1. „A német ideológia“
2. Az „igazi szocializmus”
3. Weitling és Proudhon
4. A történelmi materializmus
5. A „Deutsche Brüsseler Zeitung”
6. A Kommunisták Szövetsége
7. Propaganda Brüsszelben
8. A „Kommunista Kiáltvány”

A Párizsból kiutasított Marx családjával együtt Brüsszelbe költözött. Engels attól félt, hogy a végén még Belgiumban is zaklatni fogják, de ez már mindjárt az elején bekövetkezett.

Mint Marx Heinének megírta, nyomban Brüsszelbe érkezte után kötelezvényt kellett aláírnia az „Administration de la Sûreté Publique”-nek (közbiztonsági hivatal), hogy napi politikával kapcsolatban semmit sem nyomat ki Belgiumban. Ezt nyugodt lelkiismerettel megtehette, mivel ez sem szándékában, sem módjában nem állott. Miután azonban a porosz kormány állandóan zaklatta a belga minisztériumot, hogy utasítsa ki Marxot, ezért még ugyanebben az évben, 1845. december 1-én kérte a porosz állam kötelékéből való elbocsátását.

Mindazonáltal sem akkor, sem későbben nem vett fel más állampolgárságot, pedig ezt 1848 tavaszán a francia köztársaság ideiglenes kormánya nagyon is megtisztelő módon ajánlotta fel neki. Erre, mint Heine, ő sem tudta magát rászánni, holott Freiligrath, akit oly gyakran és oly szemfényvesztő módon állítottak szembe tősgyökeres németként ezzel a két „hazátlannal”, nem talált benne semmi kivetendőt, hogy angliai száműzetése idején ott naturalizáltassa magát.

1845 tavaszán Engels is megérkezett Brüsszelbe, s a két barát hathetes közös tanulmányutat tett Angliában.¹ Ez idő alatt Marx, aki már Párizsban kezdett MacCullochkal és Ricardóval foglalkozni, mélyebben betekintett a szigetország közgazdasági irodalmába, jóllehet az Engels birtokában levő kivonatokon s könyveken kívül előszörre csak „a Manchesterben fölhajszolható könyveket” nézhette át. Engels, aki már az első angliai tartózkodása alatt mind Owen lapjának, a „New Moral World”-nek, mind a chartisták lapjának, a „Northern Star”-nak is dolgozott, most felfrissítette régi ismeretségeit, s így a két barát még új összeköttetésekre is szert tett, egyrészt a chartistákkal, másrészt a szocialistákkal.

E tanulmányút után először is ismét közös munkába fogtak.

„Elhatároztuk — mondta Marx később meglehetősen lakonikusan —, hogy nézetünknek a német filozófia ideologikus nézetével szembeni ellentétét közösen kidolgozzuk, voltaképpen, hogy leszámolunk a magunk egykori filozófiai lelkiismeretével. Szándékunkat a Hegel-utáni filozófia kritikájának formájában váltottuk valóra. A kézirat, 8 két vaskos nyolcadrét kötet, már rég megérkezett Vesztfáliába, kiadási helyére, amikor hírt kaptunk arról, hogy a megváltozott körülmények a kinyomatást nem teszik lehetővé. A kéziratot annál is készségesebben átengedtük az egerek rágcsáló bírálatának, mert elértük fő célunkat — saját nézeteink tisztázását.” (lásd Marx: A politikai gazdaságtan bírálatához: Előszó)

A kéziraton azóta az egerek a szó legszorosabb értelmében is elvégezték munkájukat, de a fennmaradt töredékei érthetővé teszik, hogy szerzőit ez a balszerencse nem túlságosan búsította.

Ha már a Bauerékkal való alapos, sőt túl alapos leszámolás is kemény dió volt az olvasó számára, annál keményebb dió lett volna e kétkötetes, összesen ötven íves hatalmas mű. Címe a következő volt: „Die Deutsche Ideologie, eine Kritik der neuesten deutschen Philosophie in ihren Reprásentanten Feuerbach, Bruno Bauer und Stirner, sowie des deutschen Sozialismus in seinen verschiedenen Propheten.” (A német ideológia, a legújabb német filozófia kritikája képviselőinek: Feuerbachnak, B. Bauernak és Stirnernek személyében és a német szocializmus kritikája különböző prófétáinak személyében.) Engels utóbb emlékezetből azt mondta, hogy egyedül Stirner bírálata majdnem olyan terjedelmes volt, mint magának Stirnernek a könyve, s azok a töredékek, amelyek időközben megjelentek, nagyon is valószínűvé teszik ezt. „A német ideológia” még sokkal hosszadalmasabb, körülményesebb szuperpolémia volt, mint „A szent család” a legszárazabb fejezeteiben, ezzel szemben ebben a sivatagban az oázisok sokkal ritkábbak, habár nem hiányoznak teljesen. De ahol meg is nyilvánul dialektikai ereje, ott is csakhamar kicsinyes szőrszálhasogatássá és szavakba való kapaszkodássá fajul.

Persze, a mai ízlés az effajta dolgokban sokkal kényesebb, mint az akkori. De mindent ez sem magyaráz meg, hiszen Marx és Engels megelőzőleg és később, sőt, ugyanabban az időben is számtalan tanúj elét adták, hogy epigrammaszerűen élesen tudnak bírálni, és stílusuknak legkevésbé sem gyengéje a terjengősség. Ebben az esetben az volt a döntő, hogy e szellemi harcok egészen kis körben zajlottak le, s ezt még tetézte a küzdő felek többnyire igen fiatal kora. Hasonló jelenség volt ez, mint az irodalom történetében a Shakespeare és drámai kortársai között lejátszódott harc: valamely fordulatot kilovagolni, az ellenfél kijelentésének szó szerinti vagy félreérthető magyarázatával a legostobább értelmet tulajdonítani, a határtalan túlzásokra való hajlam — mindez nem a nagyközönségnek volt szánva, hanem a szakmabeliek kifinomodott felfogásának. Ami ma nekünk Shakespeare élceiből élvezhetetlennek, sőt érthetetlennek tűnik, abban leli magyarázatát, hogy megírásukkor tudatosan vagy öntudatlanul az a gondolat vezérelte, hogy mit szól majd ehhez Greene és Marlowe meg Jonson, Fletcher és Beaumont.

Ez a megközelítő magyarázata annak a hangnak, amelybe Marx és Engels tudatosan vagy öntudatlanul beleesett a Bauerekkel, a Stirnerekkel és az üres szőrszálhasogatás más hasonló bajnokaival folytatott vitában. Bizonyára tanulságosabb lett volna az, amit művükben Feuerbachról akartak mondani, mert itt nem túlnyomórészt negatív kritikáról lett volna szó; de ezt a részt, sajnos, nem fejezték be. Világos útmutatást adnak azonban Marxnak Feuerbachról írt 1845-ös tézisei, ezeket Engels néhány évtized múltán közzé is tette. Marx ugyanis Feuerbach materializmusában ugyanazt hiányolta, mint már egyetemi hallgató korában Démokritosznál, a materializmus úttörő képviselőjénél: az „energetikai elvet”; s minden addigi materializmus fő fogyatékosságának azt tartotta, hogy az érzéki világot, a valóságot csak a szemlélet vagy az objektum alakjában fogta fel, nem pedig mint emberi érzéki tevékenységet, gyakorlatot, nem szubjektiven. Ezért történt, hogy a tevékeny oldalt, a materializmussal ellentétben, az idealizmus fejtette ki de csak elvont módon, mert az idealizmus természetesen nem ismeri a valóságos, érzéki tevékenységet. Vagy más szavakkal: Feuerbach azzal, hogy Hegelt teljesen elvetette, túlságosan sokat vetett el; a feladat tehát Marx szerint az volt, hogy Hegel világot átalakító dialektikája átültetendő a valóság birodalmába.

Engels a maga kissé hetyke módján már Barmenből írt Feuerbachnak, hogy megnyerje a kommunizmusnak. Feuerbach barátságosan, de — legalábbis egyelőre — elutasítóan felelt. Megígérte, hogy a nyáron lehetőleg elmegy a Rajnához, s Engels úgy vélte, akkor majd „megmagyarázhatja” neki, hogy Brüsszelben a helye. Egyelőre Engels elküldte Marxhoz Feuerbach tanítványát, Hermann Kriegét, aki „nagyszerű agitátor”.

Feuerbach azonban nem ment a Rajnához, s a rákövetkező megnyilvánulásai azt mutatták, hogy a „régi csizmáit” már nem tudta levetni. Tanítványa, Kriege sem vált be; a kommunista agitációt ugyan átvitte az óceánon túlra, de New Yorkban olyan istentelen zűrzavart keltett, hogy ez még arra a kis kommunista kolóniára is rombolólag hatott vissza, amely Brüsszelben Marx körül kiépülőben volt.

A tervezett munka második részének a német szocializmussal kellett volna foglalkoznia különböző prófétái személyében, hogy kritikailag megsemmisítse „a német szocializmusnak az egész unalmas és ízetlen irodalmát”.

Itt olyanokra gondoltak, mint Moses Hess, Karl Grün, Otto Lüning, Hermann Püttmann és társaik. Ezek meglehetősen tekintélyes, s nevezetesen folyóiratokban is gazdag irodalmat teremtettek. Létrehozták a „Gesellschaftsspiegel”-t, amely 1845 nyarától 1846 nyaráig mint folyóirat jelent meg, aztán a „Rheinische Jahrbücher”-t és a „Deutsches Bürgerbuch”-ot, amelyekből 1845-ben és 1846-ban két-két évfolyam látott napvilágot, továbbá a „Westfälisches Dampfboot”-ot, amely mint havonta megjelenő lap szintén 1845-ben keletkezett, s egészen a német forradalomig fennmaradt, és végül egyes napilapokat is alapítottak, például a „Triersche Zeitung”-ot.

Az a csodálatos jelenség, amit Grün egykor „igazi” szocializmusnak keresztelt el (Marx és Engels gúnyosan nevezték így), igen rövid életű volt. Már 1848-ban nyomtalanul eltűnt; amikor a forradalom első lövése eldördült, önmagától felbomlott. Marx szellemi fejlődésére az „igazi szocializmus” semmiféle hatással nem volt; kezdettől fogva fölényes bírálóként állt vele szemben. Az a kemény ítélet azonban, amit a „Kommunista Kiáltványban” mond róla, mégsem adja vissza teljes egészében álláspontját; időnként ugyanis azt gondolta, hogy az „igazi szocializmus”, minden abszurditása ellenére olyan must, amely végül talán mégiscsak borrá forr ki. Ugyanez áll, még fokozottabb mértékben Engels álláspontjára.

Engels adta ki Moses Hess-szel közösen a „Gesellschaftsspiegel”-t, s ebbe Marx is írt egy cikket. A brüsszeli időszakban mind a ketten sokat dolgoztak együtt Hess-szel, s szinte úgy látszott, mintha Hess egészen beleélte volna magát az ő nézeteikbe. A „Rheinische Jahrbücher” számára Marx több ízben kérte Heine közreműködését, s ha Marxtól nem is, de Engelstől mind a „Rheinische Jahrbücher”, mind a „Deutsches Bürgerbuch” ismételten közölt cikkeket. Ezt a két lapot Püttmann adta ki. A „Westfälisches Dampfboot”-ba Marx is, Engels is dolgozott; Marx itt közölte le „A német ideológia” második részéből azt az egyetlen töredéket, amely mostanáig [1918] egyáltalában napvilágot látott: egy igen éles kritikát Karl Grünnek a francia és a belga szociális mozgalomról írt tárcaszerű cikkéről.

Abból a tényből, hogy az „igazi szocializmus” is a hegeli filozófia felbomlása nyomán keletkezett, egyesek arra a következtetésre jutottak, hogy eleinte Engels és Marx is ehhez a csoporthoz tartoztak, s ezért bírálták később annál szigorúbban. Ez azonban egyáltalában nem felel meg a valóságnak. Az igazi kapcsolat az volt, hogy kétségtelenül mindkét fél Hegelen és Feuerbachon keresztül jutott el a szocializmushoz; Marx és Engels azonban a szocializmus lényegét a francia forradalom és az angol ipar kapcsán tanulmányozta, az „igazi szocialisták” viszont megelégedtek azzal, hogy a szocialista formulákat és jelszavakat „elrontott hegeli németre” fordítsák. Marx és Engels arra törekedtek, hogy ezen álláspontnál magasabbra emeljék az „igazi szocializmust”, túlontúl méltányosan úgy gondolván, hogy ezt az egész irányzatot a német történelem termékeként kell elismerni. A Grünöknek és társaiknak éppen elég hízelgő volt az, ha a szocializmusról adott magyarázatukat, ezt az ember lényegének megvalósításáról szóló henye spekulációt, azzal hasonlították össze, hogy a nagy francia forradalom akaratmegnyilvánulásait Kant is csak mint az igazán emberi akarat törvényét értelmezte.

Az „igazi szocializmus” körül kifejtett pedagógiai fáradozásaik során Engels és Marx sem az engedékenységgel, sem a szigorral nem fukarkodtak. 1845-ben Engels mint a „Gesellschaftsspiegel” társkiadója, a jó Hessnek még sok olyan dolgát keresztülengedte, mely neki magának nem nagyon lehetett ínyére. De 1846-ban, a „Deutsches Bürgerbuch”-ban már alaposan megadta az „igazi szocialistáknak”, és így jellemzi őket:

Egy kis „emberiesség”, ahogy ezt a dolgot újabban titulálják, egy kis „realizálása” ennek az emberiességnek vagy inkább szörnyetegségnek, valami kevés a tulajdonról Proudhonból — harmad- vagy negyedkézből —, egy kis proletár nyomorúság, a munka megszervezése, az egyesületi nyavalygás az alsó néposztályok felemelésére, s ezzel együtt valami határtalan tudatlanság a politikai gazdaságtant és a valóságos társadalmat illetően — ez az egész história, amelyből még ráadásul az elméleti pártatlanság, a „gondolat abszolút nyugalma” által elvész az utolsó csöpp vér, az energia és a rugékonyság utolsó maradványa is. És ezzel az unalommal akarják Németországot forradalmasítani, a proletariátust mozgásba hozni, a tömegeket gondolkodásra és cselekvésre bírni. (Engels: Fourier töredékes munkája a kereskedelemről)

Marx és Engels elsősorban a proletariátusra és a tömegekre való tekintettel foglalt állást az „igazi szocializmus” ellen. És ha összes képviselői közül a legélesebben Karl Grünt támadták, ez nemcsak azért volt, mert valóban ő adta a legtöbb támadási felületet, hanem azért is, mert Párizsban élvén, az ottani munkások körében határtalan zűrzavart keltett, s végzetes befolyást kezdett gyakorolni Proudhonra. S ha a „Kommunista Kiáltványban” a legélesebben elhatárolták magukat az „igazi szocializmustól”, sőt közben világos célzást is tettek addigi barátjukra, Hessre, úgy ennek az volt az oka, hogy így akarták bevezetni a nemzetközi proletariátus gyakorlati agitációját.

S ezzel függött össze az is, hogy esetleg még hajlandóak voltak megbocsátani az „igazi szocializmus” „pedáns ártatlanságát”, mellyel „esetlen iskolai gyakorlatait olyan komolyan és ünnepélyesen végezte, és olyan piaci zsivajjal kürtölte világgá” („A Kommunista Párt kiáltványa”), de már a kormányok állítólagos támogatását nem. Úgy látták ugyanis, hogy az a küzdelem, melyet a burzsoázia a március előtti abszolutizmus és feudalizmus ellen folytatott, „hőn óhajtott alkalmat” nyújtott az „igazi szocializmusnak” a liberális ellenzék hátba támadására.

„Az »igazi« szocializmus — írta Marx és Engels — a német abszolút kormányoknak és papokból, tanítókból, vidéki kisnemesekből és bürokratákból álló kíséretüknek kapóra jött madárijesztője volt a fenyegetően feltörekvő burzsoázia ellen. Édeskés kiegészítője volt azoknak a keserű korbácsütéseknek és puskagolyóknak, amelyekkel ugyanezek a kormányok a német munkásfelkelésekre feleltek.” (lásd uo., 36. old.)

De ez, ami a dolgot magát illeti, erős túlzás, az egyénekre vonatkoztatva pedig kifejezett igazságtalanság volt.

Hiszen éppen Marx mutatta ki a „Deutsch-Französische Jahrbücher”-ben, hogy a németországi állapotok olyan sajátosak, hogy a burzsoázia nem kelhet fel a kormány ellen anélkül, hogy a proletariátus máris ne keljen fel a burzsoázia ellen. A szocializmus feladata tehát az volt, hogy támogassa a liberalizmust ott, ahol még forradalmi, s ellene forduljon ott, ahol már reakciós. De ezt a feladatot az egyes esetekben nem volt könnyű megoldani; még Marxszal és Engelsszel is megtörtént, hogy alkalmilag megvédték a liberalizmust, gondolván, hogy még forradalmi, holott már reakciós volt. Az viszont kétségtelen, hogy ellenkező előjellel az „igazi szocialisták” nagyon is gyakran tévedtek, amennyiben a liberalizmust szőröstül-bőröstül elvetették, és ez bizony a kormányoknak csak kellemes lehetett. Ilyen hibákat Kari Grün követett el, de beleesett Moses Hess is, még a legkevésbé Ottó Lüning, a „Westfälisches Dampfboot” szerkesztője. Amit azonban e tekintetben vétettek, azt ostobaságból és értetlenségből tették, és nem azzal a szándékkal, hogy a kormányokat támogassák. A forradalomban, amely kimondta a halálos ítéletet összes képzelődéseikre, határozottan a burzsoázia balszárnya mellé álltak; az „igazi szocialisták” közül egy se pártolt át a kormányhoz, Hessről nem is beszélve, aki később még a német szociáldemokrácia soraiban is küzdött; a polgári szocializmus összes árnyalatai közül — akár az akkoriakat nézzük, vagy éppenséggel a maiakat — az „igazi szocialisták” lelkiismerete e tekintetben igazán a legtisztább.

És rendkívül respektálták Marxot és Engelst, szívesen adtak nekik helyet folyóirataikban, még ha Marx és Engels cikkeiben ők maguk is kisebb-nagyobb fejmosást kaptak; nem álnok rosszakaratuk, hanem nyilvánvaló zavarosságuk okozta, hogy nem tudtak kivetkőzni a saját bőrükből. Különös előszeretettel viseltettek a régi filiszterdal iránt: csak csendesen, csak csendesen, zajt ne csapjunk...; egy új pártban — mondták — nem szabad olyan akadékoskodónak lenni, s ha elkerülhetetlen a vita, legalábbis a megfelelő hangra kell ügyelni, nem szabad túl keserűnek vagy visszautasítónak lenni, és az olyan tekintélyeket, mint Bauer, Ruge, Stirner kímélni kell. Ezzel persze éppen emberükre találtak Marxban, aki így vélekedett róluk:

„Ezeket az anyámasszonykatonákat az jellemzi, hogy szeretnének elkenni és megcukrozni minden igazi pártharcot.” (lásd M—E. Műv. XXV. köt., 34. old. [oroszul])

De azért egészséges felfogásával Marx itt-ott még az „igazi szocialisták” között is megértésre talált, így például Josef Weydemeyernél, Lüning sógoránál, aki szintén részt vett a „Westfälisches Dampfboot” szerkesztésében, s Marxnak és Engelsnek egyik legragaszkodóbb hívévé lett.

Weydemeyer eredetileg porosz tüzérhadnagy volt, de politikai meggyőződése miatt leköszönt tiszti rangjáról és a Karl Grün befolyása alatt álló „Triersche Zeitung” segédszerkesztőjeként került az „igazi szocialisták” közé. Hogy 1846 tavaszán azért ment-e Brüsszelbe, hogy Marxszal és Engelsszel megismerkedjék, vagy más okból, az nem ismeretes; tény azonban, hogy hamarosan mindkettővel szoros barátságot kötött, s elszánt ellenfele lett a kíméletlen kritika miatti állandó jajveszékelésnek, amibe még sógora, Lüning is beleesett. Weydemeyerben, ebben a született vesztfáliaiban, volt valami abból a nyugodt, kissé nehézkes, de hű és kitartó jellemből, amely állítólag népének sajátja. Nagy tehetségű írónak éppenséggel nem mondható. Németországba való visszatérése után földmérői állást vállalt a köln-mindeni vasút építkezésénél, s csak mellékesen működött közre a „Westfälisches Dampfboot”-ban. De a maga gyakorlati módján iparkodott segíteni egy más bajon, amely az idők folyamán egyre érezhetőbben nyomasztotta Marxot és Engelst: a kiadó hiányán.

A zürichi Literarisches Kontor Ruge gyűlölködése miatt elzárkózott előlük. Jóllehet Ruge elismerte: nem valószínű, hogy Marx valami rosszat írjon, mégis erőnek erejével útját állta, hogy társa, Fröbel, bármiféle üzleti összeköttetésbe lépjen Marxszal. Lipcsében Wigand, az újhegelisták fő kiadója, más alkalommal már elutasított egy bírálatot, mely a Bauer-fivérekkel, Feuerbachhal és Stirnerrel foglalkozott. Így nagyon kedvező kilátásnak mutatkozott, amikor Weydemeyer vesztfáliai hazájában felhajszolt két gazdag kommunistát: Julius Meyert és Rempelt, akik hajlandók voltak a kiadóvállalathoz szükséges tőkét előlegezni. Azonnal nagyban akartak megindulni, kezdetnek máris három dologra gondoltak: „A német ideológiának”, a szocialista írók egy sorozatának és egy negyedévenként megjelenő lapnak a kiadására. A lapnak Marxon és Engelsen kívül Hess is szerkesztője lett volna.

Amikor azonban fizetésre került volna a sor, akkor a két kapitalista visszavonulót fújt, pedig nemcsak Weydemeyerrel, hanem már Hess-szel is megállapodtak. Különféle „üzleti nehézségeik” éppen kapóra jöttek, hogy megbénítsák kommunista áldozatkészségüket. Ez keserű csalódás volt, amelyet Weydemeyer még tetézett azzal, hogy „A német ideológia” kéziratát — eredménytelenül — más kiadóknak is felkínálta, és a vesztfáliai elvtársak közt pár száz frankot gyűjtött, hogy Marxot a legnagyobb nélkülözésektől megkímélje. Ennek az embernek az ízig-vérig becsületes voltára vall az, hogy bár elkövette ezeket a kisebb ügyetlenségeket, hamar el is tudta feledtetni őket Marxszal és Engelsszel.

Csak hát „A német ideológia” kézirata most már visszavonhatatlanul ki volt szolgáltatva az egerek rágcsáló kritikájának.

Minden eddigi vitánál — tehát a Hegel utáni filozófusok és az „igazi szocialisták” megbírálásánál — emberileg összehasonlíthatatlanul meghatóbb, és objektíve összehasonlíthatatlanul jelentősebb volt az a vita, amelybe Marx e két zseniális proletárral keveredett, akik az ő kezdeti fejlődését igen nagy mértékben befolyásolták.

Weitling is, Proudhon is a munkásosztályból származott. Mindketten egészséges és erős természetűek voltak, rendkívül tehetségesek, s a körülmények annyira kedveztek nekik, hogy könnyen azon kivételek közé kerülhettek volna, amelyekből a nyárspolgári bölcsesség azt következteti, hogy a dolgozó osztály minden tehetsége számára nyitva áll a birtokos osztályok soraiba való felemelkedés útja. De ezt az utat mindketten megvetették és önként vállalták a szegénységet, hogy sorstársaikért, osztályukért harcoljanak.

Hatalmas, életerős, férfias alkatukkal látszólag arra születtek, hogy kiélvezzék az élet minden örömét; de ők ehelyett a legkeményebb nélkülözéseket vállalták, hogy céljaikat elérhessék.

„Keskeny fekhely, gyakran harmadmagával a szűk szobácskában, íróasztalként egy deszka, s munka közben olykor egy-egy csésze fekete”

— így élt Weitling, amikor neve már rettegéssel töltötte el a földi hatalmasságokat; s hasonlóan élt párizsi kamrájában a már európai hírnevű Proudhon is, „kötött gyapotkabátjában és kopogó facipőjében”.

Mindkét férfiúban egybeolvadt a német és a francia kultúra. Weitling egy francia tiszt fia volt, s mihelyt megfelelő korba jutott, Párizsba sietett, hogy a francia szocializmus forrásaiból merítsen. Proudhon a hajdani burgundi Franche-Comtéból származott, amelyet csak XIV. Lajos csatolt Franciaországhoz; mindig is fejére olvasták német eszét, vagy éppenséggel német esztelenségeit. Az biztos, hogy szellemi öntudatra ébredése után erősen vonzódott a német filozófiához, amelynek a képviselőiben Weitling csak „ködevőket” látott, Proudhon viszont nem formált elég világos ítéletet a nagy utópistákról, akiknek Weitling az eszméi legjavát köszönhette.

Mindkettőjük dicsősége és végzete közös volt. Ők voltak az első modern proletárok, akik a szellem és az erő történelmi bizonyságát szolgáltatták, történelmi bizonyságot arra, hogy a modern munkásosztály fölszabadíthatja önmagát; ők voltak azok, akik elsőknek törtek ki abból a hibás körből, amelyben a munkásmozgalom és a szocializmus mozgott. Ennyiben új korszakot alkottak, ennyiben tevékenységük és alkotásaik példaszerűek voltak, s termékenyítőleg hatottak a tudományos szocializmus létrejöttére. Nagyobb dicséretekkel senki sem halmozta el Weitling és Proudhon kezdeti tevékenységét, mint Marx. Mert amit először a hegeli filozófia kritikai felbomlása spekulatív, gondolati eredményként adott neki, azt a való életben mindenekelőtt Proudhon és Weitling révén látta bebizonyítottnak.

De e két férfiú nemcsak a közös dicsőségben, hanem a közös végzetben is osztozott. Nagyszerű meglátásaik, nagyszerű távlataik voltak, és ennek ellenére Weitling sohasem tudott felülemelkedni a német iparoslegényen, és Proudhon a francia kispolgáron. Ezért váltak el attól a férfiútól, aki dicsőséges befejezésre vitte azt, amit ők oly ragyogóan kezdtek el. De ha el is váltak Marxtól, ezt nem személyes hiúságból, nem elkeseredett vitatkozási hajlamból tették, habár később mindkét motívum többé-kevésbé előtérbe is léphetett, abban a mértékben, amelyben a történelmi fejlődés árja egyre inkább szárazra vetette őket. Marxszal való vitáik azt mutatják, hogy egyszerűen nem értették meg, hova akar kilyukadni. Áldozatai lettek korlátolt osztálytudatuknak, amely öntudatlanul, de annál hatékonyabban dolgozott bennük.

Weitling 1846 elején érkezett Brüsszelbe. Miután svájci agitációs lehetőségei annak belső ellentmondásai folytán megbénultak, majd a brutális erőszak áldozatává lettek, Londonba ment, ahol az Igazak Szövetsége tagjaival már nem volt képes megférni. Balsorsát éppen az okozta, hogy a próféta szerepébe próbált előle menekülni. Ahelyett, hogy belevetette volna magát az angol munkásmozgalomba, olyan időpontban, amikor a chartista agitáció hullámai igen magasra csaptak, inkább hozzáfogott gondolattana és nyelvtana kidolgozásához, hogy egy világnyelvet hozzon létre, ami aztán kedvenc vesszőparipája is lett. Ekkor már, egészen meggondolatlanul, olyan feladatokra vállalkozott, amelyeknek a megoldásához sem a képességei, sem az ismeretei nem voltak meg. Ezáltal teljes szellemi elszigeteltségbe került, s ez mindjobban elválasztotta erejének tulajdonképpeni forrásától, osztályának életétől.

Brüsszelbe való költözése mindenesetre a legokosabb volt, amit tehetett, mert ha szellemileg még megmenthető volt, akkor ezt csakis Marx vihette végbe. Hogy Marx igen szívélyesen fogadta, ezt nemcsak Engels tanúsítja, hanem még Weitling is elismerte. De a szellemi megértés lehetetlennek bizonyult közöttük. A brüsszeli kommunisták 1846. március 30-i gyűlésén Marx és Weitling hevesen összetűztek, és arról, hogy Weitling Marxot rendkívül ingerelte, maga Weitling számol be egy Hessnek írt levelében. Éppen abban az időben folytak a tárgyalások az új kiadóvállalat ügyében, és Weitling vádaskodni kezdett, hogy egyesek el akarják távolítani a „pénzforrásoktól” s önmaguknak szerzik meg a „jól fizetett fordításokat”. De Marx akkor is megtett Weitlingért minden tőle telhetőt. Ismét Weitling saját kijelentése szerint Hess május 6-án Verviers-ből a következőket írta Marxnak:

„Azt tőled el is lehetett várai, hogy az iránta való ellenségeskedésed nem terjed ki a pénztárcád hermetikus elzárásáig, amíg van benne valamid.”

De hát Marx pénztárcájában kétségbeejtően kevés volt.

Néhány nappal később azonban Weitling már jóvátehetetlenül kenyértörésre vitte a dolgot. Kriege amerikai propagandája nem váltotta be azokat a reményeket, amelyeket még Marx és Engels is vártak tőle. A „Volkstribun”, Kriege New Yorkban kiadott hetilapja olyan gyermetegen pompázatos, fantasztikusan érzelgős és rajongó hangot ütött meg, amelynek semmi köze sem volt a kommunista elvekhez, és feltétlenül nagyon demoralizálóan kellett hatnia a munkásokra. De még ennél is rosszabb volt, hogy Kriege groteszk koldulólevelek révén amerikai milliomosoktól akart néhány dollárt szerezni lapjának. Emellett úgy viselkedett, mintha ő volna Amerikában a német kommunizmus irodalmi képviselője, úgyhogy a valódi képviselőinek minden okuk megvolt, hogy tiltakozzanak ez ellen a kompromittáló közösség ellen.

Ezért Marx, Engels és barátaik május 16-án elhatározták, hogy elvbarátaikhoz részletesen indokolt tiltakozó körlevelet intéznek, melyet először is Kriege lapjának küldenek meg leközlésre.² Ezalól csakis és kizárólag Weitling vonta ki magát, mindenféle semmitmondó ürüggyel: a „Volkstribun”, mondta, olyan kommunista lap, amely teljesen megfelel az amerikai viszonyoknak; a kommunista pártnak Európában annyi és olyan hatalmas ellensége van, hogy nem kell fegyvereit Amerika ellen, és legkevésbé saját maga ellen fordítania. Ez azonban nem is volt elég Weitlingnek, még külön levelet is írt Kriegének, hogy óvja őt a tiltakozás aláíróitól, akik „minden hájjal megkent intrikusok”.

„Ez a pénztől dagadó zsebű, talán tizenkét-húsz emberből álló liga — írja — semmi mást nem forgat a fejében, csak azt, hogy ellenem, reakciós ellen harcoljon. Először nekem nyisszantják le a fejemet, aztán a többiekét, végül a barátaikét, s a legvégén a saját torkukat metszik el [...] S ezekhez az üzelmekhez most óriási összegre nyílik kilátás, de számomra nincs kiadó. Én a túloldalon egészen egyedül állok Hess-szel, de őt is kiátkozottnak nyilvánították.”

Ezek után már Hess is lemondott az elvakult Weitlingről.

Kriege ugyan közzétette a brüsszeli kommunisták tiltakozását (melyet aztán Weydemeyer is nyilvánosságra hozott a „Westfälisches Dampfboot”-ban), de Kriege ellenméregként Weitling levelét, vagy legalábbis annakkomiszabb részeit is leközölte; egyben rávette a szociális reformegyletet, egy német munkásszervezetet, amely az ő hetilapját választotta közlönyéül, hogy hívja meg Weitlinget szerkesztőnek, s küldje el neki a szükséges útiköltséget. Így tűnt el Weitling Európából.

Ugyanezekben a májusi napokban megkezdődött a Marx és Proudhon közti szakadás is. Hogy lap hiányában segítsenek magukon, Marx és barátai, mint Kriege esetében is, nyomtatott vagy litografált körleveleket küldöztek szét; emellett iparkodtak állandó levelezési kapcsolatot fenntartani azokkal a legfontosabb helyekkel, ahol kommunisták éltek. Ilyen levelező irodájuk volt már Brüsszelben és Londonban, s Párizsban is létre akarták hozni. Marx írt Proudhonnak, és részvételét kérte. Proudhon 1846. május 17-én Lyonban kelt levelében bele is egyezett, habár — mint közölte — nem ígérheti, hogy gyakran, vagy túl sokat fog írni. Felhasználta azonban az alkalmat arra, hogy nagy erkölcsi prédikációt tartson Marxnak, s ez bizonyára feltárta Marx előtt, hogy kettejük között milyen szakadék keletkezett.

Proudhon most a gazdasági kérdésekben a „majdnem abszolút antidogmatizmus” hívének vallotta magát. Ne essen bele Marx is ugyanabba az ellentmondásba, mint hazájának fia, Luther Márton, aki a katolikus teológia megdöntése után hatalmas kiátkozások és kiközösítések közepette azonnal hozzálátott egy új, protestáns teológia megalapításához.

„Ne okozzunk az emberi nemnek új zűrzavarral új munkát — írta Proudhon —, adjunk példát a világnak a bölcs és messzetekintő türelemből, ne játsszuk ki magunkat egy új vallás apostolaiként, még ha ez a logika és az ész vallása is.”

Proudhon tehát, az „igazi szocialistákhoz” hasonlóan, fenn akarta tartani azt a kedélyes, kényelmes zűrzavart, amelynek megszüntetése Marx számára a kommunista propaganda első előfeltétele volt.

A forradalomról, amelyben olyan soká hitt, Proudhon már mit sem akart tudni:

„Helyesebbnek tartanám, ha a tulajdont kis tűz mellett égetnék el ahelyett, hogy egy Szent Bertalan-éjszakával új erőt adnának neki.”

Hogy ez a kérdés hogyan oldandó meg, azt egy félig már kinyomatott könyvében fejti ki részletesen, s a viszonzás reményében készséggel aláveti magát Marx ostorozásának.

„Mellékesen meg kell mondanom önnek — írja a továbbiakban Proudhon —, hogy úgy látom: a francia munkásosztály szándékai ugyanezek; a mi proletárjaink olyan szomjasak a tudományra, hogy nagyon rosszul fogadnák azt, aki csak vért akarna inni adni nekik.”

Végül védelmébe veszi Karl Grünt, akinek a félreértett hegelizmusától Marx óva intette. Miután németül nem tud, mondja Proudhon, rá van utalva Grünre és Ewerbeckre, hogy Hegelt és Feuerbachot, Marxot és Engelst tanulmányozhassa. Grün le akarja fordítani a legújabb munkáját németre, jó lenne, ha Marx segítene e fordítás terjesztésében, ez mindnyájukra nézve megtisztelő lenne.

Ez a befejezés majdnem gúnyként hangzik, bár valószínűleg nem akart az lenni. De kellemes semmiképpen sem lehetett Marxnak, hogy önmagát vérivóként látta ábrázolva Proudhon fellengzős, zagyva szavaiban. És még ennél is nagyobb gyanúra adhatott okot Grün szereplése. Ezzel függ össze, bár még más indítékok is hozzájárultak, hogy Engels 1846 augusztusában elhatározta, ideiglenesen Párizsba költözik, és magára vállalja a tudósítást ebből a városból, amely a kommunista propaganda szempontjából még mindig a legfontosabb hely volt. A párizsi kommunistákat értesíteni kellett a Weitlinggel való szakításról, a vesztfáliai kiadó ügyéről, s egyéb, kisebb-nagyobb port felvert dolgokról, már csak azért is, mivel nem volt meg a szilárd támaszuk sem Ewerbeckben és még kevésbé Bernaysban.

Engels részint a levelező irodához, részint személyesen Marxhoz küldött tudósításaiban eleinte még eléggé optimista volt, lassan-lassan kiderült azonban, hogy Grün alaposan „összekutyulta” a dolgokat. Amikor aztán Proudhonnak ősszel megjelenő munkája tényleg olyan posványos útra tért, mint azt leveléből sejteni lehetett, Marx — Proudhon óhajának megfelelően — valóban lecsapott rá az ostorával; de a viszonzásra tett ígéretét Proudhon csak néhány goromba szidalom formájában váltotta be.

Proudhon a következő címet adta könyvének: „A közgazdasági ellentmondások rendszere”, s ennek alcíme: „A nyomor filozófiája”. Marx ezért elleniratát „A filozófia nyomorának” nevezte, és franciául írta meg, hogy ellenfelére annál biztosabban lesújthasson. Ez azonban nem sikerült neki, mert Proudhon befolyása a francia munkásosztályra és általában a latin országok proletariátusára nem csökkent, hanem inkább fokozódott, s Marxnak még évtizedekig kellett küszködnie a proudhonizmussal.

De ez semmiképpen sem csökkenti Marx elleniratának értékét, sőt történelmi jelentőségét sem. Ez a mű határkő volt, szerzőjének életében csakúgy, mint a tudomány történetében. Ebben találjuk meg a történelmi materializmus döntő szempontjainak első tudományos kifejtését. Bár ezek a szempontok fel-felvillanó szikraként már a korábbi műveiben is jelentkeztek, és Marx utóbb epigrammatikus rövidséggel össze is foglalta őket, a Proudhon elleni iratban egy győzelmes polémia meggyőző világosságával bontakoznak ki. És a történelmi materializmus megteremtése a legnagyobb tudományos tett, amelyet Marx valaha is véghez vitt; ugyanolyan jelentősége volt a történelemtudomány számára, mint Darwin elméletének a természettudomány számára.

Engelsnek kétségkívül megvan a maga része ennek létrejöttében, s talán nagyobb, mint azt szerénységében hajlandó volt elismerni, de az alapgondolat klasszikus megfogalmazását teljes joggal tulajdoníthatta barátjának. Elbeszélése szerint, amikor 1845 tavaszán Brüsszelbe érkezett, Marx a történelmi materializmus alapgondolatát teljesen kész kidolgozásban tette elé; ez pedig a következő volt: minden egyes történelmi korszak politikai és intellektuális történetének alapját a gazdasági termelés, és az abból szükségszerűen következő társadalmi tagozódás szabja meg; az egész történelem tehát — a társadalmi fejlődés különböző fokain — az osztályharcok története, a kizsákmányoltak és a kizsákmányolok, az uralkodó és a leigázott osztályok harcának története volt; de ez a harc most olyan fokot ért el, amikor a kizsákmányolt és elnyomott osztály, a proletariátus már nem szabadíthatja fel önmagát a kizsákmányoló és elnyomó osztály, a burzsoázia uralma alól anélkül, hogy egyidejűleg az egész társadalmat örökre fel ne szabadítsa a kizsákmányolás és az elnyomatás alól.

Ezt az alapgondolatot a Proudhon elleni polémia úgy fogja össze, mint valamely gyújtópont a benne összefutó számtalan sugarat. Élénk ellentétben azzal a terjengősséggel, amely a Bruno Bauer és Stirner ellen írt polémiákban nemegyszer meglehetősen fárasztó, itt az előadás módja hasonlíthatatlanul világosabb és rövidebb; a bárkát már nem kell keresztüllökni, keresztülvontatni a mocsáron, már friss széllel vitorlázik a nyílt vizeken.

A mű két részre oszlik. Az elsőben Marx — hogy Lassalle kifejezésével éljünk — szocialistává lett Rieardónak, a másodikban közgazdásszá lett Hegelnek mutatkozik. Ricardo bebizonyította, hogy az áruk cseréje a kapitalista társadalomban a bennük foglalt munkaidőnek megfelelően megy végbe; az áruknak ezt az „értékét” Proudhon „konstituálni” akarta, mégpedig úgy, hogy egyforma munkamennyiség esetén az egyik termék a másik ellenében kicseréltessék; a társadalmat, szerinte, azzal kell megreformálni, hogy minden ember egyenlő munkamennyiségeket közvetlenül kicserélő munkássá válik. Ezt az „egyenlősítő” következtetést Ricardo elméletéből már egyes angol szocialisták is levonták, sőt gyakorlati megvalósítását is megkísérelték, de „cserebankjaik” hamarosan csődbe jutottak.

Marx most kimutatta, hogy az a „forradalmi elmélet”, amelyet Proudhon a proletariátus emancipációjára felfedezni vélt, nem más, mint a munkásosztály modern rabszolgaságának formulája. Értékelméletéből Ricardo logikusan vezette le a maga bértörvényét: a munkaerőnek mint árunak az értékét az a munkaidő méri, amely a munkás létfenntartásához és fajfenntartásához szükséges dolgok előállítására kell. Arról álmodozni, hogy az egyéni csere megvalósítható osztályellentétek nélkül, csupán polgári illúzió, s arra szolgál, hogy a polgári társadalom az összhang és az örök igazságosság állapotának látszatát keltse, amely senkinek sem engedi meg, hogy mások rovására meggazdagodjék.

Hogy a dolgok a valóságban hogyan történnek, ezt Marx így mondja:

„Abban a pillanatban, amikor a civilizáció kezdődik, a termelés kezd a rendek, osztályok antagonizmusára s végül a felhalmozott munka és közvetlen munka antagonizmusára épülni. Ellentét nélkül nincs haladás. Ennek a törvénynek volt a civilizáció mindmáig alávetve. Napjainkig a termelőerők az osztályantagonizmus ezen uralma alapján fejlődtek.” (lásd Marx: A filozófia nyomora)

Proudhonnal szemben — aki a maga „konstituált ertekével” a munkásnak azt az egyre nagyobb termékmennyiseget akarta biztosítani, amelyet a munkás a közös munka fejlődese révén minden egyes munkanapon megtermel — Marx rámutatott, hogy a termelőerők fejlődese, emely az angol munkásnak lehetőve tette, hogy 1840-ben huszonhétszer annyit termeljen, mint 1770-ben, az osztályellentéten alapuló történelmi feltetelektől függött. Ezek a történelmi feltételek: a magántőkék folhalmozása, a modern munkamegosztás, az anarchikus verseny, a bérrendszer. A munkafölösleg eléréséhez profitáló osztályokra és tönkremenő osztályokra volt szükség.

A „konstituált értek” első bizonyítékaként Proudhon az aranyra és az ezüstre hivatkozott; ezek, mondta, a fejedelmi pecsét rányomása által fejedelmi felszentelésben részesültek, s így lettek pénzzé. Semmiképpen sem, feleli Marx. A pénz nem dolog, hanem társadalmi viszony; akárcsak az egyéni csere, szintén meghatározott termelesi módnak felel meg.

„Valóban csak az, aki minden történelmi ismeretnek híjával van, csak az nem tudja, hogy minden időben a fejedelmek voltak alávetve a gazdasági feltételeknek, és sohasem ők diktálták azoknak a törvényt. A törvényhozás, mind a politikai, mind a polgári, nem tesz egyebet, mint hogy kimondja, jegyzőkönyvbe veszi a gazdasági viszonyok akaratát. [...] A jog csak a tény hivatalos elismerése.“ (lásd uo.)

A fejedelem pecsétje nem a pénz értékét, hanem súlyát fejezi ki; a „konstituált értékre” nem példa az arany és az ezüst, mert mint értékjelek valamennyi áru közül az egyedüliek, amelyeket nem a termelesi költségek határoznak meg; és ez olyannyira igaz, mondja Marx, hogy a forgalomban papírral helyettesíthetők, amint ezt Ricardo már régen tisztázta.

Marx a kommunista végcélra is utalt, bebizonyítván, hogy „a kínálatnak es keresletnek ez a helyes aránya” (lásd uo.), amelyet Proudhon keres, csak azokban a korszakokban volt lehetséges, melyekben a termelési eszközök korlátozottak voltak, s a csere rendkívül szűk határok között mozgott, amikor a kereslet uralkodott a kínálat, a fogyasztás a termelés fölött. De a nagyipar kialakulásával ez a helyes arány lehetetlenne vált, mert a nagyipart már a rendelkezésére álló eszközök is arra kényszerítik, hogy mind nagyobb mértékben termeljen, s így nem tudja bevárni a keresletet; ezért természeti szükségszerűséggel keresztül kell mennie a föllendülés és a depresszió, a válság, a pangás és az újabb föllendülés folytonos egymásutánján.

„A mai társadalomban, az egyéni cserére alapozott iparban, a termelés anarchiája, amely annyi nyomorúságnak a forrása, ugyanakkor minden haladásnak a forrása.

Így hát két dolog közül kell választani:

Vagy az elmúlt évszázadok helyes arányait akarjuk a mi korunk termelési eszközeivel párosulva, s akkor egyszerre vagyunk reakciósak és utópisták.

Vagy pedig a haladást akarjuk anarchia nélkül: és akkor, hogy a termelőerőket megőrizzük, le kell mondanunk az egyéni cseréről.“ (lásd uo.)

A Proudhon elleni polémikus mű első fejezeténél még fontosabb a második. Az első fejezetben Marxnak azzal a Ricardóval volt dolga, akit még nem kezelt teljes tudományos elfogulatlansággal — többek között még változtatás nélkül elfogadta Ricardo bértörvényét —, a második fejezetben azonban már Hegelre került a sor, és itt, mint a hal a vízben, egészen elemében érezte magát. Proudhon durván félreértette Hegel dialektikus módszerét. Ragaszkodott a hegelizmusnak ahhoz a már reakcióssá lett oldalához, hogy a valóság világa az eszme világából vezeti le önmagát; ugyanakkor tagadta a hegelizmus forradalmi oldalát: az eszme öntevékenységét, amely állít és tagad, hogy ebben a küzdelemben kibontakoztassa azt a magasabbrendű egységet, amely mind az állítás, mind a tagadás objektív tartalmát megőrzi ellentmondásos alakjuk feloldásával. Ezzel szemben Proudhon minden gazdasági kategóriában megkülönböztetett egy jó és egy rossz oldalt, hogy aztán olyan szintézis, olyan tudományos formula után kutasson, amely fönntartja a jó oldalt, s megsemmisíti a rosszat. Úgy látta, hogy a jó oldalt a polgári közgazdászok emelik ki, a rossz oldalt pedig a szocialisták pellengérezik ki, és azt hitte, hogy a maga formuláival és szintéziseivel mind a közgazdászok, mind a szocialisták fölé emelkedik.

Marx Proudhonnak erre az igényére így reflektál:

„Proudhon úr azzal hízeleg magának, hogy megbírálta mind a politikai gazdaságtant, mind a kommunizmust — holott mélyen alatta áll egyiknek is, másiknak is. Alatta áll a közgazdászoknak, mert azt hiszi, hogy mint filozófus, akinek egy bűvös formula van a birtokában, megengedheti magának, hogy tisztán közgazdasági részletekbe ne mélyedjen bele; a szocialistáknak pedig azért, mert sem elegendő bátorsága, sem elegendő éleslátása nincs ahhoz, hogy, akár csak spekulative, felülemelkedjék a burzsoá látókörön.

A szintézis akar lenni, pedig csak összetett tévedés.

Mint a tudomány embere, a burzsoák és a proletárok felett akar lebegni; pedig csak kispolgár, aki állandóan ide-oda hányódik a tőke és a munka, a politikai gazdaságtan és a kommunizmus között.“ (lásd uo.)

Itt persze a kispolgár nem nyárspolgárt jelent, mert Marx Proudhont mindig szellemes koponyának tartotta, csak olyan koponyának, amelynek képzetei nem jutottak túl a kispolgári társadalom korlátain.

Marxnak nem volt nehéz, hogy a Proudhon követte módszer gyarlóságát bebizonyítsa. Mert ha a dialektikus folyamatot kettévágjuk egy jó és egy rossz oldalra, s az egyik kategóriát a másik ellenmérgének tekintjük, akkor máris nincs élet az eszmében, nem működik, nem állítja és nem tagadja többé önmagát, nem bomlik kategóriákra. Marx, Hegel igazi tanítványa, nagyon is pontosan tudta, hogy éppen a rossz oldal, amelyet Proudhon mindenütt ki akart irtani, csinálja a történelmet, mert érleli a harcot. Ha az emberek fenn akarták volna tartani a feudalizmus szép oldalait: a városok patriarchális életét, a falusi háziipar virágzását, a városi kézműipar fejlődését, és csak azt a feladatot tűzték volna maguk elé, hogy mindent kiirtanak, ami árnyékot vet erre a képre — vagyis a jobbágyságot, az előjogokat, az anarchiát —, akkor ezzel megsemmisítettek volna minden elemet, amely a harcot szüli, és csírájában megfojtották volna a burzsoázia kifejlődését. Tehát lehetetlen feladatra vállalkoztak volna: a történelem kiküszöbölésére.

Marx a problémát helyesen a következőképpen állította fel:

„Ha tehát a hűbéri termelést helyesen akarjuk megítélni, akkor azt antagonizmuson alapuló termelési módnak kell tekintenünk. Meg kell mutatnunk, hogyan termelték a gazdagságot ezen az antagonizmuson belül, hogyan fejlődtek a termelőerők egyidejűleg az osztályok antagonizmusával, hogyan növekedett állandóan ez osztályok egyike, a rossz oldal, a társadalom hátrányos része, odáig, hogy végre megérlelődtek felszabadulásának anyagi feltételei.“ (lásd uo.)

Ugyanezt a történelmi fejlődési folyamatot kimutatja Marx a burzsoáziánál is. Azoknak a termelési viszonyoknak a jellege, amelyek közt mozog, nem egynemű és egységes, hanem kétnemű; a gazdagságot ugyanazok a viszonyok hozzák létre, mint a szegénységet; abban az arányban, ahogy kifejlődik a burzsoázia, kifejlődik ölében a proletariátus, és nem sokkal utóbb e két osztály közötti harc is. A közgazdászok a burzsoázia teoretikusai, a kommunisták és a szocialisták a proletariátus teoretikusai. És ezek mindaddig csak utópisták, akik rendszereket agyainak ki, tudományos gyógyírt hajhásznak, hogy az elnyomott osztályok bajain segíthessenek, ameddig a proletariátus még nem elég fejlett, hogy osztállyá alakuljon, mindaddig, ameddig a termelőerők magának a burzsoáziának az ölében még nem fejlődtek ki annyira, hogy sejtetni engednék a proletariátus felszabadulásához és az új társadalom megteremtéséhez szükséges anyagi feltételeket.

„De ahogy a történelem előrehalad és vele a proletariátus harca is élesebben kirajzolódik, többé nincs szükségük arra, hogy a tudományt elméjükben keressék; csak számot kell adniuk maguknak arról, ami szemük előtt lejátszódik, és annak szócsövévé kell válniuk. Amíg keresik a tudományt és csak rendszereket csinálnak, amíg a harc kezdetén vannak, addig a nyomorban csak a nyomort látják, és nem látják meg annak forradalmi, felforgató oldalát, amely a régi társadalmat meg fogja dönteni. Mihelyt ezt meglátják, attól fogva a történelmi mozgalom által létrehozott tudomány, mely ezzel a mozgalommal az okok teljes ismeretében egyesül, többé már nem doktrinér — forradalmivá lett.“ (lásd uo.)

A gazdasági kategóriák Marx számára csak a társadalmi viszonyok elméleti kifejezései, absztrakciói.

„A társadalmi viszonyok szorosan összefüggnek a termelőerőkkel. Új termelőerők megszerzésével az emberek megváltoztatják termelési módjukat, és a termelési módnak, létfenntartásuk módjának megváltoztatásával megváltoztatják valamennyi társadalmi viszonyukat. [...] Ugyanazok az emberek, akik a társadalmi viszonyokat anyagi termelési tevékenységüknek megfelelően létrehozzák, termelik társadalmi viszonyaiknak megfelelően az elveket, az eszméket, a kategóriákat is.“ (lásd uo.)

Marx a polgári társadalom „örök és természetes intézményeiről” szavaló polgári közgazdászokat azokhoz az ortodox teológusokhoz hasonlította, akiknek a maguk vallása isteni, kinyilatkoztatás [az eredetiben: emanáció], minden más vallás pedig emberi kitalálás.

Proudhon számos gazdasági kategórián — olyanokon, mint a munkamegosztás és a gépek, a konkurencia és a monopólium, a földtulajdon vagy a járadék, a sztrájkok és a munkásegyesülések — próbálta ki a maga módszerét. Marx is foglalkozik mindezekkel a kérdésekkel, és bebizonyítja e módszer tarthatatlanságát. A munkamegosztás, mondja, nem gazdasági kategória, mint Proudhon feltételezi, hanem történelmi, amely a történelem különböző korszakaiban a legkülönbözőbb alakokat öltötte. Létfeltétele a polgári közgazdaságtan szerint a gyár. De a gyár nem úgy jött létre, ahogy Proudhon hiszi, nem a munkatársak barátságos megállapodása alapján, és még csak nem is a régi céhek méhében; a modern műhely főnöke nem a régi céhmester lett, hanem a kereskedő.

Ugyanígy a konkurencia és a monopólium nem természeti, hanem társadalmi kategóriák. A konkurencia nem ipari, hanem kereskedelmi vetélkedés; nem a termékért folyik a küzdelem, hanem a profitért, és nem az ember lelki szükséglete, mint Proudhon gondolja, hanem a tizennyolcadik század történelmi szükségleteiből fakad, s lehet, hogy a tizenkilencedik században, ugyancsak történelmi szükségszerűségből, újra eltűnik.

Ugyanilyen téves volt Proudhonnak az a véleménye is, hogy a földtulajdonnak nincs gazdasági eredete, hanem lélektani és erkölcsi megfontolásokon alapul, amelyek csak igen távoli vonatkozásban vannak a gazdagság termelésével, és a földjáradék arra való, hogy szorosabban hozzákapcsolja az embert a természethez.

„A tulajdon minden történelmi korszakban másképpen és egészen különböző társadalmi viszonyok között fejlődött. A polgári tulajdont meghatározni tehát annyit jelent, mint a polgári termelés összes társadalmi viszonyait ábrázolni.

A tulajdont mint független viszonyt, külön kategóriát, mint elvont és örök eszmét meghatározni akarni — ez csak a metafizikának vagy a jogtudománynak az illúziója lehet.“ (lásd uo.)

A földjáradék pedig — a mezőgazdasági termékek előállítási költsége és ára között fennmaradó fölösleg, plusz a szokásos tőkenyereség és tőkekamat — csak bizonyos társadalmi viszonyok között keletkezett és keletkezhet. A földjáradék nem más, mint a földtulajdon a maga polgári formájában, vagyis: az a feudális tulajdon, amely alávetette magát a polgári termelés föltételeinek.

Végül Marx kimutatta, hogy mi a történelmi szerepük a sztrájkoknak és az egyesüléseknek, amelyekről Proudhon mit sem akart tudni. Bármennyire is óva intik a közgazdászok és a szocialisták — jóllehet ellentétes indokokból — a munkásokat ennek a fegyvernek a használatától, a sztrájkok és az egyesülések mégis a nagyiparral párhuzamosan fejlődnek. A konkurencia által megosztott, ellentétes érdekű munkásoknak mégis az a közös érdekük, hogy munkabérük ne csökkenjen; az ellenállás közös gondolata tömöríti őket az egyesülésben, amely magában foglalja az eljövendő ütközet minden elemét. Ugyanígy részleges egyesülésekkel kezdte meg harcát a feudális urak ellen a burzsoázia is, hogy aztán osztállyá alakuljon, és mint osztály polgári társadalmat teremtsen a hűbéri helyett.

A proletariátus és a burzsoázia közötti ellentét olyan harc, amelyet osztály vív osztály ellen, s ez legmagasabb megnyilvánulási formájában a totális forradalmat jelenti, A társadalmi mozgalom nem zárja ki a politikait, mert nincs olyan politikai mozgalom, amely ne volna egyúttal társadalmi is. Csak az osztály nélküli társadalom az, ahol a társadalmi evolúciók már nem válnak politikai revolúciókká. Addig a társadalom minden általános átalakításának előestéjén a társadalomtudomány utolsó szava mindig ez lesz:

„Küzdelem vagy halál; véres harc vagy megsemmisülés. Ilyen kérlelhetetlenül van feltéve a kérdés.“ (lásd uo.)

George Sand-nak e szavaival fejezte be Marx „A filozófia nyomora” című könyvét.

Amikor ebben a könyvében a történelmi materializmust számos, leglényegesebb pontjában lefektette, egyben végleg leszámolt a német filozófiával. Túljutott Feuerbachon, amennyiben visszatért Hegelhez. A hivatalos hegeli iskola ugyan kétségtelenül végleg levitézlett. A Mester dialektikáját puszta sablonná tette, s mindenre a világon ráhúzta, elég gyakran a legnagyobb ügyetlenséggel. Ezekről a hegelistákról joggal lehetett azt mondani, és valóban mondták is róluk, hogy semmihez sem értenek, de mindenről írnak.

Ezeknek ütött az órája, amikor Feuerbach állást foglalt a spekulatív fogalommal szemben; a tudomány pozitív tartalma megint túlsúlyba került a formai oldalával szemben. Feuerbach filozófiájából azonban hiányzott az „energetikai elv”; tisztán természettudományi maradt, s kizárta a történelmi folyamatot. Ha Marx ennyivel nem elégedett meg, nagyon is igazolva lett, amikor megjelentek ennek a materializmusnak a vándorprédikátorai, a Büchnerek és a Vogtok, akiknek a korlátolt, nyárspolgári gondolkozása Feuerbachot is arra a kijelentésre késztette, hogy visszafelé ugyan egyetért ezzel a materializmussal, de előrefelé nem.

„A hétköznapi polgári értelem suta taligásgebéje természetesen megtorpan és zavarba jön azon árok előtt, amely a lényeget a jelenségtől, az okot az okozattól elválasztja; ha tehát az absztrakt gondolkodás gödrök által erősen felszaggatott területén rendezünk parforsz-vadászatot, akkor nem szabad taligásgebére ülnünk.”

Ezt a hasonlatot használta egyszer Engels.

De a hegelisták nem voltak azonosak Hegellel; a hegelisták az ignoranciájukkái hivalkodtak, Hegel viszont minden korok legtudósabb koponyái közé tartozott. Minden más filozófust megelőzve, gondolkozási módját olyan történelmi érzék jellemezte, amelynek alapján a történelmet rendkívül nagyszabásúan fogta föl — jóllehet csak idealista formában, amely mintegy homorú tükörben mutatja a dolgokat, és a világ történetét csupán a gondolat fejlődésének gyakorlati próbájaként tekinti. A hegeli filozófiának ezzel a reális tartalmával Feuerbach nem tudott megbirkózni, s maguk a hegelisták is elejtették.

Marx azonban visszatért a hegeli filozófia reális tartalmához, de megfordította, mert nem a „tiszta gondolkozásból”, hanem a makacs tényekből indult ki, s ezzel megajándékozta a materializmust a történelmi dialektikával és egyszersmind olyan „energetikai elvet” vitt bele, amelynek célja nemcsak a társadalom megmagyarázása, hanem az átalakítása is.

Marx nemcsak a Proudhon elleni rövid polémiájának kiadására talált egy-egy német kiadót Brüsszelben és Párizsban, persze a nyomdaköltségek megfizetése ellenében, hanem ugyanakkor, amikor ez megjelent, vagyis 1847 nyarán, a „Deutsche Brüsseler Zeitung”-ban arra a lapra is rátalált, amely lehetővé tette nyilvános szereplését.

A hetenként kétszer megjelenő lapot az év eleje óta ugyanaz az Adalbert von Bornstedt adta ki, aki valamikor Börnstein „Vorwärts”-ét szerkesztette, s mind az osztrák, mind a porosz kormány zsoldjában állt. Ezt a körülményt ma már kétségtelenül megállapították a bécsi és a berlini archívumok anyagából, s így nem is lehet vitás; kérdéses csak az, vajon Bornstedt még Brüsszelben is folytatta-e spicliskedéseit. A gyanú akkoriban is felmerült ellene, de rácáfolt az, hogy a brüsszeli porosz követség folyton befeketítette Bornstedt lapját a belga hatóságoknál. Ez természetesen csupán porhintés is lehetett, hogy Bornstedtet a forradalmi elemek előtt igazolja, akiknek gyülekezőhelye most Brüsszel volt, hiszen a trón és az oltár védelmezői, magasztos céljaik érdekében, nem nagyon válogatósak az eszközökben.

Mindenesetre Marx nem hitt Bornstedt Júdás-szerepében. Úgy vélte, hogy a lap sok gyengéje mellett vannak bizonyos érdemei is; ha ez valakinek nem kielégítő, akkor tegye kielégítővé, és ne éljen azzal a kényelmes ürüggyel, hogy Bornstedt nevén megbotránkozik. Marx augusztus 8-án meglehetősen keserűen a következőket írja Herweghnek:

„Egyszer maga az ember nem felel meg nekik, máskor meg a felesége, aztán vagy a tendencia vagy a stílus, vagy a formátum nem jó, vagy pedig a terjesztés jár több-kevesebb veszéllyel [...] A mi németjeinknek mindig ezer bölcs mondás van a tarsolyukban, hogy megmagyarázzák, miért kellett elszalasztaniuk az alkalmat. Ha alkalom nyílik a cselekvésre, ez csak zavarba hozza őket.” (lásd „Briefe von und an Georg Herwegh, 1848”, 86—87. old.)

Aztán egy sóhajjal folytatja, hogy kéziratai hasonló sorsra jutnak, mint a „Brüsseler Zeitung”, majd hatalmas átkozódásba tör ki azok ellen a szamarak ellen, akik szemére vetik, hogy inkább franciául ír, mint sehogy.

Ha ezek után esetleg feltételezhető is, hogy Marx a Bornstedttel kapcsolatos meggondolásokat csak azért vette félvállról, hogy ne „szalassza el az alkalmat”, úgy még emiatt sem tehetünk szemrehányást neki. Az alkalom ugyanis nagyon kedvező volt, s oktalanság lett volna puszta gyanú miatt elszalasztani. 1847 tavaszán a folyton fokozódó pénzügyi nehézségek arra kényszerítették a porosz királyt, hogy összehívja az egyesített Landtagot, összefogva az addigi tartományi gyűléseket; ez hasonló rendi-hűbéri testület volt, mint amilyet XVI. Lajos 1789-ben ugyanilyen kényszerből összehívott. Poroszországban ugyan nem fejlődtek a dolgok olyan hirtelen, mint annak idején Franciaországban, mindazonáltal az egyesített Landtag szorosan kézben tartotta a bugyellárist, s rövid úton kijelentette a kormánynak, hogy mindaddig nem szavazza meg a hiteleket, amíg nem biztosítják jogainak kiterjesztését, és nevezetesen rendszeres egybehívását. Ezzel aztán minden mozgásba jött, mert a pénzügyi nehézségekkel nem lehetett tréfálni; bizonyos volt, hogy előbb-utóbb újra megkezdődik a tánc, és minél hamarabb el kellett kezdeni a hozzá való muzsika szolgáltatását!

Ebben a gondolatkörben mozognak Marxnak és Engelsnek a „Deutsche Brüsseler Zeitung“-hoz beküldött cikkei. Az egyik cikk az egyesített Landtagnak a szabadkereskedelemről és a védvámról folytatott vitájával foglalkozik; a cikk ugyan névtelenül jelent meg, de tartalma és nyelvezete szemlátomást Engelsre vall. Abban az időben meg volt győződve, hogy a német burzsoáziának szüksége van a magas védvámokra, nehogy legázolja a külföldi ipar, és elegendő erőt nyerjen az abszolutizmus és a feudalizmus leküzdésére. Ezért, de csakis ezért javasolta Engels a proletariátusnak, hogy támogassa a védvám melletti agitációt. Bár úgy vélte, hogy még List — a védvám-pártiak tekintélye — írta a német polgári közgazdaságtan aránylag legjobb könyveit, de mindjárt hozzátette, hogy List egész dicsőséges művét a francia Ferrier-től, a kontinentális rendszer teoretikusától másolta le, és figyelmeztette a munkásokat, hogy ne hagyják magukat az orruknál fogva vezetni olyan szép szavakkal, mint a „dolgozó osztály jóléte”, mert ezeket mind a szabadkereskedelem, mind a védvám hívei csak saját önös agitációjuk csillogó cégéréül használják. A munkásosztály bére ugyanaz a szabadkereskedelem idején, mint a védvámrendszer mellett. Tehát Engels a védvámokat csak „progresszív polgári rendszabályként” védelmezte s így látta ezt a kérdést Marx is.

Egy hosszabb cikket Marx és Engels közösen írtak a keresztény-feudális szocializmus előretörése ellen. Ez az előretörés a „Rheinischer Beobachter”-ben volt észlelhető; a lapot a kormány nemrégiben alapította Kölnben, hogy a rajnai munkásokat a rajnai burzsoázia ellen izgassa. Hasábjain a fiatal Hermann Wagener nagy érdemeket szerzett magának, amint ezt emlékirataiban el is mondja. Marx és Engels szoros kölni összeköttetéseik révén nyilván tudtak erről, mert válaszcikkükben mintegy visszatérő rímként szerepel a „simára fésült konzisztóriumi tanácsos úr” kigúnyolása. Wagener ugyanis akkor konzisztóriumi ülnök volt Magdeburgban.

Ezúttal a „Rheinischer Beobachter” a munkások léprecsalására az egyesített Landtagnak tett szemrehányást, amiért az csődöt mondott. A burzsoázia, írta a lap, azzal, hogy visszautasította a kormány pénzügyi követeléseit, kimutatta, hogy csak egy célja van: az államhatalom kézberagadása; a népjólét közömbös neki; a népet csak azért tolja előtérbe, hogy a kormányt megijessze; a nép a burzsoázia számára csak ágyútöltelék a kormányhatalom elleni nagy rohamban. Amit erre Marx és Engels válaszolt, az ma már egészen kézen fekvő. A proletariátus nem hagyja magát megtéveszteni a burzsoáziától, éppoly kevéssé, mint a kormánytól; a proletariátus csak azt a kérdést teszi fel önmagának, mi szolgálja jobban a céljait, a burzsoázia uralma-e, avagy a kormányé. És hogy erre a kérdésre meg lehessen felelni, ahhoz elegendő egy egyszerű összehasonlítás a német munkások helyzete meg az angol és a francia munkások helyzete között.

A „Rheinischer Beobachter” demagóg hangnemére jellemző például a következő eszmefuttatás:

„Boldog nép! Mégiscsak megnyerted az elvi kérdést. S ha nem értenéd, hogy ez mi, úgy magyaráztasd meg magadnak képviselőiddel, és a hosszú beszéd alatt talán megfeledkezel éhségedről.”

Mire Marx és Engels maró gúnnyal először is azt felelték, hogy íme, valóban szabad a német sajtó, ha ilyen felbujtó mondatokat büntetlenül le lehet írni. Majd kifejtették, hogy a proletariátus olyannyira jól megértette az elvi kérdést, hogy nem azt a szemrehányást teszi az egyesített Landtagnak, hogy megnyerte, hanem azt, hogy nem nyerte meg az elvi kérdést. Mert ha a Landtag nem szorítkozott volna csak arra, hogy rendi jogainak kibővítését követelje, hanem síkraszállt volna az esküdtszékekért, a törvény előtti egyenlőségért, a robotmunkák megszüntetéséért, a sajtószabadságért, az egyesülési szabadságért és a valódi népképviseletért, akkor a proletariátus részéről a legerőteljesebb támogatást kapta volna.

Azután alaposan megválaszolnak azoknak a jámbor fecsegőknek, akik azt hangoztatták, hogy a kereszténység szociális elvei előtt a kommunizmusnak el kell tűnnie:

„A kereszténység szociális elveinek ezernyolcszáz évig idejük volt kifejlődni, s nem szorulnak arra, hogy porosz konzisztóriumi tanácsosok továbbfejlesszék. A kereszténység szociális elvei igazolták az ókori rabszolgaságot, dicsőítették a középkori jobbágyságot, s szükség esetén értenek ahhoz is, hogy megvédjék — jóllehet kissé keserves fintorral — a proletariátus elnyomását. A kereszténység szociális elvei azt prédikálják, hogy az uralkodó és az elnyomott osztály fönnállása szükségszerűség, s az utóbbi javára csak az a jámbor óhajuk van, hogy az előbbi jótékonyságot gyakoroljon. A kereszténység szociális elvei az összes gazságoknak konzisztóriumi tanácsosi kiegyenlítését a mennyországba helyezik át, s ezzel igazolják e gazságoknak a földön való tovább folytatását. A kereszténység szociális elvei az elnyomóknak az elnyomottakkal szemben elkövetett minden aljasságát az eredendő bűn és más bűnök igazságos büntetésének nyilvánítják, vagy olyan megpróbáltatásnak tekintik, amelyet az Úr végtelen bölcsességében a megváltottakra kiszab. A kereszténység szociális tanai dicsőítik a gyávaságot, az önmegvetést, a megalázkodást, a szolgalelkűséget, az alázatosságot, vagyis a csőcselék minden tulajdonságát, de a proletariátusnak, amely nem akarja, hogy csőcselékként bánjanak vele, nagyobb szüksége van a bátorságára, az öntudatára, a büszkeségére és a függetlenségére, mint a kenyerére. A kereszténység szociális elvei alamusziak, a proletariátus pedig forradalmi.” („Der Kommunismus des »Rheinischen Beobachters«.” Lásd MEGA, I. rész, 6. köt., 278. old.).

Marx és Engels éppen ezt a forradalmi proletariátust vezettek harcra a monarehista szociálreformok mindenfajta görögtüze ellen. Olyan nép, mondták, amely egy rúgásért és egy ezüst garasért könnyező szemmel mond köszönetét, csak a király képzeletében létezik; az igazi nép, a proletariátus, Hobbes szerint, egy robusztus és rosszindulatú ifjú; s hogy ez hogyan bánik el azokkal a királyokkal, akik bolonddá akarták tenni, azt legjobban I. Károly angol király és XVI. Lajos francia király sorsa mutatja meg.

Ez a cikk jégesőként zúdult a feudál-szocialista vetés közé, de azért helyenként mellé is csúszott. Mert bármilyen jogosan vette is védelembe Marx és Engels az egyesített Landtagot, amiért megtagadta az anyagi eszközöket a léha és reakciós kormánytól, de azzal mégiscsak túlságosan megtisztelték ezt a Landtagot, amikor a kormány által javasolt jövedelmi adó elvetését ugyanígy ítélték meg. Ez esetben ugyanis az volt a helyzet, hogy a kormány csapdát állított a burzsoáziának. Az a követelés, hogy a nagyvárosok munkásait rendkívül erősen sújtó őrlési és vágási adót eltöröljék, és az így keletkező pénzügyi hiányt elsősorban olyan jövedelmi adóval pótolják, amely a vagyonos osztályokat terheli, eredetileg a rajnai burzsoázia követelése volt. Erre hasonló indítékai voltak, mint az angol burzsoáziának a gabonavámok elleni harcában.

E követelést a kormány rendkívül nagy gyűlölettel fogadta, már csak azért is, mert a nagybirtoknak az elevenjébe vágott. Hiszen a nagybirtokos osztály — miután az őrlési és vágási adót csak a nagyvárosokban szedték — nem várhatta, hogy az adó megszüntetésével az általa kizsákmányolt proletariátus bére leszáll. Ha a kormány mégis megfelelő törvényjavaslatot terjesztett az egyesített Landtag elé, ez csak azzal a hátsógondolattal történt, hogy a Landtagot népszerűtlenné, önmagát pedig népszerűvé tegye, mert biztosan számított arra, hogy egy feudális-rendi testület sohasem fog beleegyezni az adózás olyan reformjába, amely a dolgozó osztályokat — noha csak átmenetileg — a birtokos osztályok rovására tehermentesíti. Hogy mennyire biztos lehetett a kormány a számításában, azt már a törvényjavaslat fölötti szavazás is megmutatta. Ügyszólván az összes hercegek, junkerek és hivatalnokok nemmel szavaztak. Emellett a kormányra még az a különleges szerencse is rámosolygott, hogy a burzsoáziának egy része, amikor végre komolyra fordult a dolog, dicstelenül köpenyeget fordított.

Ezek után a kormány félhivatalos tollnokai alaposan kihasználták a jövedelmi adó visszautasítását csattanós bizonyítékként arra, hogy a burzsoázia milyen kétszínű, hazug játékot folytat, s különösen a „Rheinischer Beobachter” lovagolt fáradhatatlanul ezen a kérdésen. Ezzel szemben Marx és Engels a „konzisztóriumi tanácsos” uruknak szemébe mondták, hogy a „legnagyobb és legszemérmetlenebb tudatlanságot árulja el gazdasági kérdésekben”, ha azt állítja, hogy a jövedelmi adó csak egy hajszálnyira is csökkenti a szociális nyomort. És ebben tökéletesen igazuk volt. De abban már nem, hogy a jövedelmi adó visszautasítását a kormány ellen intézett jogos visszavágásként védelmezték. Ez a „visszavágás” ugyanis egyáltalában nem fájt a kormánynak, sőt, anyagilag nem gyengítette, hanem erősítette, ha továbbra is a zsebében maradt a busásan jövedelmező és pontosan behajtható őrlési és vágási adó, s nem kellett ehelyett a jövedelmi adóval vesződnie, hiszen tudta, hogy a vagyonos osztályokat terhelő adók behajtásának megvannak a maga bökkenői, mint ezt a régi és az új tapasztalatok is bizonyítják. Csakhogy Marx és Engels ez esetben a burzsoáziát még forradalminak tartotta, holott akkor már reakciós volt.

Éppen a fordított eljárást alkalmazták igen gyakran az „igazi szocialisták”, s így nagyon is érthető, hogy olyan pillanatban, amikor a burzsoázia már páncélt kezdett ölteni, Marx és Engels még egyszer fellépett az „igazi szocialisták” irányzata ellen. Ezt a célt szolgálta egy tárcasorozat, amelyet Marx a „Deutsche Brüsseler Zeitung“-ban jelentetett meg, s amelyben támadást intézett a „Német szocializmus versben és prózában” című gyűjtemény ellen. Idetartozik még egy Engels által leírt, de valószínűleg kettőjük által közösen fogalmazott, meg nem jelent cikk is. Mindkét dolgozatban az „igazi szocializmus” esztétikai, irodalmi kontójával számolnak le, ami ennek az irányzatnak a leggyengébb, vagy ha úgy tetszik, a legerősebb oldala volt. Marx és Engels e művészeti félrecsúszások támadása közben nem mindig respektálták eléggé a művészet jogait; nevezetesen a csak kéziratként fennmaradt cikkben méltatlanul élesen bírálják Freiligrath pompás „Ça irá”-ját. De Marx Karl Becknek „Dalok a szegényemberről” című verseit is kissé túl szigorúan ítéli meg a „Deutsche Brüsseler Zeitung“-ban, amikor a „kispolgári illúziók” szempontjából bírálja őket; ezzel szemben megjövendöli az ötven évvel később jelentkező nagyigényű naturalizmus szomorú sorsát a következő soraiban:

„Beck a gyáva kispolgári nyomorúságot énekli meg, a »szegényembert«, a szégyenlős koldust a maga szegényes, jámbor és következetlen vágyaival, [...] nem a büszke, fenyegető és forradalmár proletárt.”

S Karl Beck mellett még egyszer elveri a port a szerencsétlen Grünön is, aki egy azóta teljesen feledésbe ment könyvében „emberi szempontból” méltánytalanul bánik Goethével, amennyiben a nagy költő mindenféle kicsinyes, unalmas és nyárspolgári tulajdonságából konstruálta meg az „igazi embert”.

Ezeknél a kis csatározásoknál sokkal jelentősebb volt Marxnak egy hosszabb lélegzetű értekezése, melyben éppen olyan hevesen lándzsát tört a frázisok közkeletű radikalizmusa ellen, mint a kormány frázisszerűen hangoztatott szocializmusa ellen. Karl Heinzen egy Engels ellen írt polémiájában a tulajdonviszonyokban rejlő igazságtalanságot az erőszakkal magyarázta, és mindenkit gyávának és esztelennek nevezett, aki a burzsoá ellen a pénz birtoklása miatt harcol, de békében hagyja a királyokat, a hatalom birtokosait. Heinzen közönséges nagyhangúsága nem érdemelt volna különösebb figyelmet, de az általa képviselt vélemény nagyon is „a fölvilágosult” filiszter szája íze szerint való volt. A monarchia — bizonygatta Heinzen — csak annak köszönheti létét, hogy az embereknek évszázadokig nem volt meg a józan, emberi ítélőképességük és az erkölcsi, emberi méltóságuk, most azonban, hogy ismét birtokába jutottak ezeknek a drága kincseknek, az összes társadalmi kérdések eltörpülnek az előtt az egy kérdés előtt: királyság vagy köztársaság. Ez a szellemes felfogás pontos tükörképe volt a fejedelmek azon szellemes nézetének, hogy a forradalmi mozgalmakat kizárólag a „demagógok” rosszindulata kelti életre.

Marx most bebizonyította, mégpedig elsősorban a német történelem alapján, hogy nem a fejedelmek csinálják a történelmet, hanem a történelem a fejedelmeket. Kimutatta, hogy milyen gazdasági okok hozták létre az abszolút monarchiát, mely abban az átmeneti korban jelenik meg, amikor a régi feudális rendek ideje lehanyatlott, s a középkori polgári rend a modern burzsoá osztállyá nőtte ki magát. Hogy Németországban a monarchia később alakult ki és tovább tart, annak az az oka, hogy a német polgári osztály fejlődése torz, egészségtelen módon ment végbe, így tehát gazdasági okok magyarázzák azt az erőszakos, reakciós szerepet, amelyben a fejedelmek tetszelegnek maguknak. Az abszolút monarchia korábban pártolta a kereskedelmet és az ipart, s egyszersmind a polgári osztály felemelkedését, mert mindez szükséges feltétele volt a nemzeti hatalomnak és a saját dicsőségüknek is. Most azonban mindenütt szembehelyezkedik a kereskedelemmel és az iparral, mert az egyre veszedelmesebb fegyverré lett a már hatalmas burzsoázia kezében. Az abszolút monarchia most elfordul a várostól, hatalmának bölcsőjétől, s ijedt és eltompult tekintetét a falura veti, melyet régi hősi ellenségeinek holtteste tett termékennyé.

Marxnak ez az értekezése telve van gyümölcsöző gondolatokkal, csakhogy a jámbor nyárspolgár „józan, emberi ítélőképességét” nem egykönnyen lehetett megtéveszteni. S ugyanazért az erőszak-elméletért, amelyért Marx Engels helyett Heinzen ellen síkraszállt, egy emberöltővel később Engelsnek kellett Marx helyett Dühring ellen síkraszállnia.

1847-re a brüsszeli kommunista kolónia már egészen tekintélyesen megnőtt.

Olyan szellem persze nem akadt köztük, aki Marx vagy Engels mértékét megütötte volna. Időnként ugyan úgy látszott, hogy vagy Moses Hess, vagy Wilhelm Wolff — mindkettő a „Deutsche Brüsseler Zeitung” munkatársa — lesz a harmadik, méltó szövetségesük. De végül is egyik sem lett azzá. Hess sohasem tudott kiszabadulni a filozófiai pókhálókból, s az a sértően éles hang, amellyel a „Kommunista Kiáltvány” a műveit megbírálta, végleges szakításra vezetett.

Wilhelm Wolff-fal való barátságuk újabb keletű volt. Csak 1846 tavaszán kezdődött, amikor Wolff Brüsszelbe került, de tartósnak bizonyult, s csupán Wolff korai halálával ért véget. Wolff azonban nem volt önálló gondolkodó s mint szerző nemcsak azzal az „erényével” különbözött Marxtól és Engelstől, hogy „népszerű módon” tudott írni. Szilézia elnyomott parasztságából származott, s kimondhatatlan nyomorgás árán küzdötte fel magát az egyetemre, ahol az ókor nagy gondolkodóinak és költőinek művei táplálták az osztálya elnyomóival szemben érzett izzó gyűlöletét. Néhány esztendeig mint „demagóg” Szilézia különféle váraiban sínylődött, majd breslaui magántanítóként fáradhatatlanul csatázott a bürokráciával és a cenzúrával, míg újabb perbefogások nem kényszerítették, hogy külföldre menjen, ha nem akart a porosz börtönökben megsavanyodni.

Még Breslauban kötött barátságot Lassalle-lal, mint később Marxszal és Engelsszel, s sírját mindhárman hervadhatatlan babérokkal ékesítették. Wolff azok közé a nemes jellemek közé tartozott, akika költő szavai szerint azzal fizetnek, hogy olyanok, amilyenek. Vasjelleme, megingathatatlan hűsége, túlzott lelkiismeretessége, feddhetetlen önzetlensége, meg nem tántorodó szerénysége a forradalmi harcos példaképévé tették, s megmagyarázzák azt az általános tiszteletet, amellyel a nagy szeretet, illetve gyűlölet mellett mind politikai barátai, mind politikai ellenfelei megemlékeztek róla.

Valamivel távolabb álló tagja volt a Marx és Engels körül kialakult csoportnak Wilhelm Wolff névrokona, Ferdinand Wolff, valamint Ernst Dronke. Dronke, aki kiváló könyvet írt a március előtti Berlinről, s az ebben foglalt állítólagos felségsértésért kétévi várfogságra ítéltetett, a weseli kazamaták elől menekültében csak a tizenkettedik órában érte el Brüsszelt. A szűkebb körhöz tartozott még Georg Weerth, akit Engels már Angliából ismert; Weerth ugyanúgy egy német cég kereskedelmi alkalmazottja volt Bradfordban, mint Engels Manchesterben. Weerthet, aki igazi költő volt, a poéták céhének semmiféle maradisága sem terhelte. Ő is túl fiatalon hunyt el, s eleddig még nem akadt kegyeletes kéz, mely összegyűjtötte volna a harcos proletár szellem által sugalmazott és hanyagul világgá szórt verseit, dalait.

Ezekhez az értelmiségiekhez több tehetséges fizikai munkás is csatlakozott, mindenekelőtt Karl Wallau és Stephan Born, a „Deutsche Brüsseler Zeitung” két szedője.

Emellett Brüsszel, olyan állam fővárosa, amely a polgári monarchia mintájaként tetszelgett, a legalkalmasabb hely volt nemzetközi összeköttetések megteremtésére, míg például a még mindig a forradalom központjának tartott Párizs a hírhedt szeptemberi törvények nyomasztó súlya alatt sínylődött. Marxnak és Engelsnek magában Belgiumban is jó összeköttetéseik voltak az 1830-as forradalmárokkal; Németországban, főleg Kölnben sok régi és új barátot számláltak, a többi között Georg Jungon kívül különösen jó barátság fűzte őket két orvoshoz: d’Esterhez és Danielshez. Engels Párizsban kapcsolatot létesített a szocialista-demokrata párttal s név szerint ennek irodalmi képviselőivel: Louis Blanc-nal és Ferdinand Floconnal, aki a pártnak „La Réforme” című lapját szerkesztette. Még szorosabb összeköttetésben voltak a chartisták forradalmi frakciójával, Julian Harneyval, a „Northern Star” szerkesztőjével és a Németországban nevelkedett Ernest Jonesszal. Ezeknek a chartista vezetőknek a szellemi befolyása alatt állt a Testvéri Demokratáknak (Fraternal Democrats) nevezett nemzetközi szervezet, amelyben az Igazak Szövetsége is képviselve volt Karl Schapper, Josef Moll és más tagok személyében.

Ettől a Szövetségtől most, 1847 januárjában egy döntő kezdeményezés indult ki. A Szövetség — londoni kommunista Levelező Bizottságként — eddig is összeköttetésben állt a brüsszeli Levelező Bizottsággal, de kapcsolatuk kölcsönösen elég hűvös volt. Az egyik oldalon bizalmatlansággal viseltettek a „tudósokkal” szemben, akik nem tudhatják, hol szorítja a cipő a munkásokat, a másik oldalon bizalmatlanok voltak a „mesterlegények” (Straubingerek),³ vagyis a kézművesek céhszellemű korlátozottsága iránt, amely az akkori német munkások között még erősen túlsúlyban volt. Engels, akinek éppen elég baja volt, hogy a párizsi „mesterlegényeket” kivonja Proudhon és Weitling bűvköréből, és a londoni „mesterlegényeket” tartotta még az egyedülieknek, akikkel tárgyalni lehet, ennek ellenére kijelentette, hogy az a manifesztum, amelyet az Igazak Szövetsége 1846 őszén a schleswig-holsteini ügyben kibocsátott, egyszerűen „szemét”: a Szövetség képviselői az angoloktól pont az ostobaságukat tanulták meg — a meglevő, valóságos viszonyok teljes ignorálását, a történelmi fejlődés megértésére való teljes képtelenséget.

Marx több mint egy évtizeddel később az Igazak Szövetségéhez való viszonyáról így nyilatkozott:

„Ugyanakkor kiadtunk egy sor részben nyomtatott, részben litografált pamfletot, amelyekben könyörtelenül megbíráltuk a francia-angol szocializmusnak, illetve kommunizmusnak és a német filozófiának azt az egyvelegét, amely akkor a „Szövetség” titkos tanát alkotta, helyette egyetlen tartható elméleti alapzatként a polgári társadalom gazdasági szerkezetének tudományos megismerését jelöltük meg, és végül népszerű formában kifejtettük, hogy nem valamely utópikus rendszer megvalósításáról van szó, hanem arról, hogy öntudatosan részt vegyünk a társadalomnak abban a történelmi forradalmasodási folyamatában, mely a szemünk előtt játszódik le.“ (lásd Marx: Herr Vogt, 75—76. old.)

Marx e megnyilvánulásoknak tulajdonította, hogy a Szövetség 1847 januárjában Központi Vezetőségének egy tagját, Josef Moll órást Brüsszelbe küldte, hogy őt és Engelst felszólítsa: lépjenek be a Szövetségbe, amely hajlandó felfogásukat magáévá tenni.

Sajnos, a Marx említette röpiratokból semmi sem maradt ránk, a Kriege elleni körlevelet kivéve, amelyben Kriegét többek között egy titkos „esszénus szövetség”, az „Igazság Szövetsége” küldöttének és prófétájának csúfolják. Kriege a kommunizmus igazi történelmi fejlődését Európa különböző országaiban azzal misztifikálta, hogy eredetét és előrehaladását ezen „esszénus szövetség” meseszerű, romantikus, légbőlkapott intrikáival magyarázta, és a legképtelenebb kitalálásokat terjesztette ennek hatalmáról.

Ha tehát a Kriege elleni körlevél hatást gyakorolt az Igazak Szövetségére, akkor ez azt bizonyítja, hogy tagjai mégis többek voltak egyszerű „mesterlegényeknél”, sőt, az angol történelemből is többet tanultak, mint Engels föltételezte. A körlevelet, bármily barátságtalanul emlékezett is meg az ő „esszénus szövetségükről”, sokkal jobban méltányolták, mint Weitling, holott a körlevél őt nem is sértette, és mégis Kriege oldalára állt. Valóban, az Igazak Szövetsége Londonban, a londoni világforgalom közepette rugalmasabb és életerősebb maradt, mint Zürichben vagy magában Párizsban. Bár a londoni Szövetség kezdeti célja csak a német munkások körében folytatandó propaganda volt, ebben a világvárosban nemzetközi jelleget öltött. Állandó és élénk összeköttetésben lévén a világ minden tájának menekültjeivel, s az egyre viharosabban hullámzó chartista mozgalom hatására a Szövetség vezetői olyan széles látókörre tettek szert, amely jóval meghaladta a „mesterlegényi” elképzeléseket. A régi vezetők: Schapper, Bauer és Moll mellett, s őket felülmúlva, a kiemelkedő elméleti felismerés képessége jellemezte Karl Pfänder heilbronni miniatűrfestőt és Georg Eccarius türingiai szabót.

A Schapper által sajátkezűleg írt, 1847. január 20-áról keltezett meghatalmazás, amellyel Moll Brüsszelben Marxnál és utána Párizsban Engelsnél jelentkezett, még nagyon óvatos. Felhatalmazza Mollt, hogy számoljon be a Szövetség helyzetéről és pontos felvilágosítást adjon minden fontos ügyről. Szóbelileg Moll már szabadabban lépett fel. Fölszólította Marxot, hogy lépjen be a Szövetségbe, s kezdeti meggondolásait azzal a nyilatkozattal szerelte le, hogy a Központi Vezetőség Londonban szövetségi kongresszust akar összehívni, hogy ezen Marx és Engels kritikai észrevételeit kiáltványba foglalva a Szövetség tanításaként elfogadják. De az ósdi, makacskodó elemek elleni küzdelemben Marxnak és Engelsnek is részt kell venniük, s éppen ezért lépjenek be a Szövetségbe.

Marx és Engels a javaslat elfogadása mellett döntött. Az 1847 nyarán megtartott kongresszuson azonban kezdetnek csak a Szövetség demokratikus megszervezésére került sor, abban a formában, hogy megfeleljen egy olyan propaganda-társaságnak, amely kénytelen ugyan titkosan működni, de mindenféle összeesküvő tevékenységtől távol tartja magát. A Szövetség közösségekbe szerveződött, s ezeknek nem lehetett háromnál kevesebb és tíznél több tagjuk, továbbá körzetekbe, vezető körzetekbe, s legfelsőbb szerve a Központi Vezetőség, illetve a kongresszus lett. A Szövetség céljául a következőket jelölték meg: a burzsoázia megdöntése, a proletariátus uralmának megteremtése, a régi, osztályellentéteken alapuló társadalom megszüntetése, s új, osztályok és magántulajdon nélküli társadalom létrehozása.

Megfelelt a Szövetség demokratikus jellegének — mely ettől kezdve a Kommunisták Szövetségének nevezte magát —, hogy az új alapszabályokat először is a közösségeknek küldték el megvitatásra. Az alapszabályok végleges megszavazását az év vége előtt megtartandó második kongresszusra halasztották, amelynek egyúttal feladatává tették a Szövetség új programjának megtanácskozását is. Az első kongresszuson Marx még nem vett részt, de jelen volt Engels a párizsi és Wilhelm Wolff a brüsszeli közösségek képviseletében.

A Kommunisták Szövetsége első feladatát abban látta, hogy német munkások számára művelődési egyleteket alapítson, amelyek lehetővé teszik egyrészt a nyilvános propagandát, másrészt azt, hogy a Szövetséget a művelődési egyletek leghasznavehetőbb tagjaiból kiegészíthessék és kibővíthessék.

Ezeknek az egyleteknek a megszervezése mindenütt egyformán történt. Hetenként egy bizonyos napon vitákat tartottak, egy másodikon pedig társas összejöveteleket (énekkel, szavala- tokkal stb.). Mindenütt létesítettek egyleti könyvtárat s ahol lehetett, tanfolyamot is, hogy a munkások elsajátíthassák az elemi ismereteket.

Erre a mintára szervezték meg az augusztus végén Brüsszelben létrejött, és csakhamar mintegy száz tagot számláló Német Munkásegyletet is. Elnöke Moses Hess és Wallau, jegyzője Wilhelm Wolff volt. A tagok szerdán és vasárnap este jöttek össze. Szerdán a proletariátus érdekeit érintő fontos kérdéseket vitatták meg, vasárnap este pedig Wolff beszámolót tartott a hét politikai eseményeiről, s ebben nemsokára különös ügyességre tett szert; ezután következett a társas szórakozás, amelyben a nők is részt vettek.

Szeptember 27-én az Egylet nemzetközi bankettet rendezett, hogy bebizonyítsa, a különböző országok munkásai milyen testvéri érzelmekkel viseltetnek egymás iránt. Abban az időben különös előszeretettel választották a politikai propaganda formájául a bankettet, hogy elkerüljék a nyilvános gyűlésekkel együttjáró rendőrségi beavatkozást. A szeptember 27-i bankettnek azonban még egy speciális oka és célja is volt. Bornstedt és a német kolónia más elégedetlenkedő elemei rendezték, mégpedig azért, mint azt a történetesen jelenlevő Engels a történetesen távollevő Marxnak írja,

„hogy bennünket [...] a belga demokraták mellett másodrendű szerepre kényszerítsenek, és sokkal nagyobbszabású, általánosabb társaságot hozzanak létre, mint a mi rongyos munkásegyletünk.” (lásd MEGA, III. rész, 1. köt., 72. old)

De Engelsnek még idejekorán sikerült az intrikát meghiúsítania, sőt, a „rettenetesen fiatalos külseje” miatti ellenkezése ellenére, a francia Imbert mellett őt is megválasztották alelnöknek. A bankett díszelnökségét Mellinet tábornokra, valóságos elnöki tisztjét Jottrand ügyvédre ruházták, mindkettő az 1830-as belga forradalom régi harcosa volt.

Az ünnepi asztalnál 120 vendég foglalt helyet: belgák, németek, svájciak, franciák, lengyelek, olaszok, sőt egy orosz is. Több beszéd elhangzása után elhatározták, hogy a Testvéri Demokraták egyesületének mintájára Belgiumban is alapítanak egyesületet a reformok barátaiból. Az előkészítő bizottságba Engelst is beválasztották. Mivel azonban csakhamar elhagyta Brüsszelt, Jottrand-nak írt levelében azt javasolta, hogy helyette Marxot hívják be, akit bizonyosan meg is választottak volna, ha részt vehet a 27-i összejövetelen.

„Ilyenképpen nem Marx úr lenne az, aki engem helyettesít a bizottságban, hanem én voltam az, aki Marx urat helyettesítettem a gyűlésen.”

S valóban, amikor november 7-én és 15-én végleg megalakult a Demokrata Társaság a Világ Népeinek Egyesítésére, Imbert-t és Marxot választották meg alelnökül, míg Mellinet-t megerősítették díszelnöki, és Jottrand-t a valóságos elnöki tisztjében. Az alapszabályt belga, német, francia, lengyel demokraták írták alá, mindössze vagy hatvanan; a németek közül Marxon kívül Moses Hess, Georg Weerth, a két Wolff, Stephan Born és Bornstedt szerepelnek az aláírók sorában.

A Demokrata Társaság első nagyobb megmozdulását a lengyel forradalom évfordulóján, november 29-én rendezték meg. A németek nevében Stephan Born szólalt föl, nagy tetszés mellett. Marx viszont a Társaság hivatalos képviselőjeként mondott beszédet a Testvéri Demokraták által Londonban, ugyanezen napon és ugyanezen alkalomból tartott nagygyűlésen. Beszédének hangneme teljesen forradalmi, proletár színezetű volt.

„A régi Lengyelország elpusztult, mondta, s mi lennénk az utolsók, akik helyreállítását kívánnánk. De nemcsak a régi Lengyelország pusztult el, hanem a régi Anglia, a régi Franciaország, a régi Németország, az egész régi társadalom elveszett. De a régi társadalom pusztulása nem veszteség azoknak, akiknek a régi társadalomban nincs vesztenivalójuk, s a túlnyomó többség ilyen helyzetben van minden mai országban.” (lásd MEGA, I. rész, 6. köt., 360. old.).

Marx a proletariátusnak a burzsoázia fölött aratandó győzelmében látta az elnyomott népek fölszabadulását hirdető harsonát is, és az angol proletariátusnak az angol burzsoázia fölött aratandó győzelmétől várta azt a döntő csapást, amely meghozza a győzelmet minden elnyomott számára az elnyomóik fölött. Lengyelországot, mondta, nem Lengyelországban, hanem Angliában kell felszabadítani. Ha a chartisták megvernék hazai ellenségeiket, ezzel az egész társadalomra vereséget mérnének.

A Testvéri Demokraták abban a válaszban, amelyet a Marx által átnyújtott manifesztumra adtak, ugyanezt a hangnemet ütötték meg.

„Képviselőtök, barátunk és testvérünk Marx el fogja Nektek mondani, milyen lelkesedéssel fogadtuk megjelenését s a Ti manifesztumotok fölolvasását. Minden szem sugárzott az örömtől, minden hang istenhozottat kiáltott, minden kéz testvéri üdvözlettel nyúlt képviselőtök felé [...] A legnagyobb örömérzettel fogadjuk az általatok felajánlott szövetséget. Egyesülésünk több mint két éve áll fönn ezzel a jelszóval: »Minden ember testvér!« Utolsó alapítási ünnepségünk alkalmából javasoltuk az összes népek demokratikus kongresszusának megszervezését, és örömmel halljuk, hogy Ti ugyanezt a javaslatot már nyilvánosan is megtettétek. A királyok összeesküvését a népek összeesküvésével kell leküzdeni [...] Meggyőződésünk, hogy az igazi néphez, a proletárokhoz kell fordulni. azokhoz a férfiakhoz, akik naponta ontják vérüket és verejtéküket a jelenlegi társadalmi rendszer nyomása alatt, hogy megvalósítsák az általános testvériséget [...] Látni fogjuk, sőt már látjuk is, hogyan jönnek elő a kunyhóból, a padlásszobából vagy a pincelakásból, az eke szarvától és a gyárból, az üllőtől, és hogyan menetelnek ugyanazon az úton a testvériség hordozói, az emberiség kiválasztott felszabadítói.”

A Testvéri Demokraták javasolták, hogy az általános demokrata kongresszust 1848 szeptemberre Brüsszelbe hívják össze, mintegy válaszként az 1847 szeptemberében ugyanott megtartott szabadkereskedelmi kongresszusra.

A Testvéri Demokraták üdvözlése azonban nem az egyetlen cél volt, amiért Marx Londonba ment. Közvetlenül a lengyel ünnepség után, ugyanabban a teremben, a Schapper, Bauer és Moll által 1840-ben megalapított Kommunista Munkás Művelődési Egylet tanácstermében ült össze a Kommunisták Szövetségének az a kongresszusa, mely hivatva volt az új alapszabályok elfogadására és az új program megvitatására. A kongresszuson Engels is részt vett. Párizsból jövet november 27-én Ostende-ban találkozott Marxszal, s együtt keltek át a vízen. Legalább tíz napig tartó vita után megbízták őket, hogy a kommunista alapelveket foglalják össze egy nyilvános kiáltványban.

December közepén Marx visszatért Brüsszelbe, s Engels Brüsszelen át Párizsba. Megbízásuk teljesítésével úgy látszik, nem nagyon siettek; legalábbis erre vall, hogy a londoni Központi Bizottság 1848. január 24-én igen erélyes sürgetést küldött a brüsszeli Körzetvezetőségnek, figyelmeztesse Marx polgártársat, hogy további rendszabályokat alkalmaznak vele szemben, ha a kommunista párt kiáltványa, amelynek megírását magára vállalta, február 1-ig nem érkezik meg Londonba. A késedelmeskedés okát ma már aligha lehet kinyomozni: talán Marx munkamódszerének alaposságában kell keresnünk, vagy abban a nagy távolságban, amely Engelstől elválasztotta. De lehet, hogy a londoniak azért is türelmetlenkedtek, mert értesültek, hogy Marx Brüsszelben szorgalmasan továbbfolytatj a propagandamunkáját.

1848. január 9-én Marx a Demokrata Társaságban előadást tartott a szabadkereskedelemről. Ugyanezt az előadását már a brüsszeli szabadkereskedelmi kongresszuson meg akarta tartani, de ott nem kapott szót. Amit ebben bebizonyított és egyben visszautasított, az a szabadkereskedelem híveinek szemfényvesztése volt a „munkás jóléttel”, amelyet agitációjuk főrugójaként tüntettek fel. De Marx, bár látta, hogy a szabadkereskedelem a munkások hátrányára mindenképpen a tőkének kedvez, ennek ellenére — sőt, éppen ezért — nem ismerte félre azt sem, hogy a szabadkereskedelem megfelel a polgári közgazdaság elveinek. A szabadkereskedelem, mondta, a tőke szabadsága, amely lerombolja az őt korlátozó nemzeti sorompókat, hogy tevékenységét teljesen szabadon fejthesse ki. Megszünteti a korábbi nemzeti határokat és a végsőkig kiélezi a burzsoázia és a proletariátus közötti ellentétet. Ezzel pedig sietteti a szociális forradalmat — s Marx éppen ebben a forradalmi értelemben szállt síkra a kereskedelem szabadsága mellett.

Ugyanakkor kifejtette, hogy a szabadkereskedelem védelmével semmiképpen sem került ellentmondásba azzal, hogy a német védvámokat „progresszív burzsoá rendszabálynak” tartja. Miként Engels, Marx is kizárólag forradalmár szemszögből nézte az egész szabadkereskedelmi és védvám-kérdést. A német burzsoáziának, jelentette ki Marx, az abszolutizmus és a feudalizmus elleni fegyverként van szüksége a védvámokra, ez eszköz arra, hogy erejét koncentrálva, megvalósíthassa a szabadkereskedelmet az országon belül, kifejleszthesse a nagyipart, amely aztán rövidesen a világpiactól, azaz többé vagy kevésbé a szabadkereskedelemtől fog függni. Beszéde nagy tetszést aratott a Demokrata Társaságban, s ez el is határozta, hogy saját költségén francia és flamand nyelven kinyomatja.

Ennél a beszédnél jelentősebbek és fontosabbak azok az előadások, amelyeket Marx a Német Munkásegyletben a bérmunkáról és a tőkéről tartott. Abból indult ki, hogy a munkabér nem a munkásnak az általa termelt áruból való részesedése, hanem egy része a már megtermelt áruknak, amellyel a tőkés bizonyos mennyiségű produktív munkát vesz meg. A munka árát ugyanaz határozza meg, mint minden más áru árát: a termelési költség. Az egyszerű munka termelési költsége a munkás létfenntartási és fajfenntartási költségéből áll. Ezeknek a költségeknek az ára a munkabér, s ez a verseny által okozott ingadozások folytán éppen úgy, mint minden más áru ára, hol magasabb a termelési költségnél, hol alatta marad, de ezeken az ingadozásokon belül létminimummá egyenlítődik ki.

„Mi egy néger rabszolga? Fekete fajú ember. Az egyik magyarázat annyit ér, mint a másik. A néger — néger. Csak bizonyos viszonyok között lesz rabszolgává. Egy gyapotfonó gép — gép, amellyel gyapotot fonnak. Csak bizonyos viszonyok között lesz tőkévé. Ha ezekből a viszonyokból kiragadjuk, éppoly kevéssé tőke, mint ahogy az arany önmagában véve nem pénz, vagy a cukor nem a cukor ára.” („Bérmunka és tőke.” Lásd. M—E. Vál. Műv. 1. köt., 66. old.).

A tőke társadalmi termelési viszony, a polgári társadalom termelési viszonya. Bizonyos mennyiségű áru, bizonyos mennyiségű csereérték úgy válik tőkévé, hogy a közvetlen élő munkaerővel való csere útján fenntartja magát és szaporodik, mint önálló társadalmi hatalom, mint a társadalom egyik részének a hatalma.

„A tőke szükséges előfeltétele egy olyan osztály létezése, melynek nincs egyebe, mint munkaképessége. Csak a felhalmozott, elmúlt, tárgyi alakot öltött munka uralma a közvetlen élő munka fölött teszi a felhalmozott munkát tőkévé. A tőkét nem az teszi tőkévé, hogy a felhalmozott munka az élő munkának eszközül szolgál új termelésre. A tőkét az teszi tőkévé, hogy az élő munka a felhalmozott munkának szolgál eszközül csereértéke fenntartására és szaporítására.” (lásd uo., 68. old.)

A tőke és a munka kölcsönösen feltételezik, kölcsönösen hozzák létre egymást.

A polgári közgazdászok ebből azt következtetik, hogy a tőkések és a munkások érdeke azonos. És valóban! — mondja Marx. — A munkás tönkremegy, ha a tőke nem foglalkoztatja, de a tőke is tönkremegy, ha nem zsákmányolhatja ki a munkást. Mennél gyorsabban szaporodik tehát a termelésre szánt tőke, mennél virágzóbb az ipar, mennél inkább gazdagodik a burzsoázia, annál több munkásra van szüksége a tőkésnek, annál drágábban adja el magát a munkás. Vagyis a munkás tűrhető helyzetének elengedhetetlen előfeltétele a produktív tőke lehető leggyorsabb növekedése.

Majd Marx kifejti, hogy ebben az esetben a munkabér érezhető növekedése a produktív tőke még gyorsabb szaporodását tételezi fel. De ha a tőke szaporodik, akkor bármennyire is emelkedik a munkabér, a tőke profitjának az emelkedése annál rohamosabb lesz. A munkás anyagi helyzete megjavul, de társadalmi helyzete rovására: kiszélesedett a társadalmi szakadék, amely őt a tőkéstől elválasztja. Eszerint az, hogy a bérmunka kedvező feltétele a tőke gyors növekedése, csak annyit jelent: mennél gyorsabban szaporítja és növeli a munkásosztály a vele szemben ellenséges hatalmat, a rajta uralkodó, idegen gazdagságot, annál kedvezőbb feltételek között engedik meg neki, hogy ismét a tőke hatalmának nagyobbításáért dolgozzék, s meg kell elégednie azzal, hogy maga kovácsolja magának az aranyláncokat, amelyeken a burzsoázia maga után vonszolja.

Meg kell azonban jegyezni, mondja a továbbiakban Marx, hogy a tőke növekedése és a munkabér emelkedése nem is függnek olyan elválaszthatatlanul össze, mint a polgári közgazdászok állítják. Nem igaz, hogy mennél zsírosabb a tőke, annál jobban hizlalt a rabszolgája is. A produktív tőke növekedése magában foglalja a tőkék akkumulációját és koncentrációját is. A tőkék centralizálása nagyobb munkamegosztással, a gépek nagyobb mérvű alkalmazásával jár. A nagyobb munkamegosztás fölöslegessé teszi a munkás speciális ügyességét; s azáltal, hogy e speciális ügyesség helyébe olyan munka kerül, amelyet mindenki el tud végezni, nagyobb lesz a konkurencia a munkások között.

Ez a konkurencia annál hevesebb, mennél inkább elősegíti a munkamegosztás, hogy egy-egy munkás háromnak a munkáját is elvégezze. Ugyanezzel a következménnyel jár a gépek alkalmazása, csak még nagyobb mértékben. A produktív tőke növekedése kényszeríti az ipari kapitalistákat, hogy állandóan növekvő eszközökkel dolgozzanak. Ez tönkreteszi a kisiparost, s lesüllyeszti a proletariátus soraiba. Ezenfelül, mivel a kamatláb a tőkék felhalmozásának arányában esik, a kis járadékosok már nem tudnak megélni a járadékukból, ők is az ipar felé fordulnak, s növelik a proletárok létszámát.

Végül mennél inkább nő a produktív tőke, annál inkább kényszerül olyan piacra dolgozni, amelynek igényeit nem ismeri. Tehát a termelés még inkább megelőzi a szükségleteket, a kínálat még inkább iparkodik kikényszeríteni a keresletet, még gyakoribbakká és hevesebbekké válnak a válságok, ezen ipari földrengések, amelyekben a kereskedelmi világ csak úgy tartja fenn magát, hogy a gazdagságnak, a termékeknek, sőt a termelőerőknek egy részét az alvilág isteneinek dobja áldozatul. A tőke nemcsak él a munkából. Előkelő, de ugyanakkor barbár úr lévén, magával rántja sírjába rabszolgái holttetemeit, a munkások egész hekatombáit, akik a válságokban alámerülnek. Ennélfogva Marx a következő összefoglalásra jut:

„Ha a tőke gyorsan nő, hasonlíthatatlanul gyorsabban nő a verseny a munkások között, vagyis aránylag annál nagyobb mértékben csökkennek a foglalkoztatási eszközök, a létfenntartási eszközök a munkásosztály számára. És mindamellett a tőke gyors növekedése a legkedvezőbb feltétel a bérmunka számára.” (lásd uo., 82. old.)

Sajnos, mindazokból az előadásokból, amelyeket Marx Brüsszelben a német munkásoknak tartott, csak ez az egy töredék maradt fenn. De ebből is látható, hogy milyen komolysággal és milyen elmélyült gondolkodás alapján folytatta ezt a propagandát. Másképp ítélkezett azonban erről Bakunyin, aki a lengyel forradalom évfordulóján tartott beszéde miatt Franciaországból kiutasíttatván, éppen ezekben a napokban érkezett Brüsszelbe. 1847. december 28-án a következőket írta egyik orosz barátjának:

„Marx itt ugyanazokat a hiábavalóságokat űzi, mint korábban, okoskodókká teszi, és ezzel elrontja a munkásokat. Ugyanaz az elméleti eszeveszettség és kielégítetlen önelégültség...”

S még ennél is erősebben támadja Marxot és Engelst egy Herwegh-hez írt levelében.

„Egyszóval hazugság és ostobaság, ostobaság és hazugság. Ebben a társaságban lehetetlen szabad lélegzetet venni. Távol tartom magamat tőlük, s határozottan kijelentettem, hogy nem lépek be a kommunista mesterlegény-egyletükbe, és egyáltalában hallani sem akarok róla.”

Bakunyinnak e nyilatkozatai nem az esetleges személyes ingerültségük miatt említésre méltók — hiszen Bakunyin korábban és később is egészen másképp ítélte meg Marxot —, hanem mert ezekben már jelentkezett az az ellentét, amelynek e két forradalmár közötti heves harcokra kellett vezetnie.

Időközben aztán a „Kommunista Kiáltvány” kéziratát is elküldték kinyomatásra Londonba.

Az ehhez szolgáló előmunkálatokban már az első kongresszus után sem volt hiány, hiszen ezen határozatot hoztak, hogy a kommunista programot a második kongresszuson vitatják meg. S így természetes volt, hogy a mozgalom teoretikusait foglalkoztatta e feladat. Ilyen tervezetet nemcsak Marx és Engels, hanem Hess is készített.

Ezek közül csak az a tervezet maradt meg, amelyről Engels 1847. november 24-én, tehát röviddel a második kongresszus előtt, a következőket írta Marxnak:

„Gondold át kissé a »Hitvallást«. Azt hiszem, legjobban tesszük, ha elhagyjuk a katekízmusformát, és az egésznek azt a címet adjuk: »Kommunista Kiáltvány«. Minthogy több-kevesebb történelmet kell benne elmondanunk, az eddigi forma egyáltalában nem megfelelő. Én magammal viszem az itteni tervezetet, amit én csináltam, egyszerűen elbeszélő formájú, de siralmasan van megszerkesztve, szörnyű sietségben.”

Engels hozzáfűzte, hogy a tervezetet még nem ismertette ugyan a párizsi csoportokkal, reméli azonban, hogy néhány egészen kis apróság kivételével elfogadtatja velük.

Engels tervezete egészében még katekizmus formájú, ami inkább elősegítette, semmint hátráltatta volna az érthetőséget. A pillanatnyi agitáció céljaira alkalmasabb lett volna, mint a későbbi „Kiáltvány”, amellyel gondolati tartalmában teljesen megegyezik. Ha Engels a történelmi ábrázolás kedvéért mindazonáltal eleve feláldozta huszonöt kérdését és feleletét, úgy ezzel lelkiismeretességéről tett tanúbizonyságot. A „Kiáltványnak”, melyben a kommunizmus világtörténelmi jelenségként hirdette meg önmagát, a görög történetíró szavai szerint maradandó műnek kellett lennie, s nem vitairatnak a felületes olvasó számára.

Így tehát éppen a klasszikus forma az, ami a „Kommunista Kiáltványnak” maradandó helyet biztosított a világirodalomban. És ez nem azt jelenti, mintha ezzel azoknak a csudabogaraknak óhajtanánk engedményt tenni, akik egyes mondatok kiragadásával be akarták bizonyítani, hogy a „Kiáltvány” szerzői Carlyle-nek a kiáltványát, vagy Gibbont, vagy Sismondit vagy bárki mást megloptak. Ez puszta szemfényvesztés, és e tekintetben a „Kommunista Kiáltvány” teljesen önálló és teljesen eredeti. Az persze igaz, hogy nincs benne olyan gondolat, amelyet Marx és Engels addigi írásaiban még nem vetett papírra. A „Kiáltvány” nem volt új kinyilatkoztatás, csak összefoglalása a szerzők világnézetének — de olyan tükörben, amelynek üvege nem lehetett volna tisztább, s kerete találóbb, szorosabb. A végleges formába-öntésnél, amennyire a stílusból következtetni lehet, Marxnak jutott a nagyobb szerep, jóllehet Engels, mint tervezete mutatja, semmivel sem állt alacsonyabb fokán a felismerésnek, s így teljesen egyenjogú társszerzőnek tekintendő.

A „Kommunista Kiáltvány” megjelenése óta (1848) háromnegyed század telt el; ez a hat-hét évtized a leghatalmasabb gazdasági és politikai átalakulások ideje volt, s ez a „Kiáltvány” felett sem múlhatott el nyomtalanul. A történelmi fejlődés sok tekintetben másképpen, és mindenekelőtt lassabban ment végbe, mint szerzői feltételezték.

Minél jobban elérte tekintetük a távoli jövőt, annál közelebbinek tűnt az nekik. Azt mondhatnánk, hogy ezen árny nélkül a fény sem domborodnék ki. Ilyenfajta lélektani jelenséget már Lessing is felfedezett olyan embereknél, akik „nagyon is belelátnak a jövőbe”, és azt hiszik, hogy „amihez a természetnek évezredek kellenek, az ő létük szempillanatában érlelődik meg.” Nos, Marx és Engels természetesen nem évezredekkel, de mindamellett jó néhány évtizeddel tévedtek. A „Kommunista Kiáltvány” megírásakor már olyan fejlődési fokon állónak látták a kapitalizmust, amelyet az még ma sem igen ért el. Engels tervezetében ez még élesebben nyilvánul meg, mint magában a „Kiáltványban”: itt például Engels azt mondja, hogy a civilizált országokban úgyszólván már minden munkaágban kiszorította a nagyipar a kézműipart és a manufaktúrát.

Különös ellentétben álltak ezzel a munkáspártoknak azon viszonylag fejletlen csírái, amelyekről a „Kommunista Kiáltvány” akkor megemlékezhetett. Még a legjelentősebb, az angol chartizmus is erősen át meg át volt szőve kispolgári elemekkel, a francia szocialista-demokrata pártról nem is szólva. A svájci radikálisok, és azok a lengyel forradalmárok, akik a parasztok felszabadítását tartották a nemzeti felszabadulás előfeltételének, még szinte csak árnyképek voltak. Később maguk a szerzők utaltak arra, hogy az akkori proletármozgalom mennyire korlátolt területre szorítkozott, s különösen hangsúlyozták Oroszország és Amerika hiányát.

„Akkor Oroszország az európai reakció utolsó nagy tartaléka volt, míg az Egyesült Államokba való kivándorlás az európai proletariátus fölös erőit szívta fel. Mind a két ország nyersanyaggal látta el Európát és egyben ipari termékei piacául szolgált. Mind a két ország tehát, így vagy úgy, az európai társadalmi rend támasza volt.” („Előszó »A Kommunista Párt kiáltványa« 1882-es orosz kiadásához«”)

Mennyire megváltozott mindez már egy emberöltő alatt, s főként ma! De vajon valóban cáfolata-e a „Kiáltványnak”, ha az a „rendkívül forradalmi szerep”, amelyet a kapitalista termelési módnak tulajdonít, sokkal hosszabb lélegzetű volt, mint szerzői feltételezték?

Ez azzal függ össze, hogy a „Kiáltvány” első fejezetében foglalt megkapó és pompás leírás a burzsoázia és a proletariátus között dúló osztályharcról alapvonásaiban ugyan cáfolhatatlan igazság, de a harcnak a folyamata túlságosan sommásan van ábrázolva. Ma nem lehet egészen általánosságban azt a tényt leszögezni, hogy — ellentétben a korábbi elnyomott osztályokkal, amelyeknek legalább a rabszolgai létük feltételei biztosítva voltak — a modern munkás, ahelyett hogy az ipar fejlődésével egyidejűleg felemelkednék, mindig lejjebb süllyed saját osztályának létfeltételei alá. Bármennyire megvan is a tőkés termelési módnak ez a tendenciája, mégis sikerült a munkásosztály nagy rétegeinek, hogy a kapitalista társadalom talaján is olyan megélhetést biztosítsanak maguknak, amely még a kispolgári rétegek megélhetési lehetőségeit is meghaladja.

Óvakodnunk kell, természetesen, hogy ebből a polgári kritikusokkal együtt arra a következtetésre ne jussunk, hogy nem állja meg a helyét az ún. „elnyomorodási elmélet” [proletarizáció], amelyet állítólag a „Kommunista Kiáltvány” hirdetett meg. Ez az elmélet, vagyis az a megállapítás, hogy a tőkés termelési mód nyomorba dönti az uralma alatt levő nemzetek tömegeit, már jóval a „Kommunista Kiáltvány” megjelenése előtt elhangzott, sőt jóval az előtt, hogy Marx vagy Engels tollat fogott volna. Ezt az elméletet vallották a szocialista gondolkodók, a radikális politikusok, sőt, legelőször a polgári közgazdászok. Malthus népesedési törvénye pl. azon fáradozott, hogy az „elnyomorodási elméletet” örök természettörvényként megszépítse. Az „elnyomorodási elmélet” olyan gyakorlatot tükrözött, amelybe még az uralkodó osztályok törvényhozása is belebotlott. Szegény-törvényeket alkottak, és felállították a szegények börtöneit, amelyekben az elnyomorodást az elnyomorodottak bűnének tekintették, s mint ilyet büntették. Az „elnyomorodási elméletnek” Marx és Engels olyannyira nem voltak feltalálói, hogy ellenkezőleg, kezdettől fogva szembefordultak vele. Természetesen nem abban az értelemben, hogy vitatták volna a tömegek elnyomorodásának önmagában véve kétségtelen és általánosan elismert tényét, hanem abban az értelemben, hogy bebizonyították: ez az elnyomorodás nem örök természettörvény, hanem történelmi jelenség, amely megszüntethető és meg is fog szűnni éppen az azt létrehozó termelési mód hatása révén.

Ha tehát valaki ebből a szemszögből akarja megvádolni a „Kommunista Kiáltványt”, úgy ez a vád csak arra irányulhat, hogy a „Kiáltvány” még nem szabadult meg eléggé a polgári „elnyomorodási elmélet” nézeteitől. Még a bértörvény álláspontján állott, úgy, ahogy ezt Ricardo a Malthus-féle népesedési törvény alapján lefektette; ezért ítélte meg túlságos lebecsüléssel a bérharcokat és a munkások szakmai szervezkedését, amelyekben lényegében véve csak a politikai osztályharc gyakorlóterét látta. Marx és Engels akkor az angol tízórás törvényben még nem ismerték fel, mint később, „egy elv győzelmét”, és kapitalista álláspontról nézve a nagyipart akadályozó reakciós béklyónak gondolták. Egyszóval: a „Kiáltvány” még nem ismerte a gyári törvényeket és a szakszervezeteket, ezeket az etapjait a proletariátus felszabadító harcának, amely a kapitalista társadalmat szocialista társadalommá fogja változtatni, s amelyet utolsó céljáig végig kell harcolni, ha nem akarjuk, hogy az első, fáradságosan kiküzdött eredmények is kárba vesszenek.

Ennek megfelelően a „Kiáltvány” a proletariátusnak a kapitalista termelési mód elnyomorítási tendenciáira való reakcióját túlságosan egyoldalúan, csakis a politikai forradalom fényében vizsgálta. A „Kiáltvány” szerzőinek szeme előtt az angol és a francia forradalom példája lebegett, s ezért több évtizedig tartó polgárháborúkra és népi harcokra számítottak, úgy vélvén, hogy ezeknek melegházi levegőjében hamarosan megérlelődik a proletariátus politikai nagykorúsága. Ez a felfogás teljes világossággal tűnik ki azokban a mondatokban, amelyek a kommunista párt németországi feladataival foglalkoznak. A „Kiáltvány” e része a proletariátus és a burzsoázia közös harcát helyesli, mihelyt a burzsoázia forradalmian lép fel az abszolút monarchia, a feudális földbirtok és a kispolgárság ellen, — bár leszögezi, hogy ez esetben sem szabad a kommunista pártnak egyetlen pillanatra sem elmulasztania, hogy a munkásokban a burzsoázia és a proletariátus közötti kibékíthetetlen ellentétről mennél világosabb tudatot fejlesszen ki.

A továbbiakban ezt olvashatjuk:

„Németországra irányítják a kommunisták legnagyobb figyelmüket, mert Németország polgári forradalom küszöbén áll, és mert ezt a forradalmat általában az európai civilizáció fejlettebb feltételei között és sokkal fejlettebb proletariátussal hajtja végre, mint Anglia a XVII. és Franciaország a XVIII. században, a német polgári forradalom tehát csak közvetlen előjátéka lehet egy proletárforradalomnak.”

A németországi polgári forradalom ugyan valóban nyomon követte a „Kommunista Kiáltványt”, de a feltételek, amelyek között végbement, éppen az ellenkező hatást váltották ki: félúton megállították a polgári forradalmat, míg aztán néhány hónappal később a párizsi júniusi vérengzések teljesen elvették a burzsoáziának, s jelesül a német burzsoáziának a kedvét a forradalomtól.

Így hát az idő vasfoga itt-ott kissé kikezdte a „Kiáltvány” szinte márványba vésett tételeit. 1872-ben, a „Kiáltvány” új kiadásának előszavában maguk a szerzők is elismerték, hogy helyenként vannak benne „elavult” részek; de ugyanilyen joggal tehették hozzá, hogy a „Kiáltványban” kifejtett általános alapelvek nagyjában és egészében teljesen helyeseknek bizonyultak. S ez mindaddig megállja a helyét, amíg nincs végigharcolva a burzsoázia és a proletariátus közötti világtörténelmi harc. Ennek a harcnak a döntő szempontjait az első fejezet folülmúlhatatlanul, mesteri módon fejti ki, úgyszintén a második fejezet a modern tudományos kommunizmus legfőbb gondolatait. S bár a harmadik fejezet csak 1847-ig tér ki a szocialista és kommunista irodalom bírálatára, de annyira alaposan tekint a dolgok mélyére, hogy azóta sem merült fel olyan szocialista vagy kommunista irányzat, amelyet ez a fejezet nem bírálna eleve. De még a negyedik, s egyben utolsó fejezetnek a német fejlődésre vonatkozó jóslata is bevált, habár némileg másképp, mint szerzői gondolták: a már csírájában elcsenevészesedett német polgári forradalom csak előjátéka lett a proletár osztályharc hatalmas kibontakozásának.

Az alapigazságaiban megrendíthetetlen és még tévedéseiben is tanulságos „Kommunista Kiáltvány” világtörténeti dokumentummá lett, s az egész világtörténelem visszhangzik attól a csatakiáltástól, amellyel befejeződik:

„Világ proletárjai, egyesüljetek!”

¹ 1845. július 12-e táján. — A ford.
² „A kiáltvány Kriege ellen” c. körlevelet a brüsszeli Levelező Bizottság 1846. május 11-i ülésén fogadták el. — A ford.
³ „Straubinger”. Ezzel a gúnyos elnevezéssd illette Marx és Engels a korlátolt, maradi, kispolgári gondolkodású kézműves-mesterlegé- nyeket. — A ford.

Következő rész: Hatodik fejezet — Forradalom és ellenforradalom

Tartalomjegyzék