Ennek a könyvnek megvan a maga kis története. Amikor szóba került Marx és Engels levelezésének kiadása, Laura Lafargue asszony a hozzájárulását, amennyiben erre szükség volt, attól tette függővé, hogy én, mint az ő megbízottja, részt vegyek a szerkesztésben, és Draveilben 1910. november 10-én kelt meghatalmazásával rám bízta, hogy gondoskodjam mindazokról a megjegyzésekről, magyarázatokról és törlésekről, amelyeket elengedhetetleneknek tartok.
E felhatalmazással azonban gyakorlatilag nem éltem. A kiadók, pontosabban a kiadó: Bernstein — mert Bebel csak a nevét adta — s közöttem nem merült fel lényeges véleménykülönbség; kényszerítő vagy legalábbis fontos ok nélkül sem alkalmam, sem jogom, és természetesen hajlandóságom sem volt, hogy belekontárkodjam a kiadó mesterségébe. S ez megegyezett megbízóm elgondolásával is.
Ezzel szemben a levelezéssel való hosszas foglalkozásom alatt egyre jobban kikerekedett bennem az a kép, amelyet évtizedes tanulmányaim alatt Karl Marxról alkottam magamnak, önkéntelenül megszületett tehát bennem az a vágy, hogy ennek a képnek életrajzi keretet adjak, különösen, mert tudtam, hogy ez nagy örömet szerezne Lafargue asszonynak, aki barátságába és bizalmába fogadott. Nem azért, mintha engem tartott volna atyjának tanítványai közül a legtudósabbnak vagy a legéleseszűbbnek, hanem mert úgy látta, hogy Marx emberi mivoltába én hatoltam be legmélyebben, s én tudom ezt a legtalálóbban ábrázolni. Szóban és írásban gyakran bizonygatta nekem, hogyan elevenedett meg és frissült fel benne a szülői ház sok, félig elmosódott emléke a párt történetéről szóló könyvem és apja irodalmi hagyatékából rendezett kiadásom nyomán; hogy számos név, amelyet szüleitől hallott, puszta árnyalakból csak általam öltött számára testet.
Sajnos, e nemesszívű asszony halála jóval előbb következett be, mint az édesatyja és Engels közötti levelezés kiadása. Néhány órával önként vállalt halála előtt még elküldte hozzám üdvözletét. Atyjának nagy szivét örökölte és holtában is áldom érte, hogy atyja hagyatékából oly sok kincset bízott rám kiadásra, méghozzá anélkül, hogy a legkisebb mértékben befolyásolni próbálta volna az anyaggal kapcsolatos kritikai véleményemet. Ideadta például Lassalle-nak édesanyjához írt leveleit, pedig párttörténetemből tudta, milyen gyakran és milyen határozottan foglaltam állást Lassalle mellett, atyjával szemben.
De nyoma sem volt e nemesszívű asszony szellemének a marxizmus két templomőrében. Azonnal megkongatták az erkölcsi megbotránkozás vészharangját, amikor hozzáfogtam az életrajz-tervem megvalósításához, és a „Neue Zeit”-ben Lassalle-nak és Bakunyinnak Marxhoz való viszonyáról a hivatalos pártlegenda előtti illő hajbókolás nélkül nyilatkoztam. K. Kautsky először is megvádolt, hogy „Marx ellensége” vagyok általában, különösen pedig „visszaéltem” Lafargue asszony bizalmával. Amikor mindezek ellenére kitartottam tervem mellett, hogy megírom Marx életrajzát, a „Neue Zeit”-nek tudvalevőleg eléggé szűk terjedelméből nem sajnált hatvannál több oldalt feláldozni egy pamflet számára, amelyben Rjazanov rám akarta bizonyítani, hogy a leghitványabb árulást követtem el Marxszal szemben, és olyan vádak özönét zúdította rám, amelyekről bajos megállapítani, hogy lelkiismeretlenségük vagy oktalanságuk nagyobb-e. Hagytam, hogy az övék legyen az utolsó szó s ebben olyan érzés vezérelt, amelyet udvariasságból nem akarok az igazi nevén nevezni. De önmagamnak tartozom azzal a megállapítással, hogy eszmei terrorjuknak egy hajszálnyit sem engedtem, és ebben a könyvben Lassalle-nak és Bakunyinnak Marxhoz való viszonyát a pártlegenda teljes figyelmen kívül hagyásával, a történelmi igazság követelményeinek megfelelően adtam elő. Persze, itt is eltekintettem mindenfajta polémiától, de megjegyzéseimmel kissé nevetségessé tettem azokat a fő vádakat, amelyeket Kautsky és Rjazanov ellenem felhoztak — mégpedig az e téren tevékenykedő fiatalabbak érdekében és okulásukra, hiszen végre már meg kell szokniuk, hogy teljes közömbösséggel fogadják az ilyenfajta marxista főpapok kirohanásait.
Ha Marx valóban olyan unalmas „mintaember” lett volna, amilyennek ezek a főpapok őt nagy ünnepélyességgel ábrázolják, cseppet sem vonzott volna a gondolat, hogy megírjam életrajzát. Csodálatom és bírálatom — márpedig az egyik éppen úgy hozzátartozik a jó életrajzhoz mint a másik — annak a nagy embernek szól, aki semmit sem ismert be gyakrabban és szívesebben, mint azt, hogy nem áll távol tőle semmi, ami emberi. Marx hatalmas, nyers alakját ábrázolni — ez volt a feladat, amelyet magam elé tűztem.
E cél jelölte ki a célhoz vezető utat is. Minden történetírás művészet is meg tudomány is, hát még a biográfiai ábrázolás. Nem tudom hirtelenében megmondani, ki volt az a száraz alak, aki azt a csodálatos gondolatot szülte, hogy a történelemtudomány csarnokaiban az esztétikai szempontoknak semmi keresni valójuk sincs. De őszintén be kell vallanom, talán szégyenszemre, hogy a polgári társadalmat nem gyűlölöm annyira, mint azokat a rideg gondolkozókat, akik csak azért, hogy a jó öreg Voltaire-en egyet üssenek, az unalmas írásmódot nyilvánítják az egyedül megengedettnek. E tekintetben maga Marx is gyanús volt: hiszen a régi görögökkel együtt, Kliót ő is a kilenc múzsa közé számította. A múzsákat valóban csak az veti meg, akit a múzsák megvetnek.
Feltételezve, hogy az olvasó egyetért az általam választott formával, a tartalom miatt mégis bizonyos fokig elnézését kell kérnem. E tekintetben ugyanis a kérlelhetetlen szükségszerűséggel álltam szemben, azzal a szükségszerűséggel, hogy könyvemet ne duzzasszam túlságosan fel, ha azt akarom, hogy legalább a fejlettebb munkások számára hozzáférhető és megérthető legyen; hiszen e kötet terjedelme még így is a másfélszerese lett az eredetileg tervezettnek. Hányszor kellett egyetlen szóval megelégednem ott, ahol egy sort szerettem volna írni, egyetlen sorral ott, ahol egy oldalt, egyetlen oldallal ott, ahol egy egész ivet szerettem volna írni! Ezt a külső kényszert különösen Marx tudományos műveinek elemzése sínylette meg. S hogy efelől már eleve semmi kételyt se hagyjak, kénytelen voltam az ilyen biográfiáknál hagyományos alcímből — „Életrajza és művei” — törölni a mondat második felét.
Marx páratlan nagyságának forrása minden bizonnyal nem utolsósorban az, hogy benne a gondolat és a tett embere elválaszthatatlanul egybeforrt, s e kettő egymást kölcsönösen kiegészítette és támogatta. De nem kevésbé bizonyos az sem, hogy a benne rejlő harcos mindenkor megelőzte a gondolkodót. E tekintetben nagy úttörőink mind így gondolkoztak, s Lassalle egy alkalommal ki is mondta, mily szívesen megíratlanul hagyná, amit tud, csak ütne végre a tettek órája. És hogy mennyire igazuk volt ebben, azt borzadva tapasztaltuk a saját korunkban azoknál a komoly kutatóknál, akik három, sőt négy évtizeden keresztül kotoltak és okoskodtak Marx müveinek minden kommája fölött, de abban a történelmi pillanatban, amikor egyetlenegyszer Marx módjára kellett és lehetett volna cselekedniük, nem tudtak mást, csak trillázó szélkakasokként körbe-körbe forogni.
Nem akarom azt sem eltitkolni, hogy egyedül nem éreztem volna magamat másoknál hivatottabbnak azon az óriási tudásterületen végighaladni, amelyen Marx uralkodott. Ahhoz a feladathoz, hogy munkám szűk kereteiben világos és tiszta képet adjak a „Tőke” második és harmadik kötetéről, már Rosa Luxemburg barátom segítségét kelleti igénybe vennem. Az olvasó nyilván éppoly hálás lesz neki, hogy kérésemet készséggel teljesítette, mint én; a tizenkettedik fejezet harmadik része az ő munkája.
Boldoggá tesz, hogy művembe az ő fóliájának e remeke belekerült, csakúgy mint az is, hogy közös barátunk, Klara Zetkin-Zundel megengedte, hogy hajócskám az ő árboca alatt vitorlázhasson ki a nyílt tengerre. Ezeknek az asszonyoknak a barátsága felbecsülhetetlen vigaszom volt azokban az időkben, amelyeknek vihara a szocializmus oly sok „férfias és rendíthetetlen előharcosát” úgy elsodorta, mint az őszi szél a száraz falevelet.
Steglitz-Berlin, 1918. március havában.
FRANZ MEHRING