Munkások!
Nektek ajánlom művemet, amelyben megkíséreltem, hogy német honfitársaimnak hű képet fessek életviszonyaitokról, szenvedéseitekről és harcaitokról, reményeitekről és perspektíváitokról. Elég sokáig éltem köztetek, hogy valamelyest ismerjem életkörülményeiteket; a legkomolyabb figyelemmel tanulmányoztam helyzeteteket, tanulmányoztam a különböző hivatalos és nem hivatalos okmányokat, amennyire sikerült hozzájuk férnem — de mindez nem elégített ki, nem elégedtem meg a tárgy elvont ismeretével, otthonotokban akartalak látni benneteket, meg akartam figyelni mindennapi életeteket, beszélgetni akartam veletek életviszonyaitokról és fájdalmaitokról, tanúja akartam lenni elnyomóitok társadalmi és politikai hatalma ellen vívott harcaitoknak. A következőképpen jártam el: Lemondtam a középosztály társaságáról és bankettjeiről, borozgatásairól és pezsgőzéseiről, és szabad óráimat szinte kizárólag annak szenteltem, hogy egyszerű munkásokkal érintkezzem; boldog és büszke vagyok, hogy így tettem. Boldog, mert való életeteket tanulmányozva hasznosan tölthettem el sok-sok órát, amelyet egyébként konvencionális fecsegés és unalmas udvariaskodás közepette fecséreltem volna el; büszke, mert ez alkalmat nyújtott nekem arra, hogy igazságot szolgáltassak egy elnyomott és megrágalmazott osztálynak, amelytől — minden hibája és helyzetének minden hátránya ellenére — csak holmi angol szatócslélek tagadhatja meg a tiszteletet; büszke azért is, mert ilymódon lehetőségem nyílt arra, hogy védelmére keljek az angol népnek azzal a fokozódó megvetéssel szemben, mely az uralmon levő középosztályotok brutálisan önző politikájának és egész viselkedésének elkerülhetetlen következménye a kontinensen.
Mivel egyidejűleg minden lehetőségem megvolt arra, hogy ellenfeleteket, a középosztályt is megfigyeljem, igen hamar arra a következtetésre jutottam, hogy igazatok, tökéletesen igazatok van, ha nem vártok tőle semmiféle segítséget. Az érdekei homlokegyenest ellenkeznek a ti érdekeitekkel, noha mindig meg fogja kísérelni, hogy az ellenkezőjét állítsa és azt a hitet ébressze bennetek, hogy szívből együtt érez veletek sorsotokban. Tettei azonban meghazudtolják ezt. Remélem, untig elegendő anyagot gyűjtöttem annak a bizonyítására, hogy a középosztálynak, bármit mond is, valójában egyetlen célja az, hogy munkátokon meggazdagodjék, amíg munkátok termékét el tudja adni, de éhhalálra kárhoztasson benneteket, mihelyt nem húzhat többé hasznot ebből a közvetett emberhúskereskedelemből. Mit tettek, hogy bebizonyítsák irántatok való állítólagos jószándékukat? Foglalkoztak-e valaha is komolyabban szenvedéseitekkel? Mit tettek azonkívül, hogy jóváhagyták féltucatnyi vizsgálóbizottság költségeit, s aztán félretették e bizottságok terjedelmes jelentéseit, hogy örökre ott szunnyadjanak a belügyminisztérium polcain egy halom makulatúra között? Megkísérelték-e valaha is, hogy ezekből a porladozó kékkönyvekből legalább egyetlenegy olvasható könyvet szerkesszenek, amelyben mindenki könnyen találhatna némi tájékoztatást a „szabadnak született britek” nagy többségének helyzetéről? Természetesen semmit sem tettek; ezekről a dolgokról nem szívesen beszélnek. Egy külföldinek engedték át, hogy tájékoztassa a civilizált világot arról a lealázó helyzetről, amelyben élnetek kell.
Remélem azonban, hogy ez a külföldi csak az ő számukra az, de nem a ti számotokra. Angolságom, úgy lehet, nem tiszta, de remélem őszinte angol beszédnek fogjátok ítélni. Angliában — és, mellesleg szólva, Franciaországban is — soha, egyetlen munkás sem éreztette velem, hogy külföldi vagyok. A legnagyobb örömmel tapasztaltam, hogy mentesek vagytok a nemzeti korlátoltság és a nemzeti gőg veszedelmes átkától, amely végeredményben nem egyéb, mint önzés nagy méretekben; megfigyeltem, hogy mindenkivel rokonszenveztek, aki becsületesen az emberi haladásnak szenteli erejét, akár angol, akár nem, — hogy hódoltok mindannak, ami nemes és jó, akár hazátok földjén sarjadt ki, akár más országban; meggyőződtem róla, hogy többek vagytok, mint csupán angolok, egyetlen, elszigetelt nemzet tagjai; meggyőződtem róla, hogy emberek vagytok, az emberiség nagy és egyetemes családjának tagjai, akik felismerték, hogy érdekeik és az egész emberi nem érdekei azonosak. És mint ilyenek, mint az „egy és oszthatatlan” emberiség családjának tagjai, mint emberi lények e szó legjobb értelmében, mint ilyenek köszöntjük — én és sokan mások a kontinensen — mindenirányú előrehaladástokat, és gyors sikert kívánunk nektek. — Csak előre a megkezdett úton. Sok akadályt kell még leküzdenetek; legyetek állhatatosak, legyetek bátrak — sikeretek biztos, és minden egyes lépés azon az úton, amelyet meg kell tennetek, közös ügyünknek, az emberiség ügyének javára válik.
Barmen (Porosz Rajna-tartomány), 1845. március 15.
Friedrich Engels