem vonzhatta Hegel, filozófiája, amely alapítójának halála után még korlátlanabbul uralkodott a berlini egyetemen, mint annak életében, mivel ez a filozófia egészen távol állt tőle. Ehhez járult a nagy távolság, amely szeretett Jennyjétől elválasztotta. Megígérte ugyan, hogy megelégszik a jövőre vonatkozó „igen”-jével, és a jelenben lemond szerelmüknek minden külső megnyilvánulásáról. De hát a szerelmespárok efféle esküinek, még az olyan embereknél is, amilyenek ők voltak, megvan az a különleges előnyük, hogy csak homokba vannak írva; Karl Marx a későbbiekben elbeszélte gyermekeinek, hogy anyjuk iránti szerelmében valóságos őrjöngő Roland volt, és így a fiatal lángoló szív nem nyugodott meg mindaddig, amíg engedélyt nem kapott, hogy levelezhessen menyasszonyával.

Menyasszonya első levelét azonban mégiscsak akkor kapta meg, amikor már egy éve Berlinben volt. Erről az évről bizonyos tekintetben többet tudunk, mint Marx bármely előző vagy későbbi életévéről, mégpedig abból a terjedelmes levélből, amelyet 1837. november 10-én szüleinek írt, s amelyben számot ad „az itt eltöltött esztendő végén annak körülményeiről”. Ez a nevezetes dokumentum már azt az érett férfit mutatja be az ifjúban, aki szellemi és testi erőinek teljes kimerüléséig küzd az igazságért. Látjuk csillapíthatatlan tudásvágyát, kimeríthetetlen munkaerejét, kérlelhetetlen önkritikáját, s azt a harcos szellemet, amely a szívet, ha tévedni látszott, mindenkor túlharsogja.

Karl Marxot 1836. október 22-én iktatták be az egyetem hallgatói közé. Az előadásokkal nem sokat törődött, a kilenc szemeszter alatt csak tizenkét tárgyat vett fel, főleg a kötelező jogi tárgyakat, s valószínűleg ezeket is csak ritkán hallgatta. Az egyetem hivatalos tanárai közül feltehetően csupán Eduard Gans gyakorolt némi hatást szellemi fejlődésére. Gansnál hallgatta a büntetőjogot és a porosz államjogot, s bizonyítványában maga Gans igazolta, hogy Kari Marx mindkét tantárgy előadásait „kiváló szorgalommal” látogatta. De az ilyen bizonyítványoknál, amelyeket rendszerint igen elnézően állítanak ki, többet mond Marxnak az első írásaiban jelentkező kíméletlen polémiája a történelmi jogi iskola ellen, amelynek korlátoltságát és laposságát, a törvényhozásra és a jogfejlődésre gyakorolt káros hatását Gans, ez a filozófiai képzettségű jogász, teljes ékesszólásával támadta.

De, mint Marx maga mondja, a jogi szaktudományokkal csak alárendelt tantárgyként foglalkozott a történelem és a filozófia mellett. Ebben a két tudományágban viszont egyáltalán nem törődött az előadásokkal, és csak a kötelező tárgyra, a logikára iratkozott Gablernél, Hegel hivatalos utódánál, aki azonban Hegel középszerű imádói között is a legközépszerűbb volt. Mint gondolkodó fő, Marx már az egyetemen is önállóan dolgozott, és két szemeszter alatt olyan tudásanyagon lett úrrá, amelynek feldolgozásához az egyetemi előadások lassú kérődzése mellett húsz szemeszter sem lett volna elegendő.

Berlinbe érkezése után mindenekelőtt magával ragadta a „szerelem új világa”. E „vágyaktól részeg s reményekben szegény” szerelem a „drága, örökké szeretett Jenny von Westphalenemnek” ajánlott három füzetnyi versben tört utat magának. Jenny már 1836 decemberében kézhez is vette ezeket a „fájdalom és gyönyör könnyeivel üdvözölt” verseket, amint azt Sophie írta testvérének Berlinbe. Maga a költő egy évvel utóbb, szüleinek írt hosszú levelében igen tiszteletlenül nyilatkozott múzsájának e gyermekeiről.

„Szélesre és alaktalanná kalapált érzelmek, semmi természetesség, az egész a holdból van merítve, minden a teljes ellentéte annak, ami és aminek lennie kellene, szónoki reflexiók költői gondolatok helyett” (1837. nov. 10. Lásd MEGA I. rész, 1. köt. 2. félköt., 214—215. old.).

Így sorolja fel maga a fiatal költő ezt az egész bűnlajstromot, és bár enyhítő körülményként felhozza, hogy talán megvan e versekben „az érzelmek bizonyos melegsége és a lendületre való törekvés” (lásd uo.), de e dicséretesebb tulajdonságok is csak abban az értelemben és arányban lelhetők fel, mint Schillernek „Laurához” intézett dalaiban.

Fiatalkori költeményeit általában a triviális romantika szövi át, s csak ritkán csendül ki egy-egy őszinte hang. Emellett a versek formája olyan esetlen és ügyetlen, aminek tulajdonképpen már nem is volna szabad előfordulnia akkor, amikor Heine és Platen már eldalolták a magukét. Ilyen különös tévutakon kezdett fejlődni az a művészi tehetség, amellyel Marx gazdagon meg volt áldva, s amelynek éppen tudományos műveiben is tanújelét adta. Mint ahogy nyelvének alkotó ereje a német irodalom legelső mestereivel versenyez, ugyanúgy gondosan ügyelt írásainak esztétikai arányaira is, ellentétben azokkal a sivár szellemekkel, akiknek a rágós unalom jelenti a tudományos alkotás legfőbb garanciáját. Ámde a kötött beszéd képességét mégis hasztalan keresnénk mindazon sokrétű adományok között, amelyeket a múzsák Marx bölcsőjébe tettek.

De — amint 1837. november 10-i hosszú levelében (lásd MEGA, I. rész, 1. köt. 2. félköt., 218. old.) szüleinek írja — a költészet csak a kíséret lehet. Jogtudományt kellett tanulnia, de mindenekelőtt arra érzett hajlamot, hogy a filozófiával megbirkózzék. Áttanulmányozta Heineccius és Thibaut műveit, a jogi kútfőket, lefordította a pandekták első két könyvét németre, s megpróbált a jog területén jogbölcseletet alkotni. Ezt a „szerencsétlen opuszt” állítólag mintegy 300 ívre tervezte, de ez talán mégiscsak íráshiba. A végén belátta, hogy „hibás az egész”, s a filozófia karjaiba vetette magát, hogy kidolgozza egy új metafizikai rendszer tervezetét, de itt is kénytelen volt belátni a végén addigi törekvéseinek helytelenségét. Emellett szokása volt minden elolvasott könyvből kivonatot készíteni. Ilyen kivonatot készített Lessing „Laokoónjából”, Solger „Erwinjéből”, Winckelmann művészettörténetéből, Luden német történelméből, s mellesleg hozzáfirkálta saját észrevételeit is. Mindezzel párhuzamosan lefordította Tacitus „Germaniáját”, Ovidius „Kesergő elégiái”-t, s elkezdett „magánúton”, azaz nyelvtanokból angolul s olaszul tanulni, amivel még nem sokra jutott, elolvasta Klein büntetőjogát, évkönyveit, és — de csak úgy mellékesen — az újonnan megjelent irodalmi műveket is. A szemeszter végét megint a „múzsák táncai s a szatírok zenéje” töltötte be, közben azonban, mint valami távoli tündérpalota, egyszerre fölcsillant előtte az igazi költészet birodalma, és akkor valamennyi alkotása a semmibe foszlott.

Így tehát ennek az első szemeszternek az eredménye „sok átvirrasztott éjszaka, sok megvívott harc, sok belső és külső ösztönzés átszenvedése” volt, amivel nem sokat nyert, sőt, elhanyagolta a természetet, a művészetet, a világot, s barátaitól elidegenedett. A túlerőltetést a fiatal szervezet is megszenvedte, s ezért orvosi tanácsra Stralauba költözött, mely akkor még nyugodt halászfalu volt. Itt hamar felépült, s újra elölről kezdődött a szellemi torna. A második szemeszterben is roppant nagy, szerteágazó tudásanyagon rágta át magát, de egyre világosabban rajzolódott ki előtte Hegel filozófiája mint nyugvópont a változó jelenségek közepette. Amikor Marx először, és csak részleteiben találkozott ezzel a filozófiával, a belőle áradó „groteszk sziklamelódia” nagyon idegenszerűen hatott rá. De egy újabb betegsége alatt elejétől végig áttanulmányozta, s ezenfelül bekerült egy újhegelistákból álló „Doktorklubba”, ahol aztán a vélemények küzdelmében mind szorosabban leszögezte magát a „jelenlegi világfilozófia mellett”, ami persze nem ment végbe anélkül, hogy a dallamgazdagság el ne némuljon benne, sőt „annyi tagadás után valóságos irónia dühe” szállta meg.

Mindezt megírta Karl Marx a szüleinek, s levelét azzal a kéréssel zárta, engedjék meg, hogy azonnal — és nem a következő év húsvétjakor, amibe apja már beleegyezett — hazautazhasson. Ki akarja magát beszélni az apával kedélyének „gyakori ide-oda ingadozásai alól” és csak szüleinek „kedves közelségében” fogja a „fölizgatott kísérteteket” megfékezni tudni.

Amilyen értékes nekünk ma ez a levél, mert tükörként mutatja meg a fiatal Marxot a maga élő valóságában, olyan rossz fogadtatásra talált a szülői házban. A már betegeskedő apa előtt megjelent a „démon”, amelytől mindig is féltette fiát, s amelytől duplán félt azóta, amióta egy „bizonyos személyt” úgy megszeretett, mint a saját gyermekét, és amióta egy igen tiszteletreméltó család kénytelen volt helyeselni olyan viszonyt, amely látszólag és a világ szokott folyása szerint e szeretett gyermek számára telve volt veszélyekkel és borús kilátásokkal. Sohasem volt olyan makacs, hogy ő akarja megszabni fiának életútját, csak legyen az olyan út, amely rávezeti a „szent kötelességek” teljesítésére; amit azonban most látott maga előtt, az hullámzó, viharos, parttalan tenger volt, a biztos kikötő minden reménye nélkül.

Ezért tehát elhatározta, hogy „gyengesége” ellenére, amelynek maga volt a leginkább tudatában, „ez egyszer kemény” lesz; december 1-i¹ válaszában (lásd MEGA, I. rész, 1. köt. 2. félköt., 226., 227. old.) valóban „kemény” is volt a maga módján: mérték nélkül túlozva, s közben-közben szívfacsaróan sóhajtozva. Feltette a kérdést, hogyan oldotta meg fia a feladatát, s mindjárt meg is felelt rá:

„Isten ellen való vétek!!! Rendetlenség, ködös ide-oda lebegés a tudás különféle területei között, tompa mélázás a bús olajlámpa fényénél; a söröskancsó melletti elvadulás helyett elvadulás fésületlen hajjal a tudós házikabátjában; visszahúzódó, riadt emberkerülés, és hozzá minden tisztességtudásnak és még az apa iránti tapintatnak is a teljes lábbal tiprása; a világban való forgolódás művészete helyett: a piszkos kis szoba, amelynek klasszikus rendetlenségében egy Jennynek a szerelmeslevelei és az apának jóakaratú, talán könnyekkel írt intelmei fidibuszként szolgálnak, ami egyébként még mindig jobb, mintha a felelőtlen ren­detlenség miatt harmadik személyek kezébe kerülnének.”

Ennél a résznél eluralkodik rajta a lelki fájdalom, de megerősíti magát az orvos által felírt pirulákkal, hogy kérlelhetetlen tudjon maradni. Aztán keményen kifakad Karl rossz gazdálkodása ellen.

„Fiamuram minden megállapodás ellenére, minden szokás ellenére közel évi 700 tallért költ el, mintha szülei aranycsinálók lennének, holott még a leggazdagabbaknak se kell több mint 500 tallér.”

Persze, Karl nem lump és nem pazarló, de hát hogyan is ereszkedhetnék le ilyen kicsiségekhez olyasvalaki, aki minden nyolc napban vagy minden két hétben kénytelen új szisztémákat kitalálni és a régieket megsemmisíteni? Mindenki az ő zsebébe nyúl, s mindenki becsapja.

Ebben a hangnemben folytatódik a levél még jó hosszan. A végén az apa könyörtelenül elutasítja Karl kérését.

„Ebben a pillanatban hazajönni ostobaság volna. Tudom ugyan, hogy az előadásokkal nem sokat törődöl — habár valószínűleg mégis fizetsz értük —, de én meg akarom óvni legalább a látszatot. Igazán nem vagyok a közvélemény rabszolgája, de azt sem szeretem, ha az én rovásomra pletykálnak.”

A húsvéti szünetben hazajöhet Karl, sőt akár tíz nappal korábban is, hiszen túl pedáns mégsem akart lenni az apa.

A levél minden panaszából az a szemrehányás csendül ki, hogy Karlnak nincs szíve. Minthogy ezt később is újra meg újra szemére vetették Kari Marxnak, szögezzük le tehát mindjárt itt, amikor ez a kifogás először, és talán a leginkább jogosan elhangzott, mindazt amit erre nézve mondani lehet. Az, hogy az egyéniségnek „joga van kiélni magát”, természetesen mit sem mond, hiszen ezt a divatos jelszót egy elkényeztetett kultúra találta ki a gyáva önzés szépítésére; és nem sokkal többet jelent a régi mondás sem a „lángész jogáról”, vagyis, hogy a lángész többet engedhet meg magának, mint a közönséges halandó. Karl Marxnál a legmagasabb megismerésért való folytonos küszködés éppenséggel szívének legmélyebb érzelmeiből fakadt; nem volt elég ökör hozzá — amint egyszer egészen nyersen kifejezte magát —, hogy az „emberi gyötrelmeknek” hátat tudjon fordítani, vagy mint ahogy már Hutten adott hangot ugyanennek a gondolatnak: „Isten olyan kedéllyel terhelt meg, hogy a közönséges fájdalom jobban fáj, s jobban a szívembe vág, mint másnak.” Soha senki nem tett többet az „emberi gyötrelmek” gyökereinek kiirtására, mint Karl Marx. Élete hajója a nyílt tengeren vitorlázott, s bármint vágta is a vihar és a fergeteg, bármennyire ki is volt téve ellenségei golyózáporának, zászlaja mégis mindig fennen lobogott az árbocon — azt azonban nem állíthatjuk, hogy akár a kapitánynak, akár a hajó legénységének nyugodt, derűs élete lett volna.

De azért Marx nem volt övéivel szemben érzéketlen. A harcos szellem túl tudta ugyan harsogni a szív érzelmeit, de elfojtani nem, s érett férfikorban is mily gyakran és mily fájdalmasan panaszolta, hogy azok, akik legközelebb álltak hozzá, többel; szenvedtek életének kemény sorsától, mint ő maga. S a fiatal diáknál sem találtak süket fülekre atyjának vészkiáltásai: nemcsak arról mondott le, hogy azonnal hazalátogasson Trierbe, hanem még a húsvéti utazásról is. Ez igen fájt az édesanyának, de annál nagyobb elégtétel volt az apának, akinek a haragja most már hamarosan le is csillapodott. Vádjait, panaszait fenntartotta ugyan, de a túlzásokkal felhagyott. Az absztrakt vitatkozás művészetében — mondotta — úgysem veheti fel a versenyt Karllal, s a terminológia megtanulásához, ami utat nyitna neki magába a szentélybe, már túlságosan öreg. A transzcendentális csak egyetlen ponton nem tud segíteni, s itt a fiú nagybölcsen előkelő hallgatásba burkolózik. Ez a pont a rongyos pénz, amelyről úgy látszik még mindig nem tudja, hogy milyen értéket jelent a családapának. De az apa, fáradtságból, hajlandó letenni a fegyvert, s ennek a kijelentésnek sokkal komolyabb értelme volt, semmint következtetni lehetett volna abból a halk humorból, mely ismét ott bujkált e levél sorai között.

Ez a levél 1838. február 10-én kelt, amikor Heinrich Marx éppen lábadozott egy öt hétig tartó betegség után. A javulás nem tartott soká. Betegsége, amely úgy látszik májbaj volt, csakhamar visszatért, rosszabbodott, s pontosan negyedévre rá, 1838. május 10-én bekövetkezett a halál. Talán jókor jött, hogy megkímélje az apai szívet azoktól a csalódásoktól, amelyek lassanként úgyis összetörték volna.

De Karl Marx mindig hálával gondolt arra, amit apja neki jelentett. Miként az őt szívének legmélyébe zárta, úgy hordta ő is apjának képét a szívében, míg csak a sírba nem vitte magával.

Karl Marx 1838 tavaszától, amikor apját elvesztette, még három évet toltott Berlinben, a „Doktorklub” körében, amelynek szellemi élete felnyitotta előtte a hegeli filozófia rejtelmeit.

E filozófia abban az időben még porosz államfilozófiának számított. Altenstein, a kultuszminiszter, és titkos tanácsosa, Johannes Schulze, kulon is pártfogásukba vették. Hegel az államot az erkölcsi eszme megvalósulásaként, az abszolút ésszerűként és az abszolút öncélként magasztalta fel, vagyis az államban látta a legfőbb jog megtestesülését az egyénekkel szemben, akiknek viszont legfőbb kötelességük, hogy az állam tagjai legyenek. Ez az államról szóló tanítás rendkívül behízelegte magát a porosz bürokrácia körébe — hiszen dicsfénnyel vonta be még a „demagógok”² elleni hajtóvadászat bűneit is!

Hegel ezzel a filozófiájával egyáltalában nem képmutatóskodott, hiszen az ő politikai fejlődéséből fakadt, hogy számára a legideálisabb államforma a monarchia volt, melyben az állam szolgáinak tudásuk legjavát kell adniuk. Emellett kétségtelenül szükségesnek tartotta, hogy az uralkodó osztályoknak is legyen bizonyos, közvetett beleszólásuk a hatalomba, de csak állandó korlátozások közepette; a modern, alkotmányos értelemben vett általános népképviseletről éppoly kevéssé akart tudni, mint a porosz király, és annak orákuluma, Metternich.

Az a rendszer azonban, melyet Hegel a maga személyére szabott, kibékíthetetlen ellentétben állt azzal a dialektikus módszerrel, melyet mint filozófus képviselt. A lét kérdésével adva van a nemlét fogalma is, s a kettőnek harcából származik a levés magasabb fogalma. Minden létezik, és ugyanakkor nem létezik, mert minden folyamatban, állandó változásban, állandó keletkezésben és elmúlásban van. Így tehát a történelem is egy örök változásban levő, az alacsonyabbtól a magasabb felé emelkedő fejlődési folyamat, amit Hegel, hatalmas általános műveltségével, igyekezett a történelemtudomány legkülönbözőbb szakágaiban be is bizonyítani — jóllehet csupán a maga idealista világnézetének megfelelő formában, vagyis, hogy minden történelmi eseményben az abszolút eszme jut kifejezésre. Ezt az abszolút eszmét Hegel az egész világ éltető szellemének tartotta, anélkül azonban, hogy bármi mást is megállapított volna róla.

Ezek szerint Hegel filozófiájának kapcsolata a Frigyes Vilmosok államával csak érdekházasság, értelmen alapuló házasság lehetett, s éppen csak addig tarthatott, amíg mindkét fél kölcsönösen tanúbizonyságot tett egymásnak saját értelméről. Ez nagyjából így is volt a karlsbadi határozatok³ és a „demagógok” üldözése idején, de már az 1830-as júliusi forradalom olyan hatalmas lökéssel lendítette előre az európai fejlődést, hogy Hegel módszere sokkal időállóbbnak bizonyult, mint rendszere. Amint elfojtották azt a még elég gyenge hatást, amelyet a júliusi forradalom Németországra gyakorolt, és ismét a temető nyugalma borult a költők és gondolkodók népére, a porosz junkerek egyik legsürgősebb dolguknak tartották, hogy a középkori romantika elkoptatott ócskaságait még egyszer kijátsszák a modern filozófia ellen. Ez már csak azért sem esett nehezükre, mert Hegel csodálata nem annyira az ő dolguk volt, mint inkább a félig felvilágosult bürokráciáé, és Hegel, noha mindenképpen dicsőítette a hivatalnok-államot, mégsem járult semmivel hozzá, hogy a népben életben tartsa a vallást. Pedig hát mégiscsak ez volt a feudális hagyományok alfája és ómegája, mint ahogy végső soron ma is az minden kizsákmányoló osztály számára.

Vallási téren következett be azután az első összecsapás is. Hegel azon a véleményen volt, hogy a biblia szent történeteit világi történeteknek kell tekinteni, és a hitnek semmi köze sincs a mindennapi, valóságos élet ismeretéhez. Erre aztán a fiatal, sváb származású Dávid Strauss komolyan és szó szerint vette a mester kijelentését. Követelte, hogy az evangéliumi történeteket vessék alá történelmi kritikának, s követelésének jogosságát az 1835-ben megjelent és óriási feltűnést keltett „Jézus élete” című könyvével bizonyította. Strauss ezzel a polgári felvilágosodáshoz kapcsolódott, amelynek „felvilágosítgatásairól” Hegel nagyon is megvetően nyilatkozott. De a dialektikus gondolkodás adománya lehetővé tette neki, hogy a kérdést összehasonlíthatatlanul mélyebben fogja fel, mint azt az öreg Reimarus, Lessing „névtelenje” tette. Strauss már nem tekintette a keresztény vallást a csalás termékének, sem az apostolokat egy latrokból álló hordának, hanem az első keresztény közösségek öntudatlan alkotásával magyarázta meg az evangéliumok misztikus elemeit. De az evangéliumokból még sok mindent a Jézus életére vonatkozó történelmi beszámolónak tartott, magában Jézusban pedig történelmi személyt látott, aminthogy általában a legfontosabb pontoknál még mindig feltételezte a történelmi magot.

Politikailag Strauss teljesen ártalmatlan volt, és az is maradt élete végéig. Valamivel élesebb csengésű politikai hangot ütött meg a „Hallische Jahrbücher”, melyet az újhegelisták sajtószerveként 1838-ban alapított Arnold Ruge és Theodor Echtermeyer. Igaz, hogy ők is az irodalomból és a filozófiából indultak ki, és kezdetben nem is kívántak mást, csupán ellensúlyozni a „Berliner Jahrbücher für wissenschaftliche Kritik” című, óhegelista, betokosodott sajtószervet. De Arnold Ruge, akinek hamar átadta helyét a korán elhunyt Echtermeyer, mégiscsak részt vett a „Burschenschaftban”, és a „demagógok” elleni hajtóvadászat őrületét hat évi börtönnel szenvedte meg Köpenickben és Kolbergben. Ezt a sorscsapást ugyan nem vette túlságosan tragikusan, és Halléban magándocensként, szerencsés házasság révén, kellemes egzisztenciát teremtett magának, s így a porosz államot mindenek ellenére szabadnak és igazságosnak találta. Semmi kifogása sem lett volna, ha rajta is beteljesül az óporosz mandarinoknak az a rosszmájú megjegyzése, hogy Poroszországban senki sem csinál oly gyors karriert, mint egy megtért „demagóg”. De hát éppen ezen a ponton valami hiba csúszott be.

Ruge nem volt önálló gondolkodó, és a legkevésbé sem nevezhető forradalmi szellemnek; de éppen elég tudással, becsvággyal, szorgalommal és harcossággal rendelkezett ahhoz, hogy egy tudományos folyóiratot jól vezessen. Ő maga egyszer, eléggé találóan, a szellem nagykereskedőjének nevezte önmagát. A „Hallische Jahrbücher”-t az összes nyugtalan szellemek gyűjtőhelyévé tette. Márpedig az ilyen nyugtalan szellemeknek megvan az az — államérdekek szempontjából sajnálatos — előnyük, hogy a legtöbb életet viszik a sajtó berkeibe. Dávid Strauss mint munkatárs sokkal jobban érdekelte az olvasókat valamennyi teológusnál, akik nyárssal és bunkóval szálltak síkra az evangéliumok isteni csalhatatlansága mellett. Ruge ugyan kijelentette, hogy évkönyveit továbbra is „keresztény hegelista és porosz hegelista” szellemben vezeti, de Altenstein kultuszminiszter, akit a romantikus reakció⁴ már amúgy is erősen a falhoz szorított, nem bízott a békében, és nem méltányolta Rugénak azt az alázatos kérését, hogy érdemei elismeréséül juttassanak neki állami állást. Ekkor a „Hallische Jahrbücher” tudatára kezdett ébredni, hogy fel kell oldani a kötelékeket, amelyek fogva tartják a porosz szabadságot és igazságosságot.

A „Hallische Jahrbücher” munkatársaihoz tartoztak azok a berlini újhegelisták is, akiknek körében Kari Marx három diákévét töltötte. A „Doktorklub” docensekből, pedagógusokból, írókból állt, valamennyien a férfikor első virágában. Rutenberg, akit Marx eleinte, egyik, apjához írt levelében a „legbizalmasabb” berlini barátjának nevezett, a berlini kadétiskolán földrajzot tanított, de elbocsátották, állítólag mert egy reggel részegen találták a csatornakövön, ténylegesen azonban azért, mert gyanúba keveredett, hogy „rosszindulatú” cikkeket ír hamburgi vagy lipcsei újságokba. Eduard Meyen érdekelve volt egy rövid életű folyóiratban, ahol Marx két költeménye is megjelent; szerencsére csupán ez a két vers volt az, amely valaha is napvilágot látott. Nem lehet egész határozottan megállapítani, hogy Max Stirner, aki egy leányiskolában tanított abban az időben, amikor Marx Berlinben tanult, tagja volt-e már ennek a csoportnak; arra nézve ugyanis nincs bizonyíték, hogy személyesen ismerték volna egymást. Ez a kérdés különben nem érdekes, hiszen Marx és Stirner közt nem volt semmiféle szellemi közösség. Annál erősebben hatottak azonban Marxra a „Doktorklub” szellemileg legkimagaslóbb tagjai: Bruno Bauer, a berlini egyetem magántanára és Karl Friedrich Köppen, a berlini dorotheenstadti reáliskola tanára.

Amikor Marx a „Doktorklubba” belépett, még alig volt húsz éves, de mint oly gyakran későbbi életében is, az új környezetben mindjárt ő lett az éltető középpont. Még Bauer és Köppen is, akik vagy tíz évvel idősebbek voltak nála, hamarosan felismerték felsőbbséges szellemi erejét, és nem kívántak maguknak kedvesebb harci szövetségest, mint ezt az ifjút, aki pedig még sokat tanulhatott, s tanult is tőlük. Köppen „Barátomnak, a trieri Karl Heinrich Marxnak” ajánlotta azt a féktelenül harcias írását, amelyet 1840-ben Frigyes porosz király trónraléplének századik évfordulója napján tett közzé.⁵

Köppennek egészen különleges tehetsége volt a történelemhez, s ezt még ma is tanúsítják a „Hallische Jahrbücher”-ben megjelent dolgozatai. Neki köszönhetjük például a nagy francia forradalom vörös terrorjának első valóban történelmi méltatását. Annak a kornak a történetíróit, Leót, Rankét, Raumert, Schlossert a legszerencsésebben és a legtalálóbban ő bírálta. Köppen maga a történelemkutatás legkülönbözőbb területeivel próbálkozott: kezdve az északi mitológiához írt irodalmi bevezetésen, amely bátran megállja helyét Jakob Grimm és Ludwig Uhland kutatásai mellett, egy Buddháról írt könyvig, amelyről még Schopenhauer is elismeréssel szólt, noha máskülönben nemigen kedvelte ezt az öreg hegelistát. És ha mindezek után figyelembe vesszük, hogy Köppen, ez a kiváló koponya, azt kívánta, hogy a porosz történelem legnagyobb zsarnoka „újjászületett szellemként” visszatérjen, s „lángpallosával kiirtsa mindazon ellenfeleinket, akik az ígéret földjére való belépésünket meggátolják”, akkor hamarosan megérthetjük, milyen különös világban éltek ezek a berlini újhegelisták.

E kérdésben azonban semmiképpen sem szabad megfeledkeznünk két körülményről. Egyrészt, a romantikus reakció és minden szövetségese teljes erejével azon fáradozott, hogy az Öreg Fritz [ti. Nagy Frigyes] emlékét befeketítse. Ez, Köppen szerint „szörnyű macskazene volt: megszólaltak az új- és ótestamentumi trombiták, az erkölcsprédikátor dorombok, a magasztos dudák, a történelmi és más sípok, közben bele-belebőgtek az ős teuton sörbasszus hangon üvöltött szabadsághimnuszok”. Másrészt, akkor még nem ismerték a tudományos, kritikai kutató módszereket, amelyek alapján tárgyilagosan lehetett volna megítélni a porosz király életét és tetteit, de erre már csak azért sem adódott lehetőség, mert történetének döntő fontosságú forrásai még nem voltak föltárva. Nagy Frigyes a „felvilágosodottság” hírében állott, ezért gyűlölte az egyik tábor és csodálta a másik.

Valójában Köppen munkájának az volt a célja, hogy új lendületet adjon a tizennyolcadik század felvilágosodásának. Ruge azt mondta Bauerról, Köppenről és Marxról, hogy a polgári felvilágosodáshoz való kapcsolat jegyét viselik magukon; ők, a filozófiai Hegypárt, írták fel Németország viharos égboltozatára a „mene, tekel, ufarszin”-t. Köppen visszautasította a tizennyolcadik század filozófiája elleni „üres szavalást”; szerinte, minden unalmasságuk ellenére, igen sokat köszönhetünk a német felvilágosítóknak, a baj csak az, hogy nem voltak eléggé felvilágosodottak. Köppen ezzel különösen Hegel gondolatszegény utánzóira célzott, a „fogalom magányos bűnbánóira”, a „logika öreg bráhmánjaira”, akik lábukat maguk alá húzva, örök nyugalomban ülnek, s egyhangú hadarással olvassák újra meg újra a három szent védát, és csak olykor vetnek egy-egy buja pillantást a táncoló bajadérok világára. Fel is szisszent erre Varnhagen, s az óhegelisták lapjában Köppen dolgozatát „utálatosnak” és „ellenszenvesnek” nevezte; úgy látszik még külön is találva érezte magát Köppennek a „mocsári varangyokról” tett megjegyzése által. Köppen ugyanis igen erős kifejezéseket használt az olyan varangyosférgekről, akiknek nincs se vallásuk, se hazájuk, se meggyőződésük, se lelkiismeretük, se szívük, akik nem melegek és nem hidegek, akik öröm és bánat, szeretet és gyűlölet nélkül valók, és nem ismernek sem istent, sem ördögöt, akik nyomorultan bolyonganak a pokol kapui előtt, mert még oda sem elég jók.

Köppen a „nagy királyt” csak mint „nagy filozófust” ünnepelte. Eközben azonban jóval nagyobb bakot lőtt, mint megengedhető lett volna, még az ismeretek akkori állása szerint is. Köppen a következőképp vélekedett:

„Frigyesnek nem volt, mint Kantnak, kettős esze — egy elméleti, amely meglehetősen őszintén s vakmerően áll elő aggályaival, kételyeivel és tagadásaival, meg egy gyakorlati, gyámkodó, hivatalosan alkalmazott esze, amely ismét jóvá teszi, amit amaz vétett, s annak diákcsínyeit elpalástolja. Csak iskolás éretlenséggel állítható, hogy Frigyes elméleti-filozófiai esze a gyakorlati-királyi eszével szemben túlságosan transzcendentálisnak tűnik, s hogy az Öreg Fritz gyakran megfeledkezett a sanssouci-i⁶ remetéről. Ellenkezőleg: őbenne a király sohasem maradt el a filozófus mögött.”

Ha ma bárki meg merné kockáztatni, hogy Köppennek ezt az állítását megismételje, azt még maga a porosz történelemírás is az iskolás éretlenség vádjával illetné. De már 1840-ben is nehezen emészthető falat volt, hogy valaki egy sorba állítja Kant felvilágosító életmunkáját azokkal az „aufklérista” tréfákkal, amelyeket Borussia⁷ kényura űzött az udvari bolondjaivá lett francia „széplelkekkel”.

Ami ebben megnyilvánult, az a berlini életnek a borzalmas üressége és szegényessége volt, s ez az ottani újhegelistákra nézve általában is végzetessé vált. Éppen Köppennél, aki végeredményben még a leginkább tudott volna e szellem ellen védekezni, mutatkozott meg ez a legfeltűnőbben, méghozzá egy olyan művében, amelyet szívvel-lélekkel írt. Berlinben még nem volt meg az az erőteljes hátvéd, amit a már gazdagon fejlett Rajna-vidéki ipar adott a polgári öntudatnak. De a porosz főváros nemcsak Köln, hanem Lipcse, sőt Königsberg mögött is elmaradt, mihelyt a kor harca gyakorlati alakot öltött.

„Rendkívül szabadoknak képzelik magukat — írja az akkori berliniekről a keletporosz Walesrode —, ha magas hivatalnokokat, a királyt, a napi eseményeket stb., stb. a kávéházban, sarkonállók módjára, az ismert hangnemben kigúnyolhatják.”

Berlin kezdetben katonai város és az uralkodó székhelye volt. Kispolgári lakossága azért a gyáva meghunyászkodásáért, amellyel nyilvánosan még az utolsó udvari fogatot is megsüvegelte, kicsinyes, rosszindulatú pletykálkodással kárpótolta magát. Az ilyenfajta ellenzéknek a fő fészke annak a Varnhagennek a pletyka-szalonja volt, aki már akkor is keresztet vetett, ha Nagy Frigyes-i felvilágosodást látott, úgy, ahogy azt Köppen értelmezte.

Nincs okunk kételkedni abban, hogy a fiatal Marx is osztotta annak az írásműnek a felfogását, amely oly megtisztelő módon először említette meg a nevét a nyilvánosság előtt. Köppenhez szoros barátság fűzte, s idősebb társa írásmódját utánozta is. Később is jó barátok maradtak, jóllehet útjaik hamarosan elváltak. Amikor Marx húsz évvel utóbb Berlinben járt, Köppen „egészen a régi volt” s a zavartalan viszontlátás mindkettőjüknek vidám órákat szerzett. Nem sokkal utóbb, 1863-ban Köppen meghalt.

A berlini újhegelisták tulajdonképpeni vezére azonban nem Köppen, hanem Bruno Bauer volt. El is ismerték a mester hivatott tanítványának, különösen akkor, amikor spekulalív önteltséggel nyilatkozott a sváb író „Jézus élete” című művéről, és Strausstól nyers visszautasítást kapott. Altenstein kultuszminiszter ezt a reményteljes csemetét védőszárnyai alá fogadta.

Mindamellett Bruno Bauer nem volt stréber, és Strauss rosszul jósolt, amikor azt mondta róla, hogy az ortodoxok fejének, Hengstenbergnek „megcsontosodott skolasztikájánál” fog kikötni. Ellen- kezőleg, 1839 nyarán Bauer irodalmi vitába is keveredett Hengstenberggel, aki az ótestamentum bosszúálló, haragos istenét akarta megtenni a keresztény istennek. Bár a vita még nem lépte túl az akadémiai kereteket, az öreg és ijedős Altensteint ez mégis arra késztette, hogy védencét eltüntesse az éppoly bosszúvágyó, mint igazhitű ortodoxok gyanakvó szeme elől. Bruno Bauert 1839 őszén elküldte a bonni egyetemre, egyelőre magántanárnak, de azzal az elhatározással, hogy egy éven belül professzorrá nevezi ki.

Ebben az időben azonban Bruno Bauer — mint azt Marxhoz írt levelei is mutatják — már olyan szellemi fejlődés útján volt, amely messze túl mutatott Strausson. Elkezdte kritikailag feldolgozni az evangéliumot, s ennek eredményeképpen a Strauss által még tiszteletben tartott romokat is eltakarította. Bruno Bauer kimutatta, hogy az evangéliumokban szikrányi történelmi valóság sincs, és mindaz, amit mondanak, az evangélisták szabad írói tevékenysége. Kimutatta továbbá, hogy a keresztény vallást mint világvallást nem kényszerítették rá az ókori görög-római világra, mert ez a vallás ennek a világnak a legsajátabb terméke. Ezzel rálépett az egyetlen útra, amelyen a kereszténység keletkezését tudományosan föl lehet tárni. Megvan annak a jó oka, hogy Harnack, ez a divatos udvari szalonteológus — aki jelenleg az evangéliumokat az uralkodó osztályok érdekeinek megfelelően magyarázgatja — nemrégiben „szánalmasnak” próbálta bélyegezni a továbbhaladást a Bruno Bauer által megkezdett úton.

Mialatt ezek a gondolatok Bruno Bauerben érlelődtek, Karl Marx elválhatatlan társa volt, s Bauer a nála kilenc évvel fiatalabb barátjában a legtehetségesebb harcostársát látta. Alig melegedett meg Bonnban, Bauer máris igyekezett vágyakozó leveleivel Marxot maga után csalogatni. A bonni tanári társaság — írja — „tisztára nyárspolgárok gyülekezete” a berlini „Doktorklubhoz” képest, amelyben mégiscsak mindig volt valami szellemi frisseség; igaz, hogy Bonnban is sokat nevet, de olyan jókat azóta se nevetett, mint Berlinben, amikor az utcákat rótták Marxszal. Készüljön már el Marx azzal a „rongyos vizsgával”, hiszen csak Arisztotelészt, Spinozát, Leibnizet kell tudnia és semmi mást; ne halogassa már ezt az ostobaságot, ezt a komédiát. A bonni filozófusokkal, mondja Bruno Bauer, nem lesz problémája; halaszthatatlanul szükség van azonban mindenekelőtt egy radikális folyóiratra, amit közösen kellene kiadniuk. A berliniek fecsegése és a „Hallische Jahrbücher” színtelensége már elviselhetetlen; sajnálja Rugét, de miért tűri lapjában a férget?

Ezeknek a leveleknek a hangja olykor egészen forradalmi; de Bauer mindig csak a filozófiai forradalomra gondolt, s ebben nem az állam ellenállására, hanem inkább a támogatására számított.

1839 decemberében még azt írta Marxnak, Poroszországnak, úgy látszik, az a sorsa, hogy csak jénai ütközetek⁸ útján jusson előre, bár ezeket persze nem kell feltétlenül csatatéren megvívni. Néhány hónapra rá — akkoriban, amikor pártfogója, Altenstein kultuszminiszter és az öreg király csaknem egyidőben meghaltak — már hitet tesz a porosz állami élet legfőbb eszméje, a Hohenzollern-uralkodóház családi szelleme mellett, amely négy évszázad óta arra fordította legjobb erőit, hogy rendezze az állam és az egyház viszonyát. Bauer ezúttal azt is kijelentette, ha a tudomány nem fog belefáradni, s megvédi az állam eszméjét az egyház támadásai ellen; az állam ugyan tévedhet olykor, bizalmatlan lehet néha a tudománnyal szemben, sőt kényszereszközökhöz is nyúlhat, de az ésszerűség annyira bensőségesen hozzátartozik az államhoz, hogy hosszú ideig nem lehet tévedésben. Erre a hódolatra az új király azzal felelt, hogy Altenstein utódjául az ortodox reakciós Eichhornt nevezte ki, aki aztán szorgosan igyekezett, hogy a tudomány szabadságát — már amennyiben az állammal összefügg, vagyis az egyetemi tanszabadságot — föláldozza az egyháznak.

Bauer politikai gerinctelensége sokkal nagyobb volt, mint Köppené, mert Köppen tévedett ugyan egyetlenegy Hohenzollern megítélésében, aki meghaladta családjának átlagos mértékét, de nem tévedhetett ezen uralkodóház „családi szellemének” megítélésében. Persze Köppen nem merült el annyira mélyen a hegeli ideológiában, mint Bauer. De azt sem szabad elfelejteni, hogy Bauer politikai rövidlátása csak a visszája volt filozófiai éleslátásának. Ő fedezte föl, hogy az evangéliumok annak a kornak szellemi lecsapódásai, amelyben keletkeztek, s így tisztán ideológiai szempontból nem is volt olyan helytelen az a föltevése, hogy amennyiben a keresztény vallás a görög-római filozófia zavaros erjesztésével le tudta küzdeni az ókori műveltséget, akkor annál könnyebben sikerülhet a modern dialektika szabad és világos kritikájának, hogy lerázza magáról a germán-keresztény műveltséget.

Ami Bauernek ezt az imponáló biztonságot adta, az az öntudat filozófiája volt. Ezen a néven foglalták össze valamikor azokat a görög filozófiai iskolákat, amelyek a görög nemzeti élet romjain keletkeztek, s a leginkább járultak hozzá a keresztény vallás megtermékenyítéséhez. Ide tartoznak a szkeptikusok, az epikureusok és a sztoikusok. A gondolkozás mélysége tekintetében nem vetekedhettek Platónnal, sem az egyetemes tudás tekintetében Arisztotelésszel, ezért Hegel meglehetősen lenézően kezelte őket. Ezeknek az iskoláknak közös célja az volt, hogy az egyes embert, akit a borzasztó összeomlás megfosztott mindentől, ami őt addig kötötte és tartotta, most már függetlenné tegyék minden külső dologtól is, és visszavezessék saját belső életéhez, hogy boldogságát a szellem és kedély nyugalmában keresse, amely rendíthetetlenül ellenáll, ha mindjárt az egész világ halomra dől felette.

De az elsüllyedt világ romjain, fejti ki Bauer, az agyoncsigázott „Én” mint egyetlen hatalom, visszaborzadt önmagától, s különválasztotta és elidegenítette öntudatát, szembeállítva azt önmagával mint idegen általános hatalmat. A római birodalom világurának, aki az összes jogokat magában foglalta, aki élet és halál felett rendelkezett, testvért adott — igaz, hogy ellenséges testvért, de mégiscsak testvért —, az evangéliumi történetek ura személyében, aki egyetlen leheletével legyőzi a természet ellenállását, leveri ellenségeit, aki már e földön a világ urának és bírájának hirdeti magát. Az emberiségnek azonban, mondja Bauer, csak azért kellett a keresztény vallás rabságában nevelődnie, hogy annál alaposabban készülhessen elő a szabadságra, s azt annál jobban magáévá tudja tenni, ha majd egyszer elnyerte; az önmagára talált, az önmagát megértő, az önmaga lényegét felfogó végtelen öntudatnak megvan a hatalma a saját önelidegenedésének teremtményei fölött.

Ha eltekintünk a kor filozófiai nyelvezetének köntösétől, egyszerűbben és érthetőbben meg lehet magyarázni, mi bilincselte le Bauert, Röppent és Marxot az öntudat görög filozófiájában. Alapjában véve ezzel a filozófiával is a polgári felvilágosodáshoz kapcsolódtak. Az öntudat ógörög bölcseleti iskoláinak ugyan korántsem voltak olyan zseniális képviselői, mint a régebbi természetfilozófiái iskolának Démokritoszban és Hérakleitoszban, vagy a későbbi fogalmi filozófiának Platónban és Arisztotelészben, de mégis nagy történelmi jelentőségük volt. Új távlatokat nyitottak az emberi szellem előtt, ledöntötték a hellén nemzeti sorompókat és a rabszolgaság társadalmi korlátait, amelyek Platónt és Arisztotelészt még teljesen fogva tartották; kétségtelenül termékenyítőleg hatottak az őskereszténységre, a szenvedőknek és az elnyomottaknak a vallására, amely csak akkor fogadta be Platónt és Arisztotelészt, amikor már kizsákmányoló, elnyomó uralkodó egyházzá lett. Bármily ridegen ítélte is meg Hegel az öntudat filozófiáját, még ő is nyomatékosan rámutatott arra, hogy mit jelentett az egyén belső szabadsága a római világbirodalom teljes tragédiájakor, amikor durva kézzel tönkretettek mindent, ami nemes és szép volt a szellemi egyéniségben. Ezért is elevenítette fel a tizennyolcadik század felvilágosodása az öntudat görög bölcseleti iskoláit: a szkeptikusok kétkedését, az epikureusok vallásgyűlöletét, a sztoikusok köztársasági felfogását.

Köppen ugyanezt a hangot ütötte meg, amikor művében Nagy Frigyesről, akit ő a felvilágosodás hősének tartott, a következőket mondja:

„Az epikureizmus, a sztoicizmus és a szkepszis az antik szervezet idegrendszere, belső váza, ezeknek a közvetlen, természetes egysége határozta meg az ókor szépségét és erkölcsösségét, és aztán a szervezet elhalásával felbomlottak. Frigyes mind a hármat csodálatos erővel szívta fel magába és meg is valósította őket. Világnézetének, jellemének s életének fő tényezőivé lettek.”

Azt, amit Köppen e három rendszernek a görög élettel való összefüggéséről mond, Marx mindenesetre „mélyebb jelentőségűnek” tartotta.

Marx maga — akit ez a probléma nem kevésbé foglalkoztatott, mint idősebb barátait — persze másképp nyúlt a kérdéshez. Ő az „emberi öntudatot mint legfőbb istenséget”, amely mellett nincs hely más istennek, nem akarta sem a vallás torz tükrében, sem pedig egy kényúr filozofikus kedvteléseiben keresni, hanem visszatért ennek a filozófiának történelmi forrásaira, mert ezeknek a rendszere jelentette számára is a görög szellem történetének igazi kulcsát.

Amikor Bruno Bauer 1839 őszén rábeszélte Marxot, hogy tegye le végre azt a „rongyos vizsgát”, türelmetlensége bizonyos fokig indokolt volt, hiszen Marx már nyolc szemesztert töltött el az egyetemen. Azt persze nem gondolta komolyan, hogy Marx fél a vizsgától, mert különben nem tételezte volna fel róla, hogy a bonni bölcsészprofesszorokat mindjárt az első rohamra leteperi.

Marxra azonban az volt a jellemző — s ez így is maradt élete végéig —, hogy olthatatlan tudásszomja éppoly erővel kényszerítette a legnehezebb kérdések gyors megragadására, amennyire önkritikája megakadályozta, hogy hasonlóan gyorsan végezzen is velük. Feltehető, hogy szokott munkarendszerének megfelelően most a görög filozófia leghomályosabb mélységeibe is belemerült, holott magában csak az öntudat három rendszerének leírása sem olyan anyag volt, amelyet néhány szemeszteren belül le lehetett tudni. Ehhez azonban a rendkívül gyorsan, műveinek időállósága szempontjából túlságosan is gyorsan alkotó Bauernek nem sok érzéke volt, sokkal kevesebb, mint később Engelsnek, pedig néha még ő is kifogyott a türelméből, amikor Marx nem tudta mértéktelen és céltalan önkritikáját megzabolázni.

Volt azonban a „rongyos vizsgával” még egy probléma, mely Bauernek talán nem is okozott gondot, de annál inkább Marxnak. Marx még apja életében az egyetemi pálya mellett döntött, anélkül azonban, hogy valamilyen gyakorlati pályaválasztás lehetősége teljesen a háttérbe szorult volna. De most, Altenstein halálával eltűnőben volt a „professzorkodás” legkecsegtetőbb része, amely leginkább feledtetni tudta volna annak számtalan árnyoldalát: vagyis a filozófia viszonylagos szabadsága az egyetemi katedrákon. És hogy ezenfelül mily keveset lehetett kezdeni az egyetemi tanári parókával, azt Bauer Bonnból éppen eléggé élénken ecsetelte.

Nemsokára Bauer maga is tapasztalhatta, hogy miben áll egy porosz professzor tudományos kutatási szabadsága.

Altensteinnek 1840 májusában bekövetkezett halála után néhány hónapig Ladenberg minisztériumi igazgató állt a kultuszminisztérium élén, és benne volt annyi kegyelet régi főnökével szemben, hogy igyekezett Altenstein ígéretét teljesíteni, s Bauert Bonnban „állandósítani”. Mihelyt azonban Eichhorn lett a kultuszminiszter, a bonni teológiai kar elutasította Bauer tanári kinevezését. Ürügyként azt hozták fel, hogy Bauer megzavarná a kar egységét, a valóság azonban az volt, hogy a tanári kar csak most merte kifejezésre juttatni azt a hősiességét, amelynek a német professzor mindenkor tanúbizonyságát adja, ha bizonyosnak veheti, hogy a magas felsőbbség titokban helyesel majd neki.

Bauer éppen akkor kapta meg”a határozatot, amikor az őszi szünet után Berlinből vissza akart térni Bonnba. Ekkor barátai körében mérlegelni kezdték, nincs-e máris áthidalhatatlan szakadék a vallásos és a tudományos irányzat közt, s hogy a tudományos irányzat híve összeegyeztetheti-e még a lelkiismeretével, hogy a teológiai fakultás tagja legyen. Bauer maga azonban megmaradt a porosz államra vonatkozó optimista felfogása mellett, s visszautasította azt a félhivatalos ajánlatot is, hogy állami támogatás mellett foglalkozzék irodalmi munkákkal. Telve harci kedvvel tért vissza Bonnba, s azt remélte, hogy Marxszal együtt, aki őt nemsokára követni fogja, a legfontosabb kérdésekben kenyértörésre viszi a dolgot.

Azt az elhatározásukat, hogy ketten közösen kiadnak egy radikális lapot, fenntartották, de arra már aligha kerülhetett sor, hogy Marx a Rajna-vidéken egyetemi tanár lehessen. Mint Bauer barátja és segítőtársa a bonni professzor-klikk legellenségesebb fogadtatására számíthatott; az pedig éppenséggel nem volt ínyére, hogy behízelegje magát Eichhornnál vagy Ladenbergnél, miként azt Bauer, abban az egyébként egészen valószínű feltevésben ajánlotta neki, hogy akkor Bonnban mindenki „befogja majd a száját”. Ilyen dolgokban Marx mindig rendkívül akkurátusan gondolkozott.

De még ha hajlandó lett volna is efféle sikamlós útra lépni, minden bizonnyal elcsúszott volna rajta. Eichhorn ugyanis nem sokat teketóriázott, hogy kimutassa, milyen fából faragták. A berlini egyetemre a „kinyilatkoztatás” hívévé lett öreg Schellinget hívta meg, hogy a becsontosodott, aggkori gyengeségben szenvedő hegelistákat még agyon is verje; és megrendszabályoztatta a hallei diákokat, akik a királyhoz, mint rektorukhoz, azzal a tiszteletteljes kérelemmel fordultak, hogy hívja meg Srausst Halléba tanárnak.

Ilyen kilátások mellett Marx a maga új hegelista nézeteivel teljesen lemondott arról, hogy Poroszországban tegye le a vizsgáját. S bár semmi kedve sem volt, hogy Eichhorn készséges segítői packázásának kitegye magát, nem tért ki a harc elől. Ellenkezőleg. Elhatározta, hogy valamelyik kis egyetemen szerzi meg a doktorsüveget, s egyúttal képességének és szorgalmának bizonyítékaként, kihívóan merész előszó kíséretében közzéteszi disszertációját, azután pedig letelepszik Bonnban, hogy Bauerrel a tervezett folyóiratot kiadja. Így az egyetem sem lesz előtte teljesen elzárva; az egyetemi szabályzat szerint ugyanis egy „külföldi” egyetem „doctor promotusának” már csak bizonyos formalitásokra volt szüksége ahhoz, hogy magántanárrá legyen.

E tervet Marx meg is valósította; 1841. április 15-én Jénában, távollétében, doktorrá avatták disszertációja alapján, amely a démokritosi és epikurosi természetfilozófia közötti különbséggel foglalkozott. Ezt azon nagyobb munkája egyik részének szánta, amelyben az epikureus, a sztoikus és a szkeptikus filozófia egész ciklusát akarta a görög spekulatív gondolkodással való összefüggésében ábrázolni. Egyelőre csupán ezen az egy példán és csak a régi filozófiával összefüggésben fejtette ki ezt a kérdést.

A régi görög természetfilozófusok között Démokritosz volt a legkövetkezetesebben materialista. Semmiből nem lesz semmi; ami van, azt nem lehet megsemmisíteni. Minden változás csak a részek, egyesülése és szétválása. Véletlenül semmi sem történik, hanem csak valamely okból és szükségképpen. Más nincs, mint az atom és az üres tér, minden egyéb csak elképzelés. Az atomok száma végtelen, és alakjuk is végtelenül különböző. A végtelen űrben, az örökös zuhanás közben a nagyobb atomok, amelyek gyorsabban esnek, beleütköznek a kisebbekbe; a világ keletkezésének a kezdete az így létrejött oldalmozgások és örvények. Egymás mellett és egymás után végtelen sok világ keletkezik, s múlik el újra.

Epikurosz bizonyos változtatásokkal átvette Démokritosznak ezt a természetfelfogását. E változtatások közül a legnevezetesebb az „atomok deklinációja”; Epikurosz ugyanis azt állította, hogy az atomok zuhanás közben „deklinálnak”, vagyis nem függőlegesen esnek, hanem egy kissé elhajolnak az egyenestől. Emiatt a fizikai lehetetlenség miatt Cicerón s Plutarkhoszon kezdve Leibnizig s Kantig mindenki alaposan kigúnyolta, azt mondván róla, hogy Démokritosznak olyan utánzója, aki mesterének tanait csak rontani tudta.

Volt azonban egy másik áramlat is, amely Epikurosz filozófiájában látta az ókor legtökéletesebb materialista rendszerét, mégpedig főként azért, mert Epikurosz bölcselete Lucretius tankölteményében teljes egészében fennmaradt, míg Démokritosz filozófiájából csak jelentéktelen töredékeket kímélt meg az évszázadok forgószele és vihara. S ugyanaz a Kant, aki az atomok deklinációját „szemérmetlen” kitalálásnak nevezte, Epikuroszban a szenzualizmus legkiválóbb bölcselőjét látta, ellentétben Platónnal, akit az értelem legkimagaslóbb filozófusának tartott.

Marx természetesen nem vitatta Epikurosz természettani oktalanságát, ő is elismerte „határtalan felületességét az egyes fizikai jelenségek magyarázatában” (lásd MEGA, I. rész, 1. köt. 1. félköt., 23. old.); de kifejtette, hogy Epikurosz számára az érzékelés volt a valóság egyetlen próbaköve; így például a napot két lábnyi nagynak tartotta, mivel akkorának látszik. De Marx nem elégedett meg azzal, hogy ezeket a kézzelfogható balgaságokat valamilyen díszítő jelzővel elintézze, hanem igyekezett a természettani értelmetlenségből kihámozni a filozófiai értelmet. Azoknak a szép szavaknak a szellemében járt el, amelyeket értekezése egyik megjegyzésében mesterének, Hegelnek a tiszteletére mondott, vagyis, hogy a filozófiai iskoláknak nem az a feladatuk, hogy tanítójukat meggyanúsítsák, ha az akkomodációt követett el, hanem az, hogy megmagyarázzák ezt az akkomodációt annak az elvnek az elégtelenségével, amelyből fakadnia kellett és ezzel a tudás előrehaladásává tegyék azt, ami a lelkiismeret előrehaladásának tűnik.

Ami Démokritosznál a cél, az Epikurosznál csak a célt szolgáló eszköz. Epikurosznak nem annyira az volt a fontos, hogy megismerje a természetet, hanem inkább az, hogy olyan nézetet alkosson a természetről, amely alátámaszthatja filozófiai rendszerét. Hegel szerint az öntudat ókori filozófiájának három iskolája közül az epikureusok az absztrakt egyéni öntudat, a sztoikusok pedig az absztrakt általános öntudat álláspontján álltak; mindkét, iskola egyoldalú dogmatizmust képviselt, s ezen egyoldalúság miatt lépett fel mind a kettő ellen a szkepticizmus. Vagy — ahogyan ugyanezt az összefüggést a görög filozófia egyik későbbi ismerője kifejezte — a sztoicizmusban és az epikureizmusban kibékíthetetlenül és azonos igényekkel szemben állt egymással a szubjektív szellem egyéni oldala és általános oldala, az egyén atomisztikus elszigeteltsége és az összesség iránti panteisztikus odaadása; míg a szkepticizmus ezt az ellentétet feloldotta a semlegességben.

Különböző kiindulási pontjuknál fogva az epikureusok és a sztoikusok, közös céljuk ellenére, erősen eltávolodtak egymástól. A sztoikusokat az összesség iránti odaadásuk filozófiailag deterministákká tette, vagyis minden történés szükségszerűségét magától értetődőnek találták; politikailag következetesen köztársaságpártiak voltak, vallási téren viszont nem tudtak megszabadulni bizonyos babonás, elfogult miszticizmustól. Hérakleitoszra támaszkodtak, akinél az összességben való fölolvadás az öntudat legridegebb formáját öltötte; egyébként Hérakleitosszal éppen olyan gátlástalanul és önkényesen dobálóztak, mint az epikureusok Démokritosszal. A sztoikusokkal ellentétben az epikureusokat az egyén elszigeteltségét hirdető elvük filozófiailag az egyén szabad akaratát valló indeterministákká tette, politikailag pedig jámbor béketűrőkké. Az a bibliai mondás: „Engedelmeskedjetek annak a felsőbbségnek, amelynek hatalma van fölöttetek”, Epikuros örökségéből származik. Ugyanakkor azonban az indeterminizmus mindenfajta vallási köteléktől megszabadította az epikureusokat.

Marx számos, hajszáléles elemzésben fejti ki, hogy mivel magyarázható „a démokritoszi és az epikuroszi természetfilozófia közötti különbség”. Démokritosznak, mondja Marx, csak az atom fizikai megléte a fontos, míg Epikuros emellett érvényesítette az atom fogalmát is, az atom anyaga mellett annak formájával, a megléte mellett a lényegével is foglalkozik; Epikurosz felfogásában az atom nemcsak anyagi alapja a jelenségek világának, hanem egyben az elszigetelt egyén jelképe, az egyéni, elvont öntudat formális princípiuma is. Démokritosz az atomok függőleges eséséből minden történés szükségszerűségére következtetett; ezzel szemben Epikurosz kissé elhajlította az esés irányát, mert hol maradna akkor — mondja tankölteményében Lucretius, Epikurosz bölcsészetének leghivatottabb magyarázója — a szabad akarat, az élőlényeknek ez a sorstól kicsikart akarata? Ez az ellentmondás: az atom mint jelenség és az atom mint lényeg közötti ellentmondás Epikuros egész filozófiáján végigvonul, s ez kergeti bele a fizikai jelenségeknek abba a határtalanul önkényes magyarázatába, amelyet már az ókor idején is kigúnyoltak. Az epikuroszi természetfilozófia ellentmondásai csak az égitestekben szűnnek meg, ámde ezeknek az általános és örök létén megfeneklik az egyéni, absztrakt öntudat princípiuma is. Így tehát Epikurosz leveti magáról az egész materiális köntöst, és, Marx szavai szerint, mint a „legnagyobb görög felvilágosító” harcol a vallás ellen, amely a magas egekből fenyegető tekintettel rémíti a halandó embereket.

Marx alkotó szelleme már ebben az első művében is megmutatkozik éppen ott, sőt elsősorban ott, ahol az Epikurosra vonatkozó magyarázatai részletkérdésekben vitathatók. Ugyanis leginkább azt lehetne kifogásolni, hogy Marx élesebben gondolta át Epikurosz alapelvét és világosabb következtetéseket vont le belőle, mint maga Epikurosz. Hegel az epikurosi filozófiát az elvekbe foglalt meggondolatlanságnak nevezte, és az biztos, hogy e filozófia megteremtője, aki autodidakta létére mindig nagy súlyt helyezett a hétköznapi nyelvezetre, nem alapozta meg művét a hegeli filozófiának azokkal a spekulatív fordulataival, amelyekkel Marx magyarázta. Ezzel a dolgozattal Hegel tanítványa a saját érettségének bizonyítványát állította ki; biztos kézzel bánik a dialektikus módszerrel, s nyelvezetében megvan az a tömör erőteljesség, amely a mesterben, Hegelben mindenek ellenére megvolt, de követőinek seregéből réges-régen kiveszett.

Marx ebben a dolgozatában még egészen a hegeli filozófia idealista talaján áll. A mai olvasó számára az első pillanatban a legidegenszerűbb az, hogy kedvezőtlen véleményt mond Démokritoszról. Kijelenti, hogy Démokritosz csupán olyan hipotézist állított fel, mely a tapasztalat eredménye, de nem ennek energetikai elve, tehát éppen úgy nem valósul meg, ahogy a reális természetkutatásra sincs további hatása. Démokritosszal szemben Epikuroszt dicséri, mondván, hogy ő teremtette meg az atomisztika tudományát, annak ellenére, hogy Epikurosz a természet jelenségeit önkényesen magyarázza, és annak ellenére, hogy az egyéni absztrakt öntudat alapján áll, ami — miként Marx maga is elismeri — gátat szab minden igazi és valódi tudománynak, mivel maguknak a dolgoknak a természetében nem az elszigeteltség az uralkodó.

Ma már nem szorul bizonyításra, hogy amennyiben létezik az atomisztika tudománya — amennyiben az elemi testecskékre vonatkozó és minden jelenség keletkezését e testecskék mozgásával magyarázó tan lett az alapja a modern természetkutatásnak, amely ezt a tant használja fel a hang, a világosság, a hő terjedésének, a dolgok vegyi és fizikai változásainak megmagyarázására —, úgy e tannak Démokritos, s nem Epikuros volt az első úttörője. Csakhogy az akkori Marx számára még annyira a filozófia, illetve pontosabban: a fogalmi filozófia jelentette a tudományt, hogy olyan felfogást alakíthatott ki magában, amelyet mi manapság már aligha érthetnénk, ha ebben a felfogásban nem nyilvánulna meg Marx lényének a leglényege.

Élni mindig is azt jelentette neki: dolgozni, s dolgozni azt, hogy szüntelenül küzdeni. Ami Démokritostól elidegenítette, az az „energetikai elv” hiánya volt, illetve ahogyan későbben kifejezte magát,

„minden eddigi materializmusnak [...] az a fő fogyatékossága, hogy a tárgyat, a valóságot, az érzéki világot csak az objektum vagy a szemlélet alakjában fogja fel; nem pedig mint emberi érzéki tevékenységet, gyakorlatot, nem szubjektiven” (Marx: Tézisek Feuerbachról).

Ami Marxot Epikurosban vonzotta, az az „energetikai elv” volt, melynek alapján ez a filozófus lázadásra kelt a vallás nyomasztó terhe ellen, s dacolni mert vele.

Csodálatos, fékezhetetlen harci tűz lobog abban az apósának ajánlott előszóban (lásd MEGA, I. rész, 1. köt. 1. félköt., 10. old.), amellyel értekezését közzé akarta tenni.

„Amíg a filozófia abszolút, világleigázó szívében csak egy csöppnyi vér is pezseg, addig ellenfeleinek Epikurosszal együtt mindig azt fogja odakiáltani: nem az az istentelen, aki a tömeg isteneit megveti, hanem aki a tömegnek az istenekről alkotott véleményétől függ.”

A filozófia nem titkolja el Prométheus vallomását:

És azoknak, akik látszólag rosszabbá vált polgári helyzetük miatt panaszkodnak, a filozófia ugyanazt feleli, mmt Prométheusz az istenek kiszolgálójának, Hermésznek:

A filozófia kalendáriumában a legkimagaslóbb szent, a legnagyobb vértanú Prométheus: e szavakkal fejezte be Marx ezt a daccal telt előszót, mely még barátját Bauert is megijesztette. De az, amit Bauer „felesleges vakmerősködésnek” tartott, csak szerény vallomása volt annak a férfiúnak, aki majdan új Prométheusszá lett küzdelemben és szenvedésben egyaránt.

Alighogy Marx tarsolyába bekerült a doktori diploma, a romantikus reakció újabb erőszakosságai máris romba döntötték a frissen szerzett címéhez fűzött terveit.

Az első az volt, hogy 1841 nyarán Eichhorn ösztönzésére a teológiai karok gyalázatos hajtóvadászatot indítottak Bruno Bauer ellen, az „evangélium bírálata” miatt; Halle és Königsberg kivételével valamennyien elárulták a protestáns tanszabadság elvét, és Bauernek vissza kellett vonulnia. Ez azonban Marxot is megfosztotta attól a kilátástól, hogy szilárd gyökeret verhessen a bonni egyetemen.

Ugyanakkor a radikális folyóirat terve is kútba esett. Az új király barátja volt a sajtószabadságnak, mérsékeltebb cenzúraszabályzatot dolgoztatott ki, s ez 1841 végén napvilágot is látott. Az volt azonban a kikötése, hogy a sajtószabadság ne lépje túl a romantikus szeszélyek kereteit. Hogy ezen mit értett, azt kimutatta még 1841 nyarán, amikor Rugét egy kabinetrendelettel utasította, hogy szerkessze meg a Lipcsében, Wigandnál nyomtatott és kiadott „évkönyveit”, a porosz cenzúra ellenőrzése alatt, ellenkező esetben készüljön fel, hogy folyóiratát betiltják a porosz államokban. Ez a rendelet kellően felvilágosította Rugét az ő „szabad és igazságos Poroszországáról”, úgyhogy átköltözött Drezdába, s 1841. július 1-től kezdve „Deutsche Jahrbücher” címmel itt adta ki lapját. Most már magától ütötte meg azt az élesebb hangnemet, melyet Bauer és Marx eddig hiányoltak nála. Erre mindketten el is határozták, hogy egy önálló lap megalapítása helyett Ruge munkatársaivá lesznek.

Marx doktori disszertációját nem tette közzé. A disszertáció közvetlen célja már elesett, s szerzője később utalt arra, hogy most már ki kell várni, amíg ez a dolgozat elfoglalhatja helyét az epikureus, a sztoikus és a szkeptikus filozófiáról készítendő átfogó ismertetésében, ennek a munkának az elvégzését azonban „egészen másfajta politikai és filozófiai elfoglaltságai” egyelőre nem teszik lehetővé.

Ezek közé az elfoglaltságok közé tartozott elsősorban annak a bebizonyítása, hogy nemcsak az öreg Epikuros, de az öreg Hegel is példás ateista volt. 1841 novemberében Wigandnál a következő című „Ultimátum” jelent meg: „Die Posaune des Jüngsten Gerichts über Hegel den Atheisten und Antichristen” (Az utolsó ítélet harsonája az ateista és antikrisztus Hegel fölött). Ez a névtelen röpirat egy látszólag hithű szerző álarcában a bibliai próféták hangján siránkozott Hegel ateizmusán, ugyanakkor azonban Hegel műveiből igen meggyőzően levezette ezt az ateizmust. Az ügy rendkívül nagy feltűnést keltett, különösen azért, mert eleinte senki, még maga Ruge sem vette észre, hogy mi van az ortodox álarc mögött. A „Harsoná”-t ugyanis Bruno Bauer írta, s ezt, most már Marxszal együtt, folytatni is akarta, hogy Hegel esztétikájából, jogbölcseletéből stb. szintén kimutassák: a mester igazi szellemének örökösei nem az ó-, hanem az újhegelisták.

Időközben betiltották a „Harsoná”-t, és Wigand vonakodott kiadni a folytatását. Ezenfölül Marx megbetegedett, és apósa is három hónapig nyomta az ágyat, míg aztán 1842. március 3-án meg is halt. Így Marx számára „lehetetlen volt valami komolyat csinálni”. 1842. február 10-én mégis küldött Rugénak „egy kis cikket”, s fölajánlotta, hogy erőihez mérten rendelkezésére áll a „Deutsche Jahrbücher”-nek.

A cikk azzal az új cenzúraszabályzattal foglalkozott, amelyben a király elrendelte a cenzúra enyhébb alkalmazását. Marx ezzel a cikkel kezdte meg politikai pályafutását. Éles kritikával pontról pontra föltárta mindazokat a logikai ellentmondásokat, amelyeket a cenzúraszabályzat romantikus, ködös homályba takart. Ennek folytán merőben ellentétes álláspontra helyezkedett nemcsak az „álliberális” filiszterek ujjongásával szemben, hanem még egynémely újhegelista véleményével is, akik a szabályzatban^megnyilvánuló „királyi szellem” folytán már „az égbolt tetejére emelkedő napot látták”.

Kísérő levelében Marx azt kérte, hogy mielőbb nyomassák ki cikkét, „hacsak a cenzúra nem cenzúrázza az én cenzúrámat”. Ez a balsejtelme nem is bizonyult túlzottnak. Ruge február 25-én válaszolt neki, s s azt írta, hogy a cenzúra legsúlyosabb időszaka köszöntött be a „Deutsche Jahrbücher” számára, s így „az Ön cikke lehetetlenné vált”. Mivel azonban a visszautasított cikkekből „csinos és pikáns dolgok elitgyűjteménye” áll rendelkezésére, szeretné ezeket „Anecdota philosophica” címen Svájcban közzétenni. Marx e tervet március 5-i levelében nagyon melegen üdvözölte. A szász cenzúra „váratlan újjászületése” miatt, írja Marx, nyilván már eleve lehetetlenné válik, hogy kiadásra kerüljön a keresztény művészetről írt dolgozata, amely a „Harsona” folytatása lenne. Fölajánlja tehát ezt a dolgozatát, némi átszerkesztéssel, az „Anecdotá”-nak, úgyszintén a hegeli természetjog bírálatával foglalkozó írását is; ez utóbbi csupán a belső alkotmány kérdéseire tér ki, és az a tendenciája, hogy leleplezze az alkotmányos monarchiát, mint önmagának velejében ellentmondó, önmagát megsemmisítő felemás dolgot. Ruge mindenbe belement, de a cenzúraszabályzatról szóló cikken kívül semmi mást nem kapott Marxtól.

Március 20-án Marx azt írja, hogy a keresztény művészetről szóló dolgozatot meg akarja szabadítani a „Harsona"-hangnemtől és a hegeli kifejezésmód terhes béklyóitól, tehát szabadabban és ennélfogva alaposabban szándékszik megírni; ígéri, hogy ezzel április közepéig elkészül. Április 27-én már „majdnem kész” volt; Ruge „még csak néhány napig várjon”; a keresztény művészetre vonatkozó dolgozatát csupán kivonatban küldheti majd, mert ez munka közben szinte könyvvé dagadt. Július 9-én már azt írja, hogy meg se próbál mentséget keresni, ha „a kellemetlen külső körülmények” ki nem mentik; de most már semmihez sem nyúl mindaddig, amíg be nem fejezi a cikkeket az „Anecdota” számára. Végül is Ruge október 21-én bejelenti, hogy az „Anecdota” kész, és a zürichi irodalmi vállalat fogja kiadni; Marxnak továbbra is fenntartja azonban a helyet, jóllehet eddig inkább csak reményekkel és nem ígéretei betartásával boldogította, de jól tudja, hogy Marx mire képes, ha végre rászánja magát.

A Marxnál tizenhat évvel idősebb Ruge is, csakúgy mint Bauer és Köppen, a legnagyobb mértékben tisztelte ezt a fiatal tehetséget, aki szerkesztői türelmét ilyen kemény próbára tette. Kényelmes szerző Marx sohasem volt, sem a munkatársai, sem a kiadói számára; de ezek közül soha senkinek sem jutott eszébe, hogy hanyagságra vagy pontatlanságra magyarázza azt, aminek oka éppen a gondolatok túláradó bősége és az önmagával örökké elégedetlen önkritika volt.

Ebben az esetben még egy különös körülmény szolgál Marx igazolására, s ezt Ruge is tudta: olyasmi iránt kezdett érdeklődni, ami a filozófiai kérdéseknél összehasonlíthatatlanul erősebben foglalkoztatta. A cenzúraszabályzatra vonatkozó cikkével belefogott a politikai harcba, s most ezt vitte tovább a „Rheinische Zeitung“-ban, az „Anecdotá”-nak megígért filozófiai fonál továbbszövése helyett.

A „Rheinische Zeitung” 1842. január 1-e óta jelent meg Kölnben. Eredetileg nem ellenzéki, sőt inkább kormánypárti lap volt. A harmincas évek kölni püspöki zavargásai¹⁰ óta a nyolcezer elő­fizetővel rendelkező „Kölnische Zeitung” az ultramontán¹¹ párt érdekeit képviselte; ez a párt a Rajna vidékén igen hatalmas volt és sok gondot okozott a kormány csendőrpolitikájának. A lapot nem annyira a katolikus ügy iránti szent lelkesedés fűtötte, hanem inkább az, hogy üzleti érdekből tekintettel legyen olvasóira, akik mit sem akartak tudni a berlini gondviselés áldásairól. A „Kölnische Zeitung” monopóliuma olyan szilárd volt, hogy tulajdonosának mindenkor sikerült a vele versenyezni készülő lapokat megvásárlás révén félreállítani, még akkor is, ha ezeket Berlinből támogatták. Ugyanez a sors fenyegette a „Rheinische Allgemeine Zeitung”-ot is, amely 1839 decemberében kapta meg a cenzúraminiszterektől az akkoriban szükséges koncessziót, éppen azért, hogy megtörje a „Kölnische Zeitung” egyeduralmát. Az utolsó pillanatban azonban több jómódú polgár összeállott, hogy részvénytőkét hozzon létre a lap teljes átalakítására. A kormány támogatta ezt a tervet, és ideiglenesen érvényben hagyta a most már „Rheinische Zeitung”-gá lett lap számára ugyanazt a koncessziót, amelyet elődjének adott.

Valójában a kölni burzsoáziától mi sem állott távolabb, mint az, hogy a porosz uralomnak — melyet a rajnai lakosság nagy tömegei még mindig idegen uralomnak tekintettek — bármi kényelmetlenséget okozzon. Az üzleti élet virágzott, tehát a burzsoázia feladta francia szimpátiáit, sőt, a Zollverein megalapítása után egyenesen azt kívánta, hogy Poroszország kerüljön egész Németország élére. Politikai követeléseik rendkívül mérsékeltek voltak, s messze elmaradtak gazdasági követeléseik mögött; ez utóbbiak céljául a már erősen fejlett Rajna vidéki kapitalista termelési mód megkönnyítését tűzték ki: takarékosság az állami pénzügyek terén, a vasúti hálózat kiépítése, a törvénykezési illetékek és postai tarifák leszállítása, a Zollverein számára közös lobogó és közös konzulok, s más hasonló dolgok, amik már a burzsoázia ilyenfajta kívánságlistáin szerepelni szoktak.

Csakhamar kitűnt azonban, hogy a lap fiatal munkatársai közül kettő, akiket a szerkesztéssel megbíztak: Georg Jung gyakornok és Dagobert Oppenheim ülnök lelkes újhegelisták, s Moses Hessnek a befolyása alatt állnak, aki, akárcsak ők, rajnai kereskedő fia. Hess a hegeli filozófián kívül már a francia szocializmussal is megismerkedett. A lap munkatársait elvbarátaik körében toborozták, nevezetesen a berlini újhegelisták körében is, akik közül Rutenberg vállalta el a német rovat szerkesztését, mégpedig Marx javaslatára. Ez a javaslata egyébként a későbbiekben nem sok dicsőséget hozott rá.

Marx maga úgy látszik elejétől kezdve közel állott a laphoz. Március végén át is akart költözni Trierből Kölnbe, de túlságosan zajosnak találta az ottani életet. Egyelőre Bonnban telepedett le, ahonnan Bruno Bauer időközben eltűnt; „kár is volna, ha senki sem maradna itt, akin a szentek megbotránkozhatnak”. Bonnban kezdte írni a „Rheinische Zeitung” számára a cikkeit, amelyekkel csakhamar túlszárnyalta a többi munkatársakat.

Jóllehet feltehetően Jungnak és Oppenheimnek az összeköttetései adták meg az első lökést arra, hogy a lapot az újhegelisták porondjává tegyék, az mégis nehezen feltételezhető, hogy ez a fordulat a részvényesek helyeslése, vagy éppen tudta nélkül következett be. Bizonyára elég szemesek voltak és fölismerték, hogy tehetségesebb munkatársakat az akkori Németországban úgysem találnak. Ezenfelül maguk az újhegelisták is szinte a túlzásig poroszbarátok voltak, s amit esetleg a kölni burzsoázia az egyéb dolgaikból érthetetlennek és gyanúsnak találhatott, azt valószínűleg csak ártalmatlan különcködésnek tartotta. Az biztos, hogy a burzsoázia akkor sem lépett közbe, amikor már az első hetekben kifogásolták Berlinből a lap „felforgató tendenciáit”, s fenyegetőztek, hogy az első negyedév végén betiltják. A berlini gondviselést főleg Rutenberg meghívása rémítette: félelmetes forradalmárnak tartották, s szigorú rendőri felügyelet alatt állt. IV. Frigyes Vilmos még 1848 márciusában is Rutenbergtől remegett a legjobban, mert őt tartotta a forradalom tulajdonképpeni felbujtójának. És ha egyelőre elhárult a halálos villámcsapás a lap feje felől, ez elsősorban a kultuszminiszternek volt köszönhető. Eichhorn ugyanis teljesen reakciós beállítottsága mellett azt képviselte, hogy feltétlenül szembe kell szállani a „Kölnische Zeitung” ultramontán tendenciáival még akkor is, ha a „Rheinische Zeitung” irányzat „csaknem még aggályosabb”, hiszen a „Rheinische Zeitung” csupán játszadozik azokkal az eszmékkel, amelyek nem lehetnek csábítóak senkinek, akinek valamennyire is biztos a talaj a lába alatt.

Ezt a hibát azonban a legkevésbé sem lehetett szemére vetni azoknak a cikkeknek, amelyeket Marx a lapnak beküldött. És úgy látszik, hogy az a praktikus mód, ahogyan ő a dolgokhoz hozzányúlt, lényegesen jobban kibékítette a lap részvényeseit az újhegelizmussal, mint Bruno Bauer vagy Max Stirner cikkei. Különben érthetetlen volna, hogy rövid néhány hónappal első cikkének beküldése után, 1842 októberében már őt helyezték a lap élére.

Marx itt próbálta ki először azt a páratlan ügyességét, hogy a dolgok állásának adott helyzetéből kiindulva, saját melódiájuk eléneklésével, megkövesedett állapotokat táncra perdítsen.

Marx öt nagy értekezésből álló sorozatban vállalkozott arra, hogy megvilágítsa az egy évvel megelőzőleg Düsseldorfban kilenc hétig ülésező rajnai tartományi Landtag vitáit. A tartományi Landtagok tehetetlen látszatképviseletek voltak; létrehozásukkal a porosz korona csak a szószegését akarta elpalástolni, miután 1815-ben alkotmányt ígért. Ezek a Landtagok zárt ajtók mögött tárgyaltak, és legfeljebb csak kicsinyes kommunális ügyekbe volt némi beleszólásuk. Amióta pedig 1837-ben Kölnben és Posenben kitört a viszály a katolikus egyházzal, már össze sem hívták őket; ellenzékiséget még leginkább a rajnai és a poseni Landtagról lehetett feltételezni, jóllehet csak ultramontán szellemben való ellenzékiséget.

Ezeket az érdemes testületeket az védte meg minden liberális hangulat ellen, hogy tagja kizárólag csak földbirtokkal rendelkező személy lehetett. Elvben a tagok felének a nemesi, egyharmadának a városi és egyhatodának a paraszti birtokot kellett képviselnie. Ez az épületes elv azonban nem érvényesülhetett minden tartományban a maga tökéletes szépségében, s jelesen az újonnan megszerzett rajnai területeken kellett a modern szellemnek némi engedményt tenni. De azért a szavazatok egyharmadánál mindig több maradt a nemesek kezében, és mivel a határozathozatalhoz kétharmad többség kellett, semmi sem történhetett akaratuk ellenére. A városi birtokot még annyiban is korlátozták, hogy tíz évig kellett egy kézben lennie, mielőtt választhatóságra jogosított. Ezenfelül jogában állt a kormánynak, hogy bármely városi hivatalnok megválasztását megsemmisítse.

Ezek a Landtagok közmegvetésnek örvendtek, IV. Frigyes Vilmos azonban kormányralépte után az 1841. évre mégis újra összehívta őket. Sőt, jogaikat némileg ki is bővítette, de csak azért, hogy port hintsen az állam hitelezőinek szemébe, akiknek a korona 1820-ban megígérte, hogy új kölcsönöket kizárólag a jövőbeli rendi gyűlések hozzájárulásával és kezességével fog felvenni. Johann Jacoby egy híressé lett röpiratban felszólította a Landtagokat, hogy követeljék jogukat, az alkotmányra vonatkozó királyi ígéret beváltását, de süket fülekre talált.

Még a rajnai Landtag is csődöt mondott, méghozzá az egyházpolitikai kérdésben is, amely miatt a kormány a legjobban félt tőle. A Landtag kétharmad többséggel elutasította azt az indítványt, hogy a jogtalanul letartóztatott kölni érseket állítsák bíróság elé, vagy ültessék vissza hivatalába, holott ez mind liberális, mind ultramontán szempontból magától értetődő indítvány volt. Az alkotmány kérdését szóba sem hozták, és igazán siralmas módon intéztek el egy több mint ezer aláírással ellátott kölni petíciót, amely a Landtag üléseinek szabad látogatását, az ottani tárgyalások naponkénti, teljes terjedelmükben való közzétételét, ezeknek a tárgyalásoknak és általában minden belpolitikai kérdésnek a sajtó nyilvánossága előtt való szabad megvitatását, és végül a cenzúra helyett sajtótörvényt követelt. Ezzel szemben a Landtag csak azt kérte a királytól, hogy az országgyűlési jegyzőkönyvekben közzétehessék a szónokok neveit, és nem igényelte a sajtótörvényt és a cenzúra eltörlését, csupán olyan cenzúratörvényt, amely elejét veszi a cenzorok visszaéléseinek. De a Landtag, a gyávaság mindenkor megérdemelt jutalmaként, még ezzel is felsült a koronánál.

Ez a tartományi Landtag csak akkor élénkült meg, ha a földbirtok érdekeit kellett megvédenie. A feudális világ gyönyörűségeinek visszaállításáról persze álmodni sem lehetett. A Rajna vidékén olyan halálosan gyűlölték ezeket a kísérleteket, hogy — amint azt a keleti tartományokból odahelyezett hivatalnokok is megjegyezték Berlinbe küldött jelentéseikben — e tekintetben nem ismertek tréfát. Különösen szigorúan ragaszkodott a rajnai lakosság a földbirtok szabad oszthatóságához, s nem engedett hozzányúlni sem a „nemesi rend”, sem a „paraszti rend” érdekében, jóllehet a birtokoknak a végtelenségig való felparcellázása már, mint a kormány nem alaptalanul mondta, a földtulajdon valóságos elporladására vezetett. E tény ellenére a Landtag — mely a szóban forgó kérdésben egyetértett a tartomány lakosságával — 49 szavazattal 8 ellenében elvetette a kormánynak azt a javaslatát, hogy „az erőteljes paraszti rend fenntartása érdekében” bizonyos korlátozásnak vessék alá a föld felparcellázását. Annál nagyobb szívélyességgel fogadta viszont a Landtag a kormánynak a falopás, a vadorzás, az erdei és a mezei kihágások ügyében benyújtott törvényjavaslatait. A földtulajdon magánérdeke a törvényhozó hatalmat a maga szemérmetlen, lelkiismeretlen, olcsó ringyójává tette.

Marx részletes terv alapján állította pellengérre a Landtagot. Első, hat nagy cikkből álló értekezésében az országgyűlésnek a sajtószabadságra és az ülések anyagának közzétételére vonatkozó vitáit bírálta. A közzétételnek az engedélyezése — amely azonban egyúttal megtiltotta a szónokok nevének nyilvánosságra hozatalát — egyike volt azoknak a kisebb reformoknak, amelyekkel a király ösztönözni akarta a tartományi Landtagokat, de ezzel éppen a Landtagok heves ellenállását váltotta ki. A rajnai Landtag ugyan nem ment olyan messze, mint a brandenburgi és pomerániai, hogy egyszerűen megtagadja ülései jegyzőkönyveinek közzétételét; de itt is megnyilvánult az az ostoba önteltség, hogy a választottak felsőbbrendű lények, akiket elsősorban saját választóik kritikájával szemben meg kell védeni.

„A Landtag nem bírja el a napvilágot. A magánélet éjszakájában otthonosabban érezzük magunkat. Ha az egész tartománynak megvan a bizalma arra, hogy jogait egyes egyénekre bízza, akkor magától értetődik, hogy ezek az egyes egyének leereszkednek és elfogadják a tartomány bizalmát, de igazán túlzás lenne azt kívánni, hogy ezt most viszonozzák és önmagukat, munkájukat, személyiségüket bizalommal telve a tartomány ítélete elé bocsássák [...]” (Viták a sajtószabadságról).

Marx már ebből az első alkalomból is ragyogó humorral gúnyolta ki azt, amit később „parlamenti kreténizmusnak” nevezett és világéletében ki nem állhatott.

A sajtószabadságért pedig olyan éllel és olyan ragyogóan tört lándzsát, mint soha senki sem előtte, sem utána. Ruge ezt minden irigység nélkül elismerte:

„Ennél mélyebbet, alaposabbat eddig még nem mondtak és nem is mondhattak a sajtószabadságról és annak érdekében. Szerencsét kívánhatunk magunknak ahhoz a magas fokú képzettséghez, zsenialitáshoz, a hétköznapi gondolatzavar mesteri leigázásához, amely ezzel publicisztikánkban megjelent.”

Marx e cikkeiben egyszer megemlíti hazája derűs klímáját; nos, ezeket a cikkeit még ma is úgy beragyogja a derűs fény, mint a rajnai szőlőhegyeket a napsugár. Hegel egykor „a rossz sajtó nyomorult, mindent feloldani akaró szubjektivitásáról” beszélt. Marx viszont visszatér a polgári felvilágosodáshoz, és ezzel egyidejűleg a „Rheinische Zeitung”-ban elismeri, hogy a kanti filozófia a francia forradalom német elmélete; de Marx úgy tér vissza a polgári felvilágosodáshoz, hogy látóköre meggazdagodott mindazokkal a politikai és szociális távlatokkal, amelyeket számára Hegel történeti dialektikája feltárt. Csak össze kell hasonlítanunk a „Rheinische Zeitung”-ban megjelent cikkeit Jacoby „Négy kérdés“-ével, hogy felismerjük, mit eredményezett ez. Marx még csak mellékesen sem tartotta említésre méltónak például a király 1815. évi, az alkotmányt kilátásba helyező ígéretét, amelyre Jacoby mindig vissza-visszatért, mert számára ez volt az egész alkotmánykérdés alfája és ómegája.

De Marx bármennyire dicsőítette is a szabad sajtót mint a népszellem éber szemét — ellentétben a cenzúrázott sajtóval, amelynek eredendő bűne, a képmutatás a forrása minden más bűnének, még az esztétikai szempontból is utálatos passzivitásának is —, mégsem ismerte félre azokat a veszélyeket sem, amelyek a szabad sajtót fenyegetik. A városi rendek egyik szónoka azon a címen követelte a sajtószabadságot, hogy az a szabad iparűzés része. Marx ezt felelte neki:

„Szabad-e az a sajtó, amely iparrá alacsonyodik le? Az írónak mindenesetre keresnie kell, hogy létezhessen és írhasson, de korántsem azért kell léteznie és írnia, hogy keressen [...] A sajtó legelső szabadsága abban áll, hogy ne legyen ipar. Az az író, aki a sajtót anyagi eszközzé fokozza le, büntetésül, amiért ennyire hiányzik belőle a belső szabadság, megérdemli, hogy külső szabadsága se legyen, megérdemli a cenzúrát; sőt, az ilyen írónak már maga a létezése a büntetése.”

És Marx egész élete bizonyságtétel arra, amit az írótól követelt: az író művei mindig öncélúak legyenek; olyannyira ne váljanak eszközzé sem az író, sem mások számára, hogy az író, ha kell, saját létét is fel tudja áldozni művei létéért.

A rajnai Landtagról szóló második cikk, mint Marx Jungnak írta, „az érseki históriával” foglalkozott. De a cenzúra törölte, és későbben sem került nyilvánosságra, pedig Ruge felajánlotta, hogy az „Anecdotá”-ban megjelenteti. Rugénak Marx 1842. július 9-én a következőket írta:

„Ne higgye, hogy mi itt a Rajnánál politikai Eldorádóban élünk. A legkövetkezetesebb szívósság kell ahhoz, hogy egy olyan újságot, mint a »Rheinische Zeitung«, fönn lehessen tartani. A Landtagról szóló második cikkemet, mely az egyházi bonyodalmakkal foglalkozik, a cenzúra törölte. Ebben kimutattam, hogy az állam védelmezői egyházi, az egyház védelmezői állami álláspontra helyezkedtek. Ez az incidens annál kellemetlenebb a »Rheinische Zeitung«-nak, mert az együgyű kölni katolikusok beleestek volna a csapdába, és az érsek megvédése új előfizetőket vonzott volna. Bajosan lehet fogalma arról, hogy a hatalom emberei milyen alávalóan, és egyúttal milyen ostobán bántak el ezzel a kemény koponyájú ortodoxszal. De siker koronázta a művet; Poroszország az egész világ szeme előtt megcsókolta a pápa papucsát, és a mi kormányautomatáink pirulás nélkül járnak-kelnek az utcán.” (lásd MEGA, I. rész, 1. köt. 2. félköt., 277. old.).

A levél utolsó mondata arra céloz, hogy IV. Frigyes Vilmos, romantikus hajlamainak megfelelően, béketárgyalásokba bocsátkozott a Kúriával, s ez hálából, a Vatikán művészi módszereivel szabályszerűen kijátszotta.

Amit Marx erről a cikkéről Rugénak írt, azt persze nem szabad félremagyaráznunk, és nem szabad komolyan vennünk, hogy csakugyan azért védelmezte az érseket, mert csapdába akarta csalni a kölni katolikusokat. Sőt ellenkezőleg, nagyon is következetes maradt önmagához, amikor az érseknek egyházi ügyek miatt történt teljesen törvényellenes letartóztatását, és a katolikusoknak azt a követelését, hogy a jogtalanul letartóztatottat állítsák bíróság elé, úgy jellemezte, hogy az állam védelmezői egyházi, az egyház védelmezői állami álláspontra helyezkedtek. A „Rheinische Zeitung” számára döntő kérdés volt, hogy ebben a fölfordult világban a helyes álláspontot foglalja el, többek között éppen azért, amit Marx a Rugéhoz írt levelében a továbbiakban el is mond: mert az ultramontán párt, amely ellen a lap heves harcot folytat, a legveszedelmesebb Rajna vidéki párt, s mert az ellenzék túlságosan megszokta, hogy az egyház kebelén belül opponáljon.

Az öt nagy részből álló harmadik cikk azokat a vitákat tárgyalja, amelyeket a Landtag a falopásokról folytatott. Ezzel a kérdéssel Marx kénytelen volt „leereszkedni a földre”, vagy ahogyan más alkalommal ugyanezt a gondolatot kifejezte: zavarba jött, hogy anyagi érdekekkel kell foglalkoznia, holott Hegel ideológiai rendszerében erre nem talál útmutatást. Valóban, ekkor még nem fogta meg olyan élesen ennek a törvénynek a problémáját, ahogyan azt a későbbi években tette volna. Itt ugyanis a feltörekvő tőkés rendszernek a közös földtulajdon utolsó maradványai elleni küzdelméről, a néptömegek elleni kegyetlen kisajátítási hadjáratról volt szó; a porosz állam területén 1836-ban indított 207 478 bűnügyi eljárásból 150 000, vagyis csaknem a háromnegyed részük falopás, vadorzás, erdei és legelő-kihágás volt.

A rajnai Landtagon a falopásra vonatkozó törvényjavaslat megvitatásakor a magántulajdon kizsákmányoló érdeke olyan szemérmetlen módon érvényesült, hogy még a kormány javaslatán is túltett. Ez ellen Marx igen éles kritikával kelt ki és síkraszállt „a politikailag és szociálisan kisemmizett szegény tömegek” érdekében (Viták a falopási törvényről), de még nem gazdasági, hanem jogi érvekkel. A fenyegetett szegények részére azt követelte, hogy ne sértsék meg, szokásjogaikat, amelyeknek alapját a köz- és a magántulajdon között ingadozó jellegű tulajdonban, a köz- és a magánjog bizonyos keverékében látta, és hozzátette, hogy ilyesmivel a középkor összes intézményeinél találkozhatunk. Az értelem megszüntette ezeket a felemás, határozatlan, ingadozó jellegű tulajdonjogi intézményeket, amikor az absztrakt magánjognak a római jogból vett kategóriáit alkalmazta rájuk, mondja Marx, de a szegény osztály szokásjogában tovább él az ösztönös jogérzék és ennek gyökere pozitív és törvényes.

E cikksorozatnak a történelemfelfogása ugyan még bizonyos fokig „ingadozó jellegű”, de ennek ellenére, vagy talán éppen ezért, megmutatja, hogy a „szegény osztályoknak” ezt a nagy előharcosát végső soron mi indította el útján. Marx leírja az erdőtulajdonosok gazdagait, akik magánérdekből lábbal tiporják a logikát és az észt, a törvényt és a jogot, sőt nem utolsósorban az állam érdekeit is, hogy a szegényeken és a nyomorultakon élősködjenek. Ebből az egész leírásból végig kicsendül a melegen érző ember dühös fogcsikorgatása.

„Hogy biztosítsa magának az erdőkihágás elkövetőjét — írja Marx —, a Landtag nemcsak a kezét-lábát törte el a jognak, hanem a szívét is átfúrta.”

Ezzel a példával azt akarta bizonyítani, hogy mit lehet majd várni a magánérdekek rendi gyűlésétől, ha egyszer valóban törvényhozási jogai lesznek.

Emellett Marx akkor még a hegeli jog- és állambölcselet alapján állt. Nem úgy, mint Hegel ortodox imádói, hogy a porosz államban látta volna az ideális államot, hanem úgy, hogy a porosz államot a hegeli filozófia követelményeinek megfelelő ideális államhoz mérte. Ebben az időben az államot olyan nagy szervezetnek tartotta, amelyben meg kell valósulnia a jogi, az erkölcsi és a politikai szabadságnak, s amelyben az állampolgárok az állam törvényei révén csak a saját értelmük, az emberi értelem természettörvényeinek engedelmeskednek. Ez a szempont elegendő volt arra, hogy Marx megbirkózhasson a falopásra vonatkozó Landtag-vitákkal, sőt még a vadorzásokkal, az erdei és a mezei kihágásokkal foglalkozó negyedik cikkhez is megfelelt volna. Ámde nem lett volna már kielégítő ez a szempont az ötödik cikkhez, amelyet az egész sorozat koronájának szánt, s amelyben a parcellázás kérdését akarta tárgyalni, a „földi kérdést a maga életnagyságában”.

Marx, akárcsak a polgári Rajna vidék, a föld szabad felparcellázásának elvét képviselte; a paraszt e szabadságának korlátozása a fizikai szegénységét még a jogi szegénységgel is tetézné. Csakhogy ezzel a jogi szemponttal a kérdés nincs elintézve; a francia szocializmus jóval régebben kimutatta, hogy a föld szabad oszthatósága gyámoltalan proletariátust hoz létre, és azt tartotta, hogy a föld szabad oszthatósága azonos szinten van a kézműipar atomokra bomló izoláltságával. Ha tehát Marx ehhez a kérdéshez hozzá akart nyúlni, foglalkoznia kellett a szocializmussal is.

Feltehető, hogy ennek a szükségességét ő maga is felismerte, és nem az az ember volt, aki ilyen feladat elől kitért volna, ha egész cikksorozatát megírja. Erre azonban nem került sor. Amikor a „Rheinische Zeitung”-ban a harmadik cikk megjelent, Marx már a lap szerkesztője volt. És akkor a szocializmus rejtélye elébe állt, még mielőtt meg tudta volna oldani.

A nyár folyamán a „Rheinische Zeitung” néhány kisebb kiruccanást engedett meg magának a szociális kérdések területére; a cikkek szerzője valószínűleg Moses Hess volt. Egy alkalommal a lap a berlini családi házakról szóló cikket vett át Weitling folyóiratából azzal a megjegyzéssel, hogy ez hozzájárul egy „fontos és időszerű kérdés” megoldásához; más alkalommal, amikor beszámolt a strassburgi tudóskongresszusról, ahol szocialista kérdésekről is szó volt, beszámolójához azt az egészen semmitmondó megjegyzést fűzte, hogy ha a vagyontalanok a középosztály vagyonára törekszenek, ezt a középosztálynak a nemesség ellen folytatott 1789-es harcaival lehet összehasonlítani, ezúttal azonban a kérdés békésen fog megoldódni.

Ezek az ártatlan apróságok elegendők voltak az augsburgi „Allgemeine Zeitung“-nak arra, hogy a „Rheinische Zeitung”-ot a kommunizmussal való kacérkodással vádolja. Neki magának sem volt e tekintetben tiszta a lelkiismerete, mert Heinrich Heine tollából sokkal kényesebb dolgokat közölt a francia szocializmusról és kommunizmusról. De az „Allgemeine Zeitung” volt az egyetlen nemzeti, sőt nemzetközi jelentőségű német lap, s ezt a pozícióját most a „Rheinische Zeitung” erősen veszélyeztette. Bármily kevéssé fennkölt okai is voltak tehát heves támadásának, a gonoszkodásában mindenesetre ügyességet tanúsított. Előbb különböző célzásokat tett a gazdag kereskedőfiakra, akik ártatlan együgyűséggel játszadoznak a szocialista eszmékkel, de nem jut eszükbe, hogy a kölni mesteremberekkel és kikötőmunkásokkal megosszák javaikat; aztán azzal a csattanóval fejezte be, hogy csupán gyermeteg eltévelyedésnek minősíthető, ha valaki egy gazdaságilag annyira elmaradott országban, mint Németország, a francia nemesség 1789-es sorsával fenyegeti a középosztályt, amely csak most kezd szabadabban lélegezni.

Ennek a csípős kirohanásnak az elhárítása lett Marx legelső megoldandó szerkesztőségi feladatává, s ez éppen elég kényelmetlen volt neki. Nem akart fedezni olyan dolgokat, amelyeket ő maga „nagyképűségnek” érzett, de viszont nem tudta megmondani azt sem, hogy neki mi a véleménye a kommunizmusról. Így aztán egyrészt a lehetőséghez mérten visszadobta a kesztyűt az ellenfélnek, s azt vádolta meg kommunista hajlamokkal, másrészt azonban őszintén beismerte, hogy a „Rheinische Zeitung” nem képes egy frázissal elintézni olyan problémákat, amelyeknek leküzdésén két nép dolgozik. A lap alapos kritika tárgyává fogja tenni a kommunista eszméket; ezeket mostani formájukban még elméletileg sem ismeri el helytállóknak, nem tartja tehát lehetségesnek — és még kevésbé kívánatosnak — megvalósulásukat. De ehhez a kritikához „hosszantartó és mélyreható tanulmányozásra” van szükség, mert Leroux-nak és Considérant-nak az írásait, s főként Proudhonnak az éles eszű művét nem lehet néhány felületes, pillanatnyi ötlettel elintézni.

Később Marx úgy látta, hogy ez a vita elvette a kedvét a „Rheinische Zeitung”-nál folytatott tevékenységétől, s ezért „mohón” kapott az alkalmon, hogy visszavonulhatott dolgozószobájába. Ennél a kérdésnél azonban, ahogyan ez már az emlékekkel lenni szokott, az ok és az okozat túlságosan közvetlen kapcsolatba került egymással. Egyelőre még Marx szívvel-lélekkel benne volt a dologban, sőt, ezt annyira fontosnak tartotta, hogy miatta még a régi berlini társaival is szakított. Ezekkel különben sem igen büszkélkedhetett, amióta a „Doktorklub”, amelyben mégiscsak mindig volt valami „szellemi érdeklődés”, az enyhébb cenzúraszabályzat hatására átalakult az úgynevezett Szabadok Társaságává. Ebben a társaságban gyűltek egybe a porosz fővárosnak úgyszólván összes „március előtti” írói, hogy megvadult filiszterként megjátsszék a politikai és a szociális forradalmárt. Marxot ez a nyüzsgés már a nyáron nyugtalanította; azt mondta, hogy más az, ha valaki nyilatkozik a maga emancipációjáról, ami lelkiismeretesség kérdése, és megint más az, ha valamit szájhősködő propagandaként eleve világgá kürtölnek. Szerencse azonban, úgymond, hogy Bruno Bauer ott van Berlinben, ő majd gondoskodik róla, hogy legalább ne csináljanak „ostobaságokat”.

Ebben Marx, sajnos, tévedett. Szavahihető tudósítás szerint Köppen ugyan távol tartotta magát a Szabadok sürgés-forgásától, de nem úgy Bruno Bauer, aki még azt sem restellte, hogy csínytevéseikben elvállalja a játékvezető szerepét. Hol koldusfelvonulást rendeztek az utcán, hol bordélyházakban és kocsmákban csaptak botrányt, hol meg egy védtelen pap ízléstelen ugratására Stirner esketésekor Bruno Bauer a horgolt pénztárcája rézkarikáit nyújtotta át a papnak azzal, hogy ez éppen jó lesz jegygyűrűnek. Mindezek a dolgok a Szabadokat a jámbor filiszterek szemében félig-meddig a bámulat, félig-meddig a rémület tárgyává tették, de jóvátehetetlenül pellengérre állították azt az ügyet, amelyet állítólag képviseltek.

Ez az utcagyerekekhez méltó viselkedés természetesen a Szabadok szellemi tevékenységére is hátrányosan hatott, s Marxnak mint szerkesztőnek, éppen elég baja volt a „Rheinische Zeitung“-hoz beküldött cikkeikkel.

A cenzor piros ceruzája ugyan sokat-törölt belőlük, de — írja Marx Rugénak — „én magam is bátorkodtam legalább annyit megsemmisíteni, mert Meyen és társai tömegesen küldték be üres világmegváltó fecsegéseiket; mindez rendkívül hanyag stílusban volt írva, megspékelve némi ateizmussal és kommunizmussal (amit ezek az urak sohasem tanulmányoztak). Rutenberg idején, az ő teljes kritikátlansága, önállótlansága és tehetségtelensége mellett a Szabadok hozzászoktak, hogy a »Rheinische Zeitung«-ot saját engedelmes eszközüknek tekintsék; én azonban úgy véltem, hogy nem engedhetem meg továbbra is ezt az eddigi szalmacséplést”. (1842. nov. 30. Lásd MEGA, I. rész, 1. köt. 2. félköt., 285. old.)

Ez volt az első oka, mint Marx mondta, „a berlini égboltozat beborulásának”.

A szakadás akkor következett be, amikor 1842 novemberében Herwegh és Ruge Berlinben jártak. Herwegh éppen híres és diadalmas németországi kőrútján volt. Kölnben jártakor Marxszal is megismerkedett és gyorsan barátságot kötöttek; Drezdában pedig összetalálkozott Rugéval, s vele együtt ment Berlinbe. Itt érthető módon sehogy sem volt ínyükre a Szabadok garázdálkodása. Ruge keményen összecsapott munkatársával, Bruno Bauerrel, aki a „legnevetségesebb dolgokról akarta meggyőzni”; így például azt állította, hogy az állam, a tulajdon és a család fogalma megszüntetendő, anélkül, hogy törődni kellene a kérdés pozitív oldalával. Herweghnek ugyancsak nem nagy gyönyörűségére szolgáltak a Szabadok, akik aztán a költő megvetéséért azzal álltak bosszút rajta, hogy a maguk módján kigúnyolták a királytól kapott ismeretes audienciáját és egy gazdag leánnyal való eljegyzését.

Mindkét fél a „Rheinische Zeitung”-hoz fordult. Herwegh, egyetértésben Rugéval, egy kis cikk közzétételét kérte; ez a cikk elismerte ugyan a Szabadokról, hogy egyenként legtöbbjük nagyszerű ember, de hangsúlyozta — mint azt Herwegh és Ruge a Szabadok szemébe is megmondta —, hogy politikai romantikájukkal, zsenikórságukkal és kérkedésükkel kompromittálják mind a szabadság ügyét, mind a szabadság pártját. Marx ezt a cikket közzé is tette, mire Meyen, a Szabadok szószólójaként, goromba levelek özönével árasztotta el.

Marx először egészen tárgyilagosan felelt, s iparkodott a helyes útra terelni a Szabadok munkatársi közreműködését.

„Felszólítottam őket — írja —, hogy kevesebb általános okoskodással, nagyhangú frázissal és önelégült tetszelgéssel operáljanak, hanem inkább több határozottságról, a konkrét helyzet sajátosságainak jobb ismeretéről és nagyobb tárgyi tudásról tegyenek tanúbizonyságot. Kijelentettem, hogy helytelennek, sőt erkölcstelennek tartom, hogy a kommunista és a szocialista dogmákat, tehát egy új világnézetet csak úgy mellékesen, színházi kritikákban, s más hasonló módon akarnak becsempészni, s a kommunizmusnak a megvitatását, ha már meg akarják vitatni, egészen más, sokkal alaposabb formában kívánom meg. Ezenkívül figyelmeztettem őket, hogy ne annyira a politikai viszonyokat bírálják a vallásban, hanem inkább a politikai viszonyok bírálatán keresztül kritizálják a vallást, mert ez a felfogás jobban megfelel egy újság természetének és a közönség műveltségének, hiszen a vallás önmagában tartalmatlan, nem a mennyországból, hanem a földről él, s önmagától összeomlik, ha megszüntetjük azt a megfordított realitást, amelynek elmélete a vallás. Végül pedig el akartam érni azt, hogy amikor filozófiáról beszélnek, akkor ne annyira az ateizmus cégtábláját fitogtassák (mint a gyerekek, akik mindenkinek azzal dicsekednek, hogy nem félnek a mumustól), hanem inkább a filozófia tartalmát vigyék a nép közé.” (Rugéhoz, 1842. nov. 30. Lásd MEGA, I. rész. 1. köt. 2. félköt., 286. old.)

E fejtegetések egyúttal tanulságos módon bepillantást engednek azokba az elvekbe, amelyeknek alapján Marx a „Rheinische Zeitung”-ot szerkesztette.

De ezeket a tanácsait a Szabadok még kézhez sem vették, amikor „szemtelen levelet” kapott Meyentől, aki azt követelte tőle — se többet, se kevesebbet —, hogy a lap ne „temperáljon”, hanem „menjen el a végsőkig”, vagyis: hagyja magát betiltatni a Szabadok kedvéért. Most már Marx is kifogyott a türelméből. Ezzel kapcsolatban a következőket írta Rugénak:

„Mindebből borzasztó nagy adag önteltség világlik ki; s Meyen önteltségében nem akarja megérteni, hogyan lehet egy politikai lap megmentése érdekében feláldozni néhány berlini üres locsogását, és másra sem gondol, csak a saját klikkhistóriáira [...]“ Miután mi most reggeltől estig ki vagyunk téve a legszörnyűbb cenzúrakínzásoknak, miniszteri leiratoknak, tartományi elnöki panaszoknak, országgyűlési vádaknak, a részvényesek kiabálásának stb. stb., s én csak azért maradok a helyemen, mert kötelességemnek tartom, hogy tőlem telhetőleg meghiúsítsam a hatalom szándékainak megvalósítását, hát gondolhatja, hogy kissé ingerlékeny vagyok, s ennek a Meyennek meglehetős nyersen feleltem.” (lásd uo., 287. old.)

Valójában ez szakítás volt a Szabadokkal, akik utóbb valamennyien többé-kevésbé siralmas politikai pályát futottak be. Bruno Bauer például a „Kreuzzeitung” és a „Post” munkatársa lett, Eduard Meyen pedig mint a „Danziger Zeitung” szerkesztője halt meg, s eltékozolt életét azzal a keserű öngúnnyal jellemezte, hogy csak a protestáns ortod„ochs”¹²-okat teheti nevetségessé, mert a lap liberális tulajdonosa, a katolikus előfizetőkre való tekintettel, megtiltotta a pápai Syllabus bírálatát. Más Szabadok a félhivatalos, sőt a hivatalos sajtónál kértek menedéket, így Rutenberg is, aki néhány évtizeddel később a „Preussischer Staatsanzeiger” szerkesztőjeként halt meg.

De akkor, 1842 őszén Rutenberg még rettegett ember volt, s a kormány követelte eltávolítását. Bár a kormány egész nyáron a végsőkig kínozta a lapot a cenzúrával, de életét még megkímélte, abban a reményben, hogy magától kimúlik; von Schaper, a rajnai tartományi elnök 1842. augusztus 8-án azt jelentette Berlinbe, hogy az előfizetők száma csak 885. De október 15-én Marx átvette a szerkesztést, és Schaper már november 10-én jelenti, hogy az előfizetők száma feltartózhatatlanul növekszik: 885-ről 1820-ra emelkedett, és a lap tendenciája egyre ellenségesebb és vakmerőbb. Mindezt súlyosbította, hogy a „Rheinische Zeitung” kezére került az a rendkívül reakciós törvényjavaslat a házasságok szabályozásáról, amelynek idő előtti közlése annál kellemetlenebbül érintette a királyt, mert a válások tervbe vett megnehezítése a lakosság körében igen heves ellenzést váltott ki. A király követelte, hogy fenyegessék meg a lapot azonnali betiltással, ha nem nevezi meg, kinek a révén jutott hozzá a törvényjavaslathoz. A miniszterek azonban nem akartak vértanúkoszorút fonni a gyűlölt lap homlokára, hiszen úgyis tudták, hogy ezt a megalázó kívánságot visszautasítja. Megelégedtek azzal, hogy Rutenberget Kölnből eltávolítsák, és betiltás terhe mellett kötelezzék a lapot, hogy Renard, a kiadó helyett nevezzen meg felelős szerkesztőt. Ugyanakkor a korlátoltságáról közismert cenzor, Dolleschall helyére Wiethaus ülnököt nevezték ki.

Erről Marx november 30-án a következőket írta Rugénak:

„Rutenberg, akitől a német rész szerkesztését (ahol tevékenysége főként az interpunkció elvégzésében merült ki) már elvették, s akit most az én közbenjárásomra a francia rész szerkesztésével bíztak meg, abban a szerencsében részesült az állami gondviselés óriási ostobasága folytán, hogy veszélyesnek tartják, jóllehet Rutenberg senkire nézve sem volt veszélyes, csak a »Rheinische Zeitung«-ra és önmagára nézve. Erőszakkal követelték eltávolítását. A porosz gondviselés, ez a despotisme prussien, le plus hypocrite, le plus fourbe (a világ legálszentebb, leggaládabb önkényuralma, a porosz önkényuralom) megkímélte a kiadót egy kellemetlen jelenettől, s Rutenberg, az új vértanú, aki arckifejezésében, viselkedésében és beszédében már bizonyos virtuozitással juttatja kifejezésre vértanúi öntudatát, kihasználja ezt az alkalmat, irkál az egész világnak, irkál Berlinbe, hogy ő a »Rheinische Zeitung« számkivetett elve, mert a lap most más állást készül elfoglalni a kormánnyal szemben.” (lásd uo., 285—286. old.)

Marx ezt az esetet azzal kapcsolatban említi meg, hogy emiatt még jobban kiéleződött a berlini Szabadokkal való viszonya; de úgy látszik, hogy a „vértanú” Rutenbergnek, ennek a szegény ördögnek a kicsúfolásában mégis kissé túl messze ment.

Az a megjegyzése, hogy Rutenberg eltávolítását „erőszakkal követelték”, s ez Renard-t, a kiadót „kellemetlen jelenettől” kímélte meg, nem igen magyarázható másképp, mint úgy, hogy engedtek az „erőszaknak”, és még csak kísérletet sem tettek arra, hogy Rutenberget megtartsák. Ilyen kísérlet minden bizonnyal amúgy is kilátástalan lett volna, s megvolt a jó okuk, hogy a kiadót mindenfajta „kellemetlen jelenettől”, értsd mindenfajta jegyzőkönyvi kihallgatástól megkíméljék, hiszen erre a teljesen apolitikus könyvkereskedő semmiképpen sem volt alkalmas. A kiadó a lapnak a kilátásba helyezett betiltása elleni írásbeli tiltakozását is csak aláírta, de azt, a kölni városi archívumban található kézírásos fogalmazvány tanúsága szerint, Marx írta meg.

Ez a tiltakozás, az „erőszaknak engedve”, hozzájárul Rutenberg eltávolításához, és kilátásba helyezi egy felelős szerkesztő beállítását. A „Rheinische Zeitung” — olvashatjuk ebben az iratban — szívesen megtesz mindent, amivel magát a megsemmisüléstől megóvhatja, amennyiben az összeegyeztethető egy független lap hivatásával. A „Rheinische Zeitung” ezentúl sokkal több mérsékletet igyekszik tanúsítani a formában, de természetesen csak annyira, amennyire a tartalom ezt megengedi. Mindez olyan diplomatikus elővigyázattal van megírva ebben a beadványban, hogy ilyen elővigyázatosságra bajosan találnánk több példát szerzője életéből. Amennyire méltánytalan volna azonban, ha minden egyes szavát patikamérlegre tennénk, éppen annyira méltánytalan volna azt mondani, hogy a fiatal Marx az akkori meggyőződésén jelentős erőszakot követett el. Még abban sem, amit a lap poroszbarát érzelmeiről ír. Emlékeztet ugyanis arra, hogy a „Rheinische Zeitung” nemcsak a poroszellenes augsburgi „Allgemeine Zeitung” ellen harcolt, nemcsak a Zollvereinnek Északnyugat-Németországra való kiterjesztése érdekében agitált, hanem mindenekelőtt azzal mutatta meg poroszbarát érzelmeit, hogy állandóan hangsúlyozta az északnémet tudomány alaposságát, szembeállítva azt a francia és délnémet elméletek felületességével. A „Rheinische Zeitung”, mondja a továbbiakban Marx, az első „rajnai, és általában délnémet lap”, amely itt az északnémet szellemet bevezeti, s ezzel hozzájárul az egymástól elválasztott német népek egyesüléséhez.

Erre a beadványra von Schaper tartományi elnök nem nagyon kegyes választ adott: még ha Rutenberget rögtön el is bocsátják, és minden tekintetben megfelelő szerkesztőt neveznek is meg, akkor is a lap további magatartásától függ, megkapja-e a végleges koncessziót. Csupán az új szerkesztő beállítására engedélyezett december 12-éig haladékot. Erre azonban nem került sor, mivel december közepén már új háborúság tört ki. A lap két bernkasteli levelezőjének a moseli parasztok nyomorúságos helyzetével foglalkozó tudósítása Schapert két helyreigazításra késztette, amelyek tartalmilag éppoly semmitmondók, mint formailag neveletlenek voltak. A „Rheinische Zeitung” ugyan kezdetben megint jó képet vágott a dologhoz és megdicsérte ezeknek a helyreigazításoknak „nyugodt méltóságát”, amely megszégyeníti a titkos rendőrállam embereit, s éppoly alkalmas a „bizalmatlanság megszüntetésére, mint a bizalom megszilárdítására”. Később azonban, január közepétől kezdve, amikor már összegyűjtötte a szükséges anyagot, a lap öt cikkből álló sorozatban okmányokkal bebizonyította, hogy a kormány kegyetlen szigorral nyomta el a Mosel vidéki parasztok segélykiáltásait. Ez a rajnai tartomány legfőbb tisztviselőjét teljesen blamálta. Annál édesebb vigasz volt számára, hogy a minisztertanács, a király jelenlétében, 1843. január 21-én már elhatározta a lap betiltását. Újév körül számos esemény ingerelte fel a király haragját. Például az a dacosan szentimentális levél, amelyet Herwegh Königsbergből írt neki, s melyet a lipcsei „Allgemeine Zeitung” a szerző tudta és beleegyezése nélkül közölt, továbbá Johann Jacoby felmentése a hazaárulás és felségsértés vádja alól a legfelsőbb törvényszéken, s végül a „Deutsche Jahrbücher” újévi hitvallása „a demokrácia és annak gyakorlati problémái” mellett.

A „Deutsche Jahrbücher”-t persze azonnal betiltották, úgyszintén — Poroszország területén — a lipcsei „Allgemeine Zeitung”-ot is; most aztán ugyanebben a nagytakarításban a „rajnai céda testvérre” is rákerült a sor, már csak azért is, mert élesen megbírálta a két másik lap betiltását.

A betiltás formai okául a koncesszió állítólagos hiánya szolgált,

„mintha Poroszországban, ahol még egy kutya sem élhet rendőri biléta nélkül, a »Rheinische Zeitung« akár csak egy napig is megjelenhetett volna a hivatalos életfeltételek nélkül.“ (Marx Rugéhoz, 1843. jan. 25. Lásd MEGA, I. rész, 1. köt. 2. félköt., 293—294. old.).

„Tárgyi okul” pedig mind az óporosz, mind az újporosz fecsegésre jellemző módon a lap elvetemült tendenciáját hozták föl, „a régi lárifárit rossz érzületről, üres elméletről, stb. stb.” — mint azt Marx gúnyosan megjegyezte (lásd uo., 294. old.). A részvényesekre való tekintettel azonban a negyedév lejártáig engedélyezték a lap megjelenését.

„E kegyelmi haladék idején [az újság] kétszeres cenzúrának van alávetve. Cenzorunkat, aki tisztességes ember, von Gerlach itteni kormányzati prezidensnek, egy passzív, engedelmes tökfejnek a cenzúrája alá helyezték; mégpedig a kész lapunkat be kell nyújtani szaglászásra a rendőr-orrnak, s ha az valami keresztényietlen, porosztalan szagot érez, az újság nem jelenhet meg.“ — közli Marx Rugéval (lásd uo., 293. old.).

Valóban, Wiethaus ülnökben volt annyi becsület, hogy lemondott a cenzorságról, mire a kölni dalárda szerenáddal tisztelte meg. Helyébe Berlinből Saint-Paul minisztériumi titkárt küldték, aki ezt a hóhérfeladatot olyan buzgón látta el, hogy a kettős cenzúrát már február 18-án megszüntethették.

A lap betiltását az egész rajnai tartomány a saját sérelmének érezte. Az előfizetők száma fölugrott 3200-ra, s több ezren írták alá azokat a petíciókat, amelyeket Berlinbe küldtek, hogy a fenyegető csapást elhárítsák. A részvényesek egy küldöttsége is útra kelt, de nem engedték a király elé. Ugyanígy a lakosság petíciói is nyomtalanul eltűntek volna a minisztérium papírkosaraiban, ha nem használták volna őket arra, hogy ledorongolják az aláírók között szereplő hivatalnokokat. Sokkal kellemetlenebb volt azonban, hogy a részvényesek most a lap kevésbé határozott magatartásával iparkodtak elérni azt, amit nem sikerült elérniük megindító panaszaikkal. Lényegében ez a körülmény késztette Marxot, hogy már március 17-én lemondjon a lap szerkesztéséről, ami persze nem gátolta meg abban, hogy a cenzúra életét az utolsó pillanatig a lehető legjobban meg ne keserítse.

Saint-Paul fiatal bohém volt; Berlinben a Szabadokkal kocsmázott, Kölnben pedig a bordélyházak előtt az éjjeliőrökkel verekedett. De ravasz fickó volt, aki hamarosan észrevette, hogy hol a „Rheinische Zeitung” „doktriner központja” és elméleteinek „eleven forrása”. Berlinbe küldött jelentéseiben önkéntelenül is tisztelettel beszél Marxról, akinek jelleme és szelleme nyilván nagyon imponált neki, azon „mélységes, spekulatív tévedés” ellenére, amelyet Marxnál felfedezni vélt. Március 2-án már azt jelenthette Berlinbe, hogy Marx „a jelenlegi körülmények közt” elhatározta, hogy a „Rheinische Zeitung”-gal minden összeköttetést megszakít, és elhagyja Poroszországot. Ez a berlini százszorbölcseket arra indította, hogy följegyezzék aktáikra: nem veszteség, ha Marx kivándorol, hiszen „ultrademokrata érzelmei teljesen ellentétben állnak a porosz állam elvével”, ami bizony aligha vitatható. Március 18-án aztán az érdemes cenzor így ujjongott:

„Az egész vállalkozás spiritus rectora [vezérszelleme; vezéregyénisége], dr. Marx, tegnap végleg kilépett, és Oppenheim, egy igazán mindenben mérsékelt, egyébként jelentéktelen ember vette át a szerkesztést [...] Így most nagyon jól érzem magam, s ma már alig negyedannyi időt kellett a cenzúrára fordítanom, mint máskor.”

Azzal a javaslatával, hogy most már nyugodtan meg lehet hagyni a „Rheinische Zeitung”-ot, tulajdonképpen megtisztelő bókot mondott a búcsúzó Marxnak. Megbízóinak gyáva aljassága viszont még az övét is felülmúlta; utasították, hogy titokban vásárolja meg a „Kölnische Zeitung” szerkesztőjét, bizonyos Hermest, és egyúttal félemlítse meg ennek a lapnak a kiadóját, akinek a „Rheinische Zeitung” eléggé bebizonyította a veszélyes konkurencia lehetőségét. Mellesleg, ez az agyafúrt sakkhúzás sikerült is.

De Marx már január 25-én, vagyis azon a napon, amelyen a „Rheinische Zeitung” betiltása Kölnbe érkezett, a következőket írja Rugénak:

„Engem semmi sem lepett meg. Ön tudja, hogy a cenzúrautasításról mindjárt mi volt a véleményem. Itt csak egy konzekvenciát látok, a „Rheinische Zeitung” betiltásában a politikai tudat bizonyos haladását látom, és ezért beletörődöm. Azonkívül a légkör már nagyon fülledt lett számomra. Komisz dolog szolgamunkát végezni még a szabadság érdekében is, s tűkkel hadakozni husángok helyett. Belefáradtam a képmutatásba, az ostobaságba, a nyers tekintélybe, s a mi simulásunkba, hajlongásunkba, hétrét görnyedésünkbe és szőrszálhasogatásunkba. Tehát a kormány jóvoltából ismét szabad vagyok. [...] Németországban semmit sem kezdhetek többé. Itt az ember meghamisítja önmagát.“ (lásd MEGA, I. rész, 1. köt. 2. félköt., 294. old.).

Ugyanebben a levélben¹³ nyugtázza Marx annak a gyűjteménynek a kézhezvételét, amelyben politikai elsőszülöttje napvilágot látott. Az 1843. március elején megjelent gyűjtemény két kötetből áll, és címe: „Anecdota zur neuesten deutschen Philosophie und Publizistik.” Kiadója a Julius Fröbel által a német cenzúra elől menekülők számára alapított zürichi Literarisches Kontor volt.

Ebben a két kötetben még egyszer fölvonult az újhegelisták régi gárdája, jóllehet nem zárt sorokban; de köztük menetelt az a merész gondolkodó is, aki Hegel egész filozófiáját eltemette, aki kijelentette, hogy „az abszolút szellem” a teológia kimúlt szelleme, tehát tisztára kísértet, aki úgy látta, hogy a filozófia minden titkát megoldja az emberről és a természetről való felfogása. Ludwig Feuerbachnak az „Anecdotá”-ban megjelent műve, a „Vorläufige Thesen zur Reform der Philosophie” Marx számára is kinyilatkoztatás volt.

A későbbiekben Engels Feuerbachnak a fiatal Marx szellemi fejlődésére gyakorolt hatalmas befolyását Feuerbach leghíresebb munkájának: a kereszténység lényegével foglalkozó könyvének megjelenésétől datálta, vagyis már 1841-től. Ennek a műnek a „felszabadító hatásáról”, amelyet át kellett élni ahhoz, hogy az embernek fogalma legyen róla, Engels ezt mondja:

„A lelkesedés általános volt: pillanatnyilag mindannyian feuerbachiánusok voltunk.” (Engels: Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége)

Csakhogy abban, amit Marx a „Rheinische Zeitung”-ban közzétett, még nem ismerhető fel Feuerbach befolyása; Marx, kritikai fenntartásai ellenére, ugyan valóban „lelkesen üdvözölte” ezt az új felfogást, de csak az 1844 februárjában megjelent „Deutsch-Französische Jahrbücher”-ben, amely már a címével is elárulta, hogy bizonyos értelemben kapcsolódik Feuerbach gondolatmenetéhez.

Persze, az „Ideiglenes tézisek” tartalma már a kereszténység lényegéről szóló könyvben is benne van, s így Engelsnek ez a pontatlan visszaemlékezése nem is látszik lényegesnek. Annyiban azonban mégsem mellékes, mivel elhomályosítja a Feuerbach és Marx közötti szellemi összefüggést. Feuerbach harcosságát cseppet sem csökkenti, hogy csak a falusi magányban érezte jól magát. Galileivel együtt úgy vélte, hogy a város mintegy börtön a spekulatív szellemnek, míg a szabad falusi élet a természet könyve, amely mindenki előtt nyitva van, aki tud benne olvasni. Feuerbach mindig ezzel védte magányos bruckbergi életét a támadásokkal szemben; szerette a falusi magányt, de nem a szónak abban a régi, békeszerető értelmében, hogy boldog, aki a világtól elrejtőzve él, hanem mert ebből merítette az erőt a küzdelemhez, mert neki, a gondolkodónak szüksége volt, hogy a mindennapok zajos lármája ne térítse el a természet nyugodt szemlélésétől, ami számára az egész életnek és az élet minden titkának a hatalmas ősforrását jelentette.

Feuerbach, falusi visszavonultsága ellenére, korának nagy harcát mégis az első sorokban haladva harcolta meg. Az ő cikkei kölcsönözték Ruge folyóiratainak igazán metsző élüket. „A kereszténység lényege” című munkájában kimutatta, hogy az ember formálja a vallást, s nem a vallás az embert, hogy a felsőbb lények csak fantáziánk teremtményei, saját lényünk fantasztikus visszatükröződései. Marx azonban az idő tájt, amikor ez a könyv megjelent, a politikai küzdelem felé fordult, ami őt, amennyire erről akkoriban már beszélhetünk, a nyilvános fórum nyüzsgésének kellős közepére ragadta, és itt nem voltak megfelelőek a Feuerbach e művében kikovácsolt fegyverek. Most Feuerbachnak a filozófia reformjával foglalkozó „Ideiglenes tézisei” viszont éppen akkor jelentek meg, amikor a hegeli filozófia teljesen alkalmatlannak bizonyult azoknak a gazdasági kérdéseknek a megoldására, amelyek Marx előtt a „Rheinische Zeitung”-ban felmerültek. S mivel Feuerbach a „Tézisekben” halálos csapást mért a hegeli filozófiára, mint a teológia utolsó mentsvárára, utolsó racionális támaszára, érthető, hogy ez a mű mély benyomást tett Marxra, jóllehet azonnal megvoltak a kritikai észrevételei.

Március 13-i levelében így ír Rugénak (lásd MEGA, I. rész, 1. köt. 2. félköt., 308. old.):

„Feuerbach aforizmáival csak abban a pontban nem értek egyet, hogy túl sokat utal a természetre és túl keveset a politikára. Pedig ez az egyetlen szövetség, amely által a mostani filozófia igazsággá válhat. De hát nyilván úgy lesz, mint a XVI. században, amikor a természetrajongóknak megfelelően létezett egy másik csoport, az államrajongók sora.“

Valóban, Feuerbach a „Téziseiben” csak nagyon felületes megjegyzéssel érinti a politikát, s e téren nemhogy túlhaladta volna Hegelt, hanem inkább mögötte maradt. Marx most ezen a ponton kapcsolódott be, hogy Hegel jog- és államfilozófiáját ugyanolyan alapos vizsgálat tárgyává tegye, mint Feuerbach a mester természet- és vallásfilozófiáját.

Ez a fent említett levél még egy másik helyén is elárulja, hogy milyen nagy befolyással volt akkor Feuerbach Marxra. Mihelyt tisztába jött azzal, hogy a porosz cenzúra ellenőrzése mellett nem tud írni, hogy a porosz levegőt nem tudja elviselni, az az elhatározás is megérlelődött benne, hogy Németországot nem hagyja el menyasszonya nélkül. Már január 25-én megkérdezte Rugét, hogy nem dolgozhatna-e a „Deutscher Boté”-nál, amelyet akkor Herwegh Zürichben ki akart adni. De Herweghnek ez a szándéka még formát sem öltött és máris meghiúsult, mivel kiutasították Zürichből. Ezután Ruge más javaslatokat tett az együttműködésre, a többi között azt, hogy szerkesszék közösen az átalakított és átkeresztelt „Jahrbücher”-t, s meghívta Marxot, hogy a kölni „szerkesztőségi kínjainak” lezárulása után jöjjön Lipcsébe, hogy ott szóbelileg is tárgyaljanak „újjászületésünk helyéről”.

Marx március 13-i levelében (lásd uo., 307. old.) elfogadta ezt a javaslatot, de „egyelőre” a következőképp nyilvánította véleményét a „tervünkkel” kapcsolatban:

„Amikor elfoglalták Párizst, némelyek Napóleon fiát javasolták az uralomra, régensséggel, mások Bernadotte—ot, megint mások Lajos Fülöpöt. Talleyrand azonban ezt felelte: XVIII. Lajos vagy Napóleon. Ez elv: minden más csak intrika. S így én is azt mondanám, hogy Strasbourg-on (vagy legföljebb Svájcon) kívül úgyszólván minden más csak intrika és nem elv. A 20 ívnél terjedelmesebb könyvek nem a nép számára való írások. A legtöbb, amit itt megkockáztathatunk, havi füzetek kiadása. Még ha a „Deutsche Jahrbücher”-t ismét engedélyeznék, akkor is legföljebb e jobblétre szenderültnek gyönge mását tudnánk összehozni, s ez manapság már nem elegendő. Ezzel szemben „Deutsch-Französische Jahrbücher”, ez elv lenne, konzekvenciákkal járó esemény, olyan vállalkozás, amelyért lelkesedni lehet.“

Ebből Feuerbach „Téziseinek” visszhangját érezzük kicsendülni, hiszen Feuerbach mondja, hogy az igazi, az élettel, az emberrel identikus filozófus legyen germán—gall vérmérsékletű. A szívnek franciának, a fejnek németnek kell lennie. A fej reformál, de a szív forradalmasít. Csak ott, ahol mozgás, indulat, szenvedély, vér és érzékiség van, található meg a szellem is. Csak Leibniz szellemessége, szangvinikus, idealista-materialista princípiuma ragadhatta ki a németeket először pedantériájukból és skolaszticizmusukból.

Ruge március 19-i válaszában kijelentette, hogy teljesen egyetért ezzel a „germán-gall princípiummal”; az ügy üzleti részének rendezése azonban még több hónapig elhúzódott.

Első nyilvános harcainak mozgalmas évében Marxnak sok családi nehézséggel is meg kellett küzdenie. Erről nem szívesen, és legföljebb csak akkor beszélt, ha valami nagyon kényszerítette rá. A filiszter siralmas sorsával ellentétben, aki a maga kis ügyei közepette megfeledkezik Istenről és a világról, Marxnak megadatott, hogy „az emberiség nagy kérdései” kedvéért még a legkeserűbb szükségen is felül tudjon emelkedni. És ezen képességének gyakorlására élete nagyonis bőven adott alkalmat.

Már abban az első megnyilvánulásában, amely az „egyéni hitványságokkal” foglalkozó írásai közül ránkmaradt, igen jellemzően jut kifejezésre, hogy mi is volt a fölfogása ezekről a dolgokról. Amikor 1842. július 9-én kimentette magát Rugénál, amiért az „Anecdota” számára megígért cikkeket nem küldi, az egyéb akadályok felsorolása után ezt írja (lásd MEGA, I. rész, 1. köt. 2. félköt., 277. old.):

„a többi idő szétforgácsolódott és rossz hangulatban, szerfölött kellemetlen családi viszályokkal telt el. Családom olyan nehézségeket gördített elém, amelyek engem, családom jómódú volta ellenére, pillanatnyilag a legnyomasztóbb körülményeknek tettek ki. Semmiképp sem terhelhetem önt e hitvány magánügyek elbeszélésével; valóságos szerencse, hogy a közéleti hitványságok bármiféle ingerlékenységet a magánügyekkel kapcsolatban egy jellemes ember számára lehetetlenné tesznek.“

A rendkívül erős jellemnek ez a bizonyítéka is azok közé tartozik, amelyek a „magánügyeikben ingerlékeny” filisztereket mindenkor felháborították a „szívtelen” Marx ellen.

Arról, hogy mik voltak ezek a „szerfölött kellemetlen családi viszályok”, közelebbi nem ismeretes. Marx maga csak még egyszer, egészen általánosságban tér vissza erre, amikor a „Deutsch-Französische Jahrbücher” alapításáról volt szó.

Ekkor azt írta Rugénak (1843. márc. 13. Lásd MEGA, I. rész, 1. köt. 2. félköt., 307. old.), hogy amint ez a terv szilárd formát ölt, Kreuznachba akar utazni, ahol menyasszonyának az anyja férje halála óta lakik, ott megnősül, s aztán egy ideig anyósánál marad, „mert mielőtt hozzáfogunk a dologhoz, mindenképpen néhány kész munkával kell rendelkeznünk. [...] Minden romantika nélkül mondhatom Önnek, hogy fülig szerelmes vagyok, mégpedig a legkomolyabban. Már több mint 7 éve járok jegyben, s menyasszonyom a legkeményebb, egészségét csaknem aláásó harcot vívta értem, részint pietista és arisztokrata rokonai ellen, akiknél „az egek ura” és „Berlin ura” egyként imádat tárgya, részint pedig saját családom ellen, amelybe néhány papzsák és más ellenségem fészkelte be magát. En és menyasszonyom ezért éveken át több fölösleges és kimerítő harcot vívtunk, mint sok más, nálunk háromszorta idősebb ember, aki folyton „élettapasztalatairól” beszél.“

Ezen a szűkszavú utaláson kívül jegyessége idejében való küzdelmeiről semmit sem tudunk.

Az új folyóirat megjelenését biztosították. Nem minden nehézség nélkül ugyan, de aránylag rövid idő alatt, — és anélkül, hogy Marx kénytelen lett volna Lipcsébe utazni. Fröbel elhatározta, hogy elvállalja a kiadást, miután a jómódú Ruge kijelentette, hogy 6000 tallérral csendes társként belép a Literarisches Kontorba. Marx szerkesztői fizetését 500 tallérban állapították meg. Erre a kilátásra vette el menyasszonyát, Jennyt, 1843. június hó 19-én.

Hátra volt még az, hogy megállapodjanak, hol jelentetik meg a „Deutsch-Französische Jahrbücher”-t. Választásuk Párizs, Brüsszel és Strassburg között ingadozott. A fiatal pár kívánságának legjobban az elzászi város felelt volna meg, de végül Párizs mellett döntöttek, miután Fröbel és Ruge személyesen körülnéztek Párizsban és Brüsszelben. Brüsszelben ugyan szabadabb lehetőségei voltak a sajtónak, mint Párizsban, ahol a kaució és a szeptemberi törvények¹⁴ súlyosbították a helyzetet, de a német élettel sokkal közelebbi kapcsolatot lehetett fenntartani a francia fővárosban, mint a belgában. 3000 frankból, vagy valamivel többől meg lehet élni Párizsban, írta Ruge Marxnak biztatóan.

Marx, tervének megfelelően, anyósa házában töltötte házassága első hónapjait; novemberben aztán áttette fiatal háztartását Párizsba. Hazájából való utolsó életjelként ránk maradt az a levél, amelyet 1843. október 23-án¹⁵ Kreuznachból Feuerbachhoz intézett, hogy a „Jahrbücher” első füzetébe cikket kérjen tőle, mégpedig egy kritikát Schellingről.

„Azt hiszem, a „Wesen des Christentums” [A kereszténység lényege] 2. kiadásához írt előszavából szabad arra következtetnem, hogy Ön Schellingről szóló részletesebb munkán dolgozik vagy legalábbis, hogy van még egy és más mondanivalója erről a széltolóról. Látja, ez remek kezdet lenne! [...] Milyen ügyesen tudta von Schelling úr a franciákat lépre csalni, először a gyönge eklektikus Cousint, később még a zseniális Leroux-t is. Pierre Leroux és a hozzá hasonlók szemében ugyanis Schelling még mindig az a férfiú, aki a transzcendens idealizmus helyébe az ésszerű realizmust, az absztrakt gondolat helyébe a hús-vér gondolatot, a szakfilozófia helyébe a világfilozófiát tette! [...] Nagy szolgálatot tenne tehát vállalkozásunknak, de még nagyobbat az igazságnak, ha mindjárt az első füzethez Schelling jellemzésével járulna hozzá. Éppen Ön hivatott erre, mert Ön a fordított Schelling. Schellingnek — ellenfelünkről is el szabad hinnünk a jót — őszinte fiatalkori gondolata, melynek megvalósításához azonban nem volt más eszköze, mint a képzelet, más energiája, mint a hiúság, más ösztönzője, mint az ópium, más szerve, mint egy nőies befogadóképesség ingerlékenysége, Schellingnek ez az őszinte fiatalkori gondolata, amely nála fantasztikus ifjúkori álom maradt, önnél igazsággá, valósággá, férfias komolysággá érett. [...] Én Önt ennélfogva Schelling szükségszerű, természetes, tehát őfelségéik — a természet és történelem — által elhivatott ellenfelének tartom.“ (lásd Feuerbach: Vál. fil. művei, 307—308. old.)

Mennyire szeretetre méltó ennek a levélnek a hangja, és milyen ragyogóan sugárzik belőle a nagy harc derűs reménye!

De Feuerbach habozott. Jóllehet Rugénak először dicsérte az új vállalkozást, később visszalépett; és nem változtatott álláspontján a „germán-gall elvére” való hivatkozás után sem. Elsősorban az ő írásai hívták ki a hatalmasok haragját, s ezek rendőrbottal vertek szét mindent, amit még Németországban a filozófia szabadságának lehetett nevezni. Ezért a filozófiai ellenzéknek külföldre kellett menekülnie, hacsak nem akart gyáván meghunyászkodni.

A meghunyászkodás távol állt Feuerbachtól, de éppen ilyen távol állt tőle, hogy vakmerő ugrással belevesse magát a halott Németország körül tomboló habokba. És az a nap, amelyen Marx lángoló szavakkal ecsetelt kérését — barátságos együttérzéssel ugyan — de mégis visszautasította, Feuerbach életének fekete napja lett. Ezután szellemileg is elárvult.

¹ Heinrich Marx levelének pontos dátuma december 9. — A ford.
² „Demagógoknak” nevezték a reakciósok a németországi liberális demokrata mozgalom részvevőit. — A ford.
³ Reakciós határozatok, melyeket 1819 augusztusában dolgozott ki a Német Szövetségben tömörült államok képviselőinek konferenciája Karlsbadban (Karlovy Vary). A karlsbadi határozatok elrendelték az előzetes cenzúrát, az egyetemek felett gyakorolt felügyeletet, a diákegyesületek betiltását és a „demagógok” üldözésének fokozását. — A ford.
⁴ Romantikus reakció — németországi társadalmi és politikai irányzat a XIX. század első felében, mely idealizálta a középkor rendjét és erkölcseit. — A ford.
⁵ Köppennek „Friedrich der Grosse und seine Widersacher” című könyvéről van szó. — A ford.
⁶ Sanssouci — II. Frigyes vidéki kastélya. — A ford.
⁷ Borussia — Poroszország latin neve, Poroszországot jelképező nőalak. — A ford.
⁸ A jénai ütközetben (1806) Napóleon csapatai szétverték a porosz hadsereget. Ez a vereség siettette egyes polgári reformok bevezetését Poroszországban (1807—1812 között). — A ford.
⁹ Idézetek Aiszkhülosz „Prometheus“ c. drámájából. Fordította Zilahy Károly.
¹⁰ Arról a konfliktusról van szó, amely a porosz kormány és a katolikus egyház között támadt a vegyesházasságokból származó gyermekek vallási hovatartozásának kérdésében. A konfliktus 1837-ben kezdődött a kölni érsek letartóztatásával, akit hazaárulással vádoltak meg III. Frigyes Vilmos porosz király követeléseinek megtagadása miatt, és csak IV. Frigyes Vilmos idején ért véget a porosz kormány kapitulációjával. — A ford.
¹¹ Ultramontán — bigott katolikus. — A ford.
¹² Ochs — németül ökör. — A ford.
¹³ A dátumok nem egészen pontosak: a gyűjtemény kézhezvételéről Marx nem január 25-i levelében értesíti Rugét, hanem 1843. március 13-i levelében; maga a gyűjtemény pedig nem március elején jelent meg, hanem 1843 februárjában. — A ford.
¹⁴ A francia kormány által 1835 szeptemberében hozott reakciós törvények, amelyek korlátozták az esküdtszékek tevékenységét és szigorú rendszabályokat vezettek be a sajtó ellen. — A ford.
¹⁵ Az idézett levél pontos dátuma: 1843. október 3. — A ford.

Következő rész: Harmadik fejezet — A párizsi számkivetettség

Tartalomjegyzék