1. Iroda és kaszárnya
2. Az angol civilizáció
3. „A szent család“
4. A szocializmus megalapozása

Friedrich Engels 1820. november 28-án született Barmenben. A szülői házból szintoly kevéssé hozott magával forradalmi nézeteket, mint Marx, és őt sem a személyes nélkülözés, hanem magas intelligenciája hajtotta a forradalmi útra. Atyja jómódú gyáros volt, konzervatív, sőt ortodox érzelmekkel; Engelsnek vallási szempontból többet kellett legyűrnie, mint Marxnak.

Az elberfeldi gimnáziumban tanult. Egy évvel az utolsó vizsga előtt elhagyta az intézetet, és kereskedelmi pályára lépett. Mint Freiligrath, ő is igen derék kereskedő lett, anélkül, hogy a szíve valami nagyon lángolt volna az „átkozott üzletért”. Szemtől szembe először azokból a levelekből látjuk meg arculatát, amelyeket a fiatal gyakornok Leupold konzul bremeni irodájából írt a Gräber-fivéreknek, volt iskolatársainak, akik akkor a teológiai kar hallgatói voltak. E levelekben nemigen esik szó kereskedelemről, üzletről, hacsak nem, amikor ezt írja:

„Kelt íróasztalunknál, az alkalommal, hogy nem volt katzenjammerünk [macskajajunk]!”

A fiatal Engels már víg cimbora volt, csakúgy, mint még az öreg is; s ha a bremeni Rathauskellerben nem is álmodozott, mint Hauff, s nem is dalolt, mint Heine, mégis jó vaskos humorral emlékezett meg arról a „nagy dáridóról”, amelyet e szent helyen, talán nem is egyszer, rendezett.

Akárcsak Marx, Engels is először a költészettel kísérletezett, de nem kevésbé hamar felismerte ő is, hogy ezekben a berkekben nem teremnek számára babérok. Egyik levelében, 1838. szeptember 17-i keltezéssel, eszerint még nem egészen tizennyolc éves korában, kijelenti, hogy Goethe tanácsai „fiatal költők számára” teljesen kijózanították saját költői hivatásából. Goethének arra a kis művére gondol, amelyben a nagy mester azt fejtegeti, hogy a német nyelv a fejlettségnek olyan magas fokát érte el, hogy ma már bárki képes magát tetszetős ritmusokban és rímekben kifejezni, ezzel tehát senki sem büszkélkedhet különösebben, majd tanácsait ezekkel a rímekkel fejezi be:

A fiatal Engels úgy érezte, hogy ezek a sorok a lehető legtalálóbban jellemzik őt magát, és világossá vált előtte, hogy addigi rímfaragásaival semmit sem tett a művészetért. Kijelenti, hogy ezután — Goethe szavaival — csak „kellemes ráadásként” foglalkozik verseléssel, ha olykor-olykor valamelyik újságnak le is ad egy költeményt,

„hiszen ezt más fickók, akik legalább akkora vagy még nagyobb szamarak, mint én, szintén megteszik, s ezzel a német irodalom se nem nyer, se nem veszít.” (Gräber-fivérekhez, 1838. szept. 17. Lásd MEGA, I. rész, 2. köt., 488. old.)

Az a kissé hányaveti hang, amelyet Engels mindig szeretett, még fiatal korában sem takart felszínességet. Ugyanebben a levélben arra kéri barátait, szerezzenek neki Kölnben népszerű könyveket, így a Siegfriedet, Eulenspiegelt, Helenát, Oktaviánust, Schildbürgert, Heymonskindert, Doktor Faustot, s írja, hogy Jakob Böhmét tanulmányozza:

„Sötét, de mély lélek. A legnagyobb részét borzasztó figyelemmel kell olvasni, ha az ember valamit is kapiskálni akar belőle.” (lásd uo., 489. old.)

A mélység keresése aztán korán el is vette a fiatal Engels kedvét az „Ifjú Németország” lapos irodalmától. Egy nem sokkal később, 1839. január 10-én¹ írt levelében neki is esik ennek a „díszes társaságnak”, mégpedig főleg azért, mert nem létező dolgokat tálalnak fel a világnak.

„Ez a Theodor Mundt összefirkál valamit Taglioni kisasszonyról, aki „Goethét táncol”, Goethétől, Heinétől, Raheltől [ti. Rahel Varnhagentől] és Stieglitznétől kölcsönzött szóvirágokkal cicomázza magát, a legpompásabb badarságokat írja össze Bettináról [ti. Bettina von Arnimról] — de mindezt olyan modernül, olyan modernül, hogy a ficsúrok vagy a fiatal, hiú, kéjsóvár hölgyek bizonyára élvezettel olvassák [...] És ez a Heinrich Laube! A fickó folyvást olyan jellemeket pingál, amilyenek nem léteznek, útinovellákat ír, amelyek nem azok, badarságot badarságra halmoz, szörnyű.” (Friedrich Gräberhez, lásd uo., 496—497. old.)

Az irodalom „új szellemének” kezdete a fiatal Engels szerint a „júliusi forradalom mennyköve”, a „népakarat legszebb megnyilvánulása a szabadságharc óta”. E szellem képviselői közé számította Becket, Grünt, Lenaut, Immermannt, Platent, Börnét, Heinét és Gutzkow-t is, akit biztos ítélettel az „Ifjú Németország” többi csillaga fölé helyezett. 1839. május 1-i levelében megemlíti Engels, hogy cikket írt a „Telegraph”-ba, egy „egészen kiválóan érdemes fickó” által alapított folyóiratba, de szigorú diszkréciót kért, mert különben még „pokoli kutyaszorítóba” kerülne.

Habár az „Ifjú Németország” szabadságtirádái nem tévesztették meg a fiatal Engelst ezen írások esztétikai értéktelensége tekintetében, de azért az is távol állt tőle, hogy az esztétikai értéktelenség kedvéért elnézőbben fogadja az „Ifjú Németország” ellen irányuló ortodox és reakciós támadásokat. Ha erről volt szó, akkor teljes egészében az üldözöttek pártjára állt, ő is „ifjú németnek” írta alá magát, s barátját így fenyegette meg:

„„Fritz, azt megmondom, ha lelkész leszel, felőlem lehetsz olyan ortodox, amilyen csak akarsz; de ha nekem pietista leszel [...], akkor velem gyűlik meg a bajod!” (Friedrich Gräberhez, 1839. ápr. 8. lásd uo., 504. old.).

Hasonló elképzeléseivel függött össze nyilván az is, hogy feltűnő előszeretettel viseltetett Börne iránt, akinek a denunciáns Menzel elleni írását Engels stilisztikailag Németország legjobb művének nyilvánította, míg Heinének alkalmilag a „sündisznó” jelzővel kellett megelégednie. Ez a költő elleni általános felháborodás napjaiban volt, amikor a fiatal Lassalle is a következőket írta naplójába:

„S ez az ember hagyta el a szabadság ügyét! S ez az ember tépte le fejéről a jakobinus sapkát és nyomott paszományos kalpagot nemes fürtjeire!”

De a fiatal Engels életútját nem Börne, nem Heine, és nem is más költő mutatta meg — sorsa kovácsolta őt férfiúvá. Barmenből jött, az északnémet pietizmus egyik fellegvárából, s Brémában élt, a másik fellegvárban. E béklyók alól való felszabadulás volt annak a nagy szabadságharcnak a kezdete, amely dicsőséges életét betöltötte. Amikor gyermekkorának hitével küzd, akkor a nála különben szokatlan lágysággal beszél.

„Én naponként, sőt úgyszólván egész nap imádkozom az igazságért, s megtettem, mihelyt kételkedni kezdtem, de mégsem találok vissza a Ti hitetekhez [...] Amikor ezt írom, elfutja a könny a szememet, teljesen fel vagyok dúlva, de érzem, nem fogok elveszni, eljutok Istenhez, akit teljes szívemmel áhítok. S ez is bizonysága a Szentléleknek, ezt élve és halva hiszem, ha mindjárt a Bibliában tízezerszer is az ellenkezője áll.” (Friedrich Gräberhez, 1839. júl. 12—27. Lásd MEGA, I. rész, 2. köt., 531. old.).

E lelki harcok közepette jutott el Hengstenbergtől és Krummachertől, az akkori ortodoxia fejeitől, Schleiermacheren át — aki pillanatnyilag inkább csak meghökkentette, mint megfogta — David Strausshoz. S most aztán bevallja teológus barátainak, hogy számára nincs visszatérés. Egy valóságos racionalista — mondja — a csodák természetes magyarázatának keresése és a sekélyes erkölcskórság után még visszabújhat az ortodox kényszerzubbonyba, de a filozófiai spekuláció nem szállhat le a „hajnalpírtól megvilágított bérceiről” ismét az ortodoxia „ködös völgyeibe”.

„Azon a ponton vagyok, hogy hegelistává legyek. Hogy leszek-e, azt persze még nem tudom, de Strauss olyan világosságot derített nekem Hegelre, ami a dolgot egészen plauzibilissé teszi. Történetfilozófiája (Hegelé) amúgy is olyan, mintha a lelkemből írták volna.” (Wilhelm Gräberhez, 1839. nov. 20. Lásd uo., 552. old.)

Az egyházzal való szakítása aztán közvetlenül elvezette a politikai eretnekséghez is. Egy papos dicshimnusz az akkori porosz királyról — a „demagógok” elleni hajtóvadászatok rendezőjéről — a következő felkiáltásra késztette ezt a Hővér Percyt²:

„Én csak olyan fejedelemtől várok jót, akinek a feje beleremeg a néptől kapott pofonokba, és palotája ablakait a forradalom kövei bezúzták.” (Friedrich Gräberhez, 1840. febr. 1. Lásd uo., 559. old.)

E nézettel Engels túljutott Gutzkow „Telegraph”-ján, s belenőtt a „Deutsche Jahrbücher” és a „Rheinische Zeitung” régióiba. Alkalmilag már mind a kettő számára dolgozott akkor, amikor 1841 októberétől 1842 októberéig a berlini gárdatüzérségnél önkéntesi évét szolgálta a Kupfergrabenen levő kaszárnyában, nem messze attól a háztól, amelyben Hegel lakott s meghalt. Harcos irodalmi álnevét: a Friedrich Oswald nevet először bizonyára konzervatív és ortodox érzelmű családjára való tekintettel választotta, a „király mundérjában” pedig még kényszerítőbb okokból kellett azt megtartania. Egy írónak, akit Engels a „Deutsche Jahrbücher”-ben élesen megbírált, Gutzkow 1842. december 6-án a következő vigasztaló szavakat írta:

„Az a szomorú érdem, hogy Friedrich Oswaldot az irodalomba bevezettem, sajnos engem illet. Évekkel ezelőtt egy kereskedő-gyakornok, bizonyos Engels, Brémából leveleket küldött nekem a Wuppertalról. Kijavítottam őket, töröltem a túlságosan kirívó személyeskedéseket és kinyomattam. Azóta is küldött egyet-mást, amit rendszerint át kellett dolgoznom. De egyszerre csak kikérte magának ezt a korrigálást, Hegelt kezdte tanulmányozni, s átment más lapokhoz. Még röviddel az Önről írt kritikájának megjelenése előtt 15 tallért küldtem utána Berlinbe. Ezek az újoncok majd mind ilyenek. Nekünk köszönhetik, hogy gondolkodni és írni tudnak, s az első tettük a szellemi apagyilkosság. Természetesen mindez a gonoszság nem volna lehetséges, ha nem találna pártfogásra a »Rheinische Zeitung«-nál és Ruge lapjánál.”

Ez persze nem az öreg Moor sóhaja az éhségtömlöcben³, ez a tyúk riadt kotkodácsolása, amikor elúszni látja az általa kiköltött kacsát.

Amilyen derék kereskedővé lett Engels az irodában, olyan derék katona vált belőle a kaszárnyában. Ettől kezdve, és élete végéig a hadtudomány kedvenc tanulmányai közé tartozott. Ebben a szoros és állandó kapcsolatban a mindennapi élet gyakorlatával szerencsésen kiegyenlítődött benne az, ami spekulatív mélység szempontjából filozófiai öntudatából talán hiányzott. Önkéntes éve alatt derekasan kivette a részét a berlini Szabadok lumpolásaiból, és néhány kisebb dolgozattal harcaikból is, de még abban az időben, amikor mozgalmuk nem fajult el. Már 1842 áprilisában névtelenül megjelent egy lipcsei kiadónál „Schelling und die Offenbahrung” (Schelling és a kinyilatkoztatás) című ötvenöt oldalas írása, amelyben megbírálta „A szabad filozófia elleni legújabb reakciós kísérletet”, vagyis a berlini egyetemre meghívott Schellingnek azt a kísérletét, amellyel Hegel filozófiáját a maga „kinyilatkoztatási hitével” akarta kiszorítani. Ruge, aki a füzetet Bakunyinnak tulajdonította, a következő hízelgő dicsérettel üdvözölte:

„Ez a szeretetre méltó fiatalember lepipálja a berlini vén szamarakat.”

Valóban, Engelsnek ez a kis írása a még filozófiai új hegelizmust a legszélsőségesebb konzekvenciáiban képviselte, de azért azoknak a kritikusoknak is volt némi igazságuk, akik azt mondták, hogy több benne a gazdag, poétikus, filozófiai lendület, mint az éles kritika.

Körülbelül ugyanabban az időben, Bruno Bauer eltávolításának közvetlen hatása alatt jelentette meg Engels a Zürich melletti Neumünsterben, szintén névtelenül, a négy énekből álló „Christliches Heldengedicht” (Keresztény hősköltemény) című szatíráját. Ebben kigúnyolja a „vallás diadalát” a „szörnyűségesen kétségbeesett” „főördög” fölött. Bőven igénybe vette itt a fiatalságnak azt az előjogát, hogy megvetheti az akadékoskodó bírálatot. Stílusából ízelítőt ad az alább ismertetett néhány sor, amelyben Engels saját magáról és a neki személyesen még ismeretlen Marxról versel:

Katonai szolgálatának letöltése után, 1842. szeptember végén, Engels visszatér a szülői házba. Innen két hónappal később Manchesterbe utazott, s belépett az Ermen & Engels cég hatalmas fonodájába, amelyben apja társtulajdonos volt. Átutaztában Kölnben meglátogatta a „Rheinische Zeitung” szerkesztőségét, s itt találkozott Marxszal először. De csak igen kimérten üdvözölték egymást, mert találkozásuk éppen azokra a napokra esett, amikor Marx szakított a Szabadokkal. Engels a Bauer-fivérek levelei alapján elfogult volt Marxszal szemben, Marx pedig a berlini Szabadok egyik elvbarátját látta Engelsben.

Az első huszonegy hónap, amit Engels Angliában töltött, rá nézve hasonló jelentőségű volt, mint Marx számára a párizsi év. Mindketten a német filozófia iskolájából kerültek ki, s ebből az alapból kiindulva külföldön teljesen azonos eredményre jutottak; de míg Marx a francia forradalom tanulmányozása útján ismerte meg a kor harcait és kívánságait, Engels az angol ipar révén.

Angliának is megvolt a maga polgári forradalma, sőt, egy századdal korábban esett át rajta, mint Franciaország, de éppen ezért összehasonlíthatatlanul fejletlenebb viszonyok között. Végül is az arisztokrácia és a burzsoázia közti kompromisszumba torkollt: a két osztály megteremtette közös királyságát. Az angol „középosztálynak” nem kellett olyan makacs és hosszan tartó harcot folytatnia a királyság és a nemesség ellen, mint a francia „harmadik rendnek”. De a francia történetírás csak visszatekintés alapján ismerte fel világosan, hogy a „harmadik rend” harca osztályharc volt. Angliában viszont az osztályharc gondolata úgyszólván friss gyökerekből sarjadt ki, amikor a proletariátus az 1832-es „Reform Bill” (parlamenti reformtörvény) idején harcba lépett az uralkodó osztályok ellen.

A különbséget az magyarázza, hogy a nagyipar az angol talajt sokkal mélyebben felszántotta, mint a franciát. Az angol nagyipar egy majdnem kézzelfogható fejlődési folyamatban megsemmisítette a régi osztályokat és újakat teremtett. A modern polgári társadalom belső struktúrája sokkal áttekinthetőbb volt Angliában, mint Franciaországban. Engels az angol ipar történetéből és lényegéből tanulta meg, hogy a gazdasági tények — amelyeknek az addigi történetírásban semmi, vagy csak igen megvetendő szerepet juttattak —, legalábbis a modern világban, döntő történelmi erők, hogy ezek a gazdasági tények a mai osztályellentétek létrejöttének alapjai, ott viszont, ahol a nagyipar következtében teljesen kifejlődtek az osztályellentétek, ezeken alapul a politikai pártok létrejötte, a pártharc, vagyis az egész politikai történelem.

Egyébként is összefüggött Engels hivatásával, hogy tekintetét elsősorban a gazdasági körülményekre irányítsa. Tehát a „Deutsch-Französische Jahrbücher”-ben a közgazdaságtan bírálatával kezdte, mint Marx a jogbölcseletével. Ezt a kis cikkét még fiatalos szertelenséggel írta Engels, de egyúttal már tanúságot tesz benne ítéleteinek nem mindennapi érettségéről is. Csak egy német professzor nevezhette ezt „igen konfúzus művecskének” — Marx találóan „zseniális vázlatnak” nevezte. „Vázlat”, mert amit Engels az Adam Smithek és a Ricardók gazdaságtanáról mond, az semmiképp sem teljes, és nem is mindig helytálló, amit pedig ellenük részletkérdésekben felhoz, azt már az angol és a francia szocialisták is elmondhatták volna. De zseniális volt az a kísérlete, hogy a polgári közgazdaság minden ellentmondását az igazi forrásából, a magántulajdonból mint olyanból vezesse le. Ezzel Engels már túljutott Proudhonon, aki a magántulajdon ellen csak a magántulajdon talaján tudott harcolni. Mindaz, amit Engels megállapított a kapitalista verseny elembertelenítő hatásáról, Malthus túlnépesedési elméletéről, a tőkés termelés állandóan emelkedő lázáról, a kereskedelmi válságokról és a bértörvényről, úgyszintén a tudomány fejlődéséről — amely a magántulajdon uralma mellett az emberiség felszabadításának eszközéből a munkásosztály mind erősebb elnyomásának eszközévé válik —, mindez magában foglalta a tudományos kommunizmus gazdasági oldalának termékeny gyökereit, s valóban Engels volt az, aki ezt a gazdasági oldalt elsőként felfedezte.

Ő maga ezzel kapcsolatban túlságosan szerény volt. így például egyszer azt mondta, hogy gazdasági tételeinek csak Marx adta meg „végleges éles formáját”, máskor meg azt, hogy:

„magasabban állott, messzebbre látott, többet és gyorsabban tekintett át, mint mi többiek valamennyien“, (Engels: Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia vége)

egy harmadik alkalommal pedig kifejtette, hogy amit ő megtalált, azt végül Marx szintén megtalálta volna. Az igazság viszont az, hogy azon a területen, amelyen végül is a döntő csatát meg kellett vívni, és meg is vívták, az első időkben Engels volt az, aki adott, és Marx, aki kapott. Bizonyos, hogy akkoriban Marx volt a filozófiailag tehetségesebb, s mindenekelőtt iskolázottabb koponya. És ha már azzal a gyermekes játékkal akarunk szórakozni, hogy: mi lett volna, ha? — aminek semmi köze sincs a történelmi kutatáshoz —, akkor elspekulálgathatunk azon, vajon ugyanúgy oldotta volna-e meg Engels azt a problémát, amelyet mindketten megoldottak, a francia, bonyolultabb formájában is, mint Marx. Az azonban kétségtelen, hogy Engels — s ezt eddig elég méltánytalanul nem ismerték fel — a probléma egyszerűbb, angol formájában éppen olyan szerencsés megoldásra jutott, mint Marx. Ha Engels közgazdaságtani bírálatát csak egyoldalúan éppen közgazdaságtani szempontból vizsgáljuk, akkor egyet-mást kifogásolhatunk benne, de azt, ami ezt a munkát kiválóvá teszi, ami által a megismerést lényegesen előmozdította, azt szerzője a hegeli dialektikus iskolának köszönheti.

Még világosabban látszik a filozófiai kiindulópont Engelsnek a másik, ugyancsak a „Deutsch-Französische Jahrbücher”-ben közzétett cikkében. Ebben Anglia helyzetét ismertette Carlyle egyik műve nyomán, amelyet az egész esztendő irodalmi aratásából az egyetlen olvasásra érdemes könyvnek tartott — s ez a szegényesség ismét olyasmi volt, ami jellemző ellentétben állt a francia bőséggel. Engels ennek alapján elmélkedett az angol arisztokrácia és burzsoázia szellemi kimerültségéről: a művelt angol, akiről a kontinensen az angol nemzeti sajátosságokat megítélik, a legnyomorultabb rabszolga a nap alatt, s belefullad az előítéletekbe, főleg a vallásiakba.

„Csak az angol nemzetnek a kontinensen nem is ismert része, csak a munkások, Anglia páriái, a szegények azok, akik valóban tiszteletre méltók, minden nyerseségük és minden demoralizáltságuk ellenére. Csak ők menthetik meg Angliát, bennük van még gyúrható anyag; nincsen műveltségük, de nincsenek előítéleteik sem, van még latbavethető erejük, hogy nagy nemzeti tettet hajtsanak végre — van még jövőjük.”

Engels rámutatott arra, hogy a filozófia hogyan kezd — Marx szavaival élve — gyökeret verni e „naiv néptalajban”: Strauss könyvét Jézus életéről egyetlen tisztességes író sem merte lefordítani, egyetlen tekintélyes könyvkereskedő sem merte kiadni, de egy szocialista agitátor lefordította, és most egypennys füzetekben terjesztik a londoni, a birminghami és a manchesteri munkások között.

Engels a „sokszor csodálatosan szép részek” „legszebbjeit” fordította le Carlyle könyvéből, s ezek mind a legsötétebb színekkel festik Anglia helyzetét. De Carlyle mentő javaslataival szemben — új vallás, panteisztikus hőskultusz és más ehhez hasonlók — Bruno Bauerre és Feuerbachra hivatkozik. A vallásnak minden lehetősége ki van merítve, mondja Engels, még a panteizmus is, melyet Feuerbachnak az „Anecdotá”-ban megjelent „Tézisei” örökre elintéztek.

„Eddig mindig az volt a kérdés: mi az Isten?, és a német filozófia akként oldotta meg a kérdést, hogy: az Isten az ember. Az embernek már nem kell mást tennie, hogy saját magát megismerje, saját magán mérje le, saját lénye szerint ítélje meg összes életviszonyait, a maga természetének követelményei szerint igazán emberi módon rendezze be a világot, s máris megoldotta korunk rejtvényét.”

És, miként Marx Feuerbachnak az emberét azonnal mint az ember, az állam, a társadalom lényegét magyarázza, úgy látta meg Engels az ember lényében a történelmet, amely „a mi egyetlenünk s mindenünk”, s amelyet „mi” többre tartunk, mint bármely más, korábbi filozófiai irány, többre, mint maga Hegel, akinek végül is csak logikai számtanpéldája próbájául szolgált.

Rendkívül csábító Engelsnek és Marxnak a „Deutsch-Französische Jahrbücher”-ben megjelent két-két cikkében egészen a részletekig követni, hogyan csíráztak ki az azonos gondolatok. E gondolatok színezete eltérő — aszerint, hogy a polgári társadalom történetének határkövét jelentő két nagy történelmi átalakulás közül melyik világította meg őket: itt a francia forradalom fénye, amott meg az angol iparé —, de a dolog lényegét tekintve Marx és Engels gondolatai teljesen azonosak. Míg Marx az emberi jogokból vezette le a polgári társadalom anarchikus lényegét, addig Engels így magyarázta a konkurenciát, a „közgazdász fő kategóriáját, kedvenc gyermekét”:

„Mit gondoljunk egy olyan törvényről, amely csak periodikus forradalmak útján érvényesülhet? Az éppenséggel természeti törvény, amely a részeseinek tudatlanságán alapszik.”

Míg Marx felismerte, hogy az emberi emancipációt csak akkor lehet véghez vinni, ha az ember a saját erőinek társadalmi erőkként való megszervezése által nemzetségi lénnyé vált, addig Engels így szólt: termeljetek öntudatosan, emberként, ne szétforgácsolt atomokként, amelyeknek nincs nemzetségi öntudatuk, s akkor leküzdöttétek mindezeket a mesterséges és tarthatatlan ellentéteket.

Láthatjuk tehát, hogy nemcsak a gondolatok, úgyszólván a kifejezések is megegyeznek.

Marx és Engels első közös munkája a filozófiai lelkiismeretükkel való leszámolás volt; ez egy polémiának a formáját öltötte, amelyet az „Allgemeine Literatur-Zeitung” ellen írtak. A lap 1843 decembere óta jelent meg Charlottenburgban, s kiadója Bruno Bauer és két fivére — Edgar és Egbert — volt.

A berlini Szabadok ebben az újságban próbálták megalapozni világnézetüket, vagy legalábbis azt, amit annak neveztek. Fröbel ugyan felszólította Bruno Bauert, hogy vegyen részt a „Deutsch-Französische Jahrbücher” munkájában, de ez végül mégsem tudta magát erre rászánni, s továbbra is kitartott filozófiai öntudata mellett, persze nemcsak azért, mert személyes öntudatát Marx és Ruge érzékenyen megsértették. A „boldogult »Rheinische Zeitung«-ról”, a „radikálisokról”, „a bölcsekről anno 1842” tett csípős megjegyzéseinek kétségtelenül volt bizonyos objektív háttere is. Az az alaposság és gyorsaság, amellyel a romantikus reakció azonnal megsemmisítette a „Deutsche Jahrbücher”-t és a „Rheinische Zeitung”-ot, mihelyt a filozófiáról a politikára tértek át, az az abszolút közöny, amellyel a „tömeg” a „szellemnek” ezt a „lemészárlását” végignézte, meggyőzte Bauert, hogy ezen az úton nem lehet előre jutni. Az üdvösséget tehát abban látta, hogy visszatérjen a tiszta filozófiához, a tiszta elmélethez, a tiszta kritikához, hiszen ezt minden különösebb nehézség nélkül tehette meg mindenható uralkodóvá az ideológia felhővilágában.

Az „Allgemeine Literatur-Zeitung” programját, amennyiben ez egyáltalában megfogható volt, Bruno Bauernek a következő szavai jellemzik:

„Az eddigi történelem minden nagy akciója azért volt kezdettől fogva elhibázott és számbavehető siker nélküli, mert a tömeg érdeklődött iránta és lelkesedett érte, vagy pedig azért ért siralmas véget, mert az az eszme, amely a tartalmát képezte, olyan volt, hogy meg kellett elégednie a felületes megértéssel, vagyis ugyancsak a tömeg tetszésével kellett számítania.“

A „szellem” és a „tömeg” közti ellentét vörös fonálként húzódott végig az egész „Allgemeine Literatur-Zeitung”-on; ez a lap kijelentette például, hogy a szellem most már tudja, hol keresse egyetlen ellenfelét: a tömeg önámításaiban és tartalmatlanságában.

Ennek megfelelően Bauer folyóirata rosszalló leereszkedéssel ítélkezett a kor minden „tömeges” mozgalma fölött, lenézte a kereszténységet és a zsidóságot, a pauperizmust és a szocializmust, a francia forradalmat és az angol ipart. Így hát szinte még túlságosan is udvarias volt, amit Engels a lapról írt:

„Vénasszony és az is marad — az elfonnyadt és elözvegyült hegeli filozófia, aki a legvisszataszítóbb absztrakcióvá aszott testét festi és cicomázza, s kérő után kacsingat Németország-szerte.“ (lásd MEGA I. rész, 3. köt. 189. old.)

A hegeli filozófiát ugyanis ad absurdum vitték. Hegel szerint az abszolút szellem mint teremtő világszellem mindig csak utólag jut a filozófusban öntudatra, ezzel pedig lényegében csak azt mondja, hogy az abszolút szellem látszólag, a képzeletben csinálja a történelmet, s igen nyomatékosan védekezett az olyan félremagyarázás ellen, hogy a filozofáló egyén az abszolút szellem. Ezzel szemben a Bauerek és tanítványaik önmagukat tekintették a kritika és az abszolút szellem személyes inkarnációjának, amely az egész emberiséggel szemben őáltaluk tölti be a tudatos világszellem szerepét. Ennek a zavaros ködfellegnek még Németország filozófiára hajlamos légkörében is gyorsan el kellett enyésznie. Az „Allgemeine Literatur-Zeitung”-ot maguk a Szabadok is csak igen langyosan fogadták; nem óhajtott együttműködni vele sem Köppen, aki amúgy is visszavonult, sem Stirner, aki éppen ellenkezőleg, titokban arra készült, hogy kivégzi a lapot, de még Meyen és Rutenberg sem voltak kaphatók az együttműködésre. Így a Bauereknek meg kellett elégedniük — az egy Faucher kivételével — a Szabadok harmadik garnitúrájával: bizonyos Jungnitzcal és von Zychlinski porosz hadnaggyal, aki Szeliga álnéven szerepelt, és csak 1900-ban halt meg gyalogsági tábornokként. Az egész kísértetjárás aztán egy éven belül nyomtalanul szertefoszlott; amikor Marx és Engels az „Allgemeine Literatur-Zeitung” ellen nyilvánosan síkraszálltak, a lap már nemcsak halott volt, hanem az emberek el is felejtették, hogy élt.

Ez persze nem kedvezett első közös művüknek, a „Kritikai kritika kritikájának”, ahogy ők elnevezték, vagy „A szent család”-nak, ahogy a kiadó javaslatára átkeresztelték. Az ellenfelek rögtön azzal gúnyolták, hogy nyitott ajtókat dönget. Engels is úgy vélte, amikor a kész könyvet megkapta, hogy egészen remek dolog, de túlságosan nagy; az a szuverén megvetés, amellyel a kritikai kritikával bánnak, erősen ellentétben áll a mű huszonkét ívnyi terjedelmével; a nagyközönség számára sok minden érthetetlen lesz, s egyébként sem fog általános érdeklődést kelteni. Engels e megjegyzései ma még sokkal találóbbak, mint akkor voltak. Ezzel szemben „A szent család” azóta nagy vonzerőre tett szert; megjelenése idején nem tudták méltányolni, legalábbis nem úgy, mint ma. Egy mai kritikus, ha meg is rója e dolgozat szőrszálhasogatásait, sőt hallatlan gondolatficamait, mindazonáltal azt mondja, hogy vannak benne részek, amelyek a zseni legszebb megnyilvánulásai, s ezek mesteri formájuk, nyelvezetük acélos tömörsége révén is a legnagyszerűbbek közé tartoznak, amit Marx valaha írt.

Marx a munkának e részeiben a produktív kritika mesterének mutatkozik; kritikája tényekkel üti agyon az ideológiai képzelődést, teremt, miközben megsemmisít, épít, miközben rombol. Bruno Bauernek a francia materializmus és a francia forradalom ellen hangoztatott kritikai szólamaival e történelmi jelenségek ragyogó áttekintését helyezi szembe. Arra, amit Bruno Bauer a „szellem” és a „tömeg”, az „eszme” és az „érdek” közötti ellentétről összefecseg, Marx hűvösen így felel:

„Az eszme mindig megszégyenült, ha különvált az érdektől” („Die heilige Familie.” Lásd MEGA, I. rész, 3. köt., 253. old.).

Minden tömegérdek, amely történelmileg érvényesül, a világ színpadán való megjelenésekor eszmeileg rendszerint messze túllépi valóságos határait, s összetéveszti önmagát az általános emberi érdekkel. Ezt az illúziót nevezte Fourier minden történelmi korszak alaphangjának — mondja Marx.

„A burzsoázia érdeke az 1789-es forradalomban nemcsak hogy nem volt „elhibázott”, hanem mindent „megnyert" és „a leghathatósabb sikert" aratta, bármennyire elpárolgott a „pátosz" és bármennyire elhervadtak a „lelkesedés" virágai, amelyekkel ez az érdek megkoszorúzta bölcsőjét. Ez az érdek olyan hatalmas volt, hogy diadalra jutott egy Marat tollával, a terroristák guillotine-jával, Napóleon kardjával szemben, csakúgy, mint a feszülettel és a Bourbonok kék vérével szemben.“ (lásd uo.)

A polgárság — írja a továbbiakban Marx — 1830-ban valósította meg az 1789-es vágyait, csak azzal a különbséggel, hogy politikai felvilágosulása be lévén fejezve, már nem törekszik arra, hogy a képviseleti alkotmányos államban az állam eszményét valósítsa meg, célja már nem a világ üdve és az általános emberi érdek, hanem csak az, hogy az államot a maga kizárólagos hatalmának és különleges érdekeinek politikai elismerésévé tegye. A forradalom csak azoknak a tömegeknek a számára volt elhibázott, amelyeknek a valódi érdekeit a politikai eszme nem foglalta magában, amelyeknek a valódi létprincípiuma tehát nem esett egybe a forradalom létprincípiumával, és emancipációjának reális föltételei lényegesen eltérnek a burzsoázia és a burzsoá társadalom emancipációjának feltételeitől.

Bruno Bauer azon állításaival szemben, hogy az állam tartja össze a polgári társadalom atomjait, Marx kijelentette: ami a polgári társadalmat összetartja, az az, hogy az atomok csak képzetek, csak a képzelet mennyországában vannak meg, valóságban azonban nagyon is különböznek az atomoktól, mert nem egoista isteni lények, hanem egoista emberi lények.

„Csak a politikai babona képzeli még manapság is, hogy a polgári életet az államnak kell összetartania, holott a valóságban megfordítva, a polgári élet tartja össze az államot.“ (lásd uo., 296. o.)

És Bruno Bauernek azokra a lekicsinylő megjegyzéseire, hogy az iparnak és a természetnek nincs jelentősége a történelmi felismerés szempontjából, Marx megkérdezte, vajon azt hiszi-e a kritikai kritika, hogy eljuthat a történelmi valóság felismerésének akár csak a kezdetéhez is, amíg kizárja a történelmi haladásból az ember és a természet, a természettudományok és az ipar közötti gyakorlati összefüggést?

„Ahogyan a gondolkodást elválasztja az érzékektől, a lelket a testtől, önmagát a világtól, úgy a történelmet elválasztja a természettudománytól és ipartól, úgy a történelem szülőhelyét nem a földi durva-anyagi termelésben, hanem az égi ködös felhőképződésben látja.” (lásd uo., 327. old.)

Miként Marx a francia forradalmat igazolta a kritikai kritikával szemben, úgy Engels az angol ipart. E kérdésben a fiatal Faucherral vitatkozott, aki az „Allgemeine Literatur-Zeitung” munkatársai közül még a leginkább vett tudomást a földi valóságról. A mai olvasó számára igen szórakoztató, hogy Engels milyen kiválóan fejtegette azt a kapitalista bértörvényt, amelyet húsz év múltán, Lassalle fölléptekor mint „rothadt Ricardo-féle törvényt” a poklok fenekére kívánt. Jóllehet Engels sok durva baklövést bizonyított rá Faucherra — így azt, hogy 1844-ben még mit sem tudott arról, hogy az egyesülési tilalmat Angliában már 1824-ben megszüntették —, de azért pusztán szőrszálhasogató észrevételei is voltak. Egy lényeges pontban viszont ő is tévedett, habár ellenkezőleg, mint Faucher. Faucher ugyanis Lord Ashley „tízórás törvényét” gúnyosan „lagymatag milieu-rendszabály”-nak nevezte, amely nem rengeti meg a fa gyökereit; ezzel szemben Engels azt állította, hogy ez — figyelembe véve „Anglia egész tömegszerűségét” —, bár eléggé mérsékelt formájú, de mégis mindenképpen radikális megnyilvánulás, mert nemcsak megtámadja a külkereskedelem, és ezzel együtt az egész gyári rendszer gyökereit, hanem érzékenyen beléjük is fog vágni. Engels, s vele együtt Marx is, az Ashley-törvényben olyan kísérletet látott, amely igyekszik reakciós béklyót rakni a nagyiparra, s amelyet a kapitalista társadalom talaján minduntalan szét fognak tépni.

Filozófiai múltjukat Engels és Marx ebben a könyvben még nem vetkőzték le teljesen. Mindjárt az előszó első szavaiban Feuerbach „reális humanizmusát” szegezték szembe Bruno Bauer spekulatív idealizmusával. Feuerbach zseniális fejtegetéseit minden fenntartás nélkül teszik magukévá, kiemelik érdemét, hogy milyen nagyszabású és mesteri alapelveket szolgáltatott mindenfajta metafizika megbírálásához, s hogy az embert állította mindenfajta ócska limlom, sőt a végtelen öntudat helyére is. De túl is haladnak Feuerbach humanizmusán, mégpedig ismét és ismét a szocializmus irányában; eljutnak az absztrakt embertől a történelmi emberhez, és a szocializmus kaotikus ide-oda hullámzó világában csodálatos éleslátással tudnak tájékozódni. Leleplezik a jóllakott burzsoázia önmagá­nak tetszelgő szocialista játékait. Mert a pénz és a műveltség arisztokráciájának, mondják, még az emberi nyomor, sőt az alamizsnát elfogadni kényszerülő elvetemedettség is csak szórakozásul, önszeretetének kielégítésére szolgál: hiszen más jelentőségük nincs a német jótékonysági egyleteknek, a francia jótékonysági társulatoknak, az angol jótékonysági donquijote-oskodásoknak, sem a szegények javára rendezett hangversenyeknek, táncvigalmaknak, színházi előadásoknak, banketteknek, de még a szerencsétlenül jártak javára rendezett nyilvános gyűjtések is csak ezt jelentik.

A nagy utópisták kozul leginkább Fourier adott ösztönzést „A szent család” gondolati tartalmának. Engels azonban már különbséget tesz Fourier és fourierizmus közt; azt mondja, hogy az a felhígított fourierizmus, amelyet a „Démocratie Pacifique” hirdet, nem más, mint a jótékonykodó burzsoázia egy részenek szociális tana. Ő is, mint Marx, újra meg újra hangsúlyozza azt, amit még a nagy utópisták sem értettek meg soha: a történelmi fejlődésnek, a munkásosztály önálló mozgalmának a jelentőségét. Edgar Bauerrel Engels így vitatkozik:

„A kritikai kritika nem alkot semmit, a munkás mindent alkot, sőt annyira mindent, hogy szellemi alkotásaival is megszégyeníti az egész kritikát; az angol és francia munkások tanúskodhatnak erről.“ (lásd uo., 189. old.)

Marx pedig a „szellem” és „tömeg” egymást állítólag kizáró ellentétét többek között azzal a megjegyzésével is elintézi, hogy az utópistákkal szembeni kommunista kritika gyakorlatilag egyszersmind megfelel a nagy tömegek mozgalmának; ahhoz, hogy fogalmat lehessen alkotni e mozgalom emberi nemességéről, meg kell ismerni a francia és az angol munkás fáradhatatlan tudásszomját, erkölcsi erejét és fejlődni vágyását.

Ezek után érthető, hogy Marx különösen hevesen támadta azt az ízetlen fordítást és meg ízetlenebb kommentárt, amelyet Edgar Bauer Proudhon ellen az „Allgemeine Literatur-Zeitung”-ban elkövetett. Az természetesen csak amolyan akadémikus csűrés-csavarás, hogy Marx ugyanazt a Proudhont, akit nehány év múlva oly élesen kritizál, „A szent családban” égig magasztalt volna. Marx itt egyedül az ellen tiltakozott, hogy Edgar Bauer kusza fecsegése elhomályosítja Proudhon valódi érdemeit. És ezeket az érdemeket közgazdasági téren éppoly úttörőknek ismerte el, mint Bruno Bauer érdemeit teológiai téren. De ahogy szót emelt Bruno Bauer teológiai korlátoltsága ellen, ugyanúgy kifogásolta Proudhon közgazdasági korlátoltságát is.

Míg Proudhon a tulajdont a polgári közgazdaságtan alapján mint belső ellentmondást tárgyalja, addig Marx ezt mondja:

„A magántulajdon mint magántulajdon, mint gazdagság, kénytelen önmagát és ezzel ellentétét, a proletariátust fenntartani. Ez az ellentét pozitív oldala, az önmagában kielégült magántulajdon.
Megfordítva, a proletariátus mint proletariátus kénytelen önmagát és ezzel feltételező ellentétét, amely őt proletariátussá teszi, a magántulajdont, megszüntetni. Ez az ellentét negatív oldala, magában-való nyugtalansága, a feloldott és magát feloldó magántulajdon. [...] Az ellentéten belül tehát a magántulajdonos a konzervatív, a proletár a destruktív fél. Az előbbitől indul ki az ellentét fenntartására irányuló cselekvés, az utóbbitól a megsemmisítésére irányuló cselekvés.
A magántulajdon persze nemzetgazdasági mozgásában önmagát űzi saját feloldása felé, de csak egy tőle független, öntudatlan, akarata ellenére végbemenő, a dolog természete által megszabott fejlődés révén, csak azáltal, hogy létrehozza a proletariátust mint proletariátust, a szellemi és testi nyomorának tudatában levő nyomort, az elembertelenedésének tudatában levő és ezért önmagát megszüntető elembertelenedést. A proletariátus hajtja végre azt az ítéletet, amelyet a magántulajdon mond önmagáról azzal, hogy létrehozza a proletariátust, mint ahogy hajtja végre azt az ítéletet, amelyet a bérmunka mond önmagáról azzal, hogy létrehozza az idegen gazdagságot és a saját nyomort. Ha a proletariátus győz, ezzel korántsem lett a társadalom abszolút oldalává, mert csak azáltal győz, hogy megszünteti önmagát és ellenkezőjét. Akkor pedig eltűnt mind a proletariátus, mind pedig feltételező ellentéte, a magántulajdon.” (lásd uo., 205—206. old.)

Marx nyomatékosan cáfolja, hogy a proletárokat istenné akarná avatni azáltal, hogy nekik tulajdonítja ezt a világtörténelmi szerepet.

„Éppen fordítva. Mivel a kialakult proletariátusban gyakorlatilag kiteljesedett a minden emberiességtől, még az emberiesség látszatától való elvonatkoztatás is, mivel a proletariátus életfeltételeiben a legembertelenebbé kicsúcsosodott formájukban összpontosultak a mai társadalom összes életfeltételei, mivel az ember a proletariátusban elvesztette önmagát, de egyúttal nemcsak hogy megnyerte e veszteség elméleti tudatát, hanem a többé el nem hárítható, többé nem szépíthető, abszolúte parancsoló szükség — a szükségszerűség gyakorlati kifejezése — közvetlenül fellázadásra is kényszeríti ez ellen az embertelenség ellen, ezért lehet és kell, hogy a proletariátus felszabadítsa önmagát. De nem szabadíthatja fel önmagát anélkül, hogy meg ne szüntetné saját életfeltételeit. Nem szüntetheti meg saját életfeltételeit anélkül, hogy meg ne szüntetné a mai társadalom összes embertelen életfeltételeit, amelyek az helyzetében összpontosulnak. A proletariátus nem hiába megy át a munka kemény, de megacélozó iskoláján. Nem arról van szó, hogy egyik vagy másik proletár, vagy akár az egész proletariátus időlegesen mit képzel el céljának. Arról van szó, hogy mi a proletariátus, és hogy e létének megfelelően történelmileg mit lesz kénytelen tenni. Célja és történelmi cselekvése saját élethelyzetében csakúgy mint a mai polgári társadalom egész szervezetében érzékletesen és megmásíthatatlanul ki van jelölve.“ (lásd uo., 206—207. old.)

És Marx ismételten hangsúlyozza, hogy az angol és a francia proletariátus nagy része már tudatában van történelmi feladatának, s állandóan azon fáradozik, hogy ezt a tudatot tökéletesen világossá tegye.

De a számos üdítő forrás mellett, amelyekből az élet vize csobog, bizony nem egy száraz pusztaságra is akadunk „A szent családban”. Nevezetesen az érdemes Szeliga hihetetlen bölcsességével foglalkozó két hosszú fejezet teszi igen erős próbára az olvasó türelmét. A legigazságosabb talán az, ha e dolgozatot rögtönzésnek tekintjük, aminthogy nyilván az is volt. Hiszen éppen azokban a napokban, amikor Marx és Engels megismerték egymást, érkezett meg Párizsba az „Allgemeine Literatur-Zeitung” nyolcadik füzete, s ebben volt Bruno Bauernek az a burkolt, de annál csípősebb támadása azon felfogás ellen, amelyre a „Deutsch-Französische Jahrbücher”-ben mindketten eljutottak.

És ekkor támadhatott bennük a gondolat, hogy régi barátjuknak ők is gúnyosan, de tréfásan feleljenek egy kis, hamarosan kiadandó röpiratban. Erre vall az, hogy Engels a maga egy ívnél alig hosszabb részét azonnal megírta, s rendkívül meg volt lepve, amikor azt hallotta, hogy Marx húsz nyomtatott ívnyi választ írt.

Ezek után „különösnek” és „komikusnak” találta, hogy a maga aránytalanul kis közreműködése alapján az ő neve is szerepeljen a címlapon, s méghozzá első helyen. Marx bizonyára a maga alapos módján fogta fel ezt a munkát, s aztán az ismert és nagyon is igaz mondás szerint: nem ért rá rövidnek lenni. De lehet, hogy azért is bővítette az anyagot, mivel a húsz ívnél nagyobb terjedelmű könyvek nem estek cenzúra alá.

A szerzők egyébként bejelentették, hogy ez a polémia csak előfutára azoknak az önálló munkáknak, amelyekben — mindegyikük külön-külön — állást fog foglalni az újabb filozófiai és szociális doktrínákhoz. És hogy ezt mennyire komolyan gondolták, mutatja az a tény, hogy Engels az első ilyen önálló mű kéziratával már készen is volt, amikor „A szent család” első nyomtatott példányát kézhez kapta.

Engelsnek ez a műve „A munkásosztály helyzete Angliában” volt, s 1845 nyarán meg is jelent Lipcsében Wigandnál, a „Deutsche Jahrbücher” egykori kiadójánál, aki néhány hónappal előbb Stirnernek „Der Einzige” (Az egyetlen) című könyvét is kiadta. Stirner, mint a hegeli filozófia egyik utolsó hátvédje, elmerült a tőkés verseny lapos igazságában; ezzel szemben Engels e könyvében lefektette az alapot azon német teoretikusok számára, akik — s ez majdnem valamennyire vonatkozik — a hegeli spekulációnak Feuerbach révén végbement fölbomlása után a kommunizmushoz és a szocializmushoz jutottak el. Engels az angol munkásosztály helyzetét a maga hátborzongató, de a burzsoázia uralmára jellemző valóságában festette le.

Amikor Engels majdnem ötven évvel később újra kiadta a „Munkásosztály helyzetét”, akkor azt mondta, hogy ez a modern nemzetközi szocializmus embrionális fejlődésének egyik fázisa. És hozzátette: miként az emberi embrió korai fejlődési fokán még mindig reprodukálja elődeinknek, a halaknak a kopoltyúit, akként ez a könyv is mindenütt elárulja a modern szocializmus leszármazásának nyomait, ősétől, a klasszikus német filozófiától kapott örökségét. Ez azonban csak azzal a megszorítással igaz, hogy itt e nyomok már sokkal gyöngébbek, mint Engelsnek a „Deutsch-Französische Jahrbücher”-ben közzétett cikkeiben. Itt már nem tesz említést sem Bruno Bauerről, sem Feuerbachról, és „Stirner barátomról” is csak itt-ott, csupán azért, hogy kissé ugrassa. A német filozófiának a könyvre gyakorolt jelentős hatásáról már csak kifejezetten haladó értelemben beszélhetünk, nem pedig visszahúzó értelemben.

A mű tulajdonképpeni súlypontja nem annak a proletárnyomornak a lefestése, amely Angliában a tőkés termelési mód uralma alatt létrejött. Ebben Engelsnek már jó néhány elődje volt, így Buret, Gaskell és mások, s ezeket gyakran idézi is. És még az a valóban átérzett felháborodás a dolgozó tömegeket a legszörnyűbb szenvedésekkel sújtó társadalmi rendszer ellen, még ezeknek a szenvedéseknek a megrendítően igaz leírása, még az áldozatok iránti mély rokonszenv sem az, ami ennek a műnek a legsajátosabb jellegét megadja. A legcsodálatraméltóbb és egyben történelmileg a legkiemelkedőbb sajátossága az, hogy a huszonnégy éves szerző teljes éleslátással értette meg a tőkés termelési mód szellemét, s ebből magyarázta meg nemcsak a burzsoázia felemelkedését, hanem a szétesését is, nemcsak a proletariátus nyomorát, hanem a fölszabadulását is. A mű tulajdonképpeni magva egyrészt az volt, hogy megmutassa, miképpen teremti meg a nagyipar a modern munkásosztályt, ezt az elemberietlenített, szellemileg és erkölcsileg állattá alacsonyított, testileg lezüllesztett fajt, másrészt pedig az, hogy bebizonyítsa, hogyan válik a modern munkásosztály a történelmi dialektika erejénél fogva — se dialektika törvényeit Engels részletesen tárgyalja — szükségszerűen létrehozójának megdöntőjévé. S arra az eredményre jut, hogy a proletariátus akkor lesz úrrá Angliában, ha a szocializmus és a munkásmozgalom egybeolvad.

Ilyen teljesítményre azonban csak az volt képes, akinek a dialektika húsává és vérévé vált, s aki a dialektikát a fejéről a talpára tudta állítani. Ezáltal e mű lerakta a szocializmus alapját, miként az szerzőjének szándékában is volt. De a megjelenésekor keltett nagy feltűnést nem ez okozta, hanem tisztán a tárgyi anyaga. És bár ez a könyv — ahogy egy parókás akadémikus nevetséges túlzással mondta — a szocializmust „egyetemképessé” is tette, de csak abban az értelemben, hogy egyik vagy másik professzor rajta törje el rozsdás lándzsáját. A tudós kritika főképp akkor fuvalkodott fel, amikor nem következett be a forradalom, amely Engels szerint már Anglia kapuit döngette. Ő maga ötven évvel később joggal tehette azt a higgadt megjegyzést, hogy nem az a csodálatos, ha egyik-másik „ifjonti hévben” fogant jóslata nem vált be, hanem az, hogy annyi minden bevált belőlük, jóllehet akkor a „túlságosan közeli jövőben” várta beteljesülésüket.

Ma ez az „ifjonti hév”, amely sok mindent a „túlságosan közeli jövőben” várt, ennek az úttörő írásműnek egyik legfőbb vonzereje. Ezen árnyoldala nélkül világító fénye sem lenne elképzelhető. A lángeszű meglátás felismeri a jelenből a jövőt, világosabban látja az elkövetkezendő eseményeket, de éppen ezért közelebbinek is gondolja őket, mint a közönséges józan ész, amely nehezebben szokj a meg a gondolatot, hogy nem törvényszerű, hogy mindig pont délben tegyék asztalára .a levest. De akkoriban nemcsak Engels látta a küszöb előtt állónak az angol forradalmat, hanem sokan mások is, mégpedig a túloldalon levők közül, így például a „Times”, az angol burzsoáziának ez a legtekintélyesebb lapja is. Rossz lelkiismeretük sugallta aggodalmuk azonban csak a forradalom gyújtogatásaitól és öldökléseitől félt, míg a szociális látnoki tekintet előtt a romokból sarjadó új élet bontakozott ki.

De Engelst „ifjonti heve” 1844—1845 telén nemcsak erre a műre sarkallta. Mialatt ezt még az üllőn formálta, már újabb vasakat is tartott a tűzben. Először is a „Munkásosztály helyzete” folytatására gondolt, mert ezt csak egy fejezetnek szánta az Anglia szociális történetéről készítendő átfogóbb könyvében, azután tervbe vett egy szocialista folyóiratot, amelyet Moses Hess-szel együtt akart kiadni, továbbá egy sorozatot a külföldi szocialista íróktól, List bírálatát, és még sok egyebet. Marxot, aki sokszor foglalkozott ugyanazokkal a tervekkel, mint ő, fáradhatatlanul ösztökélte hasonlóan termékeny munkára.

„Igyekezz elkészülni közgazdaságtani könyveddel, — írja Marxnak — még ha magad sok mindennel nem is vagy teljesen elégedett, mindegy, a hangulat megérett, és addig kell ütnünk a vasat, amíg meleg. [...] De most már legfőbb ideje. Ezért igyekezzél április előtt elkészülni, csináld úgy, mint én, tűzz ki magadnak egy időpontot, amikorra határozottan készen akarsz lenni, és gondoskodj a mielőbbi kinyomatásról. Ha ott nem nyomathatod ki, nyomasd ki Mannheimban, Darmstadtban vagy bárhol. De meg kell jelennie mihamarább.” (Engels Marxnak, (1845. jan. 20.)

Még abba is belenyugodott, hogy Marx „A szent család”-ot olyan „meglepően” hosszúra nyújtotta, mert azzal vigasztalódott, hogy ez azért egészen jó, legalább „sok minden már most napvilágot lát, ami különben ki tudj a meddig feküdt volna még az íróasztalod fiókjában” (lásd uo., 18. old.). Be sok ilyen buzdítást kellett még az elkövetkező évtizedekben írnia!

De türelmetlen sürgető létére egyben a legtürelmesebb segítőtárs is volt, különösen, amikor lángeszű barátját a súlyos belső vívódásain kívül még a hétköznapi élet nyomorúságos gondjai is szorongatták. Mihelyt Barmenben megtudták, hogy Marxot kiutasították Párizsból, Engels azonnal szükségesnek látta gyűjtést kezdeni,

„hogy a kiutasításod által okozott külön kiadásokat kommunista módon mindnyájunkra elosszam” (1845. febr. 22. Lásd Luise Dornemann: Jenny Marx, 75—76. old.)

És amikor értesíti Marxot, hogy a gyűjtés „szép eredménnyel folyik”, hozzáteszi még:

„Minthogy egyébként nem tudom, vajon elég lesz-e ez ahhoz, hogy fedezze Brüsszelben való berendezkedésedet, magától értetődik, hogy az első angol dologért járó tiszteletdíjam, amit remélhetőleg nemsokára, legalábbis részben, kézhez kapok, és pillanatnyilag nélkülözni tudok, mert az öregemből kivasalom, ami nekem kell, a legnagyobb örömmel a rendelkezésedre áll. A kutyáknak legalább az az örömük ne legyen, hogy aljasságukkal pénzzavarba döntenek Téged.” (lásd uo.)

És Engels egy emberöltőn át abban is fáradhatatlan volt, hogy barátját a „kutyák ilyetén örömétől” megvédje.

Bármily könnyednek, felületesnek is látszik Engels ezekből a fiatalkori levelekből ítélve, mi sem állt távolabb tőle a felületességnél. Az a bizonyos „első angol dolog”, amelyről csak úgy mellékesen tesz említést, immár hét évtizede komoly súllyal nyom a latban, mert korszakalkotó munka volt, a tudományos szocializmus első nagy dokumentuma. Amikor megírta, és még az akadémiai parókákat ellepő port is felkavarta vele, mindössze huszonnégy éves volt, de nem olyan koraérett tehetség, amely a melegház párás levegőjében csak azért virágzik ki gyorsan, hogy annál hamarabb el is hervadjon. Engels „ifjonti hevét” egy nagy gondolat igazi napmelege fűtötte, s ez öregségében még nagyobb tűzzel töltötte el, mint ifjúkorában.

Ezalatt a szülői házban csendes, nyugalmas életet élt „istenfélő tisztességben”, „hogy a legragyogóbb filiszter sem kívánhat különbet” (1845. jan. 20.). Ám ez nemsokára nehezére esett, s csak „öregeinek gondterhelt arca” vette rá, hogy még egy kísérletet tegyen a „sefteléssel”. Tavasszal mindenesetre el akart menni hazulról, először is Brüsszelbe. „Családi cívódásait” nagyon elmérgesítette a Barmen-Elberfeldben megindult kommunista propaganda, amelyben tevékenyen részt vett. Marxnak három kommunista gyűlésről számolt be, ezek közül az elsőnek negyven, a másodiknak százharminc, a harmadiknak kétszáz résztvevője volt.

„A dolog hallatlanul vonzó. Másról sem beszélnek, mint a kommunizmusról, s naponként új hívek verődnek hozzánk. A wuppertali kommunizmus vérité [igazság] lett, sőt már majdnem erő.” (1845. febr. 22. Lásd MEGA, III. rész, 1. köt., 14. old.)

Persze ez az „erő” a rendőrség egy egyszerű parancsára szertefoszlott, s különben is elég furcsa volt: maga Engels írta, hogy csak a proletárok tartották távol magukat ettől a kommunista mozgalomtól, amelyért pedig a világ legbutább, legközönyösebb, legkispolgáribb, legnemtörődömebb népe már úgyszólván rajongani kezd.

Ez ugyan nem nagyon vágott össze azzal, amit Engels egyidejűleg az angol proletariátus kilátásairól írt. De hát ilyen volt ő: legény a talpán, mindig az előőrsön, friss, éles szemű, fáradhatatlan, s nem hiányzott belőle az a bájos naivság sem, amely olyan jól illik a lelkes és vakmerő ifjúsághoz.

¹ A levél pontos dátuma január 20. — A ford.
² Hővér Percy [Hotspur Percy] Shakpspeare „IV. Henrik” című tragédiájának egyik szereplője. — A ford.
³ Célzás Schiller „Haramiák” c. drámájára. — A ford.

Következő rész: Ötödik fejezet — A brüsszeli számkivetettség

Tartalomjegyzék